2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azt hiszem sok mindenre gondoltam, de ilyen fejleményre nem igazán. Már arra is gondoltam, hogy valami megtört bennem, vagy inkább a tudatomban, e miatt nem emlékeztem, de az, hogy bennem van az a boszorkány és lényegében ő tette, amit... ez azért elég sok, mégis kezelnünk kell a helyzetet, nem pedig kétségbe esni, ezzel tisztában vagyok. Ettől még ijesztő, hogy fejlődik bennem egy bébi és ez a bébi még csak nem is a saját akaratomból került belém és ha túl gyorsan nő... mi van akkor, ha egyszerűen felemészt engem? - Ez még lehet így nem? Csak meg kell ezt oldalunk, ha csak te nem... E miatt nem érzed úgy, hogy nem működhet közöttünk, mert... én nem. - de nem tudhatom, hogy ő most miként érez. Mi van akkor, ha esetleg már nem tudna így velem lenni, mert bár én nem tettem semmit sem, de a testemmel más valaki igen, ahogyan ő is végül is velem volt, de közben még sem velem, de ez még sem számít megcsalásnak, ha netán mégis máshoz is volt közöm a boszorkány miatt... vagy igen? Nem tudom, elég kusza és zavaros az egész és egyelőre még fogalmam sincs, hogyan közelítsek hozzá és azt sem igen tudom, hogy miképp is kellene kezelnünk. Egyébként is főleg rajta múlik, mert ha e miatt másképp gondol rám, vagy másképp érez, akkor úgy se tehetek semmit. Akkor ez már... így marad és kész, de talán ellenségek már csak nem leszünk majd újra, legalábbis nagyon remélem. Amikor végre tovább beszél azért mégis csak megnyugszom végre. Na igen érthető módon aggódtam, hogy mégis másképp gondolja a dolgot és netán... nem akar majd velem lenni, de a szavai alapján ez nem változott meg, csak meg kell oldanunk szépen a jelenlegi helyzetet és meg is fogjuk igaz? - Azért lehet, hogy úgy is ijesztő lett volna ilyen hamar, de... örülök, hogy így érzed. Megoldjuk ezt és idővel lehet majd... úgy is hogy mi szeretnénk. - legalábbis remélhetőleg, amikor már ennek az egésznek vége majd másképp lesz. Élhetünk normálisa és bár a nénikém és az apja nem fognak örülni hogy a kényszerházasságot mi másképp gondoljuk, de azt hiszem ha ezt a királynőt megoldjuk akkor a többi már egyáltalán nem fog majd gondot okozni, az apjával akkor könnyű lesz elbánni egy veszélyes boszorkához képest. A csókot viszonozom, hozzá simulva élvezem ki a pillanatot, hiszen mennünk kell. Sokáig nem tart a dolog, vissza kell térni a sírba, hogy kitaláljuk hogyan űzzük ki belőlem a boszorkát és persze, hogy ezzel az egész magzat dologgal mit kezdünk.
- Egy kicsit sem.. Átvertél minket! – Nem, gyorsan leveszem az okulárét. Annyira nem vagyok kiéhezve, hogy a sötét boszorkány akaratából ismét magamévá tegyem Dorothyt. Akkor úgy éreztem, hogy valami komoly dolog történt, amit mindketten akartunk, és úgy kellett lennie, de az a szörnyeteg csak használta a lány testét, hogy új életre keljen benne általam. Lényegében ez volt a bosszúja, hogy betörtünk a sírjába. Vagy mindez nem is bosszú? Csupán évezredeken át várt a lény, hogy valami botor sírrabló betörjön, és ezáltal új testet szerezhessen? Meglehet. Mindezen már késő rágódni, inkább Dorothyval beszéljük meg az eljövendőt. - Ahogy mondod. Elméletileg mással nem, de ezt honnan tudhatnánk pontosan? Sajnálom, hogy kihasználtam a helyzetet, én voltam a gyenge. Azt hittem, hogy minden megváltozik, és.. jó lesz majd együtt. – Értem ezt úgy, hogy nem csak a fizikális kielégülés volt a lényeg, hanem az, hogy legyen köztünk valami titkos, izgalmas viszony, amelyről az apám sem tud. Hogy ne csak riválisok legyünk, aki fújnak egymásra, hanem egy erős páros, aki mindenben számíthat a másikra. Hiába motoszkál bennem ott, hogy a vérkirálynő szerint Dorothy is eljutott volna erre a szintre, de ez így valóban gyors volt, főleg egy beteg lánnyal. Remélem nem utál most nagyon. - Akkor nem erre számítottunk, és akkor még.. kigáncsoltuk volna egymást, ha úgy alakul. Most tudjuk, hogy mivel állunk szemben, és azt is, hogy nem foglak ott hagyni. Tudod Dorothy, egy percig fura mód jól is hangzott, hogy gyerekünk lesz. Nem tudom miért, de.. tökéletes pillanatnak tűnt. – Igen, ha valakitől, akkor tőle tudnék elképzelni. Ki mással élhetném le az életemet? Remélem, hogy ha a vérkirálynő fertőzött magzatát eltávolítjuk belőle, akkor még lehet gyereke. Az ölelést megszakítom, de csak azért, hogy finoman megcsókoljam, mielőtt induljunk. Nekem is meg kell nyugodnom, holott tudom, hogy sürget minket az idő.
Damien sokáig már nem beszélhet velem, mert a tükörnek hála hamar átveszi az uralmat a sötét boszorka. Vajon a tanárunk gondolta, amikor a sír felfedezésére küldött minket, hogy ennek ilyen komoly következményei is lehetnek? Lássuk be, majdnem ott hagytuk a fogunkat, én főleg és most bennem van ez a lény... vagy nő, nem is tudom, hogy melyik a jobb szó rá és képes átvenni az uralmat a testem felett, vagy legalábbis ha én is hajlok valamelyest arra, amit tenni akar épp. - Úgy tűnik, hogy nem igazán számít, hogy te mit akarsz, sőt úgy fest, hogy az sem számít, hogy ő mit akart, bár azért ne aggódj, ha nem akarta volna kicsit sem, akkor nem tudtam volna rávenni. - sejtelmes mosollyal vonja meg a vállát, azaz vonom, csak hát nem a saját akaratomból. Talán Damiennek az a mázlija, hogy azért igen nehéz minket összekeverni, amennyiben a boszorkány nem akarja, hiszen egyszer már elérte, de most a mosolya, a gesztusai egyértelműen azt mutatják, hogy nem én vagyok. Én ugyanis soha sem néznék így és persze nem vagyok egy csábító alkat sem, de ezt Damien pontosan tudja. Amikor persze lekerül a szemüveg már újra én vagyok ott, talán a boszi épp csak megmutatta magát, lehetséges, hogy ha akar is könnyedén a felszínre tör és tűnik el újra. Egy biztos, hogy joggal aggódhatunk, ezt igazán jól látom Damien arcán, amikor újra én vagyok és látok is a saját szememmel, mert az előbbi pár pillanat teljesen kiesett. - Azt mondod... bennem van? És a magzat is ő? És... és akkor veled...? Szóval nem valaki mástól van? Nem feküdtem le mással úgy, hogy nem tudtam róla? - azért kissé megremeg a hangom, hiszen mégis csak durva ezt hallani és igen, időbe fog telni, amíg feldolgozom. Amikor pedig megölel már tudom, hogy bár ő is erősnek mutatja magát, de őt is megrendíti ez az egész helyzet. Kell azért pár pillanat, amíg összeszedem magamat és válaszolni tudok a kérdésére. Most mozduljunk, vagy előbb szedjük össze magunkat? Tudom, hogy nem maradhatunk itt, mennünk kell minél előbb, de előbb össze is kell szednem magamat és ez most igen nagy kihívásnak tűnik. - Az első alkalommal felkészültünk és mit értünk vele? - azt hiszem jobban járunk, ha belevetjük magunkat most azonnal és nem húzzuk az időt, mert azt hiszem erre azért igazán nem lehet felkészülni.
Természetesen én is így gondolom, hogy semmi értelme nincsen hitegetni magunkat. Bármi is történjen, együtt kell vele megbírkoznunk. Az a legkevesebb, ha Dorothy valami bódulatban mással is volt két hónappal ezelőtt. Akkor még nem volt köztünk ilyesmi, nem is féltékenykedhetek, főleg ha az már nem jelent számára semmit. Igaz, hogy riválisok voltunk, akik ölték egymást, de nem várhattam el tőle, hogy nekem tartogassa magát. Hiszen azt hitte, hogy minimum gyűlölöm. Végtére is azt mutattam, hogy lenézem őt, csak mert lány. Igazából valamennyire így is volt, még mindig erőteljesen kételkedem benne, hogy hasonló szerepeink lehetnek, de ez most mellékes. - Jól van, akkor az őszinteség, lesz ami lesz. – Bólintok végül kényszeredett beletörődéssel, érzem, hogy a tenyerem nyirkos lesz, a mellkasom rendszertelenül emelkedik, Dorothyval együtt állok a szívroham hatásán. Valahogy érzem, hogy mindaz, amit látni fogok, az nem egyszerűen megoldandó ügy lesz, hanem egy hosszú időre meghatározó, baljós momentum. Ami ki tudja, hogy meddig húzódik el. Felhúzom az okulárét, és amit látok, az a legrémesebb álmaimat idézi. Ereklyevadászként fel vagyok készülve sok szörnyűségre, de hogy a majdnem kedvesem testében látom ezt az iszonyatot.. - Ha belegondolok, hogy te és én.. Undorodom magamtól.. Én őt akartam, nem téged! – Csattanok fel, nem vagyok hajlandó tovább beszélgetni ezzel a szörnyeteggel. Lekapom a szememről a varázstárgyat, franc se fog megint belemászni a hálójába. Jó volt vele, de itt nem csak a fizikális kielégülés volt a lényeg, hanem az, hogy Dorothyval tehetem meg. Egy pillanatra se merül fel, hogy csak mert használják a testét, így ismételjük meg. Sőt, most, hogy valami szörnyszülött magzat is fejlődik benne, az az elsődleges. - Vissza kell mennünk a sírboltba, amilyen hamar csak lehet. Az a tőrcsonk még fontos lehet. Benned van ugyanis a királynő szelleme, és ő az.. a magzat. – Legalább tudom, hogy nem feküdt le mással úgy, hogy annak maradandó következménye legyen. Ettől még lehet, hogy a királynő használta Dorothy testét ilyesmire, de aligha hiszem, minket, a bolygatóit akarta megbosszulni. Viszont így Dorothy életében nincsen más pasi. Legalább a kisebbik rosszat kipipálhatjuk. – Visszamegyünk a Roxfortba felkészülni, vagy megyünk így, ahogy vagyunk? – Próbálok higgadt maradni, és egyébként is menekülni kéne, mielőtt ránk találnak, de mégis inkább magamhoz ölelem a lányt.
Nincs más hátra, mint előre, ha már eddig eljöttünk. Remélem, hogy végül sikerül majd jutni valamire és kiderül, hogy mi a fene történik velem. Persze félek, jobban mint a pengéktől, vagy az akadálypályától, amin bejutottunk ide. Sokkal jobban, hiszen olyasmi is kiderülhet, amit enyhén szólva is vérfagyasztó lesz megtudni. Az a jó, ha az ember a legrosszabbra készül fel, csak épp egyelőre gőzöm sincs, hogy mi lehet a legrosszabb és valahogy nem volt kedvem befelé jövet listába szedni a lehetőségeket. Nem csoda, hogy amikor Damien felveszi az ereklyét kb. olyan arcot vágok, mint akit épp arról kérdeztek meg mehet-e a fél karjának levágása. Nagyjából úgy is érzem magamat, pedig én csak akkor fogom tudni, hogy mi a helyzet, amikor ő elmondja... legalábbis ha jól sejtem. Ettől még a szívem hevesen kalapál és ezúttal már mindenféle rossz lehetőségek pörögnek át a gondolataim között, méghozzá nem kevés verzió. - Csak... akármit is lesz, mondd el, ne kímélj rendben? - tudni akarom és nem valami lightos visszafogott kiadásra vagyok kíváncsi, hanem az érdekel, ami a teljes igazság, mert a tudatlanság mindennél rosszabb. Amikor hát Damien szeme elé kerül a varázstárgy változik a kép és már nem konkrétan engem lát ott. Engem, de még sem teljesen, legalábbis egy pillanatra. Fekete haj, élénken, sötéten csillogó szemek villannak fel egy másodpercre, hogy aztán a hasam, a születendő baba környékére összpontosuljon a sötét kavargás, aztán egy halk nevetés csaphatja meg a fülét. Az én torkomból, de még sem az én hangomon. Sokkal inkább olyan érzése van újra, mintha még a föld alatti kriptában lennénk és akár már a varázstárgy is elkerülhet a szeme elől, mert már nincs rá szükség. A boszorkány megmutatja igazi valóját, persze még mindig az én testemben, de a mozgása, a mosolya egyértelműen nem én vagyok. Egyszerűen csak közelebb lép Damienhez és bájos mosollyal simít végig az arcán, ha csak nem lép hátrébb. - Hogy ti milyen kíváncsiak vagytok! Vagy talán csak unalmas számodra a visszafogott lányka és újra rám vágynál? Végül is lehet róla szó... nem volt ellenemre a kis légyottunk, bár annak még konkrét célja volt, de egy kis szórakozás sem probléma. Vagy megvárod, amíg újjászületek végre egy új testben? Arra sem kell sokat várni, hiszen a magzat gyorsan fejlődik igaz kedves? - lágyan suttogó hang, ami egyértelműen nem azé, akinek a testéből szól. Érdesebb, de mégis bársonyos, mintha egyszerre simogatna és karcolna is. Egyértelműen a sötét boszorkány az, akiről Damien azt hitte, hogy Dorothy leszúrásával visszaűzte a sírboltba, de nagyon úgy tűnik, hogy nem így történt, hanem inkább szépen a felszínre hozták akaratukon kívül.
- Na jó, az igaz. Te meg a vasakarat, az ugyanaz.. – Bólintok, tudom én, hogy milyen, volt már alkalmam megtapasztalni. Ez végülis a harcmodorára is jellemző, mindig csak előre. Dorothy úgy gondolkozik, hogy minek védekezni, ha ledózerolhatjuk az ellenfelet, mielőtt még támadhatna..? Igen, ezzel együtt kedvelem őt, hiszen látom benne azt az erőt, ami nekem is a sajátom. Nem tudnék még barátként sem elképzelni magam mellett senkit, aki nem képes küzdeni. Valaki, aki nem ura a saját akaratának. Dorothy sosem adja fel, mert bár hozzám bújik, amikor arról van szó, de csak mert tudja, hogy együtt még erősebbek lehetünk. Talán túlzás volt azt gondolni nagy hirtelenjében, hogy ez szerelem, de valami nagyon hasonló. Valami, amit egyenlőre be se lehet kategorizálni. Valahol a barátság és a komoly vonzalom között van félúton. És hogy ő mit gondol rólam? Végülis most erősítette meg, hogy csakis velem tudja elképzelni a jövőbeni eseményeket, bármi történjen is. Na de mi van akkor, ha csak elfelejtette, és van valami titkos szeretője, akitől elválasztották? Aj.. ez annyira nehéz, de végig kell csinálnom. Megindulok előtte futólépésben. Nem feltétlenül a lovagiasság, de már más a szitu, mint amikor egymás vetélytársai voltunk. Most lényegében a pasija vagyok, vagy legalábbis olyasmi. Ő pedig gyereket vár, és lehet, hogy nem is tőlem. Mindegy, ez már nem attól függ, hogy ez tényező legyen. Ha jó vagyok hozzá, azt nem a saját érdekeim miatt teszem. Csak azért, hogy ott legyek neki, hiszen nem attól vagyunk tökéletes pár, hogy olyan cukik, és bájosak vagyunk együtt. Az ok prózaibb. Az összetartás miatt. Ez talán régen is így volt, bár nem volt részemről tudatos. Ha kicsit is rossz volt a kedve, valami versenyre csábítottam, mert tudtam hogy attól érzi magát erősnek, ha próbálgatja a szárnyait. Ez mára már egyszerűbben is kimutatható. Azzal hogy törődünk egymással, akár ki is mondva. Merem remélni, hogy a felületesen fájós sebek ellenére Dorothy nálam lényegesen jobban van, bár nekem sem okoznak maradandó, mély nyomot a felém csapó pengék. Amikor hátranézek, és lerázom magamról az apróbb vércseppeket, látom, hogy a lánynak kutya baja. Mégiscsak elvigyorodom, majd egy határozott mozdulattal leemelem az okulárét az álványról. - Akkor mehet? Essünk neki! – Húzom a szememre, hogy végigmérjem a lányt. Nem is tudom, hogy miben reménykedek. Nyilván a legjobb az lenne, ha az enyém lenne a gyerek, és kapnánk magyarázatot, hogy akkor miért két hónapos. Mindegy, lesz ami lesz..
- Biztosan nem gondolom meg magamat, nem szokásom. - és nem teszem hozzá, hogy remélhetőleg ő sem, hiszen ez nekem is fontos, ahogyan neki is és nagyon remélem, hogy a dolgok végül tényleg jól alakulnak majd. Csak ki kell derítenünk, hogy mi történik velem és valahogy megoldani. Abba valahogy egyelőre még nem sikerült belegondolnom, hogy tényleg terhes vagyok és hogy ez esetleg azt is magával hozhatja, hogy gyereket fogok szülni, azaz gyereket kell majd nevelnem. Ez olyan lehetetlen dolognak tűnik és még inkább hihetetlennek, hiszen nem igazán terveztem úgy az életemet, hogy anya leszek, főleg nem ilyen fiatalon, főleg nem úgy, hogy még csak arra sem emlékszem, hogy ez az egész hogyan sikerült. Nem mondom, hogy félek... sokkal inkább rettegek őszintén szólva, de most muszáj a bejutásra koncentrálni és hogy kiderítsük mi a fene ez az egész. - Köszönöm! - azt is, hogy mellettem van és persze azt is, hogy többes számban beszél, hiszen nagyon kedves tőle, hogy így támogat. Le is léphetne csak mert terhes vagyok, hiszen talán neki semmi köze az egészhez, de még sem ijedt meg, inkább csak az esett neki rosszul, hogy nem emlékszem rá, ami viszont teljességgel érthető. Most viszont nem erre kell koncentrálni, hanem hogy sérülés nélkül végigjussunk és tényleg ne essen bajunk, hogy kiderüljön vajon tényleg megszállt-e valami és ha igen mit lehet kezdeni ezzel az egésszel. Követem hát Damient, mert jelenleg ez az egyetlen megoldás, ha együtt maradunk és közös védekezéssel igyekszünk átjutni. Én is védővarázslatokat húzok fel, pajzsot a hátunk mögé, ami a fejünket is védi, hogy összekombináljam azzal, amit ő húzott fel és hát... nincs mit tenni, futni kell, amíg el nem érjük a célt és nagyon remélem, hogy tényleg sikerülni is fog.
- Ha tényleg nem gondolod meg magadat, akkor erősít. – Nem akarok tőle komoly vallomásokat kicsikarni, de azért lássuk be, nekem elég sokat jelentett az az együttlét, és amikor egy pillanatig azt hittem, hogy lesz egy közös gyerekünk, hát.. sosem voltam még olyan boldog. Mintha az az egy momentum minden mást, a korábbi rossz dolgokat eltörölte volna. És nem úgy értem, hogy a korábbi Dorothys dolgokat. Őt sosem utáltam még akkor sem, ha nagyon kemény voltam vele. Talán csak kellett valaki, egy vérbeli rivális, akin levezethetem a feszültségemet, ha már az apámmal nem tudtam úgy igazán szembeszállni. De már belátom, ha valakit annyira utálok, hogy nem tudok nélküle élni, az egyértelműen nem utálat, hanem vonzalom, méghozzá kitörölhetetlen vonzalom. A szerelmi vallomást egy kissé azért tudom tompítani, hogy ne érezze kényszernek, hogy máris mondania kell valamit. Talán tényleg nem úgy gondolom, de hogy szimpla barátságnál több, amibe vegyíthetünk akár szexet is. Nem, nekem nem csak arról szólt. - Majd még alakul. Veled akarok lenni, lenyomunk bárkit. És ha másé a gyerek, akkor is.. Valamit lépünk. – Kétlem, hogy a kedves apuka felvállalná, hiszen akkor már Dorothy is tudna róla, ha valami önként vállalt gyerekvállalásról lenne szó. Ez vagy valami erőszak volt, vagy Dorothyt megszállta valaki, és ő maga csábított el valami ismeretlent, de így vagy úgy, azt hiszem én mindenkinél több jogot formálhatok arra, hogy a lány mellett fontos szereplővé nőjjem ki magamat. Mielőtt megindulnánk, azért magamhoz húzom, csók nincsen, csak egy ölelés. Több nem is kell. Elég, ha tudja, bármi is történjék, már egy a sorsunk, és ki fogunk hozni ebből az egészből valamit, ha mást nem, hát lányszöktetés lesz, bár nem tudom, hogy mennyire bírnánk magunk mögött hagyni mindent, amit eddig ismertünk.. [i]- Oké.. akkor.. lelkünk rajta! – Bólintok, és elengedem a kezét, de ez nem jelenti azt, hogy otthagynám, ha mondjuk összeesik. Az összes védőmágiám közül a legkomolyabbakat húzom kettőnk elé, és futólépésben megindulok. Hamarosan jönnek is a surrogó pengék. Vajon kikerüljük a nagyját?
1-4 karcolásmentesen 5-7 felületes sebek 8-9 komoly sebek 0 súlyos seb
Damien Maxwell carried out 1 launched of one 10 oldalú dobókocka :
- De remélhetőleg ez csak erősebbé tesz minket és nem gyengít igaz? - bár, ha jól setjem akkor pl. az apja biztosan nem így gondolná a dolgot és jó eséllyel a nénikém sem, de őszintén szólva jelenleg nem érdekel a véleményük, csak azt akarom tudni, hogy mi a fene történik velem, hogy mi ez a baba dolog és hogyan került belém, mert amíg erre nem derül fény, addig fogalmam sincs hogy mégis mit kezdjek magammal. Ki kell derülnie, hogy miért van a hasamban egy baba és hogy került oda és persze ki által. Az lenne a legjobb, ha kiderülne Damienhez van köze, de még akkor is furcsa, mert gyorsan nő és... bárhogy is nézzük félelmetes, de legalább tudnánk, hogy mi van. - Oh... hát persze, én is így gondolom. - jók vagyunk együtt és szeretek vele lenni, de mégis egy pillanatra azt hinni, hogy szerelemes belém... Fura dolog, hogy valahogy jól esett erre gondolni? Magam sem tudom, de gyorsan ki kell vernem a fejemből, mert most fontosabb dolgunk van és ha nagyon elkalandozom az biztosan nem fog segíteni abban, hogy mielőbb a végére járjunk, főleg mert nem egyszerű bejutni egy védett múzeumba, még ha nem is akarunk konkrétan ellopni semmit sem. - De... - ellenkeznék, de ő már meg is indul így nem sok lehetőségem van. Nem akarom, hogy ön feláldozzon, mert ki tudja, ha valami nő bennem, gyorsabban, mint kellene akkor az is lehet, hogy én... hogy meg sem érem a végét a terhességnek, akkor pedig végképp nem neki kellene feláldoznia magát. Ezt viszont már nem magyarázhatom el, mert a varázslatokra kell figyelnem. Sikerül megoldani, a gólemeken simán átjutunk , így van idő megállni szusszanni és persze egyeztetni kicsit, aztán jöhet a többi, hiszen még nem értük el a célt. Ennyire azért nem egyszerű a dolog. - Balra. Pár sebet kibírok, de tudnom kell, hogy mi ez. - ez nem is kérdés, még ha sejtem is, hogy a pár seb főleg őt fogja érinteni, mert képes lesz rá, hogy inkább azért tesz főleg, hogy én rendben átjussak és engem fog védeni a helyett, hogy magával foglalkozna, de mégis ezt választom, mert ha a másik úton akár el is kaphatnak az baj, nagy baj, hiszen úgy végképp nem derülhet ki, hogy mi történik velem és miért.
- És már nem is tudjuk visszacsinálni.. – Mosolygok én is vissza. Egyszerűbb volt, amíg tartottuk a távolságot, és nem tudtunk egymásról túl sok mindent. Ha elesett, nem álltam meg a kedvéért, inkább legyőztem. Most, hogy majdnem meghalt, furcsa viszony alakult köztünk, és még terhes is.. Nem, már össze van kötve a sorsunk, és nem is tudnánk szétszakítani. Ha valaki rátelepedett az életére, meg kell védenem, lényegében a saját apámtól is. Összeérintjük a szánkat, amely azonban most nem folytatódik semmi másban, én sem akarnám, hogy veszélyt jelentsen ránk mindaz, hogy nem tudunk az érzelmeinknek parancsolni. Ki tudja, hogy ha valaki megszállta, mikor kapcsol át az elméje oda, amit már később nem tud visszaidézni. - Mármint nem úgy.. Szeretek veled lenni, és jók vagyunk együtt. – Nem tudom, hogy most mennyire voltam félreérthető, én magam sem vagyok biztos benne, hogy mit is kéne éreznem, vagy mondanam. Csak az dühített, hogy néha ő sem tudja, hogy mennyire vegye komolyan azt, hogy számíthat rám, és mivel elég sokáig voltam magamba fordulva, most csak így kibukott belőlem valami, ami talán még nem is alakult ki teljesen. Nem is akarom megmásítani, inkább csak pontosítani, hogy igenis próbálkoznunk kell. Ha valakiért feláldoznám magamat, az csakis ő. - És ne feledd, az önfeláldozós baromságot csakis én hozhatom meg. – Pusszantok oda a szájára, és meglódulunk. Gondolni se akarok arra, hogy a pici, akit a méhében hordoz az én gyermekem, hiszen két hónapja még nem volt semmi ilyesmi. Pedig milyen lenne.. Ha az apám esetében ilyen pocsék a családom, alapíthatnék egy sajátot. Igen, Dorothyval karöltve igazán szép, és izgalmas életem lehetne. De mindez csak álom, illúzió, hiszen valaki másról lehet szó. A hegedűszó felcsendül, de nem annyira, hogy bárkit a városból gyanakvásra sarkaljon, viszont számunkra hatásos lehet.. A saját varázsom hárfa, mert az kiválóan összecseng a hegedűvel. Az őrgólemek belassulnak, nem csoda, hogy ha hasztalan csapkodnak felénk mert inkább táncolnának. - Nem vagyunk már messze. Gyorsan balra, de akkor szerzünk pár sebet, vagy lassan, csapdák nélkül, de vállalva, hogy elkapnak? – Kapom el a karját a végső elágazásnál, hiszen a múzeum mágikus részlege nem túl bonyolult komplexum, gyorsan odaérhetünk.
- Nem én nem tudnék csak harcostárs maradni. Sok minden változott, már legalább tudom, hogy nem utálsz. - halványan mosolyodom csak el és végül a csókkal is a tudtára adom, hogy nagyon is kedvelem és ezt most már neki is tudnia kell. Fontos lett számomra, hiszen megmentette az életemet és egyébként is most is mellettem áll annak ellenére, hogy ez az egész nem az ő sara, legalábbis elvileg, bár azóta fordult a feje tetejére a világ, hogy bementünk abba a sírba, de az sem az ő sara volt. Ott is én voltam a túlságosan makacs, aki minden áron bizonyítani akart, most viszont mindketten ugyanazt akarjuk, amikor elmerülünk a csókban, mégis úgy érzem, hogy meg kell vele értetnem, nem akarom, hogy neki legyen baja miattam, csak mert segíteni akar, miközben azt sem tudjuk, hogy mi történik velem. Mi van, ha egyébként is menthetetlen vagyok? - Hogy mi? Te... szeretsz engem? - igen sikerül most aztán tényleg meglepnie, még az eddigieknél is jobban. Ezzel valahogy nem számoltam és igen nem is gondoltam rá, nem rég még utált. Változott persze a helyzet, de hogy szeretne... Nem ez az a pillanat tudom, de még egyszer odacuppantok azért a szájára, mielőtt elindulnánk. Talán visszamondhatnám, de miért ha én még nem érzem így, vagy csak túl sok minden történt hogy képes legyek eldönteni, hogy mit is érzek. Nem, egyelőre inkább oldjuk meg ezt, aztán úgyis ráérünk haladni a saját dolgainkkal. - Zene... renden van, akkor csak óvatosan. - végképp nem akarom, hogy csak azért jobban vigyázzon rám, mert terhes vagyok, főleg mert eléggé furcsa az egész körülmény, úgyhogy nem kell annyira óvatoskodni, mintha ténylegesen az lennék. Amikor felérünk sok idő nem telik bele, meghalljuk a mozgolódást. Gondolom már akkor aktiválódott valami, amikor elindultunk felfelé, hiszen az itteni védővarázslatok még akár a szándékot is megérkezhetik, hogy miért jössz, mi pedig egyértelműen nem csak nézegetni akarjuk az ereklyéket. A pálcám már a kezemben és a halk hegedű szó hamar fel is csendül, remélhetőleg ez hatással lesz rájuk, hogy megszerezzük, ami kell. Persze csak kölcsön, de attól még kell. Tudni akarom, hogy mi a fene történik velem.
- Vagy nem rosszabb? Én már nem is tudom.. Ha megoldjuk ezt a dolgot, és neked nincsen más.. A terhességet nem tudom, de nem hagynálak magadra. Vagy maradjunk inkább harcostársak? – Ezt végülis neki kell eldöntenie, én úgy hiszem alkalmazkodnék a véleményéhez, végtére is az ő teste, a gyerektéma kellően komoly, és másodlagosnak érzem a saját elképzeléseimet. Végre olyan jó volt elengedni magamat a karjában, erre kiderül, hogy nem is volt tudatánál. Ám most, hogy megcsókoltuk egymást, ez szinte olyasmi.. Hogy akar engem, csak most minden olyan zavaros. Nem léphetek le csak úgy, mert nem érzem, hogy hibás lenne.. de akaratlanul is féltékeny vagyok, hiszen ha két hónapos a gyerek, az azt jelenti, hogy mással is lehetett. Láttam ugyan egy-egy pasival, de elvileg nem ilyesmi bizalmi kapcsolatban. Kivéve ha ott is volt valami titkos viszony. Szerencsére a kérdésem költőinek bizonyul, mert az őszinte csókja minden a válasz. Szinte egyszerre kezdeményeztük, már nem is tudom, hogy ki moccant hamarabb. Remélhetőleg bármi is volt a múltban, az ott is marad, és csak én számítok. Véget kell érnie a családjaink közti gyűlölködésnek, de apámmal majd még kezdenem kell valamit. Nem hosszan, de annál tartalmasabban csókolózunk, mintha lelkierőt is tudnánk meríteni abból hogy összesimulunk. Azért nem átlépve egy pontot, hiszen már ismerem a teste reakcióit, és félő, hogy annak úgysem tudnék ellenállni, akkor pedig nem tudnám eldönteni, hogy mennyire önmaga. - Lépjek le? Hülyeségeket beszélsz. Az nem jött át, hogy szeretlek? – Nézek rá kissé dühösen, nem most kell önfeláldoznia, főleg várandósan. Egy csapat vagyunk, mindig is azok voltunk, és most a helyzet drámai volta miatt mondom, amit sikerül elé tolnom. Na nem dacból, vélhetően sosem mondtam volna ki, és utálhatjuk egymást a végtelenségig, de egyszerűbb volt utálni őt, mintsem megvallani, hogy pont az ellenkezőjéről van szó. Horkantok egyet fejrázva, aztán mutatom, hogy egyenesen a főbejárat felé kell mennünk, ott a legkevésbé védett a hely, mondván senki nem olyan őrült, hogy frontális támadást indítson a múzeum ellen. - Egyiptomi őrgólemek.. Szám szerint négy. Átkokkal semmire sem mész, de zene alapú bűbájokkal összezavarod őket.. Na nyomás.. – Halk futólépésre kapcsolok, de úgy, hogy tarthassa mellettem az iramot, és felsietünk a lépcsőkön.
- Sajnálom. Én is ezt hittem, de úgy fest... nem így alakult. - nem veszem magamra... nagyon azért a szavait, hiszen nem én tehetek róla, de azért nekem is elég rossz érzés ez. Igen, jó lett volna, ha minden másképp alakul, ha élvezhetjük ezt a kis titkos viszonyt, ha mindkettőnk életébe egy kis színt és fényt visz, de sajnos nem ez lett belőle, helyette inkább rosszul alakultak a dolgok, amivel viszont már nincs mit tenni így utólag. Meg kell oldani valahogy és azért örülök neki, hogy ebben mellettem áll és segít nekem, mert valószínűleg e nélkül most nagyon csúnyán kiborulnék. Mégis csak terhes vagyok, ami finoman szólva is ijesztő, főleg hogy nem akartam az lenni és még csak azt sem tudom, hogy mégis honnan lett ez, kitől és mikor, mert az sem biztos, hogy Damiennek köze van hozzá, így még ijesztőbb. - Nem lennék itt, ha nem szeretném. - csak egy halvány mosoly, de szerencsére nem kell győzködnöm őt, hamar megérti, hogy nekem tényleg fontos. Csak mert nem emlékszem arra a bizonyos együttlétre, attól még a csókra igen és azt én akartam, én kezdeményeztem és azt sem felejtem el, hogy megmentett. Nem is kérdés. Ahogyan most a csókja is felettébb jól esik és el is merülök benne. Legalább pár pillanatig elfelejtem ezt az egészet, ami azért tényleg jól jön most, aztán ki kell deríteni mi történt velem, hogy vajon tényleg megszállt-e valami. Végül mégis el kell indulnunk, hogy hamarosan már a célnál legyünk, ahová persze be is kell jutnunk, de remélhetőleg tényleg menni fog, ha már valami effélével foglalkozunk. Mármint nem betöréssel, de végül is régi helyekre bejutni is majdnem ugyanaz. - Rendben és... ha bajba kerülnénk akkor lépj le rendben? Az apád miatt az a fontosabb, hogy ne kerülj bajba és ne kerüljünk bajba együtt. - úgy érzem ez azért fontos, bár úgyis ellenkezni fog, de így lenne logikus. Főleg a mostani helyzetben elég gázos lenne, ha még külön baj is lenne belőle és bajba kerülne ő is akár én is. Nem, jobb lenne, ha okosan csinálnánk ezt az egészet és megúsznánk a nélkül, hogy bármelyikünk is igazán nagy bajba keveredjen. Most viszont előre és lássuk mire jutunk együtt. Elvégzem a felderítő varázslatokat, hogy tudjuk mi védi a helyet, aztán rajta a sor, hogy kitalálja melyik oldalon érdemes bejutni.
