Karám kaland - A rengeteg széle

Nyilván való, hogy számos területen számos hiányosságom van. De ez egy iskola. Arra való, hogy tanuljunk. Ami pedig azt illeti, bármi megtörténhet bármikor. Hogy tényleg megtörténik-e? Nem tudni. De botorság volna nem felkészülni a legrosszabb eshetőségekre is. Ámbár, mivel a szívem makkegészséges, sokkal valószerűbb eshetőség, hogy valaki megpróbál megkéselni, minthogy szívrohamom legyen, ha már erőszakos halál. De egyenlőre ezt az opciót is kerülném.
Bár nem mozdulok meg, és nem kommentálok semmit, azért igen csak övön alulinak érzékelem, azt a mondatot arról, hogy hiába olvasok ezer meg egy oldalt. A tanulási, és megértési képességeim még senki nem vonta kétségbe. Ennyire messzire még maga Piton professzor sem ment soha. Így csak arcom egy furcsa rándulása jelzi nem tetszésem, és visszanyelek egy nyomdafestéket nem tűrő választ.
Még arra is csak a szemöldököm emelkedik meg kissé, hogy lángra lobban a füzetem. Ugyan azon eltöprengek egy kicsit, hogy visszakapom-e valaha, vagy inkább álljak neki újra írni. Megpróbálom kulturáltan, és visszafogottan kezelni a helyzetet.
- Sí, Professoressa.  -szűröm a fogaim között. Minden kifakadástól, hisztériától mentesen. Nem mintha nem bökné a csőröm a dolog. De lássuk be, ezt a helyzetet nem én irányítom. Roppant kellemetlen, és zavaró, de így van.
Hogy mindezért megutálná a nőt? Nem. Inkább érdekesnek tartja. Veszélyesen kiszámíthatatlannak. Nem tudja mire számíthat tőle. Igaz Pitont sem utálta meg a számtalan büntetőmunka, pontlevonás, és nézeteltérés ellenére sem.
Ami pedig a kérdését illeti, nos a tanárnő felvetése sajnos jogos. Jelenleg túl nagy a káosz idebent, ahhoz hogy komoly dolgokkal próbálkozzak. Előbb rendet kellene tenni idebent. De hogyan?
De legalább nem zárkózott el előle teljesen a tanárnő. Csak annyit mondott, hogy a maga idejében. Ez Gina szótárában csak annyit jelent, hogy kicsit később igen.
Az pedig, hogy 3 nap múlva keresse fel, ha érdeklik a lehetőségek, nem képzi átgondolás tárgyát. Ő nincs abban a helyzetben, hogy szabadon döntsön a lehetőségek kihasználását illetőleg. Így a nő határideje inkább ultimátum, mintsem szabad választási lehetőség.
Mivel itt már a thesztrálok és a nő távoztával nincs keresnivalója, ellenben éppen kicsöngetnek, így egy sóhajjal átdobja a táskáját a karám felett és ő is átmászik a lécek között. Na, jó ha már így, akkor legalább a második mágiatörire illene betalálnia...

Nem reagálom le az első mondatot. Meg sem rezzenek rá. A nőnek nyilván békés szép gyerekkora volt. És nyilván sosem voltak olyanok, akik holtan akarták. Vagy legalábbis börtönben látni, hogy elvesszen a maradék szavahihetősége is. Neki nem kellett már 8 évesen felnőttként gondoskodnia önmagáról, és a saját betevő falatjáról. Nem éhezett, és nem látott igazi nyomort. Olyat, ami beszippant, és nem enged többé. Így felesleges volna magyaráznom valamit, amit nem érthet meg.
- A Süveg csak egy tárgy. Nem lehet galeonokkal megvásárolni a döntéseit. Az emberekével ellentétben. Csak mert maga nem látott még valamit, nem jelenti, hogy nem történhet meg. Főleg ha kellő hatalommal és vagyonnal bíró emberek érdekeiről van szó, olyanokéról akiknek nem drága egy emberélet. - Lehet ő nem érti meg a szavaimat, és nem tudja az okokat, de engem a saját nevelőtisztem próbált éveken át szabotálni. Akárhányszor kicsit jobbra fordult volna a sorsom pénzért gondoskodott róla, hogy újra, és újra szarba nyomják a fejem, és esélyem se legyen felállni. Mégis mit kéne hinnem ezek után a hivatalnokokról? Nem akarok, és nem adhatok nekik több támadási felületet, hogy elvegyenek Mercutiotól, hogy elveszítsem, és sose lássam viszont a Roxfortot, és az összes barátom. Ennek pedig egy módja van, ha bizonyítom, hogy értékes ember vagyok, aki kiérdemli az ösztöndíjas helyét, és nem csak egy koszos szava hihetetlen utcai tolvaj.  
- Akár hiszi, akár nem tényleg szeretek tanulni. És tényleg szeretem a tantárgyaim. Nem sok mindenben vagyok jó, de szerencsére a tanulásban igen. Az persze teljesen más és mindettől független kérdés, hogy szocializációs problémáim vannak, így nem jövök ki túl jól még a tanárok többségével sem. De tényleg igyekszem. Próbálok változni. Kevésbé... idegesítően okoskodó lenni. De ez nem könnyű. De legalább próbálkozom... - és mindezzel igen finoman fogalmaztam. Gyakorlatilag Pitonon és Hagridon kívül nem igen jövök ki a tanárokkal. Bár próbálkozom. Csak valahogy sose jól sül el a dolog.
A feladatra csak egy kis gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon. Pedig igyekszem nem szemtelen és kiborító lenni... de... olasz vagyok, és minden az arcomra van írva. A tanulással kapcsolatos mély önérzetességem is. egyszerűen a táskámhoz lépkedek, és kiveszek belőle némi kutakodás után egy füzetet. A gyógynövény  rendszertan füzetem párját, az állatosat. Amit természetesen órán kívül pusztán önszorgalomból vezetek. A füzetbe szépen precízen, rendszerezetten van minden. Színes jelölőkkel, és tartalomjegyzékkel ellátva. A tanárnő kezébe adom a kérdéses oldalnál kinyitva. Persze ha lapoz folytatódik több oldalon keresztül. Még jó hogy hasznosnak találtam mindent egybe gyűjteni a témáról. Természetesen a lehetséges védekezési módokkal bővítve. A rajzok pedig egészen jól sikerült saját kezű alkotások. Némelyiket napokig rajzoltam, vagy inkább éjszakákon át. Tiszta mázli, hogy tegnapelőtt készültem el éjjel ezzel a fejezettel a füzetembe.
- Ezen már túl vagyok. Valami más? Látja igyekszem mindenből felkészültnek lenni. És gyakran akkor is figyelni, ha nem úgy tűnik.- be kell látnom ez utóbbi mondat szemtelenebb hatásúra sikerült, mint szántam. Pedig most tényleg csak tényt akartam közölni.
Na jó, hogy kicsit enyhítsek a mondataim élén, és talán egy picit megzavarjam a professoressát inkább felteszek egy kérdést.
-Viszont egy hete a könyvtárban olvastam az okklumenciáról, és legilimenciáról. Megtanítana rájuk?- a lehető legártatlanabb arckifejezésemmel nézek a professoressára. Noha nem költőinek, és nem viccnek szántam a kérdést. Tényleg meg akarom tanulni. Eszembe sincs hagyni, hogy bárki képes legyen a fejembe mászni...

Mit mondhatnék? Én csak Gina vagyok. Egy utcai suttyó. Értem én, mire akar kilyukadni a tanárnő, de ez nem ilyen egyszerű.
Lassan engedem ki a bennem rekedt levegőt, és úgy válaszolok, minden köntörfalazás nélkül, csendes, de szigorú tárgyilagossággal, hogy megmarad a merev, feszes tartásom.
-Értem amit mond. De nekem nincs, és soha nem is volt választásom az órarend kérdésében. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy kevesebb tudást szerezek, kevesebb tárgyból, mint amire képes vagyok. A tudás érték, és az egyetlen módja, hogy életben maradjak egy olyan korrupt  hivatali világban, ahol számos befolyásos ember börtönben, vagy még inkább holtan akar látni. Tudom, hogy sosem moshatom le magamról a múltam, és a megbízhatatlan tolvaj, börtöntöltelék bélyegét, akkor sem, ha mindent megteszek, minden tárgyból kitűnő leszek, kitűnő sportoló, és minden tanulmányi versenyt megnyerek, ami létezik, például a bájitaltan versenyt, ami miatt minden második szombatonként Piton professzorhoz járok felkészítő órákra, és a többi, és a többi... Nekem sosem lesz annyi jogom, mint egy átlagembernek, mert nem tudom megvenni a jogaimat. Így egész egyszerűen minden tantárgyra szükségem van. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak, vagy hogy ne én legyek a legjobb mindenben.-  egy pillanatra elhallgatok, elgondolkodok egy kicsit. Nem azon amit mondtam. A világ ilyen. Kutya ugat, pénz beszél. Ha pedig nem illik az előre megvásárolt képbe a sztorid, és véletlen elveid lennének, egy erkölcstelen világban, akkor könnyen végzed egy szakadék mélyén. Így minden, amit mondtam egyszerű tényközlés. Az a fele a világnak, amit én láttam. Még ha az utolsó év, sok mindent felül is írt az életemben, vannak dolgok, amik nem változnak egykönnyen. És jelenleg éppen elég a saját zavaros életem mocsarában dagonyázni. Bizonyos fokig most is rettegésben élni, ha nem bizonyítom, hogy megérdemlem a helyem, hogy mindenben én vagyok a legjobb, akkor azt a sok jó dolgot elveszítem majd, amit az elmúlt évben megtaláltam. Ez előtt nem volt veszteni valóm, de most? Tudom, hogy rendet kell tegyek ebben az egész szarban. Csak nem tudom képes leszek-e rá.
- Ki mondta, hogy nem élvezem, és nem szeretek bejárni a felvett tárgyaimra? Tulajdonképpen csak egy tárgytól szabadulnék, pechemre pont attól nem lehet, RBF előtt, mert elsőtől kötelező. A Binns professzor féle halál unalmas mágiatörténet. Ámbár az sem kizárt, ha bárki más tartaná, és nem gyilkolná le a monotonitás fegyverével, akkor az is érdekes tárggyá tudna fejlődni, amire akár még egészen szívesen ül be az ember. - és tényleg. Egyetlen tárgyról lógtam eddig, de arról következetesen. Mágiatöriről. És azzal a tárggyal is csak a végtelen monoton unalmas előadásmód a bajom. De többnyire szeretek tanulni, és a tárgyaimat is szeretem. Bár nincs sok időm mellettük. De valahogy nem is zavart eddig. Oké, talán nem lenne rossz, hogy most hogy van néhány barátom olyan órarendet raknék össze, amibe ők is beleférnek, de ez még mindenképp megfontolás tárgyát kell képezze. Nem vagyok túl jó, a szocializációban. Még most sem érzem magam igazán egyenlőnek velük.
- Az életben mindent elveszíthetsz, még a becsületed, vagy az ártatlanság vélelméhez való jogodat is, de a tudásod, amit megtanultál azt soha. Az az egyetlen, ami megvéd, és megmarad, bármi történjék is.- fűzöm hozzá csendesen.

Megérzem, ahogy Hadnagy idegesebb lesz. Egy egyszerű mozdulattal leugrok róla. Nem fogom maradásra kényszeríteni. Érzem, hogy valami megzavarta a nyugalmát, még ha pontosan nem is tudom mi. Máskor egy éberebb pillanatomban, a vadász ösztöneim megsúgnák azt a pálcás trükköt, de ma éppen eléggé lehetek magam alatt, mert nem teszek rá megjegyzést. Egyszerűen csak hosszan elnézek az elügető barátom után. Igen, Hadnagyot sokkal inkább tartom barátnak, mint a sok embert az iskolában. Persze újabban akadnak kivételek, és ez is épp elég fejtörést okoz. Minden bizonnyal jobb barátot érdemelnének, mint ami én valaha lehetek.
A professoressa hangjára egy pillanatra összerezzenek, de gyorsan rendezem a vonásaim, és a testtartásom. A nő felé fordulok tökéletesen szembe vele, hogy a szemébe nézhessek. A lábaimat szorosan összezárom, a gerincem egyenes, és feszes, a kezeim hátul összekulcsolva. Még az állkapcsom is megfeszül. Az egész lényemben megjelenik valami különös "katonás" merev rendezettség. Még ha eddig mutattam is valamiféle gyengeséget, az nyomtalanul tűnt el. Mintha visszahúztam volna magamra egyfajta láthatatlan páncélt, amit már-már az állatok közelségében leengedtem. Még ha be is engedtem volna a nőt egy bizalmasabb szférába egy pillanatra, az a pillanat elszállt az állatok távozásával. Nem nyafogni óhajtottam, és nem szándékoztam elmesélni az egész nyomorult életem, mert akkor holnap reggel is itt leszünk. Pusztán néhány egyszerű tény közöltem furán közömbös hangon.  
- Sí, Professoressa. - pusztán ennyit válaszolok az első leckére a kötelességről. Minden melodrámát mellőzve. Nem vagyok az a drámázos, lelkis típus. Ha van is néha ilyen pillanatom, az meglehetősen ritka alkalom. Most mintha mégis más lenne ez a helyzet mint eddig. Valószínűleg a nő már biztosra veheti, hogy a többi tanár elmondása alapján most fogok valami szemtelen dacos, és idegtépően flegma beszólást eszközölni. De hiába vár ki, ilyesmi nem történik. Ezúttal bár megdöbbentő, de semmi. Még csak egy dacos ciccegés sem.
A Süveggel kapcsolatos kérdésre nem válaszolok. Pusztán az állkapcsom feszül meg az eddiginél is jobban. Egyszerűen költőinek veszem a kérdést. Noha azért abban még mindig nem vagyok egészen biztos, hogy rendelkezem ezen tulajdonságok bármelyikével is. Néha még a Süveg is tévedhet.
Ami a házvezetőmet nos fogalmam sincs mit miért tesz. Bár végül mégsem lettem prefektus, de fura érzés volt közel kerülni hozzá. Ugyanakkor McGalagony valamiért mégis engem talál meg az olyan feladatokkal, mint hogy kísérjem fel az elsősöket a klubhelyiségbe, vagy vigyem el a harmadáves hányós csajszit a gyengélkedőre, vagy korrepetáljam a kisebbeket azokból a tárgyakból, amik nem mennek nekik. Nem is értem mért kell nekem ezekkel foglalkozni, ha még egy jelvényt se kapok érte. Nem mintha kellene egy plecsni ehhez. Vagy nem tenném meg magamtól is. Az ember megteszi amit tud, hogy segítsen. Ettől emberi. Vagy nem?
De amikor az időbeosztásom kerül terítékre enyhén felszalad a szemöldököm.
- Rosszul tudja. Több tantárgyam van, mint bárkinek az évfolyamon. Gyakorlatilag az órarendem egy túlzsúfolt katasztrófa. Minden tantárgyat felvettem az értelmetlen jóslástant, a túl jól ismert mugliismeret, és a számomra feleslegessé váló repüléstant leszámítva. Plusz még hozzá számolhatjuk a szombati egész napos bájitaltan különórákat. – pontosítok, bár semmi pimaszság, vagy bárminemű érzelem nincs a hangomban. Egyszerű, száraz tényközlést eszközölök. Ami a bájitaltant illeti, nos túlságosan megszoktam már, ahhoz hogy lemondjak róla. Így valahol mélységes elégedettséget érzek, hogy Piton visszajöhet végre az iskolába. De azért az időbeosztás elgondolkodtat. Ez pedig talán az arcomra is kiül.   
- Mit gondol letehetnék néhány tantárgyból már most az év elején az RBF vizsgát? Leadni nem akarok tantárgyat, de ha levizsgáznék az más lenne. Akkor nem kéne bejárnom, és talán lehetne a többi gyakorlati tárgyból egy értelmes órarendem. – a hangom még mindig közönyös, és tárgyilagos, de azért mégis érdekel. Vajon volt már ilyesmire példa az iskolában?
Ami büntetést illeti nem kifejezetten szeretnék elé menni. De tudom, hogy úgysem kerülhetem ki. Nem is áll szándékomban. De valahogy az a sanda megérzésem, hogy egy szimpla pontlevonásnál jóval kellemetlenebbre számíthatok. Csalódnék a tanerőben, ha nem állna elő valami sokkal kreatívabbal, és sajnos kellemetlenebbel is. Valószínűsíthetően még a serleg pucoláson, és hasonló sablon feladatokon is képes lesz túltenni...
Mindenesetre csendben várom, hogy rátérjen a dologra, és letépje azt a bizonyos sebtapaszt. Mit sem lazítva közben eredeti feszes tartásomon.  

Szinte vészjósló ez a kedves nyugodtság. Egy percig eltűnődve nézem a professoressát.
- Azt hiszem igaza van. Minden állat szereti ha foglalkoznak velük.- hagyom rá. Közben a kezem szinte észrevétlen kúszik Hadnagy homlokára, és kezdi el játékosan cirógatni, mire a lény felnéz, és valamiféle elégedett kifejezést mutat. Már, ha lehetséges az ilyesmi egy thesztrálnál.
A tanárnő megjegyzésére és kérdésére hallgatok egy hosszabbat. Valahogy most úgy méregetem a nőt, mintha azon töprengenék, mit és mennyit mondjak el, egy szörnyen hosszú, és bonyolult, cseppet sem vidám meséből. Végül egyszerűen elfordítva a tekintetem egyszerűen hátra dőlök, és végig fekszem Hadnagy hátán. Csak, hogy tovább hallgassak. Egy igen fiatal példány fejének játékos bökdösését érzem a lelógó tenyerem alatt.
- Szia Fürge. Te is játszanál? – kérdezem lágy, csendes kedvességgel anélkül, hogy lenéznék a kicsi példányra.  -Ez kedves tőled. – idő közben szinte az egész csapat érdeklődéssel gyűlt egész közel hozzájuk. Mintha csak figyelnék a kibontakozó jelenetet, vagy éreznék a lány letargikus hangulatát, és késztetést éreznének, hogy foglalkozzanak vele.
- Vannak akik jobban kijönnek az állatokkal, mint az emberekkel. Azt hiszem én is ilyen vagyok. – kommentálom csendes nyugodt hangon a kibontakozó szokatlan jelenetet. Talán túl nyugodtan ahhoz képest, hogy mekkora bajban csücsülök a lógás miatt.
-Túl sok mindent kell revideálnom, és fogalmam sincs hogyan csináljam. – mondom végül, amikor talán a professoressa már azt hiszi sosem kap, érdemi válaszokat a kérdésére. A hangom még mindig meglepően csendes, és higgadt egy bajban lévő diákéhoz képest. - Túl sok gondolat. Túl sok érzelem. Túl sok ember és túl sok történés, és túl kevés idő asszimilálni a változásokat. Túl nagy a káosz itt, és idebent. – ülök fel végül, és mutatok előbb a saját koponyámra, majd a mellkasom közepére. Nincs ebben semmi túljátszott színpadiasság, vagy túlcsorduló könnyes érzelem kitörések. A hangom továbbra is ugyanolyan csendes, nyugodt, és egyenletes.  Mégis van benne valami megfoghatatlanul őszinte.
- Egyszerűen szükségem volt néhány percnyi szabad levegőre, és némi csendes magányra, mielőtt megzakkannék odabent. Bármi is lesz az ára. – jelzem az utolsó mondattal, minden különösebb affektálás nélkül, hogy csendben elfogadok bármilyen büntetést, hiszen szabályt szegtem, és nem szándékozom kibújni a felelősség alól. Az nem az én szokásom.

Valahogy a groteszk helyzet ellenére tökéletesen nyugodt vagyok. Nyugodtan figyelem a professoressát, sőt talán némi érdeklődést is mutatok, amikor azt mondja ismerte Hadnagy apját.
- Tényleg? Hogy hívták? Ő is szerette ha a homlokát vakarják, és fogócskáznak vele?- a kérdésekben semmi pimaszság nincs. Inkább egyszerű kíváncsiság. Pedig a maga módján érezhető, hogy ez a könnyed csevegő stílus nagyon is vészjósló. Mindketten tudjuk, hogy nem kellett volna itt összefutnunk. Utóbbi kérdéseire csak vállat vonok.
-Én mindig bajban vagyok. Akár én követtem el valamit, akár nem. Az úgyis mindent rá lehet fogni a zűrös csóró lányra elv alapján, aki úgysem tudja megvásárolni az igazát. – noha a hangom teljesen közönyös, mégis van ebben a pár mondatban valami túl keserű, és túl cinikus.
- Köszönöm az aggódást, de a memóriámnak semmi baja. Épp csak szívességet teszek Binns professzornak azáltal, hogy megkímélem magunkat egymás társaságától. Szerencsére anélkül is tudom tartani a kitűnő átlagot, hogy ott ülnék feleslegesen a nyakán, és éppen felidegesíteném. Hát nem oltári mázli? – ebbe azért már belecsúszott valamiféle finom pimaszság. Nem mintha túl bölcs lenne a tanárnővel szurkálódni, de hát én sosem arról voltam híres, hogy jól kezelem az efféle helyzeteket. Ugyanakkor talán meglepő lehet, hogy ilyen könnyen beismerem, hogy éppen mágiatöriről lógok. Meg sem próbálom tagadni a tényt. Egyrészt mert felesleges volna, másrészt a professoressa nem hülye. Akkor meg minek húzzam mindkettőnk idegeit felesleges ócska kifogásokkal való halandzsázással.

Mindig sokkal jobban kedveltem a varázslények társaságát, mint sok emberét. Ha velük vagyok akkor elengedhetem magam. Akkor szabadon lehetek csak Gina. Akkor majdnem olyan, mintha... mintha még belekapaszkodhatnék abba a nagyon régi, szinte elfeledett életbe. Abba, amelyikben még minden rendben volt. De most? Káosz van a fejemben, kuszák a gondolataim, és még inkább az érzelmeim. És fogalmam sincs, hogyan tehetnék rendet köztük. Ha ilyen felnőttnek lenni, akkor nem akarok felnőni. Csakhogy azt hiszem ezzel már elkéstem. Úgy azon a napon, amikor minden elromlott. Egy pillanatra megállok, és kifújom a bent rekedt levegőt, tenyeremet pedig Hadnagy homlokán pihentetem meg. Csakhogy érzem, ahogy a thesztrál kissé idegesebben kezd felfigyelni valamire. Ezzel egy időben valaki megköszörüli a torkát a hátam mögött. Remek. Már csak ez hiányzott.
Lassan kimérten fordulok meg, hogy szembe nézek a professoressával. Mért pont ő? Mért nem Hagrid? Nála kimagyarázhatnám magam, de vajon arra mennyi esély van, hogy ezt megúszom büntetés nélkül a nőnél? Ugyan. Nagyjából zéró. Ő nem fog bevenni semmiféle ostoba kifogást, vagy magyarázatot. Igazán bosszantó. Csak nem áll át Piton kettőbe, és bukkan fel majd mindig a lehető legrosszabbkor a legrosszabb helyen?
Veszek egy mély levegőt, és lassan kifújom. Majd elveszem a tekintetem a tanárnőről, sőt minden kommentár nélkül fordulok vissza Hadnagyhoz. Felülök a hátára egy lendületes gyakorlott mozdulattal. A legkevésbé sem zavar, hogy semmiféle nyereg, vagy hasonló nincs az állaton. Ő és én már az ötödik évünket kezdjük meg együtt. Ez a közös mozgásunkon is látszik. Odaügetünk a tanárnő elé, és kissé oldalra fordulva megállunk előtte. Most ismét felnézek rá.
- Professoressa ő itt Hadnagy. Hadnagy a vezércsődör. - mutatom be, mintha teljesen természetes dolog volna egy thesztrál hátán ülve cseverészni, és magától értetődő volna, hogy a másik is látja a lényt. Sajnos néha hajlamos vagyok elfelejtkezni róla, hogy egyáltalán nem mindenki látja őket. Lenézek Hadnagyra, és előrébb dőlök, hogy a fülébe súghassak.- Hadnagy ő itt Professoressa. Még nem döntöttem el, hogy megszokjuk-e, vagy sem. – a szavaimra, mintha az állat is érdeklődéssel nézne a nő felé. Én is kiegyenesedek, és ismét a tanerő szemébe nézek.
- Bajban vagyok? – a hangsúly ellenére ez sokkal inkább hat kijelentésnek, mint kérdésnek. Hangom mégis csendes, higgadt, és meglepően nyugodt. Ha pánikba esek, az biztosan nem fog segíteni.

Csak két hete kezdődött el az újabb tanév. Elképzelni sem tudom, hogy mit fog hozni számomra ez az év. Persze a Roxfort nem átlagos iskola. Én sem vagyok átlagos lány. Néha azt kívánom, bár az lehetnék. Viszont a Griffendél torony az otthonom lett, mielőtt észbe kaptam volna. Én nem akartam ezt. Nem akartam barátságokat kötni. Nem akartam megnehezíteni senki dolgát. Egyszerűen nem tartottam magam méltónak egy ilyen helyhez. Talán Pitonnak igaza van. Talán tényleg csak önmagam sajnáltattam. Pedig még azt sem akartam soha, hogy bárki szánalommal nézzen rám. Most viszont itt vagyok. A dolgok pedig olyan gyorsan változnak körülöttem, hogy már én sem tudom követni. Egyszerűen úgy érzem szükségem van némi magányra, hogy gondolkodni tudjak.
Csütörtök délután van, és dupla mágiatörténet lenne éppen. A menetrend szerűen ellógható óra. Legalábbis nem mindig találok be, és amikor igen, azt is jobbára átalszom. Majd elkérem valakitől a leckét és kész. Ben vagy Sasha biztosan készségesen oda adja majd. Viszont mióta fegyverszünetet kötöttem Flinttel, és barátságot kötöttem Bennel, Sashával, Kath-tel, még az Olivander tesókkal is, na meg ott volt VMS és a csapat tagok… főleg Cody, akik szintén… nos, valami társ és barátfélék lettek… nos, azóta kissé nehezebb magányosnak lennem. Ami valahol jó, és egy kicsit nem is. Néha a saját gondolataimat se hallom tőlük. Bár tudom, hogy Cody megért, és vele mindent megbeszélhetnék, most valahogy mégse őt keresem. Így ma óra helyett úgy döntök, más társaság után nézzek. Még a reggeli előtt benéztem a konyhára, és csórtam egy jó pár szelet nyers húst.
Ahogy becsengetnek és a folyosói zajok elülnek, óvatosan kezdek somfordálni kifelé a nyílt ég alá. Körülpillantok a jellegzetesen sunyi pillantásommal, mely más különben arról árulkodna, hogy valamiben sántikálok. De éppen senkit sem látok. Átvágok hát a folyosón, és amint kiléptem a kastélyból gyorsan vágok át a réten, egyenesen a Tiltott Rengeteg irányába. No nem megyek mélyre. Éppen csak a karámokig. Pontosabban a thesztrálok karámjáig. Egyenesen bemászok a karám gerendái között. Nem először teszem már. És mire észbe kapok máris körén gyűlnek a barátaim.
- Hoztam nektek valamit! De ezt nem mondjuk el Hagridnak oké? - vigyorgok rájuk, miközben Hadnagy már türelmetlenül böködi a táskám. Elnevetem magam. - Jól van. Jól van. Máris Hadnagy. – kinyitom a táskám, és mindegyik legendás állatnak egy-egy termetes húsz szeletet dobok. - Sajnálom Pufi. Nem hoztam repetát. Szürke! Ne bántsd Fürgét! Ő kisebb, mint te. Tessék visszaadni neki azt a húst. Te is kaptál! Attól, hogy így nézel rám, még nem gondolom meg magam. – csak egy pillanatig tudom tartani a szigorú anyáskodó tekintetet. Máris Hadnagy bökdös a fejével. Egyértelműen jelezve, hogy játszani szeretne. Hát jó! Felőlem! A táskám egy hanyag mozdulattal hajítom a karám gerendáinak tövébe, és máris nevetve szaladgálok, és játszok velük, mindenről elfeledkezve…