Lebuktál Mercutio! De ki is vagy te!?

Csendesen hallgatom. Értem amit mond... csak... én azt hiszem már nem tudom, hogyan engedjem le a pajzsbűbájokat, és álarcokat...

- Vannak, akiknek az álarcuk minden tulajdonok. Az egyetlen mód, hogy védjék magukat. És ugyan ki lehetnék, én ezek nélkül az álarcok nélkül? Egy gyenge, és gyáva senki leginkább, aki félelmében mindentől, ami lehet, és amit veszíthet éjjel sírja álomba magát. A süveg tévedett. Nem vagyok se bátor, se nemes lelkű. A bátrak nem félnek, és nem gyengék. Nekik nincs szükségük álarcra, hogy védjék magukat. - nem nézek felé, csak el a távolba...

Amikor azonban, azt mondja, hogy akár még szó is lehet róla, hogy ne kelljen visszamennem oda... hogy lehetnék vele is... hogy kellek neki... a felé kapom a fejem. Úgy nézek rá, mint aki nem hiszi el, azt amit hall. Mint aki azért könyörög a szemével "Ezt ismételd el! Mert ez nem lehet igaz!"

- Nem tudnálak elunni! És amúgy sincs senkim se rajtad kívül! - vágom rá talán kicsit gyorsabban, mint kellene. Tényleg nincs senkim. Jószerével elfelejtettem már, milyen az ha tartozol valakihez... Ha kellesz valakinek...

- Tudod, sosem voltam túl jó a szabályok betartásában... - mondom, annak aki kb. az összes hülye csínyemről tud. Nem ironikus? De azért elgondolkozva szólalok meg újra.- Nincsenek olyan meglepetések, mint a múltkor éjjeli... Nem titkolunk el semmi fontosat... és nem próbáljuk meg átejteni a másikat többet. Oké?- nézek rá, majd még hozzáfűzök egy kérdést. - - Neked van valami új szabályod?

Önkéntelenül mosolyodom el a nevetésére. Talán, talán mégsem akar itt hagyni... Talán még barátok lehetünk... vagy olyasmi...

-Szóval akkor haverok, vagy rokonok vagy mik vagyunk?  - nézek rá bizonytalanul. Még mindig nem vagyok teljesen biztos, hogy ez hova vezethet, de csak jobb lehet, mint ami eddig volt...

- Milyen tévképzetek? Én csak próbálok úgy tenni, mintha nem egy semmire kellő utcai suhanc lennék, de lássuk be, nem vagyok még csak jó ember sem...  - nagyon halkan és csendesen beszélek, csak egy ősz esti szellő fütyül bele a hangomba. Megborzongok, ahogy vékony pulcsim átjárja a hideg, és ösztönösen húzom magam összébb.

- Te Mercutio... izé... én...- bizonytalanul nézek rá, mint aki nem tudja eldönteni meg merje kérdezni, ami nyelve hegyén van...
- Ha izé.. ilyen őőő... rokonfélék lettünk... Nem mondhatnád a szipirtyó Giselle-nek, hogy tényleg azok vagyunk, és izéé.. csak tudod, hogy ne oda kelljen nyáron... izé...- zavartan hallgatok el, és újra megborzongok, ahogy sebesen kezd hűlni a levegő az est leszáltával egy időben...

-Vagyis izé, nem kell, hagyjuk... én tudom hogy ez túl sok, és nagy kérés lenne...   - zavart hallgatással fordítom el fejem... nem tudom most mi következhetne... vagy lesz vagy úgy egyáltalán... és ez olyan... olyan bizonytalan és ijesztő...

"inkompetens bipoláris liba!" haha... ez jó... ezt megjegyzem... hihi... erre a mondatra egyszerűen nem tudom megállni, hogy röviden fel ne nevessek. A fickónak van humora el kell ismerni...
Úgy fest mégsem fogtam mellé nagyon a Mercutio névvel. De, hogy megtisztelem vele? Még senki nem mondott nekem ilyet... nem is igazán tudom, hogy mit kezdjek ezzel a mondattal... Hogyan értelmezzem... azt hiszem a legjobb, ha sehogy...

- Mint egy húg? - ismételem meg. Húg... ez olyan fura szó... - Én még senkinek nem voltam a húga... én nem tudom, hogy mit kell egy húgnak csinálnia, vagy úgy egyáltalán... mármint izé... tudom mit jelent a szó, csak én... - áhhh... hagyjuk... mit is akarok mondani??? Ez olyan... olyan kétségbeejtő... kb. úgy nézek rá, mintha a húg fogalma valami szörnyen bonyolult és nehéz dolog lenne, amit csak kiváltságosok érthetnek meg, ami én nem vagyok, lássuk be...

- Tulajdonképpen nem... vagyis én nem... nem zavarsz. Azt hiszem én túlságosan megszoktam már a görénykedéseid...- nyögöm ki nagy nehezen, a mondat második felére válaszul. Nem akarom elküldeni... igazából eddig se akartam... csak mérges voltam azt hiszem... túlságosan hiányozna az egyetlen barátom. A tekintetemen láthatja, hogy épp úgy kínosan érzem magam, mint ő. De legalábbis zavarban... olyan furcsa, és idegen a helyzet, mégis annyira ismerős... lehet ez?

- Klasz lehet egy színházban dolgozni. - régen apával is sokat jártunk színházba. Mindig kíváncsi voltam, mi van a színfalak mögött, csak sosem láttam még...

Aztán, csak hogy leplezzem az egész helyzet feletti zavarom rágyújtanék... de mielőtt megtehetném, egyszerűen kikapja a számból a cigit... úgy néz rám... megint, ahogy görényként is szokott... hát ezért akart mindig játszani, ha én cigizni akartam... csak hogy ne gyújthassak rá... és fogadjuk, hogy azért tűnt el jó párszor a nehezen megszerzett cigim, mert benne volt a mancsa! De most mit csináljak? Hogy reagáljak? Egyszerűen csak nézek rá pár pillanatig...

- Ez nem olyan nagy ügy... nem értem miért csinál mindenki ekkora felhajtást belőle? - a hangom egyszerű és csendes, de elfordítom a fejem, valahogy nem tudom nézni most ezt a tekintetet... valószínűleg neki is csalódást okozhattam, és neki sem kellek majd...
- De ha nem akarsz a nyakadba egy olyan zűrös kis senkit mint én... akivel csak a baj van...  én megértem... - zavartan elhallgatok... igazából hiányozna, ha nem látnám többé...

Eeeeez eskü nem volt a tervben!

Pff... fújtatok egyet. - Az a nő egy inkompetens bipoláris liba! Nehogy már az ő szavára adj! - mondok csak ennyit és könyékkel finoman oldalba bököm.
A nevemmel kapcsolatos kérdésre csak megcsóválom a fejemet. - Nem. Nem baj, sőt megtisztelsz. - elmosolyodom röviden aztán megkomolyodom.
- Leginkább, olyan mint egy húg. És leginkább fogalmam sincs mi lehetne velünk. Ha nem kérsz belőlem, megértem. Ha elküldesz, nem zargatlak tovább... - azért erre nyelek egyet. Megkedveltem a kölyköt, és bár elfogadnám a döntését.. elszomorítana azt el kell ismernem.
- Már régen fel kellett volna fednem magamat ez igaz. - Szusszantok egyet aztán elmosolyodom - A nevemet most már tudod. Kilenc éve én is Griffendéles voltam. Jelenleg bűvész- humorista- előadóként dolgozom az Old Queens nevű színházban Londonban... És a színház padlásán lakom. - adok egy gyors bemutatkozást, aztán mikor meglátom, hogy Gina rágyújtana egy villámgyors mozdulattal kapom ki a szájából mielőtt meggyújthatná.
- Köpöd ki azt a vackot! - kissé megakadva nézek rá, de nem agresszíven és felismerheti azt a tekintetet amit görényként is láthatott rajtam. Előszeretettel buzeráltam addig, mikor épp vele voltam és rá akart gyújtani, ameddig végül velem foglalkozott inkább. Akkoriban úgy vehette, irritál a dohány szaga, vagy valami hasonló. De ha kellett felmásztam a nyakába és addig matattam az arcát, ameddig a cigi már nem volt fontos.

Emlékszem arra az estére. Szar este volt. Ritka szar este.

- Ja. A nevelőtisztem, aki szerint semmire se viszem. Lehet igaza van. - sóhajtok fel. Nem arról a gonosz szipirtyóról akarok beszélgetni. A hátam közepére se kívánom, csak kötelező időről időre jelentkeznem nála. A nyarakat meg kifejezetten rémálommá teszi. És nagyjából ennyit a szipirtyóról.

- Anthony... Anthony... - szinte ízlelgetve ejtem ki a nevét, aztán megcsóválom a fejem. - Nem baj, ha továbbra is Mercutionak hívlak? Az Anthony valahogy olyan fura... - kérdezem meg végül. Tulajdonképpen eddig is folyton így hívtam. Ha zavarta volna, már jelezte volna nem?

-Ha nem játék, akkor mégis mi vagyok én neked? És mi lesz velünk ez után? Nyilván nem lehet minden úgy, ahogy azelőtt. - teszem fel a soron következő kérdést. Igen, mostantól nyilván megváltozik a kapcsolatunk természete. A sport szerűség kedvéért el kell ismernem, ha emberként áll elém, aligha bízok meg benne. Nem úgy, és nem annyira, mint így. De ez már nem lesz olyan, mint volt, akkor sem.

- Azért, legalább akkor, amikor a Roxfortba jöttünk elmondhattad volna. Te mindent tudsz rólam. Én pedig semmit sem rólad. Ez nem teljesen fair. - jegyzem meg, és előhúzok egy szál cigit, és már gyújtanék rá...

Már egy hét telt el azóta az éjszaka óta. Cody a gyengélkedőn helyre rakta a könyököm. Már olyan mintha mi sem történt volna. Pedig történt. Megbántottak. Csúnyán játszottak velem.
Nézem az előttem fetrengő kis görgényt. Máskor, régen ha ugyanígy az ágyamon fetrengett jót szorakoztam rajta. De nem ma.

- Mit nem értesz azon, hogy tűnj el, és hagyj békén!?  - morranok az állatkára. Noha egyre kevésbé élesen. Az egy hét alatt tulajdonképpen végig bóhockodott nekem. Egyszer sem bántottam, nem rúgtam bele, vagy röptettem ki az ablakon. Legfeljebb átléptem felette és egy morranással otthagytam. De azt azért még így is észrevettem, hogy egyre bánatosabb és bűnbánóbb a tekintete...
Mintegy végszóra pedig megjelent Crystie. A szobatárs. Kérdőn méreget engem és a görényem, hiszen épp elkapta a morgásom végét. Remek.

- Mivan? Te még sosem veszekedtél a háziállatoddal? - morranok rá is egyet. És ez az első jel, hogy igen. Még mindig a sajátomnak tartom a kis görényt valahol. Még van esélye, hogy megbocsássak. Túl jó páros voltunk mi. És túl sokat tud rólam. A valódi énemről. Nem a felépített vagány sziklapáncélról. Ránézek. Egyenesen a szemébe. Nem bírom tovább. Ki tudna ellenálni ennek a tekintetnek? Így egyszerűen felnyalábolom az ágyamról a kis gazfickót. Nem azzal a gyengéd szeretetteljes érintéssel, ahogy szoktam. De nem is durván. Felrakom a kapucnimba, és kiviharzok vele a szobából, mielőtt Crystie bármit mondhatna.
Egyenesen a mosdóba megyek. Kilököm az ablakot, és már kint is vagyok a tetőn. Elfoglalom a szokásos helyem, ahol cigizni szoktam. Lerakom a nyakamból a kis állatot magam mellé. Felhúzom a térdeim, amiket a karjaimmal fonok össze. Nem nézek oldalra. Rövid hallgatás után szólalok meg.

- Jól van. Visszaváltozhatsz. Mit is mondtál, hogy hívnak Görény? - bár az utolsó szó ironíkus éle nem marad el, sőt szinte vágja a koraesti levegőt, a hangom mégis meglehetősen csendes, és nyugodt. Legalább egy esélyt adok neki megmagyarázni...

Eeeeez eskü nem volt a tervben!

Dühös. Hogy a hóviharba ne lenne dühös?! És tudom jól, mert ismerem, hogy teljesen mindegy lenne, a földön csúszhatnék akkor is legfeljebb leköpne!
Eszem ágában sincs feladni! Eddig kitartottam mellette, ez után is ki fogok, csak most másképpen. Vállalva minden felelősséget. Most azonban valóban azzal teszem a legjobbat, ha elhúzom a belemet. Rám csapja a klubbhelység ajtaját én pedig valóban távozom.


Már egy hete görényként szakadatlan kitartással követem. Na persze nem mindenhová, csak látványosan fetrengek, meg ökörködöm neki, nyilván hasztalan, talán még belém is fog rúgni, vagy egy pálcaintéssel kivág az ablakon (ami roppant kellemetlen mondjuk… de egy jó nagy kerülővel megúszom, hogy bajom legyen). Akármit is tesz, akárhogy zavar, mindig vissza jövök és megadom az esélyt, hogy egyszer eljussunk oda, hogy megbeszéljük!
Bár a képem, még így görényként is látszik, hogy egyre bánatosabb és bűnbánóbb...

Mi a szarért a könyökömmel van elfoglalva, amikor fontosabb kérdések is vannak ennél. Pl. hogy mi a szarért pécézett ki játékszernek? Miért?!! Biztos fasza érzés kislányok titkait kitudni, és röhögni rajta a haverokkal. Gratulálok. Ez aztán a felnőtt viselkedés.

- Azon már túl vagyunk. - utalok a múlt heti átváltoztatástan órára, nem kevés szarkasztikus gúnnyal.

- Majd Cody a gyengélkedőn ellátja. Ez egyáltalán nem fontos. Tudod mit, azt se tudom minek beszélgetek veled még? Igazad van. Nincs értelme több szónak. Megyek is Codyhoz. Ő legalább mindig önmaga volt, és nem próbált meg becsapni. Ő legaláb  nem játékszert lát bennem.  - sziszegem neki keserűen. Majd felveszem a pálcám a kanapéról, megpróbálva összeszedni az összes méltóságom. Ez azérzét nem könnyű fájó könyökkel, könnyáztatta arccal, és megtört szívvel. Hogy tehette ezt velem? Ennyi éven át játszott. Miért? Lassan hátat fordítok neki és elindulok kifelé a Dáma irányába. Azért a portré előtt két lépéssel még visszanézek.

- Nem doblak fel McGalagonynak, mert nem akarom hogy a kicsik megilyedjenek hogy egy idegen mászkált köztük. De ne legyél itt, amikor visszajövök. Görény.- fogalmam sincs mért vagyok akkora jófej, hogy nem dobom fel. De másodpereken belül csapodik mögöttem a Dáma portréja.

Eeeeez eskü nem volt a tervben!

Hát ez vér ciki. Sosem tartottam magamat szívbajosnak, de ez így azért elég gáz.
Most úgy őszintén mégis mi lenne a jobb, ha neki állok magyarázkodni, vagy ha hallgatok mint szar a gazban?! Egyik sem! Ugyanolyan borzasztó mindkettő.
- Az összes kérdésedre válaszolok, de kérlek, had lássam el előtte a könyöködet! - kérlelem fojtott hangon, nem kevés aggodalommal, őszintén szólva jelenleg, nekem ez az elsődleges! Ellátni azt a szerencsétlen könyököt! Mert ez nem egy két perces beszélgetés lesz úgy érzem, vagy ha mégis, akkor az azt jelenti, hogy últragyorsan kidobott és felkiabálta a háló körzetet.
Ezer és még legalább kétmilliárd gondolat van bennem arra, hogy mennyi mindent mondanék neki. De most igyekszem az elsődleges dologra koncentrálni. - Minden kérdésere válaszolok! Így görbüljek meg - ujjammal is mutatom. - Máskülönben békává változtathatsz, vagy amivé akarsz, és McGalagony professzor asszonyhoz vihetsz! De a könyöködet nem fogom így hagyni! Tudom, hogy nagyon erős lány vagy, viszont így nincs értelme egy szónak sem.

Miii?? Nem! Az nem lehet igaz! Ugye nem az?! Ugye ez most csak valami beteg rossz állom! Igen, biztos a gyengélkedőn vagyok, és csak lázálmaim vannak! Mert ez nem történhet meg! Nem lehetséges! Tudom én mi az, az animágus! Én is az akarok lenni! De... ez akkor sem lehetséges! Nem.

Lassan könnyek indulnak meg az arcomon, ahogy a férfit nézem. Nem, már tényleg nem félek tőle. Az elárult, és rútul becsapott gyermek könnyei ezek! A jobb kezemben megremeg, majd kiesik belőle a pálca, hogy tompán puffanva landoljon a kanapén, aminek a háttámlája mögött állok. De érzem, hogy már a térdeim is remegni kezdenek, egyre kevésbé akarnak megtartani... Minden keménység, minden vagányság álcája, amit olyan keményen építettem fel az évek alatt, egyetlen szempillantás alatt vált köddé... hiszen ő mindent tud! Mindent tud! És ha mindenkinek elmondja, hogy a nagy vagány Karvaly éjjelente álomba pityergi magát?! Senki sem venne eztán komolyan! Lassan fájdalmasan találom meg a hangom...

-Hogy tehetted?! Én tényleg azt hittem... A legjobb egyetlen igazi barátom, egy sosem volt hazugság! Mond, jó játék  volt? Szórakozzunk csak a kis árván, hiszen ő úgyse kell senkinek! Nem ér semmit, akkor mért ne?! Becsaptál, elhitetted velem, hogy a barátom vagy, hogy bízhatok benned! Pedig csak... Mit is akartál ezzel?!- a hangomban annyi keserű, csalódott, megbántottság van, hogy nem, már nem is a könyököm fáj a legjobban...

Eeeeez eskü nem volt a tervben!

Oké ez a szituáció annyira gáz, hogy ennél csak kevés dolog lehetne kellemetlenebb... Max ha rád nyitnak vizelés közben és ijettedben bokán csurgatod magadat... Na jó még az sem lenne ennyire kellemetlen és félre érthető.
- A nevem, az igazi; Anthony Jimmy Clarke. Te úgy ismersz, mint Mercutio, a görényed... animágus vagyok..- bár ez elég egyértelművé válhatott számára már. Mielőtt azonban tovább mondanám aggódva pillantok a karjára, mert nem kerülte el a figyelmemet az egész.
- Gina kérlek, had lássam el a könyöködet, legalább hogy ne fájjon annyira! - bukik ki belőlem és tény, hogy szerencsétlen lány annyi potenciális veszélyforrást láthat bennem mint egy zsák krumpliban, attól még szörnyen gáz a helyzet! Szeretnék segíteni neki, szeretném helyre rakni a könyökét, ha már ilyen jól ráijesztettem és miattam eltörte... Mert látványra bizony az egy csúnya törés!

Oké. Nyugalom Gina. Csak semmi pánik! Mély levegő. A szívverésem lassanként kezd visszaálni a normál ritmusba. Na még egy mély levegő. Minden rendben. Nem valószínű, hogy most fogsz meghalni...

Tulajdonképpen így jobban megnézve a fickót nem is tűnik annyira veszélyesnek... inkább kicsit szerencsétlennek... Akaratom ellenére sikerült jól megkarmolni. Biztosan szörnyen éghet neki, de megérdemli! Minek ilyesztget az éjnek évadján kislányokat!?

Na először itt álljunk meg! Honnan a bánatból tudja a nevemet? És most komolyan azt mondta, amit hallottam, hogy mondott?! Oké. Értem én, hogy olasz az egyik anyanyelvem, de azért az angollal sincs problémám! Tutira nem az én nyelvtan tudásommal van a baj! Akkor meg? Biztos csak azt akarta kifejezni, hogy a görény elbújt, neki meg nagyon fáj a karmolás... igen így lehet!

A jobb kezemben még mindig szorongatom a pálcám, és egyenesen a fickóra szegezem. Ami lássuk be elég esetlenül nézhet ki, tekintve, hogy bal kezes vagyok, de ezt a pasasnak nem kell tudnia. Csak az a baj, hogy most, hogy az adrenalin alábbhagyott a szervezetemben egyre jobban érzem a beütött bal könyökömben a fájdalmas lüktetést, ami már dagadni is kezdett... sajnos elég szerencsétlenül értem földet, ahogy átbucskáztam a kanapén. És meg kell, hogy mondjam egyre nehezebb ennek nem jelét adni...

- Beszéljen értelmesen! Ki maga? És mit akar a klubhelyiségünkben, és még inkább mit akar tőlem? Ne kelljen még egyszer megkérdeznem, vagy tényleg felkiabálom McGalagony professzort! Neki aztán magyarázhat reggelig! - sziszegem a tőlem telhető legfenyegetőbb módon, bár ez tényleg egyre nehezebb... nagyon fáj a könyököm!
Pusztán azért fogom halkra a hangom, mert nem akarom, hogy a kicsik is felébredjenek és hozzám hasonlóan megijedjenek.

Eeeeez eskü nem volt a tervben!

Az ébredése egy pillanatnyi dermedt sokkal karöltve szakad a nyakamba és egy karmolással az arcomba. Épp csak sikerült a szememet becsukni, jó szorosan, hogy ki ne kapja...
Teljesen mozdulatlanná dermedek és ahogy pár pillanattal ezelőtt tartottam, most abból a pózból tartom fel felé mindkét tenyeremet megadóan. A szemeim még mindig csukva, de az utolsó mondata után először az egyiket nyitom csak ki. Az arcomon a karmolás nyoma ég, de valljuk be... Megérdemeltem!
Nyelek egyet, kinyitom a másik szemet is és látszik rajtam, hogy engem is megrémít a "rajtakapás". Mutató ujjamat a számhoz emelem és igyekszem csitítani. - Gina kérlek!... Nem foglak bántani. Nem akartalak megrémiszteni, csak... - elakad a szavam és össze húzom magamat mert mintha valami motoszkálást hallottam volna a hálók felől!
De valószínűleg szerencsére csak vaklárma. Nyelek még egy nagyot aztán Ginára nézek egy szerencsétlen, nagyon nagyon bocsánatkérő arccal.
- Semmi baja a görénynek... leszámítva a karmolást.. Amit megérdemeltem!

Nem Gina. Tutira álmodod, hogy valaki felemel. Ugyan ki és mi céllal tenne ilyet? Felesleges kinyitnod a szemeid. Aludj tovább. Különben is, ha veszély fenyegetne Mercutio már minden bizonnyal felébresztett volna... ha meg bárki hozzám érne az tuti egy-két görény harapással gazdagodna... Mercuto az én éber kicsi szőrös őröm...

Mégis... mintha a levegőben úsznék... csak ki kéne nyitni a szemem... vagy nem...? Talán megmozdítom a lábam kicsit... a levegőőben??!
Kipattannak a szemeim a fura rendellenes érzésre, és... Áááá! Egy néma ilyedt kiáltás... Annyira megrémülök az idegen férfitől aki a karjában tart, hogy még hangosan síkítani is elfelejtek! Pedig azt kéne ám! Akkor McGalagony professzorasszony biztos jönne, hogy megmentsen!

Reflex szerűen kapok bele az arcába, és amikor elenged a földre huppanok, hogy talpra ugorjak, de valamibe belegabajodtam! Egy pokróc?! Nem emlékszem hogy lett volna rajtam pokróc! Nagy nehezen kiverekedem magam a takaró fogságából és máris iramodok valami biztonságosabbnak vélt irányba... egyenesen átbucskázok a kanapé túloldalára és a pálcammal a kezembe egyenesedek fel...

- Ki... ki... maga?! Mit akar tőlem? Ha közelebb jön síkítok! - a hangomban sajnos több a pánik mint a nyugodt fenyegető él... de hát a szívem épp ki akar ugrani a helyéről a rémülettől... - Hol van Mercutio a görényem!? Ha bántotta...- elcsuklik a hangom a gondolatra hogy a kispajtásnak... nem... biztos semmi baja, és elbújt... érezhető hogy mennyire aggódok a kisállatért ugyanakkor mennyire halálra rémiszt az idegen a saját klubhelyiségünkben!!!?

Eeeeez eskü nem volt a tervben!

Gina olyan keservesen zokog. Ismerem milyen amikor Piton beszigorít. Tanított engemet is... Ritka gyenge voltam bájitalból. Nem is értem hogy döcögtem végig a vizsgákig! Egyre inkább ott tartok, hogy Ginának igenis többre van szüksége, mint egy bolyhos kis bolhazsákra aki néha hülyéskedik, meg játszik vele, meg taníthatónak tetteti magát.
Gondoltam már rá, hogy valami úton módon megbarátkozom vele emberként is. Csak hogy ne legyen olyan... orbitálisan fals és sokkos az egész helyzet. Olyan régóta vagyok mellette, hogy alapos bűntudat és felelősségérzet van rajtam az egészet illetően.
És a gondviselésem mégsem terjedt eddig soha tovább annál, minthogy, miután sikeresen lemaradoztam csupán a lényeges eseményekről... Például mikor megverték, meghurcolták... utólag tettem helyre a delikvenseket, hogy a közelébe ne akarjanak menni újra legalább egy jó időre!
Hogy mi módon, az maradjon az én és az érintettek titka. Noha soha nem alkalmaztam olyan módszert vagy eljárást, ami ütközött volna bármelyik törvénnyel, vagy egyértelműen elő lehetne venni miatta. Ahogy titokban tesz vesz a kicsikért én szintúgy titokban igyekszem tenni őérte. Már ami egy görénytől kitelik...
A mai nap azonban kicsit nekem is betesz. Már hetek óta egyre könnyebben fakad sírva, egyre többet panaszkodik és egyre elveszettebb...

Megvárom míg elalszik. Kikúszom az öleléséből.
Még a végén megfázik! Bár a kandalló előtt van, csak a kőpadlón fekszik, még ha szőnyeg akad is alatta... Tuti nem nézem végig ahogy vese-medence gyulladást kap mert meghűlt! Még görényként feltornázom magamat a fotelra, és a ráterített pokrócot a lányra húzom, lehetőleg kellően óvatosan. Bele szimatolok a hajába, csak hogy biztos legyen benne, nem a mikulás jár erre, belefészkelek a vörös loboncba és várok egy kicsit, hogy ha fel is kel valamennyire, tuti vissza aludjon! Csak ezután távolodom el, körül nézek és  visszavedlek emberré. Alá karolok a lánynak és felemelem, hogy a kanapéra tegyem. Könnyű mint egy kismadár...
Belül vadul imádkozom, hogy fel ne ébredjen! Szörnyen kínos lenne, és annyi annak a gondolatnak is, hogy össze barátkozzam vele, Mercutiotól függetlenül... Valószínűleg itt és most veszteném el a szemében, a lehetséges összes bizalmamat!

Gina szinte trappolva szalad le a hálókörletek lépcsőjén. Szemében egy könnycsepp csillan. Vajon lehetne ennél pocsékabb napja? Érezhetné ennél is rosszabbul magát? Ez a szombat minden szombatok legpocsékabbja volt. Legalábbis azóta, amióta ide jár. Piton minden szombatra kitalál valamit, amivel szívathatja. Ez nem kérdés. A mai viszont rosszabb volt mindennél. Hogy meri…? Hogy jön ő ahhoz…?  

A kicsi lány dühös mozdulattal vágódik le szó szerint a kandalló előtti vörös szőnyegre a földön. Csak bámulja a lángokat. Késő éjjel van már. Rajta kívül talán senki sincs ébren a kastélyban. Neki is aludni kéne már, de valahogy túl sok minden jár hozzá a fejében. Sok emlék. Tudod, ez is egy olyan nap. Egy olyan nap, amikor minden sokkal jobban fáj. Fáj a múlt, amit nem tudsz, nem megtörténté tenni, és fáj a jelen, amiben éppúgy tehetetlen szerencsétlennek érzed magad, mint a hálóban vergődő énekesmadár. És akkor meglátsz egy ismerős szőrös kis pofit. Az egyetlen barátod. Önkéntelen mozdulattal nyúlsz felé, hogy simogathasd. S szavaiddal együtt, a könnyeid is megerednek, mintha csak egy el nem apadó forrásból törnének fel…

- Jajj Mercutio! Olyan magányos vagyok… Te vagy az egyetlen barátom. Olyan rossz napom volt… Piton… ő… azt mondta, hogy ha nem lenne a mágiatöri senki se emlékezne az apámra, és a cikkeire! Hogy mondhatott ilyet?! Ő még csak nem is ismerte! Úgy hiányzik nekem az apukám… Miért nincs itt?! Akkor minden más lehetne… Ő biztos nem engedné, hogy Piton ilyeneket mondjon… Az apukám nélkül, olyan egyedül vagyok a világban, és olyan elveszett… És tudom, hogy butaság, hogy nem is emlékszem, de úgy hiányzik az anyukám is… tudod, nekem még sosem volt anyukám. Ha lenne, akkor lehetne normális családom is, akkor talán normális kislány lehetnék… Tudod, egyszerűen csak gyerek… De én attól félek, hogy már elfelejtettem, hogyan kell gyereknek lenni… Ezért olyan egyedül vagyok… Rajtad kívül senkim sincs…

A szavak egyre vontatottabbá válnak, egyre több szipogás között, ahogy a kicsi lányka egyre keservesebben sír. Egészen addig, amíg a szavak elhalnak, és csak az egyenletes zokogás hangja töri meg a klubhelyiség csendjét… Végül a keserű könnyek hangjait, egyenletes, békétlen szuszogás hangjai veszik át, ahogy a piros szőnyegen kuporgó gyermeket elnyomja végül az álom…