2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Cody ivott már eleget ahhoz, hogy ne lepődjön meg a kitörő szeretetbombámra annyira, bár szeretném azt hinni, hogy ha színjózanok lennénk, akkor se lökne el, ha rávetném magam egy ölelésért. Végül is olyan cuki srác... Olyan bonyolult szavakat, mint fixáció nincs az az isten, hogy felfogjak, így csak elengedem a lányt és mosolyogva szólalok meg. - Nem történt semmi para, a vajsörnek annyi, lesz másik, csak csüccsenj le hozzánk lazítani. Már ha akarsz. - bár az utolsó mondatot már csak mellékesen hadarom el, hiszen közben már húznám magam mellé a boxba. Hálásan pillogok Cody felé, amikor a srác bevállalja a szervírozást, és Lydia felé fordulok. - Muszáj? Tényleg muszáj? - nyöszörgök fel, aztán nagylevegőt veszek. - Végzős mesterszakos látványmágus, szóval tizenkettedikes. Igen, öreg vagyok, nem kell a kommentár. - nevetek fel, kicsit elpalástolva a dolgot, hogy ez az utolsó évem és utána már TÉNYLEG felnőttnek kéne lennem. Kéne. De hát egyelőre a legkevésbé se érzem magam annak. - Balsors, Szerencsekerék, most el kell mondanom a legnagyobb titkomat... Sose hinnétek el, hogy az én középső nevem... dobpergééés... mármint, nem dobpergés, csak itt jön a dobpergés... szóóval... dobpergééés... Forgószél! Vagy Búgócsiga! Vagy... őőő... jó, asszem lebuktam, nem volt ilyen vicces második nevem, mint nektek. - vonom meg kicsit a vállam, de aztán felkuncogok, lehet, hogy nem kéne a full kretén arcomat mutatnom, szóval köhintek, kihúzom magam, és magam elé veszem a cidert, de nem iszok bele. Eszembe se jut megkérdezni Lydiát, hogy ő hanyadikos, már teszem is elé az italt. - Örülök, hogy így közénk estél, te leszel a gyönyörű múzsánk! - mondom, lelkesen pillantva a lányra, és eléggé egyértelmű, hogy én vagyok az utolsó ember, aki azzal vádolná, hogy összevissza beszél. Alapból mindig jár a szám, de már az alkoholtól is pörög és egyre nagyobb butaságok szaladnak ki rajta. Bakker, el fogom ijeszteni!
// A játék érdeklődés hiányában lezárva, jól érezték magukat, született egy jó kis dal, aztán ment tovább az élet. //
Felsegítem a hölgyeményt. Jade nagyölelésére csak pislogok, de egy tejbetök vigyorral viszonzom, ezzel szegény Lydiát kettőnk közé "szorítva" kicsit. Aztán hamar el is engedem a két lányt és Jadnek csak bólintok szórakozottan. - Persze nagysá' a fuvardíj tíz arany lesz! - rákacsintok aztán eltűnök. Lydia, tiltakozása ellenére mégis pótolva lesz az itala. Vissza lavírozok egy tálcával, amin van két környi rövid mindhármunknak, két cider, ha valaki esetleg még szeretne, a korsó vajsör és bizony sok sok sós rágcsa egy kis ellensúlynak. Nehogy már ne! Nem mintha bárkit leitatni szándékoznék kifejezetten, főleg hogy magam se igazán bírom a piát. Bár eddig még olyan nem volt hogy rosszul legyek tőle, csak nagyon hamar a fejembe száll. Egy mesterpincér ügyességével közlekedem a vendégek között. Ez a reflex hála a vendéglátós múltnak/háttérnek, akármilyen állapotban meg van. Vidoran leteszem az asztalra, ügyelve, hogy ne az eddigi munkánkra pakoljak. - Vegyen ki amit kér, vagy elfogy vagy megmarad, semmi sem kötelező és Boldog Karácsonyt! - független attól hogy épp dámtum szerint mit is írunk! Mindenesetre Lydiának szerettem volna ezzel előre vetíteni, hogy a pia az csak úgy van és ha nem él vele az sem baj. Én a még meglévő korsómhoz térek vissza és párat pislogva kipirult képpel igyekszem felvenni a fonalat. - Üdvözöllek Balsors! Nekem a leánykori nevem Szerencsekerék.- Jadre rábízom, beszáll-e a fedőneves körbe. Megy tovább a szóáradat, lassan érzem, hogy koncentrálnom kell majd a szavakra, de egyenlőre minden rendben van. - Nyolcadikos. Gyógyító szak. Éjen az évkezdés és a szakosodás!
Az esésemmel egyetemben a csekély mértékben létező önérzetem is a padlóra került, így, még ha lett volna időm tiltakozni a segítő kezek ellen, se tudtam volna. Így hát, hamar talpon találtam magam, a Vajsör Tenger kellős közepén tapicskolva, és azon imádkoztam, hogy a szégyenemben nehogy a hajszínemmel egyező árnyalatot öltsön az arcom. Hiába ütöttem el az egész szituációt egy tréfásnak szánt megjegyzéssel, azért mégiscsak borultam egyet a Három Seprű törzsközönsége előtt, amivel az ember lánya nem szokott két tanóra között dicsekedni. – Kösz – motyogtam a felsegítőmnek, majd a fullánkként belém szúródó „Jaj, Merlinem, ments ki innen!” érzésemet felváltotta a megrökönyödés. – Öhm, a fixációm csak a padlóra terje… – Viszont, ahogy előzőleg is, esélyem sem volt befejezni a mondatomat, mivel egy újabb valaki a méretét meghazudtoló módon szorított magához, én pedig pislogni is elfelejtettem a döbbenettől. – Terjedne ki – böktem ki végül. Nem is a testi érintkezés ezen módja váltotta ki belőlem a furán szorongós, s kínjában habogó lányt, hanem a felfedezés, hogy az elmúlt tíz percben több minden történt velem, mint az eddigi életem alatt. Hinnye. – Nem kell. – Még a kezeimmel is gesztikuláltam, nyomatékot adva, hogy semmi szükség a vajsör pótlására. Ha mégis ragaszkodott volna hozzá, megengedtem magamnak egy randa pillantást felé, még mielőtt a bokszukban találtam volna magam, az akkor bemutatkozó Jade mellett, a körmeimmel pedig az asztal lapját piszkálgattam. A szocializációs mutatom máris az egeket verte, és még hol volt az estének a vége… Hunyorítva néztem Jade-re, mikor felőlem kérdezősködött, a hatás kedvéért még a szemöldökeimet is ráncoltam, mikor közölte, hogy ismerősnek tűntem neki. – Igen, Hugrabug – bólintottam. – Lydia vagyok – nyújtottam felé a kezemet. – A középső nevem Balsors, de szerintem ez az előző attrakciómból már tényszerűnek tűnhet. Igazán nem akartam belerondítani a beszélgetésekbe, bár, javamra legyen mondva, nem is akartam elesni. Meg Vajsör Tengert csinálni ide, Madame Rosmerta legnagyobb örömére. Jut eszembe… – Előrángattam a pálcámat a kabátom zsebéből és a terjengő pocsolyára böktem a végével. – Suvickus! Még mielőtt nagyobbat esnék, annak következményeként, hogy Madame Rosmerta kihajít innen. Túl sokat beszélsz, Lydia. Csitt. Hülyének fognak nézni. – Izé, bocs, ha hülyén érzem magam, összehordok hetet-havat. Szóval. Hanyadévesek vagytok? – vetettem fel egy viszonylag semlegesnek mondható témát, hogy végre ne csak én beszéljek, hanem ők is. Lehetőleg, valami értelmes dologról, nem arról, hogyan tanulok meg repülni seprű nélkül, a la Rosmerta módra.
A dalaim legtöbbje folyton a szerelemről szól, akármilyen formában, a keresése, a megtalálása, a tökéletes szerelem, a szomorú szerelem, a diákszerelem, az egész életen át tartó szerelem, a friss lángoló szerelem... Szóval, a mostani dal, mivel Cody írja a verset, kivételesen csak nyomokban tartalmaz szerelmet, de valahogy a refrénben akkor is ott van, hogy az élet teljességéhez kell egy társ. Persze olyanmódon, hogy azt lehet barátra, testvérre, és szerelemre is érteni, így még többek szívéhez szólhat ez a dal. Kicsit felnevetek, mikor Cody fényez minket, de nagyot bólintok egyetértve. A néhány kör sör már olyan bátorrá tett és kicsit talán önelégültté, hogy most én is úgy érzem, hogy amihez hozzányúlunk az arannyá változik. Mikor látom az idegen csajszinak a borulását partnerem lábában nem tudom hogy aggódjak, vagy nevessek, de a csajszi olyan lazára fogja, hogy fel kell kuncognom, ráadásul Cody is már hajol, hogy felnyalábolja. Néhány pillanat múlva elhangzik a végszavam, és a magam 157 centijével és vézna testalkatával már repülök is feléjük egy csatakiáltással. - Nagyölelééééés! - vetem rájuk magam és szorítom magamhoz mind a kettőt. Nagyon valószínű, hogy Cody nevetni fog, és még valószínűbb, hogy a csaj kibukik, de hát nem vagyok olyan állapotban, hogy ezt végig gondoljam. Éppen csak szeretném a világ összes lelkességét és boldogságát megosztani mindenkivel, akivel lehet. Szóval, most ezzel a pofára esett csajjal. Persze idővel elengedem, és visszacsüccsenek a boxunkba, aztán biccentek Cody-nak és meglapogatom a helyet magam mellett, hogy az új lány bátran üljön le. - Jade vagyok, ő pedig Cody, a drága, aki hoz nekem mondjuk... epres cidert most. Köszi Cody! - mondom a srácnak, a jólneveltségemet nem ittam el, aztán visszafordulok a lányhoz. - És te? Ismerősnek tűnsz, Hugrabug, ugye?
Én nem kezdek rá se éneklésre, se egyéb zenélésre, helyette drámai szavalással próbálgatom hangosan magam is a szótagokat, vagy a ritmizálást. Kérdezgettem Jadet, hogy mit szeretne, milyen hangulatra gondolt, mi legyen a lényege, elmondjon-e egy rövid tanulságot, frappáns csattanója legyen, vicces és vidám életszeretet áradjon belőle, legyenek-e benne kulcsszavak? Ezek után meg már kellően spicces állapotba kerültünk a rendelt itókáktól. Semmi komoly vedelés, de hát én amúgy sem bírom a piát, igen kevés is elég, a ma viszont a szolidaritásról szól meg az alkotásról! Mikor Valentin napon ettől kicsit kevésbé voltam jó állapotban, és szegény lányokkal már nem tudtam mit kezdeni, hogy ne összekarolva bőgjenek valami idióta miatt, spontán szavalásba fogtam nekik és előadtam egy mini drámát. Aztán beleborultam a Fekete tóba ezzel megadva az éjszakai fürdőzés első löketét. Hát igen az egy jó este volt! Rommá röhögtük magunkat, míg egy kisebb tanári had fel nem oszlatta a kastélyon kívülre vonult after-partyt. Jade dicséretre megigazítom játszott önelégültséggel a lazán kötött fekete-sárga nyakkendőmet ami lassan állandó kellékemmé válik. - Ez magától értetődő! Mi csináltuk! - Egyébként egy kapucnis hosszú ujjú pólóban, rajta meg egy Sex Pistols-os póló van rajtam, farmer gatya, meg egy szakadtabb tornacsuka. Aztán vígadalmunkba egyszer csak betoppan... beesik egy újabb tag. Méghozzá szegénykének az én lábamban sikerül elesnie, nekem a pia miatt lassabb reakció időmmel pedig esélyem sincs elkapni, bár utána nyúltam. Felállok és fel is szedem a földről. - Ehh bocs ne haragudj, nem akartalak kigáncsolni! - bár még félig rajtam a vigyor, nem rajta mulatok. Felsegítem. - Ugyan, ha ölelésre vágysz, itt vagyunk mi! - tárom szét a karjaimat hogy ha szeretne, nyugodtan. Egyébként sem vagyok egy zárt személy, most még az alkohol is rátesz. Bár érezheti, hogy nem az a fajta "közeledés" amit részegen a srácok elnyomnak, hogy felszedjenek valakit. Ilyen szempontból határozott semlegességet fedezhet fel a női megérzése. Aztán lepillantok a földre és szomorúan veszem tudomásul, hogy a gáncsolás eredményeképp eldobta az italát. Nézek a földön szétfolyó lőrére, aztán a lányra. - Ömm... Mit szólsz ha meghívlak? - a vöröske felé fordulok egy vigyorral. - Neked is hozzak valamit Jade? Látom már üres a poharad!- akkor is ezt mondom, ha egyébként látványosan még van benne valami.
Mindig is szerettem a roxmortsi kirándulásokat; számomra ez olyan volt, mintha egy hétévest kézen fogva vittek volna a párizsi Disneylandbe, aztán azt mondták neki, hogy élvezze ki minden percét, hiszen egész nap itt maradnak – a gyerek pedig azt sem tudja, hirtelen melyik irányba rohanjon, és sajnálja, amiért nem tud húsz felé szakadni azonnal. Nos, harmadévesként, mikor első alkalommal jártam a faluban, nagyjából hasonló érzések keringtek bennem; addig nem nagyon tudtam vizualizálni egy tipikus varázslófalut, ám gyakorlatilag ezzel választ kaptam minden kimondatlan kérdésemre. Hamar meg is találtam a kedvenc boltomat, a Mézesfalást, aminek a kirakatától is hajlamos volt az ember lánya és fia ösztönösen hízni vagy öt kilót, pedig még egy falatot sem evett. Ebből kifolyólag bizonyos napokon, mikor fennállt annak a veszélye, hogy a fél készletet felvásárolom, előrelátóan kerültem még a környékét is – másnak a mézbor és a violalikőr a szenvedélye, nekem a csokibéka. Odakint már jócskán besötétedett, mikor átléptem a Három Seprű küszöbét, és ösztönösen dörzsöltem össze a két tenyeremet nagyot fújva, miután beljebb léptem a helyiségbe. Kivételesen egyedül érkeztem, tekintve, hogy a barátaim, akikkel korábban együtt fosztottuk ki Zonkót, súlyos végtagfagyást a kilátásba helyezve már hamarabb visszamentek a kastélyba, velem ellentétben. Egy pixi-leheletnyit lejjebb igazgattam az orromig felhúzott sárga-fekete sálamat (nem, egyáltalán nem a házamra való tekintettel vettem meg, dehogy), aztán az asztalok között szlalomozva léptem oda a pulthoz kikérni a vajsörömet. Miközben vártam a korsóra, az ujjaimmal a faanyagon kopogva néztem körbe a kocsmában, szabad hely után kutatva. Keresés közben kiszúrtam néhány, csoportba verődött iskolatársamat is, akik a legnagyobb vidámságban vagy éppen meghittségben beszélgettek; egy pillanatra megfordult bennem az a merész gondolat, hogy esetleg odaköszönök nekik, aztán gyorsan mentálisan kupán is csaptam magam érte. Utálnak, nem látnak szívesen. Mész, ülsz, megiszod a vajsörödet és visszapaterolod magad a kastélyba. Kezdődő borús kedvvel fizettem ki a kért összeget (némileg felháborodott arccal, tekintve, hogy Madame Rosmerta kezdte pofátlanul kihasználni a hely népszerűségét és megkérni az árát a dolgoknak), majd indultam meg a kiszúrt, megüresedett boksz felé, szemlátomást úgy téve, mint akit roppant elfoglal a padló szuggerálása. Már éppen kész voltam elkönyvelni a fél-sikeremet, miszerint elértem az asztalt, mikor egy hollóhátas évfolyamtársam kiszúrt, odaköszönt, én pedig a meghökkentségtől oldalra kaptam a fejemet. – Szia, Trenn… – Eme ponton pedig egy rövid, ámde annál hangosabb sikítással megspékelt óriási borulást produkáltam, tekintve, hogy nem szúrtam ki az utamba tévedt lábat, én pedig egy csípőficamos elefánt minden bájával meg is botlottam benne. – …ton – fejeztem be a nevét, immáron a padlónak motyogva, majd hamar realizálva, hogy iszonyat szerencsétlennek tűnhetek elterülve, a hátamra fordulást követően gyorsan fel is ültem, a magasba téve mindkét kezem. – Semmi pánik, emberek, csak szeretethiányos voltam, gondoltam, megölelem a földet!
Szombat este, kellemes hangulat, asztalon üres korsók, és persze egy-egy teli is. De nem ez a furcsa egy kocsmában, hanem az, hogy az asztalon kiteregetve nem az itallap van, hanem jónéhány tekercs teliírva mindenféle ötletekkel, nyolcszor áthúzva aztán újra leírva. Feltünő páros vagyunk, pedig az ember azt hinné, ha valaki csak verset írogat, akkor csendes és nyugodt, de én olyat nem tudok, percenként nevetem el magam és kezdek rá az egyik sorra, mármint énekelve, hogy próbálgassam a szótagot és komponálgassam a kis zenét hozzá. Cody szuper szövegeket ír, de azért van hol belenyúlni, csak akkor érezhetem a sajátomnak, ha a szájízemre van formálva, és szerencsére a srác van olyan laza, hogy eszébe se jusson ezt sértésnek venni, hanem együtt okoskodhatunk jókedvűen. Annyira belemerülök az egyik sorba, hogy ahogy elkezdem énekelni, egyszer csak felpattanok a boxunkból és lendületesen léggitározom aztán lendítm fel a kezemet a refrén végénél. - Cody ez nagyon király lesz! - pörgök, mint a búgócsiga. Örülök, hogy a Valentin napi bálon egymás mellé rendelt minket a sors, még ha kezdetben csak a piálásunkat és a lelkünket felügyelte mert Sophie-val kiakadtunk Peterre, de aztán a következő összefutásnál már beszélgettünk is egymással, nem csak ökörködtünk. Persze, ökörködtünk is. Mert az kell, mert az fun. Na, de most zenét szerzünk, csöppet spiccesen, éppen a legkreatívabb hangulatunkban.
Az esésemmel egyetemben a csekély mértékben létező önérzetem is a padlóra került, így, még ha lett volna időm tiltakozni a segítő kezek ellen, se tudtam volna. Így hát, hamar talpon találtam magam, a Vajsör Tenger kellős közepén tapicskolva, és azon imádkoztam, hogy a szégyenemben nehogy a hajszínemmel egyező árnyalatot öltsön az arcom. Hiába ütöttem el az egész szituációt egy tréfásnak szánt megjegyzéssel, azért mégiscsak borultam egyet a Három Seprű törzsközönsége előtt, amivel az ember lánya nem szokott két tanóra között dicsekedni.