2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Azért nem semmitmondó, inkább olyan lejtmenet. A siker és a csillogás sokszor máz, mint esetemben is. Az emlékek viszont lényegesen fájdalmasabbak. Megkerülhetetlenek. – Fejtem ki, hogy másokkal ellentétben én miért ücsörögtem durcásan, morózusan egy-egy sajtótájékoztatón, ahol inkább a brandemet kellett volna építeni. Csoda, hogy bárki is kiállt mellettem, hiszen sosem volt komoly biztosítás arra, hogy egyszer nem hagyok ott mindent. Nem arról van szó, hogy mint egy diva, sztárallürjeim vannak, hiszen a munkámat erőn felül elláttam. A mögöttes marketing, a rajongókkal való kapcsolatartás nem ment, talán mert hasonló érzelmeket kellett volna mutatnom, mint mondjuk az anyám iránt, aki elhagyott, ezért inkább bezárkóztam, és egyszerűbb volt szemétnek lenni. Az őszinteség viszont az ismérvem, és gondoltam, valahogy Carolt inkább arra kéne rákészíteni, hogy az igazán szerelmeskedős ágyjelenetekben én sem vagyok otthon, tehát hiába várja tőlem, hogy úriember legyek, ahhoz azért nekem is érzelmi tapasztalat kéne, ami meg nincsen. - Azért majd összehozzuk együtt, ahogy eddig. – Ez azért már bíztatóbban hangzik a saját magam szájából is. Látom rajta, hogy igenis szeretné, ami Tom esetében fel sem merült, és olyan vagány, ahogyan így fölém hajolva újra megcsókol, de nem tudja a hogyan továbbot. Ellenben én meg túlságosan szeretem, hogy csak úgy belevágjunk mindenféle átmenet nélkül, mintha valami felnőtt filmben volnánk. Carol a barátom is azon túl, hogy a szerelmem, és hát a barátok még ebben a helyzetben is jól szórakoznak. – Na várj csak, megadjuk a módját. – Csókolok vissza, s a pálcámért nyúlva picit hátrahajolok. Néhány apró fénygömböt helyezek el körülöttünk, amelyek kellemes félhomályt, szinte gyertyasugárt adnak. Körkörösen a levegőbe fordítom a varázsszert, és hát egy színésznek értenie kell ehhez is, kellemes, andalító zeneszó csendül fel, éppen annyira hangos, amely mellett még értjük egymást. Az egyik függöny alól pedig a koncentereken gyakran bevett színes köd kezd beúszni. Nem az a fullasztó fajta, viszont illatra kellemes, csábító hatást kelt, nem túl tömény. Még visszacsókolok az ajkára, aztán feltápászkodom, hogy a pálcát az ölébe dobva picit mozgatni kezdjem a csípőmet a zene dallamára. Az Rómeós jelmez gombjait pedig lassan gombolgatom. Ajkaimon édes mosoly ül, várva a hatást.
- Olyan nehéz rólad, egy színészről elképzelni, hogy semmitmondó életed volt. - főleg, hogy ott vannak a gyerekek is és sok-sok rajongó, de persze értem azt a részét, hogy nem volt könnyű dolga, hogy mindent szépen rendszerbe szedjen, hogy kiélvezze, miközben az anyja elhagyta, hogy sokan csak felületes rajongók voltak és nem tényleg vele foglalkoztak. De most mindez nem számít, ahogyan úgy fest az sem, hogy én ki is vagyok igazán, hiszen még néha ebben sem vagyok biztos. Nem gondoltam volna, hogy így Tom után még arra is sor kerülhet, hogy valaki megkéri a kezemet, bár azt sem gondoltam volna, hogy találkozom Samaellel, akit ennyire tudok majd szeretni és aki képes elfogadni még ezzel a furcsasággal is, ami az életem része és amit eddig igazán igyekeztem letagadni még saját magam előtt is. - Azt hiszem... értem. - na jó azért egy pillanatra mégis csak sikerül befagyni, mert lássuk be az ember lánya mindig kissé feszkós így az első alkalom előtt, na de ha még a másik be is jelenti, hogy nem szokott óvatoskodni, de Samael nem olyan, aki rosszat tenne nekem akár csak egy pillanatra is. Odafigyel rám, ahogyan eddig is és nem fogja elkapkodni az elejét, főleg ha netán látja rajtam, hogy valami nem kerek. Ezért csak tényleg egy pillanatig tart a befagyás, aztán újra a szájához hajolok, hogy csókot leheljek rá. Nem is tudom, hogy pontosan mi is lenne ennek az egésznek a menete, főleg hogy így elhelyezkedünk, még vetkőzni is nehézkes, ezért egyelőre rá hagyom az irányítás lehetőségét, hiszen azért neki mégis csak jóval több tapasztalata van, vagy hát legalább van, míg nekem meg egyáltalán nincs, mint tudjuk.
- Ahogy te is engem. Eléggé semmitmondó életem volt. – Csóválom a fejemet halovány mosollyal, mert bár művészetnek gondolom a munkámat, de a sok rajongó, és az egész magamutogatás nem az én stílusom. Igaz, szeretek szépen öltözni, és akár divatbamutatókon is részt venni, na nem úgy, mint Carol, amolyan profi módra, de az ezzel járó mesterkélt pózok, meg a rajongókkal való kapcsolattartás már nem az én világom. Most már viszont itt van nekem ő, s általa képes lehetek új életet kezdeni, mert színt visz a játékomba, s a dalaimba. Nem gondolok bele, hogy mi lett volna, ha a Tommal való kapcsolatuk későbbi szintjén ismerkedünk meg, de talán tényleg jobb így. Az a fiú valahogy nem kezelte jól a helyzetet, nem lehetett tudni, hogy mit akar, mert én bármilyen türelmes voltam, pont Carolnál pattant el a cérna. Most már egyértelműen tapintható köztünk az, amiért eddig csupán lelki síkon küzdöttünk, pont Carol volt, aki döntésre szánta el magát a legutóbb, így bátorkodom most én átvenni a kezdeményezést, ám apró, óvatosnak azért nem nevezhető tapogatózásom célba ér, s ismételt meglepődésemre gyorsan átveszi az irányítást. Az eddig is tudtam, hogy bár félénknek tűnik, de nagyon komolyan kiáll a gondolatai mellett. Cseppet sem szokatlan a külseje, én minden mozdulatában őt látom, így nem gondolok bele, milyen lehet ugyanez a kék szemű énjével, csupán jól eső a bizsergés, amikor az ölemben fészkelődve ő maga dönt le, ha nem is szó szerinti erőszakkal, mert hát nagyon nem kell erőlködnie. A fenekében tudok megkapaszkodni, hogy a csókját viszonozva most a nyakán a vékony, de izgató bőrt kezdjem el ízlelni. - Nem, nem jöhet be, csak magunknak akartam a pillanatotot, de édes.. Azt tudnod kell, hogy én nem csak a rajongók szintjén vagyok.. kevésbé visszafogott. Nem volt még senki, akit szerettem volna, és hát.. nem akarom, hogy fájjon, vagy ilyesmi, de nem szokásom óvatoskodni. Nem mintha te valami nyápic lovagot érdemnél, de azért tudd.. – Felelem évődően hol az ajkát, hol pedig a nyakát borítva el csókokkal. Ez ugyan nem a beszéd pillanata, de azért nem árt, ha tudja, hogy ezen a téren, ha már ott tartunk, nem vagyok úriember.
- Úgy gondolod? Ebbe sosem gondoltam így bele, hogy anya tudhatja és tudja kezelni... talán tényleg igazad lehet és így van és... talán jobb lenne így, új életet kezdeni hátrahagyva mindent, ha lehetne választani. - de ugye egyelőre nem tudom, hogy mi ez, hiszen sosem jártam utána és a mai napig sem tudom, hogy lehet-e rajta változtatni, hogy lehet-e tenni bármit, hogy valamelyik külső végleg megmaradjon. Mégis csak jó eséllyel a saját bőrömben lenne az igazi akkor is, ha ezt már egészen jól megszoktam és elfogadtam, hogy ilyen lettem, de mégsem én vagyok és ez a furcsa érzés talán egész életemben kihatott és talán ez adta azt a nagy bizonytalanságot, ami mindig is ott volt bennem, amit valahogy úgy tűnik Samaelnek akármilyen a külsőm is épp egészen jól sikerül a háttérbe szorítania és ami Tomnak sosem ment. - Te csak kimentettél egy helyzetből, ami... nem volt az igazi. - igen azt hiszem, hiszen ki tudja mi lett volna ,ha tovább megyünk, ha Tommal komolyra fordul és utána jól megbánt. Valószínűleg a mostani magabizonytalansági szintem csak még magasabb szintre hágott volna, de így kezdem úgy érezni talán tényleg olyan sok van bennem, amit ő lát bennem. Az ember egy idő után elkezd hinni magában, ha van valaki, aki hisz benne, bármennyire is előtte úgy gondolta nem ér olyan sokat és semmit sem tud elérni. Ezért is lehet, amiért olyan sok önbizalmat ad nekem, hogy cseppet sem ijedek meg, amikor elkalandozik a keze, sőt magamat is meglepem vele, amikor finoman a vállaira teszem a kezemet és ha már az ölébe vont, akkor lenyomom a földre, így épp rajta ülve és úgy csókolom meg újra, remélve, hogy nem veri be a fejét, mert hát a fene mód nagy ügyetlenségem jó eséllyel hirtelen azért nem válik semmissé. - Ide most ugye nem jöhet be senki? - azért persze felpillantok, és talán ezzel azt is jelzem, hogy nem feltétlenül kell megállnunk valami határnál. Végül is szeretem és ő is és lehet, hogy nem ismerem régóta, de többet tud rólam, mint bárki, csak úgy csillog a szeme, ha rám néz, ahogyan az enyém is, a gyűrűről az ujjamon nem is beszélve, úgyhogy... mire várnék? Most cseppet sem vagyok bizonytalan, csak kellemetlen lenne, ha közben betoppanna valaki.
Elnevetem magamat, és legyintek, nem én vagyok kedves Carolhoz, hanem ő viseli el a stílusomat. Mások meg sem akarnak ismerni, a felszín alá látni, csak a művészt, az érzékenylelkű zsenit csodálják, pedig ez csupán egy szerep, ahogyan játszom a hangommal. A valóságban teljesen más dolgok foglalkoztatnak, mint a tanítás, és sokkal jobban szeretek inkább elmélázni egy jó könyv felett, mint belenézni a vakuk sokakaságába. - Ebbe tényleg nehéz belegondolni. Van egy felépített életed, amit viszont nem élvezel. Emlékszel, hogy mennyire zavart ott a parton, hogy mennyire megbámultak? Akkor is megtették volna, ha nem vagy modell. Van, akin semmi nem segít. Ezt nem rád értem, hanem rájuk. Az anyád vélhetően tudja, hogy milyen vagy nappal, és éjjel is, kétlem ugyanis, hogy éjszaka sosem ment volna be hozzád. Elfogadta, hogy ez a helyzet, de mindkét külsődet szereti, mert a lánya vagy. – Jelenleg közel sem biztos, hogy bármit is tehetünk azért, hogy Carol varázslata véget érjen, viszont talán ez okozza ezt a bizonytalanságát, nem hisz magában, ugyanis nem tudja pontosan, hogy kicsoda. Én úgy érzem, nekem kell mindezt megerősítenem bennem, hiszen ha jól sejtem, Tommal el sem jutottak odáig, hogy ezt megbeszéljék. Ezt sem! A válaszán azért elpirulok, noha nem szokásom ilyesmi, de Carol mellett szinte állandósul a zavar. Amikor először lovagoltunk ki, alig tudtam megszólalni, és ez azóta is sokszor megesik, teljesen felforrósítja minden tagomat a jelenléte. Belemerülök az ezúttal sötétbarna szemekbe, a csókja oly édes, puha, hogy mégis kikivánkozik belőlem némi válasz. – Ne örlődj, nekem az is jó lett volna, ha csak boldog vagy. Én voltam a dillemát okozó tényező, de most már egye fene, nem bánom. – Csókolok vissza, és ha már a múltkor némi összesimulásra is zöld utat adott, magamhoz vonom, nevezetesen az ölembe húzom, a szép ruháért nem kár ezúttal, hiszen könnyen javítható, ha összegyűrnénk. Lágyan beletúrok a most göndörebb szőke tincsekbe, s a keblei csúcsával indítok simogató mozdulatot.
Hiába ez nem is a szavakról szól. Nem mondta el sokszor, hogy szeret, ahogyan én sem, de érzi ezt az ember, hogy ez nem is csak egy szimpla szó, ez annál sokkal több, ami köztünk van, amit érzünk és sokkal erősebb kapocs. És ha ezt nézem akkor nem is kellett volna aggódnom mit szól majd, hogy nem borul-e ki, ha kiderül a titok, de talán az ember azért ilyen téren sosem lehet valakiben száz százalékig biztos, még akkor sem, ha úgy gondolja tényleg olyan erős a kapocs kettejük között, mint még soha senkivel. - Ők nem ismernek eléggé. - és nem számít, hogy azért, mert nem is hagyta nekik. Végül is azt hiszem sokkal rosszabb lenne, ha Samael olyan tipikus kitárulkozó színész lenne, aki imád mindenkit, aki folyton bulikba jár és akinek az a lételeme, ha emberek csüngnek rajta. Nem is szeretném, ha ő ilyen lenne, csak rossz lenne látni a viselkedését, rossz lenne átélni, hogy folyton mindenki a nyakán lóg, hogy mindenkinek szentel figyelmet, csak nekem nem annyit, mint várnám. Így viszont én vagyok az első, mert másokat nem igazán kedvel és nincs ezzel végülis baj. - Tudom, de hát az anyám... Ha egy rossz döntés miatt összeomlik és elveszítem? És ha nem is dönthetek? Nem tudom... - nehéz ez, ezért nem is gondoltam sosem bele. Ha nem választhatom meg a külsőmet, akkor mi van? Érdemes rajta gondolkodni, ki szeretnék lenni jobban, ha egyszer talán nincs is beleszólásom? Attól félek, hogy nem feltétlenül lenne ennek értelme. Az a baj, hogy anya akármennyire is nehézzé tette a gyerekkoromat, mégis csak az anyám és szeretem, ha de miattam baja lesz azt hogy élem túl? Közben lehet, hogy nem így lenne de ez a bizonytalanság. Főleg, hogy azt se tudom mi lesz majd velem, valaha megoldható-e ez, hogy ki lennék hosszú távon. hogyan válasszak, ha a választásom talán semmit se számít? - Te annyira... jó vagy hozzám, nem is tudom miért nem voltam már az elején is teljesen biztos magamban. - tényleg, talán csak Tom miatt, mert akkor is másra gondolva, nem akartam megbántani, hogy aztán ő tegye velem, amikor mást csókolt meg. Faramuci helyzet igaz? Mások helyezek magam elé, hogy aztán mégis én essek pofára végül. Tudom, több önzés kellene, de valahogy még nem tanultam ezt meg. Most pedig csak szimplán megcsókolom. Olyan hihetetlen ez. Megkérte a kezemet, nem akadt ki a legnagyobb titkomon sem... nem tudom, hogy csinálja.
Azért többször nem mondtam el, hogy szeretem, csak most az előbb egyszer. Nem szeretem elcsépelni ezt a szép, különleges szót. Igaz, már számtalanszor éreztettem a szöszivel, hogy mit is érzek. Nem nagyon volt fokozatossága a dolognak, az érzéseimnek, mert valahogy az első perctől kedve átszakadt bennem a gát, amit mások felé nagyon komolyan vissza szoktam fogni. Az anyám elvesztése miatt teljesen bezárkóztam, ám Carolban nem valami gondoskodó anyafigurát kerestem. Csak felé olyan egyszerűen fel tudtam tárni mindent, noha Tom miatt nem akartam zavarni, de úgy fest, számára is én voltam a jó választás. - Én sem értem, hogyan szerethetsz pont engem, amikor olyan sokan utálnak. – Mosolyodom el fanyarul, ami nyilván nem neki, hanem a nagyvilágnak szól. Én vagyok az irigyelt, és megvetett sztár, aki bálványt, példaképet jelent sokak számára, és egyben intő példát is, tőlem óvják a szülők a lányaikat, hogy ne ringassák magukat hiú illúziókban, nem vagyok olyan jó ember. Hát nem is, mert tény, hogy nem a rajongók felé kell beáldoznom magamat, igenis akarom, hogy saját életem legyen. A művészetem egy másik dolog, de ezt már Carolnak el is magyaráztam. - Ez most rögtön több olyan kérdés is Carol, amire nem tudok felelni. Legalábbis most még nem. Nekem is át kell gondolnom. Első sorban neked kell megbarátkoznod a külsőddel, és dönteni. Ha megtehetnéd, hogyan választanál? A külvilág nem fontos, a munkád sem, és az anyád sem, akár labilis akár nem. Miért kéne másoknak beáldoznod magadat? Tudom, hogy egy angyal vagy, de mártírt ne csinálj magadból. – Simítok végig az arcán, és a haján nagyot sóhajtva. Szegény lány kiskora óta szó szerint a saját teste börtönében él. Nem egyszerű döntéseket hoznia, és nem is tud jelenleg. – Azt szeretném hozzátenni, hogy én mindenben támogatlak, ahogyan eddig. Ha téged nem zavar, hogy ilyen kettős életet élsz, hát engem sem. Ha viszont egyszer megoldásra kerül a dolog, és barnaszemű Carol leszel, akkor taníthatnál másokat a modelkedésre, kisebbeket, fiatalokat, mintha egy teljesen másik személy lennél, mint aki az újságok címlapján pózol. – Karolom át a vállát, a másikkal pedig a kezét fogom meg, hogy biztonságban érezze magát. Egyértelműen összetartozunk, hiszen egy húron pendül még a lelkünk is.
Újra meglep, pedig nem is tudom miért gondoltam, ha mindez kiderül, akkor el is száll a varázs és vége az egésznek. Samael egyáltalán nem olyan, aki csak úgy lelép azért, mert nehézség adódik és már többször is elmondta, hogy igenis szeret engem és ez nem változik meg egy kis nehézségtől, még ha ez nem is mondható kis nehézségnek. - Úgy is érzem magamat, bár most nem is tudom, hogy pontosan mit érezzek. Nem tudtam, hogy lehet ennyire szeretni valakit. - hogy én tudok valakit ennyire szeretni és hogy engem szerethet valaki ennyire, hogy szinte semmi sem riasztja el attól, hogy velem legyen, még ha hirtelen még a külsőm is megváltozik. Vajon tényleg meg tudja ezt szokni akár hosszú távon? Idővel nem változik majd meg a véleménye mégis, ha aztán hosszú távon kell elviselnie, hogy más vagyok éjjel és nappal és minél többet vagyunk együtt, ez annál többször jelenthet gondot. De most nem szabad ezen gondolkodnom, az a lényeg, hogy egyelőre nem riadt el attól, hogy most mást lát, mint akit eddig. - Nem, tudod könnyebb volt nem foglalkozni vele. Az anyám így is... nagyon labilis és ha megpróbáltam volna kideríteni mi ez az egész, ha hirtelen visszaváltozom, nem tudom tudta volna-e kezelni és mára már... én se tudom ki is vagyok. Mi van akkor, ha utána járok és ilyen maradok? Meg tudnék vele barátkozni? És anya? És... a világ? Nem tudom, hogy mit lehetne tenni, csak néha mégis úgy érzem ez az egész eluralkodik rajtam, olyan... furcsa. - és nem igazán tudom elmagyarázni, de mindig is volt bennem egy félsz, ha más külsőm is van, mi lesz, ha netán a jellemem is változik majd, vagy én magam teljesen átadom a helyemet valaki másnak? Mivel nem tudom, hogy mi ez veszélyes és épp ezért ijesztő is és épp e miatt is volt könnyebb egyszerűen nem foglalkozni vele. Tudom, hogy butaság, ez csak a probléma elodázása, attól még maga a probléma nem szűnik meg létezni és meg sem oldódik. Tudom, hogy igaza van és az lenne a jobb, ha mégis csak megpróbálnék valahogy utána járni mi történt velem.
Azért nem mondom, hogy nem lep meg a dolog, de mivel én művészlélek vagyok, legtöbbször jelmezben játszottam, igenis képes vagyok a dolgok mélyére látni, s Carol arcán, mozdulatain észrevenni, hogy ez bizony ő, csak barna szemmel, picit fitosabb orral, de igenis róla van szó, minden erről árulkodik, őt pedig szeretem, úgyhogy nem is kérdés. És most, hogy látom, hogy mennyire gondterhelt, egyszerre vállok én is szomorúvá, s tettrekésszé. Nem csak azzal tudjuk kifejezni, hogy mit érzünk, hogy holmi nagy szavakat mondunk, vagy gyűrűt ajándékozunk, ez sokkal többről szól. Nem mondom, hogy Tom nem tett volna meg mindent érte, de azt hiszem nála nagyon sokat nyomott latba, hogy lefekszenek-e egymással. Holott az ilyesmi vagy jön magától, vagy úgyis kár rágörcsölni. - Az a fő, hogy én igen. Túlságosan is magamnak való vagyok, hogy nekem csak egy lelki társ lehet a fontos. A való életben egy megalomán dög vagyok, és csak magamat szeretem. Érezd magadat megtisztelő kivételnek. – Mosolyogva vonom meg a vállamat, engem mint művészt imádnak, s utál az egész világ mint embert, mert nem avatom be őket a belső világomba. Megvannak a sztárallürjeim, akkor adok interjút, és úgy, ahogyan nekem megfelel. Mintha valami primadonna lennék a szemükben. Holott csak én akarom eldönteni, hogy kihez hogy állok. A Mercutiot és Benvoliot játszó két srácon kívül mindig egyedül vagyok, lakókocsiban étkezem, és öltözöm. - Mintha valami átok lenne, noha örülhetsz, hogy nem lett komolyabb következménye. Azóta nem is próbáltál utánajárni, hogy mi történt? – Nekem aztán nincsen gondom egyik alakjával, de mi van, ha ez kiderül, és mivel pont hogy a külseje a munkája, meghurcolhatják miatta. Nem butaság, hogy úgy volt vele, hogy nem fontos, de ahogyan telnek az évek, mindez egyre komolyabb jelentőséggel bírhat, így most az eljegyzés kissé háttérbe szorulhat, mert ha rám bízta ezt a titkot, talán a segítségemet kérni. Noha nem vagyok több egy szinésznél, több szem többet lát.
Vannak dolgok az életben, amiket megpróbálhatsz elfelejteni, megpróbálhatsz róluk nem tudomást venni, de idővel akkor is kiderülnek akármit is teszel. Az én titkom is ilyen és most akárhogy is néz rám, mégis csak a legrosszabbtól tartok, hiába, hogy Samael nem olyan típus, aki e miatt csak úgy faképnél hagyna, de hiába mondja, hogy a belsőm fogta meg, a külsőm is számít és a külsőm... most egészen más, mint amit megszokott. Ezért is félek a választól, hiába remélem, hogy végül nem azt mondja majd, hogy ennyi volt, hazudtam, vagy legalábbis nem mondtam el az igazat, úgyhogy így a bizalom már eleve bukott nálunk és nem... úgy fest, hogy nem rázza meg a hír annyira, mint amennyire féltem tőle, sőt egészen könnyedén és lazán kezeli az egészet. Fogalmam sincs hogyan csinálja. - Erre... nem gondoltam. - és igen, tényleg eszembe se jutott, hogy változhatok más miatt is. Lehet más az alakom, lehet más az arcom is, ha valami történik és ő tényleg ilyen lazán veszi ezt és kíváncsi. Kíváncsi valamire, amiről még sosem beszéltem, amiről nem tudott Tom és Lacey sem, amit mindig titkoltam világ életemben és próbáltam én is figyelmen kívül hagyni. És mégis bizonytalan vagyok, hogy így is odaadná-e nekem ezt a gyűrűt, de mintha ezúttal is a fejemben olvasna, kétség sem fér hozzá, hogy nem változott a szándék benne, így csak halványan elmosolyodom, bizonytalanul bár, de megfogom a kezét. - Én sem tudom pontosan mi ez az egész... Gyerek voltam még, elég fiatal, amikor valakik megtámadtak minket anyával. Csak arra emlékszem, hogy onnantól más voltam és csak ha lemegy a nap kapom vissza a saját külsőmet és néha olyan... nagyon furcsa érzésem van, amit nem tudok megmagyarázni, de anya inkább úgy tett, mintha semmi se történt volna, én meg próbáltam elfelejteni... nem venni róla tudomást, mert úgy könnyebb volt. Tudom, hogy butaság, de... - tanácstalanul vonom meg a vállamat, hiszen tényleg nem tudom mi ez az egész, azt sem tudom, hogy mit jelent és hogy örökre így marad, vagy rosszabb lesz, vagy elmúlik és hogy egyáltalán kinek a külseje az, amiről azt hiszi mindenki, hogy az enyém? Mi van akkor, ha kiderül ez nem én vagyok, miközben az újságokban és mindenhol mindenki ilyennek látott? Nem véletlenül sose megyek sehová éjszaka, nem szoktam szórakozni sem, mert abból csak furcsa dolgok születnének.
- Igazán nem volt nehéz. – Na nem azért, mert színész vagyok, és komolyabb súly nélkül mondok valamit. Pont attól lenne nehéz valami komolyat érezni, hogy amúgy máskor nincs felelősség. Carol felé mindez oly könnyű, legalábbis amióta Tom nincs képben, hiszen nem akartam Carolnak semmiképpen sem lelkiismeretfurdalást, hogy választania kelljen, vagy hogy mérlegelnie, hogy ki iránt mit is érez. Ám amióta csak ketten vagyunk, még őszintébben feltárhatom akár a gyenge oldalaimat is, amik pont az érzelmek visszafojtásáról szóltak eddig, az arrogáns gőg, ami másokkal szemben jellemez, felé fel sem merül. Ez tényleg szerelem, nem lehet más, noha nem fogom ismételgetni magamat, elcsépelni azt a szép szót. És végülis igent mondd, pedig már alig pár hónapja ismerjük egymást. Számomra is bennreked a levegő, hiszen nem erőltethettem, ám mindennél jobban vágyok a tudatra, hogy mellettem kötelezné el magát. Annál mélyebb a meglepődésem, amikor egy másik lányt tartok a karjaimban, ám a gesztusok ugyanazok, így anélkül, hogy lelassulnék, már csókolom meg újra, mígnem elő áll a válasszal. - Igazából? Ugyan.. te Carol vagy, és.. ha valami módon változik a külsőd, engem az sem zavar. Gondolj csak bele, ha valami baleset miatt megsérülnél, akkor ne szeresselek többé? Mondd el. Kérlek! – Igenis érdekel a dolog, ráadásul azon túl, hogy a külseje másodlagos, lássuk be, így is gyönyörű, sőt, ha lehet mondani, így még csintalanabb is minden kis fintora, nem az a model, de mégis szép. Ráadásul ahogyan rám néz, az cseppet sem változott, és ez a fő. Mellé ülök a földre, és észreveszem, hogy a gyűrűt nézi. – Ugye nem akarod máris visszaadni? Persze nem akarok rád így hatást gyakorolni, de ne hidd, hogy elijesztettél.. – Pillantok most a barna szemekbe, amely még így is a változás után is olyan ismerősnek tetszik. Megfogom a kezét, jelezve, hogy nem változott semmi. Nagyratörő terveim vannak vele, még ha ez most távolinak is tűnik.
- Ezt olyan szépen mondtad! - és igen most is csillog a szemem, ahogyan csak ránézek, mert annyira boldog vagyok vele. Erre vágytam, ez nem is volt kérdés, hiszen már Tom mellett is úgy éreztem nekem valami olyasmi kell, amikor a másikra nézve egyszerűen csak a jelenlététől is boldog vagyok és akkor tudom a jövőben a baj is csak összehoz majd minket, nem szétválaszt, mert van valami megmagyarázhatatlan kapocs közöttünk. Tommal ez távolról se volt meg, de Samael egészen más, vele érzem, hogy ennek egyszerűen így kell lennie és így a jó és minden pillanatát élvezem a vele töltött időnek és nem csak azért, mert olyan sokat tesz értem, vagy annyira igyekszik levenni a lábamról. Csak egy sima beszélgetés, séta is ugyanilyen örömmel tölt el. Ezek után csak hab a tortán, hogy megkéri a kezemet, amire tényleg nem számítottam, de annál jobban esik és hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. A bökkenő csak az, amikor mindeközben szép lassan lebukik a nap is odakint a látóhatár alá, eljön az éjszaka, én pedig... mire felpillant már megváltozom, de nem érkezik döbbenet, nem pislog nagyokat, én annál inkább ,amikor meghallom a megjegyzését. - Én nem vagyok... metmorfmágus. - szakadok el a csókjától pár pillanat múlva, ahogyan kezdek magamhoz térni. Lehanyatlok, hiszen eddig is térdeltünk, de most leülök szépen a padlóra a lábaim mellé és hatalmasat sóhajtok. Már tudom, hogy mi történt, de mindig annyira igyekszem elfelejteni az egészet, hogy igen képes vagyok egyszerűen tudomást sem venni róla és nem gondoltam bele, hogy amíg itt vagyunk közben a nap is lemegy és minden kiderül, amit igyekeztem eddig egyszerűen figyelmen kívül hagyni. - Én... ilyen vagyok... igazából. Ez elég bonyolult. - mint ahogyan már megtapasztalta, hogy körülöttem igen sok minden elég bonyolult sajnos, de nem tudok mit tenni. Ez is olyasmi, amivel meg kell birkóznunk... és ha nem fog menni? A gyűrűre pillantok, ami már az ujjamon virít, majd Samaelre. Vajon le kellene vennem? Még sem akarhat elvenni valakit, akiről nem tud mindent és ez nem valami kis apróság a tetejében.
- A külső és a belső sokszor összefügg, de nem úgy, ahogyan a legtöbben gondolják. Az, hogy valakinek arányosak a vonásai, még nem tesz széppé, csak egy esztétikus kép, amit jó nézegetni, bennem viszont vonzalmat nem ébreszt. Sokkal szeretem, ha a báj ül ki az arcodra, ha csillog a szemed, amikor rám nézel. – Foglalom össze a saját kis hitvallásomat, és talán most egoizmus nélkül állíthatom, hogy Carol és köztem már az első perctől valami nagyon működött, amihez nem igazán volt köze a model kinézetének. A közös beszélgetéseknek már annál inkább, s több volt ez, mint barátság, hiszen ahogyan egymáshoz értünk, rendszeresen elakadt mindkettőnk lélegzete, most már őszintén kimondhatjuk hogy ez Tomtól függetlenül nagyon is kölcsönös volt. Végül nem is rekedt meg a barátság szintjén. Értem én, hogy nem bánt vele még így senki, de én sem figyeltem fel másokra így, azt hiszem az ember csak a szerelmére tud ilyen jellegű figyelmet korlátozni. Akivel nincsenek korlátok, megkötések, tabuk nélkül tehet meg az ember bármit, mert ösztönösen ráérez, hogy mi is kell a másiknak. S mindez mégsem válik erőltetetté, megszokottá, hiszen ahogyan ő is mondta, mindig igyekszem izgalmakat kapcsolni a tetteimhez, és bár most komoly lépésre készülök, ezzel nem lövök el minden puskaport, hiszen az eljegyzés csupán a kezdet, meg akarom édesíteni a teljes hátralévő életét, minden nap valami új játékot, rózsaszirmos meglepetést csempészve a mindennapjaiba. Most azonban ő lep meg, mert az igenlő választ ugyan szinte elvárom, még ha jól is esik, hogy semmi habozás nem előzi meg, ám egy másféle csodás arcocska tárul elém könnyezve. - Hoppá, édes, még metamorfmágus is vagy? Azannya.. látod, te is tudsz újat mutatni, szó szerint! – Gyorsan egy csókot nyomok a szájára, hogy leteszeljem, de mivel a szerelem oly forró, hogy ez még csak izgalmasabbá teszi ezt a lánykérős pillanatot. Megszoktam már a kék szemeit, de ezek a csokibarna ékkövek, hát ez a lány nem tud nem cuki lenni! Majd jobban megnézem még magamnak, de most előbb a pusziszkodás!
Cseppet sem gondolom, hogy mit tudom én előtte már megtette volna ezt x másikkal is. Nem nézem ki belőle, ő ehhez valahogy tényleg túlságosan romantikus lélek, vagy tényleg csak velem? Nem is számít, hiszen annyira szép ez az egész helyzet ezúttal is, hogy nem is gondolok rá, hogy bármi is kellemetlen lehetne a mai este folyamán. Egyébként is biztosan sok szervezést igényelt ez az egész ahhoz, hogy engedjük, hogy bármi is elronthassa. - Akkor igyekszem nem úgy érezni, csak még sose bánt így velem senki. Tudod más az, ha valaki a külső miatt rajong, de ez... ez egészen új. - hát igen én még csak azt tapasztaltam, amikor valakit azért érdekeltem, mert úgy nézek ki ahogy, de ez, hogy lényegében oda van értem minden szempontból, még egy sötét szobában ,vagy vakon is ugyanúgy szeretne... ez nekem tényleg új, persze nagyon is jó értelemben véve új és nagyon is élvezem, csak meg kell szoknom, hogy valaki ilyen rajongással a szemében tud nézni rám és hogy nem is ritkán ezt a rajongást ki is fejezi tettekkel és nem apró tettekkel, hanem ilyen nagy volumenűekkel, mint ez, vagy legutóbb a színházi előadás, amit a gyerekekkel tanultak meg, hiszen az is mesés volt! És ezúttal a mi előadásunk is lezajlik, bár nézők nélkül és így is mesés, hogy aztán még tetőzze ezt az egészet a vallomással és amikor letérdel hát rendesen kikerekedik a szemem és a szabad kezem is a szám elé kapom. Nem, erre tényleg nem számítottam és hirtelen fogalmam sincs, hogy mégis mit mondjak, hogy aztán végül mégis csak megmoccanjak, ne érezze magát pocsékul. Én is letérdelek, hogy átöleljem. - Hát persze, ez nem is kérdés! - és nagyjából ezen a ponton történik meg az az apró változás, amikor is a nap végképp lebukik a látóhatár mögött, amit mi már bentről ugyan nem látunk, de Samael istenesen meglepődhet, amikor hátrébb húzódom a nyakából könnyes szemmel mosolyogva nyújtom felé a kezemet, csak épp az arcom már nem ugyanaz, mint eddig...
Szeretném, hogy ha azt érezné, hogy nem gyakori nálam az ilyen érzelem kinyilvánítás. Ahogyan az újságokban sem olvasni rólam szerelmi botrányokat, a többi ismert személyiségtől eltérően én nem járok havonta mással. Sőt, tulajdonképpen csak a munkámról vagy a sajtótájékoztatón tett arrogás viselkedkedésem szokott a téma lenni, és mindkettőről tud Carol. Az iskolában sem látni senki mással, és pletykák sem terjengenek a hódításaimról. Szerencsére Yngrid nem verte nagy dobra, hogy általam immár ő is tapasztaltabb, de majd a jövőben legalább a barátján keresztül érdemes tisztázni bizonyos dolgokat, főleg ha Carollal tovább kutatnák a családfát, nem kéne, hogy bárkiben is tüske legyen. - Nincs olyan, hogy túl sokat. Ha van az életünkben egy ilyen különleges angyal, akkor nincsenek végletek. Én sem akarom, hogy túl soknak érezd az udvarlásomat, bár igazából sosem szándékoztam visszafogni magamat bizonyos határokon belül. – Simítok végig a haján, amit talán korábban azért nem tettem meg, amikor Tommal volt, mert az már túlságosan is egyértelmű jele a tetszésnek. Nyilván bizonyos gesztusokkal akaratlanul is megtettem, de nem léptem át azt a határt, amely már letámadásnak minősül. A sorsnak kell dönteni, hogy mi lesz majd velünk. És döntött! Ám ha nem tudunk elmenni átöltözni, akkor minden lesz belőle, csak nem romantikus ének. Én pedig most azt szeretném, kitárulkozni előtte, még ha csupán a dallam szintjén is. Ám ez is felér holmi szerelmi vallomással. Állítólag Tom nagy szónok volt, a csábítás mestere, én még a saját érzelmeimmel is nehezen boldogulok, nem hogy még közvetíteni is azokat. Pedig színész vagyok, szavalhatnék betanult sorokat, ám sosem vitt rá a lélek, hiszen mindez több mint valódi. Amikor meglátom Carolt, akkor vasmarok szorítja össze a szívemet, csak az oldja fel, ha közelebb lépünk egymáshoz, és megszólal. Erre mondják, hogy gyötrelmes szerelem, ugye? - Nekem elég ha csak te rajongasz értem. – Engedem el, hogy elinduljon a lépcső felé, s ha végre fent van az erkélyen, én meg a bokorban, megvárom, míg elinduljon a versszaka, én pedig szépen becsatlakozom, ha majd én jövök. A hangunk szépen cseng együtt, még ha az övét mágia is kreálta, de ez nem akkora csalás, hiszen az igazira épül. Amikor felérek, akkor megcsókolom, s mindez olyan természetesnek tűnik. – Drága Carol. Kimondom, mert már úgyis tudod, de.. szeretlek! És bármennyire is hihetetlen, kétlem, hogy bárkit még így tudnék szeretni, és biztosan megijedsz ettől, így vedd egy nagyon távoli gondolatnak a megvalósítását. – Letérdelek, és a kék jelmezből egy apró dobozka kerül elő, amelyet felpattintva egy hattyúmintás fehérarany gyűrűt talál benne. – Fiatalok vagyunk, tudom én, és tényleg majd ha úgy érzed, hogy megérett rá a dolog, addig nekem egy szép ígéret is elég. Hozzámjössz feleségül?
Szó se róla enyhén szólva is döcögősen indult a kapcsolatunk, de végül csak minden megoldódott, vagy legalábbis javult ahhoz, hogy már tényleg együtt tudjunk lenni és igen nyíltan kifejezhessem, hogy mennyire oda vagyok érte és nem csak azért, hogy ennyire kedves és figyelmes. Ha nem rukkolna elő ilyen kis meglepetésekkel akkor se néznék rá máshogy. Ez közöttünk valahogy tényleg olyan, mint a mesében, pedig nem gondoltam volna, hogy létezik ilyesmi. - Na ezzel már tényleg zavarba hozol a végén. Én... úgy érzem túl sokat gondolsz rólam néha és persze ez őrült mód jól esik, de... nem vagyok én annyira különleges. - persze értem én, hogy neki igen, de néha tényleg zavarba ejtőek a szavai és az a mérhetetlen és határtalan kedvesség, amivel viszonyul hozzám. Olyan jó érzés, de közben olyan zavarba ejtő is ez a csodálat. Persze tudom, hogy ő egyszerűen ilyen típus, így fejezi ki magát, nem csak mint a nagy átlag egy szimpla szeretlekkel, ő valahogy sokkal különlegesebben szavakba tudja önteni ,amit érez, bizonyára részben azért is, mert színész és hát a szavakhoz nagyon ért. Persze végül csak elindulok öltözni, hogy aztán egy kis segítségért térjek vissza. A csókba akaratlanul is beleborzongok és ezúttal próbálok felé fordulva nem megint a nyakában kikötni, hanem figyelni a szavaira is. Hát... határozottan nehéz. - Te sem panaszkodhatsz, nem csoda az a sok rajongó. - mosolyodom el, hiszen no lehet, hogy nem az a testes alkat, mint Tom, de szikár és nagyon is jó áll neki ez a ruha, sőt... Tényleg passzolunk, hiszen én sem vagyok gebe a modellek között, de mégis sokan kedvelik a képeimet ennek ellenére is és hát ki ne hinné el, hogy gyönyörű, ha valaki olyan őszintén csillogó szemekkel mondja neki, ahogyan nekem Samael. - Hű nem is tudtam, hogy ilyen is van! - kerekedik el a szemem és még jó, hogy nincs tériszonyom, mert gond nélkül lépdelek fel az erkélyre, hogy aztán a szövegre figyelve igyekezzem a zenével együtt azért felvenni a fonalat és a ritmust, mintha csak verset olvasnék, ha már a mágia segít magában az éneklésben a dallam tökéletes ismerete híján. Persze ez nem az igazi, de most nem számít, sokkal jobban fog érdekelni majd Samael igazi hangja, hiszen hallottam már énekelni és tudom, hogy az valami csodás élmény, főleg ha neked énekel a másik.
Félmosolyom igazi szélesedik, ahogyan a csodálattól ragyogó szemeit látom, valahogy mindig is így néztem én rá, és most már nem fogja vissza, hogy immár kölcsönös. Már az elején is jó barátok lettünk, a vonzalmat pedig nehéz volt visszafognom, hogy olyan kis értelmes, bájos, lehet vele beszélgetni, igazi lelki társ. Nehéz szívvel engedtem mindig olyankor vissza Tomhoz, hiszen már akkor is aggályai voltak, aztán jött a második nehéz menet, amikor felmerült, hogy Yngrid és én. Ám ezúttal tényleg él a mondás, a szerelem mindent legyőz. Pocsék lett volna, ha mindez úgy jön ki, hogy én csábítottam el Tomtól, szerencsére tőlem függetlenül alakult minden. - Ez nem feltétlenül viszonzás kérdése Carol. Sem pedig ötleteké. Te amolyan igazi csoda vagy, akinek a puszta létéért érdemes az embernek folyamatosan rajongani. Na nehogy azt hidd, hogy papucs vagyok, vagy nem vagyok képes nemet mondani neked, csak.. Nem várok el semmiféle karnevált a részedről. – Vonom meg a vállamat, esetünk amolyan klasszikus felállás van, én udvarlok, a tenyeremen hordozom, elég furcsa is lenne, ha mondjuk neki kellene utánam rohangálni. Jó, ha úgy alakul hogy valami igazi nőieset tesz, hát nem lesz ellenemre, de mindez idáig tökéletes. Több mint az. Próbálom terelgetni, hogy menjen már átöltözni, hiszen nagyon sokat agyaltam, hogy is lehetne igazi ez a mai este, de ha ilyen szépen néz rám, akkor teljesen elgyengülök. Amíg ő öltözik, addig magamra húzom a feszülős kéket, ami mindig egy számmal kisebb volt rám, hogy kiemelje az izmaimat. Talán nem vagyok annyira egy gyúrós állat, mint Tom, de a magam szintjén amolyan szikár, életrevaló srác benyomását keltem. Amikor visszatére, már látom, hogy azért nincsen még minden a helyén. – Annyira.. gyönyörű vagy. – Lépek mögé, hiszen látom, hogy mennyire hófehér az egész teste, és a legutóbbi tavas dörgölőzése közben már beindult a fantáziám. Ám most igenis férfiasan tartanom kell magamat. Mielőtt felhúznám a zippzárt, belecsókolok a nyakába. – Szóval.. Énekelni fogsz te is, de nem ijedj meg. Egyrészt angol a változat, nem az eredeti francia. Ott lesz kiírva a szöveged. – Mutatok a nézőtér felé, amelynek tetején már fel is van írva az első sor. – Csak olvasnod kell, a mágia pedig a dallamhoz igazítja a hangodat, és dalnak fog hangzani. Persze igazi előadáson csalás az ilyen, de most azt szeretném, ha részt vennél benne. – Nem túl bonyolult látványmágia mindez, a nézőket ilyennel szigorúan tilos becsapni, de most magunk vagyunk, és mivel duettről van szó, így furán is jönne ki, ha csak én énekelnék. A díszlet mögé kísérem, ahol szép kényelmes, korláttal támogatott lépcsőn tud „felsétálni” Amint megtette, összecsukom az erkélyt kintről, és hagyom, hogy elfoglalja a helyét, én pedig alul állok meg a bokrok takarásában, hogy felvegye a zene fonalát, ami akkor indul el, amikor már nem látszom.
Talán tényleg nem arról van szó, hogy kimondottan le akar venni a lábamról, sokkal inkább egyszerűen szereti, ha mosolyt csalhat az arcomra és ez úgy fest elég könnyen megy neki, nem kell érte túl sokat dolgoznia, mint ahogyan most is nem kicsit kitett magáért. Én pedig csak ámulok és bámulok a díszlet és a csodálatos látványnak hála, mint ahogyan a mesés ruha is valami káprázatos, amivel külön nekem készült. A legtöbb srácnak biztos vagyok benne, hogy ilyesmi még csak eszébe se jutna, nem hogy nekiálljon tényleg a kivitelezésnek, meg aztán azért ehhez énekelni is tudni kell, ami szintén Samael erőssége, ezt már volt szerencsém megtapasztalni. - Nem hozol zavarba, én csak... nem szeretném, hogy úgy érezd én nem viszonozom ezt eléggé. Én nem vagyok ilyen ötletes. - hát igen, néha tényleg van bennem egy olyan érzés, hogy nekem is hasonlóan kellene viszonyulnom hozzá, mint ahogyan ő teszi ezt felém és hát lássuk be azért én ebben nem vagyok annyira profi, még ha próbálkoznék is. Főleg, mert ének terén se vagyok a toppon és színész sem vagyok és gőzöm sincs mi lenne az, amivel én ilyen módon meglephetném őt, még ha szeretném is. Tényleg nem szeretném, ha úgy érezné ő csak ad, én meg nem tudom a megfelelő módon éreztetni, hogy nekem is fontos, pont annyira, mint fordítva. - Köszönöm! Tényleg meseszép! - veszem magamhoz most már a ruhát, bár gyakran nem járok bálba, de ott lesz majd a karácsonyi bál is, én meg már nagyon növök, hogy ne legyen jó ez akár máskor is. Annyi szent, hogy még nem nagyon volt rajtam ilyesmi, főleg ennyire elegáns darab, inkább csak egyszerűbbek a karácsonyi iskolai bálokon. - Az pedig szörnyű lenne, túlságosan szép a hangod. Megyek már! - bár nagy a késztetés, de végül nem lépek oda, hogy még egy csókot nyomjak a szájára, mert a végén még újfent nem indulnék el. Keresek hát egy öltözőt, ahol ott hagyhatom a ruháimat és átvehetem ezt a meseszép darabot és hamarosan már ebben térek vissza a színpadra. Nem vagyok itt eléggé ismerős, hogy tudjam merre kell feljutni az erkélyre, úgyhogy inkább kérek tőle e téren segítséget, mint ahogyan ahhoz is, hogy felhúzza a cipzárt, hiszen azt nem igazán tudom egyedül megoldani. Megállok hát előtte hátat fordítva és megemelve a hajamat, amiből az is nyilvánvalóvá válik, hogy a ruha alatt nem maradt melltartó, mert úgy gondoltam épp elég dekoltázsemelő maga a ruci is, plusz hülyén nézne ki, ha a vállamnál kivillanna a pánt. - Segítesz? - pillantok azért rá a vállam felett, ha nem lenne egyértelmű miért is jöttem vissza, aztán persze megmutathatja, hogyan is kell oda feljutni.
Bármennyire is úgy gondolta Tom, hogy mindent csak azért teszek, hogy elcsábítsam Carolt, teljesen fordítva van. Magam sem tudom, hogyan jutnak eszembe ezek az ötletek, hiszen sosem vallottam romantikusnak a stílusomat, holott rendszerint ilyen darabokban játszom, talán éppen ezért voltam mindig oly magányos, hiszen csupán úgy adni egy szerepet, hogy a valóság teljesen másról szól. Nem, azért tettem, hogy Carolt nevetni lássam, hogy jobban érezze magát, amikor szomorú, és ha csak annyit értem volna el, hogy mosolyogni látom, attól az én napom is jobb lett volna. Ám kiderült, hogy nagyon is illünk egymáshoz, mindketten túl érzékenyek vagyunk, és ez mostanra már annyira magától értetődően sodort minket a szerelem felé. Részemről már első pillantásra, noha mindez nem a külsejének, sokkal inkább a bájának szólt, de hát hiába is tagadnám, nagyon is aranyos a pofija is, csodás az alakja. - Én nem.. nem akarlak mindezzel zavarba hozni. – Úgy vélem nem is teszem, hiszen múltkor a tóban nagyon úgy tűnt, hogy a beszóló háztársai ellenére is igyekezett a tudtomra adni, hogy zavarról szó sincs, inkább én vagyok zavarban az ő közelében, hiszen nekem pocsék a lelkivilágom, mások felé nehezen nyílok meg, de nála az első perctől nem volt ilyen gondom. És akkor határoztam el, hogy a nagy Ő nem attól az, hogy a miénk vagy sem, lehet úgy szeretni valakit, hogy csak az ő boldogságáért élünk. Ha az anyám nem így állt volna hozzám, lehet, hogy nem lennék lyen érzelmes. - Próbáltam megsaccolni a méretedet, de hát azért mégiscsak előny, ha ismer az ember néhány díszlettervezőt, így az újságok alapján is tudtak segíteni, hogy milyen ruhát rendeljek. Ami természetesen a tiéd, máskor is fel lehet venni, nem csak jelmez. – A lányoknak amúgy is jól áll a piros, egy picit talán kihívó is, de deloltázsában ez a ruha nem sokat mutat, igazi konzervatív Capulet módi, ami végülis Carolnak is a védjegye. Ám nagyon elegáns, bálba, rendezvényekre simán felvehető. [i][color=#ccccff]– Na de menj már édes. Nagyon izgulok a dal miatt, és félő, hogy ha nem indulsz el, el se fogom tudni kezdeni. – Ráadásul nekem is át kéne öltöznöm, hiszen én is civilben vagyok, nem állíthattam oda a Roxfortba kész Rómeóként. Simogatom az arcát, nehéz így elengedni, de most vagyok annyira következetes, hogy hátralépek, és kérlelőn intek, a karomra dobva a kék fiú ruhát.
Örülök neki, hogy már érti az itteni erőviszonyokat és hogy igenis jobb, ha nem mindig az iskolában találkozunk, főleg egy komolyabb randi esetén. Sietősen kapkodom a lábaimat fel a lépcsőn, hogy aztán találkozhassunk a megbeszélt helyen. Samael valahogy mindig készül valamivel, mindig elkápráztat, pedig én aztán igazán nem várom el tőle. Már gondolkodtam épp eleget, hogy nekem is meg kellene lepnem valamivel, ezért is merült fel az együtt alvás lehetősége, hiszen nem is kérdés ,hogy totálisan oda vagyok érte, épp e miatt is minél több időt töltünk együtt az csak jó lehet és most nem is gondolok arra az apró bökkenőre, ami majd gondot okozhat, amikor lemegy a nap, ami most még ott pislákol a látóhatáron, hogy azért még se sötétben sétáljunk le Roxmortsba, hiszen ki tudja, hogy mibe futunk bele, amiből még gondunk lehetne. Azért sötétben sosem biztonságos, főleg akkor, ha közben az ember amúgy is egész életében a háta mögé tekintgetett. - Folyton elvarázsolsz, úgyhogy egy szavam sem lehet. - csókot nyomok az ajkaira, hogy aztán belé karoljak kicsit beszélgessünk, vagy csak sétáljunk, hogy leérve tényleg újra megdöbbenjek, amikor meglátom a meseszép ruhát és a jelentet, amit megtervezett nekünk. Azt hiszem ő nem is nagyon lenne képes kicsiben gondolkodni és nincs is ezzel baj, hiszen imádok vele lenni és a kis meglepetéseiért is mindig oda vagyok. - Ez valami csodálatos! - mosolyodom el, csillogó szemekkel nézve a ruhát, amit kikészített nekem. Nem kérdés, biztosan tökéletesen passzol is, így gyorsan felkapom és elsietek, hogy felvegyem, de azért nem tudom megállni, hogy előtte még ne maradjak pár pillanatra. - Örülök, hogy itt vagyunk és... mindennek. - még ha nem is alakult a legjobban, de most ki akarom élvezni a kis előadás, meglepetés előtt az egészet, ezért nem szaladok el azonnal átöltözni. Még mindig narancs színnel besüt a nap éppen hogy az ablakokon, ami még varázslatosabbá teszi a színházat és egyben a díszletet is. Tényleg olyan, mint valami mese, amibe neki köszönhetően csöppentem, amire Tom sosem lett volna képes, hogy ilyen finom romantikával próbáljon meg levenni a lábamról. Samaelnek pedig nem lenne rá szüksége, hiszen e nélkül is teljesen belehabarodtam, de mégis újra és újra meglep és elvarázsol.
Carol legutóbb azt javasolta, hogy nálam aludna, de valahogy nem akartam, hogy kicsit is úgy érezze, hogy abban a szobában kell lennie, ahol Yngrid elvesztette az ártatlanságát. Még azon is elgondolkoztam, hogy szobacserét kérek, és akkor teljesen tiszta lappal tudunk kezdeni. Addig viszont, hogy azért valamilyen szinten egy éjszakai randinak minősüljön, úgy beszélem meg vele, hogy az udvaron találkozunk, és onnan megyünk le az általam bérelt roxmortsi színházhelységbe, hiszen ott is van háló, aztán az éjszaka átbeszélgetésétől kezdve bármi megtörténhet, amihez mindkettőnknek kedvünk van. Már csak azért is jó, ha nem az iskolában találkozunk este, mert valahol igaza van, kár további pletykákat gerjeszteni egyenlőre. Így hát az udvarról sétálunk le a faluba. - Remélem nem gond, hogy változtattam, de van számodra egy meglepetésem. – Közlöm félszeg mosollyal, ami annyira mégsem jellemző rá, de hát Carol annyira tüneményes, páratlan lány, nem csoda, hogy még manapság is zavarba tudok jönni, amikor csak rám néz. A finom kis csók után kézenfogom, és megindulunk a kacskaringós ösvényen. A kellemes nyárvégi este éppen ránk borul, a nap még narancssárgán parázslik, mielőtt lebukna a látóhatáron. A tó vizén mindez aranyló hidat képez. Amint leérünk a faluba, a színházba belépvén láthatja, hogy alaposan kitettem magamért, mert holmi díszlettervezőt játszva felépítettem a Rómeó és Júlia erkélyjelenetét. És persze az egyik széken gyönyörű rubinszín ruha vár rá, csak el kell mennie valahova átöltözni. - Neked nem kell énekelned, de én fogok. – Biztosan nem ilyesmire számított, de hát nekem mégiscsak ez a hazai pálya, és hát szeretné, ha látná, ha tudná, hogy mit is érzek iránta. Színész és énekes vagyok, de más eljátszani, és valóban kimondani, hogy miről is szól mindez.
