2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Papillon. Cody passzív szókészletében él a szó, úgy is mint, hogy egyenlő annak a szárnyas tüneménynek a megnevezésével, és úgy is mint annak az édes pezsgőbornak a neve. De természetesen annyiból, hogy Loni, nem tudja levezetni. -Túl komolyan.- biccent rá egy mosollyal. Cody szép szál legény lenne, csak kicsit vékonyka. Arcra viszont helyes és küllemre ápolt, egészséges. A szeme körüli sötétebb árnyékokkal nem tud egyedül mit kezdeni. De mivel születése óta ilyen a feje, ő már nem is veszi észre. A ruháinak pedig van egy enyhe füstölő illata, mert a ládájában/suekrényében az össze hajtott tiszta cuccai között tárolja az a pár doboznyit amit Dorothy adott még neki. A jó illatuk mellett, míg leégnek, a füstjük egy egy néma történetet mesél el. A boszorkány előszeretettel alkalmazta ezt a kis trükköt a legkisebbek körében az árvaházban. Igaz hogy mugli árvaházról van szó, úgyhogy csak csínján bánt a használatával, de a kicsiket szórakoztatta, főleg hogy mindig köré kerített valami jópofa mesét, amivel a füstjeleneteket kísérte. Az első kérdésre megcsóválja a fejét. -Konkrétan nem tudom. Olyan mintha túl sok szöveg lenne rajta egyszerre. És mellé még az indavéset is elmosódik, valahányszor úgy éreztem hogy sikerült kibogoznom valamit. Amit biztosan sikerült kivennem az két dolog; "Ynys Môn" ez walesziül Anglesey neve, az első tagja olyasmire utal, hogy sötét sziget, a második pedig olyasmit jelent mint "anya", a térség termékenységére is utal.. És a család női ága innen származik. Egyébként az északkeleti részen egy megye.- gondolkozik egy kicsit - Híres arról, hogy a kezdetekkor kelta druidák lakták, és megegyeztek a szirénekkel, hogy azok segítik védeni a szigetet a támadók, kalózok elől. Jó régi sztorija van...-összeszedi még a gondolatait -A másik szintén egy helynév. Wales legdélebbi részén van, Vale of Glamorgan. Azt tudom, hogy a Martimor-ok pedig innen indultak útnak észak felé. És 1700' körül egyesültek és telepedtek le Bangor városában. Az indamotívum/ "szövegkígyó" lehet a zár, de nem ismerem, az efféle technikákat, így fogalmam sincs hogy az írást hogy kellene megfejteni. Próbáltam a megmaradt kelta szentélyeket és egyéb eldugottabb helyeket felkeresni, hátha interakcióba lép a medál a hellyel..-macskakörmözik kezeivel is, közben halkan megcsörrennek a karkötői. Bele kortyol a teájába, hogy ki ne száradjon. Nem nagyon hozza zavarba a parancsoló hangnem, szokása mindenkit szelíd tisztelettel ugyan, de totálisan egyenrangúként kezelnie, legalábbis ami az iskolatársakat illeti. A családjáról a téma, jelenleg azért nem zavarja, mert ő kért segítséget, és tudta, hogy a medálnak köze lesz hozzájuk, így bele is vág. -De egyik sem működött. Vagy csak nem találtam meg amit kellett volna.- zárja le az előző gondolatmenetet még, majd belefog az újba. -Leginkább kereskedéssel foglalkoztak, a kereskedést, úgy értsd, hogy személyeken, információkon, varázslényeken és hasonlókon keresztül mindennel foglalkoztak. Emlékszem megtaláltam valami papírforma lepecsételést, ami azt taglalta, hogy az adott fél évben, hány muglit adtak el aranyvérű hajósoknak... A legtöbb eltűnéses eset walesben hozzájuk fűződik. -szándékosan nem azt mondta hogy hozzánk. Nem feltétlen szereti együtt emlegetni magát a családjával. -Persze amint bejött a képbe a törvénykezés, és egyéb szabályozások, ez a fajta kereskedelem kihalt a Martimorok köréből szerencsére. Bár a birtokon élt egy Karmizh nevű mugli nő az 1800'as évek derekán, és neki a kísértete a birtok nagyjából kilenc évvel ezelőtti összeomlásáig a padláson és itt ott kísértett... Anyám nővéreit ő intézte el egytől egyig... Borzasztóan féltem tőle. -ismeri el. És nem is biztos hogy érdemes rajta csodálkozni. Az elmondások alapján, el lehet képzelni, mit művelhettek azzal a nővel, és hogy halála után, nem egy békés kísértet lett belőle. -Szóval vissza fogták magukat, de a korrupciójuk tovább élt. Amiről még híressé váltak, a pincészetük volt. És bár csak Anglián belül terjedt az ital, varázslók és boszorkányok körében, igen nagy sikere volt. Ez vált a hivatalos arcukká.- eltűnődik aztán folytatja - Nemrég pedig, Voldemort idejében a család tagjai szinte mind mögé álltak és támogatták az ügyét. Sokuk meghalt az aurorokkal való összetűzésben és sokan vannak közülük az Azkabanban még mai napig is..- Felmerülhet a kérdés, hogy Cody hogy a picsába került a Hugrabugba, ezzel a családi háttérrel?! De a srácról süt, hogy annyi sötétség van benne mint egy kanál pudingban. Legalábbis egyenlőre. Megvakarja a füle tövét, bele túr oldalt a hajába aztán a bögrén pihenteti meg a kezeit, kicsit nézi az ital felszínét, iszik belőle, aztán folytatja. Mivel nem a közvetlen múltjáról beszél, így nincs nagy baja a témával. -A dédnagyanyámmal voltam a legjobb viszonyban a családban. Meg egy idős cseléddel és a házimanóval. A dédnagyanyámról sajna annyi maradt meg, hogy az utolsó portrén ami róla készült, ez a medál van a nyakában, csak még a nevem nélkül. Minendki aki Martimornak született, a kúriában maradt, és a társa költözött be a kúriába. Sibyll néni pedig gyakran védett meg, főleg Karmizh-tól. Olivia a régi cselédünk, nemrég küldött egy baglyot, hogy talált pár levelet a déditől és hogy érdekesek lehetnek. Ez volt fél éve, azóta folyton írok neki, de nem jött válasz egyszer sem. Többek közt az a probléma, hogy fogalmam sincs a birtok összeomlása után hová ment..
Nem kifejezetten szokása másoknak elárulni, hogy mi is az a becenév, ahogyan a legközelebbi hozzátartozói szólítják. A Loni túlontúl személyes, hiszen gyermekként előszeretettel gyűjtötte a lepkéket, és annak francia megfelelőjéből a Papillonból ragasztották rá a lepkécske, vagyis loni becenevet. Na nem mintha amúgy bármikor is szárnyalt volna, leszámítva az alkotás pillanatait, mikor is tényleg szárnyra kaphatott akár csak egy pillangó. - Oké, akkor szólíts Loninak. - nyugtázza a fiú szavait, majd ahogy lába lágyan megrúgja a konyha ajtaját fél kezével kitámasztja az ajtót, hogy a fiút beljebb engedje. Nem tagadja, határozottan szimpatikusnak találja a fürtöst, és mindig is ámulattal töltötte el az ilyen lágyan omló csigák rengetege. Neki totálisan szálegyenes haja van és mindig is vágyott valami dúsabb loboncra, azonban be kellett érnie azzal ami adatott. Az már más kérdés, hogy valahogy elemi erőt érzett azért, hogy az egyik elkanászosodott tincset a helyére simogassa, és megregulázza a többi között. - Ó, az olaszok mindig is nagyon komolyan vették ezt az egész kávé és ételkészítési mifenét. - mondja, majd nagyot kortyol az előtte termő kávéjából. Régen mindig sokat kávézott a barátaival, azonban Franciaországban Eric tett arról, hogy mindenkit elmarjon mellőle. Egy idő után senki sem akart kifejezetten fürdőzni a társaságában, egyszerűen nem akartak felesleges attrocitást, és azt, hogy végignézzék, ahogyan a fiú elhurcolja Bleu-t. A legrosszabb évei voltak. Tele magánnyal, meg nem értettséggel, haraggal és gyűlölettel. És a gyűlölet még mindig a mai napig benne maradt, na meg a tartás is azzal kapcsolatban, hogy nem lesz senki aki kitartana mellette barátként. Pláne így , hogy Eric előszeretettel bukkantgatott fel a közelében még most is, évek távlatában. - Na mutasd azt a medált! - utasítja a fiút, amolyan mardekárosan ellentmondást nem tűrve. Már rögtön látja, hogy nem mindennapi ékszerrel van dolga, mikor az előkerül. Halovány, derengő csillogás veszi körbe, olyan, mely egyértelműen mágiára utal. És bár túl sokat még nem volt terepen, mégis teljesen izgalomba jön az első önálló feladatától. Hogy félne e bármitől? Nem kifejezetten. Bár tény, nem is úgy kezeli a tárgyat, mintha egy sima tárgy lenne. A fém pulzálva simul a tenyerébe és hűvösebb mint , ahogy egy ilyennek normál esetben lennie kellene. Érdeklődve hallgatja a fiú monológját, közben ujjai között a medált forgatja. Mint egy itallal töltött kapszula, olyan érzést kelt benne, na meg némi szorongást, ami sosem jelent túlontúl jót. Azt viszont tudja, hogy nem véletlenül került a fiú neve erre a medálra, és hogy amit a belseje őriz, az valószínűleg fontos lehet. Elképzelése van, de inkább pozitív ezzel kapcsolatban. Nem szereti az ördögöt a falra festeni, így tehát reménykedik. Ujjai lágyan a körbe futó szövegre simulnak, annak vésetét simogatják. - Tudod mi van ráírva? - teszi fel az első kérdést, egyenesen a fiúnak szegezve, majd meg sem várva, azonnal újabb választ követel, ellentmondást nem tűrve. - Tudnom kell hogy kik a családod, hogy milyen emberek, hogy mesélj róluk. A medál eredete érdekel, az, hogy milyen volt a kapcsolatod a nagyszüleiddel, hogy hogy került hozzád. Minden érdekel! - mondja, majd egy óvatos mozdulattal leteszi a medált, a kezét pedig várakozva fonja össze maga előtt.
A piszkálódásra csak vigyorog egyet. -A franc!- csap a combjára, mintha a hirtelen segítség el is úszott volna, aztán ő is szívózik egy kicsit, de érezhetően, nincs benne gúny, vagy ellenszenv. -Legfeljebb újra plakátolok mindent. Bár ezúttal valami önműködő megoldást fogok kitalálni, mert végig nem járom még egyszer a kastélyt!- elindulnak, megszületik a feltétel, rábiccent. -Legyen! Ha helyzet adódik, megtalálsz.- Nem szokása vaktába ígérgetni, és nem is szereti szavát szegni. A medálja feltárása meg, úgy döntött ideje hogy megérje az árát. Kezet fognak, határozott, rövid mozdulat a részéről, viszonylag erős szorítása van. Az arcán kíváncsiság bujkál, ami Bleu-nak szól, úgy a lénye felé. Tíz- tizenegy centi van közöttük kb. Noha arra a mosolyra árnyalatnyival tartózkodóbbá válik az arca, (nem sűrűn mosolyognak rá így, sőt) mindazonáltal ha hallaná hogy mit gondolnak róla, lehet harsányan kiröhögné. De Cody nem nevet hangosan, főleg nem nyilvánosan. Nem szeretne versenyre kelni sem a lányokkal, sem egy lóval, sem egy retardált fókával. -Loni.- mondja egyszerűen, jelezvén, hogy amellett döntött. Az ajtóberúgást megmosolyogja -Csak otthonosan! Én teázni fogok, a kávétól bepörgök, és... maradjunk annyiban, hogy az sosem jó.- elmereng- Nyaranta volt hogy kávézóban dolgoztam.- visszagondol és hanyag mozdulattal hátra billenti a fejét, épp csak kellemes ívet ad a tartás a nyakának. Szusszant egyet. -Rohadt sokat kávéztam akkoriban. A főnök meg állandóan azzal jött, hogy odafigyeltem a lefutási időre? Túl párás a levegő, beállítottad a finomságot? Érzed az aromájááát?- közben leutánozza a néhai főnöke mimikáját, nem kevés karikatúrával, meg gesztikulálással. Aminek következtében karkötői meg meg zörrennek. -Olaszok....- megcsóválja a fejét egy mosollyal, ami arról tanuskodik, hogy egyébként élvezte, és hozzá is teszi. -A latte artozás volt a kedvencem. -keríthetnek maguknak italt, aztán egy asztalt és rátér a lényegre. Lecsatolja a láncát a nyakából és medálnál fogva a másik pohara/bögréje elé tolja. Ahogy Bleu rápillant, felfedezhet egy oda nem illő csillanást. Mintha hártyavékony réteg borítaná a tárgyat és az fénylett volna fel egy pillanatra, amikor lekerült a gazdája nyakából. -Róla lenne szó. Az anyaga fehérarany... Ha ez számít valamit. Le van zárva, nem tudom miért, vagy hogy hogyan. Nem vagyok biztos benne, hogy örülnék annak amit benne találok, de hajt a kíváncsiság. Azt tudom, hogy az ük- nagyanyám.... viselte. De az én nevem lett rágravírozva. A családban én voltam az egyetlen ezzel a névvel.- A medál egy ovális, háromszor másfél centis, egy centi magas tárgy volt. A fedlapján, átlósan ott díszelgett egy név régies betűkkel szedve. "Liberyus Martimor". A fedlap peremén pedig vékony, elegáns indamotívum futott körbe, ami bizonyos szögből írásnak tűnt, mintha folyton változott volna, egy másik szögből pedig mozdulatlannak tűnt minden. Zár, vagy nyitórész nem volt rajta egyáltalán, az indamotívum körbefutott még a tárgy oldalán és a hátlapján is. Kézbe véve hideg és nehezebb volt mint azt elvárta volna az ember és párás, nedves nyomot hagyott az érintett bőrfelületen. Ha Bleu esetleg meg is mozgatja, forgatja, nem csak felveszi, érezheti, hogy olyan mintha legalább félig töltve, valami nehezebb folyadék lenne benne, és az ide oda löttyen odabent. -A név, az.. én nevem. Ez az eredeti, de már tíz éves korom óta senki nem hívott így. -Bleu nem biztos hogy hallott a Martimor-okról, ha mégis tudhatja , hogy a család hírhedt volt a feketemágia- imádatáról. És akadt közöttük elég sok Voldemort fanatikus is a maga idejében. -Nem sok időt töltöttem a családommal, és utána nem igazán azzal foglalkozzam, hogy vissza idézzem a hátteremet. Örültem hogy nem vagyok a birtok romjainak a közelében. - felfújja az arcát, aztán lassan kiengedi a levegőjét- Most viszont úgy érzem eljött az ideje hogy vissza tekintsek kicsit. -hátra dől. -Néha muszáj, ha akarjuk ha nem, másképpen nem kapunk válaszokat. És néha segítség is kell.- Ismeri el. A játékos félmosoly eltűnt a fejéről. A helyét felváltotta egy nyugodt várakozás. Várja a kérdéseket, esetleges megállapításokat, és közben belekortyol a teájába.
A fiú elégedettsége hallatán, csak elvigyorodik. Nem hiába, régi énje, valódi énje mindig is úgy gondolta, hogy jó dolog másoknak segíteni. Az már más kérdés, hogy csak manapság van az, hogy nem foglalkozik a többséggel. Elvan a saját kis burkában, a világában, és nem enged be mást. Minek is tenné, hiszen annak idején annyian látták Eric piszkálódását vele kapcsolatban, és mindenki csak fejet hajtva, maga elé nézve ment el a dolog mellett, ez pedig egyértelműen azt jelentette, hogy Bleu-nek is muszáj változnia. Manapság pedig köszöni szépen megvan egyedül. - Még nem bólintottam rá teljesen! - vigyorog a másikra, de ez már csak amolyan piszkálódás. Teljesen egyértelmű, hogy igent fog mondani, fizettség nélkül is, bármi is történik. - Akkor abban is maradhatnánk, hogy megteszi majd a szívesség, és majd ha kérem. - mondja a fiúnak, majd bólogatva elindul a konyha felé. Az igyunk meg valamit mondatot ugyanis abszolút parancsként értelmezte, pláne hogy már egy órája örömmel fogyasztott volna egy jó kis kávét. Egyedül csak a western mozdulatra torpan meg, illetve a bemutatkozásra, majd ahogy a kezét szorítja a fiúnak vizslató tekintettel nézi végig annak arcát és termetét. Mosolya pedig azt is elárulja, hogy igazán bájosnak találja a másikat. Már ha egy fiú bájosnak mondható. - Bleu vagyok! (Blü) De ha gondolod, a Lonira is hallgatok! - rázza meg a másik kezét érdeklődve, és értetlenül, mert a becenevét nem igazán tudják az emberek. - Iszunk egy kávét? És közben elmesélhetnéd akkor miről is van szó.. - mondja a fiúnak, majd hatalmas lendülettel rúgja be a konyha ajtaját, mintha csak otthon lenne.
Bleu egy nyitott, zöldes szempárral találhatja szembe magát, ha így belenéz. A nyugalom honol benne, szeme sem rebben a vizslatásra. A mondatok nyomán felderül a képe. -Nagyszerű! -mosolya vigyorrá húzódik, de ez egy szórakozott bizakodó vigyor csak. -Ez könnyen ment. -nyugtázza - Amiben megegyezünk. Pénz, csere, szívesség, valami amire szükséged lehet.- vállat von - Mit szólsz ha megyünk pár kört közben? Vagy be is ülhetünk valahová.- ajánlja fel könnyeden. Közben előszedi a pálcáját, szarvasbogaras tarsolya oldaláról és a kezében tartott stócra bök vele egy laza csuklómozdulattal. A pergamenről felszívódik az írás, majd lassan elpárolog. Játszva megforgatja ujjai között a pálcát, aztán elfújja a végét, mint egy gőzölgő pisztolycsövet. Aztán gyorsan elteszi vigyorát és komoly képpel megjegyzi. -Bocs, túl sok western film... Na mindegy.- reméli ha Bleu hülyének is nézi, nem fogja ott hagyni. Járatja a tekintetét a másik arcán egy rövid ideig, aztán kezet nyújt. -Mint már olvashattad Cody vagyok. És te?- igazából csak szeretné rávenni a fiút, hogy kimondja a nevét, ha újra hallja a fonetikáját, már nem fogja elfelejteni és meg fogja tudni szólítani normálisan.
Igazából nem nagyon tud magával mit kezdeni, így csak kóvályog a klubhelyiségben. Már óráknak tűnő percek óta rója ugyanazokat a köröket, és közben próbálja az egyetlen megmaradt idegszálát kisimítani. Az Eric-kel való találkozás nem kissé felizgatta, és most nem nagyon tudja mit is tehetne ellene. Teljesen egyértelmű, hogy a fiú a bosszantására érkezett, és hogy ezt a játékot soha nem fogja abbahagyni. Ez pedig nem csak kellemetlen perceket, hanem kellő fejtörést is okozott Bleu számára. Hiszen teljes szívéből utálta, és nem csak azt, amit vele tett, hanem magát a fiút is. És hogy egy kicsit a gondolatait elterelje, ahhoz most a sétálást választotta. Az örökösen mozgó lépcsők dzsungelét, és talán valahol mélyen reménykedett abban, hogy egy ilyen hirtelen irányváltás majd olyan részre repíti, ahol nincs ott sem Eric, sem ez az egész szarság. Természetesen a lépcsők ma nem voltak vicces kedvükben. Egyik sem mozdult meg, így Bleu kénytelen volt beérni a klubhelyiség melletti folyosóval. Egyetlen problémája csak az volt a dologgal, hogy túlontúl hamar le tudta sétálni azt a bizonyos távot, még akkor is, ha minden lépése előtt elgondolkodott. A sokadik körnél már rosszallóan húzta össze a szemöldökét, és fejének ingatása kezdte azt jelenteni, hogy lassan egy jobb program után néz. Gondolataiból és elégedetlenkedéséből a távolban feltűnő fiú ragadta ki. Vékony alkata, csuklóján mozgolódó karkötői valahogy vonzották a szemét, és a kezében lévő kupac papír szintén. Közelebb sétált, és már épp meg akarta kérdezni, hogy mi az, amit kirakosgat, mikor is a kamaszos orgánum megszólította. Ujjai közé hamar egy hirdetés szövege került, Bleu pedig felvont szemöldökkel olvasta a cirádás betűkkel írt sorokat. - Szia! - köszönt vissza, majd a fiúra pillantott. Ujjai lágyan megérintették az állát, keze alatt apró borostája sercegett, majd egy vizslató tekintettel a másik íriszébe fúrta a tekintetét. - Szóval ereklyevadászt keresel! Épp jó helyen jársz, az vagyok, és érdekel a dolog. Mit fizetsz? - tette fel a kérdést, és bár megkérdezte, teljesen egyértelmű volt számára, hogy fizetség nélkül is elvállalja, hiszen a gyakorlat ebben a szakmában mindennél nagyobb előnyt jelent.
Még egy pergamen. Meg még egy. Aztán még jó pár. A napokban fura érzéseim vannak a láncommal kapcsolatban, vagyis a rajta függő medállal kapcsolatban. Nem mondom hogy kellemetlen, de valahányszor a kezembe forgatom, a gyomromba pillangók költöznek. Az agyamban meg felzúgnak a legyek. Nem is értem miért hívnak bogarasnak... Szusszantok egyet, miközben az újabb pergament tűzöm ki a folyosókon az erre kijelölt felületekre. Hátha valakit érdekel. Ha nem jelentkezik senki, órák után fogok szórólapozni, vagy Roxmortsban. A felsőbb szinteken is elszórtam párat. Most az alagsori folyosókat álltam neki kitapétázni. Szerencsére nem kellett külalak javító bűbájt alkalmaznom, a kézírásommal határozottan elégedett vagyok. Miután kitűzöm a következőt, megrázom a csuklómat, hogy helyére csússzanak a karkötőim, aztán újra átfuttatom a szövegen a tekintetemet.
"Tudsz-e nekem segíteni? Egy régi családi tárggyal kapcsolatban szeretném igénybe venni egy ereklyevadász szakos diák segítségét. Megegyezés alapján fizetek, csere, pénz, egyéb képében. Ha érdekel, a részletekért bátran keress meg! Cody Armstrong névre hallgatok, és hetedikes Hugrabugos vagyok.
A pergament megbabráltam, így ha befut valaki, a lapokról először a hirdetés tűnik el, aztán a tanárok és a gondnok örömére a pergamen is felszívódik. Tűnődök egy pillanatra, hogy jó ötlet-e ennyire nyíltan meghirdetni a dolgot, de hamar emlékeztetem magamat, hogy gyakorlatilag semmi különöset nem írtam le. Csoda lesz, ha egyáltalán valaki felfigyel rá. Próba szerencse. Kezemben a többi lappal tovább indulok, a mardekár klubbhelysége felé veszem az irányt, aztán meglátok nem messze tőlem egy magas srácot. Nagyon el lehettem tűnődve, ha eddig nem vettem észre, bár lehet most toppant be erre... Pillanatra eltűnődöm, talán kicsit meg is bámulom, aztán rájövök hogy ő az a Beauxbatons-os. A neve ugyan eszembe jut, de nem emlékszem hogy kell kimondani. Magamban próbálgatom, hátha eltalálom a helyes kiejtést, de mellé érek és inkább nem erőltetem, csak megszólítom ahogy érem. -Szia! -felnézek rá, így közelről magasabb mint gondoltam. Szabály szerűen mélynövésűnek érzem magamat, még a 183 centimmel is. Bár nem zavartatom magamat. Leveszem a kezemben tartott stóc legfelső lapját és felé nyújtom. -Ha ismersz valakit aki érdekelt lehet a kérdésben, kérlek add át neki. Előre is köszi! -megtoldom egy szimpla félmosollyal és folytatom a folyosók kidekorálását.
