2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az elsősök érthető módon még hasznos, ha térképpel járják be az iskolát, mert a szeszélyes lépcsőkhöz hozzátartoznak a kesze-kusza folyosók, amiken igen könnyű elkeveredni, arról nem is beszélve, hogy akadnak olyan helyiségek is a Roxfortban, amik évről évre még akár helyet is változtatnak. Még egy tapasztalt diák sem mondhatja el magáról, hogy tökéletesen kiismerte az iskolát, hiszen az szinte lehetetlen feladat. Ha van egy kis szerencséd, akkor a falakon sorakozó festmények esetleg segíthetnek.
- Jó üzletnek hangzik – állapítom meg Adora magyarázata hallatán. - Talán nekem se ártana ezt kipróbálnom. Még soha életemben nem osontam be sehova, de tudok titkos alagutakról, az egyik pont akkor omlott be, amikor a lánnyal voltam odalenn. Talán akkor is egy ilyen beszerző útról tért vissza? Nem volt nála semmi, de el is rejthette azt, amikor meghallott engem és Erint beszélgetni. A zsebpénz jól jönne, főleg most, hogy Jenkins ellen szervezkedünk és ahhoz is kell valamennyi anyagi háttér. No meg, nem is szándékozom hetedik után az iskolában maradni. Úgy megpattanok innen, hogy öröm lesz nézni. - Nem, dehogy, ezt meg honnan veszed? - csóválom meg a fejem határozottan, de azért elég szépen kipirulok a lány kérdése hallatán és ez nem a meleg víz hatása. - Egyáltalán nem az esetem és egy tahó, szóval meghagyom másnak – hozom fel gyorsan Corvus negatív tulajdonságait, hátha ettől elhiszi Adora, hogy eszembe se jutna pont vele találkozgatni. - Miért? Mondott rólam valamit? Ez azért engem igazán érdekelne, mert talán az a Jenkinses ügy csak a látszat volt, de közben meg... A szívem hevesen ver, miközben Adora válaszát várom és hirtelen már nem is tűnik annyira fontosnak a látszat. Ha esetleg felvetett a lány előtt egy olyat, hogy én meg ő... Ha ez tényleg megtörtént volna... Csak tegyük fel, hogy mondott ilyesmit. Mit tennék? A múltkori eset eléggé megbántott, de ha van fény az alagút végén, megbeszélhetnénk. Hirtelen azonban eszembe jut Gilly és Corvus párosa és minden halvány reményt elengedek egy pillanat alatt. Észrevehetően őt kedveli jobban, nem engem, bármennyire is próbálom így előadni a dolgot. Ez pedig kifejezetten fáj. - Én még sose voltam vele kettesben – szólalok meg, kissé talán olyan hangsúllyal, ami arra utalhat, hogy ez bánt valamennyire. Így belegondolva pedig valóban ez a helyzet. Mindig ott volt Gilly is, hiszen kettőnk között ő a közös pont. A Jenkins-ügy előtt együtt voltam ugyan vele, mármint kettesben, de az nem számít, mert pár perc volt csupán és – minő meglepetés! - Gilliet vártuk. - Igen, az aranyvérűek esetében ez szinte protokoll – biccentek egyet Adora szavai hallatán. - A mi szüleink ezt még nem hozták fel, habár mi nem is vagyunk olyan nagy múltú dinasztia, hacsak nem vesszük az Ollivander-ágat. De én nem hiszem, hogy ez felénk szokás lenne. Talán Corvusnak is van már egy menyasszonya valahol, akiről nem mesél. Azért irigylem azt a lányt. A srác kívülről egy aranyvérű tahó, de talán van egy másik oldala is, amelyik olyan, amilyennek én képzeltem el éveken át. Mindenesetre, én lemondok róla. Nincs esélyem nála, ezt be kell látnom. - Van. Gillian Ollivander a neve és mardekáros. Habár, nem túl fényes a viszonyunk, de kötelességem továbbra is a testvéremnek hívni – forgatom meg a szemem, amely mindent elárulhat Adora számára a viszonyunkról. - Ő és én két külön világ vagyunk. Engem a sport éltet, őt pedig a külsőségek és a tánc. Messzebb nem is állhatnánk egymástól. Neked van testvéred?
[You must be registered and logged in to see this image.] - Ugyan kérlek. – Kérem ki magamnak. Nem vetettem be magam az alvilágiak közé, mint Gina…még. Majd, ha kikerült a suliból és végre leveszik a kezüket rólam anyámék. – Csupán olyanoknak csempészek fel cuccokat a Zonkóból vagy a Mézesfalásból, akik valamiért nem mehetnek le a városba vagy valamiért elkoboztak tőlük cuccokat vagy esetleg nem jól készültek fel arra az időintervallumra, amíg újra lemehetnek. – Vonok vállat. Alacsony ár réssel dolgozok, de elég nagy a vevőköröm ahhoz, hogy legyen elég bevételem az extra kiadásaimra. Lizzy megszólalására csak nevetek. Engem nem zavarna, ha többen lennének itt, meg amúgy is szeretem a kvidiccset. Jó lenne egy pár pillanatra a csapat része lenni. - Hát nem utáljuk egymást, legalábbis szerintem. – Vonok vállat, majd megütközve nézek rá a következő kérdés hallattán. – Nem. Inkább csak barátkozunk, de…te talán szeretnél vele randizni? – Kérdem érdeklődve és teljes testemmel felé fordulok. Érdekes. Nem gondoltam volna, hogy Lizzy érdeklődik Corvus iránt. Mondjuk sok közös van köztük; mind a ketten kvidiccseznek, ellenérzéseik vannak Jenkinssel szemben és… biztos van még más is. - Nem igazán. – Nevetek fel. – Eddig csak egyszer voltunk „kettesben”, akkor is őrködtünk és olyan fáradt voltam, hogy kiütközött egy nem túl kedves oldalam. – Mesélem el neki. Még mindig érzékenyen érint, hogy ketten is mardekárosnak titulálnak. Arról nem is beszélve, hogy milyen nyíltan beszélgettünk aznap este…– Szimpatikus srác, ahhoz képest, hogy mit mutat, meg tudnám szeretni, de nincs értelme ilyenekben gondolkodnom. Valószínűleg nekem is és neki is ki fognak jelölni valakit, akivel majd össze kell házasodnunk, így felesleges bármilyen nemű érzelmi kapcsolatot létesítenünk akár egymással, akár másokkal, mert mindenki csak sérülne a végén. – Zárom le a dolgot egyszerűen. Nem tudom, hogy nekem tetszik-e Corvus, de ez nem is számít. - Jé…van egy nővéred? – Lepődök meg. Remélem nem sértődik meg, hogy nem tudom. - Oh, csak nyugodtan. Ugyan nem érteném miért keresnéd a társaságát, de a te dolgod. – Vonok vállat mosolyogva. Imádom ezt a helyet olyan megnyugtató, hogy egész végig csak mosolygok Myrtil távozása után. Lelkesen kortyolok a koktélból és azon kezdek gondolkodni, hogy vajon mennyi mindenből maradtam/maradok ki azért, mert az elmúlt években hanyagoltam a barátkozást…
- Beszerző körút? Te is olyan kétes alakokkal üzletelsz, mint Gina? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, habár a hangomban semmi megrovó sincs. Én teljesen megértem az ilyesmit. Gilly is ismeri a srácot, a nővérem pedig nem bűnöző. Még abban az esetben se, ha néha kedvem lenne őt rossznak beállítani az elhidegült viszonyunk miatt. - Csak óvatosan az ötletekkel, mert talán még meg is próbálom – vigyorodom el, majd ismét hátradöntöm a fejem a medence szélére. Kellemes itt a levegő, az illatok szinte erőszakosan tódulnak be az ember orrába, habár cseppet se kellemetlenek. Jóban vagyok a csapatkapitánnyal, rendes alak, aligha lenne ellene az ötletnek. Tudtommal azonban köztünk nincs prefektus, de a hét egy-két napján lehetne ez kviddics-fürdő is. Bár, ezért az ötletért a prefik nyilván nem lelkesednének. - Jóban vagytok? - ütközöm meg egy pillanatra a lány szavain, miközben a testem némileg megfeszül és úgy várom a válaszát. A kérdés talán nem egyértelmű, de a szívem a torkomban kalimpál. Tudom, hogy nemrég még Danynek panaszoltam el a bánatom Corvust illetően, de nagyon úgy néz ki, hogy ez még mindig nem ülepedett le bennem teljesen. - Mármint, randizgattok? - teszem fel végül a nagy kérdést, de gyorsan meg is bánom a dolgot. Mintha valami féltékeny ex-barátnő lennék vagy nem is tudom. Remélem, Adora csak annyit szűr le ebből, hogy teljesen félreértettem a szavait. Ciki lenne, ha rájönne, mit is érzek vagyis éreztem a fiú iránt. Főleg úgy, hogy még jóban is vannak. Ha kifecsegi véletlenül, azt a szégyent én nem élném túl! - Miért, te és Corvus milyen gyakran jártok ide? - szólalok meg, miközben igyekszem úgy tenni, mintha nem a barátságukban szeretnék turkálni. A fiútól ezt nem kérdezhetem meg ennyire nyíltan, hiszen ő hamar rájönne a titok nyitjára. Adora viszont nem ismer annyira, hogy ezt kikövetkeztesse magában. Ha meg mégis, majd hárítok. Ebben elég nagy ász vagyok. - A nővéremmel is nagyon jóban van – teszem azért még hozzá, hátha ez kivált valamiféle féltékenységet Adorából. Abból elég hamar észrevenném, ha van valami. [/b][/color][/i] A figyelmem azonban elég hamar magára vonja Hisztis Myrtle, akinek a sipítós hangját aligha lehetne figyelmen kívül hagyni. Nem túloztam, amikor azt állítottam, hogy legenda, hiszen az Ilvermornyban tényleg az. Beszédtéma. Felénk nincsenek kísértetek, így hát újdonság volt számomra Félig Fej Nélküli Nick és a többiek társasága. - Rendben – villantok egy széles mosolyt a távozó szellem irányába, habár korántsem vagyok biztos abban, hogy meglátogatom azt a mosdót. - Nyugi, nem megyek, ez az egy találka is bőven elegendő volt számomra. Hű a nevéhez – teszem azért még hozzá kissé eltöprengve, habár a sorsát cseppet sem irigylem. Fiatalon halt meg annak idején. A koktélt elfogadom, majd koccintok is vele, végül belekortyolok. Az ital kellemes, a fürdő is, tényleg megérte annyit várni erre a napra.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Oh, hát van egy ilyen kis szokásom… - Kezdek bele, de ez egy hosszabb lélegzetvételű dolog. – Nem szeretek házit hagyni a hétvégére, ezért pénteken ledarálom az egészet, hogy nyugodtan mehessek beszerző körútra. Ezenkívül maximum leellenőrizni szoktam a már megcsinált feladatokat vasárnap, ha nincs más dolgom. – A biznisz fontos, de a tanulmányok fontosabbak, mert az a látszat, így annak el kell fednie a valóságot. Nem is tudom mi lenne, ha Minnie néni akár egy pirinyónyi eltérést is látna a teljesítményemben… A nudista kérdésre nem is válaszolok külön, hiszen kellően látványos képet festek arról, hogy mi lenne itt, ha nem lenne az iskolán belül diverzitás. Elnevetem magam a kis bemutató mese végén, hiszen eléggé hihetetlen elképzelés a jelenlegi helyzetben. - Lehet tudnád ezt kérvényezni, csak ne hogy elszóld magad, hogy honnan jött az ötlet. – de Nézek rá cinkosan. Tudom, hogy szándékosan nem mártana be, de bármelyik boszorkánynak lehet rossz napja. - Nem nagyon létezik ez a „club”. – Mutatom habos kis ujjaimmal az idézőjelet, ezzel nyomatékosítva a mondandómat. – Mármint, most Corvus meg én jóban vagyunk, meg tudom, hogy a legtöbben nem utálják a másikat, de nem hiszem, hogy valaha lesz havi egy fürdős napunk, amikor megbeszéljük a strázsálások vicces pillanatait. – Belegondolva nagyon kecsegtető lenne. Jókat nevethetnénk, ha megszervezné valaki. De az nem én leszek, van elég bajom, így is és gondolom ezzel a többiek is így vannak. Szerencsére Lizzy nyájas megjegyzésére kissé normalizálódik a szellem hanglejtése, s az értelmetlen karattyolás, melyben szociális páriának titulál, is abba marad. - Még szép, hogy legenda vagyok. – Hátra veti egyik copfját és a medence szélére telepszik. – Hiszen szembenéztem egy igazi, élő Baziliszkusszal! Tudod te mekkora állatok azok? - Veled ellentétben páran túl is élték. – Jegyzem meg rossz májúan. – Sőt, az sem tudtad mi talált el, amíg a híres Trió fel nem világosított. - Komolyan nem tűnik fel, mennyire lekezelő és utálatos vagy? – Vált vissza, nevéhez hűen, hisztizésbe. – El is megyek, nem kell nekem a negativitásod! Lizzy, ha bármikor beszélnél, a harmadik emeleti lány mosdóban megtalálsz! – Kezével eltakarja az arcát, mintha ettől én nem hallanám következő szavait. – Ezt a kis dementor tanoncot inkább ne hozd! – Saját poénján jót kacarászva eltűnik a lefolyóban, mire sóhajtva dőlök hátra. Észre sem vettem, hogy mennyire felidegesített; lehet tényleg érdekel a szellem véleménye rólam? - Én is megköszönöm, hogyha inkább külön találkozol vele. Egy katasztrófa a csaj, nem értem, hogyan lehetett Hollóhátas… - Fejemet csóválva nézem a szellem hűlt helyén és pálcámmal idézek magunknak 2 alkohol mentes koktélt. – Proszit!
- Miért, mi történt? - kérdezek vissza kíváncsian Adora megjegyzése hallatán, miszerint ma rossz napja volt. Egy pillanatra se jut eszembe, hogy ez talán pofátlanság. A lány magától hozta fel a dolgot, ergó nem titok. Ha meg mégis, akkor nem köti az orromra, ennyire egyszerű. Nem értem, miért csinálnak sokan akkora kérdést egy ilyen dologból. Illik nem illik? Rákérdek és kész. - Nem kötelező, vagyis vannak, akik meztelenül áztatják benne magukat? - kapom fel a fejem a lány válasza hallatán, miközben a gondolatba is belepirulok. Egy pillanatra az is átfut a fejemen, hogy vajon mi mindennek lehetett már szemtanúja ez a fürdő, és itt most nem csak az eszmecserékre gondolok. A lopott csókok pedig semmiségek ahhoz képest, amit az egyetemisták akkor művelnek, amikor úgy igazán beindulnak. - Oké-oké, ne is folytasd! - emelem fel a kezem, amikor Adora belekezd a mondókájába, ami teljes mértékben megegyezik az iménti gondolatmenetemmel. - Inkább nem is szeretnék tudni róla... - jegyzem meg, miközben átadom magam a kényeztető haboknak. Lehunyom a szemem, majd igyekszem a rengeteg különféle illatra koncentrálni. Kókusz, narancs, görögdinnye, fahéj... Ezekben pedig az a legszebb, hogy az ember azt az egyveleget érzi csupán, amelyik a kedvence vagy passzol a pillanatnyi hangulatához. - Mondjuk, néhány csapatmegbeszélés lehetne itt – nyitom ki a szemem pár másodperc múltán. - Könnyebb lenne itt stratégiát kidolgozni, mint a csapatok öltözőjében. Unalmas hely, annyi szent, hiszen már ezerszer láttam és semmi újat nem tartogat számomra. Ellentétben a fürdővel, ahol kedvünkre relaxálhatunk és felfrissülten ülhetünk neki a másik ház elleni haditervnek a meccsek előtt. A csapatunk elég jól kijön egymással, szóval nálunk nem sok ellentét lenne, ebben biztos vagyok. - Azt hittem, a prefektusok képesek figyelmen kívül hagyni az ilyesmit – ingatom meg a fejem, miközben próbálok felettébb bölcs képet vágni. - Mármint, pont nekik kellene példát mutatniuk az ilyesmiben. Akkor mégse működik olyan jól az elitek klubja? - pillantok Adora felé. Az elnevezés elég elterjedt a griffendélesek között, mi legalábbis így hívjuk azokat, akiknek sikerül prefektusi kinevezést szerezniük. A mardekárban mindig a nyalisok kapják, a hollóhátban a legjobb tanulók, a hugrában – úgy hallottam – Bimba professzor azokat gyűjti össze, akik valami kimagaslót tettek év közben. McCalagony pedig mindent figyelembe véve nevezi ki őket. Nála a nyalizás áll az utolsó helyen. Már pont nyitnám a szám, hogy válaszoljak a lány kérdésére, amikor a falból előtűnik a ködös szellemlány, visító hang kíséretében. Mit ne mondjak, tényleg idegesítő lehet ezt hallgatni nap, mint nap, engem azonban így is lenyűgöz a tény, hogy egy hozzánk hasonló – volt – diák él szellemként az iskola falai között. - Szia, a nevem Elizabeth Ollivander – reflexszerűen nyújtanám a kezem bemutatkozás közben, de elég gyorsan észbe kapok. - Tudod, sokat hallottam rólad Amerikában. Legenda vagy az Ilvermornyban. És terveim között szerepelt az is, hogy egyszer összefussak vele, de eddig nem sikerült. Őszintén szólva, fogalmam se volt róla, hogy itt kellene keresnem. Az itteni diákok nem szívesen beszélnek róla.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Nos, az lehet. – Válaszolom, miközben beengedem magam előtt. – De ma húzós napom volt, így meglehet, hogy szegény állat egésznap követett. – Mondom kissé elpirulva. Nem lenne szabad ennyire elmerülnöm a dolgokban, de ilyen típus vagyok. Ha beszippant a tanulás vagy az órák, akkor senki Merlin fia nem képes kirángatni a transzból. Kellemesen felsóhajtok, amikor végre ellazulnak tagjaim a vízben, sőt még a szemeimet is becsukom a teljes pihenés érdekében. Aztán persze az egyiket kinyitva Lizzyre nézek, amikor megállapítja, hogy rajtam is van fürdőruha. - Nem kötelező, de én szégyenlős típus vagyok. – Oh igen, mondjuk lehet a többiek ezt nem így gondolják, de puszta tudatlanságból mentem ténylegesen abban a ruhában a pizsi-partyra, amiben aludni szoktam. Azt hittem azért pizsama party, mert abban kell menni! Nem igazán értek én ezekhez az íratlan társadalmi szabályokhoz. - Sajnos, nem olyan gyakran, mint amennyire szeretnénk. – Nevetek fel, mert eléggé oldja a hangulatot a habfürdő. Meg is nyitok egy másik csapot, amiben a kedvenc illóolajam van, imádom az eukaliptusz és mandragóragyökér keverékét, annyira élénkítő! – Elképzelheted mi lenne itt, ha a mondjuk egyszerre lógna itt az összes prefektus; egyesek párbajoznának, mások éljeneznének, s a harmadik alfaj pedig elmondhatatlan dolgokat csinálna a vízben. – Rázom meg a fejem rosszallóan. – Az idióta házrendszer erősíti a gyűlöletet és a versengést a házak között, szóval sosem vagyunk itt sokan. Csak amennyien meg tudjuk tartani a tisztes távolságot. - Hisztis Myrtil-re gondolsz? Igen, felettébb bosszantó csaj. – S amint kimondom már hallom azt a süvöltően visító hangot. - Te hívsz engem bosszantónak? Hallottam ám egyes s mást rólad McGalagony! – Sipítozik karba tett kézzel a medence felett lebegő szellem. Sóhajtva döntöm fejemet a medence szélére. - Lizzy, ő itt Myrtil, egy baziliszkus miatt halt meg. Nem túl csendes személyiség, mint hallhatod. – Ejtem meg a bemutatást, ami megint egy felettébb kellemetlenül magas hangon előadott süketelést von maga után arról, hogy mennyire utálnak engem a többiek. Mintha ő tudhatna erről bármit is!
Sejtelmem sincs azt illetően, hogy Adora még éppen csak megkapta a levelem. Igazság szerint nincs saját baglyom, az iskola állatai közül választottam ki találomra egyet, fogalmam sincs hát arról, hogy milyen gyors az a jószág. Ha tudtam volna, nagy eséllyel olyat keresek, amelyik sokkal fiatalabb és fürgébb is, de hát a fene se sejtette, hogy ez lesz a vége. Órákig kóvályogni a kastély körül, keresve a címzettet, hát.... Talán ideje lenne már kissé kiszelektálni a Bagolyházban. - Most? - vonom fel hát csodálkozva a szemöldököm, miután Adora nagy nehezen befut és alig kap levegőt. Szerencsére értem, amit mond, elvégre sportoló vagyok, szóval számomra nem ismeretlen, amikor valaki fuldokolva próbál meg szóhoz jutni. - Messzi Louis, hiszen még reggel küldtem el! - hápogok egy sort kissé felháborodva. Oké, azt hiszem, ideje lenne beszereznem egy saját baglyot. Helye lenne, pénzem is van rá, habár eddig is azért nem vettem, mert kissé sokalltam az árát. A fenti példa láttán azonban elég hamar rájövök magamban, hogy hamar megtérülne a kis kedvenc ára. - Mindegy, semmi gond – csóválom meg a fejem, végül figyelem Adorát, amint kimondja a jelszót, miközben magamban bosszankodom. Most komolyan, miért nem tudok néha kissé alaposabb lenni? Rendben, álmosan mentem még le, jóformán hajnalban, kelés után nem sokkal, szóval nyilvánvalóan ez kavarhatott be. - Köszi – vigyorgok rá Adorára, amint előre enged, majd szinte azonnal megcsapja az orrom a különféle habfürdők illata. Már ettől kellemes hangulat telepszik rám, amolyan ideje lenne csobbanni egyet-érzéssel vegyülve, de amint megpillantom a fürdőt, szinte egyből el is áll a lélegzetem. Aranyszínű csapok sokasága foglal helyet a falak mentén, némelyikből folyamatosan zubog alá a meleg víz. A többiből sejtelmem sincs, hogy mi jöhet, de úgy érzem, lesz időm még bőven felfedezni a tartalmukat. Maga a helység sokkal több, mint egy egyszerű fürdő. Jóformán egy wellnesre hasonlít, olyanra, amilyenen már volt alkalmam részt venni Amerikában, a szüleimmel. Az egyetlen olyan mugli dolog, amit kifejezetten élveztem is annak idején. - Ó, szóval kell a fürdőruha – állapítom meg, amint megpillantom Adorát benne, majd én is lehajigálom a gönceim a legközelebbi nyugágyba, végül pedig óvatosan belemászom a medencébe és kényelmesen elhelyezkedem benne. A víz kellemesen meleg, az illatok pedig egyszerre bódítóak és élénkítőek. - Itt szoktak ejtőzni a prefektusok? Nem látok bele a világukba, de el tudom képzelni, hogy koktélozgatás közben fekszenek a nyugágyon és megbeszélik egymással az iskola ügyeit. A Jenkins-féle ügyet is jobb lett volna itt megtárgyalnunk, habár a fiúk figyelmét hamar elterelte volna a bikinik sokasága. - Úgy hallottam, szokott itt lenni egy szellemlány – pillantok körbe kíváncsian. - Ő is fel fog bukkanni? Érdekel a csaj története, hiszen nem sok mindent hallottam eddig róla. Sokan nem kedvelik, ezt már volt alkalmam bőven megtapasztalni, én ettől függetlenül kíváncsi vagyok. Még mindig nem volt alkalmam teljes mértékben kiismerni a Roxfort rejtélyeit.
[You must be registered and logged in to see this image.] Egy másodpercnyi idő, nem sok, de annyival sem rendelkezem a pénteki napokon. Ugyan büntető munka már nincsen, de szeretem úgy zárni a hetet, hogy nem marad elkészítésre váró házifeladatom. Ez azt jelenti, hogy reggel az órák előtt is házit írok, a szünetekben is, ebéd közben és délután is, egészen addig amíg van mit. Így nem csoda, hogy szegény bagolynak egésznap üldöznie kell, mert ilyenkor annyira beszűkül a látóköröm, hogy az imperio-val sem lehetne eltántorítani a célomtól. Így meglepődve nézek a szárnyara, amikor végre felnézek a teleírt papírosok tömegéből. Meg is dörzsölöm a szemeimet, hogy nem halucinálok-e, nem ez lenne az első alaklom, de a kissé fáradt és dühös madárka nem tűnik el két pislogásra. - Ne haragudj. – Sóhajtva varázsolok neki egy szép nagy tál bagoly csemegét és csak azután merek a levél után nyúlni, hogy az éles kis csőre az ételbe fúródik…Meglepődve olvasom Lizzy sorait, mert persze, meg akarom tartani a szavamat, de nem nagyon jött szóba ez a dolog, mikor legutóbb találkoztunk. Jó akkor fontosabb dolgunk is volt. Szinte szívrohamot kapok, amikor meglátom, hogy az általa prolongált időpont 10 perce volt. Merlin szivecskés alsójára! Miközben futólépésben indulok a szobám felé, egy pálcaintéssel szedem össze és hívom magamhoz a cuccaimat, mert csak a lépcsőn felfelé jut eszembe a kupi, amit magam mögött hagytam. Nem tudom, hogy létezik-e levetkőzés-fürdőruha felvevés-újra felöltözés világrekord, de ha lenne, most megdöntöttem volna. Rohanvást távozok a klubhelyiségből és majdnem felborítok egy csapat elsőst. Vicces, hogyha látszik az emberen mennyire siet, akkor egyből mindenki eláll az útjából. Megérkezve a térdeimre támaszkodva lihegek, mint aki maratont futott. - Neh…haragudj…mosht…kaptam…mehg alevelet. – Eléggé kuszán hangozhat a légszomjas hadarásom, de felpillantva várom a lány reakcióját. Az oldalamat fogva egyenesedek ki, miközben az jár a fejemben, hogy bezzeg neki biztosan nem kottyant volna meg ez a kis verseny az idővel. - Selkie* szerenád. – Mondom ki a jelszót egy pár másodperccel később, amikor már nem hasonlít a hangom egy asztmás mókuséra. – Csak utánad. – Engem előre a lányt, hadd bámészkodja ki magát. Meg kell mondjam, hogy a prefektusi fürdő az egész kastély legjobb helye. Nem csak a medence nagyságú fürdőkád miatt, a különböző illatos habfürdők vagy az éneklő, színes ablakok miatt. Vannak nyugágyak, frissítők és még étel is, ha szeretnél. Azokról az isteni krémekről nem is beszélve, amik egy antik-arany, plafonig nyúló sarokpolcon tobzódnak. Az egész azt sugallja, hogy milyen élénk társasági életet lehetne itt élni a prefektusoknak, ha nem utálnák egymást olyannyira. De biztosan gondolt erre a négy alapító, amikor megosztották a varázslóközösség következő nemzetét, ugye? Nos, igen; nem feltétlen értek egyet a házrendszerrel, pláne a házak közötti versenyzéssel, de nem az én tisztem pálcát törni a múlt nagyjai fölött. - Csobbanjunk! – Egy pálca intéssel megindítom a csapok sokaságát, amik különböző színekkel töltik meg a medencét. Szóval fürdőruhára vetkőzöm és máris a vízben vagyok. Imádom ezt a helyet, de nem szabad túl sok időt tölteni itt a bódító pára és a néha erre csatangoló Hisztis Mirtyl miatt. Nagyon depresszív az a szellemlány.
//*Selkie: Sellők egy alfaja, akik a Tűz serlegében őrzik a kiszabadítandó barátokat és szeretteket. Nem találtam meg a magyar megfelelőjét, bocsi
Adora már az első találkozásunk alkalmával megígért egy közös kiruccanást a prefektusok fürdőjébe, én pedig úgy érzem, hogy a mai nap tökéletesen alkalmas arra, hogy a szaván foghassam. A VMS óta ritkán veszek részt a Griffendéles csapat edzésein, elvégre fontolgatom a kilépésemet, hogy valami sokkal nagyobba vághassam a fejszémet. Az iskola egy – úgymond – elit csapatot szeretne alapítani, All stars néven, szóval úgy érzem, meg kell próbálnom a dolgot. Elvégre, ki lenne jobb nálam? Amerikában is elég fiatalon lettem élsportoló, nem hagynék hát egy ekkora lehetőséget elúszni. Sokáig latolgattam azt is, hogy teljesen abbahagyom a sportot, de ez... Nem, nem hagyhatom abba pont ilyenkor. Ki szeretném próbálni, meddig is vagyok képes elmenni a ranglétrán. Eddig minden álmom sikerült és ha most a kviddicsben is nemzetközi hírnévre tennék szert, az még szuperebb lenne. Ma azonban a lazításé a főszerep, szóval egy hosszú felsőben, egy nadrágban, egy papucsban és kezemben egy törölközővel várom, hogy felbukkanjon a hollóhátas lány. A ruhám alatt egy kétrészes fürdőruha lapul, habár nem egészen értem az itteni szabályzatot... Most akkor kell ez vagy sem? Fura dolog ez, hiszen a srácok előtt soha életemben nem voltam szégyellős, elvégre leginkább fiú haverjaim voltak, de a lányok már teljesen más tészták számomra. Valahogy taszít a gondolat, hogy bárki előtt is pucéran üljek bele a medencébe. Habár, mostanában a fiúk előtti meztelenkedés se megy számomra. Megnőttem, lett mellem és alakom és nagyon nem szeretem, ha bárki is szemügyre veszi őket. Megtartanám magamnak, ha lehetséges és aligha hiszem, hogy bárki is rólam fantáziálgatna. A szőke herceg fehér lovon képzelgés az én terepem. Egyszóval, a fürdő bejárata előtt toporgok, vagyis azon a helyen, ahol azt sejtem és izgatottan várom, hogy Adora végre felbukkanjon. Még kora reggel küldtem neki egy baglyot ezzel a kis találkával kapcsolatban és megadtam számára egy időpontot. Hogy jó-e vagy sem, azt nem tudom, elvégre nem vártam meg a válaszát, hiszen rohantam mágiatörire. Mindig is kíváncsi voltam a Roxfort legendás fürdőjére, ami még az Ilvermorny titkos forrásait is übereli. Sok brit diák járt a mi sulinkba is és rengeteget meséltek az itteni helyekről. Nekem viszont ez jött be a legjobban az elbeszélések alapján. Igaz, a Szükség Szobája tényleg király, de ezt mindenáron látnom kell! Ezerféle habfürdő és mágikus kencefice várja a prefektusokat, én pedig végre esélyt kapok arra, hogy kipróbálhassam. Szinte el se hiszem. - Hol vagy már? - sóhajtok fel kissé türelmetlenül, miközben kilesek arra a folyosóra, ahonnan Adorát sejtem érkezni. A lány nagy eséllyel a tornyok irányából jön majd, habár ezt előre nem igazán lehet kiszámítani. Bárhonnan érkezhet, mindenesetre én már türelmetlenül várom, hogy befusson. Legszívesebben most azonnal elkezdeném találgatni a jelszót, hogy végre bemehessek, de nélküle esélyem se lenne. Csak egy idióta lennék, aki magában beszél és akit nagy eséllyel nemsokára Frics vagy a macskája is elkap, ha még sokáig ácsorgom egy helyben.
Ki hitte volna, hogy a hosszú titokban leskelődés után és a tantrum után, amit levágtam még azzal zárulhat a nap, hogy én viccelődök és már tervezzük is, hogy mit tegyünk annak az ügyében - együtt! -, hogy a diákoknak több rálátása legyen a felnőtt szakmára, hogy ki mi is legyen, ha nagy lesz. Vajon elég lenne mindig egy kis seggberúgás Hóborctól, és már is színesebb lenne az életem? - Re-remélem, hogy lesz le-lehetőségem mindkettőre. - vallom be bátortalanul, bár tudom, hogy az iskolában a nagy kalandorok az ereklyevadászok, és közöttük is vannak olyanok, akik végül a háttérmunkákban segédkeznek és nem az életveszélyes csapdákon kötéltáncolnak, talán… talán az a nekem való. Hiszen a rúnaismeretem több, mint hasznos lehet az ereklyék kutatásában is, és mindig is volt agyam arra, hogy különböző jeleket, nyelveket megjegyezzek, ezért vágtam be olyan gyorsan a rúnaábécét, talán… talán inkább valami fordítónak kéne mennem? - M-menni fog! Valahogy… v-valahogy csinálok időt. - vágom rá gyorsan, feleszmélve arra, hogy nem kéne így elkalandozgatnom. Picit belepirulok, amikor lényegében megdicséri, ahogy felsorolom az igazgató teljes nevét, aztán vele együtt kuncogok, ezúttal kicsit sem véve fel, hogy rajtam nevetne. Pedig tehetném, hiszen végig dadogtam az egészet, nevethetne azon is, de… de ő Dasie! Olyan tüneményes, olyan könnyed, olyan, mint egy hercegnő a szememben. Persze valahol tudom, hogy ennél sokkal összetettebb, emberi lény, csak egyelőre túl nagy az öröm, hogy megismerhettem, ténylegesen, és hogy újra találkozni fogunk. - P-persze! Rendben! Ott leszek m-mindenképpen. Sz-szia és hajrá a p-pergamenekhez! - mondom gyorsan, elköszönve, és egy kis mosollyal, egészen vidám hangulatban válnak el útjaink és elindulok lassú léptekkel a könyvtár felé. Csak egyetlen perc tellik el és ahogy magamra maradok halkan felsikkantok és drámaian a tenyereimbe temetkezem. - Ó, a fenébe! Nem kérdeztem meg, hogy mi a franc az a sellőképviseleti iroda és minek kell olyan egy iskolába!
Na most azért értem, hogy viccel, hiszen nem lenne értelme csak azért olyasmit csinálnia, amit nem érdekli komolyabban, mert akkor lehetne tanár, főleg hogy attól még ugyanúgy benne van a pakliban, hogy az iskolát elvégezve huszonévesen nem vesznek fel egyből valaki egy ilyen híres iskolába tanítani, főleg ahogyan kifejzette minden bizonnyal épp elegen állnak sorba ahhoz, hogy legyen egy idősebb, tapasztaltabb, aki előbb kapna itt munkát. De akkor is tartom, hogy igen sok lehetőség akad még, ahol az ember tapasztalatot gyűjthet és időnként azért nem is hátrány, ha az iskola után kirepülsz a nagyvilágba és egy kicsit éled az életedet, mint hogy technikailag 11 éves korodtól itt éld le az életed. - Vagy akár utazhatnál is, fedezd fel a világot és legyél később tanár! Annyi lehetőség van még! - nem akarom én befolyásolni, maximum tényleg csak tanácsot adhatok és persze ha mindenáron tanár szeretne lenni akkor sem beszélném le róla, de tényleg érdemes az embernek mindig több lehetőségben gondolkodni. Na nem annyiban, mint ő és semmiben sem elmélyülni rendesen, de azért úgy reálisan. - Természetesen! És csak akkor, ha belefér az idődbe, tudom, hogy nagyon sok lehet most pótolni és beleszokni az új helyzetbe. - oh igazán nem szándékozom neki új feladatot adni, talán csak kicsot lefoglalni, ha mégis akad egy kis szabadideje, amivel nem tud mit kezdeni. Sajnálnám, ha szegény egyedül ücsörögne a szobájába, vagy a könyvtárban barátok híján, és csak folyton tanulna. Egy kicsit el kell szakadni időnként a kötelező dolgoktól is, mert a nélkül nagyon befásul az ember és bármennyire is szerente sok mindent megtanulni nem fog menni, ha egy idő után nem fog az agya a folyamatos tanulás miatt. - Még az is előfordulat! Főleg, ha még a nevét is ennyire pontosan tudod, szerintem ez a legtöbb tanárnak se menne. - kuncogok fel, de ezzel egyáltalán nem őt nevetem ki, szimplán csak irigylésre méltó, hogy ilyen jól fog az agya, bár remélhetőleg, ha találkozhat az igazgatóval személyesen és nem csak a folyosón, vagy az étkezőben látva, akkor nem sorolja majd fel az egész nevét egy bemutatkozás alkalmával, mert az már tényleg furcsa lenne. - Viszont akkor én most elköszönök, van még néhány dolgozat, amiket ki kellene javítanom, mondjuk jövő héten kedden délután, ha épp nincs órád szívesen látlak a szobámban és meglátjuk mire jutunk, rendben? - persze rugalmas vagyok, nekem nincs annyi ürám, mint neki az holt biztos, tehát ha a kedd nem alkalmas, akkor találunk egy másik napot.
Csak az ajkamba harapok és nem válaszolok arra, hogy magántanár is lehet valaki, vagy máshol a világban taníthat, hiszen mindketten tudjuk, hogy anyu egyiket sem akarná, főleg most, hogy mi is itt vagyunk. Nem tudom pontosan, hogy miért ragaszkodott ennyire ahhoz, hogy Roxmortsban vegyenek házat és az iskolában maradjon, de azt igen, hogy most, hogy a zenei karierrjét félrerakta nem igazán van más terve az életére, mint hát… anyáskodni, és a Roxfortban maradni tanárként. - Igen, pe-persze, és úgy h-hallottam, hogy a Sötét Varázslatok Ki-kivédése tanár például n-nagyon gyakran változik, sz-szóval, talán m-még is csak pálcával kéne ha-hadonásznom, ha-ha tanár akarok lenni. - vonom meg a vállamat, egy kis szégyenlős mosollyal. Persze nem akarok annyira tanár lenni, hogy éppen olyan tárgyat tanítsak, ami annyira nem is az én világom, szóval inkább csak viccnek szánom és érdekességnek, amit hallottam a tanári posztról. Tanácstalanul vívódgatok én már mindenen, a másik sulin, a hátrahagyott életemen, hogy mit akarok a jövőmtől, hogy hogyan viselkedjek anyuval, mint minden egészséges tinédzser, na jó, talán a normálisoknál egy kicsit hosszabb a listám. Mikor a segítségemet kéri - még ha azért is, hogy valójában ő segítsen nekem - felcsillannak a szemeim és azonnal lecsapok rá. - Rendben! P-persze, hogy s-segítek! És… és hozhatok h-házit is? - teszem hozzá, visszatérve arra, hogy nagyon-nagyon sokminden érdekel és ötödikeshez képest is több órát vettem fel, mint kellene, ráadásul éppen suliváltásban vagyunk Alival, szóval… szóval lehet, hogyha nem vinnék néhány könyvet magammal, azonnal lelkiismeret furdalásom is lenne, hogy a tananyag csak gyűlik és gyűlik. Nem használtam még soha időnyerőt, arról se tudok, hogy volt már olyan diák, aki kapott a házvezetőjétől, de az biztos, hogy én is hasznát tudnám venni, ha a nap nem 24, hanem mondjuk 36 órából állna! - Még soha n-nem beszéltem az igazgatóval, sz-szerinted, ha ilyesmiben s-segítek, akkor találkozhatok is majd A-albus P-percival W-wulfric B-brian D-dumbledore-ral? - kérdezem nagy szemeket meresztve, végigsorolva az egész nevét - ugyan a nyelvem minden alkalommal megakad -, mert a Nezabarban az igazgatók és a házvezetők mind-mind aktívan tanítottak, de a Roxforté már egy élő legenda és olyan ritkán látni!
Oh hát sejtem, hogy valami olyasmi lehet a nyelve hegyén, hogy az előző iskolája sokkal jobb volt, még ha azzal nem is feltétlenül vagyok tisztában, hogy pontosan miért, azaz, hogy valószínűleg tényleg így lehet, hiszen ott mindenféle különleges lények és mágiák is jelen voltak. Viszont már az is bőven megfelelő érv lenne számomra, hogy ott vannak a barátai, nem csoda, ha jobb helyben gondolja, mint ezt az ittenit, ahol most még biztosan egyedül érzi magát. - Igen akkor azért könnyebb volt, de tudod sok iskola van a világban és vannak előkészítők is, plusz az ember lehet magántanár. Tudom, hogy ez nem ugyanaz, de... - megértem én Jadet is, vagy mást, aki tanár szeretne lenni és persze a Roxfortban, de a lehetőségek nem adottak erre. Na igen azért mégis csak egy népszerű iskoláról van szó és persze nincs a közelben hirtelen egy másik, hogy az ember válogathasson. Elég kevés lehetőség van azok számára, akik tanár szakon végeznek. Szerencsés vagyok, hogy itt lehetek úgy, hogy én nem is végeztem el kifejezetten tanár képzést, csak jó vagyok abban, amit csinálok. - Azért az is előfordul, hogy valaki elmegy az iskolából, vagy vesznek fel helyettesítő tanárokat is időnként, esetleg vannak más iskolák... De ki tudja, talán pár év múlva majd más érdekel jobban, addig még annyi minden változhat. - igyekszem bátorítani, de azért nincs könnyű dolgom, hiszen elég gyakran csap át a feje felett egy-egy negatív hullám, amit kifejezetten nehéz pozitívba változtatni. - Tudod mit? Mit szólnál, ha a héten valamelyik nap összeülnénk és megpróbálnánk átgondolni, hogy milyen munkakörök vannak, miket lenne érdemes meglátogatni a diákoknak, hogy könnyebben eldöntsék mik akarnak lenni? Segítenél ebben nekem? Akkor már lenne mit az igazgató elé terjeszteni, hátha érnénk el valami változást! - és persze ezzel kicsit arról is elvonom a figyelmét, hogy mondjuk tanár szeretne lenni, de egyelőre nincs rá lehetősége, vagy épp arról, hogy nem érzi magát egyelőre még igazán jól itt az iskolában és még a saját édesanyjával se sikerült rendese negymásra hangolódniuk. Túl sok teher nyomja a vállát és talán a legjobb az lenne, ha megpróbálnám erről kicsit elvonni a figyelmét.
Soha nem kérdeztem túlságosan utána, hogy anyu hogyan teljesített, de azt tudom, hogy egyáltalán nem volt könyvmoly soha sem, mindennek a gyakorlati oldalát fogta meg, tehát teljességgel az ellentétem volt, ráadásul csak abban jeleskedett, amit igazán szeretett, a bűbájtan, hangmágia és a dalmágia, de még ezekben a tárgyakban se lehetett teljesen kitűnő, mert gyakran késett vagy tűnt el egy-egy fellépés miatt. A zene volt az élete, a szereplés, a fények, a közönség és az a szeretet, amit átadhatott vele. És az iskola csak másodlagosnak tűnt, egészen addig, míg neki két és fél éve rá nem jött, hogy… hát, aki bújt, aki nem, jövünk. Az azért megváltoztatja azt a bizonyos prioritás listát… Kedves mosollyal viszonzom az övét, és várom, hogy egy kicsit meséljen magáról, hiszen eddig csak nekem adott tanácsokat és főként rólam beszéltünk. Persze azon az incidensen kívül, hogy McGalagony igazgatóhelyette professzorasszony leteremtette egy kicsikét. - I-igen, igazán csodálatos hely, de-de… - nem is folytatom, mert nem tudom mit mondjak. A Nezabar sokkal csodálatosabb volt? Más, színesebb, varázslatosabb és hát… olyan mágiákkal, amikről itt hírből se hallottak még. - Azt tu-tudom, hogy anyu is hi-hiába végezte el a me-mesterszakot, ide még az sem elég, hogy té-tényleg tanár lehessen, ezért végez tanár-szakos tá-tárgyakat már két éve a sz-szakkörei mellett, hogy... hogy m-menjen az idő é-és öregedjen. Te akkor k-kezdtél itt tanítani, amikor elkezdődött az e-egyetem, ugye? És akkor nem kellett tipródnod, hogy ki m-mikor m-mond m-már fel… - hirtelen megakadok és az arcom és az egész hajam hirtelen “elvörösödik” a tövétől a hajvégekig. - Már...mármint anyu ilyet n-nem mondott ssoha! Csak én! - mentem ami menthető, mert az kéne még, ha azt hinné, hogy anyu bárkinek is rosszat akar. Persze én se akarok, csak logikusan nézve másként soha nem lesz tárgya. Valaki vagy meghal, vagy felmond, vagy beletenyerel mondjuk egy kapcsolatba a diákjával, de ő amilyen nagyon szereti a romantikát, még ha előnye származna belőle akkor se árulná el a párt, sőt, segítene nekik. Reménytelen romantikus, románc nélkül. Olyan furi! Mondjuk, azt se tudom, hogy mit csinálnék, ha lenne kapcsolata és nem apával… - Ta-talán én is ta-tanár akarok lenni, de m-mindenki, aki szeret az iskolában lenni és t-tanulni az a-akar lenni. - mondom kicsit elkeseredett hangon. Miért éppen nekem sikerülne? Lehet elvégezném a tanár szakot és elküldenének ugyanúgy, mint anyát, vagy bárki mást, aki elvégezte a legmagasabb képzést, de az sem elég, mert túl sokan akarnak itt maradni. Miért nem olyan szakok vannak, amik garantálják is a felvételt? Egyetlen iskola van ebben a térségben és ha nagyon pozitívak vagyunk, akkor mondjuk pár évente kell egy új tanár! És a szakon hányan vannak? Vagy huszan!
Túl fiatal még ahhoz, hogy ennyi minden történjen vele rövid idő alatt, amit hirtelen fel kelljen tudnia dolgozni és persze kezelni. Nem lehet könnyű, mellette pedig láthatóan az érdeklődési köre is túlságosan sokrétű ahhoz, hogy még a tanulmányai is maguk alá temessék. Azt hiszem e téren pedig az édesanyja sem tud neki rendesen segíten, hiszen alig ismeri, nem tudja, hogy mi bánthatja, hogy mitől érezné magát jobban és ami még inkább nehezítő tényező Jade soha sem arról volt híres, hogy kiemelkedő tanuló lenne. A lánya, ha netán okosabb nála... nehéz falat lesz ez nekik, de én azért igyekszem bíztató lenni, végtére is ez a dolgom. Pont e miatt nem beszéltem sokat saját magamról, hiszen az én életem nem mondható kifejezetten jó és pozitív példának. Annyi idős koromban, mint most ő nem kifejezetten így képzeltem el a napjaimat, de nincs azzal baj, ha a dolgok időnként másképp alakulnak, mint tervezed, csak alkalmazkodni kell hozzájuk és elfogadni. Volt idő, amikor ez utóbbi nehezebben ment, de azt hiszem mára már nagyjából megbékéltem a helyzetemmel. - Ez igazán kedves tőled, köszönöm! - mosolyodom el, de nem, természetesen nem fogom neki kifejteni, hogy azért ez nem ilyen egyszerű. Hiába vagyok még viszonylag fiatal, azért mégis csak elmúltam harminc és csak úgy egymagamban azért még ha szeretném se lehetne hipp-hopp gyerekem, jelenleg pedig nincs a képben senki olyan komoly kapcsolat, hogy ez mint jövőbeli terv reálisan felmerülhessen. Tény belegondoltam már, hogy húsz év múlva is itt leszek még az iskolában tanárként, csak akkor már mondjuk lesz pár macskám, hogy ne legyek teljesen egyedül. Igazából nem tűnik a legkellemesebb jövőképnek... de ha így lesz, hát így lesz. Ezért is akaszt meg kissé a kérdése, de tudom, valahol érzem én, hogy milyen választ vár és nem akarok mást mondani. Mégis csak olyan fiatal még és jelenleg túl sok a teher a vállán ahhoz, hogy őszintén tudjak egy ilyen komoly kérdésre válaszolni. - Oh hát persze! Az ember szeresse a saját életét, másképp nincs is értelme. Ha pedig nem jó, ahogy van változtatni kell, de én szeretek tanítani és a Roxfort is csodás hely. Keveseknek adatik meg, hogy tanárok lehessenek itt, igazán szerencsésnek mondhatom magamat. - a mosolyom őszinte, annak tűnik, annak mutatom és persze nem árulom el magamat, hogy azért persze lehetnének az életemnek olyan részei, amik nem lenne baj, ha másképp alakultak volna, de ezt nyíltan kimondani... főleg egy számomra még igenis gyereknek nagy butaág lenne. - Azt kellene átgondolnod, hogy vajon hogyan tudnád elképzelni magadat a jövőben, az talán segítene, hogy kitaláld mire érdemes koncentrálnod, ami a tanulást illeti. - persze ezt még nehéz kitalálni ilyen fiatalon, de legalább próbálhat különféle jövőképeket előrevetíteni magának és az már adhat egy kis támpontot. Akár többféle verziót is és akkor talán nem kellene ennyire kezelhetetlenül sokat tanulnia sem.
Jó lenne, ha képes lennék teljesen fapofát vágni mindenhez és csak elrejteni az érzéseimet, hasznos lenne, olyan lennék, mint egy két lábon járó könyvtár, csak közölve a tényeket, és soha nem hoznának kényelmetlen helyzetbe az érzelmeim. De ez nem így van, és erről nem csak a kiemelkedő jegyeim tehetnek, hanem egészen egyszerűen én magam vagyok túl érzelmes kislány - legalább is ahhoz képest, hogy szívesebben lennék egy érzéketlen robot, aki sose jön zavarba -, ha megnyílok, akkor aztán jöhet hideg-meleg ki a számon, csak úgy ömlik! Mint egy rozsdás csapból, akadozva, de ömlik. - Re-remélem, hogy igazad van. N-nagyon. - mondom kicsit még elszontyolodott hangon, de azért bátortalan egy félmosollyal a szám sarkában. Hogy lehet, hogy Dasie-vel máris többet beszélgettem az érzéseimről és jobban kiadtam magam, mint anyunak? Valahol mélyen tudom, hogy miért: mert őt én választottam, példaképemnek, barátomnak, bizalmasomnak, és őt egyáltalán nem okolom azzal, hogy miatta kellett hátrahagynom a másik otthonomat! Mert több időt töltöttünk ott, mint itt, és így igen nehéz nem arra a helyre gondolnom otthonomként. Kicsit felkuncogok, amikor elüti a hisztimet a női jogokkal, egészen felszáll a feszültség belőlem, már amit az iránt éreztem, hogy nem szólt azonnal. Ettől függetlenül persze ott a gigászi feladat, hogy mégis mit mondjak anyunak, de ez… ez a jövő zenéje. - Jajj, de hát m-még olyan fiatal v-vagy! Ma-majd lesznek babáid, ha te sz-szeretnéd! - vágom rá azonnal, mintha zsigerből állnék a pártjára folyton. A nagyszüleim valószínűleg nem repestek attól az első percekben, hogy anyun férj, sőt, pár nélkül gyerekeket vár, ráadásul lényegében a záróvizsgáján jöttük, hiszen még mindig a mesterszakon volt, szóval ő aztán tényleg a másik véglet. Persze a rengeteg barát és családtag és támogatás kisegítette, meg velünk se kellett annyit foglalkoznia, mintha... normálisak lennénk, de akkor is, tudom, hogy azért ezt általában nem így szokták csinálni. A felnőtt élet valahogy soha nem megy tökéletesen, nem úgy, ahogy várnánk, mondjuk az enyém se, pedig még csak tizenöt vagyok. - És… és te m-mit szeretnél? M-mármint boldog vagy úgy, a-ahogy vagy, ugye? - kérdezem vissza, reménykedő tekintettel, mintha ő lenne a két lábon járó példa, hogy akkor is rendben lehet az élet, ha a gyerek nem találja a hangot a szüleivel. Kicsit rávetítem magamat, benne látom a jövőmet, de hát erről szól egy példakép! És pont ezért nagyon fontos, hogy boldog legyen, mert hát én is boldog szeretnék lenni az ő korában.
Látom én jól, hogy kezdenek fokozódni az érzelmei, ezért sejtem, hogy lassacskán hasznos lenne visszafognom a tanácsaimat is. Nem, azt igazán nem szeretném, ha eltörne itt a mécses, mert az édesanyjáról beszél, bár tény, hogy valamikor ki kell adnia ezeket magából. Viszont, ha erre jön néhány diák nem lenne jó az új életbe való beilleszkedést azzal indítania, hogy sír a folyosón, mert attól csak tuti kellemetlenül érezné magát. - Nincs baj azzal sem, amit tesz és hogy néha soknak érzed... így hirtelen. Majd idővel szépen összecsiszolódtok, csak nem megy azonnal. - mosolyodom el biztatóan, hátha ettől kicsit megnyugszik. Végtére is majdnem idegenek egymás számára, nem csoda, ha nem fog egyik napról a másikra menni az újra ismerkedés, főleg ha azt nézzük, hogy ahogyan Amy mondta eléggé más jellemek is ők ketten. Így ugye főleg tovább tart, hogy megbarátkozzanak egymással és kiismerjék, hogy a másiknak mire van szüksége. Biztos vagyok benne, főleg ha az édesanyja ennyire "nyomul", hogy jó viszonyt akar velük kialakítani, csak még nem tudja, hogy pontosan hogyan csinálja és mikor mennyit kell visszavenni esetleg önmagából hozzá. - Oh szóra sem érdemes, tudod nekünk nőknek meg van a jogunk akármikor és akármin kiborulni. - viccelem el kicsit a dolgot, hogy azért ne szégyellje magát. Főleg, hogy ő még az én szememben gyerek is, akinek főleg nehéz most ezzel a sok érzelemmel és benne lévő feszültséggel megbirkóznia és rendeznie őket magában. Nem kárhoztatom, hogy nem sikerül neki minden pillanatban. - Igen, sőt igazából még mindig folyton túl sok minden van a fejemben. Néha úgy érzem mindent túlgondolok, amit mások sokkal könnyebben eldöntenek. A szüleim pedig... nehéz esetek. Tudom, hogy jót akartak nekem mindig is, de valahogy sha sem azt nézték én mit akarok. Nehezen fogadták el, hogy ilyen életet élek. Ők már unokákat várnának azt hiszem. - még ha nem is mondták ki így soha sem nyíltan, de nekem most jól esik kimondani, hogy ez mennyire pocsék érzés. Főleg, ha azt nézem igazuk van, én is szeretnék néha olyan életet, amit elképzelnek nekem, na de nem úgy alakult és azzal, ha rossz érzéseket keltenek bennem, nem lesz könnyebb elfogadnom, hogy az életem így alakult és nem máshogy. Végülis van még időm arra, hogy gyerekem legyen, még ha nem is sok. Na jó, lássuk be évről évre lehetetlenebbnek tűnik a dolog, de ez pont az, amibe nekem sem szabad belegondolnom, mert biztos, hogy nem lesz jó hatással a hangulatomra.
Egészen meglepődök, amikor komolyan vesz, pedig én csak viccelni akartam és nem tudom visszatartani, hogy ne kuncogjam el magamat. Nem is válaszolok már a kérdésére, csak jókedvűen megrázom a fejemet, jelezve, hogy tudom, hogy butaságot mondtam. El se tudom képzelni egyébként, hogy tényleg gyerekekkel foglalkozzak, hogy én mondjam meg, hogy ki mi legyen nagy korában, bár… bár ha félrerakom az érzelmi hullámvasutazást, akkor egészen jól átlátom az összefüggéseket. Csak előbb… tényleg fel kéne nőnöm. Még nem találkoztam az iskola pszichológussal, de lehet, hogy nem is találtunk fel semmi újdonságot és ha valaki hozzá küldött volna, akkor közli, hogy amúgy figyel az ilyesmire is, fogalmam sincs, és már nem tudok válaszolni, mert hát jön a nagy lelepleződés. - Ó-ó, ő teljesen az ellentéte a sz-szüleidnek, szuper közvetlen és mi-mindent tudni akar és mi-mindig ott akar lenni, ami… amit m-meg kéne értenem, sőt, örülnöm kéne n-neki, hiszen… hiszen annyi ideig nem volt velünk, de… - újra és újra megakadok, félő, hogy nemsokára eltörik a mécses, ahogy egyre jobban kiadom az érzéseimet és belekavarodok a bűntudatomba. Egyértelmű, hogy nem is kéne rá haragudnom, alapból nem kellett volna felkapnom a vizet csak bepánikoltam és mint egy félős csivava támadásba kezdtem. Ha le nem is nyugszom, mert egészen kétségbeesett fejeket vágok, azért láthatóan már egyáltalán nem rugózok azon, hogy nem mondta el azonnal, hogy felismert. - K-köszönöm… A t-tanácsot és azt is, h-hogy nem h-hagytál faképnél, amikor é-én úgy n-neked ugrottam. - válaszolom, most még egy dolog mehet a bűntudat listámra. Aztán csak leesik egy kicsit, hogy állandóan magamról beszélek és mindig én-én-én a válaszom, így kicsit zavartan visszakérdezek. - Akkor ne-neked is sok gondod volt a sz-szüleiddel? És s-sokszor volt túlságosan sok m-minden az eszedben? - kérdezek vissza, bátortalanul, mert lehet, hogy nem is vágyik arra, hogy velem magáról beszélgessen. Talán elég neki annyi, hogy tényleg tanárnő legyen, és terelgessen az utamon, és nem gondolta komolyan, hogy tényleg barátok legyünk, nem tudom. Én már aztán semmit sem tudok.
- Neked? Talán hamarabb kellene valaki, mint hogy befejezed az iskolát és akkor neked ki ad addig is tanácsot? - a lelkesedése persze aranyos, egyáltalán nem gondolom, hogy buta ötlet lenne a jövőjére nézve, hogy ő legyen tanácsadó, de egyelőre még elég fiatal hozzá. Arról nem beszélve, hogy ha esetleg egy idősebb diák lenne bajban a jövőjét illetően neki vajon mit mondana? Azt hiszem az ideális tanácsadó olyan, aki akár már több dolgot is kipróbált, vagy legalább sok embert ismer ahhoz, hogy ismerhesse a munkájukat és így könnyebben tud segíteni a fiataloknak kiigazodni abban a felnőtt világan, amit ők még nem értenek. - Nem is tudom, iskola pszichológus van, lehet hogy neki kellene ezzel foglalkozni. - ez is egy lehetőség. A nő elég nyitott és kedves, bár még nem sokszor beszéltem vele, de végül is miért is ne? Akkor nem is kellene új ember rá, csak kérdés, hogy vállalná-e vagy tudna-e mit kezdeni egy ilyen új lehetőséggel, egyáltalán mennyire leterhelt jelenleg. Azért a hirtelen kirohanást nem könnyű lekezelnem, de nagyon igyekszem. Mentségemre legyen szólva hajlamos vagyok elszólni magamat és néha tényleg nem átgondolni, hogy mi is szalad ki a számon, mint ahogyan most is, de megbántani igazán nem akartam. És persze annyira kicsinyes sem vagyok, hogy a fejéhez vágjam a tényt, miszerint Hóborc piszkálódó verse alapján ő meg utánam leskelődött. - Pedig tudod az élet már csak ilyen, még biztosan lesz olyan alkalom, hogy megbántod majd az anyukádat. Persze nem most, mert én tényleg egy szót sem szólok neki, neked viszont egyre rosszabb lesz, ha az érzéseidet nem mondod el senkinek sem őszintén, de... Esetleg megpróbálhatnál beszélni vele. Tudom, hogy nehéz, hiszen bár az anyukád, de most mégis alig ismeritek egymást, de ezen csak beszélgetéssel javíthattok. Az én szüleim mindig fájdalmasan távolságtartóak voltak, az nagyon rémes dolog, hidd el. - neki viszont tudom jól, hogy egy laza és nyitott anyukája van, akivel még csak a körkülönbség se nagy köztük, mintha csak nővérek lennének. Megpróbálhatna leülni és beszélni vele. Az érzéseiről, a félelmeiről, mert ha mindezeket magában tartja akkor csak egyre rosszabb lesz és szépen felemésztik. - Tudod az soha sem jó, ha túl sok minden van idebent és megpróbálsz nem foglalkozni vele. - lapogatom meg kicsit a fejét egy halvány mosollyal, bár persze az érzésekről is beszéltünk, amik meg a szívében vannak, ahhoz viszont már túlságosan nagylány, hogy letaperoljam a mellkasát. Elég a feje, végül is odabent is biztos milliónyi kérdés és gondolat van, amikkel napi szinten nem tud mit kezdeni. Még én felnőttként is így vagyok ezzel időnként, ő ebben a korban ennek a sokszorosát cipelheti magával.
- Lehet, hogy n-nekem kéne tanácsadónak m-mennem! - jegyzem meg jókedélyűen még, hiszen végül is a tanácsadót én tanácsoltam és jó tanácsnak bizonyult. - N-na jó, valószínűleg inkább valami… pszichológia tárgyas tanárszakos tanárnak, ugye van ilyen? - jegyzem meg bizonytalanul, de gondolom azokhoz illene a legjobban az ilyen munka, akik valamennyire olvassák az emberi lelket és az elmét, és tudják, hogy kihez mi illene, miből válogasson, hogy a kiválasztott szakmába ne törjön bele a bicskája. Anyu még nagyon fiatal, de sosem volt Dasie diákja, ezt tudom, hiszen hiába hasonlítanak egyes dolgokban, a szakjuk ég és föld, de már két éve bejárása van a tanáriba és hát elég feltűnő jelenség az élénk hajával és a különc viselkedésével és éppen ezért a nőnek feltűnhet, hogy akármennyire töltöttük el külön az időnket, éppen olyan csapongó vagyok, mint az anyukám. Egyik percről a másikra tudok a teljes szégyenlőségről átugrani a bőbeszédű fecsegésre, a szomorúságról a vidám nevetésre, az érzelmek teljes kavalkádja vagyok. Most is úgy török ki, mint a vulkán, még ha a szavaim nem is hagyják, hogy méltóságteljesen akadás nélkül végig mondjak bármit is, rendesen megszívom magamat, és ezzel le is döbbentem. De úgy kell neki! Nem vagyok buta, hogy ne vegyem észre, ha nem teljesen őszinték velem! Legalább is így hiszem, nagyon is szilárdan. Hát, nem lehet egyszerű velem az élet… Teljesen jól gondolja, Ali az egyetlen, akivel tudok beszélni, és még neki se szívesen beszélek arról, hogy mennyire kínoz az, hogy ott hagytuk a másik világot, pedig hálásnak kéne lennem, hogy lehetőségünk volt visszajönni anyához és meg se kéne fordulnia a fejemben, hogy a csere nem éri meg. Milyen hálátlan gyerek mond ilyet?! Most őszintén örülök, hogy ilyen mélységeket nem mondtam el neki, mert igazán, tényleg igazán nem akarom bántani anyát és ez biztosan teljesen kikészítené. - A-akkor is sz-szólnod kellett v-volna, ahogy rá-rájöttél! - mondom durcásan, egyértelműen problémák vannak a szociális készségeimmel. - N-nem akarom, hogy azt higgye, hogy r-rosszul csinálja és hogy pa-panaszkodtam rá vagy hogy n-nem szeretem, m-mert ő olyan… olyan érzékeny. Na-nagyon nem akarom me-megbántani. - válaszolom egészen kétségbeesetten, de legalább nem dühösen, talán sikerült elfogadnom az indoklását, hogy csak nem haladt olyan irányba a beszélgetés, hogy megemlítse, de hát ez vagyok én, egy kis hiba a mátrixban és azonnal ráugrok az ellentmondásokra és csúsztatásokra.
Pedig mennyire logikus lenne, ha lenne, aki kifejezetten ezzel foglalkozik! Nem is értem, hogy a gyerekeknek miért is kell ilyen fiatalon már tudniuk mit akarnak kezdeni az életükkel, ami aztán még jó sokáig fog tartni, főleg úgy, hogy lehetőségük sincs felmérni a lehetőségeket. Azt hiszem megpróbálok majd fellépni az ügy érdekében, hátha sikerül kitalálni valamit, amivel segítek a srácoknak, hogy könnyebben eldöntsék mik akarnak lenni. Szervezhetnék erre akár én magam is Minisztériumi látogatásokat, végülis miért is ne! - Nem tudok róla, de jó lenne! Foglalkozni fogok ezzel megígérem. Végtére is az egyetemi részleg is nagy újítás az iskolában, talán ilyesmire is vevők lennének. - az igazgatóúr pedig mint tudjuk mindig a diákok érdekeit nézi és mindig igyekszik tenni azért, hogy nekik jó és jobb legyen. Azt hiszem ez igenis nagy segítség lenne, látva azt, hogy Amy is mennyire ideges, amiért nem tudja, hogy pontosan mit is tanuljon és mit ne és a végén csak túlságosan szétzilálja saját magát, mert nem fog tudni dönteni. Ennek így semmi értelme sincs, főleg hogy még csak tantárgyakról van szó, és nem feltétlenül tudhatják, hogy egy-egy tantárgy mire lehet jó a jövőben. - Oh nem... szó sincs róla! Nem tudtam mindent és csak közben jöttem rá. - hű azért rendesen ledermedek, hogy ennyire kikel magától és kiakad, amiért úgy érzi, hogy átvertem és mindent tudtam. Igyekszem higgadt maradni és nyugodtan tekinteni rá, annak ellenére, hogy ő láthatóan pillanatok alatt átment fortyogó kisördögbe. - Arról hallottam, de csak félmondatokat, hogy Jade gyerekei eltűntek és most felbukkantak. Ezt mindenki tudja az iskolában, de csak félúton jöttem rá, hogy te lehetsz az. Igazán sajnálom, hogy nem mondtam, de annyi mindenről beszélgettünk és... Nem magyarázkodom, szólhattam volna, de akkor se érezd úgy, hogy kibeszélted édesanyádat, nem fogom neki elmondani. - nem kotyogom tovább, amit hallottam, ha ismerem is futólag az anyját, akkor sem. Nem vagyok olyan, és egyébként is bizalommal osztotta meg velem a gondolatait, miért is tenném? Aztán nem is mondott szerintem semmi rosszat és ha jól sejtem, akkor jelenleg nem is nagyon tud kivel beszélni ilyesmiről. A baráti egy másik iskolában vannak, a testvérével nem tudom, hogy kibeszéli e az anyjukat, ha egyszer sok évig nem látták, vagy akár az apjával. Nehéz helyzetben van, én igazán nem akarom számára még nehezebbé tenni, pont e miatt nem találtam meg a megfelelő alkalmat, hogy elmondjam tudom már kicsoda, viszont azt tényleg elszúrtam, hogy most meg mégis kiszaladt a számon.
Hiába akarnék független fiatal nő lenni, még nagyon nem tartok ott, hogy ne adjak mások véleményére, ami abból is kiderül, hogy annyira zavar, hogy dadogok, hogy nagyon megválogatom, hogy kihez is szóljak hozzá, vagy ki elől szaladjak el inkább gyerekesen. Egyszerre akarok olyan lenni, mint anyu, meg akarok olyan lenni, mint apu, és szeretnék önmagam is lenni, de igazából Dasie-re is hasonlítani… - N-nagyon n-nehéz. - bököm ki, legalább a büszkeségemet félretéve. - Igen! Az sz-szuper lenne! - vágom rá azonnal, hiszen mi mindent látunk innen? Ismerjük az egyetemista szakokat és látunk sok-sok tanárt és egy-két vadőrt. Ennyi, semmi másra nincsen igaszán rálátásunk csak ha az iskolán kívül megyünk el valahová, de hát ez egy bentlakásos iskola! Abban a néhány hétben pedig, amikor az ember nyaralhat, lehet, hogy inkább a barátait látogatná, kirándulna, ilyesmi. Mondjuk, ha addigra se lesznek barátaim, akkor nagyon rá fogok érni tizenhat évesen a munkakeresésre. - Ni-nincsen véletlenül… P-pályaválasztási tanácsadó az iskolában? - bököm ki, hátha csak nem találkoztam még vele, de van egy kisasszony jó sok brossúrával, meg ilyesmivel. Azt se tudom, hogy iskolapszichológus van-e, de valamiért úgy érzem, hogy ez szerencsés, akkor ezek szerint még senki se nézett annyira szerencsétlennek, hogy azonnal odaküldjön. Ez… ez jó, ugye? Kicsit felkuncogok a képre, hogy a totyogósok előtt írogat a táblára, ők meg csak bután néznek, aztán ahogy megunják elkezdik szabotálni az egészet, mondjuk beszélgetnek, rajzolnak, énekelnek, akármit, csak ne krikszkrakszokat kelljen nézniük, mikor még olvasni se tudnak. Valahogy elkezd furcsa lenni, amiről beszél, persze, megértő és bátorító, de túl sokszor tapint rá a lényegre, és mire végez, addigra már teljesen elkerekednek a szemeim és egy picikét megtorpanva kezdek el rá bámulni, egyre meredtebben. - T-te… Te m-mindig is t-tudtad ki vagyok? - bukik ki a számon, egészen összetört tekintettel. Ferdítek itt össze-vissza, hogy a Nezabar nem is olyan híres, és biztosan azért nem ismeri, és csak a szüleim szétköltöztek és most csak visszaköltöztünk, és úgy mutatkoztam be, mintha nem is ismerne, és még el se mondtam a teljes nevemet, hogy ne tudja, hogy Wilson vagyok és… - M-miért hagytad, hogy bu-butaságokat beszéljek? N-nem tudtam, hogy tudod ki anyu, így én… én kibeszéltem őt. Azt hittem, hogy te ő-őszinte vagy, és n-nem vezetnél félre, de tudod, hogy Jade Wilson lánya vagyok, és akkor azt is tudod, hogy mi történt velünk! - mérgelem fel magam egészen, de a hangomban inkább van sok-sok csalódottság, mintsem tényleges harag. Anyu még csak 25, én pedig 15, ha tudja, hogy a lánya vagyok, akkor tudja a történetünket is, még ha nagy vonalakban is, valószínűleg. Én meg azt hittem, hogy csak magamért ilyen kedves, csak egy lány vagyok a folyosóról, és nekem akar segíteni, de lehet végig az járt a fejében, hogy milyen hátrányos a helyzetem és mennyire lehetetlen az életem!
Pedig én aztán tényleg nem akarom ilyen mértékben befolyásolni őt, hiszen ki vagyok, hogy megmondjam másnak, hogy mit tanuljon vagy mit nem? Nincs hozzá jogom és amikor elkezd beszélni hamar rá is jövök, hogy mit is tettem. Ettől még persze át kellene gondolnia, hogy mi az, ami tényleg érdekli, ami tényleg fontos számára, ez nem változott, de... Nem, az a baj, hogy nem tudom, hogy hogyan lehetne ezt a legjobban kivitelezni, mármint hogyan tudná eldönteni, hogy mihez kezdjen magával már most ilyen fiatalon, ha egyelőre még túl sok minden érdekli. - De, ha téged érdekel, akkor fontos lehet az is. Tudom, tényleg nehéz lehet kitalálni már most, hogy mi a legfontosabb. - még mennyire nehéz! Gyerekként eldönteni mivel akarsz foglalkozni egész életedben? Ez azért annyira nem fair, főleg hogy nincsen rá lehetőség, hogy mindenféle munkába betekintést nyerj, hiszen talán érdeklik a bájitalok, de lehetséges, hogy nem akarna egy laborban ülni naphosszat és ezeket kevergetni. - Az iskolának sokkal több időt kellene szánnia arra, hogy megismerjétek a felnőttek munkáit, könnyebb lenne eldönteni mi is érdekel. - bár persze tudom, hogy ez nehéz, szinte már lehetetlen feladat. Lássuk be, ha minden évben megnéznének néhány munkakört már az is elég nagy kihívás, hogy le legyen szervezve, meg aztán olyan embereket találni, akik szívesen veszik, ha mustrálják őket, de még akkor sem biztos, hogy tényleg mindent kellően górcső alá vehetnek a diákok. Arról nem beszélve, hogy egy bemutatón úgyis a dolgok jó oldalát látod, és akkor megint nem vagy beljebb, mert lehet hogy újra túl sok minden lesz szimpatikus. - Ez igaz persze, ők már szinte felnőttek! - bólintok gyorsan, mert kiérzem azért a szavaiból, hogy jó eséllyel már önmagát sem gondolja gyereknek annyira, és a végén még bántónak érzékeli majd, hogy én még bőven annak látom és nem azért, mert zavarba jön, vagy nehezebben boldogul a szavakkal, egyszerűen még olyan nagyon fiatal! Így persze nem is tudom hogyan mondhatnám neki, hogy az ovisok azért már túlságosan is gyerekek. Velük azért nehezebb dolgom lenne, ha rúnamágiát akarnék tanítani nekik. - Nem is tudom, azért szeretek táblánál tanítani, az óvoda erre kevésbé alkalmas. - próbálom hát inkább elviccelni a dolgot, hogy ne azt kelljen mondanom számomra még az itteni diákok is bőven gyerekeknek számítanak, főleg a kisiskolások. Azt is érzem, hogy szinte magával is vívódik, ahogyan az édesanyjáról beszél. Nem lehet könnyű, hogy hirtelen alig van közöttük korkülönbség, lehetnének barátok is, semmint anya-lánya. - Tudod néha az ellentétek pont jól kiegészítik egymást. Tanulhatsz olyasmit tőle, amiben nem hasonlítasz rá, és egyben ő is tőled. Megértem, hogy nehezen kezeli ezt. Azt hiszem ezt egy anya se kezelné könnyen, sőt igazából a gyereknevelés is őrült nagy kihívás lehet! Adj neki időt és magadnak is és majd szépen kialakulnak a dolgok. - mosolygok rá újra bíztatóan. Mennyi kérdés és kétely lehet benne! A tetejében épp abban a korban van, amikor ezek a kérdéskupacok csak nőnek és nőnek és minél több van, annál nehezebb lehet őket megválaszolni. - A nagy előnyötök viszont, hogy közel van, hiába bentlakásos az iskola, sokat találkozhattok, hogy újra megismerjétek egymást. - igyekszem megragadni egy újabb pozitívumot. Végtére is, ha az anyja totál máshol élne, akkor hiába jöttek vissza akkor se lehetnének együtt, csak egy-egy szünetben. Így viszont szervezhetnek közös programokat, ahol tényleg megismerhetik milyen a másik és akkor mindkettejüknek egyre könnyebb lehet idővel.
Kicsit elgondolkozok a szavain, de igazából ha most nagyon utána gondolok, akkor valószínű, hogy csak miatta kezdeném el kiszórni a tárgyakat, a jóslástant, amit butaságnak tartott, vagy a bájitaltant, vagy a gyógynövénytant, mert nem ismeri fel őket, és… És akkor éppen ott lennék, amitől anyu fél olyan borzasztóan. A kisasszony, mármint Dasie egy két lábon járó példakép nekem, így ha ő elmondja, hogy kevesebb tantárgyat kéne a nyakamba vennem és hogy ő miket nem szeretett, mikhez nem ért, akkor az eléggé nyomot hagy bennem. - I-igen, talán n-nem is olyan fontos a bájitaltan… - visszakozom már is, pedig abból sem vagyok rossz, de az igaz, hogy a Mardekárosok házvezetője elképesztően rosszindulatú és ha tudom is a választ, de megakad a nyelvem, folyamatosan a szavamba vág, mintha türelmetlen lenne és nem érdemelném meg az idejét és megy is tovább… Borzalmasan bosszantó! - De az egyetemisták m-már nem is nagyon gy-gyerekek. - szólok közbe picit, de azért azok után, ahogy megnyugtatott, és ahogy most felkacag, rajtam is látszik valami könnyedség, nem vagyok teljesen komoly és tényközlő. Ami igaz, az igaz, a Roxfort általános képzésén őskövületek mind, ráadásul, ha Binns professzorból indulunk ki, még a halál se választhatja el őket a katedrájuktól! - N-nem akartál inkább ó-óvónő lenni? Ott t-tényleg gyerekek vannak. - mondom, hiszen azért vitathatatlanul tinédzser vagyok már, akiknek általános jellemzője, hogy nem annyira sorolják magukat már a gyerek kategóriába. Esetlen vagyok, dadogós, de mindeközben nagyon olvasott is, és talán mondhatom, hogy nem is buta, szóval röviden szólva, valaki azt mondja nekem, hogy szeret a gyerekekkel foglalkozni, előttem ötévesek képe lebeg, és nem a tükörképem. Picit bólintok neki, de nem tudom annyiban hagyni, úgy érzem, hogy ezzel az egésszel kicsit elárulom a szüleimet és védelemre szorulnak, Dasie pedig magyarázatra. - I-igen, de az az igazság, hogy n-nagyon sokáig külön éltünk anyutól, csak apuval, és m-most, hogy v-visszajöttünk ő csak n-nem akar… N-nem akar minket a saját m-magára formálni, m-mert nem igazán… N-nem igazán tudja, hogy mi-milyenek is vagyunk. - többször megakadok, nem tudom hogyan fogalmazzam meg, hiszen nem arról van szó, hogy rossz anya lenne, mert tényleg mindent megtesz, de még is hogyan dolgozhatná fel, hogy elvesztette a még totyogó gyerekeit és két tinédzser jött vissza? És mondjuk azt, hogy így most csak tíz évvel idősebb nálunk? És szerintem Ali már magasabb is! Sőt, biztosan! El se tudom képzelni, hogy Dasie úgy maradjon vénlány, hogy az nem az ő döntése, hiszen gyönyörű, kedves, vicces, az egész lényéből sugárzik valami, ami miatt egyszerűen muszáj volt néha-néha a nyomába járnom és csak úgy… leskelődnöm és tanulnom. Még ha követ is el hibákat, azok olyan máshogy néznek ki az én esetlenségemmel és szociális hiányosságaimmal szemben. - T-tudom, hogy jót akar, t-tényleg tudom. - teszem hozzá, de érezni a hangomon, hogy azért nem csak őt győzködöm, hanem valahol magamat is. - Alinak v-van tehetsége ahhoz, amiket a-anyu szeret, de én… én v-valahogy teljesen m-más vagyok. - szakad ki belőlem kérdés nélkül is a kicsit kétségbeesett vallomás, ami elárulja, hogy több fronton is problémáim vannak a megfelelési kényszerrel.
Kezdem azért sejteni, bár még nem mondom ki, hogy talán azért is lehet most ennyire nehéz behoznia a lemaradást az iskolaváltás miatt, mert ennyi mindennel szeretne foglalkozni, ami lássuk be eléggé lehetetlen küldetésnek tűnik. Nem csoda hát, ha azért kissé ráncolom a homlokomat, aztán fel is szökik a szemöldököm, ahogyan újabb és újabb tantárgyak merülnek fel. - Ez tényleg nem kevés! Nekem például a bájitaltan soha se ment, alig ismerem fel a növények között a különbséget. Számomra valahogy összefolynak. De talán, majd hamarosan rájössz, hogy ezek közül mi érdekel igazán. - nem mondom ki nyíltan, inkább csak burtokltan igyekszem, hogy azért igen nem árt majd átgondolnia mi is az, amire tényleg szüksége van, ami tényleg fontos lehet, vagy amerre indulni akar, mert ennyi mindenben nem tud jól elmélyülni. Ha túl sokfelé kap az ember, akkor egyik se lesz az igazi és ezt talán már most kezdi érzékelni, ha ennyire le van terhelve. Meg aztán majd az egyetem alatt tényleg muszáj lesz valamerre specializálódnia. Nem akarom azért nagyon zavarba se hozni, ezért épp csak néhány pillanatig állok meg, hogy rám nézzen és ne a földet fixarozza zavarában és tovább is indulok, amikor úgy érzem, hogy most már nagyjából sikerült kilendülnie az előbbi kellemetlen állapotból. - Azt hiszem miattatok, mindig is szerettem gyerekekkel foglalkozni és úgy gondoltam, hogy az tehet a legteljesebbé, ha a tudásomat átadhatom és legalább a rúnákhoz azért értek, bár ezt az igazgatóhelyettes-asszonynak nem sikerült bizonyítanom. - nevetem el magamat, kicsit azért elviccelve a legutóbbit, hiszen elég kínos volt leégni, ha már tényleg annyira szeretem a rúnamágiát és tényleg nem vagyok benne elveszett. És igazat is mondtam mindig is szerettem a gyerekeket, most pedig már így túl a harmincon valahogy úgy sejtem nem is nagyon lesz más módom rá, hogy gyerekekkel kerüljek kapcsolatba. Jelenleg legalábbis lehetetlennek tűnik, hogy valaha gyerekem legyen. Kitől? - Azt hiszem a szülő dolga az, hogy terelgesse a gyerekét, de ne kényszerítse semerre. Úgy tűnik a szüleink két nem tökéletes végletet követtek, de remélhetőleg nem akartak az enyémek se rosszat ezzel. - és persze az övéi sem. Az ember legalábbis mindig azt remélheti, hogy a szülei lehetőség szerint azért tesznek, hogy neki jó, jobb legyen, még ha az adott pillanatban úgy is tűnik, hogy nem így van. Persze én sem akartam fiatalon férjhez menni, aztán végül mégis pocsék érzés volt, amikor nem lett belőle semmi. És most, ha azt nézem talán tényleg sose megyek férjhez... Ebbe azért nem kellemes belegondolni.
