2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Őszintén szólva, nem vagyok biztos abban, hogy Alex és a barátnői fagyiznak. Elvégre, még én is észrevettem, hogy ő és Dany szinte állandóan fedezik egymást, méghozzá meglepően sikeresen. De a módszer ismerős, hiszen én és Luca is folyamatosan ezt tettük a szüleink előtt. Alex pedig szépen ki is használja Dany jóindulatát ebből a szempontból, tehát nem hiszem el teljes mértékben a meséjét. Mindenesetre, nem faggatom tovább, hiszen semmi értelme se lenne. Talán tényleg csak ennyiről van szó. A fiam úgyse árulná el, hiszen ő és a lány olyanok, mint a testvérek. Dany összes rokona közül talán Alex az, aki a legközelebb áll hozzá. - Mégis miféle meredek helyzet? - ütközöm meg egy pillanatra a szavain. Kész szerencséje van, hogy nem lapoztam át jobban azokat az újságokat, így nem volt alkalmam szembesülni azzal, hogy hányan haltak meg a verseny folyamán. - De gondolom, mindent megtettek a biztonságotok érdekében, igaz? - teszem azért még hozzá. Elvégre, csak nem meghalni mentek oda azok a fiatalok. Jó, a sárkány és a cápák is veszélyesek, de nyilván megtették a megfelelő biztonsági intézkedéseket annak érdekében, hogy senkinek se essen komolyabb baja. A mi világunkban is vannak veszélyes sportok, de arra is kellőképpen felkészülnek a szervezők. Ott se működhetnek másként a dolgok. - Eddig se néztem ki belőled ilyesmit – szólalok meg csendesen. - De be kell látnod, még mindig nem vagy elég tapasztalt ahhoz, hogy tudd, mikor hozol jó döntést valamiben. Bármiben. Butaság lenne azzal áltatnom magam, hogy Dany felelőtlen, hiszen nem az. Jó tanuló, megvannak a céljai az életben és – ami talán a legfontosabb – egyáltalán nem hasonlít a vér szerinti apjára. Inkább a Maroni-vonalat örökölte. A családom mindig is hitt a kemény munkában és emiatt olyan sikeres Luca is a cukrászdával. A menőzés viszont nem vezet semmi jóra sem, de ezt talán ő is belátta magában a verseny alatt. Haragszom rá, amiért nem tőlem kért engedélyt erre és Lucára is, amiért a hátam mögött elengedte őt. Engem kellett volna megkérdeznie és elmondhattam volna számára, hogy ezt határozottan nem tartom jó ötletnek. - És én? - szólalok meg némileg remegő hangon. - Velem nem szeretett volna beszélni egyszer sem? Elvégre, Gray csak a férjem, még abban az esetben is, ha olyan csúnyán váltunk el egymástól annak idején. A gyász mindkettőnket megviselt, én pedig teljesen kifordultam önmagamból. Mindezek ellenére is elvárom azonban tőle, hogy bocsánatot kérjen, amiért ezt tette velem. Velünk. Ráadásul, papíron még mindig nem váltunk el egymástól és ezt is illene minél hamarabb elintéznünk. Nem hiszem, hogy másodjára is férjhez szeretnék menni, de Graysonhoz már semmi közöm sincs, semmilyen mértékben. - Én ebbe igazán nem szeretnék beleszólni, Daniel, de... - itt elharapom a mondatot, majd próbálom kissé összeszedni magam. Ez az egész annyira nehéz lelkileg. - Ne éld bele magad. Nem tudom, mennyi ideje tanít ott, de talán csak a saját lelkiismerete miatt keresett fel téged és ha megbocsátasz neki mindent, újra elmegy – helyezem nyitott tenyerem lágyan a kézfejére. - Nem szeretném az ördögöt a falra festeni, tényleg nem, de a múlt jó tanítómester. Nehezek voltak a körülmények, ezt aláírom, ő pedig fogta magát és hátat fordított nekünk. Fogalmam sincs, hogy azért viselt ez meg annyira, mert ő volt az első igazi kapcsolat az életemben, vagy ebben Vittoria akkori halála is szerepet játszott. Tényleg nem tudom, ahogy azt sem, mit tennék abban a helyzetben, ha újra betoppanna az életembe és a házamba. - De térjünk át egy kissé vidámabb témára – jelenik meg az ajkaimon egy cinkos kis mosoly. No lám, máris vonulnak a viharfelhők. - Mikor érkezik a barátnőd? És mikor leszek nagymama? Tizenöt évesen szültem és ismét vágyom arra, hogy újra egy kisbabát foghassak a kezeimben. Ha pedig az az unokám lesz, nem fogok tiltakozni. Dany jó apuka lenne, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy a barátnője is bőven benne van a babázós korban. Csak nem szeretnék a végtelenségig húzni a dolgot, igaz? - Istenem, annyira izgatott vagyok, az első lány, akit bemutatsz nekem! - lelkesedem fel, miközben ismét a sütőhöz libbenek. - És szerintem te és Paul nagyon jól kijöttök majd egymással – hadarom, miközben takarítani kezdek. - Ő az igazi, érzem – teszem azért még hozzá egy szerelmes sóhaj kíséretében. Tisztában vagyok ama aprócska ténnyel, hogy eddig minden kapcsolatomban így gondoltam, amely végül kudarccal végződött, de ez most annyira más.
Alex 15 éves. Képes megenni egy kehely fagyit a barátnőivel egyedül is, annélkül, hogy én játszanám a kamaszlányos csevejükhöz a gardedame-ot. Szerintem amúgy sem minden vágya, hogy 0-24 órában a nyakába lihegjek. Így is eléggé kontroll alatt tartom. Nem tud teljesen eltűnni előlem. Persze van amit nem kötök Alex orrára. Anyáméra meg nem köthetek, mert elszólná magát Alex előtt és kitörtne a harmadik világháború. Na nem. - Nem sétálnak gyilkos fagyikelyhek, és kocsik sem járnak arra, mert egy macskaköves sétálóutca, ahol csak gyalog közlekedhetsz. Nincs semmilyen kockázati tényező, amitől féltened kéne. Különben nem hagytam volna magára a barátnőivel. Higgyj nekem. - mondom még mindig nyugtatónak szánt hangnemmel. Igyekszem nyugodt, kedves arckifejezést ölteni. Abban reménykedem, ha megpróbálok nyugodtnak látszani, akkor anyu is megnyugszik. Mintha ez valaha bejött volna... Pedig érzem, hogy itt nagy a baj, amitől azért kezdek én is aggódni. - Jól van rendben. - tartom fel megadóan a kezeimet. Ha ez megnyugtatja. Most valahogy meg kéne nyugtatom. Szóval jobb, ha csak bólogatok. - Te is tudod, hogy szólni szoktam, ha elmegyek valahova. - tegnap is megosztottam vele a vásárlási terveimet. Bár Alex barátnőit nem kalkuláltam bele, de nem gondolom, hogy olyan hatalmas bűn lenne, hogy hagyom, hogy pár órára szabadlábon legyen. Nem buta lány. Tudja, hogy ha egyszer átver, akkor lesheti, hogy mikor tartom legközelebb a hátam miatta. Nem. Nem fogja felrúgni a kis hallgatólagos egyezségünk. Itthon lesz időben. A kérdés csak az, hogy addigra sikerül-e teljesen megnyugatni anyámat. Persze tudom, hogy a VMS-re gondol, de azt jobb volt nem megosztani vele. Amit lehet, azt úgyis elmondom. Amibe csak lehet belevonom. A VMS nem ilyen volt. Mentségemre csak 16 voltam. Jóval éretlenebb, mint most. Minden értelemben. Két év is hihetetlenül sokat tud számítani. A kérdésre adott kérdés, éppen elég válasz. Nincs nagyon mit hozzátennem. Bár még mindig azt gondolom, hogy ezt a VMS dolgot is megúszom egy kis fejmosással, és anyám estére elfeljti az egészet, mert addigra már a pasija bemutatása lesz a fontos. Elég kellemetlen helyzet, de hát ez van. Ha büntetésről és szülői szigorról volt szó, az mindig Grayre, vagy Lucára hárult. Hála Istennek jelenleg egyikük sincs a közelben. És talán nem is jut el hozzájuk, mert anyám elfelejti estére ezt az egészet. - Jó. Volt néhány meredek helyzet. De mind teljesen épen, és egészségesen, sőt verseny győztesen jöttünk haza. - sóhajtok fel elismerően. Persze ez túlzás így. Lizzy többször is komolyan megsérült. Sőt mindenkinek voltak kisebb-nagyobb sérüléseinket, de Cody és Gina kitettek magukért, és mindenkit rendbehoztak. Nem igazán látom a humort, vagyis látnám ha akarnám, de az inkább lejön anyám cápás mondatából, hogy mennyira ideges, és mérges rám ez miatt. Ez pedig pokolian rossz érzés. Tulajdonképpen mondatról-mondatra nő bennem a bűntudat. - Csak 16 éves voltam. Nyilván értetlen. Menőnek hangzott, és ez volt a legfőbb érv, hogy részt vegyek. Nem éreztem úgy, hogy a felületes szórólapnál jobban utána kéne néznem, addig amíg bele nem csöppentem. - akkoriban tényleg nem gondoltam át mindent. Többek közt ezt a jelentkezést sem. De azóta azért elég sokminden történt. Megkomolyodtam, és felnőttem. Többek közt. - Nem hozok felelőtlen döntéseket. 15-16 évesen talán. Kamasz voltam. A hormonok gondolkodtam az agyam helyett. De azóta azért történt néhány dolog. Többek közt felnőttem. Jobban átgondolom és megfontolom a döntéseimet, mint akkoriban. Nem vállalok felesleges kockázatokat, és nem sodrom veszélybe magamat. Alexet vagy mást pedig pláne nem teszek ki ilyesminek. Szóval effelől megnyugodhatsz. - mondom komolyan. El akartam mondani, hogy jelentkezem az All star csapatába Lizzyvel. De ennek fényében nem érzem alkalmasnak a pillanatot. Talán hagynom kellene időt, hogy ez is leüllepedjen benne. Az sem biztos, hogy a válógatón túljutok. Ha a válógató meglesz, akkor haza ugrok pár napra, és akkor majd valahogy finoman elővezetem neki. Elég egyszerre egy verseny balhé. Helyette apámat hozom fel, magam sem tudom miért, és legfőbbképpen miért most. - Nem anya. Nem iratkozom ki. - mondom határozottan. Nem azért vergőttem az elmúlt két évben az apámmal, hogy most miatta ne végezzem el az egyetemet. Éppen elég nehezen jutottunk el odáig, hogy ne legyen kínos, ha egymásba botlunk a folyosón. Most pedig tanítani fog. Na bumm. Ismerem annyira, hogy tudjam, hogy az órán a professzort fogja játszani, mindenféle kivételezés nélkül. Így nem igazán tartok attól, hogy ebből komoly gondjaink lennének. Ami meg órán kívül történik, az meg nem tartozik senkire, csak kettőnkre apámmal. - Talán mert féltem, hogy így reagálsz? Vagy attól féltem, hogy nem fog úgysem sokáig tartani, mert megint lelép, és akkor csak feleslegesen zaklattalak volna fel. Nem akartam, hogy megint csalódj miatta. De aztán mégsem ment el. Nem mondom, hogy felhőtlen a viszonyunk, vagy nem emlékeztet egy érzelmi hullámvasútra, de legalább most itt van, és része akar lenni az életemnek. Vagy legalábbis azt hiszem. - mondom egy reménykedő sóhajjal. Hinni akarok ebben. Hinni akarok benne, hogy még mindig fontos vagyok a számára. Talán szükségem van rá, hogy ezt halljam tőle, újra és újra. - Nem mondom, hogy ugyanezt nem vágtam az arcába, vagy hogy megértem, és egyetértek az érveivel. Mert nem. Csak simán próbálom elfogadni, hogy így látta helyesnek. Nem akarom, hogy a saját dühöm és haragom irányítson. El kell engednem ezt, és valahogy feldolgozni. Ez pedig csak úgy megy, ha maradok. Azon kívül túl sokat tanultam, és túl sok munkát feltettem bele, hogy felvegyenek. Nem hagyom úszni a lehetőséget, sem a barátaimat, és a barátnőmet, akik szintén ott vannak. - mondom kissé fáradt hangon. Inkább egy sóhajtással megemelek egy sütit, de végül vissza is teszem. Valahogy nem érzem úgy, hogy lemenne a torkomon.
ϟ”Az anyai szív mindent megbocsát, és egy idő után minden engedetlenségünk feledésbe merül.”ϟ
Kezdem úgy érezni, hogy Dany túl éretlen még ahhoz, hogy bármit is megtehessen egyedül. Alex elvégre híres arról, hogy mennyire szeret bajba kerülni. Luca legalábbis igen gyakran kap levelet abból az iskolából, ahova a lánya jár. Egyszerűen kezelhetetlen, Daniel pedig fogta és magára hagyta! - Az egyik pillanatban még fagyizik, a másikban pedig már elüti egy kocsi – szívom fel kissé magam a fiam nyugtató szavai hallatán. Mindketten az én felelősségem, nem venném hát túl jó néven, ha bármelyikük is úgy sérülne meg, hogy időközben nálam voltak. - Nem engedheted el az engedélyem nélkül, Daniel! - fakadok ki egyszerre mérgesen, idegesen és aggódva. Igen, ez vagyok én. Bennem valahogy mindig is túlcsordultak az érzelmek. - És neked is illene engem is megkérdezned, ha készülsz valamerre, nem gondolod? - teszem fel a kérdést. Igen, ezzel arra a versenyre célzok és minden másra is, amire Dany a hátam mögött szervezte be magát. Talán azóta már egy cirkuszban dolgozik akrobataként, mert az mennyire mókás! Luca engedélyével, természetesen. Mert hát az anyjának miért is kellene ilyesmiről tudnia? Én csak megszültem és felneveltem, de semmi közöm a saját fiamhoz. - Azelőtt a bizonyos VMS előtt is feltetted ezt a kérdést? - felelek a kérdés hallatán kérdéssel. - Gondolom, nem, mivel elmentél – vonom meg a vállam. Igen, nagy bajban van, a gond itt csak az, hogy soha életemben nem voltam a büntetések híve. Hiszen lám, még most is Dany kedvére szerettem volna tenni, mivel a második kedvenc ételét készítettem el neki. Más anya ilyen esetben tombol, büntetést szab ki, én pedig... Gyenge vagyok, sajnálom és tisztában vagyok azzal is, hogy holnap reggel már én fogok bocsánatot kérni a kirohanásomért, de jelenleg megacélozom magam. A lehető legszigorúbb arcomat öltöm fel, amelyet ritkán mutatok ki mások irányába. Daniel pedig szerintem még soha életében nem látta ezt részemről. - A cikkek alapján nem lett volna felesleges az aggodalmam – sóhajtok egyet, miközben gondterhelten meredek a fiamra. Azok a szemek! Már megint azt veszi elő ellenem. Egyelőre azonban üti ezeket a mostani húzása, szóval ellenállok neki. - Hát így már teljesen más, tisztára megnyugodtam – szólalok meg kissé gúnyosan. - Nem vettél részt a sárkányos számban, ejha! - csapom össze a tenyereim, mímelt boldogsággal az arcomon. - Végül is, a cápák nem olyan veszélyesek. Mindig is láb nélküli gyerekre vágytam. Nem vicces és nem is áll szándékomban humorral elütni a dolgot, de Dany válasza egy pillanat alatt kihozza belőlem ezt az oldalamat is. Mindegyik versenyszám veszélyes volt, ezzel tisztában vagyok, hiszen összekapargattam minden egyes magazint, amit Luca házában találtam. - Ne mond nekem, hogy nem kaptatok erről bővebb tájékoztatást – döbbenek meg egy pillanatra. - Mindig mindennek annyira utánajársz, akkor ennek miért nem? Biztos írtak róla valamit vagy megkérdezhettél volna egy tanárt, tudom is én – legyintek türelmetlenül, ezzel is lezárva az ötleteim tárházát. - A lényeg az, hogy ez nem kifogás, még tőled sem – szögezem le végül. - Amíg ilyen és ehhez hasonló ostoba, felelőtlen döntéseket hozol, addig nem vagy felnőtt, bármennyi idős is vagy – jelentem ki, miközben jótékonyan szemet hunyok afelett, hogy annak idején én is ezzel érveltem a szüleimmel szemben, amikor tizenöt évesen teherbe estem vele. Felnőttnek éreztem magam, olyasvalakinek, aki készen áll az anyaságra. Hát, nem álltam. Még kész szerencse, hogy Gray annak idején mellettem volt, hogy segítsen. Nélküle nem ment volna és a mai napig nem megy, ha Dany fegyelmezéséről van szó. - Akkor ezek szerint nem kell féltenem téged, amikor beszambázol a sárkányok elé vagy éppen fejest ugrasz egy cápákkal teli medencébe? – vonom fel a szemöldököm. - Nem, tényleg nem. Néha tényleg sokkal kényelmesebb egy koporsó – csóválom meg a fejem egy lemondó sóhaj kíséretében. - Nem azt mondtam, hogy a szobádból éld az életed. De legyen már egy kis eszed és ne jelentkezz ekkora hülyeségekre! Igen, túlféltem. Mindig is ilyen voltam, amióta Vittoria meghalt, de Dany ezt nem értheti, hiszen még túl fiatal hozzá. Nem könnyű elveszíteni egy gyermeket, sokáig tartott, amíg úgy-ahogy kimásztam abból az érzelmi szakadékból, nem áll hát szándékomban ismét átélni ugyanezt. Szóval az, hogy Luca és ő összefogtak a hátam mögött és a fiam ilyesmin vett részt, felér egy merénylettel ellenem. - Tessék? - kerekedik el egy pillanatra a tekintetem, miközben úgy érzem, minden egyes levegő a testemben reked, a gyomrom pedig vet egy hatalmas bukfencet odabenn. - Mit mondasz? Mert nem, az nem lehetséges! Nem taníthat ott, hiszen én nem tudok semmi ilyesmiről sem. Kisétált az életünkből, magunkra hagyott minket, nincs joga a fiam közelében lenni. Nem kell tudnia semmit se rólunk, ha eddig nem érdekeltük őt. - Kiiratkozol onnan – szólalok meg néhány percnyi néma csend után, határozott hangon. - Átmész egy másik iskolába és megszakítasz vele minden kapcsolatot. Istenem, Dany, mégis miért nem szóltál? - fakadok ki ismét, a lehető legtehetetlenebb hangomon. - Elhagyott minket, évekig felénk se nézett és te ezt titkoltad előlem? Mégis mióta?
Természetesen szóltam anyunak, hogy elmegyünk ma vásárolni Alex-szel azért, hogy ne aggódjon. Így is szinte mindig talál magának amúgy is aggódnivalót. Olyankor pedig mindig valami olyasmit viziónál, amit nem kéne. Nekem pedig az a dolgom, hogy megnyugtassam, hogy semmi baj. Vagy hogy megkíméljem az olyan helyzetektől, amikben aggódni kezdhet. Viszont ahogy hazaérek nem kell sok, hogy a konyhába lépve realizáljam, hogy most nagy bajban vagyok. A kajamennyiség, és a felfordulás nem jelent jót. Anyám hangja és arckifejezése pedig mindent elárul. - Anya. Alexnek az ég világon semmi baja sem lesz. Amikor otthagytam akkor a barátnőivel ült egy fagyizó teraszán. Egyéb iránt okos lány, tud vigyázni magára, ahogy a barátnői is. Szóval megnyugodhatsz. Nem kell semmit sem mondanod Lucának, mert nem fog semmi sem történni. - mondom a lehető legnyugtatóbb hangnememet elővéve. Tudom, megkérdezhettem volna még tegnap este, hogy vásárlás után elengedhetem-e Alexet, de akkor még nem tudtam, hogy anyám megtalálta az újságokat, és újra aggodalmaskodni kezd. Azt pláne nem, hogy ez most elég rosszul veszi ki magát az időzítés miatt. Átölelem, és megpuszilom. Máskor mindig viszonozza. Most viszont a szigorú hangnemet veszi elő, ahogy azt mondja, hogy beszélnünk kell, és üljek le. Ez mindig hatalmas bajt jelent. Hála égnek viszonylag ritkán. Most viszont csak sóhajtok egyet, miközben leülök a mutatott székre. Mi mást is tehetnék? - Nagy bajban vagyok, igaz? - sokkal inkább hat kijelentésnek, mint kérdésnek a hangsúly ellenére is. - Persze. Csak nem akarom, hogy feleslegesen aggódj. - bízom benne, és szívesen is osztom meg az ártalmatlan sztorikat. Sokat mesélek neki mindenféléről, kivéve azokat a részleteket, amik miatt aggódhatna. Már így is túlfélt mindentől. Nem tesz neki jót attól félni, hogy engem is elveszíthet. Pedig nincs is igazi veszély. Meg kell kímélnem ettől mindkettőnk érdekében. - Varázslók Mágikus Sportja. - adom meg a rövidítés jelentését. Ezen az újságok fényében amúgy sincs értelme semmit sem tagadni. - Sajnálom anya. Én csak nem akartalak megijeszteni és hogy aggódj. - mondom bűnbánó kiskutya barna szemeket meresztve rá. Közben azért a menyétemnek sikerül egy darab sütit elcsennie, és visszaslisszannia a kapucnimba. Legalább ő boldog a csórt sütivel. - De te is tudod, hogy nem kell mindent elhinni az újságoknak. Ha ez megnyugtat a sárkányos számban például részt sem vettem. - ez igaz is, noha az egyik mozgó képen a VMS különkiadásban éppen telibe trafál egy sárkányfarok. Ilyen az én szerencsém. - Nem rögtön. Nem tudtam, hogy mire vállalkozok, és mire rájöttem, addigra képtelen voltam cserbenhagyni a csapatom. De nem bántam meg ennek ellenére sem a részvételt. Sokat változtam, és fejlődtem az ottani tapasztalatok hatására. Átgondoltabb, megfontoltabb lettem. Már nem vagyok szeleburdi 10 éves. Felnőttem. - tudom, hogy ez nem pont az amit hallani szeretne. De nem is csinálhatok úgy, mintha nem ez volna az igazság. Néha anyával vannak nehéz pillanatok. Ez is egy ilyen. - Igen, Ő. De nem az ő hibája volt. Nem mondtam el neki mindent a versenyről, és a lehetséges számokról. Mentségemre én sem tudtam mindent. - válaszolom meg a kérdést, hogy ki írta alá azt az engedélyt. Lássuk be, hogy az anyám soha a büdös életbe nem írta volna alá. Esélyt sem adott volna, hogy a VMS közelébe kerüljek. Szóval nem sok választásom volt, tekintve, hogy még nem voltam nagykorú, és kellett az a papír. Ilyen tekintetben a bácsikámmal sokkal könnyebb szót érteni. Ő hagyja hogy a magam útját járjam, és elkövessem a magam hibáit, amikből tanulhatok. Ha anyámon múlna sosem lépnék ki a szobámból, mert nem biztonságos. - Anya... Ismerlek. Néha túl sokat aggódsz, és túl sok mindentől féltesz, olyasmitől is, amitől nem kellene. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy jobb neked, ha nem idegesíted és rágod magad feleslegesen olyasmik miatt, amik megtörténhetnek ha... Nem élhetem az életem a szobámból. De attól is meg kell hogy óvjalak, hogy folyton miattam aggódj, mert nem tesz jót neked. - mélyet sóhajtok. Az ujjaimmal az asztallapon kezdek kopogni, mintegy mellék cselekvésként. Mert hát ez a beszélgetés nem lesz könnyebb. Sőt minden mondattal egyre nehezebb lesz. - Ami azt illeti... egyetlen dolog van. De ez legalább nem veszélyes. Legfeljebb az érzelmi életemre. Néha. - vigyorodom el kínosan. - Az apám... Tudom hol van. A Roxfort egyetemi képzésén tanít nyelvészprofesszorként. Szeptembertől engem is fog. - az anyám könnyen kitalálhatja, hogy kire gondolok. Egyetlen személy volt egész életemben, akit így voltam hajlandó szólítani. Hiába volt akárhány pasija, egy se tudta elérni ezt a megszólítást tőlem. Leszámítva Lucát, akit időnként gyerekkoromban az apámnak is néztek, és nem mindig volt kedvünk mindenkit felilágosítani, hogy ez nincs így. De ezúttal nyilvánvalóan nem róla van szó.
ϟ”Az anyai szív mindent megbocsát, és egy idő után minden engedetlenségünk feledésbe merül.”ϟ
Gondolataim egyre-másra az újságok és azok tartalma körül forognak, miközben Daniel és Alex ki tudja, merre járkálnak. Bár, a fiam előző nap bejelentette, hogy elmennek bevásárolni az Abszol útra, de a cikkek olvasása után fogalmam sincs arról, mennyire bízhatok meg benne, esetleg az adott szavában. A végén ismét egy ismeretlen magazinból értesülök arról, hogy Dany valamiféle öngyilkos mutatványra készült azon a helyen. Egyszóval, jelenleg is aggódom, de közben mérges is vagyok, úgyhogy rendesen remeg a kezem, amikor kiveszem a forró tepsit a sütőből. - Elengedted? - vonom fel a szemöldököm, miközben enyhén megremeg a hangom az elfojtott érzelmeimtől. Nem a sírást tartom vissza, hanem leginkább az azt illető csalódottságomat, hogy Dany pont előlem titkolt el egy ilyen fontos dolgot. VMS? Nem sokat mond számomra a név, de a versenyszámok láttán lepörgött előttem az egész életem. - Igazán örülök annak, hogy itt én vagyok a felnőtt, mégis te engedted el őt a barátnőivel – darálom kissé indulatosan, miközben Daniel elpakolja az újságokat az asztalról, végül lehelyezem oda a frissen sült süteményt. - És ha baja esik? Mit mondok majd Lucának? Van egy olyan érzésem, hogy ugyanezek a gondolatok egy pillanatra se bukkantak fel a bátyámban, amikor aláírta a fiam részvételi engedélyét azon a fránya papíron. Nem, ő soha életében nem aggódott az ilyesmin. Mert a gyerek a hibáiból tanul... Ennél ostobább felfogást még soha életemben nem hallottam egy felnőtt embertől sem! Komolyan, úgy tesz, mintha egy Dany-korú fiú annyira érett lenne. Pedig a híradóban rengeteg olyan balesetről hallani, ahol kamasz gyerekek szenvednek súlyos sérüléseket. Egy sárkány... Luca, te bolond! - Nem, Daniel, most beszélnünk kell – préselem össze szigorúan az ajkaimat, hogy még véletlenül se enyhüljek meg az előzékenységén és az iménti szavain. Igen, én is szeretem és most puszta szeretetből fogom őt kérdőre vonni. Mert nem szeretném, hogy baja essen, bármilyen mértékben is. - Ülj le! - bökök fejemmel az asztal mellett helyet foglaló székek felé. A vacsora nagy része már elkészült, de lassan úgy érzem, nem vagyok biztos abban, hogy szeretném bemutatni Danielnek az új páromat. Talán nem érdemli meg ezt a bizalmat részemről. - Mond csak, bízol te bennem? - szegezem neki egyenesen a kérdést, miközben én magam is leülök az egyik székre, lehetőleg úgy helyezkedve, hogy pont Danievel szemben lehessek. Pillantásommal még elkapom a menyét igen élénk érdeklődését a finomságok iránt, de egyelőre figyelmen kívül hagyom a dolgot. Ha el is csen egy-két apróságot, nem szólok rá. - Mi az a VMS? - szegezem neki egyenesen a kérdést, majd felveszek egy újságot a mellettem lévő székről. - Ezeket még Lucától hoztam el pár hete és... Tudod te, mennyire rossz volt ezt olvasni? - fakadok ki egyszerre dühösen és remegő hangon. Nem sok kell ahhoz, hogy elsírjam magam, de nem teszem, hiszen kettőnk közül mégis csak én vagyok a felnőtt. És úgy tűnik, hogy sok esetben érettebb is a bátyámnál. - Sárkányok, cápák! Felétek komolyan ilyen a sport? Életveszélyben voltál, Daniel! Felfogtad te egyáltalán, hogy komoly bajod is eshetett volna? Mert ha ez megtörtént volna, én biztosan nem éltem volna túl. Örülök, hogy sikerült magam úgy-ahogy túltennem Vittoria halálán és azon, hogy Gray akkoriban hagyott el, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Az egyetlen reményem és támaszom Daniel volt csupán. Ha őt is elveszítem, én abba belehalnék, komolyan. Képtelen lennék túltenni magam azon, ha bármi baja esne. - Luca írta alá neked az engedélyt? - teszem fel a kérdést, amelyre már igenis sejtem a választ, ahogy azt is, hogy lesz egy igen szép hangvételű levelem a testvérem irányába. - Miért érzed úgy, hogy velem nem beszélheted meg az ilyesmit? Mit titkolsz még előlem, amiről tudnom kellene? Ezek után már azt is kinézem belőle, hogy még egy életveszélyes versenyben benne van. Vagy kettőben. De ha így áll a helyzet, akkor biztos nem engedem ki idén már a lakásból. Nem, nincs az az Isten, hogy az utcára kitegye a lábát! És ha Alex hazaér, az ő ajtajára is hét lakatot teszek, annyi szent. Luca talán szereti életveszélybe sodorni a fiamat, de én nem fogok ugyanígy tenni az unokahúgommal kapcsolatban. Elég volt egy kislányt elveszíteni a családban.
Ma relatíve korán keltem, és Alex bánatára őt is felkeltettem. Néha igen szórakoztaó a korai kelés miatti morgása. Legalább kicsit visszakapta, azt amikor ő nem hagyott engem aludni este. Szóval reggeli után még fogtam a drága húgicámat, és elrángattam magammal az Abszol útra. Elvégre már csak pár nap és kezdődik a suli. Ellenben még be kellett szereznünk ezt azt. Nekem az egyetemhez, néhány holmit, Alexnek, pár könyvet, és új iskolai egyenruhát. Na nem mintha annyira oda lenne érte, és a kötelezőn túl is hajlandó lenne hordani. Szerencsémre nekem már nem kell ilyesmivel foglalkoznom. Az egyetem nem követel meg egyenruhát. Hacsak kötelező védőfelszerelést nem egyes órákon. Szóval miután körbe csattogtuk a teljes Abszol útat, végül egy elég mozgalmas kis délelőtt után elengedtem Alexet a barátnőivel csavarogni, akikkel szintén az egyik üzletben futottunk össze. Így magamhoz vettem az Alexnek vásárolt holmikat is, és a tértágított táskámba rejtettem, majd útjára engedtem a lányt azzal, hogy legkésőbb vacsorára legyen otthon. Anya ma esete akarja bemutatni az új pasiját vacsoránál. Ehhez pedig kelleni fog számomra a lelki erő, és támogatás Alextől. Ezt ő is nagyon jól tudja. Az első perctől fogva ismeri az álláspontom anya pasijait illetőleg. Ez nem sokat változott az évek alatt. Maximum annyit, hogy időközben lettem annyira felnőtt, hogy már nem akarok mogyóróvajat kenni a székére, amibe jól beleülhet. Az elég vicces volt mondjuk... Szóval kissé vegyes érzelmekkel indulok el hazafele a bevásárló túráról. Ugyan azt észrevettem reggel, hogy anyám még nálam is korábban kelt, és már a konyhában van, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Biztos az új pasija miatt van, meg mert izgul, hogy be kell mutatnia. Vagy ilyesmi. Nem mintha várnám az esti találkozást. Anyámnak örülök. Imádom, és minden percet szeretek vele tölteni, amit együtt lehetünk. De nem hiányzik az életünkből a betolakodó harmadik. Persze az ő boldogságát se akarom elvenni. De hát tudjuk, hogy milyen szerencsétlen a szerelemben. Így nem fűzök sok reményt a mostani delikvenshez sem. - Ciao anya! Megjöttem. Alex kicsit később jön, elengedtem kicsit a barátnőivel délutánra. - mondom vidáman, ahogy belépek a kicsiny előszobába, és lepakolom a tértágított táskámat. Még mindig nem fogva gyanút. A kis menyétem viszont már érdeklődve dugja ki az orrát a kapucnimból, és szimatol a levegőbe, ahol igen finom illatok terjengenek. Nyilvánvalóan édesenyám szorgalmának köszönhetően. Így én is kíváncsian lépek be a kis konyhába. Ott viszont, ahogy megpillantom sütőkesztyűvel az édesanyám egy felfordult konyhában, szinte rögtön rossz előérzet fog el. Az elkészített kajamennyiség egy hadseregnek is elég lenne, nem hogy négy embernek. Hacsak nem tudok valamiről azzal a pasival kapcsolatban. Nem szeretnék újabb féltestvéreket vagy ilyesmiket... Az asztalra pillantva gyorsan realizálom, hogy szó sincs ilyesmiről. Ennek most én vagyok az oka. Méghozza, ha ezt az anyám mind olvasta, ami itt hever, akkor igen nagy bajban vagyok. - Várj, majd én segítek! - mondom gyorsan, és már igyekszem is eltűntetni az asztalról azokat a kellemetlen újságokat, hogy ő meg le tudja rakni a kezében tartott tepsi süteményt. - Majd én elpakolok a konyhában. Biztos nagyon fáradt vagy. Egésznap itt lehettél. Pihenj csak egy kicsit. - mondom előzékenyen, miközben odalépek hozzá, és meg is ölelem, és egy puszit is nyomok az arcára. - Szeretlek. - fűzöm még hozzá. Hiszen látom rajta, hogy mérges rám, és már sejtem is az okát, ha a még kezemben tartott lapokat is olvasta. De vajon honnan a fenéből szedte ezeket? Direkt nem hoztam neki egy ideje ilyesmit. Jó okkal. Eközben pedig a menyétkém már az asztalon helyet kapó sütemény felé mutat igen élénk érdeklődést...
ϟ”Az anyai szív mindent megbocsát, és egy idő után minden engedetlenségünk feledésbe merül.”ϟ
A kedvenc dalomat dúdolgatva sürgök-forgok a konyhában, miközben ezt-azt leverek ugyan, de már-már rutinosnak nevezhető mozdulattal kapom fel és teszem vissza a helyére. A főzés közben elszenvedett baleseteim repertoárja igen hosszú listát tenne ki, szóval a ház minden egyes fiókjában tartok sebtapaszt, ha elvágnám valamelyik testrészemet. Bár, már két napja nem sikerült a késeknek az ujjamba futnia, úgyhogy azt hiszem, egyéni rekordot fogok ezzel dönteni. A hátam mögött lévő asztalon néhány újság hever, melyeket sikeresen lovasítottam meg a bátyámtól, még Rómában. Hiába vagyunk már mindketten felnőttek, a testvér ettől függetlenül testvér marad. Van, hogy eszem ágában sincs tőle elkérni a tárgyait, hanem fogom és nemes egyszerűséggel elviszem. Jó, a szüleim nem szarkát neveltek, értékes holmit sose csentem el, de egy-két újságot vagy könyvet szokásom kölcsönvenni. Aztán meg sose adom vissza, de ez már annyira mellékes... Luca magazinjai azonban igen különlegesek a szememben. A lapokon mozgó emberek vannak, én pedig szinte alig győzök betelni a látványukkal. Daniel mágus ugyan, de az utóbbi két évben valamiért sose hoz nekem újságot abból a világból. Szeretek képben lenni az ottani eseményekkel is, habár eddig elvoltam nélkülük, a fiamat se nyaggattam érte, de amikor ezeket megpillantottam a szekrényben félretéve, kíváncsi lettem. Hazahoztam hát őket, majd egytől-egyig átlapoztam mindet. És azt hiszem, van egy-két olyan dolog is benne, amiért nem ártana némileg felelősségre vonnom a pici fiacskámat. Hogy a feszültségemet levezessem, főzni kezdtem hát kora hajnalban és azóta szinte megállás nélkül itt vagyok. Ebből azért Dany sejtheti, hogy valami komoly gond van a háttérben, hiszen általában mindig akkor készítek ennyi ételt. Szerelmi bánat, vagy Vittoria betegsége... Akkor is állandóan sütöttem-főztem, ha éppen nem a kórházba kellett mennünk a lányunkkal. Azt hiszem, abban az időben lettem igazi konyhatündér. Az idegességemet azzal vezettem le, hogy kísérletezgettem a főzésben, este pedig a férjemmel veszekedtem. Nem Dany kedvenc ételét főzöm, ami talán meglepő lehet számára, hiszen szinte minden alkalommal azzal várom, ha van olyan kegyes és beállít hozzám. Nem, ezúttal a második kedvencét készítem el, hiszen hazudott nekem és mérges vagyok rá. Milyen versenyen vett részt, amiről én nem tudok? És miért is nem mesélt róla? És mégis mi az, hogy Luca tud erről, én meg nem? Elvégre, csak az én fiam! Ráadásul, amilyen cikkeket írtak, bizonyára el se engedtem volna oda. De ha én nem adtam rá engedélyt, akkor ki más tette meg? Ha Luca, akkor esküszöm, hogy lesz hozzá néhány igen kedves szavam. Ekkora veszélybe sodorni egy gyereket! Mégis mire gondolt, amikor tudtomon kívül áldását adta az utazásra? Magamban puffogva végzem hát a dolgom, miközben arra várok, hogy Dany betoppanjon. Hogy a bátyám mégis mire gondolt, most komolyan... Jó szívvel elengedem Rómába, ő meg mindenféle állat közelébe engedi. Veszélyes állat közelébe, ráadásul! Nem vagyok szakértő, de azért egy sárkány aligha lehet türelmes jószág. Ha Dany időközben megérkezik, egy teljes mértékben felfordult, pici konyhában pillanthat meg engem, miközben sütőkesztyűvel a kezemben cipelek az asztal felé egy tepsi süteményt, ahol újságok tucatjai hevernek szanaszét. Szombati Boszorkány, Mágikus Sportok Szaklapja, VMS-különkiadás, Heti Üst, stb.
