Az Istenit! Ja nem, ez vérfarkas!

First topic message reminder :

Zenéért katt ide!

Ábrándozok rajta, ameddig tehetem és persze amilyen diszkréten csak lehet. Nem közlök felé mást, csak egyfajta lenyűgözöttséget. Az ég világon semmi fenyegetőt nem találhat bennem, legalábbis ami a kisugárzásomat illeti. Maximum mint egy papucsállatka.
Szándékosan. Valószínűleg a helyzet furcsasága épp elég számára, sőt érzem is, ezért döntök úgy, hogy végtelenül leszedálom és visszafogok mindent.
A tekintetemben állandó, szakadatlan érdeklődés honol, a tartásom, mozdulataim, valóban könnyedek és rugalmasak.
A pálcát úgy nyújtottam felé, hogy voltaképp amint elveszi, már varázsolhatott is volna vele ha nagyon akar.
Két keze van, és ha az egész mellét nem is, a nagy részét, egy kézfejjel meg egy karral is jócskán ki lehet takarni. Persze aztán ez női szemmel, főleg ha nincs híján a szemérmességnek, bizonyosan egészen másképp festhet.
Márpedig szemérmesség az akad dögivel ahogy feltűnik. A válasza meglep.
-Magadat? Miért? - érdeklődöm, aztán rám zúdítja a várva várt kérdéseket, közben egyértelműen leadja a jelzést hogy öltözne, én pedig leszek oly rendes és kiválasztok egy pontot a falon, amit kinevezetten roppant érdekesnek találhatok arra a kis időre. - Utazó vagyok. Egy vándor, elég messziről, bár... ez a hely már régóta nincs. - Közben ha már arra járok, megfigyelem a környezetemet, vagyis, Emma környezetét. - Felkeltetted a figyelmemet.-
Mikor végzett vissza sandítok rá, aztán felé is fordulok. - Láttam már átváltozásokat, de mind egy kicsit más volt, más.. történettel. - mondom nyugodtan, kezeimet összefogom a hátam mögött lazán.
- Honnan az erőm? - hümmenek egyet mintha nem érteném teljesen a kérdést, holott elég egyértelmű, mégsem erre válaszolok. - Ezek szerint a te átalakulásodért egy átok a felelős? - eltűnődve szemlélem. -Különös. Sokszor olyan inkább mint egy állandóan lappangó, visszatérő betegség.- osztom meg az eddigi tapasztalataim közül a nagymértékben jellemzőbb esetet. Persze ez nem zár ki semmit, és mindig izgalmas új megközelítéssel találkozni!

Farkasból egyetlen pillantás alatt váltam egy megrettent őzsutává, és kissé dermedten figyelem az alakot, miközben a szívem elkezd szépen lassan csitulni, bár tudom, hogy a testem nem pontosan érti, hogy mi folyik itt. Hiszen fent ragyog a hold, ahogy Ivorra - mert ennek a különös erejű lénynek ez a neve - felnézek, ezüst sziluett ragyogja körbe. A szemem fürgén jár, védelmet és ha rosszindulatot szimatolok akkor támadási felületet keresve, de a meztelenségemtől elég nehéz eltekinteni. Abban a pillanatban, hogy úgy érzem ártani akar nekem, persze nem érdekelne, hogy látja a testem, cselekednék, annyira nem bénít meg se a félelem, se az emberekbe iktatott szégyenérzet. A falkában, ahonnan kiváltam a nők és a férfiak soha nem voltak ilyen kínos helyzetben, minden átváltozás után néhány pillanatig pőrén tekintettek egymásra, de én sose tartoztam közéjük, és már több, mint tíz éve a Roxfortban élek, és az emberek erkölcséhez szoktam hozzá.
A pálcát felém nyújtja, furcsa mosolyával egyelőre cseppet sem megnyerve a bizalmamat ebben a furcsa helyzetben. A kérdésre egyelőre nem válaszolok, de amikor meglátom a kezében a pálcát kicsit nyelek. Át fut az agyamon, hogy ha képes visszaváltoztatni, akkor pálcával se védhettem volna meg magam, de egy igazi Griffendéles nem ilyen. Minden alkalmat meg kell ragadni, és nem adhatjuk fel soha. Látszik rajtam, hogy veszélyként tekintek rá, és talán épp ezért nyújtja felém a pálcát, de ahhoz, hogy átvegyem, el kell vennem a kezem a melleim elől. Egy pillanatra letekintek a kezemre, aztán vissza a pálcára, és a fickó arcára, ami kirajzolódik mögötte. A tekintete olyan furcsa, olyan könnyed és laza, mintha mindennapos lenne, hogy egy vérfarkas odújába besétál és visszaváltoztatja, aztán marad egy kicsit cseverészni. Nekem nem az, az biztos, de ha már nyújtja a pálcát és csak egy pillanat átvenni, nem fogom elszalasztani azért, hogy magamat takargassam. Szóval a kezem villámgyorsan átveszi, és már is egyetlen fokkal nagyobb biztonságban érzem magam.
A köpenyt csak azért fogadom el, mert ameddig így kuporgok a földön, még ahhoz sincsen  magabiztosságom, hogy megkérjem, hogy csukja be a szemét, ameddig előveszem a ruháimat. Másfelől meg... ahogy felém nyújtja és végignézek furcsa szabásán és megtapintom az anyagát egyértelművé válik, hogy ahogy a pasi, úgy a ruházata sem éppen idevaló. Egy varázsló sem visel ilyet, és azt hiszem a muglik sem, Angliában legalább is biztos. Abban a pillanatban, hogy magamra terítem a köpenyt és felállok, már is visszatér belém az "élet" és már nem azzal a rettent gida szemmel nézek rá. És ami nem kevésbé elhanyagolható, hosszú hallgatás után meg is szólalok.
- Emma vagyok, és magamat láncoltam ide. - mondom, egyelőre csak rövid közleménybe, miközben a köpenyt egyik kezemmel összefogva, másikkal a pálcát tartva magam mellett sétálok az egyik fotelben heverő ruháimhoz. Nem veszem le róla a tekintetem túl sokáig, akármit is tesz most, azzal, ahogy belépett, nagyon is meglepett és meg is ijesztett.
- És nem értetted a kérdésem, Ivor. Nem a nevedet kérdeztem, hanem hogy Ki vagy. Honnan jöttél, miért jöttél, honnan az erőd, hogy csak úgy megfékezd az átkot? - sorolom a kérdéseimet, és a szemembe őszinte kíváncsiság költözik. A fejemmel biccentek, hogy forduljon a fal felé, és nagyon remélem, hogy megteszi, mert magamra akarom ölteni a saját ruháimat ehelyett a köpeny helyett. Nem azért, mert úgy gondolom nem elég divatos viselet, hanem azért, hogy újra, ténylegesen önmagam lehessek, mert úgy tűnik, hogy ameddig ez a férfi itt van, engem elkerül az átváltozás. Hogy a fenébe létezik ilyen?
 

Gyönyörködöm a visszaváltozásában, hiszen ezt nem lehet máshogy leírni.
Pillanatra felmerül, bennem, hogy elaltatom a tudatát ideiglenesen és jtászom kicsit az át, illetve a vissza alakulásával, de aztán leteszek az ötletről. Nem akarom megkínozni, és bár hiába aludna a tudata jó mélyen, így is fel tudom mérni, hogy a fizikai megterhelés ami ezzel az oda vissza jelenséggel járna, bizony hamar a végkimerülésbe sodorná szegény lányt.
-A nevem Ivor. Csak így röviden. - mutatkozom be egy rugalmas meghajlással meg egy kajla mosollyal. - És te?- kiegyenesedem, közben megforgatom a pálcáját hosszú vékony ujjaim között. -Csak nem ezt keresed?- ő hátrább csúszott én közelebb lépek lassan, hangtalanul. Markolattal felé szegezem a pálcát, úgy, hogy nem is kell nyújtózkodnia érte. -Tessék. Ellentétben veled, én nem sok hasznát venném.- Aztán valami szöget üt a fejembe, ahogy végig nézek rajta és feltűnik, hogy mennyire is takargatja magát. Meg hogy jóval fiatalabb, mint azt elsőre gondoltam, másfelől megcsap amit érez a helyzettel kapcsolatban, nyugodtan reagálok, nem lenne értelme zavart színlelni, vagy egyebet, csak őt hoznám kellemetlen helyzetbe. Persze azért illő köntösbe bújtatom a felismerésemet. Az előzékenység ebben az esetben talán segítségemre lehet.
Mit is gondoltam, mikor a kezemet nyújtottam?! Ejnye! Csettintek a nyelvemmel.
-Óh, bocsáss meg, néha kimegy a fejemből, hogy a ti kultúrátokban mekkora jelentősége van a ruhának!... Legalábbis mostanság mindenképp. - csivitelem könnyeden majd lecsatolom a vállamról a köpenyemet, félre fordulok, nem bámulom hát tovább, és odanyújtom neki. Nem az a hatalmas darab, ami alá az ember széltébe hosszába elfér, de annyit takarni fog mindenképp amennyire szükség van. Puha, az anyagáról Emma csak annyit tud megállapítani, hogy valamiféle bőr lehet, vékonyabb ugyanakkor érezhetően ellenálló és nehéz. Súlyához a beletűzött fibula is hozzá ad. Stilizált egymással szembe fordított sakálfejek díszítik. Fém az anyaga, mégis mintha, a csillagos kékesfekete mélységes éjszakai eget tükrözné. Hold nélkül. Bebugyolálkozhat. Megkeresem a tekintetét.
-Na, már pálcád is van, meg köpenyed is.- nézegetem, az arcát fixírozom, aztán a fejünk feletti lukon át a Holdra nézek. Nem takarták ki a felhők és tökéletes gömbölyded alakja incselkedően csillog az éjszakai ég ékeként.
Újra a lányra pillantok. -Áruld el nekem, miért láncoltak a Hold alá, egy ilyen elzárt, védett helyen? Nem csillapítani szokás az ilyesmit ilyenkor? Az ott -bökök fel a lukon át az égitest felé - nem éppen az ellenszere. - merengek érdeklődve és megálljt parancsolok magamnak, hogy az erőm által térképezzem fel, mi felett is siklott el a "tekintetem". Megkímélve őt is ezzel, többek közt, egy olyan élménytől, mintha egy melegebb légáramlat kúszna végig a testén... meg úgy a bőre alá bújva is...
Oda lenne minden izgalom ha előre leleplezném a válaszokat!

Már nincsenek többé gondolatok, amikor elkap a vérszomj és végbemegy az átváltozás. Ahogy előre vetődök, támadásra készen, nem számítok arra, hogy bármi az utamba állhat, hogy egy csuklómozdulattal hátravethet, mielőtt akárcsak haja szála görbülne. De nem csak egyszerűen visszaver egy széllökéssel, annál sokkal, sokkal több történik. A testem újra megfeszül, mintha a teliholdnak hirtelen végeszakadna, és már kezd ébredezni a tudatom, már kezdek rettegve gondolni a fájdalomra, amikor a dübörögve verdeső szívemet hallom meg, és nem a fájdalom tompítja az érzékeimet. Összekuporodok a földön, ahogy végbemegy az átváltozás, meglepően kevés fájdalommal, de még így is kellemetlenül. A meztelen testem ahogy lassan elkezd hülni a megterhelés után, pillanatokon belül reszketni kezdek. Nem mintha olyan hideg lenne a kis odúmban, így egyértelmű, hogy az átváltozás van ilyen hatással rám. Nem tudom, hogy mi történt, nem tudom, hogy mit gondoljak, így ahogy az arcomba omló hajam mögül felpillantok, ez a magas, furcsa alak egy űzött vad tekintetét láthatja villódzni a szememben. A meztelenség, és hogy egyik percről a másikra eltűnt a farkas megtölt a kiszolgáltatottság érzésével, így mikor a kezét nyújtja felé a füldön kicsit csúszva eltávolodom, és a lábamat felhúzva, a kezemet pedig a mellem elé szorítva takarom el magamat.
- Ki vagy te? - kérdem, de a hangom nem vádló, nem ellenséges, csak zavart, és kicsit ijedt. Hiszen... Ki képes ilyesmire? Mi képes ilyesmire? Még soha, soha nem hallottam, hogy igézéssel így vissza lehet folytani az átváltozást, azt pedig főleg nem, hogy nonverbális mágia képes lenne ilyenre, hiszen nem látok nála pálcát. És az öltözéke is elárulja, hogy biztosan nem a Roxfort diákja, de nem is valami friss tanár. A rengeteg egy nem ismert lakója? Valami különleges faj képviselője, mint a született vámpírok, farkasok, vagy a sellők? Ki vagy te idegen?
Miközben a válaszát várom a pillantásaim el-elugrálnak róla, lehetséges fegyvereket, és persze a pálcámat keresve. Nem tudom, hogy kivel állok szemben, de azt igen, hogy hatalmas mágikus képességei lehetnek és én itt vagyok, egyedül, meztelenül, fegyvertelenül, elnémulva és remegve a kétszeres átváltozástól. Bár mindez az életösztön része, még is egy másik megérzés, vagy éppen a logika azt súgja, ha ártani akarna nekem, akkor már megtette volna. Sőt, talán ez a visszaváltozás, ez segítség akart lenni a részéről? 

Érzem a gyötrődését, a küzdelmét a kórsággal. Érzem a fájdalmát, az elszántságát, azt, hogy kordában akarja tartani, ami személy szerint valahol meglep. Sokféle likantróppal találkoztam már, de nagyon kevesen voltak akik utóbbira törekedtek. Mikor befejeződik az átalakulás,
addig gyönyörködöm benne míg hagyja.
-Hmm milyen kár... Pedig szurkoltam. - mármint abban hogy uralni tudja. Hiszen annyira küzdött rajta. No sebaj, sebaj! Hamar támadásba lendül és felém veti magát, nekem pedig atyaian szánakozó mosolyra görbül a szám. Állok ugyanott, csak bal kezemet nyújtom előre gyorsan, a pofája magasságába. És egy kisebb légnyomás söpörhet végig rajta, vissza nem tartja, cserébe vetődés közben alakítja vissza a kölyök farkast egy pillanat alatt. Na jó kicsit talán több mint egy pillanat, de már nagyjából emberi formában hasalhat az elvesztett lendületben, közvetlen előttem. És persze be is fejeződhet a vissza alakulása. A fájdalma nagyját, hogy ne ájuljon bele az intenzív élménybe elnyelem, mivel szeretném, hogy magánál maradjon.
És lám lám mi landolt a lábaim előtt! Megengedem magamnak, hogy egy kicsit elidőzzön a tekintetem rajta. Egész testén és emberi lényén. Aztán odanyújtom neki a balomat, hogy felsegítsem. Arcomra barátságos mosoly kerül.
- A likantrópia undok kórság. - nekem a mesztelenség annyira természetes állapot, hogy gyakran feledem el, másnak esetleg nem az, legalábbis nem publikusan. Másfelől annyi féle fajta testet lattam már ruhában, vagy anélkül, hogy nem tudok kifejezetten jelentőségét tulajdonítani annak, épp, hogy kerül elém a személy. Így első körön nem merül fel bennem, hogy tán ruha is kéne erre a szegény lányra! Meg hát amúgy is! Ami szép, azt minek takarni?

Éget az átváltozás elemi ereje, és a szememből könnycseppek csorognak szépen lassan, ezüstös fénnyel csillogva a holdsugarában. Az égre emelem a szemem, amikor megjelenik egy ködös alak. Nem látom tisztán, de állatnak tűnik, ami annyira ugyan nem nagy baj, hiszen a vicsorgásra és morgásra csak elmenekül, nagyobb lenne a baj, ha egy ember botlott volna belém. De az lehetetlen, a tölgyfa környékét is levédték a mágusok, egy ártatlan se kerülhet ide, senki olyan, akiben kárt tehetnék, miközben megpróbálom uralni az átváltozást. Egyelőre... sikertelenül.
Végül egy-két pillanat és még egy rángás után, mikor a testemről leszakad a ruha és elkezdi beborítani megnyúlt, állatias tagjaimat a szőr, már egy cseppet sem emlékszem arra, hogy valami benézett a lyukon. Még nem teljes az átalakulás, a tudatom próbál ragaszkodni és kapaszkodni az emberségembe, és éppen ezért veszem észre amikor valami megjelenik az ezüst ajtónál, könnyedén, mintha mi se tartaná vissza, se varázs, se fém. Egy pillanatra belefagyok a mozdulatba és kitágult fél-vérfarkas szemmel bámulok az állatra, ami perceken belül átalakul. Animágus lenne? Bizonyára, de a ruhája is olyan szokatlan, hogy a pattanásig feszült idegeimet tovább húzza, egészen addig, ameddig az átváltozásom  el nem borítja az elmémet. Az agyaraim megnőnek, arcom állatiasan megnyúlik, a külsőm már minden porcikájában a sötét szürkés-barna szőrrel van borítva, és a kezeimen a karmok agresszívan merednek a lényfelé. Nem tudok másra gondolni, minthogy betolakodó és veszélyforrás, és mivel a láncaim, amiket önként vállaltam, az egész odúmba elég hosszúak...

A farkas felvonyít a Hold felé, aztán éles karmaival az idegen felé veti magát, hogy darabokra tépje.  

A tölgyfa törzsén át besütő csodálatos Hold fényét egyszer csak az én pofám takarhatja ki, egyenlőre sakál formámban. Lefelé szimatolok.
Hát szervusz galambom! Csak megtaláltalak! Eltűnik a sziluettem a luk fölül újra teret adva a Holdnak.
Pár perccel később, átlépek az ezüst ajtón, mintha csak szellem volnék. Leülök előtte jól nevelten és egyenlőre csak szemügyre veszem közelebbről.
Szegénykém, micsoda kínok. A test szenvedése, mindig a test szenved. A test megköt, behatárol, sebezhetővé, kiszolgáltatottá tesz. Mennyivel könnyebb lenne test nélkül csak időnként materializálódni...  Vajon a lélek szárnyal odabent? Derítsük ki!
Azzal sakál alakomból felöltöm valódi formámat és felegyenesedek előtte. Jelenleg nem a földi viseletben vagyok, hanem a sajátomban. Ami áll két bővebb összetett nadrágból, meg egy félvértszerű bőrmellényből, alatta egyszerű vászoning, jobb karomon csak alkarvédő van, a balomon már válltól indul a vértezet. Ez utóbbiak fémből. Nyakamban egy régi elnyűtt kendő/sál. Lábszáram, lábfejem, egyszerűen gyolccsal van körül tekerve.
-Ó helló! -hangom hihetetlen energiával telt és izgatott, megengedek felé egy pajkos kajla mosolyt is. Valahol mindig is elragadónak találtam az ilyen teremtményeket!
Először csak kíváncsi vagyok egyáltalán mit is reagál, utána majd vissza alakítjuk, ha úgy ítélem meg. Érzem odabent épp olyan mint bárki itt a Földön. Lássuk hát, mit kezd a légből kapott társasággal!

Annyira fáj. Olyan iszonyatosan fáj.  
A kezeimet erős bilincs szorítja a biztonság kedvéért, de hosszú lánccal, az egész föld alatti bunkerben szabadon mozoghatok benne. Az ajtók gondosan bezárva, és a bűbájok még gondosabban elvégezve, amik arra hivatottak, hogy bent tartsanak engem, amikor eljön az idő. Nincs velem senki, és az is kockázatos, hogy ilyen közel az iskolához töltöm a teliholdakat, de nem véletlenül engedélyezték ezt a "laza felügyeletet". Még soha, egyetlen egyszer sem ártottam senkinek vérfarkasként, és a családi hátteremmel megkapom azt a bizalmat és támogatást, hogy... eddzem magam. A hangokat ugyan tompítja a mágia, de a sötét hely viszonylag nyitott - legalább is felülről. A lejárat gondosan le van védve diákok ellen, olyan mágiákkal amiket én nem is értek, de mindenki olyan segítőkészen támogatott és segédkezett, hogy létrejöhessen mindez, hogy a bizalmamat beléjük fektetve, nem is kell tudnom mi minden tart itt. Így nem tudom megszüntetni, és nem tudok idő előtt kitörni. Egy Ezeréves tölgyfa tövében, a Fúriafűzhöz hasonlatos lejárat lapul, amin spirálba lehet lejutni egy perc alatt egy nagy ezüst ajtóhoz. Nem mondom, hogy a legkényelmesebb berendezést hordtam össze ide, de van egy kandalló, egy fotel, egy asztal, egy kevés élelem és víz a sarokban, és megannyi bájital, amiknek enyhítenie kéne a fájdalmat. Ha akarnám.
De éppen az a lényeg, azért ülök egy sötét bunker közepén, a fejem felett egy tág lyukkal a tölgyfa törzsében, amin egyenesen rám süt a hold... Hogy a szenvedések között ráleljek a Született Vérfarkasok képességére, és megtanuljam kontrollálni magamat, és az átváltozásaimat. De most... Most csak sírok, állatiasan mordulok fel, ahogy a torkom és a testem kezdi felvenni az idegenek számára olyan visszataszító farkasemberhez hasonló alakot. A családom minden tagja, anyámon kívül született vérfarkas, ők gyönyörű, hatalmas farkassá változnak, hozzájuk képest tényleg egy korcs vagyok, egy undormány, valami fél, valami természetellenes, de... Érzem a lelkem mélyén, hogy több lehetek. Apám vére kering bennem, és meg lesz a gyógyír, a varázslat, vagy a szívemben a válasz arra, hogy hogyan győzzem le a testem egyszerű boszorkány részét.
És akkor vége lesz ennek a gyötrelemnek, ami most szétszakítja a bensőmet magányos odúmban.

Békésen baktatok négy tappancsomon az égbe nyúló fák gyökerei között, mellett, alatt, fölött, és szemügyre veszem ezt a csodaerdőt, meseország közepén.
Jó ég ekkora mágikus szemétlerakodót utoljára otthon láttam. Vajon hány évszázada ömlesztik ide a jónépek azt amit elrejteni akarnak, vagy megszabadulni tőle?! Gyönyörű, sötét, félelmetes ijesztő. Jahj hogy bele ne  borzongjak!
Kiérek az erdő szélére, körülnézvén sehol senki, hogy is lenne? Éjszaka közepe van! Az erdővel szemben a dombtetőn csiricsáré kastély, szép ólomüveg ablakok, tornyok, emberszag. Ez egy iskola?
Berozsdásodott kerekeimet megtekerem, és eszembe jut ez meg az, az elmondások alapján.
Szent ég! Csak nem a híres neves Roxfort birtokán sétafikálok?!!
Elbaktatok az erdő szegélyén egy őrház mellett. Omladozó viskó, de otthonos. Az ablak mellett vízgyűjtő hordó, na pont tökéletes hogy felmásszak rá és bekukkantsak.
Hm.. Annyi a lomnak tűnő dolog, hogy nem látok senkit. Letapogatom a helyet. Találok... sokféle élőlényt, meg egy.. félóriást. Nocsak nocsak!
Leszökkenek a hordóról és megyek tovább. Lépten nyomon egy másik őrhelyhez érek. Aminek a falát csak az menti meg attól hogy meg legyen jelölve, hogy különös neszre leszek figyelmes. Nem nem a kunyhóból jön, azt egyértelműen érzem. De akkor honnan? És mi ez? Tovább állok hogy utána járjak az észlelésemnek, hogy nem-e csak az érzékeim csalnak meg. Bár elég ritkán fordul elő most már. Ki tudja, lehet malacom lesz és elkapok valami manót ami tele van arannyal!
Szeretem ezt a szórakozott hangulatot. Bár sokan inkább eszelős, vagy őrült jelzővel illetnének érte. Na nem az ilyen kis magamban társalgás és viccmesélés végett, hanem mondjuk mikor egy élő sárkány szájában turkálsz azért hogy megtudd, hogy működik az a mirigyszerve, ami levegővel reagens anyagot termel és hol tűz hol jég lesz belőle!
Ha a mumus elmenekül inkább előlem, akkor én a mumus mumusa vagyok? Ki kellene próbálni újra, kíváncsi vagyok van-e saját alakja, vagy olyan nem létezik? Élőlény, vagy csak egy energiahalmaz, esetleg kivetülés?

Hopp! Jobbra ismét nesz... most közelebbről! Már csak másfél kiló méterre lehet!

Zenéért katt ide!