2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Angela Paisley (született: Angela Maroni) Születési hely és dátum: Róma, 1967.03.06. Csoport: Mugli Patrónus: - Évfolyam (szak) / Foglalkozás: - Képesség: - Mágikus adottság: - Familiáris: - Kiemelkedő tudás: - Kihez tartozol: Daniel G. Paisley
Jellem: Romantikus, álmodozó alkat vagyok, amelyet alátámaszt az a tény, hogy otthon, a szobámban rengeteg szerelmes regény vár arra, hogy beletemetkezzem. Ezenkívül néha kétbalkezes, ügyetlen, szinte folyamatosan érnek kisebb-nagyobb balesetek a hétköznapok során. A műszaki feladatokba pedig inkább bele se kezdek, hiszen estem már le létráról úgy, hogy eltört a kezem. Határozatlan személyiségem van, a boltban, ruhaválogatás közben az eladó vagy valamelyik barátnőm segítségét kell kérnem, hiszen egymagam kevés lennék ehhez. A pénzt azonban képes vagyok jól beosztani, hiszen a saját lábamon kell megállnom, ebben nincs segítségem. Imádok sütni-főzni, ez az egyik hobbim, noha - mint már fentebb említettem - az éles konyhaeszközök az ellenségeim. Hatalmas szívem van, ha nem albérletben élnék, már egy hatalmas állatmenhelyet nyitnék a lakásomban, a kóbor állatok részére. Rómában gyerekkoromban állandóan hazahordtam minden kutyát, macskát, sünt, amit az úton találtam. Egyszer egy disznót is, pedig rettegtem tőlük, de ha nemes célról van szó, leküzdöm a félelmeimet. Én vagyok az, aki bárkinek segít, ha tud és nem hagy embereket a bajban. Sajnos, erre már mentek rá barátságok is, de újra és újra beleesem ebbe a hibába, képtelen vagyok tanulni a múltamból.
Kinézet, megjelenés: 170 centis magasságommal pont a középmezőnyben toporgok, mint minden másban. Leginkább átlagosnak mondanám magam, nem vagyok se kiemelkedően csúnya, se kiemelkedően szép. Az utcára lépve szeretek jól kinézni, habár nem vagyok a smink mestere, így igyekszem egyszerűbb dolgokkal szebbé tenni magam. Ha valamilyen fontos eseményre kell mennem, akkor kozmetikus segítségét kérem. Otthon azonban előnyt élvez a póló-farmer kombináció és a lófarokba fogott haj. Azért a kényelem mindennél fontosabb számomra, ez tagadhatatlan. Sokak elmondása szerint fiatalabbnak nézek ki a koromnál, én pedig erre rettentően büszke is vagyok. Amikor pedig elmondom, hogy van egy 18 éves fiam, mindenkinek leesik az álla. Végignézve rajtam, ezt valahogy senki se akarja elhinni.
Előtörténet: Rómában láttam meg a napvilágot 1967 elején, másodikként érkezve egy teljesen átlagos, olasz családba. A szüleim egy cukrászdát üzemeltettek a belvárosban, ahol én és a bátyám is sokat dolgoztunk. Szerettem azt a helyet, hiszen bármi jobb volt, mint az iskola, ami kínszenvedés volt számomra. Ott átlagos kisegér voltam csupán, akit gyakran céltáblaként használtak az osztály menőbbnek elkönyvelt tagjai, így szinte mindig betegnek tettettem magam, hogy ne kelljen bemennem. 1982 nyarán azonban megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam. Szerelembe estem. Soha életemben nem hittem volna, hogy én, az osztály legcikibbnek tartott tagja összefusson valakivel, aki viszonozza az érzelmeit. A dolog azonban mégis megtörtént, az érzelmek magukkal ragadtak, én pedig tizenöt évesen átestem életem első szexuális élményén. A fiú jóképű volt, sármos és ezzel együtt mindent megtaláltam benne, amire csak vágytam. Bókokkal és ajándékokkal halmozott el, én pedig a felhők között jártam. Utána jött a fekete leves. Október elején kiderült, hogy terhes vagyok és teljes mértékben kiborultam. Zokogva vallottam be ezt a fiúnak, aki szinte azonnal faképnél hagyott, amint nemet mondtam az általa felvetett abortuszra. Valahol mélyen számítottam erre. A családom pedig... Azt hiszem, egyedül Lucának köszönhetem azt, hogy anyámék nem hajítottak ki az utcára. Ő kiállt mellettem, megvédett, noha tudta jól, hogy túl fiatal vagyok még ehhez. Végül a szüleim is megbékéltek a helyzettel, a végén már szinte várták az unokájukat. Daniel 1983.03.06.-án született meg, pont aznap, amikor én betöltöttem a tizenhatodik évemet. Az iskolát otthagytam, hogy csak a fiamnak szentelhessem az életemet, amikor pedig kicsit nagyobb lett, beálltam anyuékhoz dolgozni. Még a terhességem alatt szerelembe estem egy velem egyidős fiúval. Egy utazás során ismerkedtünk meg és - noha mindketten más nyelvet beszéltünk - szinte azonnal egymásra hangolódtunk. Lakcímet cseréltünk, hiszen ott várta vissza az iskola, én pedig nem is igazán reménykedtem abban, hogy írni fog. Elvégre, kinek kellene egy leányanya? Hihetetlenül meglepett azonban az első levél, ami tőle érkezett. Évekig tartottuk így a kapcsolatot. Ő megtanult olaszul, én pedig szépen lassan angolul. Végül Rómába költözött és egybekeltünk. Előtte azonban még felfedte előttem a titkát, én pedig viszonylag könnyen fogadtam a dolgot. Mindig is hittem a természetfeletti világban, habár nem teljesen így képzeltem el, de örültem annak, hogy van valami más is, az általam ismert világon kívül. Azt viszont már nem szerettem volna, ha Daniel is megismeri az ő világát. Valahogy veszélyesnek tartottam ezt egy kisfiú számára és mintha mélyen legbelül megéreztem volna, mi is fog történni. Mintha a lelkem mélyén egy kis hangocska azt kiáltotta volna, hogy ne! Én azonban igent mondtam akkor és az oltár előtt is. Az életünk gyönyörűen alakult, majdnem úgy, ahogy elképzeltem. Elköltöztem anyáméktól és sikerült viszonylag fiatalon egy saját családot magamnak mondanom. Amikor pedig másodjára is teherbe estem... Itt is könnyek között újságoltam el mindezt Graysonnak, de ezek örömkönnyek voltak. Mellette tökéletesen biztonságban éreztem magam, tudtam jól, hogy nem hagy el. Végül megszületett Vittoria és minden a lehető legjobban alakult. Otthon maradtam hát a két kicsivel és minden egyes percét élveztem. Komolyan, még a vitáikat is szerettem hallgatni. Azok az édes hangok! Gray is velünk töltötte a legtöbb idejét, hiszen a munkája mellett még erre is volt ideje. Utána jött a betegség, nekem pedig fogalmam se volt arról, miként kellene ebben a helyzetben viselkednem. Féltem attól, hogy elveszítem a lányomat, vele együtt pedig a férjemet is. A kapcsolatunk megromlott, az állandó ideg és veszekedések... Vitta betegsége mindenkire rányomta a bélyegét. Daniel nem értette ugyan, hogy mi folyik itt, de ő is más lett. Kissé komolyabb a társainál és gyengédebb a húgával. Mintha tudta volna, mennyire súlyos az állapota. Végül elérkezett a végső stádium és ez ragadta el tőlem Vittoriát. Gray elment, én pedig teljesen magam alatt voltam. Egy szó nélkül távozott, habár hagyott egy levelet hátra, de elégettem. Nem voltam kíváncsi a magyarázatára, nem érdekeltek az indokai. Nincs az a tragédia, amely ezt tehetné egy családdal. Később megbántam ezt a tettem, de addigra már késő volt. A levél porrá lett anélkül, hogy egy szót is elolvastam volna belőle. Egy évig tartott, mire úgy-ahogy talpra álltam, de talán még akkor se voltam az igazi. Ismerkedni kezdtem és mindenkiben a biztonságot kerestem. Azt, akivel képes lettem volna leélni az életem. Ennek révén pedig szinte mindenkibe beleszerettem, aki szembe jött velem az utcán. Apát kerestem a fiamnak, családot magamnak és igen sok jelölt jött velem szembe az utcán. Éltünk Európa minden táján szinte, de egy kapcsolatom se tartott pár hónapnál tovább. Azt hiszem, ismét Rómában éltünk, amikor Daniel megkapta a levelet arról a helyről. Szó szerint lefagytam, amikor megtaláltam a postaládában és sírva olvastam végig, magam sem tudom, miért. Talán csak Gray járt a fejemben akkor és ott, tényleg nem tudom. Mindenesetre, a fiamat beavattam a nevelőapja múltjába, ő pedig élénken tiltakozni kezdett az iskola ellen. Egész nyáron győzködtem arról, hogy el kell mennie, noha a szívem mélyén reménykedtem abban, hogy nem teszi ezt meg. Szeptember elején azonban mégis elutazott, én pedig egyszerre örültem és szomorkodtam is miatta. Az elmúlt pár évben pedig éltük a megszokott kis életünket. Nemrég Londonba költöztem egy pasival, aki végül szintén dobbantott, de úgy gondoltam, az albérletben maradok, hiszen így Dany gyakrabban meglátogathat engem.
