2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Gabriel Nuntius Születési hely és dátum: Hely: Ismeretlen Idő: 1970.03.05 környéke. Csoport: Alvilági Patrónus: Oroszlán Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Hát nem a legerkölcsibb módokon keresem kenyerem. Képesség: Sebezhetetlen (Kiskapu) Mágikus adottság:Tűzmágus Familiáris: Shhh. Mindent szép sorjában, türelem. Kiemelkedő tudás: Gyógynövénytan: Kiemelkedő Bájitaltan: Kielemkedő Kihez tartozol: Saját
Jellem: A cigaretta füstje száll át a szobán. Orromat csípi az erős dohány szaga, de nem panaszkodom. Olyan emberrel ülök szembe, akinél megkell válogatnom szavaimat. Legalábbis...egyelőre. Farkas szemet nézve egymással ülünk a kerekasztalnál. Válaszára várva kezdek egyre frusztráltabb lenni. Érzem, hogy a kis szobában a sötétségben a dagadt hapsi emberei fészkelődnek, próbálnak körbe venni. A szék hangosan nyög fel, ahogy megbízóm hátra dől a széken. Az elhízott ajkak közül majdhogynem kiesik a dohány a szájából, mikor beszédre nyitja azt. - Nem áll szándékomban fizetni. - nem is vártam mást. Az olyanok, mint ők azt hiszik ostoba vagyok és megfélemlíthető. Nem fogom a fülemet, farkamat behúzva elmenni innen anélkül, hogy meglettem volna fizetve. - Nézd, Tommy. Nincs nekem ehhez kedvem. Csak fizess ki és itt se vagyok. Hallani sem fogsz rólam. - arcom vonásai nem változnak. Ugyan azzal a tüzes tekintettel, ami lassan már felemészti azokat, kik belenéznek. Nem szeretem, ha szórakoznak velem. Hiszen, mindennek van egy határa. - Süket vagy? Megmondtam, hogy nem! És ne nevez így! Nem ez a nevem. - mordul fel, de én csak mozdulni sem vagyok hajlandó. Fülemet hegyezve próbálom kivenni azoknak a helyét, akikről elvileg nem kéne tudnom. - Oh, hát persze! El is felejtettem. A neved igazából Dagi Domi! Mond csak. Mennyit fizetsz a lányoknak, hogy egyáltalán szóba álljanak veled? - vigyorodom el összekulcsolt kezeim mögött. Nem fognak fegyvert, vagy pálcát rántani rám. Nem szeretnek takarítani. ÉS, amúgy is. Az üzletüknek eléggé értékes vagyok. Megvernek, majd kihajítanak, megfélemlítenek, hogy dolgozzak nekik. Ostoba emberek... Alábecsülnek engem. - Elég legyen most már! Nem tűröm meg, hogy így beszélj velem! Kapjátok el! - a szék hangos koppanással csapódik a padlóhoz. Asztal recsegés, fájdalmas nyögések. Egy kopasz, egy szakállas. Hol itt, hol ott hever egy bőrdzsekis. Karok fájdalmas reccsenése, remegés és sírás. Ez van, ha a rossz fickóval kezdesz. Tom a székében remegve, habog, hebeg. A lógó lámpa fáradhatatlanul cikázik felettünk, mire én a három ujjammal lassan megállítom. Úgy fordítom, hogy a fény Tom arcába menjen, míg én az árnyék palástjában megbújok. - Te-Te...Te nem is egy angyal vagy! Te egy démoni fajzat vagy! A Pokol szülötte! - fakad ki ahogy végig néz az emberein. Verejtéke csordul végig arcán, orrából a takony folyik, ahogy könnyeit tartja vissza. Fél. És jól teszi. - Ugyan, Dagi Domi. Ha jó kisfiú leszel, egy hajad szála sem görbül. - hajolok közel hozzá. Vigyorom megfagyasztja az utolsó cseppig vérét, majd a szék hatalmas nyögésével adja fel és törik össze alatta. Nem vagyok több időt rápazarolni. A jussomat úgy is megkapom három napon belül. Bár az is igaz, a harmadik napon nem lesz köszönet tetteimben. Csuklyámat felhúzva lépek az ajtóhoz és megállok. - Egy valamit sose felejts Tommy. Az emberek formálják az angyalokat. - nézek a szipogóra, majd az ajtó hangos nyikorgásával beengedi a kinti fényt és London nyomornegyedébe lépek.
Kinézet, megjelenés: Szürke köpenyembe bújva járom az utcát kezemben két Tesco-s szatyorral és hajlékom felé lépkedem. Sok zöldség és macska kaja van benne. Ma egy jó kis zöldség levest fogok csinálni. Rég is ettem már olyat. Nem is tudom...húsz évesen ettem utoljára levest? Boldogan és elégedetten, szinte már ugrándozva haladok egyenesen az ajtóig. Nyitva az ajtót ledermedem. Egy fekete macska ül a szoba közepén szájában egy madárral. Lefagyva bámulom a cicát, aki hatalmas és boldog szemekkel néz rám, mintha csak engem várt volna és ajándékot hozott volna. Csak akkor tér vissza belém az élet, mikor meglátom, hogy a madár még él. - NIGHTMARE, AZONNAL TEDD LE AZT A SZERENCSÉTLEN MADARAT!!! - dobom el a szatyraimat és a fekete ugribugrira vetem magam. A játék elkezdődött. A foltos kanapé hangosan borul fel, míg én a macskát kergetem. Nem foglalkozok a felfordulással, amíg azt a szerencsétlen tollast ki nem szedem a karmos szájából. Bő tíz perc. Ennyibe tellett, hogy elkapjam Nightmare-t és az aprócska sipítót kieresszem az ablakon. A macskám a zöldes szemével néz rám durcásan, majd kecsesen ám bosszankodva lépked arrébb. - Naaa~ Ne duzzogj. Tudod, hogy nem szeretem, mikor madarat kapsz el. - nem ez az első esett, de nem is az utolsó. Visszaemelve a kanapét fáradtan ülök le rá. Kezemmel végig pásztázom arcszőrzetem, majd belesimítok barna hajamba. Hanyagul csapom le magam mellé és megszabadítom magam a köpenytől. Fehér póló takarja formás testemet. Nem hagyhattam el magam, nem tehettem. Az én szakmámban fittnek kell lennem. Balom lassan felcsúszik egyenesen nyakamhoz, ahol az ezüstös kereszt ujjaim közé csavarodik. Felemelem hát és barna szemeimmel bámulok a keresztre feszített Jézusi alakra. Lehunyom szemeimet és a múlt képei ismét kísérteni kezdenek. - Áldj meg, jó Uram. Adj erőt, hogy a bűnösök megbűnhődjenek kezeim által, Tisztítsd meg tisztátalan lelkem. Kegyelmez a bűnösöknek. Ámen...
Előtörténet: Késő, esős éjjel. Már az Úr is nyugovóra tért a hét hetedik napján, mikor a templom békés csendjét egy kétségbe esett kopogás töri meg. A főpap még ott volt és az Úr házának csodálásából tért vissza a földi paradicsomba. "Az Úr háza mindenki előtt nyitva áll és mindig." A cipő halk koppanása sem zavarja meg a két oldalon sorakozó gyertyák áradatát, miket a hívők gyújtottak meg és tették össze kezüket áldásért. Ahogy a hatalmas ajtó kitárult a szél, oly sebesen vágott végig a csarnokon, hogy a már szinte leégett vörös gyertyák lángjai kialudtak és az eső tsunamiként rontott be. "Isteni csapás." Drága Alexader áldozópap nem rémült meg, ellenben igen meglepett volt. Az ajtó előtt egy aprócska kosár úszott a tócsában, benne egy dünnyögő csecsemő. A fiú alig születhetett a világra, hiszen az anyai nedvet az eső mosta le róla. Alexander lassan guggolt le szemre véve a csöppséget. A rögtönzött pólya egy használt törölközőből állt, mely próbálta melegen tartani a rúgdalozó újszülöttet. Alexander lassan húzta arrébb a vászont, mire teljesen lefagyott, majd arcára egy meleg mosoly siklott. A csecsemő aprócska kis kezében tartotta a pap hatalmasnak tűnő ujját. Egymás szemébe nézve a fiú arcára egy hatalmas mosoly telepedett, majd egy halk ám tisztán kivehető nevetés hangzott fel. Mintha csoda történt volna, mert az eső, mely eddig úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna lassan csendesedni kezdett. Ám a templom sötétségbe borult, a Hold megvilágította az ablakokat pontosabban egy ablakot. Gabriel arkangyal és Mohamed ablakát. Az angyal, ki éppen ismerteti az Úr szavait Mohameddel. Alexander már tudta miként nevezi el a jövevényt. Gabriel. Isten ereje, s hírnöke. Lassan cseperedtem, Alexander atya mellett. Ahol ő ott volt én mindig vele voltam a lába mellett. A barátságos, szinte már atyai szeretete hozzá láncolt és akkor voltam igazán boldog, ha mellette lehettem. Jó életem volt, kijöttem mindenkivel, még a hívőkkel is, kivéve egy személyt. Az irigység és a kevélység által megrontott lélek, ki hatalmasabb akart lenni, mint maga Alexander atya. Tán még az Urt is irigyelte pompája miatt. Tudtam, hogy legszívesebben megszabadulna tőlem, kidobna az utcára, sorsomra hagyva. De nem szegülhetett az áldozópap szava ellen. Ha ő azt mondta, hogy maradok, akkor maradok. De ettől függetlenül nem szállt le rólam és mindent elakart követni, hogy megkeserítse az életemet. De nem tudta...egy ideig legalábbis. Sosem voltam se beteg, se allergiás. Sosem esett semmi bajom. Ha elestem, csak leporoltam magam és mentem tovább. De egy nap valami megváltozott. Feltűnt nekünk, hogy az aranyba borított tárgyak, az értékes dolgok lassan lassan eltűnnek ezzel nem kis veszteséget okozva a templomnak. Egyik este nem tudtam aludni. Volt bennem valami furcsa érzés. Így hát lementem a csarnokba körül nézni, imádkozni egyet. Akkor találtam meg az irigy papot, aki éppen eltenni készült magának az arany gyertyatartókat. Megakartam állítani és rászóltam. Veszekedni kezdtünk és elfajult a dolog. Dühében meglendítette a tárgyat és fejbe vágott vele. Összeestem és fejemhez kaptam, amiből egy meleg folyadék szivárgott ki. Kezemre nézve először pillantottam meg a saját véremet. Hogy ezután, mi történt arra nem emlékszem. Csak arra, hogy reggel Alexander ült mellettem, aggódva. Nem szóltam semmit. Nem tudtam szólhatok e. Vagy, hogy hinne e nekem. Csak az Úrhoz tudtam fordulni és imáimon keresztül mondtam el neki kétségeimet. Tizenegy éves koromig azt sem tudtam létezik olyan, hogy mágia. Jó tudni tudtam, de azt nem, hogy én is a részese vagyok egy ekkora erőnek. Emlékszem, alig értem fel Alexander hasáig, mikor megkaptam a levelem a Roxfort-ba. Én nem értettem a levél tartalmát, elvégre nem is hallottam ilyen helyről, De Alexander mosolya megnyugtatott és habár kissé aggódva, de belevágtam az életembe. A Hugrabug sárga színeit öltöttem magamra és próbáltam túlélni az éveket. Az áttörés akkor történt, mikor kialakult, miből is vagyok jó. A nővények és a bájitalok iránti rajongásom nem veszett kárba. Boldogan szívtam magamba a tudást és időnként alkalmaztam is, amit megtanultam. De minden jónak egyszer vége. A tavaszi szünet édes, gyermeki álomból lett rémálom. Tizenhat esztendősen egyedül maradtam és boldogulnom kellett. Már nem voltam az a naiv, szerény gyermek, ki egykoron voltam. Olyas valaki lettem, ami nem akartam lenni. Távol Istentől, távol mindentől. Nem maradt semmim csak az, amit megtanultam. Olyasvalaki vére tapad a kezemhez, akit bár utáltam mégis undorral tekintettem magamra. Elvégre megszegtem azt, amire tanítottak. Bűnös lettem és fogalmam sincs, hogy nézek ezek után Alexander szemeibe. Pedig nem is volt szándékos! Én...Én nem ezt akartam! Nem akartam ártani senkinek sem, még neki sem, pedig ő volt az, aki a legjobban utált egész életemben. És most...Most már mindennek vége. Nem maradhattam a templomban, nem tudtam. Alexander...bocsáss meg nekem... Tizenhat év telt el és még mindig élek. Mivel mind a mugli, mind a varázsvilág hatással volt rám nem szakadtam el egyiktől sem. Mind a két világban ténykedem és élem az életem, de ügyelek rá, hogy a kettő ne keveredjen és a muglik tudomást szerezzenek a varázsvilágról. Hiszen én ott voltam. Láttam mire képes az emberi értetlenség és félelem egyvelege. Éppen ezért is titkolóztunk Alexander-el a taníttatásomat illetően. A többi pap nem tudhatta meg mi is vagyok. Hiszen akkor csak az Úr tudja mit tettek volna velem.
Fryderyka Herbs
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gabriel Nuntius 2020-09-14, 19:59
Elfogadva
Üdvözlünk az oldalon!
Kedves Gabriel!
Köszönöm, hogy ilyen rugalmasan álltál a kéréseimhez és bővítettél itt-ott egy kicsit. Így már sokkal kerekebb képet kaptam a karakteredről, örülök, hogy elolvashattam. A fogalmazásmódod nagyon választékos, szép szófordulatokkal tarkított, bár kissé néhol a történetvezetésed csapongó, de ettől még érthető. A jellem- és küllemleírás szerepjátékos példája különleges ötlet volt, bár ha elfogadsz egy javaslatot, a küllemnél legközelebb ily módon egy kicsit többet szánj a karakter külsejére és kevesebbet a macska-szitura. Jó játékot kívánok neked a varázsvilágban, bátran keress kapcsolatokat, bár angyalok és démonok után csak amolyan "harrypotteres" módon kutass azért, Merlin szakállára, maximum.
