2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Adam Jericho Születési hely és dátum: Homokvilág, 53 évvel ezelőtt Csoport: Varázslény Patrónus: - Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Megmentő (ex-hóhér) Képesség: - Mágikus adottság: - Familiáris: - Kiemelkedő tudás: - Kihez tartozol: Saját karakter
Jellem: Az elmúlt tizennyolc évben alapos jellemfejlődésen mentem át. Eredetileg hihetetlenül önző voltam, talán éppen azért talált meg a karma, hogy pont nekem kell megmentem a világot. Úgyszólván az összes világot. A hosszú, fáradtságos kutatások belassítottak, hiszen harmincöt voltam, s bár a külsőm nem változott, egy öregember bölcsességével tudok döntéseket hozni. Nem lettem ugyan szenilis, de képes vagyok még a nagy rohanás közepette is értékelni az apróságokat. Muszáj odafigyelnem a részletekre, hiszen ki tudja, hány ember élete múlhat azon, hogy éppen mit döntök, így kifejlesztettem magamban azt a nagyfokú empátiát, amely alig jellemez valakit. Nem mondanám, hogy mindez hősies, mert akkor lennék hős, ha mindig is annak készültem volna. Így csupán csalódott vagyok, főleg magamban, ezért érzem feladatomnak, hogy mindenkire odafigyeljek, ha már ekkora hibákat vétettem életem hajnalán. A keserű múlt ellenére egészen vidám alkat vagyok, főleg ha a lélektársaimmal akadok össze, a különböző életeiktől függetlenül úgy érzem, kezdem megismerni őket, hiszen alapjaiban mégiscsak ugyanazok, nem változnak. A sorsunk összefügg, együtt kell megmentenünk a világot.
Kinézet, megjelenés: Habár a síkok, világok között utazom, mindig alkalmazkodik az utazás az adott célálomáshoz. A Roxfortos földi világba érkezvén átlagos ember benyomását keltem, aki annak ellenére, hogy jóképű, kisportolt alkat, nem tűnik ki a tömegből. Egykori alakom ez, amely ha valami extrém világba lép, akkor változik, ám a legtöbb dimenziót humanoidok lakják, így az emberi külső nagyon is helytálló. Igencsak magas vagyok, szakállas, hosszúhajú fickó, sötét szemmel, amiből mindig árad valami aggodalommal teli sürgetés, ami jogos is, hiszen örökösen harcot vívok az idővel, amiben tudom, el fogok bukni. izmaim fel vannak készítve a futásra, a harcra, hiszen eredetileg egy homokkal telt, disztópiából származom, ahol az emberiség már küzdött a vízért, a túlélésért. A ruházatom ellenben mindig alkalmazkodik, akárcsak a külsőm, így itt kényelmes, sportos szerelést viselek. A pálcát tudom használni, de jobban kedvelem a pisztolyokat, amit jó pár világgal ezelőtt megtanultam elsütni.
Előtörténet: Hogy is kezdődött? És mikor? Az idejét alig tudom már, nagyjából tizennyolc éve, a halálommal, és azóta nem öregszem. Ez hangozhatna bíztatóan, ezzel szemben sokkal inkább a belefásulás jellemzi az életemet, semmint az örök élet üdvözlése. Ez végképp nem örök élet, csupán kínlódás, minden alkalommal meg kell végül halnom, ha elbukom. Igaz, hogy másoknak csak egy élete van, de mivel én mindent elveszítek az emlékeimen kívül.. Így kezdhetem szinte előlről, mindössze a tanulópénzt hozzáadva. De kezdjük is az elején. Életem virágjában járó férfiember voltam egy Homokvilág nevű dimenzióban, amely enyhén szólva is lepusztult volt, mentes minden luxustól, néhány erőforrásért mint az víz, vagy a fegyverek, ezért vívott örök harcot a maroknyi túlélő. Egy poros kisváros hóhérjaként tengettem egyébként unalmas életemet, nem szóltam bele a politikai csatározásokba, sem pedig a portyákra nem mentem ki, de így is ki tudtam élni a vérszomjamat a mindennapi öléssel, hiszen számtalan kivégzendő akadt, ezt valahogy a városka lakói nagyon imádták. Flegma, önző életemben nem vettem tudomást senki bajáról, mondhatni tényleg nem érdekelt senki, és semmi. Az utolsó ilyen áldozatom lett a végzetem. Az öregasszony szokatlanul nyugodtan sétált fel a vesztőhelyre, gúzsba kötözött kezei között állati csontokat morzsolgatott, ezt nem vették el tőle. A személy kékesszürke hályog, mint aki alig lát már, engem viszont alaposan végigmért. Abban a korban még nem volt divat a csuklya, így látta az arcomat is, amely nemtörödömségről árulkodott. Unottan végeztem a bárd utolsó élezését. A banya szeme megvillant, ahogyan ledobta elém a csontokat. Akaratlanul is lepillantommal, mintha ki lettek volna faragva, alakok tűntek fel előttem, egészen emberiek. Mégsem vettem róluk tudomást, pedig ha akkor jobban megnézem őket, lehet, hogy már véghezvittem volna a küldetésemet. Valamit motyogott az öreg a végzetről, a mindent összekötő energiákról, de a tömeg zajongása, amellyel engem éltetnek, jobban érdekelt. A kivégzés nem volt hosszadalmas, az öreglány nyaka gyorsan megadta magát, ám amint elvált a feje a testétől, elsötétült előttem a világ, és megkezdődött az utazás. Valahol teljesen máshol találtam magam, csupán a bárdomat szorongatva. Rá kellett ébrednem, hogy az öregasszony valahogy megátkozott. Világokon keresztül kell átkelnem, hogy megmentsem azokat valami végső pusztulástól. Utazásaim során érdekes módon mindig megismerkedek azokkal, akik annak idején ott voltak a vesztőhelyen. Ők éljeneztek a leghangosabban, vagy éppen látványosan nem tettek semmit, mert nem érdekelte őket, hogy a banya meghal. Talán együtt vagyunk átkozottak. Ám a kutatásaim során ahogyan utaztam a világokban, nem csak velük találkoztam, hanem a különféle kultúrákban felfedeztem az alakjukat, akik mintha egy bizonyos mondakör köré épülnének. A Látó, a Fenevad, a Leány, a Tolvaj, és a Gyermek, az Átkozott, és a Harcos. Mondhatnám, hogy milyen jó lenne, ha én volnék a harcos, de nem, ők mind a mondakör szereplői, akiket én kötök össze. Hiszen ők sosem emlékeznek az eredetre, és a többi világra, de még egymásra sem. Ráadásul a szerepeik is állandóan változnak, mintha a sors örökösen kísérletezné, hogy mi lesz végül a legjobb felosztás. És persze irónikus, sosem tudom, hogy éppen kivel állok szemben, mert ha azt gondolnám, hogy egy ártatlan Leány az, aki a segítségemre lesz, bőven elképzelhető, hogy az ádáz Fenevaddal van éppen dolgom. Minden történet akkor ért véget, amikor meghaltam. Ez minden esetben erőszakos halált jelentett, és utána azonnal a következő világban találtam magam. A hosszadalmas vándorlás során mindössze egyvalaki volt, akit többször láttam, és meg tudtam vele osztani a kétségeimet. Én angyalnak gondolom, noha nem hiszek a vallásokban. Egy olyan síkból származó lény, aki fittyet hány az átokra, na meg a végzetre, de emlékszik rám. Ő hívta fel rá a figyelmemet, hogy a következő dimenzió, amibe vágyik, az lesz számomra, s a világok számára az utolsó, ahol végül mindenki megítéltetik. Ott fogok vele utoljára találkozni. Úgyhogy készülj Ivor, még egyszer utoljára kelleni fogsz.