2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Viviana Hansen Rennes Születési hely és dátum: Chelmsford, 1956. 02. 07. Csoport: Tanár Patrónus: Mogyorós pele Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Egyetemi professzor, Méregtant valamint Hatóanyagtant tanít, kutató-gyógyító Képesség: - Mágikus adottság: - Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Gyógynövénytan - Kiemelkedő, Bájitaltan – Kiemelkedő, (született tehetség) Jóslástan - Tehetségtelen Kihez tartozol: Saját karakter
Jellem: Mit is mondhatnék magamról? Szeretem a gyógynövények illatát, az erős fekete teát, és a jó regényeket. Ki nem állhatom a lustákat, kifogásokat hajszoló tehetetleneket, és a szakbarbárokat. Utóbbiak ellen úgy próbálok tenni, hogy az egyetemen, ahol aktuálisan tanítok a maximumot követelem meg a diákoktól. Vasszigorral hajtom be a tanagyag utolsó betűjét is a leggyengébben muzsikáló hallgatón is. Aki nem képes teljesíteni az elvárásokat, az keressen más foglalkozást. A gyógyító és méregkeverő szakok a felelősségről, és kemény munkáról szólnak. Nem valók akárkinek. Csak a legszorgalmasabbaknak, legkitartóbbaknak, legtalpraesettebbek, és legjellemesebbek mondhatják magukénak a varázstudományok ezt a részét. Egyes hallgatók kedvelnek az egyéni tanítási stílusom, ironikus humorom, és amiatt, hogy az első perctől Ifjú Kollégákként kezelem őket. Másoknak rémálmaik vannak a röpdolgozataimtól, és vizsgáimtól. Ellenben értékelem a szorgalmat, és kitartást. A megfelelően kitartó, és érdeklődő diákokat legjobb igyekezetem szerint próbálom felkészíteni az életre. Patronálni, mentorálmi őket. Elvégre ők képzik a jövő generációját. Az irodám, és laboratóriumom ajtaja többnyire tárva-nyitva áll. Bárki, bármikor szabadon bejöhet. Ezek az én elveim a tanításról. Család? Természetesen van. Fontos is. A legfonatosabb, hogy az olykori összezörrenések ellenére is számíthatunk egymásra. Mindig kell egy támogató jó szó mindenkinek. A családban ez különösen igaz. Bár jó ideje már, csak a nagy családi ünnepeken, és eseményeken járunk össze, de ez nem jelenti, hogy nem mennék el a végsőkig egymásért. Mert ezt teszi a család. Gondoskodik féltő szeretettel. Ezek pedig a gondolataim a család fontosságáról.
Kinézet, megjelenés: Vajon hogy nézhet ki egy negyvenes leharcolt gyógyító és professzor? Szarkalábak, ráncok imitt-amott. Vöröses-barna haj, amihez az adott időszakomban kedvem van, kék szemek, és egy középkorú özvegyasszony hiúsága. Többnyire vagy laborköpenyben, vagy pedig közepesen elegánsan, vagy elegánsan alkalomhoz megfelelően öltözködöm. A hallgatóknak is igyekszem átadni, hogy ne szedett-vedett benyomást keltsenek, még az öltözködésükben sem. Egy tisztességes ruha, egy enyhe mosoly adhat megfelelő bizalmat gyógyító és beteg között. Vagy éppen a bájitalkeverő és ügyfele között. Ez pedig rendkívül fontos.
Előtörténet: Na jöjjön, foglaljon helyet Ifjú Kolléga! Egy csésze fekete teát? Most akkor elmesélem Magának, ha tényleg kíváncsi rá, hogy hogyan is volt ez az egész. Az elejétől a végéig.
A napvilágot egy hideg februári napon láttam meg Chelmsfordban 1974-ben Viviana Hansen néven. Első gyermek voltam. Egy igazi kis agyon várt csoda. Az édesanyám háztartásbeli volt, édesapám pedig a Minisztérium Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztályán dolgozott. Közepesen magas beosztásban volt. Sokat dolgozott. Ennek ellenére, ha haza ért a munkából mindig volt ideje egy kicsit játszani velem. Varázsló sakkot, varázsló dámát, varázsló römit. Minden este ő takargatott be, és mesélt nekem meséket. Édesanyám volt a szigorúbb azt hiszem. Ő nem játszott velem, de sokat beszélgettünk. Elvárta már egész kis koromtól, hogy mindent tartsak rendben magam körül. Rend a lelke mindennek! Persze a pakolás közben is lehet ám viccelődni, és nevetgélni. Meg verseket tanulni. Édesanya sok verset tudott. És egésznap a házi munka közben ezekkel szórakoztatott. Nem mondhatnám, hogy elkényeztetett lány voltam, de azt sem, hogy nem. Aztán megszületett a húgom. Ami nyilván felborította az addigi családi idillt. Nem titkolom eleinte kissé féltékeny voltam a kis vakarcsra. Aztán meg szimplán bosszantott, ahogy rajtam lógott. Elvette a cuccaim, és úgy egyáltalán. Mint minden testvérpár gyerekként szinte minden naposan hajba kaptunk valamin. Ugyanakkor senki se bánthatta, szólhatott rá egy rossz szót, vagy csak úgy nézetett rá csúnyán rajtam kívül. Ezt a mai szent napig a saját kiváltságomnak tekintem. Ez mit sem változott az évek, évtizedek alatt. Időközben, ahogy cseperedtünk mindketten megkaptuk azt a bizonyos Roxforti levelet. Én természetesen a Hollóhátba kerültem. Nem lett túl sok barátom, de akikkel igazán jóban lettem azokkal a mai napig ápolom a barátságot. Én természetesen kitűnő tanuló voltam mind a hét évemben. Már az első években rájöttem, hogy mennyire érdekel a gyógynövénytan, és bájitaltan. A húgom, nos, ő kevésbé volt jó tanuló. Igazából talán féltékeny is lehetett, mert én voltam a kiváló tanuló, aki versenyeket nyer, és mindent jól csinál, a család büszkesége. Ugyanakkor szertelenebb húgomnak mindig volt valami kis húzása, amivel kikövetelte a szüleink figyelmét. Nem egyszer jött bagoly szegény szüleinknek az ő kisebb nagyobb szabályszegéseiről. Ezért én úgy éreztem bármennyire is jó vagyok, sosem kaphatok annyi figyelmet, és törődést, mint a húgi. Hát így teltek a Roxforti évek. De ahogy cseperedtünk, és egyetemre kerültünk utóbb csak kinőttük az ellentéteinket is…
- Kér még egy csésze teát esetleg? Gyömbéres sütit, Ifjú Kolléga? Magam sütöttem. Édesanyám receptje. Na de elkalandoztam, hol is tartottam? Ja igen...
Már egészen kis koromtól tudtam, hogy gyógyító akarok lenni. Így amikor eljött a pályaválasztás ideje nem voltak kételyek bennem. Természetes volt, hogy egyetemre megyek. Az kevésbé, hogy mivel megnyertem ötöd évben egy bájitaltan nemzetközi versenyt, hatod évben pedig egy másik gyógynövénytan versenyt is több külföldi egyetem is megkeresett, amikor végeztem az közép iskolával. Végül úgy döntöttem, hogy az Amerikai St. Blasio Medimágia Tudomány Egyetemre adom be a felvételi kérelmem. Természetesen tárt karokkal fogadtak. A szüleim, és a húgom kevésbé voltak lelkesek. Nem igazán értették meg, hogy mért nem jó nekem az angliai egyetem, ahova akár otthonról is bejárhatok. Vagy mért nem a Szent Mungóba jelentkezem ápolónak. De én úgy éreztem, hogy ez egy egyszeri vissza nem térő alkalom. Hány diáknak ajánlanak amerikai ösztöndíjat? Tudom én, hogy szörnyen messze van, mégis meg kellett lépnem. El kellett kezdenem önálló életem, önálló döntésekkel. Én döntöttem így, és egy másodpercig sem bántam meg. Ha előröl kezdhetnék mindent, akkor is így döntenék. Az egyetem tele volt új ismerősökkel, új élményekkel, sosem látott labor, és gyógyító felszerelésekkel, nagy tudású professzorokkal, akik egyszerre voltak közvetlenek, és rendkívül magas elvárásokkal felénk, ifjú gólyák felé. Noha majd minden héten írtam levelet a szüleimnek, azért el kell ismernem voltak szép számmal olyasmik is, amik nem kerültek bele ezekbe a levelekbe. Be kellett látnom nem is olyan egyszerű a temérdek buli, sörözés, koncert, hallgatói közösségi program, és a temérdek tanulnivaló, előadás, laborgyakorlat között egyensúlyt találni. Aztán később felsőbb években jöttek a kórházbeli gyógyítási gyakorlatok, az ottani vezető gyógyítók szigorú felügyelete alatt. Amit szintén nem volt egyszerű összeegyeztetni az akkori gólyák patronálásával, és egyetemi életbe való bevezetésével. Végül mégis csak dicsérettel kaptam általános gyógyítói diplomát. Mondanom sem kell, hogy anya és apa mennyire büszkék voltak. Egyetlen bökkenő maradt. A szüleim minden áron azt szerették volna, ha a Szent Mungóban vállalok állást, és haza költözöm. Úgy gondolták talán most már vége ennek a világba kicsapongó hóbortomnak. Sajnos nekem erről más elképzeléseim voltak. Felajánlottak egy állást az amerikai ispotályban, ahol a szakmai gyakorlati évemet töltöttem. Ráadásul annyira megszoktam a független életet, és rengeteg barátra ismerősre tettem szert ott. Immár inkább tekintettem otthonomnak Amerikát, mint Angliát. Így hát kivettem egy egyszobás kis albérletet nem messze az ispotálytól, és maradtam Amerikában. Éltem a fiatal független egyedülállók gondatlan életét. Munka, színház, munka, baráti összejövetelek, munka, irodalmi est, munka, és még több munka. Aztán egy novemberi hűvös, esős napon behoztak egy fiatal jóképű aurort. Súlyos sérülései voltak. Ez volt életem első igazán komoly traumatus sérült esete. Amikor megkezdtem a sürgősségi beavatkozást, még a nevét sem tudtam. Három hónapig feküdt kómában. Én pedig három hónapon át szakadatlan figyelemmel ápoltam őt, noha alig tudtam róla valamit. Nem tudtam például, hogy szereti-e a komoly zenét, vagy inkább a könnyű zenéket, vagy olvas-e regényeket, krimiket? Mégis halk Vivaldi zenét idéztem a szobájába, és egy Sherlock Holmes kötetet kezdtem el felolvasni neki minden műszakom után. Végül három gyötrelmes hónap után felébredt. Lassan további három hónapos rehabilitációs kezelések után teljesen felépült, és makkegészségesen távozott az ispotályból, hogy újra munkába álljon. Minden gyógyító számára vízválasztó az első igazán súlyos esete. Akárhogyan is végződik, az dönti el, hogy gyógyító lesz belőle, avagy sem. Számomra ez különösen igaz volt. A fiatalembert Thomas J. Rennes-nek hívták. Ahogy felépült, nem sokkal rá udvarolni kezdett, ami végül egy évvel később a házasságig vezetett. A házas élet fiatalasszonyként némiképp másabb volt, mint elképzeltem. Talán mert, én édesanyámmal ellentétben megtartottam a munkahelyem az ispotályban. Ennek ellenére boldogok voltunk. Aztán, hogy minden teljes, és kerek legyen megszülettek az ikerlányaink. 24. éves voltam ekkor, és olyan boldog, mint soha azelőtt.
Tudja, Ifjú Kolléga, a házasság olyan, mint egy hullámvasút. Hol fent, hol lent, aztán megint fent. Mégis idővel a rossz dolgok megkopnak, és a boldog emlékek maradnak. Örömteli perceket pedig a férjem, akár hogy is volt okozott bőven, és tőle kaptam életem legszebb két ajándékát, a lányaim. Még egy kis sütit Ifjú Kolléga?
Na de ott tartottam, hogy megszülettek a gyermekeim. Az ezt követő évek békés családi idillben teltek. Amíg otthon voltam a kisbabáimmal fokozatosan érett bennem meg a gondolat, hogy tovább kéne képeznem magam. Amikor lányaim elég idősek lettek, hogy az Ilvermornyba, az amerikai mágusiskolába felvételt nyerjenek, akkor nekem is több időm maradt. Belevetettem magam a kutató-gyógyító tevékenységbe. Ekkoriban szereztem meg a professzori titulust is a Dél-Amerikai varázsnövények méreghatóanyagainak felhasználása a gyógyászatban című disszertációmmal. Sokat utaztam természetesen ekkoriban, és sokat kutattam. Valamint sok szakcikket is publikáltam egy nemzetközi gyógyító szaklapban. Nem sokára egyik kedves volt egyetemi professzorom megkért, hogy tanítsak a volt egyetememen. Így kerültem vissza az oktatás nemes világába, bár a kutatást sem hagytam fel teljesen. Ez a rengeteg munka, és utazás persze sok időt vett el. Ennek dacára mégsem romlott meg a házasságom. Voltak ugyan hullámvölgyek, mint minden házasságban, de szeretetünk kitartott. Elvégre a férjem is elfoglalt auror volt, a Nemzetközi Bűnüldözési Főosztályon. Viszont azok az idők, amiket sikerült elcsípnünk kettesben, mindig nagyon belsőségesek, és boldogok voltak. Folyton tudott új izgalmas dolgokkal megújulni a házasságom. Hát így éldegéltünk mi Amerikában. A szüleimnek is csak egyetlen bánata volt, hogy ritkábban láthatták az unokáikat, mint férjem szülei, akik nem messze laktak tőlünk.
- Azok voltak ám az idők Ifjú Kollega! Olyan dolgokat tudnék mesélni az utazásaimról, és a kutatásaimról, hogy csak na! De akkor még holnap után reggel is itt ülünk. Egyébként abból a bizonyos disszertációból, amire megkaptam a professzori titulust ott egy példány a polcon. Ha szeretné, kölcsön adom, de jobban vigyázzon ám rá, mint a szeme fényére!
Az élet sajnos nem csak idillből, és derűből áll. Az élet néha ad, és néha elvesz. A boldog évekért cserébe visszamenőleg vett el. Azon a bizonyos szeptemberi napon a férjemet. Mindig tudtam, hogy az auror szakma nem életbiztosítás. Ő is tudta. Mégis… Szörnyű hirtelen fájdalommal sújtott le a hír, mint derült égből a villámcsapás. Eltalálta egy átok. Az a bizonyos főben járó átok. A tettesek elmenekültek. Képtelenek voltunk felfogni ezt a fájdalmat. Még a temetése napján is. Aztán másnap sem hozott megnyugvást. Anyósom szíve szó szerint szakadt bele a fia elvesztése iránti fájdalomba. Infarktus érte, így alig egy héten belül kétszer temettünk. Apósomat idegösszeroppanás érte utol. Jelenleg egy amerikai idősotthonban gondozzák. Azért időnként, amikor csak tehetem, felkeresem az otthonban. Viszek neki csokis kekszet. Az a kedvence. Az egyetlen talán kicsit jó hír, a sok tragédiában, hogy a lányaim nem gyermekként élték át mindezt. Immár 19 éves egyetemisták voltak. Fiatal felnőttek. Nem, mintha egy szülőt elveszíteni bármikor is könnyű volna. Nekem azonban többé nem volt maradásom a közös házban. A túl sok közös emlékben. Összepakoltam, és mindent magam mögött hagytam. Visszaköltöztem a ködös Angliába. Nem sokára pedig állást kaptam itt a Roxfort Egyetemi karában. A lányaim Amerikában maradtak. Ők ott nőttek fel. Számukra az az otthon. Noha szinte minden héten írnak levelet arról, amik történtek velük. Nekem pedig, mint jó anyának inkább akörül forog az aggódó szívem, amit nem írnak meg, mint ahogyan én sem írtam meg jó anyámnak sok mindent. Azt hiszem, csak most kezdem igazán érteni szüleim aggodalmait, amikor olyan messze mentem egyetemre. Ki gondolná, de az egyik lányom auror szakos, a másik gyógyító szakos lett. Most próbálják az önálló, független életüket kialakítani. Jól teszik, hiszen fiatalok. Nekem pedig marad ez a fa ládika, melyben hőn féltett Kincseim leveleit őrzöm hűséggel…
Hát így történt. Így kerültem ide, hogy Önöket boldogítsam Ifjú Kolléga. Ez volt az én történetem. Remélem nem untattam halálra egy középkorú özvegyasszony ostoba locsogásával.
A hozzászólást Viviana Rennes összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2018-04-13, 12:14-kor.
Hatóanyagtan:Gyógyító szakos hallgatók véleményem szerint egyik legfontosabb alapozó tárgya. Nálam a tisztelt Ifjú Kollégák megtanulják elméletben, és a hozzá tartozó laborgyakorlaton, hogy mely növényi és egyéb eredetű hatóanyagok, hogyan hatnak a szervezetre, milyen hatóanyaggal, miféle betegségeket, nyavalyákat, sérüléseket lehet kezelni. Hogyan lehet kivonni a koncentrált hatóanyagokat, főzetet, kenőcsöt, tablettát, kúpot készíteni belőle. Illetőleg a különböző hatóanyagok egymásra hatásait. Mely hatóanyagok alkalmazhatók együtt, netán erősítik egymás hatását, és melyek hatnak antagonistaként egymásra. Elvégre a rosszul megválasztott hatóanyagok keveréke súlyosabb nem várt problémákat vethet fel, mint ami az eredeti baj volt. Éppen ezért, aki nem képes tökéletesen visszaadni a tananyag utolsó betűjét is, az számítson rá, hogy nálam bizony nem megy át a vizsgán! By, Viviana Rennes
Üdvözlünk itten-e! Örülünk hogy az egyik NJK tanárunk életre kelt! Nekem tetszik, hogy két szakon is oktat két átfedésben lévő tárgyat, amit az ET alapján Amicsiban Hatóanyagtanként egybe vonva tanítottak. Roxin ez két részre oszlott el, Méregtanra és Gyógyfőzetek készítésére de így osztva is biztos vagyok benne, hogy a tanárnő át fogja tudni adni a tudását a nebulóinak. Illetve, az Ifjú Kollégáinak! Az idővonalunk szerint 94-95 óta van egyetem, Viviana pedig ha minden igaz három éve boldogítja a tanulókat a röpdolgozataival és a laborkísérletekkel! Az ET jó hosszú lett, a tanárnő valóban elmesélte elejétől a jelenig de sebaj! Legalább betekintést nyertünk milyen is ő, hogyan is látja az életét/életet, és az összes apróságba ami színesítheti a karaktert. Kíváncsi leszek, most hogy életre kelt és nem csak vegetál, a kollégáival és a diákokkal milyen viszonya lesz, visszamenőleg is meg mindenhogyan! A PB-t nagyon szeretem magam is, hát igen, a Star Trek az Star Trek!
No de nem is szaporítom tovább a szót! Még egyszer köszöntünk az oldalon! Foglalózz ha még nem tetted, és jó játékot!
