Uther&Marie

Azt hiszem most is köszönetet mondhatok határozottságomnak. Úgy tűnik elég nyilvánvalóan tudtára adtam, hogy bármire is készül, bármi is a terve, abból engem hagyjon ki. Ha auror leszek, akkor úgysem adhatok majd helyet a kísértésnek, de ebben az eseteben ez most meg sem fordult a fejemben. Uther ijesztő, kész kimondtam. Azt hiszem ez eléggé lényegre törő és tömör jellemzés a srácot illetően. Nem azért, de mégis honnan vette, hogy azután, hogy kiadja magát Cho-nak még meg fogok benne bízni? Akárhonnan is jött neki ez az ötlet, csak gratulálni tudok hozzá. Nem lett volna rossz húzás, ha mással játssza el, mondjuk egy olyannak, aki nem Hollóhátas. Tudhatná, hogy azért a mi házunkban nem hülyék vannak és úgyis előbb vagy utóbb rájönnék, hogy mi olyan furcsa benne. Ahogy kiveszem, ennek pedig nem biztos, hogy annyira örülne.
Mintha az iskoláról tett megjegyzésem egy pajzsként szolgált volna, hiszen bármit is csinált az elmémben - ha egyáltalán csinált -, az most elmúlt. Az erdő is lassan kezd kitisztulni, mint valami végszóra. Érdekes és egyben hátborzongató így együtt ez az egész. Mégis honnan tudhatta a természet, hogy hol a határ? Furcsa, tényleg nagyon furcsa. Azt hiszem ezt a srácot mostantól vagy kerülni fogom, vagy figyelemmel követem, hátha rájövök, mégis mire készül.
- Ömm... Oké... Kösz... - mondom kissé zavarodottan váratlanul ért mondatára. Eddig annyira máshogyan viselkedett és most hirtelen így megadja magát, majd elmegy. - Neked is viszlát! - kiáltok utána, ahogy végignézem távozását.
Ezt a délutánt se éppen így terveztem. Nem gondoltam volna, hogy Cho utánam jön, aztán kiderül róla, hogy ő nem is Cho, hanem Uther. Aztán a fiú furcsa és rémisztő viselkedése. Olyan kusza ez az egész, hogy jobb is lesz, ha inkább folytatom a futást, mert attól remélhetőleg sikerül kitisztítanom a fejem és mindent rendbe rakni. El is indulok egy teljesen más irányba, mint amerre a fiú távozott és hagyom, hogy az adrenalin újra szétáramoljon a testemben. Érzem a lágy szellőt, a fák illatát és hallom a madarak csicsergését és mindez megnyugtat.  

Udvarias? Azok után, hogy így kicseszett velem, nem igazán gondolom így. Egy udvarias pasi nem adja ki magát a legjobb barátnődnek, majd kér érte bocsánatot... Nem, egy udvarias pasi kinyitja neked az ajtót, meg hasonlók, de semmiképp sem használ százfűlé főzetet, hogy egy hozzád közel álló személy alakjában jelenjen meg előtted. Mivel ez a véleményem, eszem ágában sincs elfogadni a bocsánatkérését. Talán majd beletörődök, hogy így történt, de nem bocsátok meg az előbbiért, ezért inkább nem mondok semmit mondatára.
A kérdésemre adott válasza azonban némileg megrémít. Nem nagyon, csak egy kicsit. Az ő szórakozására? Mégis mi volt olyan szórakoztató az előbbi jelenetben? Van valami Uther-ben, ami miatt más, olyan, mintha az elmémben tapogatózna, érezhetően. De ezt mégis hogyan? Legilimencia? Nem, nem az kizárt, azt nem érezhetném. De az is lehet, hogy ezt most csak beképzelem magamnak, mert kiráz a hideg ettől a sráctól...
Aztán folytatja és minden egyes szavától ledöbbenek. Mégis mire céloz? A tanárok tanítását tegyen félre? Ez idióta! Azért vagyunk a suliban, hogy tanuljunk, nem? De akkor ő meg mégis mit keres még itt, ha nem ez a véleménye? Kezd egyre furcsábbá és egyre gyanúsabbá válni ez az egész helyzet. Nem értem, hogy mégis mikről hadovált itt nekem, pedig azért valljuk be, cseppet sem vagyok buta vagy esetleg szellemi fogyatékos. Nem tudom, hogy mit akarhat tőlem, de bármi legyen is az, biztos nem jó dolog, érzem. Uther alapból valahogy olyan a viselkedésével, hogy tehetne most bármit, nem fogja megkapni a bizalmamat, mert azt már eljátszotta.
- Kiválasztottnak? Nem értem, mire célzol... A tanáraink igenis jól tanítanak, nem értem mi bajod van velük... -mondom teljesen közömbösen. A napfény kezd kevésbé átszűrődni a lombkoronákon. Lehet, hogy egy felhő épp eltakarja a napot, de nem igazán érdekel. A fényviszonyok még mindig jók, így semmi okom az aggodalomra... De miért is aggódnék? Hiszen Uther csak egy srác, aki kiadta magát Cho-nak... Aha, tényleg nem kell aggódnom.

Egyik kérdésemre sem kapok választ. Kíváncsian fürkészem arcát, de ő hirtelen elfordul és... És átváltozik fiúvá... Most én látok rosszul, vagy tényleg ez történt? Nagyokat pislogok, mire felfogom a helyzetet és rájövök, hogy az előbbi bizony egy százfűléfőzet hatása volt. Hát szuper mit ne mondjak, sikerült így átverni... Szép kis barátnő vagyok mondhatom, bár egy idő után már kezdtem gyanakodni, de nem voltam benne túlságosan biztos.
- Sajnálod? Ugyan kérlek, te nem vagy normális! -emelem fel a hangom a "bocsánatkérésére", már ha ez egyáltalán az akart lenni. Mégis mi a francot próbált elérni mindezzel? A főzetnek igen hamar elmúlt a hatása, nem igazán tudott bármit is kiszedni belőlem, tehát tuti, hogy nem ez volt a célja.
Minden várakozását felülmúltam? Na ne szórakozzon velem... Úgy beszél, mintha olyan jól ismerne, de ha nem is, abban már biztos vagyok, hogy figyelhetett engem néha. Tudom, hogy ő is Hollóhátas, tudom, hogy Uter-nek hívják és már elég sokszor láttam a környékemen, de ezt eddig nem is gondoltam végig, hogy direkt lehettek, s nem csak a véletlen műve volt az egész.
- Mégis mihez választotál jól? És mi volt a célod ezzel az egész... Játékoddal? Mert ha poénnak szántad, akkor jelzem, hogy nem volt jó... Sőt, eléggé pocsék volt - mondom még mindig idegesen. Áh nem, én nem fogok lenyugodni... Főleg azért nem, mert ettől a sráctól még a hideg is kirázott eddig is, de ez után az incidens után meg még inkább. Van valami a levegőben körülötte, valami, ami nem mondható jónak, valami, ami megrémít. De nem hátrálhatok meg, ha auror akarok lenni, akkor nem foghat ki rajtam egy iskolatársam, hiába idősebb - meg valószínűleg akkor erősebb is -, mint én. Hátrébb lépek egyet, de lehetőleg minél feltűnésmentesebben, hátha kiléphetek az őt körülölelő furcsa és titokzatos aurából, de azt hiszem ez nem sikerül. Lehet, hogy most kéne elfutnom? Nem, addig nem megyek innen, amíg meg nem kapom a válaszokat a kérdéseimre.

Szóval nem jött el, megint. Vajon most mégis mi a francot talált ki kifogásnak? Már én jobban unom a srác viselkedését, mint Cho, csodálkozom is, hogy ennyire elnéző meg türelmes vele, de a múltkor beszéltünk erről, és mint kiderült, barátnőm szeretne véget vetni ennek a már kapcsolatnak nem nevezhető valaminek. Úgy terveztem, hogy erről az egészről este fogunk beszélni, de olyan, mintha ő most rögtön mindent el akarna mondani. Furcsa, nem szokott ennyire határozott lenni... Biztos csak ideges, vagy letört, a helyében én is az lennék. Végül, mikor megpróbálom elmagyarázni neki, hogy éppen futni akarok, előtör belőle a kényszer, hogy lelkiismeret furdalásom legyen miatta, ha itt hagynám. Nagyszerű! Én pedig vagyok olyan jó barátnő, hogy erre beadom a derekamat.
- Na jó rendben, mesélj, mi volt? Bár azt hittem, hogy este kibeszéljük a dolgot, de látom, hogy nem bírsz várni... - mondom egy nagy sóhajtás után, s közben karjaimat összekulcsolom magam előtt. Rohadtul nem így terveztem ezt a programot, de úgy tűnik, hogy így alakult. Bár van Choban most valami furcsa... Nem tudom mi az, de mintha kicsit más lenne. Talán a hangja mélyebb kicsit? Igen, ez igaz, de biztos csak megfázott. A legfeltűnőbb az az, hogy menyire határozott és követelőző... Miért nem tudja elfogadni, hogy én most futni szeretnék? És mikor volt ő egyáltalán ennyire makacs?
- Amúgy van valami gond? Mintha kicsit furán viselkednél... -teszem fel a kérdést, amire remélem nem megint Cedric lesz a válasz, mert akkor agyrémet kapok. Nem foghat rá mindent a fiúra, főleg ezt a viselkedést nem. - Makacsabb vagy, mint lenni szoktál - teszem hozzá egy kis mosollyal még az előző kérdésemhez, hogy megmagyarázzam, mégis mi olyan furcsa benne. Mielőbb kiderülnek a kérdéseimre a válaszok, annál hamarabb folytathatom a futást. Ezt nem kell félreérteni, még véletlenül sem arról van szó, hogy le akarom rázni a legjobb barátnőmet, egyszerűen csak szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy kitisztíthassam a fejem. Ennyi az egész, pillanatnyilag csak erre vágyom - meg talán egy kávéra(?)...

Már hiányzott ez a sport, érzem, hogy feltölt energiával és az adrenalin végre elkezd lüktetni az ereimben, ahogy egyre gyorsabb tempóra váltok a fák között. Ki kell használnom az alkalmat, hogy még nem zuhog minden nap, vagy nem havazik.
Azonban figyelmem hirtelen a háttérből hallott hang felé terelődik. Cho? Mégis mit keres ő itt? Kénytelen vagyok megállni, hogy bevárjam őt, s míg ő ideér én addig szusszanok egyet.
Amint megérkezik és meghallom, amit mond szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől. Végzett? Már is? Azt meg hogyan? Hajamat hátrasimítom, majd köszönök neki két lihegés között, utána pedig rákérdezek, hogy most akkor mégis mi van, mert nem értem.
- Szia. Nem félkor találkoztatok Cedriccel? - rápillantok az órámra, majd még mindig értetlenül visszanézek rá, s órámat felé tartom, hogy ő is jól láthassa. - Fél múlt tíz perce. Ennyi volt az egész?
Olyan furcsa ez a helyzet. Egyrészt, mióta szokott Cho utánam jönni, ha tudja, hogy futni megyek, hiszen azt is megjegyezte már, hogy ilyenkor tudom igazán kiszellőztetni a fejem, kitisztítani a gondolataimat. Emellett azt sem értem, hogy mégis hogyan végezhettek ilyen hamar Cedriccel... Talán megint nem jött el a fiú? De Cho mindig vár minimum húsz percet, hátha csak késik...
- Figyelj, beszélhetnénk később? Mert még alig, hogy kijöttem, és gondolom, nem épp olyan ruha

[You must be registered and logged in to see this image.]

van rajtad, hogy tudj csatlakozni hozzám a futásban, vagy igen? - teszem fel a kérdést fejemet oldalra döntve. Kérdésemre a válasz kétlem, hogy igen lenne, és tudom, hogy úgyis megérti, ha picit egyedül akarok lenni. Majd legközelebb adok neki valami csokit, hogy kiengeszteljem ezért. Valószínűleg a csokibéka lesz erre a legmegfelelőbb, mert úgyis gyűjti a kártyákat. Én is mindig odaadom neki az enyéimet. Azonban nem készültem fel arra, hogy bárki is utánam fog jönni. Sosem szerettem, ha valaki megzavart futás közben, de elnézve Cho jelenlegi kapcsolatát Cedriccel, azt hiszem, hogy neki el tudom nézni. Na mit válaszol vajon, jön vagy nem?

Nemrég ért véget az utolsó órám, és mivel péntek van, így holnapra nincs semmi tanulnivalóm, tehát a vacsoráig még időm, mint a tenger. Cho azt mondta, hogy ma elvileg - kíváncsi vagyok, vajon gyakorlatilag is - találkozik Cedriccel, hogy beszéljenek a kapcsolatukról. Van egy olyan érzésem, hogy este nem fogunk sokat aludni, mert biztos beszámol mindenről, vagy pedig, ha a fiú nem jött el, akkor a vigasztalással megy majd el az idő. Borzalmas ilyen állapotban látnom a legjobb barátnőmet, csak remélni tudom, hogy a közeljövőben történik vele valami, valami változás. Ha az kell, akkor szakítson Cedriccel, hiszen mondta is, hogy emiatt akar vele már egy ideje találkozni. Csak kapjuk vissza a mosolygós Cho-t, mert ő kell nekünk!
Mostanában hanyagolnom kellett a futást - ami mellesleg már hosszú idők óta az egyik hobbim - a tanulás miatt. Azonban mivel ma nincs délután semmi dolgom, bepótolom ezt az egészet. Szükségem is lesz egy kis levegőre, hogy kitisztuljon a fejem. A húgom problémái és apa betegsége már kezd kissé kiborítani. Mégis mi lesz, ha a kemoterápia már nem használ? Félek, hogy Abi akkor túlságosan is összeomlik és még többet kell segítene neki, jobban szüksége lesz rám és kevesebb időm marad. Erről az egészről el kell gondolkodnom, majd a friss levegő és a mozgás segíteni fog, mint mindig.
Az utolsó órám után elmentem a szobánkba átöltözni. Felvettem egy futónadrágot egy fekete toppot és egy pulóvert. Hajamat lófarokba kötöttem - bár tudom, hogy öt perc futás után úgyis kibontom majd. Belebújtam a futócipőmbe és percek múlva már az előcsarnokban voltam, onnan pedig már is az udvaron. Ma merre menjek? A Tiltott Rengeteg csábítónak tűnik, mármint futottam már arrafelé és gyönyörű ott a táj, én pedig imádom nézni a fákat futás közben. Akkor a cél meg is van. Eltévedni csak nem fogok az erdőben, vagy ha mégis, akkor majd csak kitalálok valahogyan. Azonban ahogy beérek a fák közé ez már nem nagyon tud érdekelni. Sikerül kivernem mindent a fejemből és csak a pillanatra figyelni, ahogy az erő szétárad bennem. Igen, ez az, ami már hiányzott...