2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Daphne Elizabeth Jennings Születési hely és dátum: 1972. augusztus 9. London, Anglia Csoport: Varázshasználó Patrónus: Ló Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Auror Képesség:Legilimentor Mágikus adottság: - Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő, Bűbájtan - Kiemelkedő Kihez tartozol: Gerard Warrington, Nox Djarum
Jellem: Céltudatos, de igen bizalmatlan vagyok. Értsd nem igazán bízom meg senkiben sem komolyabban, kivétel ez alól talán Max, de még ő sem tud maradéktalanul mindent rólam. A tervem részleteibe teszem azt a saját biztonsága érdekében sem szándékozom beavatni. Sok minden van már a hátam mögött, így aztán igen nehezen nyílok meg bárkinek is. Saját magamról nem igen beszélek és nem is nagyon kedvelnek sokan. A munkahelyemen lenéznek és semmibe vesznek, hát én is hasonlóan viszonyulok hozzájuk. Enyhén szarkasztikus vagyok, a humorom is ilyen, már ha netán előbukkan, mert hát nem vagyok egy vicceskedő típus és nem is nagyon szeretek mosolyogni, vagy legalábbis nem szokásom. Magamnak való vagyok és most, hogy belevágtam ebbe a kis önálló akcióba ez csak még inkább így lesz, hiszen nem akarok belekeverni senkit sem. Erre tettem fel mindent, vagy sikerül, vagy... Hát jó vége nem lehet, ha belebukom igaz?
Kinézet, megjelenés: Barna kissé hullámos haj és barna szem. Hogy kitől örököltem az rejtély, hiszen nem ismerem a szüleimet. Az arcom csontosnak mondható. Nem én vagyok a világ legszebb nője, de nem panaszkodhattam sosem, ha pasit akartam. Vékony ajkaim vannak, hegyes orrom, vékony szemöldököm. Ha mérges vagyok az isten mentsen meg a pillantásomtól. A testalkatomon jól látszik, hogy rendesen meggyötört az élet és nem sokat törődöm a rendszeres és kiadós étkezéssel. Bedobok ezt-azt, amit sikerül út közben, ami jól látszik, mert hát vékony vagyok, igen vékony. Minden reggel futni szoktam, így ébredek fel, ezért szikár az alkatom és hát nem is vagyok egy mondjuk úgy bögyös teremtés. Állóképességem viszont bőven akad és időnként szoktam erőre is edzeni, hiszen egy auror sem támaszkodhat csak a pálcájára minden körülmények között, még ha ez utóbbit igen jól is forgatom.
Előtörténet: Az életem nem mondható éppenséggel a legegyszerűbbnek. Tele volt hullámvölgyekkel és csak remélhetem, hogy nem jönnek még újabbak. A pszichológusom biztosan azt mondaná, hogy nem is bírnék ki több mélypontot, de úgy gondolom erősen lebecsül, hiszen eddig is kibírtam valahogy nem? Árvaházban nevelkedtem, onnan kerültem a Roxfortba, ami soha sem egyszerű szülők és támogatás nélkül. Egyetlen pártfogóm volt csak, aki szinte már örökbe fogadott, vagy meglátott bennem valamit, egy akkori tanár, akiben, mint sokakban sikerült hatalmasat csalódnom. Nem csoda, ha nem igazán bízom már senkiben sem. Ugyan nem őt küldték, hogy a Roxfortba vigyen, csak később kerültem vele kapcsolatba a tanulmányaim elején, amikor híre ment, hogy az évfolyamtársaimnál a származásom sötét foltjai ellenére is tehetségesebb vagyok. Igen jól bántam már gyerekként is a pálcára, így csupán 13 voltam, amikor felfigyelt rám egy akkori auror annak ellenére, hogy tisztában volt a hátam mögött lévő zűrös múlttal. Árvaházban nevelkedve az embernek ritkán makulátlan a háttere. Szöktem meg nem egyszer nevelő szülőktől, kerültem bajba nem egyszer, lopáson is kaptak és még sorolhatnám. Persze a Roxfortban már valamelyest visszafogtam magamat a Griffendél ház tagjaként, de a házam ellenére ahogy nőttem újra barátkoztam olyanokkal is, akikkel nem kellett volna. Nos hát a végülis mentorom azért sokat segített, hogy ezek a kis kicsapongások ne harapódzanak el és ne menjenek a tanulás rovására, habár így is elég jól megismertem a büntetések mikéntjét az iskolában és voltam épp eleget büntetőmunkán is. De Bob igen sokat segített, hogy elkerüljem a komolyabb bajokat és következményeket is. Már igen korán megfordultam neki hála a Minisztériumban. Felmérhettem testközelből is, hogy milyen az aurori pálya és mivel apám nem volt, egyértelműen rá néztem fel afféle apafiguraként. Tisztelettel, már-már mondhatni rajongással. Na jó, a pszichológusom szerint konkrétan túlzott rajongással. A nyarakat innentől már könnyebb volt megoldani és a szüneteket is nála, azaz náluk töltöttem, mert hogy Bobnak volt egy fia, a kis Max és egy felesége is. Őket is kedveltem, bár Kathrine igen sokat utazott és azt hiszem ő nem igazán volt oda értem, főleg ahogyan cseperedtem. Max viszont imádott, hiszen sokszor vigyáztam rá a nyári szünetekben, amikor Bob dolgozott, szinte már anyja helyett anyja lettem, amikor az igazi a körutait járta. Talán mindezek után cseppet sem meglepő, hogy amikor végeztem a Roxfortban hozzájuk költöztem. Na ez Kathrinnek végképp nem tetszett. Tudom, hiszen nem egy veszekedésüket hallgattam végig. És hogy indoka volt-e ezeknek a veszekedéseknek? Gondolhatnád, hogy nem, hiszen Bob majdnem az apám lehetett volna, azzal a 15 év korkülönbséggel, ami köztünk volt. Na persze azok a viták tényleg indokoltak voltak. Volt rá példa, hogy Bobbal aludtam és a kis Max-szel, amikor az anyja elutazott. Végül is én magam is gyerek voltam még 14 évesen. Aztán csak úgy megtörtént a dolog egyik reggel, amikor Maxet már Bob visszavitte a saját ágyába. Nem mondhatom, hogy ellenkeztem volna, csak úgy jöttek egymás után az események és valahogy nem tartottam annyira furcsának az elején. Amikor pedig már igen, akkor tudtam, hogy ez nem olyasmi, amiből ki lehet hátrálni. Azt hiszem onnantól nézett rám Kathrine is másképp, mintha tudta volna, mintha látta volna, vagy én voltam tartózkodóbb és megérezte? Magam sem tudom. Nem volt sok eset, amikor ilyesmi történt és e miatt is történhetett, hogy nem sokáig maradtam náluk az iskola után. Kathrine csak pár hónapot tolerált, aztán közölte, hogy el kell mennem, mert már Max is a Roxfortba jár és nincs náluk keresnivalóm. Nem mondom, hogy könnyű volt, de Bob segített találni egy kopott kis lakást és munkát. Persze maga mellett, a Minisztériumban egyelőre csak afféle irodistaként. Én valahogy mindig azt hittem, ha vége az iskolának, az én tehetségemmel ennél többre jutok majd egyből, de persze ez nem így ment. Bob azért nem tett mindent kockára, ha jól sejtem tartott a feleségétől, a megítélésétől, jobban, mint amennyire nekem akart segíteni. Nem volt könnyű időszak, egyedül voltam, hiányzott Max, hiszen szinte már az anyja lettem és pocsék volt bejárni naponta úgy, hogy Bob máshol dolgozott és csak néha köszönt oda a folyosókon, mintha alig ismerne. Ez volt életem első igazi mélypontja. Sikerült lecsúszni, újra megtalált a baj, régi "barátok", akik belevittek mindenféle rosszba. Nem csoda, hogy még mindig nem sok bizalma van felém senkinek sem, ha egyszer nem épp makulátlan a múltam. Balhékba keveredtem, gyakran jártam el szórakozni, nem sok híja volt, hogy kitegyenek a lakásból, pedig csak béreltem. A felső szomszéd idős néninek nem tetszettek a hozzám érkező cseppet sem visszafogott pasik, a hangoskodás, a drogok... Végül Bob halála térített magamhoz. Pár évvel később, 23 voltam, amikor rájöttem, hogy ezt így nem csinálhatom. A temetésre is titokban mentem el, amikor megtudtam a hírt. Akkor jöttem rá, hogy én ezt akarom csinálni, amit ő is tett és utána járni, hogyan halhatott meg. Na persze ez nem megy ilyen könnyen. Sok küzdelem árán lettem auror végül és persze mindent legalulról kezdtem és még a mai napig is a legbénább ügyeket kapom. Lényegében mindenki engem ugráltat és hiába voltak kiváló értékeléseim a Roxfortban senki sem hisz bennem. Egyedül Max, aki időnként meglátogat, akivel szoktam beszélni és aki tényleg mellettem áll és azt hiszem hisz is bennem. Én neveltem és most mintha a testvérem lenne, legalább ennyi idő lett ebből az egészből. Bob ügyeibe is beleástam magamat és a szálak egy bizonyos illetőhöz, azaz a klubjához vezettek. Na persze a munkatársaim kinevettek. Semmi közöm egy ilyen sötét alakhoz. Úgy se találnék rajta fogást, hagyjam hát békén, mert csak megütöm a bokámat, de nekem eszem ágában sincs. Ha megoldom ezt az ügyet, ha rács mögé juttatom Noxot, vagy bezárom azt a helyet, akkor végre el is érek valamit, megbecsülést szerezhetek. Vagy ez, vagy... ennyi volt, más módja nincs és mivel eléggé névtelen vagyok ahhoz, hogy megpróbáljam, hát miért ne? Saját szakállamra, beépülni egy ilyen helyre, ha kell akármit vállalni az ügy érdekében... ez van most a soron és végig fogom csinálni.
