2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem szívesen emlékszem vissza arra a napra, hiszen soha életemben nem emeltem úgy kezet Danielre, hogy élveztem volna a dolgot. Talán furán hangzik, de engem is megviselt, amikor kikapott. Mindenesetre, néha úgy éreztem, nincs más módom arra, hogy megértessem vele a történteket. Aznap megúszta ugyan egy pofonnal és másfél hónap szobafogsággal, de akadt már olyan csínye, ami alól nem volt felmentés a kora és a könyörgő tekintet. Például, amikor cigizésen kaptam a haverjaival. Azóta is úgy érzem, túlzásba estem, de a dohányzás olyasvalami, amit soha életemben nem díjaztam. - Mi tagadás, nem sokat javított a helyzeten, hogy épségben hazaértek – csóválom meg a fejem egy nagyobb sóhaj társaságában. - Amikor megláttam őket, elöntött a harag és Danyt egy kiadós pofonnal köszöntöttem – vallom be kelletlenül. - Azóta is bánom, de mit tehettem volna? Körbe kellett volna ölelgetnem? Egész nap evett minket az ideg miattuk, ők pedig órákon keresztül játszadoztak valahol, miközben gondolatban már őket temettem. Nem volt egy kellemes esemény és azt is sajnáltam, hogy Alexnek ezt az oldalamat kellett megismernie, de ahhoz képest – úgy érzem – jól alakult a kapcsolatunk. Végül sikerült valamilyen szinten megbarátkoznom vele, habár kétségtelenül Dany áll hozzá a legközelebb a családból. Nem bánom, hiszen számomra már az is nagy szó, hogy megismerhettem és nem úgy kellett meghalnom, hogy róla sincs tudomásom. - Nem hibáztattam magam miatta, inkább csak annyiban, hogy sokkal jobban lekötött a Lydiával való vitatkozás, mint az, hogy Alex miként érzi magát nálunk – felelem Emma kérdése hallatán. Igen, foglalkozhattam volna a lányommal az anyja helyett, hiszen ő még csak gyerek volt egy idegen helyen, idegen nyelvű emberek között. Érthető hát, hogy halálra volt rémülve. Mai fejjel már bánom, hogy akkor és ott nem neki szenteltem több figyelmet. Talán még a kapcsolatunk is erősebbé vált volna. Hogy néha mennyi minden múlik az első benyomáson! - Ez az igazság, bár nem úgy tűnik, mintha gyakran kapnál szép szavakat. Vagy tévednék? - vonom fel kérdőn a tekintetem. Csinos nő, igazán aranyos arccal, ami nagyon is vonzóvá teszi a szememben. A reakciója alapján azonban tényleg azt szűröm le magamban, hogy nincs ehhez hozzászokva. - Nálunk a hozzád hasonló hölgyeket körberajongják a férfiak. Esetleg Angliában ízlésficamtól szenvednek? Tessék, egy újabb bók, a tudtomon kívül. Mégis, ha Emma egyszer Rómába utazna, minden bizonnyal szép számmal akadna rajongója, Felénk szeretik a fehér bőrt, világos hajat és világos szemet. Erre mondják, hogy egzotikus szépség. Jó, Anglia megint más, számukra ez a fogalom valami mást takarhat. - Ki hitte volna, hogy a jó öreg Dumbledore még ilyenkor is az igazgató széket fogja koptatni – jegyzem meg csillogó tekintettel. Természetesen tudom, hogy ő az igazgató, hiszen az iskolából kapott levelek végén vagy az ő, vagy McGalagony professzor aláírása szerepel folyamatosan. - Egyszer szívesen megnézném azt a megújult tanári kart – töprengek el egy röpke pillanatra. - Bár, inkább nem kockáztatom a lebukásomat. Dany és Alex teljesen kibuknának, ha megtudnák, mi is vagyok valójában. Számomra pedig sokkal fontosabb a nyugalom, mint elmerülni az emlékeimben. A múlt néha igen fájdalmas tud lenni, számomra pedig főleg. Nem is szoktam hát sokat töprengeni rajta, hiszen folyamatosan sebeket szakítok fel vele. - És te? Gyereked sincs? - vetem fel a kérdést, kissé talán kényesebb vizek felé evezve, de egyszerűen kíváncsi vagyok. Elvégre, a komoly kapcsolatok hiánya ellenére is lehet anya valaki. Hiszen nekem is van egy lányom, pedig a szerelemben én se vagyok túl sikeres.
Na igen nem is várható el egy kisgyerektől, hogy egy idegen férfit egyszer csak az apjának tekintsen, amikor előtte meg sosem találkozott vele és ki tudja, hogy az anyja miket mondott neki róla. Azért ez elég csúnya húzás, annyi szent. - Hű akkor szép indítás volt. Gondolom rendesen le lett teremtve az unokabátyja e miatt. - és persze érthető, ha az anyja megijedt, bár igazából totál nem várhatta el valakitől, hogy tökéletes apaként viselkedjen, amikor még csak nem is tudott róla, hogy van egy lánya. - De ez igazán nem a te hibád volt nem? - teszem azért hozzá, hiszen nem tudhatott mindent egy kisgyerekről. Az ilyesmihez idő kell. Nem hiszem, hogy az anyja mellett sose érte baj azt a lánykát, főleg ha ahogyan Luca is mesélt róla eléggé bajkeverő típus. Az ilyesmi nem egyik pillantról a másikra alakul ki egy gyereknél, úgyhogy ki tudja, hogy előtte milyen bajba keveredett már, csak gondolom az anyja nem mesélt az esetleges kellemetlen esetekről, ahol ő volt a ludas. - Értem már, de azért gondolom rossz érzés lehet nem elmondani az igazat a családnak. - neki is, a gyerekeknek meg talán még inkább. Mi felnőttek azért már egy fokkal könnyebben ködösítünk, na de egy gyerek... ők még áratatlanabbak, főleg ha fiatalok még, és nehezebben füllentenek, főleg hosszú távon. - Oh köszönöm, ez igazán kedves! - mosolyodom el és egy pillanatra le is sütöm a tekintetemet és a fagyimbe temetkezem. Igazából nem vagyok hozzászokva a bókokhoz. Ugye Maxtől mindig csak azt hallgattam, hogy Dana mennyire szép, Dana mennyire tökéletes, Dana mennyire csinos... Daniel pedig igazából sosem volt az a sokat bókoló típus. Angol, hűvös és visszafogott, a kapcsolatunk se volt kifejezetten tüzes, vagy viharos. Persze részben az én hibám is volt, elég volt nekem ez a langyos kis valami, hiszen amúgy is Maxért dobogott a szívem. - Igen, de ezt legalább idővel kinőheti, vagyis biztosan ki fogja. - én se kerülök már olyan gyakran bajba, mint régen. Az ember fejlődni tud és biztosan egy tizenöt éves előtt is még nagyon sok lehetőség van, hogy javuljon a jelleme. Legalábbis remélhetőleg nem romlani fog, ahogy idősödik. - Oh hát elég sokat. Tudod már csak az egyetem bevezetésével is elég erősen bővült. Ahhoz képest, hogy amikor mi jártunk oda alig volt néhány tanár és ők is többnyire idősebbek, azért most már változott a helyzet. Persze akadnak még olyanok, akik még minket is tanítottak, mint maga az igazgató, de sokan vannak velünk egykorúak is. Sokkal frissebb a légkör. - legalábbis szerintem jót tett a Roxfortban a fiatalítás mindenképpen. Egy kicsit minden könnyedebb lett és lazább is és persze sokkal több a felnőtt, mint a mi időnkben, aminek azért én örülök, hiszen vannak kollégák akikkel lehet beszélgetni.
Úgy látom, Emma és én hasonló véleményen vagyunk, már ami Lydia lehetséges magyarázatait illeti. Kilenc éven keresztül titkolta előlem, hogy van egy lányom, noha ismerte az életemet, tudta jól, mennyire megviselt annak idején a menyasszonyom és a meg sem született fiam halála. Talán pont emiatt is annyira feszült a légkör köztünk, amikor évente egy-két alkalommal van szerencsénk összefutni egymással. Ezek az alkalmak azonban egyre ritkulnak, ahogy Alex idősödik. Bécsből már minden gond nélkül eltalál Rómába, az anyjának csak a reptérre kell kivinnie, nem tovább, így nagyon nem is látjuk egymást. Hála az égnek. - Azt hiszem, ebben igazad van, nem sok időt töltött velem. Első alkalommal az anyja majdnem el is vitte magával, mert volt egy kis bonyodalom – sóhajtok egyet, majd elmosolyodom az emlék hatására. Majdnem egy teljes napig kerestük a két gyereket, mire nagy nehezen előkerültek, talpig sárosan és mindketten úgy vigyorogtak, mint a tejbetök. Dany elég szépen kikapott és a büntetést sem úszta meg, noha szerintem ennek ellenére se bánta meg a dolgot. - Az unokabátyja szó nélkül elvitte csavarogni egyet, mi pedig nem győztük keresni őket. Már majdnem a mugli rendőrséget hívtam, amikor végre előkerültek. Gondolhatod, mennyire aggódtunk mindannyian. Elveszíteni egy gyereket nem könnyű dolog, ha pedig egyszerre kettőnek veszik nyoma, az már kész katasztrófa tud lenni. Az egész család felbolydult, mindenki mindenfelé kereste őket és Lydia persze, hogy az én nyakamba szakadt. Talán emiatt is kevertem le egy pofont Danielnek, amikor megpillantottam őket az ajtóban. A nő annyira felidegelt, hogy képtelen voltam uralkodni az érzelmeimen, ennek pedig ő itta meg a levét. Sohase azért ütöttem meg, mert annyira szerettem volna és ez most se állt szándékomban, de a nő szavai elültettek bennem valamit. Mi lett volna, ha holtan kerülnek elő? Azt hiszem, ez az egyetlen olyan pofon, amit nem bántam meg Danyvel kapcsolatban. - Alex és Dany egy külföldi, bentlakásos intézményben tanulnak. Ami igaz is, de a szüleim nem tudják, hogy miféle iskola is az – csóválom meg a fejem. - Alex még nem varázsolhat otthon, Dany pedig igyekszik úgy megoldani a dolgot, hogy ők ne vegyék észre. Eddig sikerült – teszem még hozzá, habár igazság szerint még nem annyira régóta űzi az otthoni mágiát, hogy elbízhassuk magunkat. Bár, annyira nem vészes a helyzet, hiszen mindketten elég idősek már, nem sokat járkálnak a földszintre, ha pedig mégis, akkor hamar meghalljuk a lefelé tartó, lassú és óvatos lépteket. - Egy ilyen bájos hölgy, mint te, rengeteg vendéget csalogatna be – bókolok egyet, bár gyorsan be is csukom a szám. Az olasz vérem számára néha nem tudok parancsolni, ez pedig igen rossz szokásom. Még kész szerencse, hogy a cukrászdában dolgozó fiatal lányok esetében van önuralmam a szavaimat illetően. Emma viszont más, vele szemben valamiért nem figyelek a fogadtatásra. - Szerintem itt inkább a dac játszik szerepet – nevetem el magam. - Nem fogad szót senkinek, bár Pitontól mintha kissé tartana – ingatom a fejem. - És mesélj, mi újság az iskolában? Mennyiben változott a tanári kar a régiekhez képest? Elvégre, látok egy-két új nevet a levelekben, de Alex hallgat, mint a sír, ha az iskoláról kérdezem, Daniel pedig néha annyit csacsog, hogy oda se figyelek komolyabban. Nem is tudom, vele érintettük-e már ezt a témát.
Oh nem akarok én kötekedni, távol áll tőlem az ilyesmi, és egyébként sem tudom, hogy pontosan milyen kapcsolatban áll a lánya anyjával. Ha ugyanis jó a viszonyuk akkor úgy se érnék el semmi jót, ha rossz véleményt formálnék róla. - Talán, ez is benne lehet a pakliban. - bólintok végül, de azért nehezen titkolom el, hogy igazából nem teljesen így gondolom. Büszkeség ide vagy oda, akkor is elég csúnya dolog valakitől megvonni a lehetőséget, hogy ismerje a lányát, meg hát a lányával is csúnyán kiszúrt, hogy eltitkolta előle az apja kilétét. Egy gyereknek azért mégis csak szüksége van két szülőre, még ha nem is élnek együtt. De nem fejtem ezt ki bővebben, mert mint említettem talán jó viszonyt ápolnak egymással, akkor még sem szólhatom le a nőt, még ha úgy is gondolom, hogy csúnya dolgot művelt. Főleg nehezen értek meg valakit, aki ezek szerint elég lazán vette a szerelmet, miután én gyakorlatilag gyerekkoromtól kezdve olyasvalakiért epekedtem, aki sose nézett rám úgy, hanem az unokatestvéremért volt oda. - Ez érthető, alig volt lehetőségetek együtt lenni, ha aztán hamarosan már jött az iskola. - sóhajtok egyet. Nehéz lehet azért a kislánynak is. Hirtelen kapott egy apát méghozzá úgy, hogy ki tudja, hogy az anyja előtte miket mondott neki róla. Ha semmit akkor is gondolhatta azt, hogy az apja elhagyta, nem biztos, hogy fel tudta fogni, hogy egyáltalán nem az ő hibája volt. Meg aztán, ha nem vele nőtt fel mégis csak egy idegen férfi a számára. - Oh persze így más, de akkor a lányodat hogy fogadták? Ő mégis csak boszorkány. - pillantok rá meglepetten, hiszen általában azért a mugli szülők elfogadják, hogy a gyerekük varázsolni tud, bár persze mindig akadnak kivételek. Ezek szerint az ő családja se kezelte jól, de gondolom akkor tudják, csak úgy voltak vele, hogy jobb így, hogy a mugli létet választotta, bár azzal nem értenék egyet, hogy a muglik olyan veszélytelenek lennének, hogy könnyebb ellenük fellépni, főleg ha valaki mugliként él és gondolom nem az első gondolata a varázslás, ha bajba kerül. - Semmi baj, nem tudhattad és nem olyan tragikus, mint a te... - azért ő mégis csak sokkal rosszabb helyzetben volt, sokkal nagyobb tragédiát élt át. Én csak lelkileg sérültem az évek során, miközben azt néztem, hogy Max Dana után epekedik. De azért jól esik, ahogyan megfogja a kezemet. Oh jesszus, még mindig olyan jóképű! Sőt ha ez létezik akkor ahhoz képest, amilyen tizenhét évesen volt még sokkal jobbképű lett. Vannak, akiknek határozottan jót tesz a kor, ő is ezek közé tartozik. - Nem tudom jól járnál-e velem a cukrászdádban. - nevetem el magamat. Emlékszik még rá ő is, hogy nem arról vagyok híres, hogy tökéletes lenne a koncentrációm, vagy én lennék a legügyesebb a világon, szóval félő, hogy több gondot okoznék, mint amennyi hasznot adnék ezzel, de... - A tanítás viszont jó ötlet, szívesen segítek, ha tudok az elmaradásaival. Sok mindenből áll rosszul, vagy inkább csak dacból? - ahogyan elmesélte úgy sejtem, hogy inkább azért nem jók a leányzó jegyei, mert csak azért se akar tanulni. Ez esetben persze kérdés, hogy mennyire engedné nekem, hogy segítsek, de egy próbát megér. Hátha más a nem iskolai légkörben tanulni, még akkor is, ha tanár vagyok, de megpróbálhatok vele összebarátkozni először, hátha nem utasít el majd élből.
Nem vetem a nő szemére a kérdését, hiszen valóban gyanús volt számomra is, hogy éveken keresztül nem jelentkezett a lányommal. Lydia természetesen zokon vette a dolgot részemről, ami már eleve felhívta rá a figyelmem, de végül addig kötöttem az ebet a karóhoz, amíg be nem adta a derekát. Élek ama gyanúperrel is, hogy még a nő se volt biztos Alex apjának a kilétében. Egyszerűen csak szerencséje volt, hogy elsőre eltalálta a dolgot. Bár, szegényt kislányt sajnáltam volna, ha az anyja ide-oda rángatta volna előttem. - Szerintem egyszerűen csak túl büszke volt ahhoz, hogy másra támaszkodjon – ingatom meg a fejem, noha ezt én se tartom olyan magyarázatnak, ami ebben az esetben is megállná a helyét. Egy gyereknek szüksége van az apjára, bármilyen elveket is vall az anyja. - Már amikor megismertem, akkor is ilyen volt. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy képes a jég hátán is megélni, senkire sincs szüksége ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. Voltaképp Angela ellentéte, aki kapcsolatból-kapcsolatba ugrott éveken keresztül, mert egyszerűen képtelen volt elviselni a magányt Grayson után. Daniel természetesen tett arról, hogy az anyja ne sokáig maradjon a férfiak mellett. Nehéz volt nem észrevenni, hogy az ő keze van a dologban, még abban az esetben is, ha a húgom szemellenzőt vett fel szinte folyamatosan, ha a fiáról volt szó. Persze, ez az állapot se jó egy gyereknek. Nem állítom, hogy én és Lydia együtt maradtunk volna, ha tudok is a dologról, de legalább Alex mellett lehettem volna a kezdetektől fogva. - Néha úgy érzem, hogy még mindig idegenként kezel – biccentek válaszul Emma kérdésére. Emészt a bűntudat rendesen, mindezek tetejébe pedig a lányom se könnyíti meg a dolgom néha. Mintha csak az anyja újabb alkalmi pasija lennék és semmi több. Átnéz rajtam, félvállról veszi a szavaimat. Foghatnám ugyan a kamaszkorra, de Alex életét és az anyját ismerve, ez nem ilyen egyszerű. - Nem, dehogy, nem veszélytelenebb – pillantok a nőre komoran. - Egyszerűen csak sokkal másabb. A muglik ellen tudsz védekezni, fel tudsz készülni. Ráadásul, a családom se kezelte valami jól azt, hogy van egy másik világ, egy mágikus oldala az általuk ismert valóságnak. Igazság szerint még azt se fogadták el, amikor a Roxfortból kilépve a varázsvilágban kezdtem el dolgozni. Rengeteg volt a súrlódás köztünk annak idején, szóval már ez az oldal is igen érzékenyen érintett. Olasz vagyok, a család számomra a minden, ráadásul én vagyok az, akire a szüleim támaszkodhatnak, képtelen voltam hát egyszerűen ezt is lenyelni. Az én esetemben nem úgy ment a dolog, hogy elköltözöm és mindennek vége. Vettem egy hatalmas házat, amiben a mai napig mindannyian együtt élünk. Anyám és apám már elég idős, nem állt hát szándékomban magukra hagyni őket. A húgom háttere pedig nem alkalmas arra, hogy őket gondozza. - Sajnálom, úgy látom, érzékeny témára tapintottam – nyúlok át az asztal fölött, majd fogom meg lágyan Emma kezét, mintegy bocsánatkérésként. - Tényleg nem állt szándékomban ennyire kényes témát felhozni. Nem faggatlak tovább, ígérem. Tisztán látszik a nőn, hogy ez felettébb kellemetlen számára, úgyhogy valóban nem fogok tovább kérdezősködni. Ráadásul, a történet alapján érthető, ha rosszul érinti a téma. Örülök hát annak, hogy némileg vidámabb vizek felé evezünk. A cukrászda az én világom. - Nem, ne butáskodj, nem lesz gond – mosolyodom el Emma szabadkozása hallatán. - Tényleg – erősítem még meg a szavaimat. - Nem hívtalak volna meg, ha nem lenne hely még egy embernek. És cserébe kisegíthetsz a cukrászdában, ha gondolod – teszem azért még hozzá, hiszen ez az én nagy hibám. Rengeteg embert belevonok a családi vállalkozásba, de igazság szerint ezért megy már évtizedek óta az üzlet. Dany rengeteget besegít és nem is kér annyit, mint egy alkalmazott. Jó, mondjuk arról fogalma sincs, hogy neki és Alexnek is teszek el pénzt, hogy megalapozhassam a jövőjüket. Ezt persze egyiküknek se kell tudnia. - Mit szólsz? Benne lennél? Vagy ha az nem is, akkor segíthetnél Alexnek a tanulásban – teszem azért még hozzá, hiszen mégis egy tanárnővel van dolgom és a lányom jegyei katasztrofálisak. - Amiben csak jó vagy. Bármiben. Tisztában vagyok azzal, hogy Emma szakterülete az asztronómia, ami Alexet még nem érinti, de a tanári szakon nagy eséllyel több témakörben is otthon kellett lenniük annak idején. Talán bele tud még mélyedni egy-két másik tantárgyba is, ami igazán nem lenne hátrányos.
Azért értékelem, hogy nem korhol le a kérdésem miatt, hiszen talán nem illendő feltenni egy olyan kérdést, hogy a lánya tényleg az ő lánya-e, vagy hogy ennek utána nézett-e. Egyrészt ha nem tette akkor azért nem lenne szép tőlem a kérdés, ha pedig igen akkor meg azért, mert magától is volt annyi esze. Szóval sehogy se szép dolog tőlem, hogy rákérdezzek, de legalább nem veszi zokon. - Akkor jó és szerintem teljesen érthető, hogy nem hittél elsőre neki. Nem is értem, hogyan titkolhatta el. - rázom meg a fejemet kissé felháborodva. Azért lássuk be mindenkinek illene tudnia, ha gyereke van. Vagy ha már eltitkolták előtte, akkor maradjon is úgy, de csak a pénz miatt beállítani, mert a másiknak jólmenő vállalkozása van. Elég gáz ilyesmire használni egy gyereket. Nem is tudom elképzelni, hogy valaki ennyire önző legyen anyaként. - Ez azért igazán rendes tőled! De biztos vagyok benne, hogy Alexnek nehéz lehetett mindezt kezelni, talán... még most is nem? - nem tudom, hogy pontosan milyen a viszonyuk, de gondolom nem volt egyszerű a kislánynak elfogadni, hogy mégis csak van egy apja, akiről eddig ő se tudott és hogy az anyja eltitkolta előle, vagy rossz esetben úgy állította be, hogy az apja nem akarta őt. Persze ennyire már nem akarok belemenni, nem az én dolgom és hát lássuk be régen még csak barátok sem voltunk igazán, hiszen ő csak a végzős volt, aki kihúzott időnként a csávából. - Akkor úgy gondolod, hogy a muglivilág annyival veszélytelenebb? - kérdezem meg óvatosan, mert bár sosem éltem muglik között, de a szavai alapján így értelmezem, pedig annyit én is tudok, hogy a muglik között is akadnak bűnözők, rablók és gyilkosok is. Csak e miatt elhagyni végleg a varázsvilágot... Nem hiszem, hogy a varázsvilág lenne a bűnös a menyasszonya halálában, sokkal inkább egy adott ember volt a bűnös, esetleg néhány ember, de nem maga a mágia. - Valami olyasmi. - terelődika szó közben Maxre, akiről nem is tudom, hogy képes lennék-e beszélni most, vagy akármikor. Az egész még olyan közeli. - Röviden összefoglalva a legjobb barátom akkor jött rá, hogy ő is szeret engem, amikor már az oltár előtt álltam valaki mással, én pedig gyakorlatilag faképnél hagytam azt a másikat az esküvő előtt. Elég... bonyolult. - sóhajtok egyet végül, amiből azért sejthető, hogy ezt jó eséllyel nem most szeretném bővebben kifejteni. Még így is friss a seb és ki tudja talán ha most visszamennék, akkor még akármi is lehetne Max-szel, de közben az egész olyan kusza lett, hogy nem is tudom... Túl bonyolult? - Oh hát ez igazán kedves, de tényleg nem zavarnék? Nem... nem akarok a terhedre lenni, főleg ha már így is annyian lesztek. Én még sem vagyok rokon, sőt maximum csak egy régi ismerős. - még régi barátnak se mondhatnánk egymást, ezért is lep fel a felajánlás, hogy még akár szállást is tudna biztosítani. Tény, hogy nem vagyok gazdag, de egy-egy kis motelt meg tudok fizetni, ha egy nagyobb utazásra szánom rá magamat a nyáron. - De persze valami módon mindenképpen meghálálnám. - teszem hozzá gyorsan, mert hát tényleg nem akarnék csak úgy ingyen ott lakni, vagy elfogadni a segítségét. Még persze sejtelmem sincs hogyan, de valami biztos lenne, amivel meghálálhatnám.
Igen, talán én támasztok túl nagy elvárásokat Alex felé. Szeretném, ha ő is olyan jó tanuló lenne, mint Dany, közben azonban azt is el kell fogadnom, hogy a két személy nem egy és ugyanaz. Nehéz ez a gyereknevelés, hiszen a lányom előtt semmi tapasztalatom se volt benne és szinte egy pillanat alatt kellett összekapnom magam, majd apává válnom. Talán rossz irányba indultam el, nem tudom. Korábban készültem ugyan már erre a szerepre, de teljesen máshogy alakult az életem, mint terveztem. - Igazság szerint akkor és ott nem volt időm ezt feldolgozni – jegyzem meg, miközben kissé fura érzésem támad. Soha életemben nem hittem volna, hogy a kis ügyetlen elsőssel fogom megbeszélni az életem nagyobb fordulópontjait. Jóformán, még az se jutott egy pillanatra se eszembe, hogy vele fogok beszélni a rengeteg, régi ismerős közül. A következő kérdése igencsak meglep, de végül bólintok egyet. - Nem tudom, mennyire ismered a muglikat, de nekik van egy tesztjük. Tudnom kellett, hiszen Lydia láthatólag az anyagi vonzata miatt fedte fel előttem a titkát – fogok bele a magyarázatomba. Máig szégyellem azt, hogy Alexet nem fogadtam el elsőként a lányomnak és kételkedtem benne, holott évekig nem voltam az élete része. Ezzel viszont nem őt szerettem volna bántani, egyszerűen csak meg kellett győződnöm arról, hogy az anyja igazat mond. - Nem, semmi gond, elvégre nekem is ez forgott a fejemben az eredményig – csóválom meg a fejem. - Bár, igazság szerint, ha nem én lettem volna az apja, minden bizonnyal akkor is részt vettem volna az életében. Megszerettem, amíg velünk volt és már annyira beleéltem magam a reménybe. Mert a fiam elvesztése után nem is hittem volna, hogy valaha is lesz még gyerekem. A futó kapcsolatoknak éltem, semmi romantika, semmi érzelem, csak a pillanatnyi hév. Amikor azonban Lydia felbukkant a lányommal, valami megmoccant bennem. Emmának azonban igaza van abban, hogy ennyi év elteltével kissé gyanús, hogy tőlem lenne a gyerek, de ez is beigazolódott. Alex a lányom, felelősséggel tartozom érte. - Nem állt szándékomban egy olyan világ részesének lenni, amely végzett vele – sóhajtok egyet. Igen, látszólag könnyen beszélek a történtekről, noha Emmának fogalma sincs arról, hogy a mai napig nyomozok az ügyben, mert egyszerűen nem hagy nyugodni. - Ráadásul, Melodyval szándékosan végeztek – teszem még hozzá. - Nem szerettem volna, ha a családom élete is veszélybe kerül. Több veszteséget már nem lettem volna képes elviselni. És nem is állt szándékomban kockáztatni. Mert ha a menyasszonyom célponttá vált, én is az lehettem egy ideig. Nem tudom, mit tett Melody, hogy meg kellett halnia, de én nem sodorhattam veszélybe másokat. Higgyék csak azt, hogy megtörtem és nem érdekel, mi is történt aznap valójában. Nem kell tartaniuk tőlem. Egy ideig legalább biztos nem. - Szerelmi ügy? - vonom fel a szemöldököm egy halvány mosollyal a szám sarkában, hiszen tapasztaltam már ezt a szabadkozást más lányoknál is. Ők akkoriban velem akartak felejteni, én pedig meghallgattam őket, majd tettem is arról, hogy felejtsenek. Nem vagyunk azonban már kamaszok, nem fogok rámászni a nőre, de a problémája ettől függetlenül ismerős. - Jöhetsz Rómába, én nem bánom – vetem fel az ötletet. - Van egy nagy házam a külváros külső részén, egy csendes vidéken. Igaz, némileg távol van a belváros, de minden megoldható. Fenébe, el is felejtettem, hogy bizonyára tud hoppanálni, azzal pedig nem igazán léteznek távolságok. Annyira rég éltem már mágiával, hogy számomra az autóval való közlekedés a természetes. - Mármint, nálam ellakhatsz egy ideig, szóval a szállásra ne legyen gondod. Persze, csak abban az esetben, ha nem bánod, hogy több generáció él egy fedél alatt – teszem azért még hozzá. - Nyáron rengetegen vagyunk. Anyám, a húgom, Daniel, Alex. És ott lesz az unokaöcsém egyik barátja, aki a cukrászdában fog dolgozni. Helyszűkében leszünk ugyan, de a ház hatalmas és mindig apránként hozzuk rendben a helyiségeket benne. Van már egy szoba, ami viszonylag lakható, csupán egy-két igazításra vár még. Emma elalhat ott, még abban az esetben is, ha még nincs teljesen befejezve.
- Vagy csak nem úgy, ahogyan elvárják tőle. - jegyzem meg, mert hát mégis mi az, hogy nem jól? Az emberek nem egyformák, a gyerekek pedig hajlamosak csak azért is szembemenni az elvárásokkal, meg a kötelező dolgokkal. Nem ismerem a lányát, de talán csak kicsit másképp gondolkodik, ami gyerekfejjel egyáltalán nem meglepő. - Oh ne aggódj tudom kezelni a gyerekeket, még a mások szerint nehezebb eseteket is. - mosolyodom el. Tőlem aztán nem kell elnézést kérnie és egyébként sem fogom a lányát már eleve az alapján beskatulyázni, amit mond róla, mert nem lehet tudni, hogy mennyire elfogult, hiszen mégis csak az apja és ez az elfogultság lehet rossz értelembe nvett is. - Oh, igazán sajnálom! Nem lehetett könnyű megtudni a hírt és hogy el se mondta, hogy gyereket vár. Biztos vagy benne, hogy.. a tiéd? - talán nem illik ilyet kérdezni és lehet hogy eleve azért ennek utána járt, amikor betoppant hozzá az a nő csak úgy, de hát na. Mennyire lehet bízni valakiben, aki nem mondta el kilenc évig, hogy van egy gyereked, aztán meg hopp betoppan vele. - Bocsánat igazából semmi közöm hozzá, gondolom így is nehéz lehet. - javítom aztán gyorsan ki magamat, mert tényleg nincs jogom csak úgy beleszólni a dolgába és olyan kérdést feltenni, ami lehet hogy nagyon nem illik. Viszont, ha innen nézzük akkor nem meglepő, ha a lánya nem épp a legjobb gyerek a világon. Gondolom a lázadással fejezi ki, hogy nem épp stabil családi háttér áll mögötte. Ezek után a menyasszonyát érintő sztori... hát rendesen ledöbbenek, még a kanál is megáll a kezemben a levegőben a fagyiskehely felett. - Jesszusom! - nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Nem most volt, nem mondhatom újra, hogy úgy sajnálom, főleg hogy nem sokra menne vele, de akkor is elég durva. Én e téren szerencsés vagyok, eddig életem során a komoly tragédiák, legalábbis a halál messziről elkerült. - Azt hiszem valahol érthető, ha ezek után inkább szakítottál a varázsvilággal. - bólintok végül, megpróbálva tovább enni a fagyit, hogy ne nézzek annyira a bután, ahogyan sikerülhetett, mert hát az ember nem minden kap ilyen könnyedén ilyen híreket még ha ez már régen is volt és neki sikerült gondolom nagyjából túltennie magát rajta. - Oh hát ez egy bonyolult történet, de semmi ne mtörtént vele, mármint úgy semmi! Nem halt meg, még mindig a barátom, csak... ez egy kicsit bonyolult. - akadok el, mert hát igazából az elmúlt hetek káoszáról még senkivel se beszéltem. Mindent Max-szel szoktam megbeszélni, de mivel vele jelenleg nem tehetem ez most így elég nehéz lett, ezért könnyebb a cukrászdájáról és Rómáról beszélni, mint az én eléggé félrecsúszott szerelmi életemről. - Jól hangzik! Talán a szavadon foglak és majd akkor jössz rá, hogy felelőtlen felajánlást tettél. Úgy terveztem, hogy a nyarat nem Angliában töltöm, de még nem találtam ki, hogy hol szóval... - na nem azt mondom, hogy akkor két hónap Róma! Utazni szeretnék. Egész életemben spóroltam, na de mégis mi a fenére? Azt hiszem lassan egyértelművé válik, hogy jobb lenne élnem, hiszen már túl régóta epekedem mindig valaki olyan után, akinek nincs értelme. Most már ideje lenne magammal foglalkoznom.
- Na igen, okos lány, de sajnos nem mindig kamatoztatja jól az eszét – sóhajtok egyet gondterhelten, amiből Emma hamar lészűrheti, hogy vannak gondok Alex körül. Sokan azt hiszik, hogy csak a fiúk lehetnek zűrösek, de a lányom minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy ez nem így van. - A te érdekedben remélem, hogy nem fogod tanítani. Nem szeretnék az ő állandó lógásai miatt a nyakadra járni. De ha mégis így történne, akkor előre is bocsánatot szeretnék kérni az esetleges kellemetlenségekért. Bele se merek gondolni, hogy Emma miként fog reagálni Alex érkezésére. A lányom képes felborítani mindenki életét, még abban az esetben is, ha ezt nem szándékosan teszi. Pitonnal szinte már levelezőviszonyban állunk egymással, lassanként heti szinten küldi az értesítéseket. Komolyan aggódom attól, hogy Alexet ki fogják csapni az iskolából. Az elbeszélések alapján ez a fickó elég komolyan veszi a dolgát. - Igen, mugliként élek, de nem én nevelem őt – csóválom meg a fejem, miközben magamban azon töprengem, vajon mennyire ítélne el magában a nő, ha beszámolnék neki a részletekről. - Tudod, tíz éves koráig arról se tudtam, hogy a világon van. Az anyja egy félvéla, csak néhány napos futó románcunk volt, semmi több. Leginkább érzelemmentes, a kalandvágy hozott össze minket. Ő hazautazott Bécsbe, én pedig éltem tovább az életemet. Majd egy szép napon beállított az akkor kilenc éves lányommal – mosolyodom el kissé keserűen az emlékek hatására. - Nyaranta nálam van, iskolaidőben a Roxfortban, az ünnepeket pedig az anyjával tölti. Elutazhatnék ugyan én is hozzájuk, de Lydia és én... Fogalmazzunk úgy, hogy már az egy légtérben való megmaradás is problémás számunkra. Pedig jó lenne egyszer Alexszel tölteni a karácsonyt, de úgy érzem, nem érintené kellemesen, ha az ünnepi hangulat váratlan vitatkozásba csapna át. A haragom azonban, amelyet az anyja iránt érzek, amiért megfosztott a lányomtól, nem hagyja, hogy csendben maradjak mellette. Igenis jogom lett volna tudni róla és részt venni a nevelésében. A fiamat már elvesztettem, mást nem vagyok hajlandó. - A kérdésedet illetően pedig: egy átok végzett a menyasszonyommal, aki várandós volt – vágok bele a történetembe. - A karjaim között halt meg, én pedig még azzal a fene nagy tudásommal se tudtam segíteni rajta. Korábban is hezitáltam a két világ között, hiszen a szüleim nem igazán fogadták el, hogy mágus vagyok, ez pedig még inkább arra ösztönzött, hogy kilépjek. De boldog vagyok így, teljesen – bizonygatom és valóban így is gondolom. - Rengeteg élmény kimaradt az életemből a döntésem miatt, de egyelőre még nem sikerült megbánnom. Nyilván nem ez lenne a helyzet, ha valaki veszélybe kerülne a családomból. Akkor pálcát ragadnék és ismét visszatérnék abba a másik világba. Nem érdekelne, hogy a titkom lelepleződik, ha a szeretteim élete forogna kockán. Egyelőre azonban nem fenyeget ilyen veszély, amiért kifejezetten hálás is vagyok. - Hm, nem rémlik se a neve, se az arca – töprengem el egy röpke pillanatra. - Mi történt vele? A szavaiból ítélve arra számítok, hogy idő előtt meghalt vagy legalábbis valami súlyos baleset érte, hiszen az arca egy röpke másodpercre más árnyalatot ölt. Észreveszem egyből, hiszen én boldog mosollyal ismertem meg, ez a váltás pedig igencsak szemet szúr számomra, még abban az esetben is, ha nem tart tovább egy pillantásnál. - Édes? - kérdezek vissza, majd felnevetek. - Ami azt illeti, az üzletvezetés nem pont a legkönnyebb feladatok egyike. Az alapanyagoktól kezdve a munkásokig mindent nekem kell intéznem és néha igencsak bonyolult ez az egész. Bármennyire is imádom a cukrászdát, csak ritkán van alkalmam ténylegesen a sikereimre koncentrálni. Ha egyszer felénk jársz, mindenképp térj be hozzánk. Bármikor szívesen látlak. Sok embert hívtam már meg ezzel a szöveggel, de Emma esetében valóban szívből jön a dolog. Annyira elbűvölő, hogy azt a vendégeimnek is látniuk kell. Talán még némi életet is visz az üzletbe a bohókás stílusával. Sikerült ugyanis megőrizni a gyermeki ártatlanságát és ügyetlenségét, ez a kettő pedig egy felnőtt nő testében rengeteg ember számára szimpatikus.
Zavartan nevetek fel. Azért hálás vagyok, hogy ezt mondja, hogy nem gondolja úgy, hogy túl sok gondot okoztam, még ha én úgy is vélem, hogy azért valószínűleg ez még is így volt. De ezek szerint még egészen jól el is szórakozott azon, hogy folyton utánam kellett rohangálnia és hát láthatóan azért a következő éveket is túléltem valahogy, amikor ő nem volt már az iskolában. - Ötödikes? Akkor tanítani fogom majd jövőre. Biztosan okos lány lehet, kíváncsi lettem rá. - merengek el egy pillanatra. Vajon milyen lehet Luca fiatal kori mása a tetejében lány kiadásban? Biztosan láttam már a folyosókon is, csak nem tudtam, hogy ő az, de biztos, hogy még jobban meg fogom majd nézni magamnak, ha tanítani is fogom. Az asztronómia nem éppen a legfontosabb tantárgy a Roxfortban, de azért mégis csak helyet kapott a felsőbb évfolyamokban és akadnak azért, akik szeretik is. A kérésén, vagyis hát először a kijelentésén viszont határozottan meglepődöm. - Oh, hát... persze, nem mondom el, de miért? Akkor tehát mugliként élsz és úgy is nevelted őt? - természetesen eszem ágában sem lesz szándékosan lebuktatni. Hogy véletlenül nem sikerül-e majd az már más kérdés, de nagyon fogok igyekezni! Ettől függetlenül viszont kimondottan kíváncsi vagyok, hogy miért alakulhatott így. Bizonyára jó oka van, de még sosem hallottam olyanról az ismeretségi körömben, hogy valaki szándékosan úgy döntött volna, hogy nem használ mágiát és inkább a muglik között éli az életét. Biztos, hogy igen komoly oka lehetett ennek, talán a... menyasszonya? - Maximilian Lilleyman. Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, egy bohókás kisfiú, bár egyszerre kezdtünk, de csak azután barátkoztam össze jobban vele, hogy elmentél. Igazán jó barátom lett és igazad van az ilyesmi hosszútávra szól... általában. - húzom el a számat egy pillanatra, ahogyan Maxre gondolok, de aztán gyorsan el is mosolyodom, hogy ne tűnjön úgy gondterheltté tesz a téma. Pedig persze, hogy így van. Az utóbbi időszak igen káoszos volt számomra és bár Max most is hiányzik, de mégis úgy érzem, hogy tényleg mindenképpen muszáj távol maradnom tőle legalább egy kicsit. Rendeznem kell a soraimat, az érzéseimet és mindent, mert nincs rendben ez az egész epekedés dolog így. - Hatodikban van Asztronómia, bár nem mindenki veszi fel a tantárgyat és hát... Róma? Csodálatos lehet ott élni! Édes élet ugye? - mosolyodom el szórakozottan, hiszen azt mondta, hogy cukrászdája van és hát az elég édes élet lehet. Róma... sose jártam még ott, de ha már úgy döntöttem ezt a nyarat elszakadva töltöm mindentől, amit ismerek hát miért is ne lehetne az egyik állomás majd Róma?
Úriember? Elnevetném magam, ha legilimentor lennék, hiszen ez számomra teljesen hétköznapi dolog. Egy hölgyet mindig hellyel kínálunk, ha a társaságunkba érkezik. Olaszországban kifejezetten pofátlanságnak számítana, ha nem így tennék. Ráadásul, én magam is annak tartom. A férfiak nem csak azért vannak a világon, hogy jobbak legyenek a nőknél. Nem. Véleményem szerint ők a teremtés koronái, nem mi. Nekünk pedig óvnunk kell őket, ők a mi kincseink. Na jó, kezdek megint visszamenni kamaszba... - Hát, ami az igazat illeti, nem voltál egyszerű eset – ingatom a fejem mosolyogva. - De semmi gond, elvégre azért voltam ott, hogy segítsek nektek. És néha tényleg izgalmas volt a lehető leglehetetlenebb helyekről összeszedni téged. Feldobta az unalmas hétköznapokat a szőke kislány, az biztos. Nem sok dolgom akadt volna, ha ő nem alkot semmit sem a folyosókon kóborolva. Voltaképp végig mellette kellett lennem, ha nem állt szándékomban a Hugrabug klubhelyiségből a kastély egyik ismeretlen pontját célba venni, hogy biztonságban elkísérhessem a következő órájára. Mindig volt valamiféle kisebb balesete, ami miatt a Gyengélkedőn kötött ki. De a hipogriffes baleset... Na, az tényleg komoly esemény volt annak idején. Alig bírtunk elbánni azzal a döggel. Még kész szerencse, hogy az egyik tanár is pont arra járt. Én felkaptam Emmát és felvittem a gyengélkedőre, amíg ő elintézte a megvadult állatot. - Igen – biccentek egyet. - Alexandra Bianca Maroni. A mardekárba jár, ötödik évfolyam. Egyáltalán nem tartom ostobaságnak a kérdését, elvégre a családnév nem sokat jelent, hiszen nem csak egy Maroni lehet abban az iskolában. Vagyis, igazság szerint nem tudom, de sok olasz máguscsalád gyermeke járt a brit intézménybe az én időmben is. Akadhatott köztük pár Maroni is, azt hiszem, volt is ott egy szemüveges, hollóhátas kislány ugyanezzel a névvel. - De őszintén szólva se ő, se az unokaöcsém nem tudja, hogy valójában mágus vagyok – evezek egy kissé más téma felé, komoly arcot vágva. - Szóval szeretnélek megkérni arra, hogy ne szóld el előtte magad, rendben? Úgy tudja, hogy az apja mugli és jobb is így. Daniel esetében is ugyanerre szeretnélek megkérni. Daniel Paisley, az egyik kollégád a volt mostohaapja, Grayson Paisley – ennél a résznél azért akaratlanul is megrándul a szám széle, mintha még a nevét se ejteném ki szívesen a számon. Pedig igyekszem túltenni magam a történteken, tényleg, de ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Bár ez esetemben évek óta nem sikerült. - Hát ennek nagyon örülök – jegyzem meg őszintén. - És ki volt az a barát, ha szabad megkérdeznem? Tapasztalataim szerint az iskolában köttetett barátságok többsége egy életre szól. Nekem is volt egy-két jó haverom, akikkel tartottam is a kapcsolatot, egészen addig, amíg Melodyt meg nem ölték. A mágikus világgal való szakítás sajnos őket is magában foglalta. Ha ez a tragédia nem következett volna be, akkor nagy eséllyel még mindig jóban lennénk. Sajnálom őket, hogy ez így alakult. - Tanár? - hökkenek meg egy pillanatra, habár ezzel nem a képességeit szeretném lefitymálni. Inkább csak pillanatnyi ijedtség, semmi több. Ezek szerint majdnem napi szinten összefuthat Danyvel és Alexszel. - Nekem van egy kis cukrászdám Rómában – szólalok meg, amint sikerül rendeznem a vonásaimat. - Mely évfolyamokat tanítod? - Mert csak ezen jár az agyam, folyamatosan visszatérnek rá a gondolataim. Magamban csak reménykedhetek abban, hogy Alex vagy Dany nem esik bele ebbe a körbe. Kínos lenne lebukni előttük. Nem mintha nem bíznék Emmában, de a szeleburdisága talán keresztbe tehet számomra.
Tényleg meglep, hogy mégis csak marasztal, vagy legalábbis nem küldd el kifejezetten, hogy van jobb dolga is, mint velem beszélgetni. Maradok hát és meglepetten tapasztalom, hogy igazi úriember, hiszen még a széket is kihúzza nekem, pedig ez azért manapság már nem mindenkinél divat. Lehuppanok hát és mivel rendel is nekem ezért már erre sincs gondom, hagyom, hogy megpróbálja átgondolni emlékszik-e még rám, mert hát tényleg nem lepne meg, ha már elfelejtett volna. - Oh igazán sajnálom, nem tudtam. Elég sok gondot okozhattam akkoriban ugye? Igazán nem volt szándékos csak... néha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan tervezem. - mosolyodom el kissé sután, bár úgy látom az arcán, hogy azért még sem neheztel különösebben, amiért hálás vagyok, meg hát régen volt már. Gondolom nem feltétlenül bánja, hogy kimaradt egyetlen randija gyerekkorában. Elég ritka az, hogy valakinek az ilyesmi jelentősen befolyásolja a későbbi életét. Bár, amikor azt mondja, hogy nincs felesége belül egyből magamat kezdem el korholni, hogy talán pont az az elmaradt randis lány lett volna a leendő felesége, amit én így keresztbe húztam. Azért megnyugszom, hogy kiderül, hogy nem így volt, na nem mintha annak örülnék, hogy megölték a menyasszonyát. Nem is tudom, hogy hirtelen mit is mondjak, hiszen ha van egy lánya, aki a Roxfortba jár, akkor az a menyasszony - mert gondolom tőle van - már biztosan több, mint tizenegy éve meghalt. - Sajnálom Luca, ez szomorú, de akkor van egy lányod? Talán ismerhetem, hogy hívják? - kérdezem, aztán persze kell néhány pillanat, hogy leesen, hogy a családnevét azt mégis csak tudom, hiszen az ugyanaz, mint Lucáé. Ezért jön egy újabb szégyenlős mosoly, főleg hogy a Roxfortban a legtöbbeket általában a családnevükön szólítják. Igazából sejtelmem sincs, hogy láttam-e már a lányát, azaz láthattam, de talán nem tanítom, bár nem tudom, hogy megragadt volna a neve bennem, ha nem tudom, hogy eleve kihez köthetem. - Boldogultam én, tényleg, nagyon igyekeztem. Az első év nehezebb volt, mert nem ismertem az iskolát, de aztán javult a helyzet és lett egy igazán jó barátom, aki azért segített időnként. - hát igen Max rengetegszer húzott ki a bajból, sok időt töltöttünk együtt, csak hát sose nézett rám úgy. Ilyen az élet, gyerekként túl sokat ábrándoztam olyanokról, akikről nem kellett volna, na nem mintha ez felnőttként olyan sokat változott volna, maximum megpróbáltam túltenni magamat azon, hogy Max az unokatestvéremért van oda még ha nem is sikerült sosem tökéletesen. - Azóta pedig tanár lettem, asztronómiát oktatok a Roxfortban. - amit biztosan nehezen tudna elképzelni rólam, de hát lehet hogy ügyetlen vagyok, de sose voltam buta és imádom a csillagokat is, no meg a gyerekekkel is elég jól bánok.
Mosolyogva figyelem a nőt, aki annyira bájosan ügyetlen, hogy az szinte már az édes kategóriába esik. Fura, hiszen mindig határozott nőket sodort utamba a sors, amilyen Alex anyja is például, vagy amilyen Melody volt, aki csak miattam szakított a családja hagyományaival. Mindenesetre, szórakoztat a bizonytalansága és az, ahogy nem tudja eldönteni, mit is tegyen ebben a helyzetben. Tény, nem örülök a felbukkanásának, de az illem megköveteli, hogy ne zavarjam el az asztalomtól, ha már egyszer felismert. Amúgy se szokásom pokróc módjára viselkedni a régi ismerősökkel. Még ha szakítottam is vele, a mágikus világ évekig az életem része volt. - Ez így elég bonyolult, de nyugodtan foglalj helyet – biztatom, miközben a kihúzott szék háta mögött állva várom, hogy leüljön. Nem fogok hazudni neki, nem pont a kellemes meglepetés-kategóriába esik a felbukkanása, de ez nem a személye miatt van. Amikor végül úgy dönt, hogy marad, visszamegyek a saját helyemre, majd én is kényelembe helyezem magam. - Ó, jaj, kezd valami derengeni – csillan fel a szemem az emlékek hatására, melyben az igazi áttörést a hipogriffes ügy említése hozta meg számomra. A kis ügyetlen csetlő-botló elsős, akit szinte egész tanévben pesztrálni kellett, mert mindig akadt vele valami probléma. Lassan már a második kishúgom lett, mert nem telt el olyan nap, amikor ne kellett volna összeszednem egy folyosóról, vagy amikor beakadt a lába az eltűnő lépcsőfokba és lekéste az óráját... - Tisztában vagy vele, hogy egyszer Bimba professzor az egyik randimat húzta keresztbe a te büntetőmunkád miatt? - pillantok rá kérdő tekintettel, de az arcomon nem látszik semmiféle neheztelés. Töretlenül mosolygom továbbra is. - Amit azt hiszem, azért kaptál, mert a könyvtárban véletlenül a tiltott szekciónál lévő könyveket babráltad. Akkor és ott nem igazán örültem a dolognak, nem is voltam hát valami kedves a kislánnyal, de úgy érzem, nem is volt kár azért a másik lányért. A büntetőmunka, amit felügyelnem kellett, sokkal érdekesebb volt, erről Emma bőven tett. Állandóan össze kellett kaparnom a földről, mert szinte minden mandragóra hangjára elájult, mert rosszul tette fel a fülvédőt. Amikor pedig én helyeztem a fejére, akkor folyamatosan igazgatta, mert neki kellemetlen volt. - Nincs feleségem, ha erre vagy kíváncsi – kapom el Emma pillantását. Nem látok bele ebbe semmi különöset, hiszen szinte minden nő ezt firtatja elsőként, valahogy beléjük van kódolva az ilyesmi. - Volt egy menyasszonyom, akit megöltek, azóta pedig inkább mugliként élek – vázolom fel a jelenlegi helyzetemet. - Van Rómában egy cukrászdám és van egy gyönyörű lányom, aki szintén a Roxfortba jár. És az unokaöcsém is, aki kiemelkedően jó tanuló. Mindkettőre egyformán büszke vagyok, még abban az esetben is, ha ezt Alex nem hiszi el teljes mértékben. Azért az állandó bajkeveréshez is kell némi tehetség, ami az igazat illeti. Daniel pedig még sokra viszi az életben, ebben biztos vagyok, habár jobban örülnék annak, ha nem távolodna el nagyon a családi vállalkozástól. - És veled mi történt, miután otthagytam az iskolát? - teszem fel én is a kérdést, amikor kihozzák a rendelésemet, majd elénk helyezik azt. - Ki viselte gondodat? Elvégre, amilyen kétbalkezes volt elsőben, nyilván a következő évre se változott valami sokat a helyzete. Őszintén? Csodálom, hogy sikerült nagyobb baleset nélkül befejeznie a tanulmányait. Csak remélni merem, hogy annak idején nem jelentkezett a háza kviddics csapatába.
Sikerül már megint kissé túlzásba esnem. A lelkesedés, hogy felismerem a régi ismerős arcot kissé túltolja a hangerőmet és csak utólag esik le, hogy mit is csináltam és mennyire sikerült meglepnem másokat. Csoda, hogy egy pincér nem épp akkor sétált asztaltól asztalig és ijedtében nem borított valakinek a nyakába egy tálcát. Az lett volna csak az igazán kellemetlen eredménye a hangoskodásomnak. Azt viszont jól látom, hogy Luca nem igazán emlékszik rám, a szeme mutatja, hiszen nagyon gondolkodik, de nincs ott az csillanás, ami azt jelenetené, hogy meg van a válasz. - Oh hát semmi baj, nem alkottam semmi maradandót, úgyhogy érthető. Akkor én... - már köszönnék is el, hogy igazán nem akartam zavarni, amikor feláll és a székre mutat magával szemben. Meglepetten pillantok oda, mintha attól hirtelen a szék maga húzódna ki, hogy ráerősítsen, hogy üljek le, de végül csak a szavaival erősíti meg, hogy szívesen beszélget velem. Végül is... most már igazán furcsa lenne meghátrálnom, ha már konkrétan rákiabáltam itt a cukrászda közepén. - Köszönöm! Persze csak, ha tényleg nem zavarok. - adok neki még egy esélyt, hogy visszakozzon. Hogy hányszor csináltam már ezt! Max egyszer el akart hívni a karácsonyi bálba, én pedig természetesen addig addig óvatoskodtam, hogy végül sikerült rábeszélnem, hogy ne engem hívjon el, miközben persze az lett volna a leghőbb titkos vágyam, hogy igenis velem táncoljon. A fagylalt kehely is tökéletes, hiszen eddig sorban álltam, még semmit sem vettem és szeretem a fagyit is. - A Roxfortból természetesen. Én is Hugrabugos voltam, elsős, amikor te már végzős és néhányszor sikerült összszednek az iskolában. Elég sokszor eltévedtem, már eleve első nap is. Az év végén pedig majdnem eltörte a karomat egy hipogriff. - na igen erre nagyon emlékszem. Az utolsó héten történt, én pedig kissé akkor is el voltam varázsolva, de siettem hogy odaérjek a vacsora időre és valahogyan kikeveredett a karámokból az a méretes állat. Halálra rémültem elsősként persze és a helyett, hogy eszembe jutott volna mit tanultunk ledermedtem és amikor felágaskodott elestem. Ha nem jön arra néhány felsős lehet hogy agyon is taposott volna. Luca is közöttük volt, segített elmenni a Gyengéledőre, pedig szerencsere azon kívül, hogy nagyon megijedtem és megütöttem a hátsómat, nem lett semmi bajom. - De igazán nem baj, ha nem emlékszel már, elég régen volt és azóta biztosan nagyon sok minden történt. Jól megy a sorod? - tétova pillantást vetek a kezére azért, vajon van-e ott jeggyűrű vagy ilyesmi. Egyedül ült be ide, bár könnyen lehet, hogy a felesége épp vásárol, vagy ilyesmi. Igen helyes férfi maradt, nem csúfította el az élet, úgyhogy bizonyára nincs egyedül.
Gondolataimba mélyedve kanalazom a fagylaltot, amit nemrég rendeltem, miközben az előttem heverő limonádé is rám vár még. Jó egy kissé kikapcsolódni és újra itt lenni, még abban az esetben is, ha a látogatásom ügye nem éppen valami kellemes. Régebben sok időt töltöttem itt és mindig is sajnáltam, hogy nem sikerült gyakornokként elhelyezkednem ezen a helyen, de – ami az igazat illeti – már cseppet se bánom a dolgot. Sikerült így is megörökölnöm és továbbvinni a cukrászdát, ami azért elég nagy teljesítmény részemről. Főleg úgy, hogy történt az életemben egy-két olyan dolog is, ami könnyen eltéríthetett volna a terveimtől. Nem sokáig élvezhetem azonban a felhőtlen nyugalmat, hiszen hamarosan felcsendül egy női hang, amely a nevemen szólít, bennem pedig az ütő is megáll egy pillanatra. Tudtam, sejtettem, hogy nem kellene túl sokat időznöm itt, hiszen valaki könnyen felismerhet, ez pedig meg is történt, szinte pillanatok alatt. Lehunyom a szemem, magamban azt latolgatva, hogy vajon miként is illene kezelnem a helyzetet. Végül döntök és nyugton maradok. Az, hogy valaki felismert, még nem egyenlő a lebukással, Dany és Alex nagy eséllyel mit sem tudnak majd erről. Elvégre, évekig jártam a Roxfortba, mégis sikeresen titkolom a környezetem előtt a dolgot. - Emma Callahan? - ismétlem a nevet, amint a nő elém áll, miközben igyekszem magamban az emlékeimben tárolt információkhoz nyúlni. Szégyen vagy sem, de semmi se ugrik be róla hirtelen. A cukrászdában eközben – szerencsére – minden visszaáll a normális kerékvágásba, szóval számomra is könnyebb csak rá koncentrálni. Végigmérem, magamban azt latolgatva, vajon milyen kapcsolatban állhattam vele annak idején. Csinosnak csinos, kedves arc, világos haj, nyílt tekintet, a mosolya pedig aranyos személyiségről árulkodik. Gondolom, nem az exeim táborába tartozik, hiszen túl fiatal hozzá, bár ezt ilyen korban már nehezebb megállapítani. Mondjuk, ebben az esetben aligha mosolyogna. Sok lány fordult meg annak idején az ágyamban, volt pár csúnya szakításom és azóta csak egyszer sikerült megállapodnom hosszabb távra, Melody mellett. Feltételezem hát, hogy a volt kalandjaim résztvevői nem ilyen boldog arccal vennék tudomásul a közelségemet. - Elnézést, de nem ismerlek fel – vallom be végül kelletlenül, de szavaim közben már állok is fel az asztaltól, hogy kihúzhassam számára a velem szemközti széket, felkínálva számára ezzel a helyet. - Mindenesetre, ha szeretnéd, elbeszélgethetünk. Van pár szabad percem és egy régi ismerősre nem mondhatok nemet, nem igaz? - mosolyodom el immár én is. Nem szokásom jó néven venni az ilyen találkozásokat, de nem lehetett olyan szoros kapcsolatunk, ha nem rémlik róla semmi se elsőre. Ráadásul, a kinézetéből ítélve nem lehetett több harmadikosnál, amikor én végeztem a Roxfortban. Egy ártalmatlan kis beszélgetés nem árthat, az olaszos vérem pedig szinte egyből helyeselni is kezd. Csevej egy csinos nővel. Rég kinőttem már a futó kapcsolatokat, de egy kis nosztalgia talán még helyre is teszi bennem a dolgokat. Ha a nő helyet foglal, én is visszaülök a helyemre, majd leintem a pincért. Szokásom meghívni másokat egy italra vagy hasonlóra, ezúttal se teszek hát kivételt. A hölgyemény ellenkezhet ugyan, de ehhez mindig ragaszkodni szoktam. Ezúttal hát rendelek egy fagylaltkelyhet, magamban abban reménykedve, hogy nem csömörlött meg a rengeteg édességtől. - Nos, Emma, honnan ismerhetlek téged? - fordulok érdeklődő tekintettel felé, miután leadtam a rendelésemet és a pincér is távozott.
Az elmúlt éveim valami rettenetesek voltak. Már az is megfordult a fejemben, hogy teljesen és gyökeresen változtatnom kell az életemen és fel kellene hagynom a tanítással, valami másba kezdeni, na de mégis mibe? Sejtelmem sincs, ha ezzel foglalkoztam eddig, akkor mi lehetne, amire hirtelen váltok? Ez azért nem olyan egyszerű. Abban viszont biztos vagyok, hogy egy félresikerült esküvő és egy elszúrt barátság után nincs más, mint hogy a nyárra lelépjek a szigetről is. Azt hiszem valami nagy körutazásra lenne szükségem, hogy kiverjek a fejemből mindenkit, aki mostanában ott tolakszik állandó jelleggel. Azért nem könnyű túltenned magadat azon, hogy ott hagytál valakit az oltárnál, mindezt azért, hogy aztán akiért tetted végül újfent hozza a formáját és elszúrja. Bár könnyen lehet, hogy ezt ketten szúrtuk el, én valami olyasmiről ábrándoztam, ami sosem volt, ő pedig nem tudta kezelni, hogy a barátságunk más irányt vesz. Az egész úgy el volt szúrva, ahogy csak lehetett. Igen, biztos vagyok benne, hogy levegő változás kell. Egyelőre csak Londonig jutottam el így a hétvégére, hiszen máshová nem mehetek, amíg nincs vége az évnek, de biztos, hogy a nyár nem Angliában fog majd zajlani számomra. Muszáj távol lennem mindentől és mindenkitől és túl tudjak ezen lendülni. Betérek hát a fagyizóba, hiszen kezd melegedni az idő, bár még mindig nem tudom, hogy fagyi lesz, vagy pedig süti, így amikor elérek a pultig előzékenyen félreállok kicsit, hogy a mögöttem lévőt előre engedjem, amíg még vacillálok, hogy mit is válasszak. Sok különleges íz, néha már úgy érzem, hogy túlságosan sok is. Elmerengve fordulok meg kicsit, hogy aztán kiszúrjam a sorban kettővel mögöttem ácsorgó ismerős arcot. Néhány pillanatig még akár zavarba ejtő is lehet az, ahogyan bámulom, mert próbálom valahová besorolni az arcát, hiszen ismerem, na de ki ő és...? - Luca? Luca Ma... - na itt elakadok, főleg hogy már kb. mindenki a szalonban engem bámul, mert a kelleténél úgy két fokozattal nagyobb hangerővel sikerült szinte fecsattannom a semmiből. Még a fagyis kanál is megáll szegény eladó kezében a mozdulat közben, kész csoda, hogy ijedtében nem roppantotta össze a tölcsért. A bőröm, ami elég világos paprika vörösre vált a rám szegeződő szempároknak hála és nagyot nyelek. - Bocsánat, ez olyan hangos volt, mint sejtem ugye? - egy fickó látom, ahogyan a magasba emeli a szemöldökét, valaki pedig mintha a hátam mögött egy asztalnál nevetgélne, de aztán nem sok kell, hogy a tekintetek újra visszvándoroljanak eredeti tevékenységükhöz, én pedig zavart mosollyal lépkedek oda a megszólítotthoz, mert ezek után már igazán nem tehetem meg, hogy csak úgy teszek, mintha mi se történt volna. - Szia! Biztos nem emlékszel rám már, de én jól emlékszem? A Roxfortból, ugye? Emma... Emma Callahan! - oh hát persze, hogy én emlékszem rá. Elég sokszor mentett meg lehetetlen helyzetekből, hiszen végzős volt, amikor én elsős és már akkor is iszonyú helyes fiú volt. Azt hiszem ő volt az a bizonyos első buta gyerekszerelem, ami nem is volt az talán, csak afféle rajongás egy tizenegy évestől, főleg hogy csak egy évről volt szó, aztán ő befejezte az iskolát, én pedig összebarátkoztam Maxszel.
Úgy érzem, Anglia az egyetlen olyan hely, ahová a mai napig nem szívesen teszem be a lábamat. Fura fintor ez az élet részéről, hiszen annak idején imádtam ezt az országot, minden ügyes-bajos nyűgjével együtt. Szerettem az iskolámat, az itteni szokásokat, sőt, még az időjárást is, a maga ködös, nyálkás természetével együtt. Mára azonban mindez megváltozott. Ha ide kell utaznom, az sose jelent semmi jót számomra. Alex ügyeit általában az anyja szokta intézni, hiszen ő közelebb áll a mágikus világhoz, de most – évek óta első alkalommal – nekem kell bemennem. Cseppet sincs ínyemre a helyzet, mást azonban nem tehetek. A húgomat nem kérhetem meg, hiszen ő mugli. Én pedig mágus vagyok ugyan, de már évtizedek óta igyekszem mugliként élni az életem. Alex házvezető tanára azonban mindenképp ragaszkodik egy személyes találkozóhoz. Ha nem is mindkét, de legalább az egyik szülőt látni szeretné. Tisztában vagyok azzal, miről is fog szólni ez a kis eszmecsere, ahogy a lányom tanárát is ismerem. Perselus Piton. Mindössze két évvel járt felettem, emlékszem, hányszor megalázták annak idején a folyosókon, de mivel én ebben sohase vettem részt, talán nem fog felismerni. Nem voltak összevont óráink, két külön házba jártunk, egyszóval, nem lehet ismerős számára a nevem. Én is csak az állandó áldozat szerepkör miatt jegyeztem meg az övét, de két szót se beszéltünk soha életünkben. Az ő szemében nyilván csak Alex mugli apja leszek, aki képtelen megnevelni a lányát. Nem mintha bánnám, hiszen számomra ez pont ideális. A névtelenségbe szeretnék burkolózni mindaddig, amíg ki nem teszem a lábam a főbejáraton. Alex és én azonban szépen el fogunk beszélgetni, ebben biztos vagyok. Nem elég, hogy állandóan élen áll a bajkeverésben, de még nekem is kockáztatnom kell miatta a lebukásomat. Annak idején Danyre is hatott a szentbeszédem, talán rá is fog, ha elég keményen adom elő azt. Sajnos, ő teljesen más személyiség, mint az unokabátyja, de a remény hal meg utoljára, nincs igazam? Addig tépem a szám, amíg el nem érek nála valamit. Vagy ha ez nem elég, akkor jöhet a büntetés. Van pár a tarsolyomban, hiszen egy cukrászdát vezetek és az ottani munka elég kemény tud lenni, főként a nyári szünet alatt. Mindenesetre, még mielőtt a Roxfortba venném az irányt, betérek Fortescue fagyizójába. Rég jártam már itt, utoljára diákkoromban hoztam el ide egy lányt randizni a nyári szünet alatt. Tökéletes hely azok számára, akik romantikára vágynak. Én viszont leginkább egy kis terepfelmérést szeretnék tartani. Nem mintha bármilyen szempontból is riválisa lehetnék ennek a helynek, a magam, Rómában lévő, mugli cukrászdájával. De azért az ember szereti meglesni, ki miként lett sikeres a maga üzletágában. Fortescue fagyizója pedig évtizedek óta töretlen népszerűségnek örvend. A lányok körében legalábbis minden bizonnyal. Jelen pillanatban is rengetegen ülnek a kirakata előtt, én azonban a benti helységet szemelem ki magamnak. Május van, közeledik a tanév vége, az idő azonban még korántsem annyira kellemes.
Egy pillanatra... pár mondat erejére kiöntöm a kis nyomorult lelkemet szegény Jadenek. És azt gondolom, hogy amúgy értjük miről beszél a másik. Az első mondata nyomán nem esik le, bár a különös felhangot kiszűröm annál a szónál. Bennem nem igazán merül fel, hogy Noxal, vagy bárki mással, csak azzal az egy személlyel mint pár képes legyek élni. Erről igen határozott tapasztalatom van, hogy nem vagyok rá képes. Nem tudom hosszútávon boldoggá tenni az illetőt. Ennyi és nem több. Társnak... igazán csapnivaló vagyok és még akár romboló jellegű is.. Aztán amikor beszélni kezd megtorpanok és csak nézek rá. Csak nézek rá mert mást nem tudok. És amikor leesik, hogy miért mondta, amit mondott hát akkorát koppan, hogy bele is döglik. Döbbenten nézek utána és fogalmam sincs mit kellene mondanom... Bár igazából, már minden mindegy lenne. Jadere nem haragszom. Nem ismeri a működésemet és a felvett elemek miatt rohadtul megtévesztő. Nem tudja, hogy nem csak vele vagyok képtelen erre, hanem mindenki mással is. A testemet megbénítja valami leírhatatlan a tekintetem kiüresedik, az arcomra azonban fájdalom ül. Szorít a mellkasom, de úgy amilyet már nagyon régen nem éreztem.. zsibbadnak a lábaim és a karjaim is. Az érzés... ami belülről kezd el kaparni és marni, pontosan ahhoz hasonlít, mint mikor Vorachot... közel háromszáz év után annyira sikerült kiégetnem, hogy megkaptam tőle ..."Tényleg csak pusztítani tudsz"... Aztán elment... Eltűnt örökre. Egy világot építettem újjá, egy kultúrát virágoztattam fel, azért, hogy ha egyszer valaha haza tér, láthassa... Láthassa... Nem tudom befejezni a gondolatot. Egyszerűen nem megy. Veszek egy mély lélegzetet és tovább állok. Eltűnök az utcáról.
Elég volt... nem fogom a sebeimet nyalogatni! Nincs miért emésztenem magamat és nincs miért úgy éreznem magamat mint akkor. Jade nem fog eltűnni a Földről. Lenyugszik. Én nem zaklatom, csak a szememet tartom rajta. Fokozatosan kiüresedek teljesen. A fejem már nem forr. Hideg és számító, mint mielőtt Jadet megtaláltam volna és ez az egész kibukott.. És bizony marhára számon fogom kérni Noxot, hogy most akkor ezt mire is kaptam, mert tudtommal nem tettem ellene?!...
//Köszönöm én is a játékot!!! Élmény velük drámázni! Nagyon NAGYON cukik*3* A szívem szakad meg értük!//
Sokáig hallgat, túl sokáig, én meg közben vívódhatok és aggódhatok, hogy elsiettem a kérdést, hogy nem volt jogom ilyet kérdezni - a gyerekeit várom, igen is van jogom! -, hogy hülyébb vagyok annál is, mint amilyennek mindenki gondol, de... Már nincs visszaút. Nem mondom, hogy türelmesen, de várok, újra meg újra rábámulva, ösztökélve, hogy kezdjen bele, de minél tovább rágja a szavakat, annál jobban veszítem el a reményt. Hiszen ha a válasz igen lenne, akkor kimondja, hogy "Persze" és kész. Nem kell magyarázni, nem kell mentegetőzni, hanem öröm és boldogság, de... Olyan halkan böki ki a "Nem"-et, hogy majdnem visszakérdezek, pedig nagyon is hallottam. Egy világ omlik össze bennem újra, mint minden alkalommal, amikor azt hiszem, hogy egy srácnak többet jelentek, hogy el tudtam bolondítani úgy, ahogy én belebolondultam, hogy több van közöttünk, mint kaland és egy éjszaka... Megtorpanok egy pillanatra séta közben, aztán folytatom tovább, nem állok meg, nem hajtom le a fejem, csak nézek magam elé, és próbálom felvértezni magam azzal, amivel mindig is... Nem szabad sírni, nem szabad sírni, nem szabad sírni... - Értem. Tehát nem szeretsz és nem is tudnál szeretni engem. - válaszolom, vagy inkább összegzem, miközben a torkomban hatalmasra nő a gombóc. Nem tehetek róla, általában olyan jól bírom, méltósággal távozok és csak azután omlok össze, de most... Így... a kisbabákkal a hasamban... Úgy érzem, mintha nem csak gyomorszájon vágott volna, hanem egyszerűen kiklopfolt volna valami hatalmas kalapáccsal. Hirtelen a fejem is megfájdul, ahogy a csalódottság elönti a testemet, de nem mutatok ki semmit, csak a szemem válik halványan üvegessé a visszatartott könnyektől. Az, hogy találjak magamnak egy másik fiút, valakit, aki igazán szeret... - Tudod, egy kicsit már belefáradtam abba a lekoptatós dumába, hogy túl jó vagy hozzám és hogy nem tudom megadni azt, amit megérdemelsz. - mondom halkan, és az ajkaim az akaratom ellenére is lebiggyennek. - Ne. Gyere. Utánam! Kérlek! - szólalok meg újra, ezalkalommal egyenesen ránézve, aztán hirtelen hátat fordítok és már csak menet közben szólalok meg, de nem visszanézve. - És legyél vele nagyon boldog. - nyöszörgöm, alig hallhatóan már, aztán megszaporázom a lépteimet és gyorsan eltűnök az egyik kisebb utcában. Ismerem az Abszol utat, tudom, hogy merre tartok és nem fogok elveszni, csak.... Egyedül akarok lenni. Sírni akarok. Sokat. Annyira nagyon egyedül vagyok... Megint...
// Köszönöm a játékot! Drámából velük sosincs hiány, nem síírok, nem sííírok... //
Jó igen, az ő szemszögéből valóban bunkónak hathat, hogy ilyesmit megmosolygok. Sőt egyenesen bántónak. Noha nem annak szánom. Azért, hogy ő sem hisz a véletlenekben egy kicsit megnyugtat. Szerettem volna vele mindenképpen tisztázni a körülményeket. Legalább egy részét. Nem bánom, sőt, nagyon nem bánom, hogy nem száll vissza a rózsaszín köd, viszont... azt hiszem nem szeretnék vele rosszban lenni... Ez pedig őszintén elgondolkoztat. Persze tény és való, hogy a gyermekek egy sarkalatos pont, de Jade nélkül nem lennének. És azzal hogy ezt elismerem, valahol igazat adok Nox kegyetlen kijelentésének és közben mégsem. Jade fontossá vált számomra, mivel vele esett meg a gyermekáldás, amiről szilárdan azt hittem, lehetetlen. És nem nem venném el a kölyköket tőle. Nem terveztem velük, nincs célom, hogy felhasználjam őket, nem akarok hódítani, és ha valóban oly hasonlatosak lesznek egy emberhez, akkor az utazást, nem élnék túl. Legalábbis nem biztosít róla senki és semmi. Ők ennek a világnak a részei, Jadel együtt... A kérdésére hosszabban hallgatok és őszintén egyfajta különös bűntudattal teli szomorúság ül a fejemre. Mint aki nagyon is vágyik egy egyszerű életre, legalább egy halandónyi életre, de nagyon jól tudja, ez számára lehetetlen. Ez az örök mumusom. Megcsóválom a fejemet. - Nem..- mondom ki nagyon halkan, mintha egy vereséget ismernék el vagy valamiféle kudarcot. Aztán nyelek egyet és rendezem a képemet. - Jó lenne...- bukik ki belőlem, magamat is meglepve. - ..Igazság szerint félek. Mégpedig attól, hogy elvesztenéd mellettem a ragyogásodat..- hallgatok egy rövidet - Én inkább, megadnám az esélyt, hogy egy tisztességes párt találj. Aki képes viszonozni, a saját léptékedben a szeretetedet. Vigyázok rátok, rá is vigyáznék, mert tudom, hogy fontos lenne számodra... - nehezemre esik kimondani az egészet. De legalább minden szó őszinte. Akármennyire is szar, nem tudok neki többet ajánlani, minthogy támogatom a létező összes módon, ahogy telik tőlem. De ha már így kibukott az igazság, nem fogom bele vinni egy olyan kapcsolatba, ami nem valódi.
Amikor felnevet egy kicsit rosszallóan ráncolom össze a homlokomat, nem esik jól, hogy kinevet, mintha az én problémáim aprócseprő dolgok lennének a végtelen világegyetemben, ahonnan ő jött. Borzasztó mondjuk belegondolni, hogy ez így is van. - A véletlen is el lehet előre rendelve. Véletlen. Sorsszerűség. Előre elrendeltetés. Ugyanaz! - ellenkezem továbbra is, még úgy is, hogy az a rész, hogy velem nem a szükség hozta össze, és ő figyelt fel rám, és ő választott ki engem, és érzett valamit... Ezek mind nagyon szépek. Annyira szépek, hogy már majdnem leszállna a rózsaszín felhő, de nem tud, és talán már soha nem is fog. - Én azt megértem, hogy nem szándékosan jöttél ide, és nem okkal, és hogy vannak véletlenek, meg hogy a babák is csodák... - kicsit elhallgatok, mert itt jön az a rész, hogy Nox egy bajtárs, én pedig egy csoda vagyok. A pír és a zavar néhány pillanatra belém fojtja a szót, csak nézek magam elé, aztán fel Ivorra, próbálom helyrerakni az érzéseimet, feloldani a feszültséget és a féltékenységet, amit Nox iránt érzek. Tizennégyezer év! A bajtárs ott van veled, mindig számíthatsz rá, együtt küzdötök az életben maradásért... A csoda micsoda? Valami megfoghatatlan, amit meg kell őrizni. És ez szép, csak... Csak nem válasz. - Látsz arra esélyt, hogy én lehessek a társad? Az egyetlen társad, akivel családként élhetnél? Ha nem is bajtárs, mert nem vagyok harcos, de... de a társad... egy párként... - teszem fel a kérdést, ezúttal máshogy. De tudnom kell, hogy legalább esélye van-e annak, amiről álmodoztam. Persze lehet, hogy ezúttal se fog egyenesen válaszolni, hogy vele akar lenni, vagy velem, vagy az is, hogy összetöri a pici szívecskémet, mint annyian előtte, de... Akkor is megkérdeztem. Most már kiböktem, ennyi.
Az első felhördülésére kiszakad belőlem egy rövid halkabb nevetés. - Lehet, hogy csak huszonhárom éves vagy vagy, de örülj neki, hogy nem csak egy emlék! Noxnál a hasonlóság adott, de ez nem jelenti, hogy az emlékkel azonosítom és innentől minden el van rendelve vele. Ő talált rám, így az egybe esés, puszta.. véletlen. - vonom meg a vállamat. Noha nem feltétlen hiszek a véletlenekben, most nem látom értelmét kifejteni neki az én álláspontomnak. - Nox egy külön álló személy, akár csak te, vele össze hozott az élet és a szükség. Rád viszont mindezek nélkül figyeltem fel.- Igen ezt határozottan bóknak szánom. Jade felhívja a figyelmemet egy sarkalatos pontra, ami számára ordenáré kérdőjeleket hagyott és így, hogy kimondta, már én is értem a probléma egy részét. - Bevallom őszintén, nem szándékoztam egyáltalán letelepedni a Földre. Egyszerűen csak az előző helyről tovább kellett állnom. Túlságosan zavaró voltam egy friss élővilág számára. Mint mikor valaki a dzsungelbe merészkedik felfedező túrára, holott tudja, bármikor szembe jöhet valami nagyobb és erősebb. Vagy valami apró de veszedelmes... Véletlenül keveredtem ide. - ismerem el - Mivel az alku miatt nem tudtam tovább menni, gondoltam... világot látok. Semmi... nem volt elrendelve. És főleg nem számítottam rá, hogy ez lesz belőle. Bevallom... az egy éjszakás kalandokat is mint szép emlékeket megőrzöm, de annyi. Nálad viszont... valami hozzád vonzott. Csak egy megérzés volt, hogy nem vagy jól és beékelődött a gondolat. - nem feltétlenül szépek amiket mondok, és nem feltétlenül pont egy leánykérés első mondatai, de így talán sikerül tisztázni pár apróságot. Amik annyira nem is apróak! - Nox.. olyan mint egy bajtárs, te pedig olyan vagy, mint egy csoda..
Az én szívemnek szívderítő, Ivornak persze nem tudom, hogy mit jelent ez az utca. Nekem egy kellemes emlék, ráadásul jövőre már nincs is miért idejönnöm bevásárolni könyveket, talárt, eszközöket, hiszen ez az utolsó évem a Roxfortban. Maximum nosztalgiából jöhetek el, ha valamelyik ismerősöm elhív magával, de addigra már nyolcadik hónapos terhes leszek! Nem, nagyon valószínű, hogy nekem már nem lesz többet a nyüzsgős vidám bevásárlás, illetve... tizenkét év múlva az ikrekkel. - Tizennégyezer éve! Egy tizennégyezer éves emlékhez hasonlít? Én csak huszonhárom vagyok! - szalad ki a számon teljesen kibukva, hiába mondja azt, hogy ne akarjak versengeni azzal a nővel. Hanem mit csináljak? Hagyjam, hogy elvigye, mert ez már egy tizennégyezer éves történet és hozzá köti a sorsa, nem csak a megszeghetetlen eskü? Ez most komoly? - Azt én is látom, hogy teljesen mások vagyunk, éppen ezért... én nem értem, hogy lehet, hogy ő... meg te... és te meg én... Vele akarsz lenni? Nem velem? Csak a babák miatt lennél a közelemben? - ömlenek ki belőlem a szavak, amik szertezúzhatják az utolsó idilli szalmaszálat, hogy egy család leszünk, randevúkkal, eljegyzéssel, házassággal, a gyerekekkel, míg a halál el nem választ. Megint kezdek egy picit bepánikolni, de nem úgy, ahogy Nox látogatása után kezdtem, most nem roppanok össze, sokszor koptattak le, bár sosem a gyermekem apja, de azt... azt könnyebb feldolgozni, mint a tizennégyezer éves ufót. Vagy akárhány éves Ivor.
Magam is kifejezetten hálás vagyok, hogy az utcák jószerivel néptelenek. Bár az üzletek nyitva vannak és... én még nem láttam emberektől nyüzsögni. Bizonyára szívderítő, vagy valami hasonló. -Őszinte leszek. - jelentem ki. Biztosítva, hogy hogy is állunk. A kérdését hallva nem bírom ki és egy mosolyféle húzódik a számra, nem kifejezetten vidám, de mintha éreztem volna, hogy ezt a kérdést fogja feltenni. - Nox kísértetiesen hasonlít... arra a személyre, aki velem egy időben ébredt. Nem testvérem. De a kötődés meg volt. Ennek már nagyjából tizennégy ezer éve. - mondom csendesen. -Azzal a személlyel bizonyos értelemben szeretők voltunk. Így Nox sem teljesen semleges...- aztán nyelek egyet - De jelenleg kimondhatatlanul dühös vagyok rá a viselkedéséért. És nem értem.- megcsóválom a fejemet, mert nem találom, amivel Noxot ennyire megsérthettem volna... Jadere nézek, mintha valamit kiéreztem volna. - Ne akarj vele versenyre kelni! - mielőtt bepánikolna egy bocsánatkérő mosollyal hozzá teszem - Azért kérem ezt, mert teljesen és tökéletesen ellentétesek vagytok. De mindkettőtök kivételes és csodálatos a maga nemében.
Elindulunk, az Abszol út tényleg csendes, ugyan az boltok nyitva vannak, de nincs az az iskola előtti nyüzsgés. Általában szeretem a nyüzsit, ha itt hullámzik körülöttem a sok nevető diák, szinte érzem a vidám szívdobbanásukat és át is tapad rám a mosolyuk, de most örülök, hogy lényegében csak ketten andalgunk. Ugyan annyira meleg nincsen, meg a nap se süt szépen, de ez a hely így is különlges és páratlan. Még a Roxmorts-i utcák sem ilyen kis hangulatosak. - Akkor őszinte leszel? Mindig? Vagy megmondod, ha nem mondhatod el. De ne csúsztass és ne hazudj! - mondom, aztán bólintok a szavaira. Rendben, akkor itt az ideje feltenni egy nagyon okos kérdést. - Nox... Csak az eskü köt hozzá? Vagy van közöttetek... más is? - bukik ki belőlem a kérdés, mert újra meg újra lejátszódik a jelenet, ahogy megjelent az a furcsa nő, elkezdte fogdosni a vállát, a tarkóját, és közben olyan ellenségesen ömlesztette rám az igazságokat, mintha csak azt várná, azt remélné, hogy összeroppanok rajta. Annyira kiráz tőle a hideg! És a gondolattól, hogy Ivor és Nox... hogy ők ketten... Lehet, hogy első benyomásra gonosznak tűnik, de még meg nem bélyegeztem, viszont az, ahogy fogdosta a gyermekeim apját nagyon nem jött be. Az a nő kétlábon járó titkos férfiideál volt, olyan porcelánbőrű, meg ribanc ruhás, magabiztos, igazi Femme Fatale, ha versenyeznem kell vele... Esélyem sincs. Azt hittem, hogy talán most az egyszer minden happy end lesz, egy órával ezelőtt, mikor egymásra találtunk tényleg azt hittem, még azt is el tudnám fogadni - vagy csak most hiszem így -, hogy Ivor talán nem öregszik meg velem, de így is még hosszú évekig boldogan élhetnénk, egy családként míg a halálom el nem választ, vagy valami.
