2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Féltékeny? Arra, hogy pont egy ilyen pöcsnek kell Mia? Hagyjál már lógva a hülyeségeiddel, mert rohadtul lefárasztasz vele... Elnevetem magam, habár ez nem örömteli, leginkább csak igyekszem úgy tenni, mintha Timothy feltételezése egyszerűen ostobaság lenne. Igen, féltékeny vagyok Miára, de nem miatta, meg egyébként sincs hozzá semmi köze sem... Már csak az hiányzik, hogy olyasmire jöjjön rá, amivel még egy jó okot szolgáltathatok arra, hogy piszkáljon. - Mi az, hogy semmi? - ismétlem felháborodva, legszívesebben felképelném, de tartom magam ahhoz, hogy most ki fogom faggatni. Ember legyen a talpán az, aki engem le tud vakarni magáról. - Te haraptál meg, igenis mindenhez közöm van, ennyivel nem pattintasz le, te nyomorék! Szépen elmesélsz mindent, különben egész életedben a nyakadon lógok majd... Amit pedig nyilván nem akar, elvégre egy kanál vízben képesek lennénk megfojtani a másikat, én legalábbis hajlandó lennék rá. Még élvezném is, amint Tim az utolsó lélegzetvételért küzd, miközben félelemtől telítve kapálózik a kezeim alatt. És igen, ebben talán az is benne van, hogy tetszik neki Mia, de ez nem furcsa, hiszen mindenkivel hasonló módon bánnék el, aki a testvéremnek udvarol és engem meg figyelmen kívül hagy. Na, nem mintha Miára olyan jó pasik hajtanának, ez inkább csak egy egészséges versengés részemről, semmi több. Néha legalábbis szeretném ezt hinni. - Kösz, de ha hozzád hasonlóvá váltam volna, akkor már rég a padlásunkon lógnék, egy kötéllel a nyakamban – sziszegem a srác felé, miközben az kimért léptekkel indul el felém, én azonban nem hátrálok meg előle. Túl sok itt az ember, gyáva ahhoz, hogy mások szeme láttára bántson, vagy akár csak megüssön. Amikor elém ér felpillantok, farkasszemet nézek vele és az sem érdekel, hogy jelen pillanatban benne is tombolnak az indulatok. Ez csak erősebbé teszi, én viszont hülye leszek meghátrálni pont előle. Eddig sem tettem, ezután sem fogom. A kérdésére én is gúnyos hangnemben felelek: - Ne kísérts, mert a végén még olyasmit teszek, amit magam is megbánok... Lelki szemeim előtt azért kibontakozik az az idillikus pillanat, amikor rávetem magam a fiúra és véresre verem azt a bugyuta képét. Kicsit átrendezem itt, megigazítom ott, az orra sohasem tetszett különösebben, szóval talán még jól is állna neki, ha betörné valaki egyszer. Mondjuk, ahhoz hogy jobban nézzen ki, egy komplett fejátültetésre szorulna, de na... Nem mindenkin lehet segíteni, Timothy pedig veszett fejsze nyele. Amikor összeszorítja a számat, meglepetten pislogok, egyelőre ellenkezni sem igazán jut eszembe, úgy ledöbbenek ezen a mozdulaton. Normális esetben kirúgnám alóla a lábait, de most... Nem, egyszerűen nem megy, valamiért nem mozdulok, csak várom, hogy a szövege végére érjen. - Én voltam rosszkor rossz helyen?! - csattanok fel, miután elenged, majd kissé halkabbra veszem a hangom, de határozottan folytatom: - Ebben te is kurva jó vagy, tudhattad volna, hogy akadnak diákok, akik ott szoktak mászkálni, te buzifejű... Állatok? Persze... Emberre vadásztál, kár is lenne ezt tagadnod. Ha csak sejtettem volna, hogy te vagy az, akkor tuti nem hagyom magam... Komolyan úgy beszélek, mintha akkor és ott akár csak esélyem lett volna arra, hogy védekezzek. Nem, nem tehettem volna semmit sem, szinte rögtön elvesztettem az eszméletem, időm se lett volna a pálcámért kapni. Egyébként azonban komolyan gondolom a szavaimat, ha tudtam volna, ki áll velem szemben és esélyem is lett volna arra, hogy megvédjem magam, akkor a végsőkig menekültem volna. Fene se vágyik arra, hogy pont az legyen a teremtője, akit gyűlöl. - Kösz, de nem fogok neki azért hálálkodni, mert a lovagja életben hagyott – szűröm a fogai között a választ, na majd pont Mia előtt fogok hajbókolni valami olyasmi miatt, amiről neki még csak fogalma sincs. Sejtelmem sincs azonban, mire is akar utalni a fiú a hollóhátas hasonlattal, de figyelmen kívül hagyom, annyira nem lehet ez olyan fontos. Ebben a pillanatban más a lényeg, nem ez. - Csak annyi, hogy a jövőben majd tanítanod kell, ha szeretnéd, hogy befogjam a szám – felelem higgadtan, mintha nem éppen egy vámpírt fenyegetnék. - Mindenre meg kell tanítanod, a vadászatra, a gyilkolásra, mindenre az égadta világon... Ha megteszed, akkor nem köplek be. Viszlát! A válaszát meg sem hallva fordulok sarkon, majd indulok el sietős léptekkel a szállásunk felé egy elégedett vigyorral a képemen. Timothy tanítani fog, kétség sem fér hozzá, különben bajban lesz...
Valami elcseszett módon mintha megérezném és egyszerűen kibukik belőlem a felismerés- Azt ne mondd nekem, hogy féltékeny vagy?!- valamiért ez annyira meglep és szórakoztat hogy nem tudok nem elvigyorodni rajta. - Csak nem az a baj hogy mindent ő kap? - szűröm a fogaim között édeskés hangot öltve, mint aki hirtelen együtt érezne szegény lánnyal. Azonban jól kivehető a mérhetetlen gúny is. De faképnél hagyom, had fortyogjon ezen. Ha a hídon is folytatni akarja erről az eszmecserét hajrá! -Semmi!-felelm hidegen lezárva részemről azt a részt. -Ugyan miért akarná bárki is, hogy akit ki nem állhat, erősebb legyen, vagy még rosszabb, hozzá hasonló?- teszem fel higgadt vészjósló hangon a kérdést, leengedem a karomat és felé indulok minden félelem nélkül. Közvetlenül előtte állok meg és nézek le rá, nagy önuralom kell hogy le ne hajoljak az ő szintjére. Bár annyira nem vészes a különbség közöttünk, mégis szeretném vele éreztetni, hogy csak egy zöldfülű seggdugasz. - Mutasd meg, -a szemeim izzanak, arcomon gúny áztatta mosoly játszik- hogyan is bánom meg?- Az utolsó áradat amit rám zúdít rendjén van, de még mindig emberek között vagyunk, ugyhogy mielőtt kimondhatná hogy vámpír, gyors mozdulattal elkapom az arcát és összeszorítom a száját egyetlen grimaszos csücsöritésbe. Nem erősen fogom, de határozottan, csak hogy érzékelje, a lényeget. - Maradjunk annyiban, hogy rosszkor voltál, borzasztó rossz helyen.- Aztán hogy megelőzzem az ujabb kérdéshullámot, hajlandó vagyok neki válaszolni. Közben eleresztem. A hangomat jóval halkabbra veszem. Nem kell aggódnom, hogy a jármüvek zaja, vagy az embertömegek morajában elveszne. Elvégre egy vámpír sokmimdent hall. - Amióta így élek egyszer sem fordult elő hogy átestem volna az egyszerű éhség tuloldalára, de ha már így alakult gondoltam az erdő biztosít mind engem, és mindenki mást. Ideiglenesen valami állat is megtette volna. De mivel voltatok olyan....-felfortyanok ha csak vissza gondolok is, kezeim ökölbe szorulnak, és bár Mira úgy érezheti most fogom tarkón vágni, vagy felképelni az akkori hülyeségéért, eszem ágában sincs ilyet tenni. Elvégre ő is valami nőnemű élőlény. Legalábbis meg merném kockáztatni. Másfelől pedig ez az indulat, jó részt magamnak szól, hiába volt arra, nekem kellett volna uralkodnom magamon. -...idióták jogy a Rengetegbe menjetek fogócskázni, sajnos nem tudtam figyelmen kívül hagyni.- Tartok egy kis szünetet. -Mindenki ott hagyott mikor bajban voltál. Pont ahogy gyáva Hollóhátasokhoz illett volna.- igen, ez az igazság, Miának néztem, de nem avatom be mi zajlott le bennem akkor és ott.- Köszönd meg a testvérednek, hogy életben vagy.- közlöm hidegen majd a nővel kapcsolatos kérdésre ismét kiröhögöm. Jaj Mira... ha tudnád milyen jó humorod van néha. Könnyfakasztóan hülye tudsz lenni jó adag bátorsággal és ez a párosítás egyszerűen mesés! - Nem. Nem lesz vele semmi. Éli tovább az életét pont úgy mint előtte.- szögezem le szűk szavúan. - Másegyéb?- igen, akár hiszi akár nem, én már most távozóra fognám. Elmondtam amit tudnia kell. Nincs kedvem sem jobban kifejteni, sem tovább bosszankodni.- Csak siess, mert ma még lenne dolgom is.- nem véletlenül tettem meg a kitérőt a Zsebpiszok köz sikátoraiba. A bandám tagjai egészen idáig utaztak, gogy találkozzunk és személyesen beszéljük át a legközelebbi koncerthez a szükséges procedurákat és a gyakorlások időpontjait. Igen, ilyen egyszerű, puritán vágyam van csak mára. És az hogy biztosan ne ütközzek bele Mirába a nap folyamán többször.
- Nem mondom, hogy Mia a legokosabb ember a világon, de annyira tuti nem lesz idióta, hogy pont egy hozzád hasonló vesztessel jöjjön össze! Szóval igen, ez az én szememben csak egy játék, amelynek tuti nem te leszel a befutója... A srácot érzékenyen érinti ez a téma, engem pedig az bánt a legjobban, hogy ennyire betalálok nála az ikertestvérem nevét hangoztatva. Ó, utálom én Timothy-t, mindennél jobban, de valamiért mégis féltékeny vagyok Miára miatta. Ő is csak egy fiú a sok közül, akiknek Mia megszerzése a céljuk, ez pedig felidegesít. Én és Mia testvérek vagyunk, akkor mégis hogy van az, hogy engem utál, míg őt szereti? Hm? Valaki magyarázza már meg nekem, mert ez számomra elég abszurd dolog. - Ó, szóval azt mondod, hogy semmi közöm? - húzom fel kérdőn a szemöldököm, akkor is megtudom, amit szeretnék, vagy belőle húzom ki, vagy mástól értesülök róla, de nem kerüli el, hogy megtudjak róla ezt-azt. Túl értékes információt lepleztem le, minden lehetőséget ki kell aknáznom, főleg mert róla van szó. Más esetében nem izgatna a dolog, de Timothy szivatásába szívesen ölöm bele az energiámat, ezt ő is nagyon jól tudja. - Te elég idióta vagy ehhez... – felelem fapofával, elvégre ki az az eszement, aki a Roxfortba jár, mellette pedig éjszakánként diákok vérét szívja ki, mert szomjas? Hát persze, hogy ő! A sértegetését hallva megrándul a szám széle, szívem szerint az arcába köpnék, majd sarkon fordulnék és faképnél hagynám, most viszont nem fogom ezt tenni. Tudom jól, hogy bosszantja a frissen kialakult helyzet, egyelőre még én vagyok nyerő helyzetben, nem fogom csak úgy bedobni a törölközőt a meccsünk kellős közepén. - Ezt most meg se hallottam. De még most szólok: még egy ilyen megjegyzés és azt is megemlegeted, hogy a világra jöttél, világos? Ezúttal az én arcom ölt fenyegető mértéket, mely ellentétben áll ama kijelentésemmel, hogy meg se hallottam a fiú szavait. Sérteget, fú, utálom ezt a gyereket, de mégis ő volt az, aki átváltoztatott engem, valami vonz benne... Fogalmam sincs arról, mi ez a rejtélyes erő, de biztos vagyok abban, hogy nem véletlenül keveredtem pont akkor arrafelé. Szóval Timothy Hiro Nagiwarának kellene köszönetet mondanom mindenért? Nem, arra ne is számítson, nem fogom ezt tenni. Helyette inkább igyekszem elérni, hogy ő legyen az, aki mindenben kiszolgál engem. - Mindenre – ismétlem némileg türelmetlenül. - Mégis miként keveredtél arra és mi történt ott pontosan... Mit takar a baleset? Mi a fészkes fene ütött beléd azon az éjszakán? Nem mintha máskor normális lennél, de ennyire elcseszett még te sem lehetsz! A sértés az kell, enélkül nem is neki intézném a mondanivalómat, nehogy már egy pillanatra is képesek legyünk normális emberek módjára beszélgetni egymással. - És mi van azzal a nővel? Belőle is vámpír lesz? Nem igazán vagyok tisztában azzal, miként működnek errefelé a dolgok, még csak azt sem tudom, hogy ki tehet kiből vérszívót. Én nem vagyok képes senkit sem átváltoztatni, habár eddig egy embert sem haraptam meg. Pár hétig előre elkészített vért ittam, mostanában pedig Cody lát el a folyadékkal, de az ő torkát sem harapom át.
- Sarokba szoritani? Miával sarokba szorítani? Mégis mi a fenét képzelsz? Neked ez csak egy hülye játék?!- a hangom vészesen cseng és a szemem is megvillan a kapucni alatt. A vigyorom vicsorrá válik, igen Mia része érzékenyen érint. A többire egyszerűen nem vagyok hajlandó válaszolni, legalábbis itt és most biztosan nem. A hídon várom egy rezignált arckifejezéssel. Amikor mellém áll és követelni kezdi a válaszokat hamar elvesztem az összekaparászott türelmemet. - Semmi közöd hozzá, hogy mióta!-csattanok fel. Kívülről valóban nagyon hülyén festhetünk.. inkább nem gondolok bele. Távolról sem akarok arra gondolni, hogy bárki is párnak nézhet bennünket. Midezek után sürgősen újrarendezem magamat. Ennyire még soha nem húzott fel. Ha nem tudok lenyugodni, még a végén belemegyek valami hülyeségbe... felvonom egyik szemöldökömet mikor azt taglalja hogy netán ez volt a bosszúm... majd egyszerűen kiröhögöm. - Nem, ez nem bosszú volt te nagyon egyszerű. Ki az az idióta aki ezt választja bosszúnak bármiért is?!- azt mondja nem köp be, ha szint vallok. Remek... Cserébe tuti kicsikar valamit. Fujtatok egyet végül szemet forgatok. - Kicseszett baleset volt. Találó nem? Duplán megszülettél, mindkétszer balesetből.- oké ezt nem kellett volna, úgy, hogy én vagyok jelenleg szarban, bár folyton így beszélünk egymással, annyira nem is kirívó. Furcsa lenne ha nem lenne sértés vagy cukkolás az egymáshoz intézett mondatainkban. Végül csak sikerül vissza fognom magaüat. - Ha elmondok mindent... mégis mi mindent azon kívül, hogy én voltam és nem direkt? Ugyan mire vagy még kiváncsi?- mellkasomon karba fonom a kezeimet. Na halljuk! Mivel áll elő Miranda Hartford?
Tekintetem Timothy-ról a nőre siklik, aki a fiú háta mögött fekszik aléltan a hideg kövön... Vajon én is hasonlóan néztem ki azon az éjszakán? Mint egy rongybaba, úgy feküdtem a hatalmas tölgy árnyékában, amíg rám nem találtak? Engem is elkábított, vagy esetleg magamtól ájultam el? Tény ugyan, hogy nem vagyok olyasvalaki, aki megijed, de nagyon jól tudtam, hogy a Rengeteg irtó veszélyes hely, nem hiába óvtak tőle a tanárok, és mi se hiába mentünk oda. Kalandvágyunk volt annak idején bőven, de az, hogy szembenézzünk a ránk leselkedő veszéllyel... Épp csak emlékszem a többiek hátára, akik előttem futottak, majd a fülemet megütötte egy halk nesz. A mai napig nem tudom, mi lehetett az, talán csak egy ág roppant, vagy egy madár reppent fel valahonnan, de megtorpantam, mint akit máris utolért a végzete. Dermedten, lehunyt szemekkel vártam, hogy rám vesse magát az a valami, de egy pillanatra résnyire nyitottam őket... És akkor pillantottam meg... A sötét alakot, aki addigra a földre lökött, nekem pedig még a sikoly is a torkomra forrott az ijedelemtől. Nem emlékszem ugyan, hogy Timothy arca lett volna, semmire sem emlékszem, de mégis... Valamiért akkor is ismerős ez az egész helyzet, a srác mozgása, a fenyegető tekintet, az ájult nő a földön. A különbség csak annyi, hogy ezúttal nem én vagyok az áldozat szerepében. - Valakivel sarokba kell szorítanom téged – sziszegem felé, engem aztán nem érdekelnek a tisztelet határai, nem áll szándékomban itt és most meghalni. Márpedig az, hogy a fiú megindult felém, semmi mást sem jelez számomra. Mégis mit várhatnék tőle azért, hogy lelepleztem? Megtapsolni bizonyára nem fog érte, a hátba veregetés gondolata is távol áll tőlem. Nem, az egyetlen logikus feltételezés részemről az, hogy itt és most végez velem, az egyetlen olyan emberrel, aki látta az igazi arcát. Mindig is sejtettem, hogy egy mocsok, de hogy ennyire... - Ha meg akarnál ölni, akkor pont ezt mondanád, hogy megbízzak benned, te baromarcú! Nem sétálok bele a csapdába, nem hiszek neki, egyszerűen csak az a szándéka, hogy elaltassa a gyanakvásom, hogy könnyebben belemélyeszthesse fogait a nyakamba és befejezze azt, amit néhány hónapja már elkezdett. Abból viszont nem eszik, nem ismer még eléggé. Csakis azért élek már egy ideje, hogy egy akkora csapást vigyek be neki, melytől kiesik mind a két szeme és melynek hatására elismeri, hogy Miranda Hartford a győztes. Évek óta piszkáljuk egymást, ideje már ennek véget vetni, most pedig, hogy sikerült belefutnom, úgy döntöttem, el is érkezett ehhez az alkalmas időpont. Ma Timothy térden állva fog könyörögni azért, hogy megbocsássak neki. - Na mi van, megkukultál? - szólalok meg ismét, miután feltettem neki életem legnagyobb kérdését, ő azonban nem is reagál rá. Semmi jelét sem adja annak, hogy meghallotta volna, én pedig értetlenkedve állok a helyemen továbbra is. Oké, akkor nem is ő volt az. Így viszont most lebuktattam magam, tudja, hogy én is vámpír vagyok, ez egy szép öngól volt, Mira! Még jó, hogy a Mardekár csapatába nem vettek be annak idején, mert vesztésre állnánk. - Szólalj már meg! Egy szimpla nem is megtenné, azt se bánnám, ha kinevetne, de választ várok a kérdéseimre. Türelmetlenül várok hát, miközben ő a semmiből egy virágcserepet és földet varázsol a nő mellé. Eszem ágában sincs innen kereket oldani, sem rátámadni. Sokkal fontosabb a válasza. Ha ő harapott meg, ha valóban ő tette... Igazság szerint nem tudom, mit tennék ebben a helyzetben, de tudnom kell! Ismét szólásra nyitom a szám, mielőtt azonban megtehetném, Timothy egy gyors bűbájt küld rám, nekem pedig szinte abban a pillanatban elmegy a hangom. Meglepetten pislogok, egyetlen mozdulattal kapok a torkomhoz, mintegy reflexszerűen, hogy ellenőrizzem, megvan-e még. Egyelőre minden porcikám a helyén, minden bizonnyal csak egy egyszerű Silenció-t kaptam be, de akkor is... Hogy van képe ehhez? Esküszöm, csak jöjjön vissza a hangom, szanaszét átkozom, annyi szent! Amikor Timothy egyetlen villámgyors mozdulattal terem mellettem, nem lepődök meg, számítottam erre tőle, szavak helyett azonban csupán egy gyilkos pillantásban részesül irányomból. Hang nélkül képtelen vagyok varázsolni, voltaképp fegyvertelenné tett, hiába van még az ujjaim között a pálcám, ha nincs semmi, amivel utasítsam. Ellenkeznék ugyan a javaslata hallatán, félek, hogy kereket old előlem, de most semmit sem tehetek, követem. Rohamtempóban. A fiú ugyanis olyan gyorsan szeli át a szűk kis utakat, hogy szinte futnom kell utána, pedig némileg gyorsabb is lettem azzal, hogy vámpírrá váltam, és hát eddig sem voltam egy lassú jelenség. Amikor hoppanál, magamban szitkozódok egy sort. A fene megette az egészet, hogy még nem léptem át azt a kort, amikor le lehet tenni a vizsgát... Most követhetném, szinte abban a pillanatban ott is lennék mellette, de nem... Ismerem Londonban a járást, szóval nem aggódom, helyette sietősen útba veszem a London Bridge-t. Magamban csak remélni tudom, hogy Timothy ott vár majd rám és nem lépett már le ez alatt a fél óra alatt. - Ez meg mégis mi a fészkes fenét jelentsen? - csattanok fel tőle pár lépésnyire, a Silencio hatása már szerencsésen elmúlt. Fújtatva trappolok hát a srác felé, miközben az is eszembe jut, hogy itt és most felképelem. - Volt pofád elhoppanálni minden szó nélkül! Meg ez az egész... Mégis mióta vagy te is ilyen?! Nem mondom ki nyíltan a vámpír-szót, hiába van este, még így is kellően sokan vannak a hídon. Néhányan már így is lopva felénk pillantanak, talán egy hülye szerelmi civódásnak nézik ezt az egészet, mégis... Sokkal több van a dolog hátterében, hiszen az egész életem megváltozott a Tiltott Rengeteg óta. Ha pedig Timothy van a háttérben, akkor igazán borulni fog az a bizonyos bili. - A kérdésemre pedig még mindig nem válaszoltál – szólalok meg ismét, amikor végre már közvetlenül a srác mellett álldogálok. - Te haraptál meg engem? Ez a szánalmas kis bosszúd az állandó vitáink miatt? Mert ha érdekel, akkor megsúgom: nem lett rosszabb az életem. Fogalmam sincs arról, miért mondom el ezt neki, miközben még nem is tudom biztosra a válaszát, de valamiért már legbelül sejtem, hogy igennel fog felelni. Valamiért bevillannak a képek a Rengetegben történtekről, amikor ő a közelemben van. Nem sok, csak az a pár halovány emlék, de mi más oka lenne az elmémnek ezzel játszadozni? Különben is, láttam, amit láttam, Timothy magának keresi a betevő falatját. Egyáltalán nem kizárt, hogy azon az estén is ő volt ott. Én pedig a célpontjává váltam. - Nem köplek be senkinek sem, ha itt és most elmondasz nekem mindent – vetem fel kissé higadtabb hangon az újabb lehetőséget. - Persze, ha hazugságon kaplak, akkor megyek az igazgató elé, de ha csak az igazat mondod el, akkor megúszod a dolgot. Azt természetesen nem árulom el neki, hogy ha ő a beharapóm, akkor szándékaim vannak vele... Talán végig őt kerestem, és igaz, hogy utálom, de mégis, a segítségemre lehet. Vámpír létemre elég tapasztalatlan vagyok, noha már nekem is eszembe jutott a vadászat. Tanítania kell! Ez az ára a hallgatásomnak...
A probléma ott gyökerezik, hogy általában az első beijesztés mindenkinél működik, az első hadjárat elég, hogy többet ne szóljon be vagy ne akarjon nekem jönni, Mira azonban más. El kell ismernem nem találkoztam hozzá hasonlóval. Mindig addig üti a vasat amíg még izzás alatt van. Csakhogy ugyanezt a vasat ütöm én is. Egyet ő vág rá, egyet én, és mintha sosem akarna abbamaradni az izzása. Ennek köszönhetően folyamatosan torzul, nyúlik, hajlik, és tömörül. Remélem nem gondolja azt, hogy ő mindennek az áldozta. Bár mindent sokkal könnyebb úgy felfogni, és közben elfelejthetjük a saját oldalunkat. Bár az is lehet fogalma sincs sóra mit csinált. Elvégre jókora szakadék van a kultúráink között, több szempontból is. Minden esetre vitathatatlanul sokat tettünk mindketten azért, ahogyan az a szétkloffolt vasdarab kinéz. Valahol én kifejezetten szórakoztatónak találom. Kölyök korom óta erősen van egy sötét kisugárzásom, köszönhetően a vámpírságomnak, és a megfélemlítések általában mindig túl egyszerűek voltak. Akkor is ha kicsit több munka volt vele. Végül mindig elértem. Miránál viszont..... Semminek semmi hatása. Azon kívül hogy a Descendo módjára robban minden kis hülyeségen. És még nekem is jön! Valószínűleg pont ezért nem untam meg ezt a csiki-csukit. Most azonban másról van szó. Fiatal korom óta vadászom, engem abban a szellemben neveltek, hogy tanuljak meg jól vadászni, feltűnés mentesen, és az áldozat mindenkori életben hagyásával. Aki tanított, gyakran hagyott az őrjöngés szélére sodródni, és úgy vitt magával. Önuralmat tanított és ezt sosem feledem neki. Ha vérbankon vagy hozott véren élnék és fogalmam sem lenne mik a határok, Mira sem lenne most itt. Tény hogy vitatatlanul túlléptem így is egy határt, de nem öltem meg. És noha a tartásomból, és minden porcikából az süt, hogy most pedig befejezem amit elkezdtem, eszem ágában sincs kinyírni. Határozottan, kényelmes tempóban tartok felé, közben a mozdulatait fixírozom. Aztán sikerül olyat mondania amitől megtorpanok és arcomról leolvad a mosoly. De nem a félelemtől vagy hasonlótól, hanem a döbbenettől és még több dühtől. -Komolyan képes vagy ebben a helyzetben előszedni Miát? -a torkomban keserű gombós nő az indulattól. És a következő választ már én is sziszegem felé -Ha meg akarnálak ölni, lett volna rá lehetőségem te idióta!- nem tudom eldönteni, hogy rá, vagy magamra haragszom jobban. A piszkálódások oké, az oda vissza ment. De az hogy most ő is vámpír, és hogy általam, az az én szégyenem. Japán vagyok, talán túl nagy hangsúlyt fektetek egyes dolgokba, de a Japán Mágia ügyi misztériumban akkor sem fogom tudni kimagyarázni a dolgot. Az hogy a Roxfortból kicsapnak, egy dolog. Épp elég, de van annál rosszabb is. Egy fekete kapucnis hosszú ujjú felsőben vagyok, karomon feltűrtem. Pechemre ugyanez volt akkor is rajtam mikor Mirába botlottam azon az estén. Álljunk meg egy pillanatra, az oké, hogy leleplezte, hogy vámpír vagyok, de az estére nem emlékezhet! Így annyira nincs is nagy baj. Oké Hiro akkor most szépen higga...... És ekkor Mirából kiszakad a kérdés. Mintha csak megérezte volna. A fejemről semmit nem tud leolvasni, sem a tartásomból, ugyanúgy állok ott, ahogy megakasztott, belül azonban érzem hogy végigkúszik egy jelképes üveghangú repedés a gerincem mentén és a bordáimon. Mielőtt azonban az utolsó kérdést feltehetné meghallom a nő vérének áramlását. Felgyorsul, ébredezik, harmadjára nem kábíthatom el. A kettő is sok volt. Oldalt fordulok a lánynak, hogy azért ne tévesszem szem elől. És a nő elé idézek egy törött, lezuhantnak tűnő virágcserepet, a ruhájára pedig virágföldet. Mintha csak az esett volna rá. Majd vissza fordulok Mira felé aki az első szóig jut, azután elnémul egy villámgyors silenciónak köszönhetően. Olyan gyorsan került a kezembe a pálca és intéztem el a két műveletet egy hang nélkül, hogy ideje sem volt felmérni mit fogok tenni, nem hogy kivédeni. Ezt követően tartom az időrekordot, mellette termek, a pálcája útját gondosan kikerülve és a vállánál fogva behúzom egy másik falkiszögellés mögé. -Máshol beszéljük ezt meg!!! Gyere a London Bridge-hez!- sziszegem alig hallhatóan az arcába és én ezzel sürgősen tovább is állok. Hülye leszek a tett helyszínén maradni! És a némítót sem veszem le róla. Beveszem magamat a sikátorok rengetegébe, én pontosan tudom merre járok, és ha követni akar, akkor nagyon figyelnie kell, hogy tartsa a tempót. Elvezetem a nőtől jó távolra, még csak az kéne, hogy végül őt vegyék elő. Végtére is, ő is vámpír. Akkor lenne nekem is végleg végem! Aztán egy semleges macskaköves útszakaszon, ahonnét már reményeim szerint ő is ki tud találni, hoppanálok. Méghozzá az említett hídnak egy kevéssé járatos részéhez, elteszem a pálcámat, letolom a kapucnimat, majd felsétálok rá... Vagy inkább trappolok az indulattól. És akkor most várok. Lehiggadok szép fokozatosan, és sorra veszem a lehetőségeimet, amik közül még mindig az exmemoriam a legszimpatikusabb. Fel alá járkálok, mint valami dúvad, a mugli turisták úgy reppennek szét előlem, mintha tényleg egy veszélyes élőlény lennék. A félelem ami kis adagban tükröződik néha egy két arcon, még szórakoztat is, de most a tömény iszonyt és rettegést vélem felfedezni, méghozzá túl sok arcon! Gyerünk Hiro! Nyugodj már le! Csak felhívod magadra a figyelmet! Már csak az hiányzik hogy valami kósza auror kiszúrjon... A Japán aurorok és anyámék fellépése miatt regisztrálva vagyok itt is, bármikor elővehetnek. Mira azzal nem tud megfogni, hogy emberből táplálkozom, az a Japánban végigcsinált procedúrák, felmérések és tesztek miatt gyakorlatilag engedélyezett. Azzal viszont nagyon is meg tud fogni, hogy vele mit tettem, mivel a Japánok általi kikötésekbe ez az egyik legsúlyosabb a halál okozása után! Nyugalom Hiro, nyugalom! Leállok egy szabad szakaszán a híd korlátjának és neki támaszkodom. A vizet szuggerálom. A víz mindig is megnyugtatott. Most is segít valamicskét. Már nem bámulnak rám az emberek iszonnyal. Lelógatom a fejemet, a karjaim reszketnek még mindig az indulattól, de már lényegesen jobb a helyzet. Hál égnek a hasam is tele... Kúrva jó! Ha jó fej lennék, azt mondanám, megérdemli a magyarázatot és a vallomást. De.... A faszomat abba a kis csitribe! Nem érdemel semmit..! Ingerülten fújom ki a levegőmet és most elátkozom magamat a Japán gondolkodásért. Aki a hagyományok szerint lett nevelve, és van gerince, az nem hazudik, bármekkora is a tét. Szembe kell nézni a következményekkel és kész! ...Mondd Hiro, neked van gerinced?... Van hogy rohadjak meg... Mira pedig válaszokat kell hogy kapjon. Meg egy jókora pöcst a fülébe... Ellököm magamat a híd korlátjától és türelmetlenül nézek körbe.
Ha valaki megkérdezné, hogy miért is utálom annyira ezt a Timothy gyereket, akkor minden bizonnyal azt felelném, hogy amiatt, ahogy bánik velem... Nem emlékszem már, mikor kezdődött kettőnk között ez az örökös ellentét, ahogy arra sem, hogy miként ismertem meg a srácot vagy futottam össze vele. Semmi sem ragadt meg róla bennem, egyszerűen csak gyűlölöm és kész. Talán már az se lenne túlzás, ha azt mondanám, hogy így születtem. Egyszerűen annyira természetes részünkről, hogy fújunk egymásra, mint másoknak a lélegzetvétel. Idővel levettem, hogy bejön neki Mia és készségesen bemutattam neki a testvéremet. Természetesen, direkt olyan időpontra időzítve mindezt, hogy Timothy-nak esélye se legyen magát kimagyarázni a helyzetből. Például, amikor épp a cuccomat vitte a kezében... Akkor kikaptam belőle, Mia természetesen mellettem álldogált, pont belénk futott a drágaság. Nahát, ebből nem tudta tisztára mosni magát, hiszen meséltem az ikertestvéremnek, hogy van egy srác, aki szinte minden mozdítható cuccomat elpakolja, hogy még véletlenül se akadhassak rá. Ezzel el is ásta magát a tesóm szemében... Továbbra is elszántam szemlélem a bizarr kis párost, érzem én, hogy a fiút szétveti a düh, naná, hogy érzem... Hasonló helyzetben én is ugyanígy reagálnék és most az én kezemben a labda. Nem én vagyok ugyanis az, aki a kapucnit a fejébe húzva ment végig a Zsebpiszok-köz legsötétebb mellékutcáin, hogy aztán egy éppen arra sétáló nő vérét ízlelhesse meg. Nem, ezúttal Timothy volt az illető, pedig világos a szabály: vagy betartjuk az önmérsékletet és előre elkészített vért iszunk, esetleg olyasvalakit találunk magunknak, aki hajlandó a vérbank szerepére vagy kicsapnak minket az iskolából. Azt hiszem, itt a második opció esete forog fenn. - De be ám! - vágom rá diadalittasan, egyelőre kicsit sem ijedek meg Timothy-tól. Az ajkain csüngő vigyor nem éppen a legjobb arcát mutatja felém, ráadásul a mozdulatai is pont olyanok, mintha éppen becserkészni szeretne valamit, de nem félek. Miranda Hartford vagyok! Ujjaim azért ráfeszülnek a pálcámra, ugrásan készen állok, ostoba sem vagyok még. - Tudod, itt csak az a baj, hogy nem ijedek meg tőled. Egy gyáva pöcs vagy, semmi más. Ha pedig megölsz, akkor mindenképp elásod magad Mia szemében... Tessék, ott a gól, nem adom magam könnyen és valamiért abban is biztos vagyok, hogy a fiú nem fog engem bántani. Neeem, többet ér számára az, hogy a Roxfort-ban tanulhasson, mindezek mellett pedig tudom jól, hogy valamit kedvel a testvéremben. Vagy talán szereti is őt? Mindegy, engem aztán rohadtul nem érdekel az érzelmi oldala ennek az egésznek, arra viszont mégis jók ezek a francos családi kötelékek, hogy sakkban tartsunk velük másokat. Én pedig most ezt húztam elő a kalapomból. Mia és én nem hiába vagyunk ikertestvérek, a megszólalásig hasonlítunk egymásra, még akkor is ha ezt igyekszem a ruháimmal elpalástolni. Ha Timothy esetleg bántani szándékozna, akkor esélyes, hogy elég hamar becsapná az agya és az arcom miatt azt sugallná számára, hogy Mia az, akit éppen megölni készül. Az pedig kétségtelen, hogy akkor elég hamar befejezné a dolgot. - Én járok rossz helyen? - horkanok fel kissé megvetően, majd végigpásztázom Timothy testét. Ismerős, kellemetlenül furcsa érzés számomra, ahogy abban a sötét ruhában, félhomályban közelít felém, a fenyegető mozdulatai pedig egy rég elfeledett emléket juttatnak az eszembe. A Rengeteg... a sikolyom... az alak, aki fölém hajol... Mindent elnyelt ugyan a sötétség, a támadóm arcát sem tudtam megfigyelni egy pillanatra sem, de itt és most halványan derengeni kezd valami számomra. Timothy lett volna az? Ő harapott volna be engem? Nem, az lehetetlen! - Mióta vagy vámpír? - szinte köpöm felé a kérdést, miközben indulataim egyre magasabbra hágnak bennem. Szeretek más lenni, mint az emberek többsége, de hogy pont ez az idióta ökör lenne az, aki azzá tett, ami most vagyok... Nem, az lehetetlen, kettőnk kapcsolatát ismerve tuti megölt volna. Egyelőre hagyom ezeket a gondolatokat, elzárom őket agyam egyik hátsó zugába, hiszen képtelenség. - Válaszolj vagy esküszöm, hogy itt átkozlak szénné! - szegezem rá egy hirtelen mozdulattal a pálcám, majd minden vagányságomat sutba vágva teszek egy lépést hátrafelé. Agyam vadul zakatol, azon fáradozik, hogy a hasznomra fordítsam a helyzetet. Hiába csapatnám ki a srácot, az ezzel járó öröm csupán rövid ideig tartana... Nem, ennél sokkal több kell, valami olyasmi, amivel elégtételt vehetek az éveken át tartó piszkálódásért és minden kétséget kizáróan hoznám mások tudtára, hogy én vagyok a győztes. - Te voltál az, aki engem is megharapott? Csak kinyögöm a kérdést, egyszerűen nem hagy nyugodni az, hogy talán Timothy az az idegen, aki a Tiltott Rengetegben rám támadt. Tudnom kell a választ, nem fogom hagyni kicsúszni az ujjaim közül ezt a lehetőséget.
Sajna az a fajta vagyok akivel, ha nem kekeckedsz jól jársz, békén hagylak. Aki azonban egyszer akár csak beszól, hajlamos vagyok a háttérből szervezve, de kész bosszúhadjáratot indítani az illető ellen. Lehet Mira már nem is emlékszik arra, mikor kiváló tanulmányii teljesitésemre és az ezért bezsebelt házpontokra tett nem túl ízléses megjegyzést. Én voltam olyan és cserébe egyszerűen megkerestem a lány csicskáit és vagy rájuk ijesztettem, vagy megvesztegettem őket, de Mira kénytelen volt egy darabig maga írnia a leckéjét és ennek az lett a vége, hogy még annál is alább teljesített. Mikor önállóan tanulásba fogott volna pedig eltüntettem minden eszközt hogy ezt kivitelezze. Példul kivettem az aktuálisan Mirának szükséges könyveket, leginkább az orra előtt, csak hogy bosszantsam. Végül mikor megküldték a levelet a szüleinek is, hogy Mirának talán támogatás kellene és hazaküldték pár napra hogy szülői pátyolgatás alá kerülőn, hátha visszatér a tanulási vágya, csak biztassák.... Nos hogy mit kapott odahaza azt nem tudom. Le is szarom magasról, de nem volt nehéz kitalálnia, hogy ki szivatta meg. Ezzel kezdetét vette egy oda vissza szívózás, méghozzá nem a könnyebben elengedhető fajtából. Kibukott a származása és öröm volt nézni ahogy tajtékzik egy egy jól bevitt megjegyzéstől. Cserébe én is jól megszívtam. Nyilvánvaló, hogy Mira nem egyszer mutatott be Miának, és nem a jobbik felemet. Valoszinüleg ez is benne van, hogy a lány átnéz rajtam. És ez csak elmélyítette az amúgy is mételyes kapcsolatunkat Mirával. Nem volt még ilyen velem, de hihetetlen öröm tölt el, valahányszor azt látom hogy szétveti a düh, torkára forr a szó, vagy csak annál inkább acsarkodik. Amióta azonban az a remek incidens lezajlott, inkább gondosan kerülöm. Bár nem törtem meg a kört, de mostanában hagytam neki némi nyugtot. Feltűnő lenne ha hirtelen teljesen békén hagynám. És rohadtul bosszantana ha azt hinné emiatt, nála a labda. Ahogy azonban ott a sikátorban táplálkozom, nem épp legális módon, és ő észre vesz, vitathatlanul hozzá kerül az a szájba vert labda. Oké! Hogy nem vettem észre?! Mrr.. csillapodj, meg fogod ölni akit a fogad közt tartasz! Állj! Felmordultam ugyan, pont olyan arccal, mint aki a nő nyakáról most Mira torkát fogja ismét átharapni. Jelenleg valóban ijesztően festhetek. Visszavonom a fogaimat minden gond nélkül, lecsokolom a sebet, hogy gyogyuljon, majd a nő pont ébredezne, mikor is ujra leintem, ezúttal azonban a földre engedem. A mozdulataim kimértek és letisztultak. Ellépek a faltól a nő mellől és tartásomban fellelhetővé válnak a ragadozó jegyek. A kapucnim alól úgy nézek a lányra egy fura mosollyal, hogy érezheti, épp nagy szarban van. - Beszoptam? Hm.. Szerintem te nem kevésbé.- elindulok felé nyugalmat eröltetve magamra. Ami jelen helyzetben igen nehéz, nem a vér miatt... hanem a torkomat folytogató gondolat miatt, hogy bekövetkezett aminek nem szabadott volna. Hogy a francba?! Miért?? - Ugye tudod hogy nagyon rossz helyen jársz kislány!- közlöm olyan hangon, amiből Mirának szent meggyőződése lehet, hogy most márpedig el lesz földelve. Méghozzá félholtra verve, de élve. Most jött el a pillanat, amikor már nem csak iskolás szívatásról van szó. Figyelembe véve a következményeket valójában igen aggasztó a helyzet. Jó semmi gond. Meghallgatjuk mit mond, hátha egyszerűen elijed. Elvégre én vagyok hazai terepen, hiába van a kezében a kulcs. Egy exmemoriam pont megteszi. És volt nincs kulcs semmihez!
Szüleim tervezték meg ezt a kis londoni kiruccanást, nekem ugyan eszem ágában se volt eljönni, de mivel még nem vagyok nagykorú (picsába azzal az egy évvel!), így még bőven joguk van elrángatni mindenhova, ahova csak szeretnének. Nem szeretem ezt a várost... Zsúfolt, büdös és mindenki el van ájulva tőle, pedig – véleményem szerint -. nem is túl szép. Egyszerűen utálom, de főleg a szüleimet, akik rajtam gyakorolják karhatalmukat. Mia és ők a szálláson maradtak, és úgy tudják, hogy már én is nagyban durmulok az ágyamban. Aha, hát persze... Az igazat megvallva, nem éppen a Zsebpiszok-közbe szerettem volna eljutni, de őszintén be kell vallanom, hogy még sohasem jártam errefelé kíséret nélkül. El is tévedtem hát rendesen, hiszen már az is bőven elég ehhez, ha az ember rossz sarkon fordul be és máris kész a katasztrófa... Fura emberek tömegében találtam magam, ez engem azonban cseppet sem zaklatott fel, sohasem voltam olyasvalaki, aki ilyen kis apróság miatt kétségbe esne. Vámpír vagyok, olyasvalami, aminek lételeme a gonoszság, vagyis sok legenda annak tart minket, úgyhogy igazán képes vagyok megvédeni magamat másokkal szemben. Ha valaki esetleg kötekedni kezdene, akkor elgyepálom, ennyi az egész. Pont egy szűk kis utcán sétálok át, amikor tekintetem megakad egy ismerős alakon... Az a Timothy gyerek valamilyen épületből lép ki, ez nem is olyan gáz, de mit keres itt a szentem? A sráccal ki nem állhatjuk egymást, éveken át szivatott a származásom miatt, minden vágyam kitolni vele, de erre eddig nem nyílt megfelelő alkalmam... Most azonban... A Zsebpiszok-köz köztudottan olyan hely, ahova normális ember nem teszi be a lábát még véletlenül sem. Nos, én készségesen aláírom, hogy nem vagyok normális, de mindezek mellett a fiú bement valamilyen üzletbe, bizonyára sötét mágiával foglalkozik. Tehát eljött számomra az alkalom, hogy lebuktassam? Halkan utána eredek hát, szívem pedig hatalmasat dobban, amikor fejére húzza a kapucniját. Nocsak, ez rosszban sántikál! Nyilvánvaló számomra, hogy nem szeretné, ha bárki is felismerné, ez pedig csakis annak a jele lehet, hogy nincsenek jó szándékai. Ezt bebuktad, mert neked hála, tuti elérem majd, hogy kicsapjanak a Roxfortból, te aljas szemétláda... Megtorpanok, amikor elkábít egy nőt, majd a háttérbe húzódom és igyekszem minél nagyobb csendben maradni, miközben izgatottan figyelem a tőlem nem túl messze lezajló eseményeket. Teljes mértékben elképedek, amikor inni kezd belőle, mármint úgy inni... Ez egy vámpír??? Ki volt az az idióta, aki ezt azzá harapta? A szívem hevesen kalimpál, igyekszem lecsillapítani, miközben bennem is kétségek kavarognak. Egyrészt izgatottsággal jóleső öröm, habár fogalmam sincs arról, mi a fenének vagyok képes ilyenkor örülni, de örülök, ez tény... Másrészt egy jó nagy adag rosszindulat, Timothy-t ma lebuktatom, annyi szent, legalább ő is megtanulja, hogy nem érdemes velem packázni. Jó ideje már ő az egyetlen, aki állandóan beszólogat és akinek egyszerűen nem vagyok képes olyat visszamondani, amit magára venne. De nem, most a markomban vagy, te köcsög! - Hé! - kiáltok fel hangosan, majd előlépek eddigi rejtekemből és határozott léptekkel indulok el a páros felé. Nem sietek, nincs miért, tudhatja jól, hogy ha most kereket old, akkor a Roxfortban mindenképp elkapom a grabancát, ez nem is kérdés számomra. - Timothy! Mit keresel itt, te nyálas idióta? Igyekszem úgy viselkedni, mintha észre se vettem volna azt az aprócska tényt, hogy pont egy nőből falatozik jóízűen, így szélesen mosolygok szavaim mellé. Hasznomra kell fordítani a helyzetet, a srác talán megtaníthat mindenre, amit szeretnék, emellett pedig kezemben az aduász, úgy kicsapathatom, mint annak a rendje... Vámpír és emberből iszik... Ez már bőven ok erre, nekem legalább van vérbankom, de neki... Cöhh, ki lenne olyan hülye? - Azt ugye tudod, hogy most beszoptad? - torpanok meg tőle nem messze, miközben oldalammal lazán a falnak dőlök, egyik kezemet a farmerzsebembe dugom, majd onnan szemlélem őt tovább.
Az hogy hangszeren játszom, egy dolog, viszont itt nem adottak azok a lehetőségek, amik odahaza a bandán belül. Gyakorolni azonban kell. Szerencsére a megfelelő összeköttetéseknek hála, kaptam egy címet, egy hangszereket és tartozékokat készítő boszorkány boltjához. Még a Zsebpiszok köz eldugott üzleteihez képest is jól el van suvasztva mit ne mondjak! De már jó pár éve ide járok, ha kell valami. Az üzlet neve egyébként az Augurey Szívhúrok névre hallgat. Kellően szenvedélyes nevet kapott. Én magam is húrokat keresek. Az eddig beváltak mellett most szeretnék kipróbálni egy újat is. Az ártalmatlan sodort varázslényszőr húrok mellett, bőven akad olyan is ami különböző élőlények, valamely részével bensőségesebb viszonyban állt... Valaha legalábbis biztosan. Azok kifejezetten mágikus szólamokra szolgálnak. Némelyiknek elég ijesztő hatása van. Én maradok az ártalmatlanabb daraboknál, főleg gyakorolni. Innen szereztem két kedvencemet is, két pengetőt. Az egyik egy Oroszlánsárkány tojásából készült, ezt a nyakamban hordom, rövid, duplán vetett bőrszíjon, a másik egy Mennydörgő tojásának héjából készült, ezt használom már jó ideje. Hihetetlenül ellenálló, és fantasztikus vele játszani! Mélázásomból a gyomrom kordulása szakít ki, úgyhogy sürgetőre fogom a dolgot, most nem állok le nézelődni, bár lenne mit, mégis felpörgetem az eseményeket. Aztán egy könnyebb tempós csevej mellett legalább felére alkudom az árat és megszerezek mindent ami kell, majd búcsút intek. Elpakolok az oldaltáskámba és kilépek a sikátorok rengetegébe. És akkor most irány kaját keresni! Mert éhen döglök. Na persze nem a hagyományos ételre gondolok. Neeem... Fejemre húzom a kapucnimat ami bőven kitakarja az arcomat. Fixálom a táskámat, hogy ne akadályozzon. Aztán jöhet a vadászat. A helyszín felmérése, a szóba jöhető prédák lehetősége. Olyat kell keresnem aki egyedül van. Nekem ez az életmód, mivel régóta űzöm, és születésem óta gyakorlatilag vérrel táplálkozom, mondhatni természetes. Meg is van! Egy magányos nő. Jó lesz. Árnyékba húzódok mielőtt felfedezhetne, leintem egy ki nem mondott stuporral és mielőtt a földre roskadhatna, alá karolok. Könnyedén tartom és a fal felé fordulok vele, mint a szerelmesek mikor elrejtik a csókjukat. Noha most nem vagyok olyan körültekintő, mivel meggyőződésem, hogy nincs arra senki rajtunk kívül, így jobbról ránk lehetne látni. Csak pár perem van és meg is kell gyógyítanom mielőtt magához térne. Egyenlőre azonban éhségem csillapításával vagyok elfoglalva és hogy ne létfontosságú érbe harapjak. Bár nincs finomabb mikor egyenesen a szív lüktetése préseli a fogam közé a meleg folyadékot. Olyan mint egy fázós téli estén, mikor nagy kortyokban nyeled a már pont iható forró teát.
Mikor belép a vendég az üzlet ajtaján, egy háromszor négy méteres tér fogadja. Tele kész termékekkel, tartozékokkal, alapanyagokkal, kiegészítőkkel. A zsúfoltság ellenére minden gondosan osztályozva van és logikusan, könnyedén követhető az elrendezése a portékáknak. A mennyezetről családom és innen-onnan szerzett mesterdarabok lógnak alá, némiképp összenyomva a teret. De még így is kényelmesen el lehet alatta menni. Az ajtóval szembe van a pult, ami mondhatni roskadásig van pakolva apróságokkal, szórólapokkal, szuvenírekkel. A pult mögött lépcső visz fel a padlásra, ami szerény magán-rezidenciámat rejti. A bejárattól jobbra eső falban egy lezárt ajtó vezet kicsiny kerek műhelyembe. Balra egy másik helység van, de ott csak függönyök takarják a bejáratot. Ez Gyuza szállása. Innen nyílik a pince, ami az egyéb üzletek lebonyolítására szolgál, és egyben raktár is. Innen pedig rejtekajtó vezet a Zsebpiszok köz és az Abszol út alatt futó katakombarendszerbe. Érdekes miféle helyekre lehet innen eljutni. Például több üzlet raktárához, pincéjéhez. Persze mind remek csapdákkal van ellátva meg védelemmel, de... ez nem okozhat gondot annak, aki be akar jutni. Ezen kívül közvetlen szomszédom az illegálisan ténykedő Rémviadal Ketrecklub, ami egy pincében kialakított titkos fogadással foglalkozó kocsma és az oda szánt varázslényeket is szintén odalent tartják elkülönítve, karámokban. Gyakran használom ezeket az utakat. Messzebbre érnek, mint azt az ember gondolhatná!
