VMS Elődöntő, Anglia vs. Franciaország

Foci & Eileen

Akkor itt vagyunk... számomra mindössze a második forduló, összességében viszont a célegyeneshez igencsak közel. Mire a himnuszoknak vége, egészen átszellemültem - ebben többnyire jó vagyok, mármint a koncentrációban. Azon szerencsések közé tartozom, akik eléggé jól oda tudnak figyelni valamire, ha akarnak, csak nagyon ritkán kalandozom úgy el, hogy használhatatlan legyek. Azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy mindig is mindenben a legtöbbet akartam magamból kihozni... sokszor akkor is, ha valamiben épp nem voltam jó, hogy csak azért is megmutassam magamnak és másoknak is, hogy igenis menni fog ez is, ha akarom! Nos, valahogy így állok ehhez a fordulóhoz is, hiába nem ez a hozzám legközelebb álló labdás játék, akkor is kimaxolom, amit tudok.
Persze ez nem csak rajtam múlik. Nem tudhatom, az ellenfél mennyire arat a fociban. Eddig a többi versenyszámukat is többnyire csak a hírekben láttam, de főleg a hazai csapat érdekelt, így halvány lila gőzöm sincs, a franciákkal szemben mire számíthatok a pályán. De remélem a legjobbakat. Kicsit ugyan attól is félek, hogy a többiekkel hogyan fogjuk ezt összehangolni, leginkább azért is, mivel... hát, mindketten támadó pozícióba kerültünk Gillyvel, akivel a kapcsolatom a Roxfortban a szobatársasdival nem indult egészen fényesen. A mostani viszonyunkat is leginkább a "nem tudom"-mal tudnám leírni, szóval azt is csak remélni tudom, hogy nem most fog kibontakozni köztünk egy cicaharc, amikor éppen összejátszanunk kellene. Sajnos ismerem magamat annyira, hogy el tudjam képzelni ezt magamról, ennek ellenére igyekszem félretenni a személyes dolgokat, és mindenképp a csapat érdekeit előrébb helyezni.
Első körben csak tesztelgetni akarom magam a pályán, legalábbis az első pár percben bejáratni magam, felmérni a terepet. Ehhez pedig először nem a közepébe akarok belerohanni. Ráérek később, így egyelőre inkább az ellenfél képességeit akarom kitapasztalni a sportággal kapcsolatban, ezután pedig jöhet a teljes erőbedobás, amikor már látom, hogy mi-hol-merre, hogyan és milyen mértékben éri meg a kockázat.

A Franciák & Anglia

Zene ❥

>A bátorság nem egy érzés.
A félelem igen. Olyan ez, mint az egészség. Nem azt érzed, hogy egészséges vagy, hanem azt, hogy vége egy fájdalomnak.<

Lehet, hogy csak én reagálom túl, de engem totálisan ledöbbent Lizzy hozzá állása, az előző meccset illetően. Ginatól még megértem, mindent magába fojt, ritkán mutatja ki, hogy mi és milyen mértékben terheli, de azért nála fel lehet fedezni az empátia jeleit. Lizzy meg úgy viselkedik, mint akinek tök rendben volt bezúzni mások koponyáját, meg össze kaszabolni embereket!
Mintha mindig is ezt csinálta volna, mintha ez nem hagyott volna semmiféle nyomot benne. Nekem ez rullz! Persze az is lehet én vagyok csak puhány!
Az teljesen rendben van, ha az ember tánc közben, vagy felkészülés alatt a határain túl hajtja magát, akár a saját teste kárára. Az is teljesen rendben van, ha kviddics közben, vagy egyéb sport közben érik az embert akár súlyos sérülések is. És az is teljesen rendben van, ha ugyanezek történnek bárkivel, miközben a hivatását végzi!
De az, hogy test test elleni küzdelemben az életükért kelljen küzdeniük csak úgy mert ez fun és ez kell a győzelemhez.... Na nem! Ezt nem!
Talán Chrisen kívül én voltam a másik akinek komolyan meg kellett még küzdenie a hazamenetel gondolatával!
Majdnem elvesztettem a húgomat, aki miután a gyengélkedőn felébredt, annyira felcseszett, a hozzá állásával, hogy ott hagytam. Pedig a szívem szakadt meg érte! Pedig halálra aggódtam magamat érte! Anyáék előtt igyekszem a világ legbátrabb és legcserfesebb hercegnőjének tűnni, pont olyannak mint aki voltam, de... Lassan elfogy a cérna.
Legutóbb Chris is majdnem meghalt. Mert bárhogy szépítjük, egy obskurusba bele lehet halni! Tudja egyáltalán vajon ezt?! Érdemes egyáltalán tudnia ezt?!
Tele vagyok feszültséggel és tele vagyok kétségekkel.
Nagyon nehezen ment az edzéseken a koncentráció, és közben folyamatosan azon voltam, hogy bizonyítsak. Hogy nem az a fajta cicababa vagyok akit el lehet tiporni! Hogy a fizikai terheléseken is épp úgy helyt tudok állni, mintha varázslásról lenne szó!
Bizonyítani akarok magamnak, a csapatnak és Lizzynek is mert... Hiányzik! És úgy érzem semmi más út nem maradt már számomra hozzá, csak a sport. Más esetben ő is csak le fog nézni!
Meglepő érzés számomra továbbá az is, hogy nem hogy a pálcát nem használjuk már úgy nagyjából a második harmadik szám óta, hanem már a képességek és adottságok sem érvényesek. Újfent test test ellen megyünk.
Az előzőkhöz képest meglehetősen békésnek nevezhető szám következik... Mondhatni levezetésnek is jó lenne, ha nem lenne bennem ekkora feszültség. Ilyenkor mindig érzem, ahogy pattog körülöttem a levegő, mintha túltöltődtem volna...
Támadásra koncentrálok. Közben esélyesen balszerencsémre, talán a legrosszabbkor felmerül bennem egy gondolat. Jószerivel alig volt olyan versenyszám amikor pálcát kellett használni! Chrisben mindig is több szufla volt mint amit kiadott.. A pálca a fókuszunk. Ha ezt nem használjuk és sorozatosan ér mágikus terhelés, simán megtörténhet ami megtörtént! Nem Nem Nem Most Támadnom Kell!


//Dobás: 01 T____T
Fókusz: Támadás

to: the team

Elérkezett hát a francia meccs napja. A második csapatba osztottak be, úgyhogy első körben csak a szurkolás és az idegtépő tehetetlenség vár rám, jobban szerettem volna minél előbb a pályára kerülni, de ha minden jól megy, és a csapat gyorsan letarolja a franciákat, akkor még az is meglesz.
– Neked is… menni fog – válaszoltam Sidneynek. Nem tettem hozzá, hogy vigyázzon magára, mert amúgy is tud, és nem akartam, hogy a meccs előtt olyan dolgokon kezdjen el gondolkodni, ami elterelheti a figyelmét. Nekem még mindig nem tetszik a francia ikertestvér semmiből történő felbukkanása, még akkor is, ha én sem gondolom, hogy bármit is tudna. Kimegyek én is, a himnusz után a pálya széléről nézem a játékot. Támadás lesz főleg mindkét körben, nálunk én leszek csak védő. Semmi kifogásom a pozícióm ellen, talán csak annyi, hogy aggódom, hogy egyedül kevés leszek, ha nagyon beindulnak a franciák, vagy átveszi rajtam az uralmat az a zsigeri utálat, amit a vélák irányába érzek, és amivel viaskodok, amióta csak megláttam őket. Meg hát nappal van a meccs, ismét, ami szintén nem a legkedvezőbb időpont, viszont még így is fürgébb és erősebb vagyok, mint a csapat egy része, úgyhogy talán kiegyenlített lesz a dolog, és remélem, hogy a franciák egyetlen képessége az, hogy elcsavarják valakinek a fejét, de amúgy legyőzhetőek lesznek. Majd elválik… minden esetre igyekszem szemmel tartani a francia oldalt, nem lehetek biztos benne, hogy nem készülnek valamivel, még mindig gyanúsnak tartom a srác hirtelen felbukkanását.

Szerencsére úgy tűnik, hogy nagyjából kiheverte a csapat az előző kört, már amennyire meg tudom ítélni azok lelkiállapotát, akikkel nem vagyok kifejezetten bizalmi viszonyban. Oké, hogy nem vagyok antiszociális lány, de tényleg valahogy annyi idő megy el az edzésekkel, hogy nem is tűnik fel számomra, hogy szabadidőhiányban szenvedek. Amikor meg mégsem, akkor valahogy mindig ugyanazok mellé sodródom, így tulajdonképpen elég szűk a keresztmetszete azoknak, akikkel hosszabban beszélgettem a verseny alatt. De ettől még a csapatom és alapvetően szimpatizálok mindenkivel. Nem vagyok egy negatív előítéletekkel rendelkező valaki.
A versenyszám kivételesen egészen közel áll hozzám. Szeretek futni és a csapatjátékokban is jó vagyok, s azt mondják, hogy van stratégiai érzékem is a focihoz. Na persze ennek valóságalapját sem cáfolni sem megerősíteni nem tudom, mert nem vagyok kihegyezve a saját teljesítményemre. Egy a lényeg: szeretem ezt a játékot, bár nem én vagyok az agresszivitás bajnoka. De hogyha arról van szó, hogy csapatban hogyan tudunk győzni, akkor úgyis az a fontos, hogy ne csak az ellenfélre, hanem egymásra is figyeljünk, s ebben jó vagyok. Arra pedig igyekszem nem gondolni, hogy a labda éget. Valamit valamiért. Tűrni kell a fájdalmat, de azért azt sem gondolom, hogy eszetlenül Terminátort kell játszanunk.
Sok szerencsét kívánok a csapatunk első félidős felének, majd a himnuszok után inkább magamba fordulva koncentrálok egy kicsit, s csak akkor révedek fel, amikor már megkezdődik a mérkőzés.