2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igazából azért jöttem erre a helyre, hogy egy kicsit egyedül legyek és végre el tudjak menekülni a többiek szúrós tekintetétől, de így jobban belegondolva egyáltalán nem bánom, hogy Winifred csatlakozott hozzám. Ugyan elsőre okoskodónak tűnt és számomra túlságosan is beszűkült a látásköre, de ezektől eltekintve aranyos lánynak tűnik. Talán egy napon még mindenféle gyűlölet nélkül is képes lennék rátekinteni. Mióta megtudtam, hogy nem is azaz apám, akit annak hittem már másabban nézek a világra. Belegondolva ebbe, akár egy mugli férfitől is származhatnék és akkor már rögtön nem lennék aranyvérű. Nem hiszem, hogy ezt a nézetem valaha is le tudom küzdeni meg őszintén nem is akarom, de biztosan nem ezek alapján fogom mostantól megítélni az embereket. Legalábbis most így gondolom, aztán meg majd meglátjuk, hogy ezt mennyire tudom beültetni gyakorlatba. - Itt is barátkozhatsz, részt vehetsz kalandokban és még összeütközésbe sem kerülsz a szüleiddel, mivel nem kell minden lépésedről beszámolni. Látod, egyszerűbb, mint gondoltad volna! – mosolygok rá elég furcsán, de ez a biztató vigyorom akar lenni. Nem én vagyok a legmegfelelőbb ember a társaim buzdítására, támogatására. Már az is nagy szó, ha magamtól valamit pozitívan látok. A szememmel követem Wini mozdulatait, s be kell, hogy valljam egy kis időre megáll bennem az ütő, amikor nem repül felénk egyetlen evező sem. Nagyot nyelek, mielőtt belekezdenék a mondandómba. - Semmi gond, nyugalom – mondom, de ezt inkább magamnak, mintsem a másik lánynak. – A számból vetted ki a szót! – nevetem el magam, mikor az uszadékfáról kezd beszélni, ám azt sem látunk sehol. - Jól van, nem tudsz valami varázsigét arra, hogy a pálcáinkkal tudjuk mozgatni a csónakot? – kezdek el gondolkozni. Egy kis szellő segítségével tudnánk irányítani és talán még fel sem borulnánk. Mondjuk úszni tudok, de nem vagyok a legjobb benne és nem akarok kockáztatni egy megfázást, hogy mindenem csurom vizes lesz. - Azta – csodálkozom azon, amit mond. – Amerika jó hely szerintem, habár nem tudom, hogy élnék-e ott. Ha az vigasztal, akkor én meg lehet, hogy Bulgáriába költözöm az újdonsült apámmal a nyár végén. Még várok, hogy milyen lesz itt a Roxfortban, de ha nem javul a helyzet, akkor gondolkodás nélkül lelépek és átiratkozom a Durmstrangba. Te hova járnál? Ilvermorny vagy maradnál itt suliban? – kérdezem. Ugyan nem a legegyszerűbb lenne megoldani Amerikából az utazást a Roxfortba, de viszont nem lehetetlen szerintem. Nem lehet ott olyan rossz, biztosan egy új és jobb élete lenne csak ezt most még nem képes belátni.
Esek kelek csúszkálok a sáron és igen, ha tovább szerencsétlenkedem, nem lesz szükség kamerára. A hirtelen pálfordulásom bekövetkezett. Kell, ha meg akarom érteni a környezetemet és magamat. - Én nagyon szerettem az összeset. És igen, elszomorít, hogy nem mehetek többet. Ott voltak a barátaim és ott próbálgathattam a szárnyaimat kalandok terén, anélkül hogy édesanyámékkal össze ütközésbe kerültem volna. - mondom egy vállvonással. Pár pillanat leforgása alatt pedig már benne is vagyunk a csónakban! Jóízűt nevetünk, bár a szívem a fülemben dobog. - Néha ilyen is kell...- a kérdése nekem is szöget üt a fejembe és azonnal a csónak aljába téved a tekintetem. Valóban nincs itt egy darab sem az evezőkből! Elő szedem hát a pálcámat, hiszen ez tűnik a logikus mozdulatnak - Invito evezők! - ejtem ki a csodamondat kombinációt, de nem történik semmi. Vagy nagyon messze vannak azok az evezők, vagy valóban nincsenek! Bexre nézek kissé tanácstalanul, aztán a tekintetemmel legalább egy hosszabb uszadék fát kezdek keresni. - Ha mást nem egy uszadékfát átalakítunk.... - mondom ki hangosan a gondolatomat. Egyenlőre mondjuk nem tűnik vészesnek a helyzetünk. - Vagy legfeljebb kiúszunk.. - utóbbi gondolatára erősen fintorba grimaszol az arcom, egyenlőre azonban nem aggódom a lehetőségeinken. Aztán kibukik belőlem még valami rendezve a kifejezésemet és Bexre fordítva a figyelmem. - Egyébként....- sóhajtok - Még év lezárása előtt, húsvét után nem sokkal anyáékkal lehet hogy Amerikába költözünk... - cseppet sem vagyok lelkes a gondolattól, sőt legszívesebben sírni tudnék! Persze ezt most nem mutatom. És rögtön hozzá is teszem a magyarázatot, miért említettem ezt fel. - A levelek alapján nemsokára bővül a Hill család... Bizonyára a "tökéletesen mugli" gyerek reményében. Én pedig, a költözés miatt, szeretném mindenkivel rendezni a viszonyomat. Nem szeretnék úgy távozni, hogy mindenkivel utáljuk egymást.. Legalább egy próbát tenni az ügyben. - Bex a tekintetemben tényleg láthatja, hogy nem kényszeres a hajlandóságom, hanem komolyan gondolom. Noha annyira nem nagy az ártér, mégis kellemesen belibegünk a közepére, mélynek azonban annál mélyebbnek tűnik. Még egy halovány érzetem is van hogy már nem Bex lendületétől haladunk, de még nem erősödött meg bennem ez a gondolat. Ezen kívül néhány fűzfa által, meg nádas által kitakart részt leszámítva, az egész partszakaszt belátni, többé kevésbé.
A múltkori kis bájcsevejünk után azt gondoltam volna, hogy köszönés nélkül fogunk elsétálni a másik mellett a folyosókon, s úgy teszünk, mintha nem is ismernénk egymást. Ez most tipikusan olyan szituáció, amire nem számítana az ember. Ha nem lennék olyan helyzetben, amilyenben vagyok valószínűleg már az is indok legyen, hogy ne álljak vele szóba, mert sárvérű, de akár én is lehetnék az. Nem azaz apám, akit annak hittem, s ezáltal kissé máshogy látom már a világot. Nem feltétlen ragaszkodok a normákhoz, amiket tanított nekem, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen meg fog változni a világképem. Ugyanaz maradok majd mindig. - Nem kellene annak lennie mégis mindig pletykálnak, de erről már mi nem tehetünk – rántom meg a vállam és eszembe jut az a sok tekintet, amikor végigsétálok a folyosókon. A pusmogás, az összenézések és még sorolhatnám. - Ki tudja – csak ennyit reagálok. Nem akarok Corvus-ról beszélni, s látszik Winin, hogy tudja kiről van szó, de inkább csendben marad. Jól teszi, kissé elrontaná a kedvem, ha róla beszélnénk, s őszintén ha el kezdené szidni még rendesen rosszul esne. Más ne mondjon rosszat Corvus-ról. - Az is lehet, hogy még ma is szemtanúja leszek egy hasonló akciónak és akkor nem lesz szükség a kamerára – mosolyodom el és újra elképzelem Winit, ahogy szerencsétlenkedik. Próbálom visszafogni magam, de végül egy jóleső kacaj hagyja el a számat. Nem sértésnek szánom kivételesen és remélem, hogy nem is veszi annak, így kap tőlem egy bűnbánó pillantást. - Hát szerintem annyira nem hangzik jól egyik sem – húzom el a számat. Nem bírnám elviselni, ha anyám még azt sem engedte volna meg, hogy fára másszak és még hülye egyházi táborokba is elküldött volna nyáron. Kiskoromban a nyár egyenlő volt azzal, hogy Corvus és én egymásnál voltunk, de ez természetesen már nem lesz így többé. – És rossz, hogy azóta nem mész egyre sem? – kérdezem kíváncsian. - Te őrültebb vagy, mert beszálltál mellém – mosolygok rá és leülök a csónakban. – Egyébként nem kellene lennie valami evezőnek? – kérdezem, de igazából már késő, mivel evezőt nem látok, mi pedig sodródunk egyre bentebb.
A választ először nem értem aztán sikerül elhelyeznem időben és térben. És amúgy csakugyan meglep, hogy így képesek vagyunk beszélni egymással.. egymásról. Az embernek nem baj ha néha meginognak az elvei, vagy a hite, csak utána találjon vissza hozzá megfelelő tanulsággal karöltve. Legalábbis én így gondolom. - Úgy értettem, hogy feltétlen kell, hogy elfogadott legyen az, hogy valamin csámcsogjanak az emberek? - de rá is legyintek. - Viszont nem bánom, hogy tovább fűzted a gondolatot. Így voltaképp válaszoltál egy másik kérdésemre is. - ismerem el egy mosollyal, a bókra csak biccentek bizonytalanul, meglepve és nem kevésbé zavartan. A következő válasza miatt pedig eljut hozzám, hogy ki is lehetett ez a barátja. Szóra nyitnám a számat. Látszik rajtam, hogy leesett, azonban be is csukom és nem firtatom túlzottan. - Sajnálom, hogy így alakult. Remélem.. azért idővel... zöld ágra juttok. - mondok csak ennyit. Nem kérdezek bele tovább, valamiért úgy vagyok vele, ha akar, fog róla beszélni. Az tény, hogy bár helyre raktam, hogy mit nem lett volna szabad a legutóbbi találkozásunknál, de úgy azóta sem tudom hová tenni Bexet. Vagyis... a bocsánatkérés után igazság szerint, nem volt tervem, arra, hogy mi lesz, nyilván nem esek neki újra... Kellemetlen lenne, de nem gondoltam valóban magam sem, hogy így... csevegve kalandra indulunk! -Talán legközelebb, ha leszek olyan béna és újra bele fordulok! - nevetem el magamat röviden, halkabban. - Csak ezért lesz nálam egy vízhatlanra bűvölt fényképező. - vigyorgok, aztán ahogy jön a következő kérdés vállat vonok. Majd édesanyám szigorú tekintetét és kioktató hangsúlyát veszem elő. - Egy lánynak nem illik fára másznia! Egy lánynak nem illik koszosnak lennie! Még a végén azt hiszik a disznókkal aludt! - szemet forgatok, de a kifigurázásomat követő mosolyba vegyül valami szomorkás, de egy sóhajjal tovább is illan. - Anya ilyen volt. A gazdaságban ő volt főleg velem odahaza. Apa házakhoz járt, vagy a templomba. - mondom egyszerűen - De azért vicces volt egy gazdaságban nem mocskosnak lenni.. - forgatok szemet egy kritikus vigyorral újfent, mert hát... tényleg nem volt egyszerű! - Legyen úgy! - felelem arra, hogy majd bepótoljuk. -Egészen jók. Korán kelünk, Istentisztelet napjában többször, kézműveskedünk, közösen főzünk. Földművelést, állatokkal való bánást tanulunk. Volt ahol volt lehetőség lovagolni. Este a tűz körül azért röpködnek a tanulsággal teli történetek, énekek. Vagy egyebek. Kirándulunk, túrázunk, végigjárunk egy egy rövidebb zarándok utat, megnézzük a helyi látványosságokat, érdekességeket, ha olyan hosszú a zarándokút, nem is térünk vissza az előző táborhoz, hanem út közben keresünk pihenő állomást, vagy kijelölt tábort. És mindezt nem csak belföldön. Én nagyon szerettem... - mesélem lelkesen, látszik rajtam, hogy tele vagyok kedves emlékekkel az egészről. Aztán elhallgatok egy pillanatra és kissé kifogy a szufla is - De amióta megjött a levél, értelemszerűen egyen sem voltam. - toldom hozzá egyszerűen, tényszerűen. Aztán menet közben elénk tárul a láp és én csak pislogok. Bex megelőz és mire felocsúdok már a csónakban van. - Várj! - sikkatom és utána eredek és csak annak köszönhetem, hogy utol érem, hogy figyeltem, hogy ne csússzak el! Azért jobb az idő, de egy fürdőzéshez még hideg lenne! A csónakba éppen csak sikerül belépnem, sikerül is előre borulnom és egy nyekkenéssel el is vágódok benne. Bár legalább nem ki belőle! - Őrült vagy! - nyafogom panaszosan, de aztán össze szedem magamat, megcsóválom a fejemet és nem bírom ki, hogy ne játsszon a szám sarkában egy mosoly.
Múltkori kis összemnésünk után soha nem gondoltam volna, hogy Winifred és én valaha is úgy fogunk egymással beszélni, mint két normális emberi lény, akik számba veszik a másikat. Eléggé fura, mivel én eddig nem igazán csevegtem egyetlenegy sárvérűvel vagy hollóhátassal sem. Az utóbbi alól mondjuk Benjamin Morgan kivétel, mivel a szüleink igen jó viszonyt ápolnak egymással és úgy gondolom, hogy ez a társalgás mindig is egy kicsit ránk volt erőltetve. Mondjuk ezeknek az időknek már vége, hiszen nálunk minden a feje tetejére fordulni látszik és nem hinném, hogy valaha összeül úgy a két család, ahogy nyaranként szokott néhány alkalommal. Minden megszokott dolog egyszer csak véget fog érni, s ez a vég már hamarosan kopogtatni fog. - Most lehet, hogy azt várod, hogy megcáfoljam az elveimet, de nem fogom. Én ebben nevelkedtem, nekem ez a normális és én úgy látom jónak, ha el vannak szeparálva az aranyvérűek a többiektől, de hogy őszinte legyek nem is igazán próbáltam még meg érdemi kapcsolatot kialakítani egy mugliszármazásúval. Lehet, hogy fura neked ez és ne vedd magadra, mert most tényleg egész rendes vagy – mosolygok rá. Remélem nem érzi tolakodónak vagy kötekedőnek, amit mondok. Mindig kiemelem, hogy én senkit sem bántok ok nélkül és ezt tényleg nem szánom sértőnek, így hiszem, hogy nem is veszi annak. Lényegében még egy bókot is odavágtam neki, ami tőlem nagy szó és lehet, hogy ez az első és utolsó alkalom tőlem az irányába, habár még kitudja, hogy mi lesz. Egyedül Corvus-t szoktam megdícsérni, de úgy érzem annak is végleg vége. - Igen – bólintok. – Nem nagyon barátkozom senkivel, eléggé magamnak való vagyok. Egy igazi barátom volt, de ő is kikotyogta a legféltebben őrzött titkomat rögtön azután, hogy megosztottam vele – válaszolok szomorúan. Meg sem próbálom leplezni az érzéseimet. Persze nem mondom ki a srác nevét, de ha elég szemfüles a lány, akkor rá fog jönni rögtön. Már pedig nekem szemfülesnek tűnik már abból is kiindulva, hogy a múltkori alkalommal jobban tudta, hogy milyen órám lesz, mint én. Csak reménykedem benne, hogy ezt nem adja tovább senkinek. Azért nem akarom, hogy Corvus-nak még ebből is hátránya legyen. - Igazán megnéztelek volna – adok ki egy kisebb kacajt. – Tényleg nem? De miért nem? Pedig ezek annyira jó dolgok! Majd bepótoljuk – legyintek egyet. Ez egy terv lett volna a jövőre nézve? Egy ígéret? Nem tudom, de kíváncsi lennék, hogy mit szerencsétlenkedne össze. Talán még jól is éreznénk magunkat közben. – Milyenek az egyházi táborok? – kérdezem érdeklődve, hiszen a varázsló társadalomban ilyen dolgokkal nem találkozni nap, mint nap. Hamarosan megérkezünk a mocsárhoz és ámulkodva figyelem a természetet. Minden annyira gyönyörű! Naphosszakat el tudnék itt tölteni, s már előre érzem, hogy a többi roxmorts-i kiránduláson is előszeretettel látogatok majd el ide. Felcsillan a szemem, amikor megpillantom a csónakot, s rendesen megörülök, amikor körbepillantok és nem látok senkit a közelünkben. Hirtelen ötlettől vezényelve odamegyek hozzá és be is szállok. - Gyere, ha mersz! – kiáltok oda Wininek nevetve, s egy olyan őrült ötletem támad, hogy elkötöm az apró csónakot.
Sóhajtok egyet. - Igaz...- dünnyögöm, bár nem épp örömteli tényeket közöl. - Szerinted ennek kellene a normálisnak lennie? - nem számonkérem, kivételesen, tényleg érdekel, voltaképp a véleménye, nem az amit a társadalom, vagy a szülei tolnak, hanem az ő véleménye. - Vagy ez is olyan aranyvérű kiváltság, amit nem érthetek meg? - kérdem egy mosollyal. Nem most nem marom meg, csak kicsit max szívom a vérét, rosszindulat nélkül. - Mármint... ha bele nevelkedünk, mint mondjuk egy vallásba, akkor épp annyira elfogadott lesz számunkra és épp annyira elfogadjuk minden savát- borsát anélkül, hogy megkérdőjeleznénk? - kérdem és közben beharapom a számat. Ez egyfelől egy önkritika is. Nem véletlen a valláshoz hasonlítottam. Talán így könnyebben megértem, miért olyan nehéz azon kívül mozogni, amit a társadalom normálisnak, vagy egy vallás elfogadottnak tart.. De mindenkinek van lehetősége megtalálnia magát a társadalomban akármilyen sorból is jött... ugye? Aztán tesz egy utalást, ami csak megérzésre az és belőlem meg elgondolkozva kibukik az első gondolat hozzá. - Egy barátod szólta el magát? - ugyan ki más tudhatna ennyire személyes dolgokat Bexről. Bár azt állította, nincsenek neki, illetve..azt, hogy nincs rájuk szüksége és ezt még én is a képébe vágtam.. azért.. a kérdésből kitűnik, hogy nem volt túl átgondolt a mondatom akkor. Vele mosolygom meg a helyzetet szemforgatva, kissé kényeskedve. - Jó! Elismerem, hiába lettem tiszta mocsok, utólag vicces volt.- megmutatja a lábát én meg elismerően biccentek. - Ejha! Le a kalappal!.. - elvigyorodok - Engem anya régen még fára mászni sem engedett! Sosem lehetett koszos vagy szakadt a ruhám. Úgyhogy az ilyen mókák meg maradtak az Egyházi táborokra. - na azok tényleg jók voltak! Arra, hogy felfal minket egy troll, hirtelen kiszakad belőlem egy röhögés. Az a fajta, amelyik nem túl hosszú, de szívből jön. - Már csak az kéne! Vagy egy kelpi! -jó a kelpi mondjuk nem vicces. Menet közben, egyébként a föld egyre vizesebb. Lassan cuppog a lábunk alatt, és meg is jelennek, a mocsarak körül oly jellemző növényzet. Az árterekre jellemző emelt gyökerű fák. És voltaképp nemsokára úgy egy földnyelvre érünk ki, körülöttünk pedig egy árnyékos, de azért még mivel nincs késő, napfényben fürdő láp terül tárul fel előttünk és nem is látni át hogy hol a vége. Mocsárgőz és növények takarják. A földnyelv, végénél, úgy tíz méterre előttünk pedig van egy csónak. Arra azért megtorpanok és gyanakodva nézek körül. - Az a múltkor nem volt itt.. lehet tényleg találunk egy trollt...- fojtom le kissé a hangomat. De azért nem suttogok.
Hogy őszinte legyek tényleg nem értem Wininek ezt a pártfordulását. Nem gondoltam volna, hogy a múlkori után még valaha is fogunk önszántunkból beszélgetni egymással. Azt hittem ha szóba is állunk majd a jövőben a másikkal, akkor ott a suliról lesz szó, de úgy tűnik hatalmasat tévedtem. Bevallom, hogy jól esik, hogy utánam jött és ez a bocsánat kérése, nagyot nő ezáltal a szememben a hollóhátas lány, s megjegyzem magamban, hogy a későbbiekben sem szekáljam, mert nem érdemli meg. Nem mintha olyan nagy kedvem lenne ahhoz, hogy bántsam a lelkét. Főleg, hogy az enyém össze van törve teljesen. Azért remélem, hogy a jövőben nem lesz újra a haragosom. - Elég nagy szégyen, de ez van – rántom meg a vállam, mintha annyira nem érdekelne vagy csak közömbös lenne a dolog a számomra. Persze bánt, hogy az emberek ennyit pletykálnak és csámcsognak, ám tényleg nem sok mindent tudok tenni ellene meg most annyira nem is akarok. Szívesen elkussoltatnám őket, de látni sem akarok senkit. - A Roxfort a pletykák telephelye a fiatalok körében. Ez olyan, mint a felnőtteknél a Minisztérium. Nagyon gyorsan terjednek a hírek, s ha valakit bemocskolhatnak még nagyobb móka – válaszolom őszintén. – Csak egy embernek kell bármit is elmondanod, akiben azt hiszed, hogy megbízhatsz, aztán kiderül, hogy mégsem – mondom fájdalmasan, s rögtön megjelenik előttem Corvus képe. Hiányzik a srác, de nem tudok neki megbocsátani, viszont bemocskolni sem szeretném, így nem mondok nevet Wininek. A diákoknak egy idő után úgyis fel fog tűnni, hogy mostanában nem lógunk együtt, pedig eddig rengeteg időt töltöttünk egymással. - Az ilyen élményekért éri meg élni – nevetek még mindig. – Én egyébként nagyon szerencsétlen tudok lenni, a lábamon jó pár heg van, amiket a kétballábamnak köszönhetek – magyarázom, s kissé felhúzom a nadrágszáram, hogy megmutassam a hegeket a lánynak. Egyik sem nagy és nem is kifejezetten csúnya. A legtöbb kiskoromból származik, amikor elestem vagy a bátyámmal verekedtem. Nem voltak unalmasak az otthon töltött éveim sem. - Felfal egy troll – csúszik ki a számon halálosan komoly fejjel, de egyszer csak elnevetem magam. Biztos jó móka lesz!
Igen tanultam, mégpedig, hogy a nem szabad magamra venni mások véleményét, főleg ha az valami általánosítás, amibe magam is bele tudok sajnos botlani. Jó képet kaphatott szerencsétlen Bex a hollóhátasokról... Remélem nem rajtam keresztül fog az összes többire is tekinteni! A szavaira megvonom a vállam, tényleg nem tudom miért jó másokon csámcsogni. - Lehet nincs életük amivel foglalkozzanak. Vagy a sajátjukra már rá sem mernek nézni. - a következőkre biccentek. - Tény, meglepett, de minden jogod meg van hozzá, hogy így érezz. - közlöm egyszerűen - Az viszont szerintem kifejezetten szomorú, hogy a Roxforton belül ennyire erősek az indulatok... Még hozzám is eljut, holott pont azon igyekszem, hogy ez ne történjen meg. -ismerem el, aztán inkább be is fogom a lepénylesőmet. Közben Bex már elindul én meg utána. Meglep hogy megnevettetem ezzel, de valahogy nem tudom magamra venni. Egy kicsit elmosolyodok magam is, és némiképp kényeskedve, de jó kedéllyel jegyzem meg. - De komolyan! Szörnyű volt! Borzasztó halszagom lett, meg poshadt pocsolya.- fintorgok, meg meg is borzongok, de azért érzem a... hát ha nem is a poént, valami hasonlót. Tényleg nevetséges volt a dolog. De lényegében mehetünk arra felőlem. - Jó menjünk, végül is mi bajunk lehet? - legfeljebb azóta vagy kiszárad, vagy kicsit terjedt az ingoványos rész... Mielőtt azonban talajvíz-mozgás elemzést tartanék fejben leállítom magamat.
Tisztán emlékszem, hogy a legutóbbi alkalommal, hogy álltam Wini társaságához. Őszintén engem kezdetben nem zavart a lány, igazából ugyan mindegy volt kivel vagyok csak ne kelljen számmisztikára mennem. Azon ritka alkalmak egyikén botlottunk egymásba, amikor nem akartam teljesen egyedül lenni, pedig az a valószínűbb, ha rólam van szó. Tudtam, hogy az órámon is csak ültem volna hátul és lehajtott fejjel hallgattam volna Vector professzor unalmas mondatait és közben azon pörögtem volna, hogy ne aludjak el azon nyomban. Örültem, hogy belefutottam Winibe és még ha teljesen más is, mint én és hollóhátas is élveztem a társaságát, míg ki nem bújt a szög a zsákból. Aztán már mondhattam neki akármit, nem volt túl kellemes a beszélgetés. - Legalább tanultál az esetből, én is tanultam belőle – jelentem ki könnyedén. Ekkor jöttem rá, hogy nem szabad hollóhátasokkal vitázni, mert nem bírják elviselni ha nincs igazuk vagy az adott embernek, akivel beszélgetnek teljesen más a véleménye a dolgok állásáról. Tanultam belőle, többet nem erőlködöm. - Jó felfogás, nem is kell foglalkozni velük. Én amúgy utálom a pletykákat. Általában ha a fülembe jut valami, akkor se fogom fel, mert nem érdekelnek. Nem értem miért jó az embereknek, hogy susmoghatnak másokról hülyeségeket – rántom meg a vállam. Valóban így gondoltam mindig is. Én sosem szerettem pletykálni még ha igazság is volt sem úgy fogtam fel a dolgokat és a mai napig így is teszek. - Tényleg nem kell bocsánatot kérni, megvédted az igazad és elöntötte a fejed a düh azért, mert én mennyire szerinted radikális nézeteket vallok. Ez mindennapos eset a Roxfortban – közlöm vele. Nem kell már meglepődni egy ilyen vitán, veszekedésen vagy beszélgetésen nevezze mindenki úgy, ahogy akarja. A mi iskolánkban szerintem percenként történik hasonló incidens függetlenül attól, hogy melyik házba tartoznak az illetők. Ugyan sietősre veszem a lépteim, de ettől függetlenül meghallom Wini hangját mögülem és utánam szegődik. Nincs most hozzá kedvem, de ahhoz sincs elég lelkierőm, hogy elküldjem, hiszen nem rég kért bocsánatot és amúgy sem akarok most veszekedni. Ha akar, hát jöjjön velem, majd leszek egyedül máskor. - Beleestél? – fordulok felé hirtelen és elnevetem magam. Hosszú idő óta most először kacagok jóízűen, még a könnyem is kicsordul egy kicsit. – Akkor nézzük meg a mocsárt és majd utána elmegyünk a tisztásra, ha túléltük – ajánlom fel és direkt használok többesszámot. Felőlem jöhet, nagy bajom nem lehet tőle.
Tizenegy éves korom óta küzdöm azzal, hogy megtaláljam az önképemet, ami a Roxforti levél után szilánkokra tört a szüleim reakciója miatt. Bex talán ebben a pillanatban épp azon megy keresztül, mint akkor én. A különbség, hogy ő valószínűleg hamarabb magára fog találni. De mindegy is. - Igen, de pont emiatt, mert csak vélemények, nem lett volna szabad úgy neked mennem. - Ismerem el. És tényleg így is gondolom. A kérdésre megcsóválom a fejemet és olyan arcot vágok mint akit a feltételezés is sért. - Nem érdekelnek a pletykák. Gáz, akinek ez teszi ki élete hírét, holott semmi köze hozzá! - tényleg hidegen hagy, legalábbis abból a szempontból, amiért most kerestem. Ilyen szempontból mondjuk kifejezetten örülök a származásomnak. A kutyát nem érdeklem! És ez valahol így van jól... Valahol biztosan. Másfelől érezhető, hogy nem is ástam bele magamat a dologba, hiszen pletykának említettem, nem ténynek. - Már pár hete kergetlek, hogy bocsánatot kérjek, azért ami ott a lukas óra elején történt. - mondom minden különösebb nélkül. A családját ért dolog miatt aligha lenne értelme nekem bocsánatot kérni. Aztán elfordul és már távozóra is fogja... Bennem pedig, ahogy nézek utána, tudatosul, hogy rossz irányba megy, így utána megyek. Megköszörülöm a torkomat, jelezvén, hogy nem rázott le ám! - Ha erre felé mész tovább egy öt méter múlva mocsárba botlasz... Tudom. Egyszer bele estem. - ismerem el egy undorodó grimasszal ami az emlékhez kapcsolódik. - De abba az irányba - bökök el hüvelykemmel balra - Van egy egész barátságos tisztás, egy kicsi tóval... - bár inkább csak pocsolya, pár ebihalon kívül meg egy eltévedt tavirózsán kívül, nincs benne sok minden. Sokat jártam erre, meg úgy Roxmorts körül. A Tiltott Rengeteg nekem ijesztő volt mindig is.
Kissé ideges leszek Winifred szavait hallva. Miért hiszi azt mindenki, hogy így jobb lesz? Semmit sem változtat a dolgon, hogy eggyel több vagy kevesebb ember kér bocsánatot vagy kedves velem. Eddig sem voltunk túlzottan jóban, sőt még csak egyszer beszéltünk szemtől szembe akkor is tragikus véget ért a mi kis csevejünk. Mondanom sem kell, hogy most nincs szükségem még egy ilyen vitára. Eddig szilárd önképem van, de most még azt sem tudom, hogy kicsoda vagyok. Mindig annyira magabiztos voltam és büszkén mondtam el mindenkinek az elveimet, de most már kezdem elhagyni magamat. Ez sajnos a külsőmön is meglátszik, nem vagyok a legjobb formában. - Várok – sóhajtok karba tett kézzel és megállok. Szembefordulok Winivel, de azért megtartom az egészséges távolságot, hogy halljam, amit mondani készül, de menekülőre is foghassam könnyedén. - Nem kell bocsánatot kérned, Winifred. Elmondtam, hogy azok csak vélemények. Nem érthet mindenki egyet a dolgokról – rántom meg a vállam. – Remélem ez a hirtelen bocsánatkérés nem a történtek miatt van – teszem még hozzá gyorsan. Nem szoktam senki előtt felhozni, mert legszívesebben én is elfelejteném. Jobb, ha nem emlegetem fel mindig, mert úgy nem megy a feledés. Amúgy meg hogyan is lehetne egy ilyen dolgot semmisnek elkönyvelni? Annyi kérdés van a fejemben, hogy az majd szétrobban. Biztos egy hollóhátas mindig ezt érzi. - Na jó, de én most lépek – mondom és hátat fordítok neki. Most, hogy felhoztam a világon a legfájdalmasabb témát legszívesebben egyedül lennék és pityeregnék egy kicsit. Most ezt is fogom tenni csak előtte még megvárom, hogy én és Winifred hallótávolságon kívül legyünk. Nem szabad, hogy meghallja, hogy sírok vagy ami még szörnyűbb, hogy meg is lássa. A hangokat talán még le is tudnám tagadni. Elindulok be az erdőbe, ám hamar rájövök, hogy eléggé ismeretlen terület ez nekem. A Tiltott Rengetegben sem jártam valami sokszor, többnyire csak órákon, de már az is barátságosabbnak tűnik ennél.
Hihetetlen de sikerül beérnem, és még csak fel sem kenődök rá a nagy sietségben! - Bexley várj! - szólok határozottan és kellően önérzetesen, valóban azt hiheti most robbantom ki a harmadik világháborút. Aztán csak kibukik belőlem. - Bocsánatot szeretnék kérni! - közlöm teljesen tényszerűen, egyszerűen, minden erőfeszítés nélkül. Ó bár máskor is így menne az ilyesmi!... - Végig gondoltam, és bár egyet nem értek veled továbbra sem dolgokban, de nem is ez a lényeg; nem kellett volna úgy beszélnem veled! Mondjuk úgy, hogy belém sikerült lépned, én pedig... - oldalt pillantok aztán vissza - megijedtem. Megijedtem az új helyzettől, tőled, attól amit mondtál. De mindegy is. A lényeg; - nézek rá jelentőségteljesen. - Ne haragudj! - bár nem tudom levetkőzni azt hogy okoskodás közben vékonyra ne préseljem a számat, vagy elgondolkodva meg ne ejtsek egy fölényes csücsörítést, meg hasoló hülye mimikákat, de voltaképp amit mondok az egyenes és elég nyílt, gördülékeny, még a pillanatnyi megtorpanások ellenére is. És minden ellenére amúgy nyugodt vagyok. És bár hatmillió verziót elgyakoroltam a tükör előtt, hogy mit hogyan és miként fogok mondani, most a fele lemaradt, de szerencsére a lényeg pont kijött. Nem vagyok jó az emberekkel való kapcsolatokban... Csak a szüleimmel meg magammal voltam általában mindig jóban... Meg az álszent barátaimmal. Akik a költözésünk után egy fika levelet nem voltak hajlandóak írni! Azóta meg... lényegében a tanárokon kívül nem igazán vagyok jóban, legfeljebb felsőbb évesekkel. A petárdás buliból Faust is kapott, de sikerült rendbe tennem a bundáját szerencsétlennek! Nem úgy mint a hajamat... Amúgy nem fogom kioktatni, én is ahhoz képest elég lengén öltöztem fel.
A mostani kiruccanásunk alkalmával Roxmorts-ban nem azért veszem az utat a város szélén található erdő felé, mert annyira imádom a természetet. Konkrétan tüsszögök, ha a növények közelébe érek, de egy jó kis varázslattal ezt is ki tudom kerülni. Mióta kiderült az igazság a családomról nem én vagyok a legboldogabb ember a világon, sőt pont az ellenkezőjét vallom. Már a Roxfort falain belül sikerül kiszűrnöm a pletykálkodni vágyó tekinteteket. Egyre több emberbe kötök bele, mert úgy érzem nyomós okom van rá. A hátam mögött terjesztenek mindenféle hülyeséget rólam. Itt már nem csak arról van szó, hogy anyám megcsalta apámat, hanem egy csomó dologgal kiszínesítik a történteket. Itt Roxmorts-ban annyiban különbözik a szitu, hogy a felnőttek is ugyanúgy susmorognak a hátam mögött, mint a diák társaink. Plusz Corvus-nak is nagyobb esélye van elkapni egy beszélgetésre, mint a hatalmas kastélyban. Muszáj volt elmenekülnöm, mielőtt a fiú észrevesz és bocsánatot akar kérni. Az emberek nem tudják, hogy a múltkori görbe délutánunk vezetett odáig, hogy mindez kiderüljön. Annyira jó minden a srácnak, hiszen okos, helyes, aranyvérű és az egyik legjobb varázslócsaládból származik. Maximum a hülye bátyja hagy egy kis foltot a család nevén, de az mégsem olyan. Ezen gondolatok kavarognak a fejemben, amikor az erdő széléhez érek. Rögtön le is ülök, de hiába van jobb idő a tavasz köszöntével még mindig fázom. Talán nem lett volna butaság egy sálat a nyakamba kötni, de ez már késő bánat. Emlékszem, hogy télen még Corvus alkalmazott egy bűbájt a nagy hóban, hogy ne fagyjon meg. Már nem is emlékszem rá pontosan és ugyan butaság, de makacsság miatt nem használnám. Felállok, leporolom a nadrágom és kissé lentebb húzom a kötött pulcsim, mivel az felcsúszott ültömben. Sétálni indulok, hogy kicsit felmelegedjek, ám ekkor meghallok egy női hangot, amint az a nevemen szólít. Jaj csak ezt ne! Nincs kedvem senkihez, ezért is vonultam el. Hát nem egyértelmű? Habozok, hogy megforduljak-e, ám végül engedek a kísértésnek, hogy megtudjam kihez is tartozik a hang. Egy rövid barna hajú, vékony hollóhátas lány áll velem szemben és hirtelen lesápadok. A legutóbbi találkozásunk sem sikerült túl jól Winivel, s félő hamarosan nekikezdi az okoskodását. Mindent el tudok képzelni, hogy mikkel oktat ki. Talán azzal kezdene, hogy jobban fel kellett volna öltöznöm vagy anyám mekkora egy fruska és hogyan kerüljem el, hogy rá hasonlítsak. - Ha nem bánod, most inkább egyedül lennék – válaszolom, s érzem közben, hogy a familiárisom a vállamra száll. Tudja, hogy feszültté váltam és jött, hogy támogasson.
Eltelt egy jó hónap.. Engemet pedig a történtek egy ideig még bosszantottak... Aztán valahányszor eszembe jutott, agyvérzést készültem kapni. Mi a francért? Aztán persze választ kaptam erre is. Sikerült végig vezetnem a miérteket, és a későbbiek folyamán, valahányszor eszembe jutott az eset, már nem idegesített, nem bosszantott, csak.. szomorúságot? okozott. Minden bizonnyal a bűntudatom miatt. Olyasmiket vágtam Bex fejéhez, amire semmi szükség nem lett volna, ha már az elején közlöm vele teljes nyugalommal hogy... valószínűleg abban a témában sosem fogunk közös nevezőre jutni, de nem is érdekel, menjünk tovább és mondjuk foglalkozzunk azzal, amiben viszont ott lenne az az Istenadta nevező! Azt le kell szögeznem, hogy nem érzem úgy, hogy igaza lenne, de nekem sem volt. Legalább is nem mindenben. Másfél hete, tulajdonképpen "kergetem" de valahogy nagyon tudja, hogyan kerülje el akarva akaratlanul is az embereket! Fogalmam sincs hogy a "véletlen" húzza az időt, vagy Bex neszelte meg, hogy keresem és ő járatja velem a bolondját?
Minden esetre, kivételesen, pont nem őt keresem, csak kiszellőztetni vágyom a fejemet. Főleg mert az egész azzal indult azután, hogy Bexet elküldtem a sóhivatalba, hogy egy pár felsőbb éves Mardekáros lány úgy gondolta, túl sokat papolok... és gondolták kipróbálják milyen a boszorkány égetés. Voltaképp nem lett volna nagy baj belőle... pár nyamvadt tüzijátékkal amivel rám akartak ijeszteni, nevetve elbántam volna. A nevetésem azonban egyből megszűnt, mikor is az egyik a talárom csuklyájában landolt... Azóta kalapot vagy sapkát hordok. Valószínűleg ez is kellően elgondolkoztatott, és bár egy pillanatra felmerült, hogy Bex is lehet az eset mögött, utána hamar szembesültem vele, hogy bár két aranyvérű családról van szó, épp úgy, ahogy apámék vallásában, itt is mélyen elítélik a házasságon kívüli dolgokat... A családjáról szóló pletyka... kegyetlen. Akár igaz, akár nem.. Az ilyesmiknek minek kell egyáltalán napvilágot látniuk? És bizony felmerült bennem a kérdés, legnagyobb megdöbbenésemre, hogy vajon hogy érzi most magát? Nem azért mert gúnyolódnék rajta... hanem mert érdekel. Hogy pontosan miért, nos ezt a kérdést gondosan eltoltam és nem hánytorgattam. Megelégedtem azzal a szikrával, amit valahol empátiának neveznek. Nem sajnálom, nincs miért.
Ehhez a mai naphoz egy rózsaszín lezser kötött pulcsit húztam felülre, rá egy bézs színű hosszabb egyszerű kabátot, a fejembe szalagos szalmakalapot nyomtam, és mint mindig, ha civilben vagyok, most is szoknyát vettem egyszerű fehér harisnyával. Kendővel kötöttem át a derekamat, elvégre annyira jó idő még nincs! Bár már repesve várom! Roxmortstól kifelé veszem az irányt, a falu melletti erdős részek felé, egyenlőre gondosan a döngölt úton maradok. Faust most is mellettem van és sajnos azóta sem sikerült megtanítanom semmire! Borzasztó ezt így... még csak bele gondolni is!
Mélázásomból az erdőt megelőző utolsó ház sarkán beforduló vörös lobonc ami kiszakít. Egy pillanatra össze zavarodik a rendszerem megint, mikor is megpillantom azt az utána sebesen cikázó kis valamit. - Bex! - sikkantok utána, de valószínűleg semmit sem hallott belőle. Épp ezért utána eredek, egyik kezemmel a kalapomat gondosan tartva, másikkal a táskámat, hogy ne himbálódzón. Lefordulok ott ahol ő és reménykedem, hogy amúgy nem egy csúnya varázslattal, találom szembe magamat, vagy mondjuk kenődök fel a vörösre... De aztán ki tudja..
