2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kezdem úgy érezni, hogy kifejezetten zavarok, hiszen a hölgyemény eléggé ki van bukva és számomra igenis kellemetlen mások sírását hallgatni. Attól én is kibukok... Állandóan. Ráadásul, szemmel láthatóan zaklatott állapotban van, ez pedig engem is megvisel kissé, talán pont ez az oka annak, hogy anyu nem otthon tartotta a rendelését. Mindezek mellett pedig azt sem díjazta sosem, ha a betegei velünk szerettek volna megismerkedni. Elég szigorúan kettéválasztotta a magánéletét és a munkáját, engem is csak muszájból vitt be a rendelőjébe, mert pont nem tudott másra bízni. Apu a munkája miatt sokat volt távol, ha pedig mégis otthon lett volna, akkor sem biztos, hogy nem hívják be egy vészhelyzet miatt. Sam meg mindig suliban volt, folyamatosan, utána meg már alig aludt otthon, szóval ő is elég ritkán ért rá engem pesztrálni. Nehéz lehetett anyunak, de ahogy elnézem, nem csak a születésem után adódtak ilyen helyzetek az életében. - Nem lesz semmi baj? - kissé aggódva pillantok az ajtóban álldogáló párosra, de nem a nő miatt félek, hanem a nyomában loholó férje miatt. Bármikor úgy dönthet, hogy most igenis magával viszi az asszonyt, anyu pedig pont tűzvonalban lesz, ha esetleg valami komolyabb szóváltás történne. Jó, mondjuk én sok mindent nem tudok tenni, hiszen elég alapon vagyok a varázslatban, ráadásul anyuék se sejtik, hogy mágus lennék és még a pálcám sincs nálam... Szép. De talán két gyerek jelenlétében a férj is visszafogja magát, vagyis ebben reménykedem. Sam kétértelmű mondatát inkább figyelmen kívül hagyom, elengedem a fülem mellett, nem foglalkozom vele. Úgy tűnik számomra, hogy nagyon nem díjazza a társaságom, szóval elég szépen meg fogja nehezíteni a dolgom. - Én nem haragszom – csóválom meg a fejem, amikor a nő bocsánatot kér. Igazság szerint még én is alkalmatlankodom, mert ugyanúgy nem vagyok a család tagja, mint ő, még kész szerencse, hogy anyu engem beengedett. Gondolom, a gyerekekkel másként viselkedik, mint a síró felnőttekkel. - Mi az az iszlám? A nő szavaiból legalábbis kiderül számomra, hogy mindennek ez az oka, habár nem ismerem a szó pontos jelentését. Valami ország lenne? Minden bizonnyal, hiszen azt mondta, a férje onnan származik, szóval egy hely. Kissé kétségbe ejt azonban az a gondolat, hogy anyu elmenne a nővel, hiszen már akasztja is le a kabátját, de leginkább attól tartok, hogy kettesben hagy Sammel. Akkor tuti elmegyek, főleg az előbbi mondata miatt, mert abból is az jött le számomra, hogy igazán örülne a nemlétemnek. Nagy szemeket meresztve pislogok hát a párosra, de leginkább az ismeretlen nőre, hátha azt kéri anyutól, hogy maradjanak. Jó, ilyen helyzetben nem szép dolog ezen problémázni, de ha én kettesben maradok vele, akkor anyu nyer még egy síró pácienst. - Nem mehetnénk esetleg mi is? - bököm ki végül a kérdést, majd folytatom: - Két gyerek jelenlétében nem hiszem, hogy baj lenne... Mármint, a nyílt utcán. Mert az nyilvánvaló, hogy a kávézóban nem fog semmi se történni, mivel ott már eleve sokan vannak, de mire eljutnak odáig... A nő azt mondta, követi a férje, szóval rájuk is támadhat, de talán miattunk nem teszi meg. Oké, még álomvilágban élek, hiszek az emberi jóságban, na.
A nőt természetesen zavarja láthatóan, hogy a két kislány is ott van, de azért annyira nem, hogy majd máskor jőjjön vissza. Járatja tekintetét a kicsik között, várja, hogy az anyjuk elrendezze őket, de kap egy elég elmés, sőt, találó kérdést, erre ügyesen el tudja játszani a meglepődött nőcit, akit szinte letaglóz a gyermeki leleményesség. – Azért kedvesem, mert a fenyegetés önmagában még nem bűn. Minden házasságban vannak hullámvölgyek, ezért nem foglalkoznak velem az aurorok. Csak ha már bántott. – Törölgeti a könnyeit, ezzel elmázolva a maradék szemfestékét. Sajnálkozva méri végig Emilyt, mintha azon bánkódna, hogy most akkor ő üldözte el. – Igazán röstellem, hogy most felborítottam a programot. Nem akartam, hogy bárkinek miattam.. alkalmatlan legyen. – Szipogja ismét felnézve Sandrinra, aki már el is paterolja a gyerekeket, Mirabella ekkor hálás arcot villant, mintha örülne, hogy Emilynek végül nem kell elmennie. – Nem baj, ha még pár percet maradunk, mielőtt elindulunk? Attól félek, hogy követ, és ha kilépnék az utcára, akkor.. baj lenne belőle. Hátha addig elmegy, amíg várunk. – Néz reménykedő szemmel Sandrinra, és turkál a táskájában, mintha máris ki akarná fizetni a nő szolgálatait. – Attól félek, hogy a rokonok nem lennének túl megértők. Tudja a férjem.. az iszlámból származik, és az ő szava szent. Beleszerettem, és összeházasodtunk, de azóta a tulajdonaként kezel. Kit tudna megkérdezni erről? Önt javasolták, hiszen a legjobbként jellemezték. Ugye tud segíteni?
Persze, hogy sajnálom a nőt, de mégis csak itt a lányom és anyaként az a dolgom elsődlegesen, hogy a lányomat védjem meg, aki igen okosan érvel, hiszen jól mondja mit tehetnék én egy férj ellen, aki veszélyt jelent a feleségére? Nem az a dolgom, hogy megvédjem, akármennyire is ezt tenné mondjuk egy auror, de én nem vagyok az és soha sem a fene mód nagy bátorságomról voltam híres. Aki erről híres az Andrew, de ő hivatalosan nincs életben és még csak Sammel sem volt alkalmam beszélni arról, hogy apja életben van, tehát nem hívhatom őt sem ide, hogy segítsen ennek a vadidegen nőnek, akiről a tetejében semmit sem tudunk, hogy nem veszélyes-e ránk, a lányomra, Emily-re, mert ő bár nem rokon, de miután segítettem neki és mégis csak gyerek, felelősséggel tartozom érte. Jobban, mint egy vadidegen nőért. - Sam, kérlek mutasd meg Emly-nek a konyhát és igyatok egy kakaót, vagy... valamit! - szólok rá ennek ellenére, hiszen ez nem olyan ügy, amibe bele kellene szólnia, már csak azért sem, mert nem láthatja át ilyen fiatalon pontosan, hogy miről is szól ez az egész. Egy viszont biztos, hogy eszem ágában sincs beengedni a nőt a lakásba, annak ellenére, hogy zokon és aurorokról beszél egy mugli környéken. Egyik sem valami előnyös helyzet, de ez még nem jelenti, hogy az elveimmel szembe mehetek. Nem véletlenül van külön irodám és nem a lakásomon fogadom a pácienseket. Nem lenne okos ötlet. - Ha szeretné esetleg a közeli kávézóban beszélhetünk, de láthatja, hogy jelenleg nem érek rá és talán megérti, de nem engedhetem be csak úgy, csak... nyugodjon meg és mesélje el pontosan, hogy miért gondol ilyesmit a férjéről. Esetleg megpróbálhatok én is beszélni néhány ismerőssel, hogy védelmet kapjon, vagy netán nincsenek rokonai, akikhez elköltözhetne, amíg meg nem oldódik az ügy? - már nyúlok is a kabátomért. Sam meglesz Emily-vel, és ez még mindig jobb ötlet, mint hogy beengedjek egy idegent a lakásomba. A közeli kávézó alkalmas lehet és persze vannak azért auror ismerőseim, hiszen Andrew kollégái közül ismerek jó néhányat, biztosan akadna olyan, aki segítene, ha én kérném.
*Nem volt fontos. Oké. Csak azért nem játszom el ancit, mert pocsékul érzem magam, de azért eléggé rágja a fülemet a tény, hogy valamit nem mondott el, a lány mégis tudja a címünket és a többi….Csak egy „Aha” pillantással nyugtázom a válaszát. Emily De, kissé fura, nagyon gyanús és eléggé rámenős tekintve, hogy még mindig nem ment el, sőt! Még beljebb jött. A mai napunk azonban nem fog Emilyben kimerülni, ugyanis ancinak újabb vendége érkezett én meg kezdem visszasírni Bobbyt, a kis hülye, ha lehet azt mondani, a mostani helyzetnél sokkal normálisabb. Én elvonulnék miután átadtam a terepet ancinak, aki bőszen próbálja menteni a menthetőt és áttolni a nőt másnapra, Emily is távozóra fogná, de csak szóban. *-Ugyan..menj már! *A félreérthető mondat szavai között jelentős hatásszünetet tartok miközben már a nappali felé lépkedek, hogy kimeneküljek a síró és szemfestéket nem kímélő nyafogás hatósugarából, ám van egy szó ami végül megakaszt. Úgy állok meg mint akit a sóbálvány átok ért, eltelik két másodperc mire megfordulok, gyanakodva nézek a nőre, összeszorított szemöldökeim és ráncolt homlokom alól. Összefonom magam előtt a karjaimat, de csak azért, hogy közelebb legyen a kezemhez a ruhám ujjában tartott pálcám. Kit érdekel, hogy nem lehet varázsolni?! Majd ancira fogom. *-Aurorokat mondott? *Tény és való, itt a muglik között, premier plánban az utcáról aurorokat emlegetni nem mindennapos. Ezek szerint a nő boszorkány. Jó lesz vigyázni vele.* -És mégis mit tehetne egy pszichológus egy gyilkossal? Lyukat beszél a hasába? *Nem kicsit vagyok vitriolos, az egész ügy most kezd sántítani de nagyon. Mit keres itt ez a nő? Mit akar az anyámtól? Mert, hogy annak a mesének amit leadott itt könnyes szemmel, már se füle se farka. De ha igaz, nem kellene ide csalogatnia a nyakunkra a gyilkosát.*
A hideg futkos a hátamon, amikor megpillantom Sam mosolyát, szinte egyből le is vágom magamban, hogy neki talán soha az életben nem leszek szimpatikus. Normális esetben fennakadnék a dolgon és napokig ezen rágódnék magamban, de most nem miatta vagyok itt, hanem annak érdekében, hogy megszülethessek a jövőben. Nem lenne szerencsés köddé válnom, mert a szüleim nem találkoztak, mindezt pedig azért nem értem el, mert nem tetszett a nővérem múltbéli énjének a mosolya. Nem sok jót ígér számomra, ez szent, de nem adhatom fel itt és most... - De nekem igen – bólogatok hevesen, miközben beljebb megyünk a lakásban, habár az érzés, hogy talán nem örülnek az érkezésemnek elég intenzív. Samantha még rendben van, hiszen nem ismer, de hogy anyu se örüljön... Igyekszik titkolni, de már évek óta ismerem, még ebben az időben is felismerem, milyen az, amikor valami pont rosszkor érkezik számára. Látom azért rajta, hogy megpróbálja titkolni a dolgot, azért pedig igenis hálás vagyok neki, hogy nem rendezte le gyorsabban ezt az egész találkozást. Nyilvánvalóan nem erőltettem volna rájuk magam, de azért nem is örültem volna annak, ha a következő pillanatban már egy csukott ajtóval találtam volna szembe magam. Kissé zavartan pislogok, amikor egy új nő jelenik meg az ajtóban, aki láthatóan igen mélyen le van törve és valamiféle érzelmi mélyponton lehet. Nem értek annyira az ilyesmihez, nekem még nem volt alkalmam megtapasztalni, milyen egy szerelmi csalódás vagy esetleg egy komolyabb krízis az életemben. Ha nem vesszük figyelembe azt, ami miatt jelen pillanatban is itt vagyok... Mindenesetre, a nő ismerős számomra valahonnan, de konkrét arcot nem vagyok képes kötni ehhez az érzéshez. Talán évekkel később is anyu páciense lesz? Esetleg ismertem a lányát? Nem, fogalmam sincs ezt illetően. - Azt hiszem, nekem is mennem kellene... - szólalok meg némileg zavartan, amikor a nő térdre rogy és zokogni kezd. Nem itt lenne a helyem, illetlenség lenne ezt végignéznem, de egyszerűen képtelen vagyok távozóra fogni a dolgot. Valamiért maradni szeretnék és megtudni, mi sül ki ebből az egészből, de jelenleg csak egy idegen vagyok ebben a házban, semmi más. Hiába köt rengeteg emlék minden dologhoz, amit magam körül látok, most nem vagyok itt senki, csak egy lány, aki rosszul lett és akin segített Dr. Delight. Nem lenne jogom végignézni a nő szenvedését és hiába érzek késztetést arra, hogy beleszóljak a dologba, a neveltetésem arra késztet, hogy udvariasan befogjam a szám. Pedig szeretnék én is segíteni a nőnek, mert elég szimpatikus valamilyen ismeretlen okból kifolyólag és sajnálom is szegényt, de nem tehetem. Semmi, de semmi beleszólásom az itteni dolgokba. Különben is, ha azt vesszük, hogy a jövőben is anyu páciense lehet – mert tuti találkoztam már vele, ha annyira ismerős az arca -, akkor tényleg nincs szükség az én véleményemre is. Na de hogy menjek el egy zokogó ember mellett, aki láthatóan teljesen össze van törve? - Szerintem a holnap dél már elég késő... - nyögöm ki bizonytalanul, miközben a zokogó nőt bámulom, de gyorsan figyelmeztetem is magam és befogom a szám. Lenne még hozzászólni valóm bőven, ez nem vitás, épp csak jogom nincs hozzá. De azért na, még a vak is látja, hogy itt bajok vannak, miért akadékoskodik hát anyu?
A nő csak egy futólag pillantást vet Samre, Emilyre egy picit hosszabbat, de nem látszik rajta meglepetés, noha nagyon is tudja, hogy kiről van szó. Ismét elmázolja a taknyát-nyálát, és szipog, miközben Sandrintól megkapja az elutasítást. - Nem, nem erről szó sem lehet. Kérem! A pénz nem akadály. Azonnal beszélnünk.. kell! – Az utolsó szavakat szinte már tagolja, és egy rimánkodó kifejezést villant a távozóban lévő kislány felé, hátha Sam, ha már annyira hasonlít az apjára, segítésére lesz, hogy meggyőzze az anyukát. A nő nem tágít a küszöbről, sőt beljebb is nyomul, sebtiben a táskájába dobja a névjegykártyát, majd folytatja. – A férjem meg akar ölni. Holnap délelőttig meg is teszi. Az auroroknál ha bejelentést teszek, nem adhatnak védőörizetet, mert túlterheltek. Amíg nem törtek az életemre, ez csak egy függőben lévő fenyegetés, ami semmit sem jelent. De én.. tudom.. ismerem őt, ezúttal.. valóban megteszi.. – Omlik össze ezúttal valóban térdre rogyva, keserves zokogásban törve ki. Ha a két kislányban nem is, de Sandrinban mégiscsak ott motoszkál az, ami a focibírókban, ha látnak egy látványos esést, túl teártális az egész, szinte már félamatőr színjátszókörbe is elmehetne ezzel. Vagy csak beképzeli, amiért itthon lepték meg, ezért minden gyanus? Vagy csak a válás miatt mindenkiben a rosszat látja?
Sok esemény ennyi minden reggelre. Nem számítottam Emily megjelenésére, főleg hogy ő Andrew-hoz köthető és igazán nem szeretném ezt a bombát csak így hirtelen ledobni, amikor még nem készültem fel rá. Ezért nem is megyek bele bővebben, hol találkoztam vele, vagyis hogy pontosan milyen körülmények között, mert abból biztosan kérdezősködés lett volna, hogy milyen fickóval eszegettem a kávézóban sütit és persze miért az apja kedvencét... Nehéz lenne belőle kimászni annyi biztos. De szerencsére nem merül fel a kérdés, így könnyen elhessegethetem a témát. - Oh hát nem volt olyan fontos. - legyintek miközben beljebb evickélünk mindannyian, aztán a bonbont is lepakolom és jön is a kellemetlen érzés, pedig nincs itt a havi ideje az teljesen biztos. Nem csoda, ha egy pillanatra ráncolom kissé a homlokomat és picit még az is kiesik, hogy a lányok beszélnek, aztán csak arra kapom fel a fejemet, hogy megint kopogtatnak, de Sam gyorsabban reagál még a rosszulléte ellenére is, ami tőle persze egyáltalán nem meglepő. - Bocsáss meg Emily, csak... egy pillanat. - aztán már a kisírt szemű nő felé fordulok finoman szólva is értetlenkedve, főleg mert nem igazán itt szoktam fogadni a pácienseket és persze nem is igen tudják, hogy hol lakom. Meg van ennek az oka, hiszen pszichiáter vagyok és vannak olyan betegek, akik nem teljesen kiszámíthatóak és lássuk be ki akar a szabad idejében, vagy épp a családja a közelében tudni olyanokat, mint ez az összeomlott nő is. Nem csoda, ha hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondjak, csak kicsit beljebb tessékelem Emilyt, Sam pedig szerencsére eleve el is indul magától befelé, így a nőhöz fordulhatok, az ajtót kissé behajtva nem szélesre tárva, ezzel is jelezve, hogy nem szándékozom behívni. - Sajnálom hölgyem, de... itthon nem igazán fogadok betegeket. A leghamarabbi időpontom holnap dél körül lenne, de meg tudok oldani esetleg egy délelőttöt is. Most ez sajnos nem alkalmas, remélem megérti. - elnézést kérő mosollyal az arcomon igyekszem megnyugtató arcot vágni és oldalra nyúlva a kabátom zsebéből előkerül egy mágikusan megbűvölt névjegykártya is, pontos elérhetőséggel, hogy hová jöjjön holnap, de ez a mai... nem éppen alkalmas sem időben, sem helyszín terén.
*Azt nem mondom, hogy már kialakult nálam a nők hatodik érzéke, de annyit azért észre veszek, hogy anci nem nagyon örül a látogatónknak. Persze lehet a korai időpont vagy esetleg az én rosszullétem miatt olyan feszült, de láthatóan neki is van baj a gyomrával….de még nem zöld mint én. Elhúzom a számat a negédes párbeszéden, mégis csak valami páciens lehet, ha ilyen kedvesen beszél hozzá, mintha nem akarná, hogy robbanjon a bomba. Az viszont már elég furcsa, hogy a történetet nem hallottam, ha nem a páciense, elmesélte volna, hogy találkozott egy lánnyal aki velem egykorú – majdnem – és segített rajta. De nem mondta.* -Nahát! Nem is mesélted éccsanya. *Rovom meg az elmaradt történet miatt és össze is húzom a szemöldökeimet. Fura, hogy nem újságolta el. A csajszi több okból sem szimpatikus. Először is mert anci kedvenc bonbonját hozta. Mégis honnan tudta? Elég kicsi az esély arra, hogy beletrafáljon, de higgyük el neki. Másrészt tudja a címünket. Miért árulta el ha csak egy ájult lányon segített? És miért kell ennyire magyarázkodni?*-Ó, ez megnyugtató. Mármint, hogy nem vagy baltás gyilkos. *Azért nem árt szemmel tartani, ki tudja, talán kleptomániás. Elmosolyodom, de ettől a mosolytól Merlin mentsen meg mindenkit. Már épp indulnék vissza a nappaliba, hogy ledobjam magam a kanapéra és hagyjam, hogy átjárjon az önsajnálat, mikor újra kopognak.* -De nagy itt a forgalom ma. *Én állok az ajtóhoz közelebb, persze ha nem vesszük számításba Emilyt, de ő ne nyitogassa a mi ajtónkat. Én nyitok, hirtelen rántom fel, belenézek a küszöbön álló nő szemeibe, a magam zavaros tekintetével. Elkent szemfesték, kisírt szemek, nyafogó hang. Remek!* -Nem én vagyok Dr. Delight, de eléggé hasonlítunk egymásra. *Közlöm szarkasztikusan, persze nem rám néz hanem ancit keresi a tekintetével, de én nyitottam ajtót. Úgy tűnik ma munkanap lesz. Szélesre táro az ajtót, beengedve a nőt, majd elvonulok anci és Emily mellett.* -Jó munkát éccsanya, én megyek és hányok még egyet. *Azzal el is vonulok ha csak nem tart vissza valaki. Na de ki? Anci akit majd jól feltart az új páciens? A páciens akinek a fél élete romokban – feltételezhetően, különben nem jött volna ide – vagy Emily, aki nem hozzám jött játszani? Inkább fogat mosok, mert egy egész éjszakai hányás után nem igazán mézesmálna illatú a szám. *
Fogalmam sincs arról, mi is ütött voltaképp Sambe, hiszen jelenleg egyáltalán nem hasonlít a jövőbeni énjére, akit én ismerek már évek óta. Ő nem káromkodik, megválogatja a szavait és plána nem eszik mindent össze-vissza. Zavartan pislogok hát, amikor minden baját rám zúdítja, hiszen egyelőre még csak azt sem tudom, mit is kellene válaszolnom. Menjek el esetleg és jöjjek vissza máskor? Addigra talán már ő is jobban lesz és nem fog ilyen világvége hangulattal fogadni. Az egyetlen probléma itt csak annyi, hogy nekem már nem sok van hátra, vagyis nem adhatom fel a célomat csak azért, mert Samantha rosszul van... - Oké, bocsi, nem tudhattam... - hátrálok vissza a vita elől, még mielőtt mélyebben belemennénk Sam lelkiállapot-elemzésébe a betegség hátterét illetően. Nem áll szándékomban még a születésem előtt összeveszni a saját testvéremmel, ez alól pedig sikeresen megment anyu felbukkanása. A gyomrom liftezni kezd, amikor megpillantom őt, hiszen okkal lehet rám mérges, amiért csapot-papot otthagyva léptem le. Nem szép dolog volt ez tőlem, be kell látnom, de csak egy szükséges rossz lépésre szántam el magam. Mindenesetre, ezt ők nem tudhatják. - De én tényleg meg szerettem volna köszönni – vetem ellen, miközben belépek a házba és alávetem magam Sam faggatózásának. - Nem, nincs semmi bajom, én nem onnan ismerem anyukádat – válaszolom neki türelmesen. Mondjuk, kissé zavar, hogy őrültnek titulál, hiába vagyok tisztában azzal, hogy ez anyu foglalkozása, akkor sem nézek ki mentális betegnek. Vagy igen? - Egyszerűen csak elájultam nemrég és ő ápolt, amíg rendbe nem jöttem. Vagyis el nem mentem mindenféle köszönés nélkül. Még egyszer elnézést... Mert tényleg zavar a dolog, ez most nem csak ürügy arra, hogy visszajöjjek ellenőrizni, hogy esetleg rendben megy-e minden. Azért persze reménykedem abban, hogy apu is itt lesz, ami sok jóval kecsegtetne, de újfent csalódnom kell, hiszen Bradley Delight-nak nyoma sincs. Akkor mégse olyan felesleges a jelenlétem, nem igaz? Elvégre, valakinek össze kell hoznia őket, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy maguktól nem fognak rendbe jönni köztük a dolgok. Persze, itt van Sam, mint közös gyerek, aki miatt találkozniuk kell időnként, de én is meg szeretnék születni, ha nem gond. - Semmi gond – csóválom meg a fejem, majd Samre mosolygom, ezzel is jelezve felé, hogy engem aztán igazán nem zavarnak a kérdései. - Nem vagyok baltás gyilkos, szóval nem kell aggódnod. Egyébként pedig az én egyik rokonom is pszichológus, szóval megértem, hogy rögtön erre gondoltál. Attól természetesen nem esett kevésbé rosszabbul, de gyerekkoromban én is tettem fel hasonlóan bántó kérdéseket anyu pácienseinek. Akkoriban persze nem értettem, miért olyan nagy udvariatlanság az egész, mostanra viszont kezdem kapisgálni a dolgot. Összerezzenek a kopogtatás hallatán, talán apu jött volna pont most? Az remek lenne, úgyhogy izgatottan várom, hogy valaki ajtót nyisson számára, miközben gondolatban már felvázolom magam előtt azt a romantikus pillanatot, amikor ismét egymás karjaiban találnak egymásra. Csalódnom kell azonban, amikor egy nőt pillantok meg a küszöbön. Hát ő nem apu, az már biztos... De honnan olyan ismerős a tekintete? A szemei mintha régi emlékeket idéznének fel bennem, noha egyszerűen képtelen vagyok azokat konkrét személyhez kötni. Ki lehet?
Nem sokkal később Emily kopogtatása után Sandrint mintha furcsa érzés fogná el. Talán a legilimenciához kötödő belső érzet ez, mintha egy harmadik szem nyílt volna a világra. Különös, sötét árnyék fut végig a szobán, ahol most hárman állnak, és szedegetik elő a csokit. A két kislány ebből mit sem érzékel, de a felnőtt nő, akinek úgymond tiszte megorrolni a jövő bizonyos történéseit, a gyomra tájékán érez valamit, ami persze így furcsának tűnik, hiszen a harmadik szem a tibetiek szerint a homlokon helyezkedik el. Mégis, a nő összerándul, de lehet, hogy csak jön a hidegfront, és így érzékeli. A következő pillanatban mintha elfújták volna a furcsaságot, s ismét kopogtatás hallatszik. Egy negyedik vendég is hivatalos lenne a találkára? Éppen Andrew lenne az? Aligha, hiszen Sandrinnal úgy beszélték meg, hogy előbb az ex-feleség beadja Samnek, hogy a tékozló apuka visszatért. Mindenesetre bármelyikük is nyitna ajtót a türelmetlen, sőt, gyorsan ismétlődő kopogásnak, egy csapzott, ám igen csinos nőt fedezhet fel a küszöbön, kisírt szemekkel. - Ms. Sandrin Delight? Azaz Dr. Delight? Sürgősen beszélnünk kell, sajnálom, hogy nem időpontra jöttem. – Törölgeti az arcát, szétmázolva a sminkjét. Apró meglepettség fut át az arcán, amikor Emilyt meglátja, de ezt be lehet most tudni annak, hogy nem gondolta volna, hogy a pszichológusnak ilyen nagy lányai vannak.
Szó se róla igen gyorsan magamhoz kell térnem, sok időm nincs most felébredni, mert kezelnem kell az ajtóban fennálló helyzetet. Arra nem számítottam, hogy Emily betoppan, főleg nem, hogy Sammel is sikerül összefutnia. Már csak azért sem, mert a végén még esetleg szóba kerülne Andrew és... nem most akartam magyarázkodni az ügyben és a végén még úgy fest, hogy mégis kénytelen leszek, vagy gyorsan elrendezem az ügyet, csak hát még sem küldhetem csak úgy el szegény lányt, ha már kedvesen jött a bonbonnal, az igazán nem lenne szép tőlem. Sam pedig persze kíváncsi, mint mindig, hamar jönnek is a kérdések, én pedig egyelőre még nem tudom, hogyan is fogom kezelni ezt a komplikált helyzetet. - Oh hát erre igazán nincs szükség, szívesen tettem. - mosolyodom el, de azért egy teára csak beinvitálom és erőteljesen remélem, hogy nem lesz belőle gond és nem szólja el magát, legalábbis nem olyan módon, amibe esetleg Sam is belekérdezhet és kiderülhet, hogy kivel kávézgattam. Azért persze az enyhe gyomor görcs jócskán meg van, ezzel nem tud mit tenni. Sam kérdés özönére azért kap egy kissé rosszalló tekintetet. Igen, e miatt tartottam attól, hogy nem fogom tudni gyorsan és könnyen rendezni ezt az egészet. - Sam... nem illik így letámadni valakit és Emily nem a betegem, úgyhogy nincs semmi baja. Csak bajba került a minap, én pedig segítettem neki, de semmi komoly. - mosolyogva igyekszem lezártnak tekinteni a témát, bár ismerem Samet annyira, hogy úgyis képes lesz majd belekérdezni a részletekbe, hacsak most a rosszullét nem vonja el annyira a figyelmét, hogy esetleg mégis csak annyiban hagyja a dolgot. Reménykedni azért szabad.
*Ha nem akarna visszaköszönni az amit már az éjszaka folyamán majdnem mind kihánytam és nem lennék annyira rosszul mint amennyire vagyok, akkor nem lenne elég annyi, hogy Emily De. Persze kíváncsi lennék milyen francos név az, hogy De, viszont nem vagyok olyan állapotban, hogy jelenleg bármit kifogásoljak. A doboz csoki láttán, ami ráadásul anci kedvence – meg az enyém is, francos genetika – a gyomrom megint vitustáncot jár. A kérdés, már csak a kinézetemet tekintve is enyhén szólva felesleges és nevetséges. -~Hát persze, hogy nem vagyok jól bakker, nem látszik, hogy éppen a halálomon vagyok?~ *Beszarás. Mielőtt azonban egy adag gyomorsavval és epével megküldeném a válaszomat a csajnak, anci lép a képbe. Hálás vagyok amiért eltüntetni a szemeim elől a dobozt, a jó tanács már-már bosszant, hiszen tudom, hogy jólesne a hideg víz, nem vagyok már kis pisis mint Bobby, de azt is tudom, hogy csak jót akar. Mély lélegzet. Azt veszek, viszont a vízért nem indulok el, mert kíváncsi vagyok ki a fene ez az Emily De. Röviden bemutat minket egymásnak, és nem derül ki honnan ismerik egymást, viszont a csaj köszönetet mond. Áhááá! Akkor páciens. A nővére vitte ancihoz. Szegééény! Már enyhül is a rosszullét, ami azt jelenti, hogy már nincs hányingerem akkora, de attól még zöld és fehér vagyok, meg szürke. Jól megy a szőke hajamhoz. *-Szia Emily De. Mond milyen paranoiád van? Vagy fóbia? Esetleg skizofrénia? Hallasz hangokat? *Kérdések özönét zúdítom rá míg ő előre befelé sétál a házba, addig én hátrafelé, mindig szemmel tartva, mert a diliseknél sosem lehet tudni mikor kattannak be. Időnként lever a víz és kiráz a hideg. Innom kellene egy kis vizet, vagy jeget ropogtatnom, de a csaj felettébb érdekfeszítő. Anci mindig igyekezett távol tartani a betegeitől, nem mindig sikerült, ahogy elnézem most sem. Ez valami magánkezelés lesz, vagy olyan jól sikerült, hogy hálát kell adni. Mondjuk hozhatott volna mást is. A csokoládé nem túl jó időzítés. Megfogadom, hogy soha többé nem eszem ennyi fagyit egyszerre, de úgy sem tartom be, mikor ősszel vissza megyek a Roxfortba, az első ünnepi vacsorán betermelek. *
Egyik lábamról a másikra állok, miközben azt várom, hogy valaki ajtót nyisson számomra. Talán nincs is senki itthon? Bizonytalanul pillantok az egyik ablak felé, nem igazán látok mozgást mögötte, de hát nem is biztos, hogy ott vannak. A házban bármerre lehetnek, talán nem is hallották, hogy kopogtattam, esetleg csengetnem kellene? A berregőket azonban soha életemben nem szerettem, tudom ugyanis, hogy mennyire zavaró hangjuk tud lenni, ha az embert olyankor zavarják meg, amikor pont nem kellene. Teszem azt, alvás közben... Na, arra régebben igen allergiás voltam, soha nem tudtam magam hétvégente se kipihenni teljesen, mivel valaki mindig jött hozzánk. Csendben fülelek, végül valamiféle csörömpölés üti meg a hallójáratomat, szóval itthon vannak. Vagy van macskájuk, az is egy opció. De nem, talán valaki annyira siet odabenn ajtót nyitni, hogy már vázákat tör össze, mert ez a hang eléggé emlékeztet arra... Vertem már le én is egy párat, szóval igenis meg tudom különböztetni a vázát a tányértól és a pohártól, mert az utóbbiaknak nincs ennyire éles és nehéz hangjuk. Váza lesz az... Poén lenne, ha valami értékes, antik darab. De nem, azzal majd én végzek kerek tíz év múlva. Természetesen csak akkor, ha sikerrel járok. - Öhm... - emelem fel a fejem, amikor valami – egyelőre – láthatatlan erő kirántja az ajtót a helyéről, majd valami más is felbukkan mögötte. Komolyan, ha nem lenne ennyi lélekjelenlétem, mint amennyi van, már rég elhajítottam volna a csokisdobozt és sikítozva rohantam volna el, miközben magában mindenki sült bolondnak könyvel el. Én azonban uralkodom magamon, eszeveszett kiabálás helyett csupán nyelek egy nagyot, majd kissé pislogva igyekszem beazonosítani az előttem lévő alakot. Sam lenne az? Nem vagyok benne biztos, hiszen annyira más, nem szokott ilyen lenni... Vagyis, az én időmben nem, ki tudja, milyen volt gyerekként? - Emily De... - Na jó, itt azért elharapom a mondatot, mert majdnem a teljes nevemmel mutatkoztam be, az pedig nem lenne valami szerencsés dolog. Persze, nem csak egyetlen Delight-família él a világon, több is van belőlük, de hogy engem is pont így hívjanak... Nem, nem akarok magyarázkodni, újabb meséket kitalálni, úgyhogy inkább csendben maradok. Sam nem néz ki túl jól, szóval talán nem veszi észre a dolgot és szótlanul elsiklik felette. Tulajdonképpen, ennek örülnék a legjobban, ami az igazat illeti. - Bocsi, hogy beleütöm az orrom, de jól vagy? Mert nem normális, hogy így néz ki, hiszen nem pont emberre hasonlít ebben a pillanatban, főleg nem az általam ismert Samre. Fogalmam sincs azt illetően, konkrétan mi baja lehet, de ha ez így megy tovább, a végén még a Szent Mungóban köt ki. Gyorsan megpróbálom hát a hátam mögé rejteni a dobozt, azonban pont ebben a pillanatban bukkan fel Mrs. Delight, vagyis hát anyu és még mielőtt észbe kaphatnék, már el is tűnik ujjaim közül az édesség. Szóval Sam teletömte magát csokival... Fordult már elő velem is, de én sohasem voltam ilyen zombi utána. - Én csak szerettem volna köszönetet mondani azért, hogy gondomat viselte – szólalok meg, majd amikor bemutat minket egymásnak, széles mosollyal biccentek. - Szia, Emily vagyok... Kissé hátborzongató így bemutatkozni annak, akit elvileg már évek óta ismerek, ugyanakkor viszont igen érdekes őt is gyerekként látni. Elvégre, annyi év különbség van köztünk, hogy nem is emlékszem, milyen volt Sam kamaszként, hiszen akkor még olyan kicsi voltam, a saját időmben pedig már felnőtt nő... Kissé bátortalanul bár, de belépek a házba, noha még mindig úgy érzem, semmi keresnivalóm sincs itt, ami fura, hiszen a jövőben én is a család tagja leszek, itt viszont még csak nem is ismernek. Nem jó móka ez az időutazásos dolog. - És elnézést szeretnék kérni, amiért olyan hamar felszívódtam – szólalok meg ismét, immár odabenn. - Tudja, a nővérem elég türelmetlen, most is sietett valamerre, nem volt ideje személyesen megköszönni.
Álmosan és még annál is nyűgösebben ébredek. Napok óta nem alszom jól, hiszen titkaim vannak méghozzá nem is egy és mi Sammel meg szoktuk beszélni a dolgokat, de most itt van Andrew és ez az egész ügy a válás körül Michaellel és persze Bobby, akit el akarnak venni tőlem és én képtelen voltam elmondani neki, ezért nem is ellenkeztem valami sokat, amikor annyi fagyit tömött magába tegnap. Én is megtettem, bár én azért valamivel jobban odafigyeltem arra, hogy mit művelek és most legalább rosszul nem vagyok, csak iszonyatosan fáradt, főleg hogy arra kell ébrednem, hogy az én egy szem lánykám odalent nem épp szép szavakkal köszönti a reggelt. Így hát kipattannak a szemeim és végre magamhoz térve kócosan ébredve igyekszem magamra találni, amit muszáj is megtennem, mert épp csak sikerül belebújnom a mamuszba, amikor már hallom is lentről a nekem szóló kiáltást. Gyorsan lekapom a szék karfájáról a köpenyt, hogy magamra terítsem és már robogok is az ajtó irányába, ahogy legnagyobb meglepetésemre Emilyt látom meg, meg persze a doboz csokit és Samet, aki valószínűleg épp a tegnapi édesség maradékát igyekszik nem bemutatni nekünk... - Jóóól van, ezt inkább elveszem és eltesszük, te pedig igyál egy kis vizet, és vegyél mély lélegzetet. - pillantok Samre és próbálom gyorsan megoldani a helyzetet, legalábbis az után, hogy kikaptam Emily kezéből a dobot és elpakoltam az útból. - Ne haragudj, de tegnap sok volt az édesség... Mi járatban? Oh... Emily és a lányom Sam és Sam... ő Emily. - darálom le gyorsan, amennyiben sikerül és közben egy szem, azaz általam egy szemnek vélt lánykám nem robogott el, hogy elérjen a mosdóba, mielőtt még visszaköszönne a fagyi. Amennyiben netán ez megtörténik, akkor a félbe maradt köszönés után, ha nem, akkor a bemutatkozás után invitálom be a leányzót, hiszen biztosan nem csak azért jött, hogy odaadja a csokit.
*Éppolyan jól indult a nyári szünet, mint amilyen szar most. Sikerült egy hetet Bobbyval is eltölteni, de most megint az idióta nagyszüleinél van. Pedig egészen normális lett a kis hülye, de természetesen ez sem Andrew szüleinek köszönhető hanem nekem és a nagy karácsonyi szünet alatt véghezvitt nevelésemnek. Rendesen kioktattam, szóval most már nem okozhat gondot ha a fél nyarat ott is tölti. Persze ehhez még nekem is lesz egy-két szavam, de hagyok nekik egy kis időt mielőtt beöntöm a setét lelkükbe a Samantha Angel Delight projektet. Bobbyt tegnap vittük el s miután hazaértünk éccsanyával rendeztünk egy anya-lánya estét, ami egész jól sikerült ha azt vesszük, hogy minden anyai figyelmeztetés ellenére magamba borítottam egy vödör fagyit, így egész éjszaka alig aludtam valamit, mert rókavadászat volt. A fürdőben belenézve a tükörbe, némi döbbent szemdüllesztés után iktattam, hogy úgy nézek ki mint a mosott szar némi zöldessárga beütéssel, ráadásul a hajam is pont olyan mint egy széthányt szénaboglya, stílusosan. Persze anci kínált engem mindenféle gyógylöttyel, de tanulva Madame Pomfrey által készített itókák megivásának tapasztalatából, nem kértem belőlük. Inkább szenvedek egész éjszaka és reggel, mint egész másnap, ráadásul még az ízének az emlékével is meg kellett volna küzdenem. Csak lézengek a lakásban, sehol sem jó, nincs kedvem semmihez, ezért hát még fel sem öltöztem. Unikornisos pizsamában flangálok, várva az újabb kisrókát, mikor kopogtatnak az ajtón. *~Kiafranc? Most? Miééért?~ *Megdermedek, hallgatózom, hogy anci elindul-e ajtót nyitni, de fentről még nem hallatszik semmi. Úgy tűnik a fél éjszaka fentlét reggelre kiütötte szegényt. Elindulok hát, hogy megnézzem ki az, de a nappaliban sikerül a kis lábujjammal megtalálni a fotel oroszlánkarmos lábát.* -FÉSZKESFRÁSZFENE! *Ez az első gondolat ami hangosan távozik belőlem, majd sántikálva megyek tovább, de mivel igen megviselt az éjszaka, kissé szédülök, sikerül nekimenni az előszobában a komódnak amiről lepottyan a váza. *-Basszus! *Nos, így korán reggel máris ellőttem a napi káromkodásom cirka 80 százalékát. Szegény ajtón túl álló nem tudja miért szakad ki majdnem az ajtó a helyéből mikor kinyitom, miért néz rá a haloványzöld kísértet vérvörös szemekkel, fújtatva mint egy éppen tüzet okádni készülő Magyar Mennydörgő. Nem számítottam senkire, akárki ott állhatna a küszöbön, mégis meglepődöm. Általában a szomszéd szokott átjönni, de ő a csengőt használja, amit minden nyáriszünet alkalmával – mióta ismerem a bűbájt - megbűvölök, így pár hétig Hóborc hangján vihog. Vagy egy páciens akinek „éppen nagyon sürgős” és anci úgy is elküldi, mert nem hozza haza a munkáját. Sajnos azonban a varázsvilágban élőknél magánszféra, titok nem igen létezik, úgyhogy valaki mindig kinyomozza hol lakunk. Szőke lány azonban soha, semmilyen körülmények között nem jött még hozzánk, így a meglepetésem alapjában véve indokolt, főleg azok után, hogy a résnyire húzott szemeimet sikerül nagyobbra tárnom, s a felismerés mélyen a lelkembe csap. Ez a lány majdnem olyan mint én. Vagy mint apci akit fényképeken láttam csak. Nagy nehezen kinyüstölök magamból egy kérdést, picit még ingerülten az engem ért bútortámadásoktól.* -Hát te ki vagy? *A kezében lévő csokis dobozra nézve a tegnapi fagyi jut eszembe, a gyomrom azt hiszi újabb adaggal akarom megkínálni és ellenkezni kezd. A szám elé kapom a kezem és elhátrálok az ajtótól, majd cérnavékony hangon próbálom ancit hívni.* -Éccsanya! Ez….nem jó….vicc! Felfogtam….nem eszem többé annyit! *Csak most ne rókázzak!*
Az ájulásom óta gyorsan telnek a napok, én pedig lassan kezdem úgy érezni, hogy ha nem teszek semmit, akkor kifutok az időből, márpedig ebben az esetben az életemmel játszom. Anyu szerencsére segített rajtam, habár sokat nem tudtam vele beszélgetni, mivel szigorúan úgy vélte, hogy pihennem kell, szóval jóformán csak felszínes témákat érintettünk abban a néhány szóban, amit váltottunk, mivel a nap nagy részében aludtam. Ennek köszönhetően pedig a mostani Sam-et sem ismerhettem meg igazán, és a saját dolgommal se haladtam előrébb. Ez igen kellemetlen lehet, ha egyik napról a másikra köddé válok, de ha anyu és apu egyszerűen sosincsenek egymás közelében... Mégis mit kellene tennem? Nem erőltethetem rájuk az akaratom, de érzem, hogy lassan gyengülök, az állapotom romlik, már annyi étvágyam sincs, mint eddig és amióta itt vagyok, újabb két kilótól szabadultam meg, soha életemben nem voltam ennyire sovány. Tegnap viszont mindezek ellenére eljöttem a nagyi lakásáról, ahol most anyu és Sam laknak, mivel nem sok kedvem volt továbbra is a terhükre lenni. Tisztában vagyok vele, hogy én is a család része leszek, de most még egy idegen lány vagyok a szemükben, nem szerettem volna örökké a nyakukon lógni, arra várva, mikor tudok ismét belefolyni az életükbe. Anyunak azt adtam be, hogy a nővérem hívott és nemsokára értem jön, majd gyorsan leléptem, amikor nem figyelt. Tudom jól, hogy máskülönben nem hagyta volna, hogy egyedül menjek el onnan, meg kellett volna várnom a nem létező nővérkét is, mert bizonyára beszélni szeretett volna vele. Márpedig abban az esetben ismét fennáll a lebukás lehetősége, utána pedig addig nem nyugszik, amíg rá nem jön, ki is vagyok én valójában. Kellemetlen lehet számára pár évvel később szembesülni azzal, hogy a legkisebb lánya mennyire hasonlít rám... Mindezek mellett pedig még azt sem tudom, ezt miként fogom megoldani. Szórjak rájuk exmemoriant, hogy elfelejtsenek? Ez elég bizarr megoldás lenne, de ugyanúgy az egyetlen is. Na, majd még meglátom... Egy közeli szállóban szálltam meg, ahol nem kellett felnőtt kísérő – hála az égnek -, hiszen a tulajdonos elég lazán kezeli a dolgot, csak pénz álljon a házhoz. Egy éjszakát ott töltöttem és igazság szerint úgy terveztem, hogy egy ideig még nem keresem fel ismét anyuékat, de egyszerűen képtelen voltam megtenni a dolgot. Bárhonnan is nézzük, még csak tizennégy éves vagyok és hiányoznak, és ha az ember lánya a múltban van, akkor ott igyekszik a szülei közelében lenni, ahol csak tud. Számukra talán idegesítő lesz a jelenlétem, de később rájönnek, mennyi mindent segítettem neki. Jó, eddig konkrétan semmit sem, de azért igenis igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni a jó ügy érdekében. Úgyhogy másnap délelőtt fogtam magam és elmentem a közeli mugli boltba csokoládét venni, konkrétabban anyu kedvencét. Fogalmam sincs azt illetően, hogy most is ez a kedvence, vagy az évek alatt változott meg az ízlése, de ha más nem, akkor kissé hamarabb szereti meg és kész. Most pedig a nagyi lakása előtt állok, miközben kopogtatásra emelem a kezem, torkomban dobogó szívvel. A kifogásom már rég megvan azt illetően, hogy miért távoztam annyira sietősen: a nővéremnek dolga volt, sietett, nem igazán ért volna rá egy kis beszélgetésre sem, és ma ezért is szeretnék bocsánatot kérni tőlük.. Meg, amiért el se köszöntem. De köszönetet is mondani azért, mert ápoltak. Talán egy doboz csoki nem is elég erre... Vissza kellene mennem venni még egyet. Nagy nehezen viszont erőt veszek magamon, majd bekopogtatok. Egy... kettő... három. Csendben fülelek, hogy hallotta-e valaki a kopogtatást, vagy talán a csengőt kellene igénybe vennem? De nem, azt nem szeretném, mert igazán kellemetlen hangja van, szóval csak végszükség esetén, de komolyan. Senkit sem szeretnék a legszebb álmából felverni, habár nem hiszem, hogy alszanak, de mi van akkor, ha mégis? Mondjuk, később is ráérek visszajönni.
