2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ő is megérdemli, hogy boldog legyen. Igazából nem ismerem az előéletét, nem tudom, hogy teszem azt volt családja és azt sem, hogy miért élt egyedül a kis házban és miért volt mindig olyan mogorva, csak azt tudom, hogy bennem meglátta a lehetőséget és hitt is bennem annyira, hogy segítsen. Így hát nekem is az a dolgom, hogy higgyek abban, hogy az ő életébe is jöhetnek még jó dolgok, bár gondolom ő erre nem sok esélyt lát, de szerintem igenis változtathatunk a sorsunkon, főleg ha tényleg akarjuk. - Ez is igaz és meg is teszel ezért mindent, de... nem minden csak másokért tenni, én már csak tudom. - lássuk be nem jó, ha az ember mindent feláldoz azért, hogy másoknak segítsen. Én is a jóslatoknak éltem, nem irányítottam őket, ők irányították az életemet és mit értem el vele? Semmit igazából, hiszen nem lett jobb semmi, sőt néha még csak nem is tehettem a rémképek ellen. Ő megpróbál másokért tenni, másokon segíteni, de sosem szabad mindezt a saját rovására tennie, mert az nem szül semmi jót és igenis néha muszáj önzőnek lenni és a saját érdekünket nézni. Persze ettől még segítek neki és remélem, hogy hasznos is a segítség, de tudnia kell, hogy minden áldozatot akkor sem ér meg a jövő megjavítása. Hiszen abban a jövőben talán mi már nem is élünk majd, akkor meg... miért áldozzuk fel érte a saját jelenünket? - Már viszonoztad, hiszen te voltál az első, aki hitt bennem. Vigyázz magadra... kérlek! - viszont ölelem és a puszit is viszonozom. Fel is állok az ágy széléről, amikor távozni készül. Remélem, hogy tényleg nem lesz semmi baja és hogy meg tudja oldani, amit szeretne. Tudom én azt is, hogy ha valaki elhatároz valami akkor úgy sem lehet csak úgy lebeszélni róla, de ettől még remélem, hogy nem csinál semmi őrültséget csak azért, hogy segítsen másoknak, idegeneknek, akiket nem is ismer, akik még meg sem születtek. - Sose feledd, hogy a jövő nincs kőbe vésve! - szólok még utána immár az ajtóból és intek is még egyet, ha hátrapillant, egy biztató mosoly kíséretében, csak aztán húzom be magam mögött az ajtót, amikor már eltűnt az alakja a folyosón. Lesz miről mesélnem Cedricnek. Nem gondolnám, hogy féltékeny lenne, bár tény sose meséltem neki arról a csókról, ami a jóslat előtt csattant el, nem sokkal mielőtt megtámadtak és Jonas eltűnt. Elmondhattam volna, de... nem számít nem igaz? De, ami ma volt arról nem kérdés, hogy mesélek neki, hiszen mégis csak az ő egyik emlékét osztottam meg Jonasszal, erről pedig illik tudnia.
//Köszönöm a játékot, szuper volt, mint mindig! //
Meglepetten húzom fel a szemöldökömet, milyen kedves tőle, hogy erre is gondol. Végülis az már biztos, hogy ő meglelte a boldogságot, de hogy én? Moanának már mondtam, hogy sikerült mindent elszúrnom, így hát nem is reménykedek holmi szerelemben, vagy boldog befejezésben, de Kylie megint olyan jólelkű, hogy erre is rávilágít. Nem semmi, hiszen ő sokkal fiatalabb nálam, de annyi mindent olyan jól lát. Ezen is alaposan elgondolkoztat. De mivel jelenleg nincsen senki a láthatáron, csak Moana, aki még korban is illik hozzám, egyenlőre elhessegetem a lehetőséget. - Talán igen. Viszont ezt úgy fogom fel, hogy nekem van lehetőségem másokon segíteni. – És nem fordítva, hogy ők tegyenek boldoggá engem. Azért lettem végülis biztonsági tiszt is, hogy megadasson, hogy ott legyek, ha kellek. Ez az egész romantikázás eddig elkerült, de Kylie örömének. Tulajdonképpen egészen vidítónak is tartom a helyzetet, hogy bejárása van egy fiú szobájába, akkor alakulnak itt a dolgok. – Végre, nagyon megérdemelted. – Abba most nem megyek bele, hogy tényleg alvásról van-e szó. Előbb-utóbb nyilván nem, de a fizikai dolgokon túl Kylie-nak inkább arra volt szüksége, hogy valaki átölelje, és a lelkét pátyolgassa. És mindamellett egy nagyon szép leányzóról van szó, aki most, hogy nem olyan csapzott, hogy őrülten villogjon a tekintete, kifejezetten magával ragadó teremtés. – Köszönöm Kylie, igazán hálás vagyok, remélem egyszer tudom viszonozni neked valahogyan. – Persze mellette álltam, de ha a segítségével nyerhetek új célt, és menthetek meg mindenkit, az mindenen túlmutat. Átveszem a gömböt, és forgatom az ujjaim között. A hajszál is egyesül az egykori emlékkel, így ha közelebb emelem a szememhez, látok is már valami felsejlést. Odahajolok a lányhoz, hogy megöleljem. – Nem tudom, hogy mikor látjuk egymást újra, de sok boldogságot nektek! És drukkolj, hogy meg tudjam oldani az ügyet. Ha végeztem, mindenképpen megkereslek, és ne izgulj értem. – Nyomok egy puszit az arcára, és felállok. Azt hiszem a lényeget átbeszéltük, nincs más hátra, mint előre, és talán Moanától sem késtem még el. Remélem ezen a nyomon el tudunk indulni.
Örülök neki, hogy itt van, ahogyan annak is, hogy jól van, de bármit akkor sem tudok most megtenni érte. Azt hiszem áldoztam már eleget a jóslás oltárán és most a jelenlegi helyzetet nem vagyok hajlandó teljesen felrúgni és feláldozni. Szeretnék egy kicsit tényleg boldog lenni és ki is élvezni, hogy sikerült elérnem. Persze ettől még segítek neki, csak nem a legdrasztikusabb módon. - Igen, én is így gondolom. Talán majd idővel neked is ott lesz valaki, ha túl leszünk ezen az egészen. Biztosan okkal maradtál életben, miközben olyan sokan már temettek. - mert hát szinte mindenki abban a hitben élt, hogy már úgy sem tér vissza, csak én reménykedtem és mégis itt van és még mindig nem hagyja annyiban, mert rossz dolgok közelednek. Akkor hát neki is kell valamiféle boldog befejezés. Ha egy olyan szerencsétlen léleknek, mint nekem végül sikerült rendbe tenni az életemet és találni valaki olyat, akivel tényleg egyformák vagyunk és jól érzem magamat, akkor valahol számára is léteznie kell egy ilyen személynek, én legalábbis hiszek ebben. Sejtem persze, hogy jó eséllyel úgyis meg fog majd cáfolni, de elég ha én hiszek ebben. A visszatérésében is csak én hittem és lám igazam lett, úgyhogy könnyen lehet, hogy újra így lesz. - Végül is igen. Egyszerűen, mint kiderült mellette sokkal jobban alszom és fordítva. - mosolyodom el és hát számomra ez az igazán jó dolog, hogy tényleg élvezni tudom az életemet és nem vagyok olyan minden reggel, mint aki semmit sem aludt. Sokszor sajnos ilyen is volt már és persze gyakorta ment a tanulás, vagy az órákon való figyelés képességének rovására. Így viszont kiegyensúlyozottabb vagyok és azért ez sokat számít. Nem véletlenül fontos dolog az alvás. - Várj egy kicsit. - keresgélni kezdek, amíg elő nem kerül egy kisebb, kb. marokba fogható kis jósgömbnek is mondható gömböcske. Ezt adom a kezébe, miután lehuppantam mellé az ágy szélére, aztán jöhet a hajszál is, amit magamhoz veszek, majd jöhet újra a gömb is. - Összeolvasztom neked a kettőt, így el tudod vinni és felhasználhatod, amikor csak szükséged lesz rá. Így nem csak egyszer nézheted meg azt a múltbéli eseményt. - na igen, hátha fontos, hiszen a jóslatoknál is az a nehéz, hogy egyszer látja csak az ember, aztán nem biztos, hogy megjegyez minden apró részletet és sosem lehet tudni, hogy mi volt az, ami mégis csak fontos lett volna, de nem figyelted meg eléggé. Aztán már nincs is más hátra, mint hogy rákoncentráljak a dologra és a hajszál és a gömb segítségével azt a régi emléket, ahogyan Cedric átélte szépen belerejtsem a gömbbe.
Végülis örülök neki, hogy jóra fordult a sorsa, a röpke vonzódást igazán elfelejthetjük, lévén zaklatott életem van, nem tudtuk volna egymást túlságosan kiegészíteni, megnyugtatni. Kylie mellé kell valaki, akinek nagyjából rendezettek a sorai. Látszik is rajta, hogy már nem annyira karikás a szeme, a haja is egészen emberi. Van a szája szegletében valami állandósult mosoly, ami azt engedi sejtetni, hogy valami módon célbaért. Ettől még lehetünk barátok, hiszen máris azok vagyunk, de nem szabad egy bizonyos szintnél jobban visszarángatnom a szakadék szélére. Csupán mint tanácsadó számítok rá, nem lenne jó ismét mélyen belekeverednie. - Ezt jó hallani. És ne gondold, hogy egy pár esetén muszáj az egyiknek legalább erősnek, vagy karizmatikusnak lenni. Ha két elveszett lélek egymásra talál, az teljesen jó, sőt, boldogító. Látom is, hogy végre kipihentebb vagy. Na és meg szerencsés, hogy egymásba botlottatok. – Számomra eddig nem volt megírva szerelem, és ahogy elnézem a jövőbeni teendőinket Moanával, ahol rajtaveszthetek a dolgon, esélyes, hogy már nem is nagyon lesz. Csak megyek, megmentem a világot, hiszen ha már minden fontosat sikerült tönkretennem, legalább mások legyenek boldogok. Visszamosolygok a fiatal lányra, bólintok, igen, szerelemnek kell lennie. Az idegen fiú szobájába ő enged be, nem jövök zavarba, végülis okkal vagyunk most itt, s nincs bennem hátsó szándék. Ahogyan a lány tudatosan keresgél, azért vigyorgok egyet, legalább neki sikerült valami jó, lényegében volt értelme hinnem benne. - Nocsak, bentlakó vendég lettél itt? – Pislantok rá cinkos mosollyal, noha itt most nem az ágybabújás a lényeg, csak hogy már ennyire komoly a helyzet, hogy kulcsa is van ide? - Akkor vigyem el a hajszálat, és.. valami szimpatikus mágiával utánanézzünk? Hogyan hálálhatom meg ezt neked? Neked nincs szükséged valamire? – Kérdezek rá, átvéve a komponenst, elrejtem egy szütyőbe az övemen, miután mellé ültem az ágyra. Természetesen nem várom el tőle, hogy ismét jóslatokba bocsájtkozzon. Most éppen meg van nyugodva a lelke, kár lenne megint felzavarni az állóvizet.
- Oh én... jól vagyok persze, most már sokkal jobban. - mosolyodom el. Azért abból is láthatja, hogy sokkal jobb a helyzet, hogy mosolyogni is tudok, ami azért nagy előrelépés a régi búskomor állapotomhoz képest. Persze így is vannak rosszabb időszakok, egy-egy tétova rémálom, de megritkultak. Talán tudatosan is képes vagyok visszafogni őket, legalább valamelyest, legalábbis reménykedem benne és talán az, hogy jól vagyok, hogy boldog vagyok szintén segít abban, hogy másképp tudjam látni és élvezni az életemet, legalábbis ebben igyekszem hinni és végül is az a fontos, hogy higgy valamiben. Abban is hittem, hogy Jonas nem halt meg és lám most itt van, teljes életnagyságban és bár látszik rajta, hogy nem volt könnyű az elmúlt időszak számára, de ennek ellenére mégis életben van és ez a fő, sőt eltökélt, mint eddig is volt. Változtatni akar a világ sorsán, amiben persze segítek én, ha tudok, csak hát... mindent nem vállalok. Egyszerűen nem akarom elrontani, amit felépítettem és újra minden éjjel álmodni, újra nyugtalanul forgolódni, mint eddig. - Tudom és ez... csak még nehezebbé teszi. - csak sóhajtok egyet, nem húzom a számat, vagy ilyesmi, de azért nem kellemes dolog belegondolni ebbe az egészbe. Annyira... nehéz, hiszen igaza van, fontos, hogy segítsek, de közben néha annyival könnyebb lenne azt mondani, hogy nem, hogy erre nincs szükségem, hogy nem akarom és hogy miért nekem kell? Foglalkozzon más a világ megmentésével, ne én, akinek épp elég nehéz volt eddig is az élete, de persze nem mondhatom ezt, bármennyire is szeretném, vagy bármennyire is jó lenne, mert akkor ugyanúgy nem tudnék nyugodtan aludni, hogy még csak meg sem próbáltam segíteni. Sehogy se jó ez. - Hát... igen. Tudod mi eléggé hasonlóak vagyunk. Ő is zavart volt sokáig és ez valahogy összekötött minket és... csak úgy kialakult. Mellette vagyok más, többnek érzem magamat és azóta nyugodtabban is alszom. Mi más ez, ha nem szerelem? - elmosolyodom, mielőtt benyitnék a szobába. Nem, Cedric nincs itt és nem is szeretném őt ebbe belekeverni. Csak betessékelem Jonast és megkeresem Cedric fésűjét. Ebből Jonas sejtheti, hogy aludtam már itt. Hogy csak alvás volt, vagy egyéb is, az persze nem evidens, de ismerem elég jól a szobát. Hamarosan tehát már egy hajszállal együtt térek vissza, és ülök le az ágy szélére, ahová Jonast is invitálom. - Szóval... talán az a múltbéli emlék segít, hogy válaszokat találj, hogy kit is kell keresnetek. Ennél többet tényleg nem tehetek. - igen valahol bűnbánó az arcom, mert más esetben, ha nem járna semmi rosszal, segítenék többet is, de egyszerűen most nem megy. Túlságosan jól alakulnak a dolgok ahhoz volt ilyen nehézségeket vállaljak be. Ez is talán segít neki valamit, hogy kiderítse pontosan mi is az a nagy fenyegetés, ami ránk vár.
Én már el is nevetem magamat, hiszen most azt kéne elismételnem, amit Moanának is mondtam, hogy mindent meg kell tennem, hogy másokat megmentsek. Ám Kylie már látta, hogy képes lennék akár meg is halni, ezért felesleges ismét ezt bizonygatnom, Moana még nem bízik bennem eléggé, de az esküt letette ő is, így nincs más választása, mint hogy rám hagyatkozzon. Viszont Kylie igazán jó barátom lett ahhoz, hogy ha látom, hogy boldog, akkor ne akarjam megint belerángatni mindenbe. - Így tényleg nehéz lehet nyomozni, hogy látszólag meg se történt valami. Te azért jól vagy? – Oké, csókolózott azzal a sráccal, és boldognak tűnik, de mindig rághatják az embert olyan belső férgek, amelyektől nem tud szabadulni. Paraziták, élősködök, amelyek a lelkére tapadnak, s nem pöckölhetőek le oly könnyen. Talán hagynom kéne, hogy Kylie békére leljen, de mást nem nagyon ismerek rajta kívül, aki képes lenne a jövőbe látni. Itt most bőven kevés, hogy valaki auror, és ismeri a nyomolvasás rejtélyeit. Trelawney-ről a legtöbben tudják, hogy nagy kókler, így a rendelkezésemre álló egy órát biztosan nem vele kockáztatnám meg. Akkor pedig? Más reményem nem nagyon van, Moana biztosan kézzel fogható válaszokat akar majd, amin el tudunk indulni. - Hogyne, én sem akarom, hogy bármi rossz történjen veled, próbáljuk meg finomabban. És persze köszönöm, hogy mégis beleártod valamennyire magadat, hidd el, sokak a sorsa függ tőled. – Na ezzel megint nem segítettem, mert komoly nyomást helyezek rá, de ha azt mondja, hogy nem, akkor nem fogom erőltetni. Ha elindul mutatni Cedric szobáját, akkor nyilván megyek vele, de mindketten olyan bizonytalanok vagyunk, nem nagyon tudom, hogy most mi a helyes ebben a helyzetben. – És ez a Cedric? A szerelmed? Örülök, hogy lett valakid, megérdemled, hogy valaki mindig ott álljon melletted. – Nem akarom én faggatni sem, csak legalább szóval tartom, hogy ne legyen kínos hallgatás, amíg megyünk a srác irányába. Nem is tudom, hogy bemutat e neki, vagy csak kicsórjuk a holmit.
Hittem, reméltem, tudtam? Már magam sem tudom, de akkor sem akartam elhinni, hogy meghalt, pusztán csak elrabolták és kész. A lényeg, hogy most itt van és persze, hogy jól is van. Az már nem annyira, hogy nem valami nyugodt állapotban jött vissza és hogy aggódik és baj van a háttérben, főleg mert az lenne az igazi, ha nem lenne baj és nem is kellene erre gondolnunk, de persze bármennyire elnyomtam mostanában magamban minden, számíthattam rá, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Így hát az öröm most vegyes, mert sejthető, hogy az itt léte az én jelenlegi még ha csak álnyugalmamat is veszélyezteti majd. - De te sem vagy benne biztos, hogy sikerül ugye? - csak halkan sóhajtok egyet, hiszen érzem én a hangján, hogy bármennyire is igyekszik majd ez sajnos nem így megy. Ha veszélyes dolgokra készül akkor egyáltalán nem biztos, hogy vissza tud térni még, sőt ha az időben utazgat, az sem biztos, hogy egyáltalán baja esik, de ott ragad valahol. - Igen, csak a mi elménkben maradt meg, de nem tudjuk hol van. Itt meg se történt, amit tett, csak... azt tudjuk, hogy hol volt több, mint egy éve, amikor először találkoztak vele, vagyis a hírével, mert ott nem volt jelen, de talán az ottani boszorkány tudhatta hol van. Nem tudom... - na igen egy újabb utazás az időben, nem tudom, hogy ez egyáltalán megoldható-e. Egyébként is az időutazás nagyon rizikós téma, mert sosem tudhatjuk, hogy nem okoz-e valamiféle következményt, valamiféle olyan következményt, amivel nem is számolhattunk, mert nem is ismerték még, hiszen nem sok időutazó van, aki be szokott számolni az őt ért nehézségekről nem de? A kérdése hallatán viszont meghökkenek. Azért lássuk be nem valami kellemes dolog arra gondolni, hogy újra ezúttal muszájból kell valamit megtennem, ami akkor sem volt kellemes. Rettenetes vége lett, még ha sikerült is, de lényegében vízbe fojtott a jóslatért. Nem csoda, ha kikerekedik kissé a szemem. - Úgy... biztosan nem, mint legutóbb. Azt nem akarom. De talán utána nézhetünk annak, ami a múltban volt, csak kell hozzá Cedric holmija, netán egy hajszál, az pedig van a szobájában és... ha tudjuk mi történt pontosan egy éve és oda tudtok menni... de mást nem tehetek. - talán megérti. Most jobban vagyok, békésebb és nyugodtabb, de hogy újra jóslatot erőltessek magamra, főleg szándékosan... Mi van, ha ez olyan, mint amikor megnyitod a csapot, hogy utána már igen nehéz visszafogni megint? Nem akarom megkockáztatni. A múltat felderíteni egyszerűbb és kevésbé kockázatos.
Egyértelmű, hogy látni akartam, a jelenünkben ő az egyetlen, akihez kötödöm a nagy remete lét ellenére, aki fel tudta törni a héjat, amin keresztül visszafogtam az érzéseimet. Én csak segíteni akartam másokon, elvonulva a saját magányomban, de rá kell jönnöm, hogy egymagamban kevés vagyok. Kylie barát és társ is egyben, nem csak azért vezet hozzá az utam, mert látó, noha most ez is jól jön. Együtt talán szembeszállhatunk a jövővel, és nem kell többet Moanának azt bizonygatnom, hogy ami előttünk áll, az túl nagy falat. Itt van ez a kislány, aki képes a látomásaival az egész varázsvilág sorsát befolyásolni, megalapozni. De meg kell óvnom őt, nem keveredhet bele, ha boldog azzal a gyerekkel, akkor pusztán a tippje kell most. - Igyekszem majd még visszatérni. – Ez nem igéret, hiszen talán a halál vár rám, amit mindketten láttunk, de talán találkozhatunk még egyszer ebben az életben. Én legalábbis bizom benne. Ha többször is kell majd utaznunk az időben, és egy pár évvel idősebb Kylie kerül még elém, nos azt hiszem akkor is tudunk majd örülni egymásnak. - Hm... akkor ez csak a ti elmétekben maradt meg emlékként? És.. Valahol szerinted ráakadhatnánk erre a nőre? Ha bosszút áll rajtatok, és ez a kiindulása mindennek, akkor ebben az időben még tehetnénk valamit. Ha ott meg tudták állítani, akkor talán ismét. – Az ilyen sokszoros időhurkoknak biztosan megvannak a veszélyei, de őszintén szólva nem érdekel. Csak a gyerekek biztonsága a cél. Vajon ha megváltoztatom a jövőt, Moana is eltűnik? Kezdem megkedvelni a maga morcos, de csinos pofijával egyetemben.. Vagy én is meghalok, hiszen a jövőn keresztül utazva radirozok ki valamit? Őszintén szólva az se zavarna. Ha csak az a sakkbábú vagyok, aki egyetlen lépésével befolyásolva a játszmát, mielőtt leütik, hát bevállalom.. - Elvonuljunk valahova? Nem tudod esetleg megpróbálni megint? – Kérdezek rá, ha kell valami bódítószer, akkor hátha többet is tudunk mint a múltkor. Az a kádbafojtós dolog elég meredek volt.
Látó vagyok mondhatnád, hogy számíthattam volna rá, de azért ez nem így megy. Éreztem én, hogy nem halt meg és hittem is benne, azért is mentünk utána, bár azt... megbántam. Nem szabadott volna Cedric életét is kockáztatnom egy teljesen bizonytalan küldetés miatt, amiről fogalmam sem lehetett, hogy mi lesz a vége és egyáltalán bármiféle sikert érhetünk-e el vele és majdnem rossz vége is lett. De már nem teszek ilyet többet, ez nem is kérdés, viszont most itt van és ennek elmondhatatlanul örülök. Látszik, hogy az elmúlt hónapok megviselték, biztosan nem valami kellemes helyen lehetett ez idő alatt, de talán nem is az az első, hogy most erről kifaggassam, főleg mert látszik a tekintetén, a tartásán, hogy sietős a dolga és nem ér rá hosszan ecsetelni, hogy pontosan hol is volt és mi is történt vele, nekem pedig ezt meg kell értenem. Azaz főleg nekem, aki tudja jól, hogy vannak helyzetek, amikor nagyon is fontos lehet, hogy azonnal és minél gyorsabban cselekedjünk. - Akkor nincs sok időd mesélni, majd... alkalomadtán remélem. Addig is mondd, hogy miben segíthetek. - komolyra vált a tekintetem, ahogyan az övé is. Na igen ez esetben fontos, hogy gyorsak legyünk, én is tisztában vagyok vele, főleg ha jól értem onnan a jövőből jött vele valaki... eléggé megbonthatják az idő szövetét ahhoz, hogy nem maradhat itt sokáig, még ha érdekel is, hogy miért nem egyedül jött és egyáltalán ki segített neki és miért. - De ez... ez tudod, hogy nem így megy. Én sem tudom, csak... Nem olyan régen Cedric mesélt nekem. Volt egy látomásom, ő utána járt pár társával és egy sötét boszorkáról mesélt, aki fél Londont romba döntötte, de nem a mi időnk, sőt nem is a mi síkunkhoz tartozik. Megállították és az egész mintha meg se történt volna, de ha netán köze van ehhez... Nem tudom... tényleg... Az utóbbi időben nyugalom van. - itt és a fejemben is. Legalábbis ahhoz képest, amiket át kellett élnem egy időben. Talán részben az is közre játszik, hogy boldog vagyok és ez egy kicsit legalább, de megnyugtat annyira, hogy ne kattogjon az agyam folyton valamin, amit talán meg sem lehet akadályozni és úgyis meg kell történnie és ne nekem kelljen annak lenni, aki ezen változtatni tud és talán ha annyira már ismer, akkor láthatja is rajtam, hogy most jó így. Akármilyen rossz is az a jövő, ami ránk várhat, most mégis boldog vagyok és nem igen akaródzik ezt tönkre tenni. Ki tudja egy metamorf képes akarattal irányítani a teste változását idővel, egy gyakorlott látó talán a képes a látomásokat is visszaszorítani, ha épp nem akar rettenetes dolgokat látni, csak élvezni azt, ami a jelenben megadatott, még akkor is, ha tudja, hogy csupán múló illúzió. Úgy érzem épp eleget szenvedtem már. Önzés lenne így gondolni?
Ahogy meglátjuk egymást, eleresztek egy komolyabb fújtatást, végre megtaláltam! Már nincs itt az a pasi, de nem is baj, nincs időm most magyarázkodni, vagy ismerkedni. Kylie miatt vagyok itt, de nem csupán az ereje érdekel, számít az is, hogy nagyon régen láttam már. Talán elcsattant egy csók, de az is inkább szeretetből, mintsem vonzalomból volt, így cseppet sem vagyok féltékeny arra a fiatal hapsira, Kylie-hoz tényleg olyan alak illik inkább, mint én. Valaki, aki mindig itt tud lenni, hogy megvédje, amíg én Moanával az időt kutatva próbálok rájönni, hogy mit is rejt a sorsunk útja. A döbbenet után a nyakamba vetődik, amin halkan felnevetve simogatom meg a tarkóját, mintha valami kislány lenne. Végülis be kell látni, hozzám képes nagyon is az. - Nem, még nem. Azt hittem, hogy ott lesz a vége az egésznek, de.. valaki máshogyan gondolta. Ez az egész.. időutazódni komolyabb, mint hittük. Ám most is sietnünk kell, van egy társam, és most.. viszonylag sürget minket a sok tennivaló. – Elengedem, hiszen én is átöleltem őt, valahogy olyan kapcsolat alakult ki köztünk, amibe ez már bőven belefér, széttéphetetlen, örökké való. Ám pont Kylie védelme érdekében azonnal lépnünk kell, és elő kell kapni a lány látó tudását, hogy akit csak tudunk, megmentsük. – Jött velem valaki, abból a szörnyű jövőből, amit te is megálmodtál. Ő jó ember, mint te, még ha nem is tudja, vagy hiszi magáról. Ám itt, ebben az időben.. valami elindul. Ami mindent rombadönt. Tudom, hogy a látomásokat nem lehet erőltetni, de tudni kéne, hogy hol lehet mindezt megállítani. – Kérdezem átfogva a vállát, aggódóan nézek rá, ezzel éreztetve a jóssal, hogy talán most az egész világunk sorsa az ő kezében van. Ha őrültnek is nézték, én nem így kezeltem, mert túl igazinak tűnt, amit állított, és lám igazam lett. Azaz neki lett igaza. Így most már vakon követem, hátha tud valahogy segíteni. Közben persze nem tudom, hogy Moana mire jut, de ő most csak vendégként van nálunk, rajtam a világ szeme.
Cedricnek órája lesz és azóta, hogy letettünk Jonas megmentéséről még életveszélybe se sikerült kerülni, legalábbis nekem, hiszen ő... Na igen ebből azért volt egy kisebb vita, hogy miért is nem vitt magával, bár tény és való, hogy az abban a pár napban érkező látomások annyira kimerítettek, hogy épp a Gyengélkedőn lábadoztam, de hogy még csak nem is szólt, hogy elment... Főleg mindezt úgy, hogy rajtam és rajtuk kívül senki sem emlékezett arra, amilyen pusztítás Londonban végbe ment és én még csak nem is tudtam, hogy miért felejtette el mindenki, amíg Cedric vissza nem ért a kis önálló akciójából... Nem könnyű higgadnak maradni, ha arra kell gondolnod, hogy az, akit szeretsz majdnem meghalt, miközben te a puha párnák között, az ágyban lábadoztál. Nem csoda, ha a röpke vita után még inkább sikerült összenőni. Nem szeretném, ha újra hasonló magánakcióba kezdene, vagy legalább tudjam, hogy joggal aggódhassak érte vagy valami módon adhassak tanácsot, segíthessek és én dönthessem el, hogy menni akarok-e vagy sem. Remélem, hogy megértette és tényleg nem lesz több ilyen, most viszont órája van, én pedig miután elköszöntünk kikönyökölök az ablakba, hogy onnan nézzek az őszülő tájra. Így alig figyelek a folyosóra, és miután Cedric épp csak most távozott, amikor meghallom a már közel lévő lépteket azt hiszem ő jött vissza, így még nagyobb a meglepetés, amikor ismerős arcot látok tőlem csak pár lépésre, csak épp nem azért, akire számítottam. Még a levegő is benn akad egy pillanatra, amikor felismerem Jonast, de egy pillanat múlva a döbbenetet mégis csak felváltja egy mosoly és az ösztönös mozdulat, amivel a nyakába vetődöm. Ő jó eséllyel nem tudja, hogy halottnak hitték, de én nem, hogy meg akartam keresni, hogy milyen bajba kerültem miatta és az is, aki olyan fontos lett nekem időközben. Pár pillanat múlva aztán kissé zavart mosollyal és egy nagy adag arcpírral engedem el a nyakát, hiszen azért emlékszem még arra az estére, amikor eltűnt, amikor megtámadtak minket, a csókra és a többire, de Cedricnek ezekről a részletekről nem igen meséltem. - Tudtam... tudtam, hogy nem haltál meg! Azt mondták, mindenki azt mondta, hogy nem élhetted túl, de én akkor is tudtam, hiszen az idősebb éned... Nem fontos, hol voltál és jól vagy? - látom azért rajta, hogy megviselte ez a jó pár hónap és persze azt is, hogy nincs a legjobb bőrben. Ki tudja, hogy hol lehetett és hogyan jött el onnan és azt sem tudom van-e ideje egyáltalán beszélni hosszan, tehát nem kellene fecsegéssel feltartanom, de még sem tudom elfeledni, hogy ő volt igazán az első, aki hitt nekem és hitt bennem és én hittem abban, hogy nem halt meg és igazam lett. Megviselt az biztos, de legalább él és jelenleg azt hiszem ez a legfontosabb.
Furcsán háborog a gyomrom, hiányérzetet okoz Moanától elszakadni. Nem is feltétlenül az Eskü miatt, hiszen az csak arról szólt, hogy nem árthatunk egymásnak, de így segíteni sem tudok, megvédeni. És most nem csak Bredanról van szó. Moana most idegen egy rég-volt világban, ami már nem a sajátja.. Kellemetlen szájízzel baktatok fel a hollóhát tornyok irányába, remélve, hogy Kylie még mindig a lakójuk. Gyakorlatilag látott meghalni, és mivel egyébként is igen depresszív alkat volt, bele is őrülhetett, hiszen próbáltunk a támaszai lenni egymásnak. Na nem mondom, hogy a mentora voltam, de valami olyasmi. És most nekem kell a segítségét kérni. Kylie egyértelműen kora egyik legkomolyabb Látója, de lehet, hogy jelenleg ezt ebben a pillanatban még rajtam kívül csak Moana tudja. És ahogyan a sötét boszorkány is vélelmezte, kedvelem a lányt, és igenis bánkódnék, ha baja esne. Nagyjából egy óránk van, ennyi idő múlva kell Moanával találkoznom. Ha Kylie nem ér rá, vagy túl sokat kell magyarázkodnom, akkor könnyedén gondban lehetünk. Ezért a kérdezősködés helyett a tájolóbűbájt használom, ami viszont megmutatja, hogy a lányka az egyik folyosón olvas, és lám, cseppet sem tűnik depisnek, vagy elveszettnek. Valami pasival smárol.. Baszki.. Felmordulva fordulok sarkon, hogy leugorjak elszívni egy cigit az udvaron, és csak bő tíz perc múlva sietek vissza, remélve, hogy letapadtak már egymásról. De legalább jobbra fordult az élete, még ha én ezzel is időt veszíteni. Mindenesetre gyorsítok a lépteimen, immár bűbáj nélkül, remélve, hogy már egyedül van, és még ott találom..
//
