2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Valahogy én is arra hajlok a temérdek gondolat és érzés között, a friss hír után, hogy nem lehetünk ikrek. De több se lehet nagyon közöttünk egy évnél. De vajon számít-e ez most? Nem látok a szándékai mögé mélyebben, vagy érzelmileg, de egyértelmű, hogy Corvus így biztosra tudott menni Freya-val kapcsolatban, hiszen olyasmit tudott, amit senki más nem tudhatott hármunk közül. Azt sem gondolom, hogy örök egyetértésre jutunk. Furcsa is lenne. Amióta ismerjük egymást harcban álltunk. Aztán persze barátságos versengéssé szelídült és mostanra tartunk ott érzésem szerint, hogy egymásért is képesek vagyunk tenni, vagy épp harcba szállni. Én kicsit úgy tekintek a barátságunkra minthogy erős szövetségesekké értünk. A tény pedig, hogy voltaképp édestestvérek vagyunk.. Neveltetésemből adódóan számomra a vérségi kötelék nagyon erőteljes jelentőséggel bír. Alap esetben hagyományokat, szokásokat, mintarendszereket vonhatna maga után. Ha az elveimmel össze egyeztethető, akkor a kapocs jelenthet feltétel nélküli tiszteletet és bizonyos fokig szeretetet is. De már nem vagyok azokban a keretekben amikben régen. Dönthetek a határaimról. És arról, hogy kiben bízom meg. Most már nincs védőháló, úgyhogy jobb ha az ilyen döntéseimmel kapcsolatban körültekintő vagyok. De Corvus többször is bizonyított. Furcsa, hogy már Belfastban is amikor Roby pedzegette, elég hamar arra a megállapításra jutottam, hogy a Mardekáros hollónkra amolyan testvérként tekintek. Valahol mindig is jóképűnek tartottam, miután a masszív ellenszenv eloszlott vele kapcsolatban, de hálát adok az Istenemnek, hogy sosem éreztem iránta romantikus jelleggel! Most így, hogy ennyire közel vagyunk tűnik fel, mennyivel magasabb tőlem. Valahogy mindig olyan távolságban maradtunk amivel bőven tiszteletben tudjuk tartani egymás személyes terét. Ebből fakadóan valahogy ritkán kellett rá kifejezetten felnéznem. Most mégis jócskán felfelé kell biccentenem a fejemet, hogy ne a mellkasába legyen temetve az arcom. Mégsem kellemetlen vagy okoz nehézséget. Örülök neki és megnyugszom a közelségétől most. Én nekem még szerintem nem sikerült még felfognom eléggé, mert még nem környékeznek a szélsőséges érzések. Csak megdöbbenés tölt ki nagyrészt most és valamiféle menedékérzet kapirgál a háttérben. De érzékelem, hogy ő mennyivel nehezebben viseli és egy kicsit szorosabban fogom át. De aztán csak eleresztem. Azt hiszem ezt még bőven emésztenem kell. Amikor azt mondja, hónapok óta tudja azért elgondolkozom, hogy mégis honnan tudta meg?! De megállom, hogy helyben rá kérdezzek. Freya végül nem bánja a távozásunk lehetőségét és csodálom a türelmét és a kedvességét. De örülök is neki! Így csak biccentek a szavaira. - Köszönjük. Úgy lesz. Négy hét múlva vissza küldöm. - bólintok egy újabbat a négy hetes határidőn. Végül átveszem és egy védővarázslat után, gondosan a táskámba süllyesztem és ténylegesen távozóra fogjuk. Még azért a történésznőre intek hálás arccal az ajtóból. Kilépve a levegőre azért én is mélyen be majd kilélegzek. Bár nem érzem könnyebbnek magamat tőle. Faust hamar össze szedte magát és most inkább egyszerűen csak mellém sorol lassú puha léptekkel. Hallgatom amit Corvus mesél, egy egy ponton össze is vonom a szemöldökömet, máskor meg csodálkozva bámulok rá. - Mit szólsz, ha teszünk egy sétát még így Roxmortsban.. esetleg Ginat is meginvitáljuk a köreinkbe és elmesélitek hogy mi a fene történt… Úgy.. részletesebben! Arról se tudtam, hogy Gina.. Mortimer.. A Mortimerekről is csak egyetlen infóm van.. - nézek nagyokat és kezd kicsit össze kavarodni a fejemben minden - mégpedig, hogy szökésben lévő bűnözők és a nevük inkább szitokszó.. És milyen Cody? A walesi árvaház alapító? Ő nem meghalt még abban az évben, amikor Amerikába mentem? ..Vagy.. valamikor akörül… - sorozom meg egy jó halom kérdéssel. Úgy érzem, bőven lesz miről beszélnünk és bőven lesz mit tisztáznunk!
/// Köszönöm szépen a játékot! Szuper volt :3 Remélem tovább tud menni a történet a többiekkel
[You must be registered and logged in to see this image.]Tudom, hogy nem igazán sikerül megtartanom a hidegvéremet, de keményen küzdök azzal, hogy feldolgozzam, hogy nem vagyok Flint, hogy eldöntsem mit is akarok kezdeni az információval, és az, hogy még az egyenletbe belejött, hogy Winifred is örökbefogadott, hogy ő is éppen nimfa - bár nem az "én elemem" -, valahogy túlságosan sok és gyanús. Ő is méreget engem, érzem magamon a pillantását, már azelőtt is, hogy Freya kimondja a döbbentő ítéletét. Pedig lehet, hogy nem is annyira döbbentő, lehet, hogy logikusabb, hogy két örökbefogadott nimfa között van kapcsolat, mint annak az esélye, hogy nincs - habár úgy éltük le eddig az életünket, hogy azt hittük egyidősek vagyunk, ami most nyilvánvalóan megdől. Ahogy a vállamhoz ér egy kicsit megrezzenek, nem különösebben jellemző rám az ilyesmi, mármint hogy érintésekkel akarjanak megnyugtatni vagy vigasztalni, talán azért, mert a szüleim már egészen kicsi korom óta “kis-felnőttként” kezeltek és olyan elvárásokat is állítottak elém. A “szüleim”. Én sem kérdezek vissza hitetlenül, pedig minden jel arra utalna, hogy ha eddig humbugnak tartottam az egészet, akkor most is ellenkezhetnék. Viszont nagy része annak a szúrkálódásnak csak játék volt és arra ment ki, hogy kikényszerítsem, hogy először velem foglalkozzon. Nem önzőségből, vagy talán csak egy kicsit, de tudni akartam, hogy igazat mond-e és hogy meddig terjed a képessége. És talán tudat alatt arra is vágytam, hogy lényegébe rá legyek kényszerítve, hogy elmondhassam Winifrednek. Tudom, hogy igencsak nehezen indult a barátságunk, vele voltak a legnagyobb harcaink, de én szerettem a harcokat, szerettem a hitvitáinkat és bár még csak most jött szóba, hogy Katherine születésnapjára visszacsöpöghetne közénk, mióta együtt járunk kviddicsezni nem volt egyszerű magamban tartani az igazságot a családomról. És a közös családunkról. Ahogy végül az érintéséből ölelés lesz tőlem szokatlanul szorosan ölelem magamhoz, nem csak elviselem az érintést, mint általában. Lehajtva a fejemet a vállához próbálom utolérni a zakatoló gondolataimat, de ameddig a lány el nem lép, addig csak ölelem. Érezheti a mellkasomon, hogy néha meg-megugrik, mintha erőteljesen küzdenék azzal, hogy rendezetten tartsam a lélegzésemet. Mintha erőteljesen küzdenék azzal, hogy lefojtsam a szélsőséges érzéseimet. - Hónapok óta tudom, de esküszöm, hogy rólad nem tudtam. - válaszolom, miközben elengedem és visszaül. Én állva maradok, mint akinek kínosan mehetnéke van, habár a nő csak a segítségünkre volt, engem se gúnyolt ki rosszindulatúan hiába savaztam, akkor sem ismerem. A kérdésre Alisonnal csak egy kicsit bólintok, azt nem mondhatom el amúgy se, hogy ő is örökbefogadott, hiszen nem nyilvános, de ha nem lenne itt Freya, vagy mi nem lennénk itt, ahol dolgozik, akkor azért tennék hozzá még egy-két dolgot. Amikor megérzi, hogy nem szeretném, ha az egymásra találásunkkal a nőnek további szerepe lenne akkor én is odafordulok az indián történészhez, várva a válaszát. - Megértem és nincs miért bocsánatot kérned. - itt kissé felém fordul és egy vékony mosollyal helyesbít, mielőtt megszólalhatnék. - Kérnetek. Visszatérhetek én is a munkámhoz és itt maradhattok a kisasztalnál, de ha szeretnétek távozni, azzal sincsen semmi probléma. Szívesen segítettem, Winifred. A könyvet pedig elviheted, négy hét múlva visszavárom. - mond csak ennyit, tisztában van azzal, hogy Winifrednek nem is feltétlenül lenne pénze és hogy az ő kezében nem esik bántódása a könyveknek. Arra van esély, hogy mellette egy levélpapíron annyi információt jegyzetel ki, amiből kijönne még egy könyv, de ha nem adatja ki talán nem kerül elő az eredeti író plágiumot kiáltva. - Köszönjük Freya, igen, inkább megyünk. - zárom le, úgy gondolván, hogy a kijelentése tényleg feloldoz a bocsánatkérés kötelező köre alól, bár talán udvariasságból így is megejthettem volna. A nő becsukja a méretes könyvet az asztalon és Winifred kezébe helyezi, én pedig megdöntöm a fejemet biccentés gyanánt és már el is indulok a szabad levegőre, mintha hirtelen engem fojtogatna a bezártság, és nem a légnimfákat. Kilépve megcsak a hűvös levegő, bevárom Winifreded és így kissé késve, de válaszolok. Persze csak azután, hogy a familiárisaink is felélénkülnek és az enyém a szokásához híven elkezdi a közelünkből elmorogni az embereket, ahogy valaki felénk sétálna. - Tudja és egyáltalán nem érdekli. Viszont a családjaink nem tudják, csak Katherine, Benjamin, Maisie-Bee és… Gina, akikkel kiderült. - megakadok itt, jelentőségteljes árnyék suhan át az arcomon. - Kapcsolatba kerültünk a felmenőinkkel és a megjelent szellemek közül Gináé és az enyém testvérek voltak. Ebből derült ki, hogy nem lehetek Flint, és ebből következik, hogy ugyan oldalági és talán már rég elfeledettek, de Mortimerek vagyunk és a Gina és a Cody Mortimer a távoli unokatestvéreink. - vezetem fel, így egyik pillanatról a másikra már nagyon nincs szó se arról, hogy olyan veszettül árvák lennénk. - Ugyan a tényleges szüleinkről és hogy mi történt velük… fogalmam sincs.
Corvus, a kifakadása után annyira be van feszülve, hogy nagyon nagyon vaknak kéne lennem, hogy semmi ne üssön szöget a fejembe ezzel kapcsolatban és merüljön fel rögtön egy halom kérdés. De végülis csak kivárom, hogy mégis mi ez az egész. Nem szokott így viselkedni. Aztán hirtelen feláll és jár-kel mint egy űzött vad. Elsőre nyitnám a számat, de amikor szembe néz velem és kiböki, hogy tulajdonképpen mi is nyomasztotta, belém szorul a szó és azt hiszem a szívem is kissé össze facsarodik. Egy két pillanatig nézek rá, még a szám is résnyire eltátom. De aztán csak nyelek egyet és felállok én is, hogy legalább amolyan bíztatásképp a vállához, vagy a karjához hozzá érjek. De mielőtt ismét mondhatnék bármit Freya szólal meg, így bár megmarad a megkezdett kontakt Corvussal, de a nőre nézek. És amikor kimondja amit kimond, ismét a totális káosz látszik az arcomon… De aztán csak vissza nézek a… testvéremre? A szívem a fülemben dobog. Így hirtelen a kétségbeeséstől, hogy.. ez most mit is jelenthet akkor kettőnkre nézve? Annyira letaglóz az információ, hogy szinte alig fogom fel és kivételesen az agyam nem kezdi el helyre pakolgatni a kirakós bármilyen darabkáját ami valaha elém került. És még csak hirtelen hasonlítgatni sem kezdem magunkat, hogy mi a közös bennünk. Csak az tölti ki most minden gondolatomat, hogy van egy testvérem.. egy vér szerinti testvérem. De eszmélek és Corvust elnézve most.. realizálom, hogy mennyire nagyon sebezhetőnek tűnik. És legalább értelmet nyer a kirohanása is. A kétségbeesése. És ahogy lép egyet felém… először csak nézek rá és reflexből majdnem hátrébb lépek. De aztán végül mégiscsak felé mozdul a lábam, és lassú gesztussal, de megölelem. Mondhatnám, hogy semmi baj és mondhatnám, hogy akárhogy is, a Flint-ek a maguk módján akkor is a sajátjukként tekintenek rá.. Mondhatnám, hogy ne féljen, mert mindezek fényében olyan sorra sem juthat mint én.. Viszont ekkor azért már elkezdem felfogni a helyzet súlyát. Aranyvérű körökben, ilyesmit titokban tartani.. Nagyon felboríthatja a család tekintélyét. Ráadásul ott van Marcus.. és még csak most fogom fel nyomokban, hogy miért reagált olyan furcsán a pályán, amikor szóba került. Az egész egymásra találás olyan hihetetlennek hat. Szinte zsibogok tőle. De ahogy mélyül a gondolat és tudatosodik úgy fűzöm szorosabbra az ölelést. Csak az után eresztem el, hogy érzem rajta is hogy lazul és eresztene. Nézek rá egy két pillanatig aztán lépek is hátrább, teret hagyva neki, teljesen elengedve. Hogy aztán egyik karomat fogjam át a másikkal, némiképp vissza zárkózva így hirtelen. - Mindenre számítottam, csak ilyesmire nem. - vallom be Freyara nézve, bár egyáltalán nem csalódottan, csak.. végtelenül meglepetten. Még majdnem azt a kérdést is felteszem neki, hogy.. egészen biztos abban amit most közölt velünk? De nem teszem. Valójában hiszek neki, csak hát.. Kevés pillanatok egyike, amikor is fogalmam sincs hogy mit tegyek. Nem látom a következő lépést sem. Úgyhogy.. inkább vissza ülök egy kicsit emészteni mindent. Voltaképp örülök, ez látszik rajtam még ha csak halványan is. Végül egy halk kérdés merül fel bennem - Mióta.. mióta tudsz róla? - most hogy újra kap oxigént az agyam pedig sorra fogalmazódnak a kérdések és máris kibukik belőlem a következő - Alison.. tudja? - de miután legalább az első kérdést megválaszolta vissza fordulok Freyahoz mert ralizálódik bennem, hogy Corvus lehet ezt nem pont itt vitatná meg még ha én meg is bízom a történész nőben, aki eddig minden iránt tiszteletteljes diszkrécióval viseltetett. - Bocsáss meg nekünk! Nagyon.. nagyon nagy baj, ha most.. tovább állunk? - teszem fel a kérdést talán egy kicsit hirtelen és tényleg bocsánatkérően nézve rá. - Mindenképpen írok. És.. - itt Corvusra pillantok majd vissza Freyara - ömm.. Köszönjük - bár most még ez a köszönjük inkább hat reflexszerűnek és szól inkább magának a gesztusnak, hogy egyáltalán időt szánt rám.. ránk.. utána nézett a nimfáknak és hogy segített. A tekintetem az előtte lévő könyvre terelődik és mintegy amolyan végszó gyanánt még rá kérdezek. - Megvehetem a kötetet? - illetve készenlétbe helyezem magamat, hogy a családfa -kapcsán vajon kér-e cserébe valamit? Utóbbi esetben megkockáztatom a feltételezést, hogy nem pénzben méri a képességét.
Winifrednek jó agya és emlékezőképessége van, csak bólintok az információkra, amiket könnyedén visszaidéz az Ilvermorny-s időszakából. Hagyok neki időt, hogy eméssze a hallottakat, a saját ütemében kell megértenie, és addig is újra és újra átszaladhat a pillantásom a konok, távolságtartó, bizalmatlan fiúra. Pedig, ha tudná, hogy mennyi tudásnak vagyok a birtokosa és mennyi olyan tudásnak, amiért az ő ambícióival ölni tudnának. Sajnos nem csak átvitt értelemben. A kirohanása furcsa, érződik, hogy megalapozatlan, ráadásul ahhoz képest, hogy Winifred úgy mutatta be, hogy jó barátok, ahogy kiömlött belőle a monológ nem reagál semmit a lánynak csak rám bámul és vár. Azért látszik valami a szemében, valamilyen szégyenkezés, de vas marokkal tartja magát ahhoz, hogy ez a színjáték csak ennyiről szól, hogy nem hisz nekem, nem hisz a képességeimben és bizonyítsak. Rövid pillanat az egész, ahogy összekapcsolódunk, a hollóhátas lány érthető okokból tűkön ül és még mindig meg van döbbenve a barátja viselkedésétől, de én már kevésbé. Mielőtt igazán belekezdenék megválaszolni a lány kérdését Corvus végül pánikszerűen feláll és elkezd fel-alá sétálni az asztal mellett, mellettünk. - Az történt, hogy nagyon is fontos, hogy miféle vagyok. - kezd bele, én pedig csak könnyedén lehelyezem a kezeimet az asztalra, ahol eddig az övét fogtam, puhán és türelmesen. Ez a gyerek szenved. Lehet, hogy nagyon erősnek és függetlennek mutatja magát, de szenved. - Winifred, nem csak te vagy nimfa, hanem én is. - teszi hozzá, itt megtorpanva és végre a barátjára nézve, egyenesen a szemébe. Igaz, amíg a lánynál ez afféle feloldozás lehet, addig az ő tekintetében tényleg tiszta pánik van. - Nem vagyok aranyvérű. Nem vagyok Flint. - teszi hozzá, én pedig kissé előredőlök, a hosszú, hollófekete hajam puhán hullik előre, ahogy kihúzom magam és közbeszólok. - Nem egészen ennyi történt. - akasztom meg, közbeszólva, habár tény, ami tény, hogy legalább annyi volt a fiúban, hogy magától mondta ki, amit eddig is tudott és nem játszotta el a "meglepődést". - Nem véletlen, hogy mindketten nimfák vagytok és egyikőtök se tudta, hogy örökbefogadott és hogy kitől származtok valójában. A családfakutatás lényegesen lerövidülni látszik. Winifred, Corvus, testvérek vagytok. - mondom ki, igyekezvén tárgyilagos lenni, de azért kedves is. Amennyiben tényleg barátok ez talán jó hírként érkezik, viszont még mindig nem válaszol meg minden kérdést. Azt pedig egyelőre nem tudom, hogy annak a fényében, hogy rokonok, a "Flint-fiúnak" lesz még egy-két mondanivalója. Egyelőre viszont csak hatalmasakat pislog Winifredre nézve, mint akinek teljességgel fogalma sincsen, hogy mit kéne csinálnia. Testvérek ugyan, de mit jelent ez? Ölelést és könnyes egymásra találást? Még kínosan tátogni se kezd el, csak bizonytalanul lép egyet a barátja felé, kicsit még hitetlenül.
A szavai valahol fejbe kólintanak. De mentségemre szóljon, muglik neveltek.. nem pont a varázslók gondolkodásmódja ragadt rám. De hamar helyre kerül amikor választ ad. Szinte látom magam előtt a történelem képkockáit megelevenedni. Amikor az Ilvermorny-ra esik a szó és az alapítókra, csak halkan motyogom közbe - Morrigan és Mardekár leszármazottja, egy Ír boszorkány.. Isolt Sayre. A legelső mugli telepesekkel érkezett Amerikába.. És az Angliai kőfaragó, James… - nyelek egyet. Meglehetősen hátborzongató és szomorú az ő történetük. De Freya-nak igaza van. Isolt sohasem ismerkedett meg az őslakos indián varázslókkal, így a mágiájukkal sem. Az oktatás, amit pedig megalapozott… pálcamágia alapú volt.. Azért látszik rajtam, hogy magamba szállok egy kicsit miközben figyelemmel hallgatom. Amikor pedig kitér az elemekre, megvilágosodás csillan a tekintetemben. És csak még inkább felélénkülök, amikor bele megy, hogy próbálkozzunk meg kideríteni, hogy mégis honnan származhatok.. Ekkor azonban Corvus szólal fel és borzasztóan falsnak hat a kifakadása. Ráadásul borzasztóan tiszteletlen is. De közben valami szöget is üt a fejembe. - Igazán örülök, hogy otthon hagytad a modorodat! - pirítok rá, aztán kibukik belőlem amit valójában akartam volna mondani az előbb is. - Hogy érted, hogy ..miféle..? - jó oké, hogy én tudom, hogy aranyvérű meg minden, de egy történésszel ül szemben, én pedig a teljes nevén mutattam be amikor bemutattam..Ha valóban azt akarja ellenőrizni, hogy ez humbug-e akkor nagyon rosszul csinálja.. Mi a fene ütött Corvusba? Végül Freyara nézek bocsánatkérően. Némileg bosszús szusszanással mutatok végig Corvuson, mint aki inkább enged, csak ne kelljen még egy ilyen kirohanást végig néznie ami amúgy is borzasztóan sántított. - Kérlek.. legalább megnyugszik, hogy ez nem humbug és talán még bocsánatot is kér! - Míg a kérlek, Freya-nak szól, a többi egyértelműen Corvusnak és most ki is húzom magamat mellette és úgy nézek rá, hogy ha nem lesz igaza bizony jobban teszi ha bocsánatot kér! ..Vagy legalább elismeri a tévedését. Nincs más hátra, mint megvárni mégis mi fog kisülni ebből az egészből. Amikor Corvusr-ról rám néz és pillanatra össze találkozik a tekintetünk, valami megmagyarázhatatlan érzés lesz úrrá rajtam de fogalmam sincs hová tegyem. Leginkább masszív tagadást, vagy épp tiltakozást vált ki pedig nem is tudom még miről van szó! Akkor meg mégis mire fel ez az érzés…? Végül csak halk zaklatottsággal nézek hol az egyikükre, hol a másikukra. - Most.. mi is történt? - teszem fel a kérdést voltaképp nem csak Freyatól várva a választ. Miért nézett így rám.. Corvus után..? És mi volt ez a hülye kirohanás Corvus-tól? Én nem lehetek Flint, ő meg nem nimfa.. Miiiii?
Amikor Winifred belemegy a részleteibe annak, hogy mikor tapasztalta még a bezártság kellemetlen érzését a tekintetem átszalad az említett Corvusra, aki láthatóan minden erejével azon van, hogy fapofát vágjon mindenhez, a fehér bőrén még is átüt valamilyen szégyen-pírhoz hasonlatos. A tartásából és a néhol megvillanó gőgjéből ítélve nem feltétlenül büszke arra, hogy valamilyen mágikus növény majdnem felemésztette és meg kellett menteniük a barátainak. Minden esetre nem szólal meg, bár azért Winnie jól sejti, ha ránéz akkor kap egy pillanatnyi gyilkos tekintetet. Annyi biztos, hogy ennyit se kellett volna "helyette beszélni". - Úgy hiszem a muglik egész egyszerűen a varázshasználókra utaltak a Druida elnevezéssel abban a korban, amikor még nem érkezett meg a boszorkányüldözés és a mágikus képességek becsben voltak tartva. - válaszolom először, aztán azért elmosolyodva folytatom, hogy további információkat osszak meg vele. - Illetve nem csak kelta területen bukkantak már fel nimfák, amerikában is léteznek, csak itt az Egyesült Királyságban találtam ezt a forrást. - teszem hozzá, végül kitérek a pálcahasználó részre. - Minden korban és minden területen más és más megnyilvánulása volt a varázserőnek, a pálca, mint mágikus fókusz itt Európában terjedt el. Ahogy a leghíresebb amerikai iskola és azért pálcamágia alapú, mert immigránsok alapították. Akármi is legyen a varázslatok megidézésének módja, a nimfák sajátossága az, hogy fogékonyabbak és jobban értenek a saját elemi mágiájukhoz. Esetükben pedig a természet és a sötétség is egy elem. - fejezem be, hiszen nem csak a négy elemről van szó, hatféle van, ami nem feltétlenül egyértelmű, hiszen a "klasszikus" elem vagy négy, vagy a kínai ötös. Csak bólintok az elismerő szavaira, de nem avatom be a további részleteibe a képességemnek, ahogy majdhogynem senkit sem. Alig néhány élő lélek tudja, hogy mennyi idős is vagyok valójában és hogy milyen tudással rendelkezem, milyen történelmi eseményeket éltem át. - Teljesen természetes, hogy tudni szeretnéd honnan jöttél. - válaszolom egyszerűen, nincsen szükség semmilyen kínos hangnemre vagy törleszkedésre viszont feltűnik, hogy a fiatalúr tekintete ismételten megtellik érdeklődéssel és feszültséggel. Mintha nagyon igyekezne ő is megfogalmazni valami közbevetést. - Gyakorlott vagyok a családfák kutatásában, ám azt leszögezném, hogy nem feltétlenül történik egyik pillanatról a másikra és nem ígérhetem, hogy megtalálom a miérteket. - készítem fel, ám ezen a ponton viszont a csendestársa megtalálja a hangját. Corvus kihúzza magát, és szörnyű színjátékkal, de felszólal. - Mekkora maszlag ez a bárkit megfogsz tudni fogod, hogy honnan származik, vagy hogy nem ember, vagy hogy milyen képességei vannak, vagy akármi. Humbug az egész, mondtam én, hogy humbug, ennyi erővel fogd meg az én kezem és bizonyítsd be miféle vagyok, kíváncsi vagyok ráhibázol-e. Na? - nyújtja ki a kezét, miközben én még csak fel sem veszem a kirohanását. Egyértelműen provokál, a hangja éles és gőgös, cseppet még bunkó is, bár a bemutatkozásában sem volt a legbarátságosabb. Kissé felvonom a szemöldökömet végül, lepillantva a kinyújtott karjára, vissza egyenesen a szemébe, majd tovább fordulok Winifredhez. Mintha azt kérdezném, hogy még mindig bízik-e ebbe a fiúba, még mindig a barátja-e, és hogy képes-e megzabolázni a kirohanásait, mintha csak egy hisztis kisfiú ülne előttem. Végül akármi is legyen Winifred válasza, amennyiben nem fizikailag el Corvust azért, hogy leteremtse, végül bólitok. - Legyen. - mondok csak ennyit és puha, melegszínű kezemmel megérintem a kezét, arra számítva, hogy valami egyszerűre bukkanok, varázsló, esetleg valamilyen rejtett képesség, hm... párszaszájú... Ám ahogy a képességem végigjárja a testemet, meglepetten kitágulnak a szemeim és először a fiút nézem végig, aztán Winifred felé pillantok, ahogy egy kis mosoly kerül az arcomra. Így már értem, hogy miért fészkelődött annyira és hogy miért akarta kihúzni belőlem, hogy vele kezdjem, habár úgy sejtem azért neki is meglepetés lesz a felfedezésem - egy része. - Hm, ez egyszerűbb volt, mint gondoltam.
Örülök, hogy Corvus is megnyilvánul és nem kell helyette beszélnem vagy ilyesmi, nem mintha jellemző lenne. Mondjuk az valahol meglep, hogy őt is érdeklik a nimfák. Mi végett? De épp csak egy pillanatra tűnődöm el és nézek rá. Leülünk. A világ leghosszabb nevű településére azért elő csal belőlem egy röpke mosolyt, de nem kérdezek vissza most. Persze a mimika épp csak egy pillanatig tart, jelezvén, hogy az én érdeklődési körömbe bele illenek az ilyen kitérők, viszont a történetem és az amit elmond utána.. Látszik rajtam, hogy sok sok felismerés születik bennem. - Az iskola év elején, lett volna egy “baráti” mérkőzésünk az Írekkel. Egy barlangba suvasztották a csapatot, ahol egy elég para, hatalmas gombalény vadászott ránk.. Az egész barlangot belepték a fonalai.. Corvusékat még be is bábozta.. - mesélem miközben még mindig futkos a hátamon a hideg. - Odalent totálisan megkergültem. Alig bírtam értelmesen gondolkozni.. Pedig nem tartom magamat olyannak, aki könnyen kétségbe esik. - Corvus talán nem fogja díjazni, hogy ezt elmesélem, de őszintén szólva bízom Freyaban annyira, hogy ilyen információkat nem fog felhasználni.. Meg aztán.. mire használná? Egyéb iránt ezzel kapcsolatban is akartam már segítséget kérni tőle. A gombalénnyel kapcsolatban. Mármint.. biztos vagyok benne, hogy nem egyedi jelenségről volt szó, legfeljebb brutálisan ritka.. De az a fura figura aki a végén fontoskodott egy sort miután felébredtünk, úgy tűnt régóta kutatta vagy épp vizsgálta a jelenséget és kissé úgy kezelt minket mint egy bizonyítékot az elmélete igazolására.. A világban egyre furcsább anomáliák bukkannak fel és egyszer szívesen beszélgetnék ezekről Freyaval. De.. nem most. Hiszen most a nimfák miatt jöttünk. - Lehet, hogy laikus.. vagy illetlenül sztereotíp gondolat, de ha Wales.. akkor azt mondanám kelták és ha kelták azt mondanám druidák.. - latolgatom a lehetőséget. - Mármint a mágianem amit használhattak.. Bár ha ugyanolyan pálcahasználók is, mint a nyugat európai varázslók nagy része, akkor ez zsákutca.. Fogalmam sincs, hogy ennek van-e értelme. - csóválom meg a fejemet. De amikor azt mondja családokon belül fennmaradhattak kezd bennem megfogalmazódni valami. És ahogy a képességéről mesél csak letisztázódik bennem a gondolat. - Ez lenyűgöző adottságnak hangzik. - ismerem el rácsodálkozva azért, hiszen soha életemben nem hallottam még csak hasonlóról sem. Nem mintha olyan sokat éltem volna, vagy ne lenne mit bővíteni a tudásomon. Azért őszintén örülök, hogy inkább “figyelt” semmint nekem jött volna ezzel az egésszel.. Még ha ez valahol elég furcsa érzéssel is tölt el, hogy.. valaki figyelt.. - Ez valószínűleg elég furcsa kérdés lesz, de.. Szeretném megtalálni a vér szerinti családomat.. Ebben, tudsz esetleg segíteni? Nem akarom velük felvenni a kapcsolatot, hiszen lehet, hogy a felbukkanásom… Nem kívánt helyzetet szülne, dee.. Ha van rá mód, szeretném tudni, hova nyúlnak vissza a gyökereim.. - vallom meg. Mert az szép és jó, hogy Angliát tekintem az otthonomnak, de azon kívül érzem némi egzisztenciális krízis árnyékát is magam fölött… Meg aztán.. Anglia elég nagy, olykor komor és ijesztő és most kissé emiatt az egész miatt úgy érzem kihúzták a talajt a lábam alól. Hálás vagyok a barátaimnak, hogy mint kapaszkodók jelen vannak körülöttem, de meg akarok tudni állni újra a saját lábamon. - Tudni akarom hogy ki vagyok és miféle örökségtől lettem megfosztva. És tudni akarom, hogy miért? - Már persze, érezhető a hanghordozásomból, hogy egyértelműen nem vagyonilag értem az örökséget. És csak reménykedem benne, hogy fog tudni segíteni, persze ott feszül bennem az ideg azzal kapcsolatban is, hogy simán mondhatja, hogy nem tud segíteni benne. Készítem magamat, hogy ne csalódásnak éljem meg azt az opciót és újabb kérdéseket kezdek megfogalmazni, hogy tovább tudjon haladni a beszélgetés egy nemleges válasz esetén is.
A bocsánatkérésem inkább udvarias volt, mintsem őszinte, inkább azért kérek elnézést, hogy rossz, vagy legalább is megrázó hírt közöltem, így a válaszaira csak bólintok. Amikor megkérdőjelezem a fiú jelenlétét látszik a sötét tekintetén, hogy nem különösebben repes. Ugyan Winifrednek szánom a kérdést és a lány válaszol is, azért nem bír magával, hogy ne szóljon közbe, így felvont szemöldökkel hallgatom. - Engem is érdekelne, hogy mit tud a nimfákról, így ezért is maradnék. Ha szabad. - válaszolja, először egészen tárgyilagosan, de azért a végén hozzátoldva egy udvariasabb megjegyzést. Asztalhoz kísérem őket, a tudás megosztása minden évvel fontosabbá vált, hiszen én is így tájékozódtam a világ változásáról, elbeszélések és könyvek alapján, ebben a boltban dolgozva pedig egyértelműen összekötöm az embereket az érdeklődési körükkel. Lehetséges, hogy nem kezdett jól a fiú, de még csak egy fiú. Elnézem hát neki. - De, egy Wales-i sziget, ahol a világ egyik leghosszabb nevű települése is van, de ez már csak afféle érdekesség. - válaszolom, habár mintha a fiú nem értékelné az ilyen mellékvágányokat. Kissé meglepetten hallgatom végig a lány történetét, ezek szerint ébren volt, amikor megtörtént a nimfa-elemének kiválasztása, csak nem jött rá, hogy erről volt szó. - A lég eleme, igen. Azon kívül, hogy fogékonyabb vagy a légmágiákra, az, hogy a mélybe estél, zárt térbe a föld alá sokkal rosszabb élmény lehetett, mint egy egyszerű embernek vagy akár más elemű nimfának. A levegő és a föld, a tűz és a víz, az erdei és a sötét nimfák, mind ellentétek és érzékenyek a másikra. - folytatom, további információkat megosztva velük. Főként Winifredre fektetem a hangsúlyt, csak a szemem sarkából figyelem a másik diákot, de nem is tűnik úgy, mintha meg akarna osztani bármit, bár valami azt súgja, hogy benne is megfogalmazódik néhány kérdés, még sem mondja ki. Talán tapintatosabb, mint aminek tűnik, és helyet hagy a barátjának a kérdésekre, ki tudja. Ennyi év alatt sem váltam gondolatolvasóvá. - Erről nincsen feljegyzés, ahogy arról sem, hogy pontosan hol volt a nimfák települése és milyen bűbájokkal védhették magukat. Anglesey-sziget több, mint hétszáz négyzetkilóméter így pontos információk nélkül, hogy hol keresd őket, sajnos tű a szénakazalban. - válaszolom, bár valamit még hozzáteszek. - Úgy hiszem, hogy nem maradt fent egy nagy közösség, inkább családonként vándoroltak el, de erre is csak halvány utalásokat találni. - válaszolom, majd kissé elmosolyodom. - Ehhez hasonló adottsággal rendelkezők létezésével ugyan tisztában voltam, de régen nem találkoztam hozzád hasonlóval és az angliai történelmük ismeretlen volt számomra. - bólintok, hiszen talán annyit már megtudott rólam, hogy nem olyan régen érkeztem angliába és bár a világ minden történelme, mitológiája érdekel, nem mindent ismerhetek a legnagyobb mélységekig. Viszont ezennel ez a tudás is hozzáadott a táramhoz és ha már foglalkoztam a nimfákkal, még egy-két érdekességet is feljegyeztem magamnak, de ez a fiataloknak nem fontos most. - Ahogy te a légmágiára fogékonyságot örökölted, úgy az én örökségem a szüleimtől ez. Az érintések útján meg tudtam határozni, hogy a vérvonalad nem az, aminek sejtetted és az elmúlt hónapokban bevallom, amikor találkoztunk, figyeltelek, hogy leszűkítsem a kört. Ám ameddig biztos nem lettem abban, hogy nem lehetsz muglik gyermeke, nem akartam szólni, nehogy tévedjek. - teszem hozzá, hiszen a gyanú korábban megfogalmazódott bennem, szó szerint akkor, amikor először találkoztunk. A tekintetem átfordul Winifredről a márványképű fiatalra, aki egy ideig állja a tekintetem kifejezéstelen arccal, aztán kelletlenül elkapja a tekintetét és elkezd fészkelődni.
- Semmi baj, tényleg! - csóválom meg a fejemet amikor szabadkozni kezd - Jobb volt így, hogy nem vártál vele. Meg… így én is kaptam egy kis időt emészteni.- magyarázom, hiszen tényleg így érzem. El sem tudom képzelni mit éreztem volna, ha az írókör végén áll elő vele. - Igazából pont vele voltam amikor a leveled jött. Bízom Corvusban. - ejtek meg egy mosolyfélét. Ha nem így lenne, nem hívtam volna el magammal. Nem csak fegyverhordozónak kértem fel, persze Freya erről nem tudhat, így nem is hibáztatom a kérdésért. Amennyiben Faust és a farkasa kint maradtak, igazából attól sem nagyon tartok, hogy szegény Freyahoz kósza vevők tévednének be. Tökéletes kapuőrzők is lehetnének a “fenevadjaink”.. Ami az írókört illeti pedig még mindig érdekel. Freya tudása lenyűgöző számomra és szívesen dolgozok fel vele különböző témákat. Őt legalább nem idegesíti, vagy épp untatja halálra ha olyan vizekre evezünk sőt egyenesen partner bennük! Leülök hát az asztalhoz mellé és innentől veszettül figyelek. A könyvre is amit elő szedett. Nem szólok közbe csak raktározom az információkat. - Anglesey..? - tűnődöm el hangosan amikor a végére ér. - Az nem.. valahol Wales-ben van? - régebben sokat játszottam vaktérképpel, de azért azóta jó része sajnos kikopott. Nem kell sokat keresgélnem az emlékeim között. - A hetedik születésnapomon táborban voltam. Egy természetjáró képes könyvvel mászkáltunk körbe egy területet, de leszakadtam a többiektől és eltévedtem.. Nem igazán tűnt fel, mert lefoglaltak a csigaházak meg a termések.. - forgatok szemet szórakozottan a gyerekkori oktalanságomon. - Emlékszem, hogy lecsúsztam egy meredélyen egy barlangba.. De nem ütöttem meg magamat, mintha légpárnára estem volna… - persze közben eszembe jut az a “légpárna” amit Roby-val sikerült magunk alá idéznem amikor zuhantunk és egy két pillanatra el is csendesülök. - Lent úgy éreztem elfogy a levegőm, pedig nem voltam mélyen de.. volt egy kilégzésem ami felkavarta a port.. és ez a.. lélegzet kivezetett. - emlékszem, hogy aznap este borzalmasan aludtam. De valahogy megnyugtató is volt, mintha vigyáznának rám. Akkoriban egészen mást társítottam a történtekhez, utána meg miután bekerültem a varázsvilág véráramába már csak egyszerűen a gyermekkori vadmágia számlájára írtam. Annyi kérdés kavarodik fel bennem, de fogalmam sincs hogy tegyem fel, hogy ne hangozzon ostobaságnak. - Bevallom meglehetősen ostoba és bosszantó érzés, hogy szépirodalmon kívül nem találtam valódi feljegyzéseket róluk miután írtál. - kissé elhúzom a számat. De aztán elgondolkozom és inkább a kérdéseim megfogalmazásához térek vissza - És Anglesey-ben.. vannak még fennmaradt közösségek? Vagy olyan lenne mint a görög romok között cirkálni és a múlt hozzám kapcsolódó darabjait keresni “mai görögként”..? - nekem valahogy evidens, hogy ha onnan származhatok, akkor oda kell vissza menni. Bár lehet, hogy értelmét veszti a gondolat, mire a beszélgetés végére érünk. Rágni kezdem a számat. - Amit írtál, abból úgy vettem ki neked is kutatnod kellett, szóval ezek szerint a nimfa.. mint közösség, előtted sem volt ismert? - minden tisztelettel teszem fel a kérdést, de amennyiben olyan választ kapok azért vetek egy pillantást Corvusra. De inkább Freyara figyelek - Illetve.. azt is írtad, hogy volt egy megérzésed.. Hogyan? És hogyan sikerült levezetned egy megérzésből, hogy miről van szó? - talán nem ezek a legjobb kérdések, de gyanú, vagy vádaskodás helyett érdeklődéssel, kíváncsisággal és várakozással hallgatom.. Közben pedig, ebben a pillanatban kissé úgy érzem, nem is ismerem a körülöttem lévő világot.. Egyiket sem.
Corvus csak biccent, elég nagy hangsújt fektettek a párbaj oktatására, hogy sose kelljen meghátrálnia, főleg akkor, ha csak egy "baráti párbajról" van szó, amiben a partnerének csak szüksége van arra, hogy kiadja minden mérgét. A kérdésre, hogy mivel fog előállni Winifred már csak egy misztikus kis mosolyt kap, ami azt üzeni, hogy nem teszi meg bennfentesévé. Jobb is úgy, ha senki sem készülhet előre és sejtése sincs, bár látszik rajta, hogy a nyelve hegyén van hogy visszafordítsa a kérdést, hiába nem válaszolta meg ő se.
Egy kissé viszonzom az összeráncolt homlokú tekintetet, hiszen a fiú, aki elém libben a legkevésbé se udvariasan szólal fel. Hallottam, hogy valaki érkezett, de általában a vevők percekig nézelődnek a rengeteg érdekes tárgy között, mire szükségük lenne segítségre. Ez a fiú viszont eléggé céltudatosan kutatott fel és már is panaszkodik. Nem tetszik ahogy méreget, de kihúzom magamat, mint aki megszokta az évszázadok alatt a figyelmet, bár ez főként a bőrszínemmel áll kapcsolatban és Winifred felbukkanásával egyértelművé válik, hogy nagyobb eséllyel más miatt méreget a fiú olyan nagyon. - Üdvözöllek, Corvus Flint. Amennyiben nem is vásárolni érkeztetek, nem igen tartok attól, hogy jogosan panaszkodnál a kiszolgálásomra. - mosolyodom el büszke tekintettel, mint akiről lepattogzott azonnal a stílus. A kézfogás ezen a ponton elmarad, bár látom a fiún, hogy Winifred oldalba bökésére kicsit megtalálja a jobbik énjét. Persze valódi vevőkkel udvarias lennék, talán még bocsánatot is kérnék, akkor is, ha ilyen csúnyán mutatkozik be, illetve be se mutatkozik, de jelenleg nem erről van szó. Végül odalépek Winifredhez, bizalmasan előrehajolva. - Winifred. Sajnálom, hogy levélben közöltem veled a hírt, de ez tűnt a leggyorsabb útnak, nem akartam várni a következő írókör végéig, mire félrevonhatnálak. Biztosan nem szeretnél kettesben beszélni? Hiszen a te életedről, a te örökségedről van szó. - kérdezek rá azért, de ha bólint, akkor mindkettőjüknek intek. A kereskedés antik könyves részén van 2-3 kisebb asztalka székekkel, amiknél a vevők belenézhetnek a könyvekbe illetve ahol az írókört is tartani szoktam. Mivel lényegében Winifred az egyetlen, aki igazán érdeklődött iránta, még sosem akadt olyan, hogy kiszaladnánk a helyből. Leülök az egyik asztalhoz és intek nekik, hogy üljenek le mellém, amíg gondosan ki nem nyitok egy igen réginek tűnő könyvet a bőrkönyvjelzővel jelölt oldalon. - A nimfák eredete nem feltétlenül egyértelmű, minden kontinensnek más feljegyzései akadnak, amiket nem lehet tökéletesen összehangolni egymással. Ám az európai források szerint a nimfák Anglesey félszigetéről származnak, onnan széledtek szét az egész kontinensre, minden család a saját hagyományait követve a beavatást illetően. Ugyanis minden nimfának a hetedik születésnapján mutatkozik meg, hogy milyen elemet is képviselnek, mihez kapcsolódik a tehetségük. Bizonyára neked is megtörtént ez, Winifred, még ha nem is volt semmiféle ceremónia, hiszen a szüleidnek fogalma sem lehetett arról mi történik... Talán még át is aludhattad. - vetem fel, mit sem tudva arról, hogy a kis történetemmel nem csak a növendéknek segítek abban, hogy egy kissé jobban megismerje azt, hogy honnan is származik, hanem a márványképű fiatalúrnak is az oldalán. Valamilyen furcsa érzés még annak ellenére is elfog, hogy végül nem történt közöttünk kézfogás, ám egyelőre inkább Winifredre és az ő történetére fókuszálok, nem arra, hogy kiderítsem ki-fia-borja ez a Flint. Illetve név szerint ismerem a nagyházakat, ám azt nem, hogy akadna közöttük olyan, aki nem "egyszerű" aranyvérű, és magának az aranyvérnek nem szokott semmiféle "rezgése" lenni. Habár a fiú próbálja tartani a vonásait, valami még is csak kiül az arcára, mintha egy emléket idézne fel, és ezt igencsak közelről ismerem. Hosszú évtizedekig más sem volt a társam a magányban, csak az emlékeim, amikbe kapaszkodhattam, ám ahogy az én elmémbe is betolakodott minden rossz, az ő szeme se kellemes nosztalgát ígér.
Tudom, hogy a külvilág felé szól a szigor, de azért nem akarom azt, hogy Faust az utca közepén álljon neki fitoktatni mennyit fejlődött vagy erősödött. Még ha igazából kárt akkor se tenne ő sem a Farkasban. - Később egy párbajt szívesen vennék. - biccentek hát, hogy ezúttal szívesen élek a felajánlásával, bár ő a familiárisainkra értette ugyan, én meg magunkra. Azért meglep a visszakérdezése, meg mertem volna esküdni, hogy tudta most mégis olyan furának hat. - Csalódott ne legyél miatta! -villantom rá a tekintetemet hunyorogva. De igazából csak a vérét szívom. Valahogy nem gondolok arra, hogy az edző szavazata játszik közre. Vagyis.. az a szavazata, amit másnak adott. Hümmentek egyet arra, hogy nem lesz jelen. - És te tudod már mivel állsz elő? -ejtek meg még ennyi kérdést csak így gyorsban, de már én sem akarom nagyon húzni az időt. Befelé menet azért arra, amit példának felhoz halkan prüszkölök egyet - Akkor azt hiszem a házimanóknak is kijárna ez a cím. - Nem zavar, hogy hogy ennyire szkeptikus. Valahogy az én dolgaimmal mindig az a kezdetek óta. Persze ez sosem tartott vissza semmitől és.. most is itt van minden ellenére. Úgyhogy egy szavam sincs! Amikor megtalálja Freyat utána megyek és a válla mellett kukkantok ki. - Freya! - derül fel a képem ahogy meglátom, aztán látva az arckifejezéseket adok némi magyarázatot. - Elhívtam egy régi barátomat is. Corvus Flint. - mutatom be, ha már egyszer neki láthatóan a torkára forrt a szó. - Freya Björnsdottir. - mutatok a fiatal nőre és mivel ezen a néven mutatkozott be számomra először így ezen a néven is hivatkozom rá. Aztán, ha magától nem moccanna oldalba bököm Corvust, hogy legalább nyújtsa a kezét vagy valami, utána úgy is mehet addig nézelődni, ameddig beszélgetünk. Remélem ennyit megejt a kedvemért. - Írtad, hogy jöjjek, ha készen állok, úgyhogy.. itt vagyok. - Természetesen küldtem neki vissza egy baglyot, hogy nagyjából mikor leszek várható amikor már előreláthatólag tudtam én is. Fogalmam sincs, hogy itt az üzlet közepén fogunk-e bele fogni a beszélgetésbe, vagy van valami hátsó irodaszerűség vagy ilyesmi. Mindenesetre Corvus sem fog unatkozni az biztos. Elég sok jóféle holmi van itt. Már is párszor megcsodáltam őket.
[You must be registered and logged in to see this image.]A mi párosunkra jellemzőbb, hogy csak akkor futunk vagy edzünk talajon, ha muszáj, és a farkasom még akkor sem, csak én. Szóval az, hogy Faust lefutott vagy tíz kilómétert míg wini csak röpködött megérne egy álló ovációt, ha nem rólam lenne szó. Amikor a macska le akarná vadászni a farkast az csak felemeli az ínyét egy kicsit szemfogat villantani minimális morgással, még is csak kutya-macska barátságról van szó, kell néha az évődés. Persze ténylegesen úgy se kapna oda, ennyire nem vagyunk érzéketlenek, ez csak egy show, amit a külvilágnak tart fent. - Semmi baj, mindig kaphatóan vagyunk a kihívásra, még ha ugrott volna is. - válaszolom egyszerűen, ha Winifrednek arra lenne igénye, hogy párbajban adja ki a frusztrációját, arra is készen állnék, ahogy a farkasom is a birkózásra. Varázslók vagyunk és bár nem igen viselem jól a fizikai sérülést, ha megesne, akkor is tudom, hogy a gyengélkedőig se kell elérnem amíg egy lelkes gyógyító rám nem vetné magát, hogy helyrerakjon kérés nélkül. - Szóval ez a végleges állás? Dany, Lizzy és te szavaztál rám? - hümmentek fel, mert az egyetlen, akiben még reménykedtem volna, hogy valaki helyett engem választott... az az edző. Nem hagyom, hogy nagyon szíven üssön, igen kétszínű lenne, ha Lizzy-nek azt mondtam volna, hogy ne sértődjön meg a nulla szavazatra, aztán én is ugyanígy teszek csak az edző szavazatával kapcsolatban. - Eszébe sincsen. - válaszolom, de rájövök, hogy egy kicsit talán erős ez a kijelentés. - Örül a kezdeményezésnek és elvárja, hogy sikerrel járjunk, de a csapatépítő játékok a csapatnak szólnak és nem akar résztvenni, megfigyelőként pedig feszélyezheti a csapatot. - bontom ki inkább, hiszen egyáltalán nem bunkón utasította el a feltétlezést így jó lenne, ha nem is úgy jönne le Winifrednek, csak mert kissé leegyszerűsítettem a szituációt. - Hmm... - hallgatom a lány elmondását arról a nőről, akihez érkeztünk, de nem nő sokkal a bizalmam. Mondjuk az valóban érdekes, hogy első találkozásra észrevett valamit Winifreden, amit senki más soha, szóval valami még is csak van benne, amivel jobb forrás lehet nálam, de a büszkeségem ezt nem igen elfogadni. - Polihisztor, mintha ez jelentene bármit is. Annyit tesz, hogy több mindenhez ért, fogadjunk már arra is ráfogják, aki főzni ÉS sütni is tud, csak hogy jól hangozzon. - mondom szkeptikusan, de végül ahogy megígértem, miután benyitott én is követem. Nem mondom, hogy nyitott elmével, mert az arcomról lerí, hogy nem vagyok én annyira elkápráztatva tőle, de azért amikor belépek ez egy kissé leolvad. Valahogy egy ócskásnak képzeltem el, ahol haszontalan étkészlet darabok meg nem is tudom, vénasszonyok porcelán macskái vagy hattyúi sorakoznak, de a bolt ehhez képest inkább sejtelmes, jobban hasonlít a Borgin & Burkes-re, amiről nyilvánvalóan soha nem is hallottam, hiszen a Zsebpiszok közből nyílik és igen rosszhírű. Winifred első fennhangú kijelentésére senki se bukkan fel, így gondolkodás nélkül előrébb sétálok, hogy elkezdjem pásztázni a polcokat és a lehetséges helyeket, amit kitakar egy tereptárgy, mondjuk egy asztal. Amikor az egyik szekrény mögött megpillantok egy hosszú, hollófeketehajú fiatal nőt rajtam a sor, hogy fenhangon Winifrednek szóljak. - Megtaláltam! Azt hiszem. Micsoda kiszolgálás. - teszem hozzá, hiszen egy polihisztor történészt minimum ötvenesnek képzeltem, ez a nő meg ahogy feláll a valószínűleg szortírozásra váró dolgok mellől mondjuk harmincas évei elején jár. Tekintve, hogy engem lát meg előbb egy kicsit meglepettnek tűnik, főleg, mert az én arcomról is kellemetlen megrökönyödés tükröződik és nyilván nem rám számított, hanem Winifredre.
Faust majd valamikor érkezik. Noha nem maradt le nagyon. A ruhámat sosem féltettem a repkedéstől. Azért a hajamon igazítok még kint ameddig beszélgetünk. Mondtam volna reflexből, hogy majd meghívom kárpótlásul valamire, de rá kell jönnöm, hogy sajnos nem tudok ilyen kijelentésekkel dobálózni jelenleg így el is engedem. - Kibírható. - állapítom meg. De azért amikor kiszúrom Faustot, amint Corvus farkasára készülte volna vetni magát lesből, felmutatom a mutatóujjamat mintegy megállítva a familiárisomat a cselekvésben - Eszedbe ne jusson! - szólok is rá, mire felfedve magát a nagymacska elő baktat egy ereszcsatorna alá forgatott hordó mögül és társul oda a farkashoz “ártatlanul”. Szusszantok egyet. - Bocsánat, mostanában kicsit bátrabb a kelleténél.. - címzem ezt már Corvushoz fordulva. Nagyjából egy súlycsoportban van a két dög, de azért nem szeretnék a farkasától egy ijedt-védekező marást. - Lizzyvel egy kicsit. Bár inkább edzettünk végül. Dany-vel van némi feszültség köztük és a választás kissé kiakasztotta a mérőjét… De ahogy kivettem azóta jobban van. - tűnődöm el egy pillanatra, különösebben nem részletezve semmit. - És a könyvtárban össze futottam Sienna-val. - vonok végül vállat, de mivel egyikbe sem megyek bele, sejthető, hogy olyan érdemi dolgok nem történtek. - És te? Az edző jön a csapatépítőre? - mégiscsak érdekel, hogy mint friss ropogós csk vajon sikerült-e bármit bárkivel. Az utolsó kérdései viszont egy kicsit megakasztanak. Bár így is egyik lábamról állok a másikra. Valóban nem egyszerű az érzés, ráadásul én egyenlőre legfeljebb Kathe-el és Bennel, meg Ginaval tudnám csak megosztani az alap helyzetet bár Ginanak nagy vonalakban vázoltam, bár a nimfás dolgot nem tettem hozzá. Biccentek egyet.- Őszintén szólva… túl ködösen fogalmazott. Amikor először találkoztunk, azt mondta, amit le is írt, és megkért mellé, hogy meséljek magamról.. Azt hittem arra gondol, hogy varázstalan családból származom és ezt szúrta ki valamiképp. De aztán mondott olyasmit is, hogy a származásomat keverhette össze valamivel… - sokatmondóan nézek Corvusra. Hát igen. Meglehetősen vak voltam hogy gondolni se gondoltam arra, hogy mennyire semmi közöm a nevelőszüleimhez és mennyi jel ordít az arcomba, hogy hagyjam már őket! Őszintén szólva még ha egy csomó minden megoldatlanul is hever előttem és várja, hogy kezdjek vele valamit, még így is sokkal könnyebbnek érzem magamat, hogy tisztázódott nem a szüleim gyereke vagyok. Talán furcsa, de megkönnyebbültem. Bár ezt egyenlőre senkinek sem ismerném el mert egyelőre ott van mellette egy idióta bűntudat is amit még nem tudtam elengedni. - Szóval érdekelne, hogyan jött rá minderre és a többi majd.. a válaszától függ. De Freya többek között történész és polihisztor. Talán hozzá tud tenni ahhoz is, amit te elmondtál. - van néhány konkrétabb kérdésem is, de nem akarom kétszer feltenni őket. Így, amikor úgy ítélem meg, hogy pillanatnyilag Corvusnak sincs több hozzáfűznivalója a kezemet a kilincsre teszem, majd egyszerűen be is nyitok, a tekintetemmel rögtön Freya-t keresve. De ha nem látom, akkor csak beköszönök a boltba fennhangon. Nem mintha az ajtó feletti csengettyű nem jelzett volna minket.
[You must be registered and logged in to see this image.]TMilyen érdekes, hogy elméletben a Mardekárosok nagyon számítóak, elméletben nekem is mindig azt kéne szem előtt tartanom, hogy milyen húzás vezet a haszonhoz és még is... a mai napig nem esett le, hogy a felajánlásom lefizetésnek is számíthatott volna. A csapatkapitány választás után szándékosan egyedül távoztam, beszélni az edzővel, aki ugyan értékelte a meghívást és örült annak, hogy megpróbáljuk elrendezni a csapat-drámákat a pályán kívül, de természetesen nemet mondott. Semmi szükség rá, hogy ott legyen, a pályán se fog velünk repülni, az edzésen se szokott velünk izzadni és senkinek sincsen problémája azzal, hogy őt tiszteljük. Egymást nem tiszteljük eléggé. Winifreddel ellentétben én egyszerűen gyalogosan érkeztem. Szeretek repülni és gyors megoldás is, tekintve, hogy a Roxfort területén nem lehet hoppanálni és nekem amúgy is rémesen szarul megy a hoppanálás, de pályán és edzésen kívül mindig makulátlan, élérevasalt ruhákat hordok, ebben cseppet se változtam. A külsőm még mindig azt üzeni, hogy Mardekáros prefektus, kapitány, friss all-star kapitány, Flint, iskolaelső esélyese, mogorva magányos farkas, szó szerint. Lepillantok a farkasomra, akit még mindig nem neveztem el és vélhetően soha nem is fogok, ő meg visszanéz rám, afféle helytelenítéssel a szemében. Már nem a nevéért, hanem azért, mert korábban értünk ide szóval már kissé elunta a várakozást. - Tíz gyötrelmes perc. - nézek rá hidegen, drámaian, aztán megingatom a fejem, bár a farkasom fejéről nem tűnik el a frusztráltság, az enyémről igen. - Nem vészes. - zárom le ennyivel, látszik rajta, hogy tényleg sietett és nem lustaságból késett így nem áll szándékomban belerúgni. Ugyan még nem mondtam el neki az igazságot az én családi állapotomról, de magamból kiindulva, aki hónapokig emésztette míg eljutott odáig, hogy legalább a menyasszonyának elmondja azokon kívül, akik amúgy is tudták. Nem két perces folyamat és neki csak most kezdődött az egész. - Te beszéltél bárkivel a választás óta? - vetem fel, első körben egy nem ehhez kapcsolódó téma, bár nem mondanám, hogy sokkal könnyedebb. Hiszen a fogadtatás... erősen viharos volt. Aztán újra ránézek a hely bejáratára, kívülről nincsen olyan fényesre sikálva, mint a helyek, ahol én tényleg megfordulnék. - Készen állsz? Amúgy, szerinted miben tudna segíteni egyáltalán? A nimfákról én is tudtam mesélni, kétlem, hogy bármi hasznosabbal elő tudna állni. - mondom szkeptikusan, lényegében semmit nem tudok erről a nőről. Nem szoktam gyakran megfordulni ilyen boltokban, igazából semmilyen boltban. Van az a pénz, amikor csak fizetsz valakinek és legközelebb amikor a hálótermedbe mész már ott van egy kis csomag az ágyadon úgy, hogy a kisujjadat se kellett megmozdítanod. Persze fogalmam sincsen arról, hogy milyen évszázados tudással rendelkezik a nő, aki ebben az én szememben nem túl patinás helyen dolgozik. Persze lényegében még soha nem jártam bent, szóval ez csak egy alaptalan feltételezés, amit a külsejéből vonok le. Lehet, hogy közrejátszik, hogy Alison szülei is ilyesmivel foglalkoznak és ahogy a lány magyarázta nekem, ha valaki hasznot akar hajtani igazi keselyűnek kell lennie akár elhalálozások alkalmával is, gyorsan kivásárolni a családot, mielőtt felébredhetnének a sokkból és rájönnének mi mennyit is ér.
Túl vagyunk a csapatkapitány választáson és egyértelmű, hogy a társaságnak nagyon sokat kell dolgoznia az egységen. Mind remek játékosok vagyunk és ha képesek leszünk össze érni, akkor meg merem kockáztatni, hogy brutálisan ütőképesek is leszünk. Bajnokok. Ha bárki fültanúja lett volna a pályán a beszélgetésünknek, ránk lehetne fogni, hogy Corvus a felajánlásával megvett kilóra. De erről szó sincs. Egyrészt nem fogadtam el végül. Másrészt ez lehet, hogy csúnya, de ha alkalmatlannak találtam volna a posztra, a felajánlása ellenére is mást választottam volna. Az hogy emberileg milyen valaki és az, hogy a pályán hogy teljesít és a csapaton belül hogy bánik a másikkal, vagy a problémás, éles helyzetekkel, ez bizony két teljesen külön dolog! Sokad részt pedig beszéltem Ginaval a választás után, ő pedig jelezte, hogy tovább megy az ügyben és megkérdezi az unokabátyját. Egyszerre van bennem messzemenő idegesség és valami egészen furcsa is… Várakozás. Valójában fogalmam sincs, hogy készen állok-e a beszélgetésre Freya-val, de kicsit úgy vagyok a helyzettel, hogy.. “kutyaharapást szőrével!” Ráadásul egy csomó kérdés kavarog bennem. Mármint… nyilván kíváncsi vagyok, vajon tud-e segíteni valamiféle családfa felkutatásban vagy ilyesmi.. Az még nem érett meg bennem, hogy mit kezdenék azzal, ha tudomásomra jutna, hogy valahol a világban van egy család.. az igazi szüleimmel és hogy vajon ők… Áh! Azt hiszem előre szaladtam. Ráadásul ott zakatol bennem az is, hogy vajon mi történt, ami miatt elkerültem tőlük? De valójában annyi lehetőség van, hogy inkább nem is akarok találgatni. Én csak… meg akarom találni a gyökereimet, aztán majd kitalálom hogyan tovább. Nyilván nem akarok senki életébe “bele rondítani”. Végül hagyom hogy a gondolataim tovább sodorjanak valami teljesen más felé. Délelőtt azért még volt egy kis kötelezőm, amit muszáj voltam már befejezni, így is vér ciki, hogy kétszer is haladékot kértem rá! Úgyhogy úgy beszéltük meg Corvussal, hogy a Langdon Régiségkereskedésnél találkozunk. Az pedig messze elkerül, hogy bárki félre érthetné, hogy mostanában többet lógunk együtt. Ahogy a választásra, úgy ide is nemes egyszerűséggel seprűn érkezem. Egy mellék utcában “parkolok le”, és némi üggye-bajjal a táskámba gyömöszölöm a járművet. Aztán kilépek a kereskedés előtt futó utcára és ha meglátom az üzlet előtt valamerre Corvust, ráintek és oda is megyek hozzá. - Remélem nem vártál sokat. Igyekeztem ahogy tudtam. - nem is figyeltem az időt igazából, csak daráltam ameddig kész nem lettem a beadandóval!
Nem igazán fogalmaznék úgy, hogy izzasztom magam. Igen távol áll ez a Régiségkereskedés az ócskástól, rengeteg antik, érdekes történelmű tárggyal van megtöltve nem csak csinos családi örökségekkel, amiket az örökösök eladogattak idővel a rokonuk halála után. Azt viszont meg kell vallanom, hogy rengeteg időt töltök itt, de nem azért, mert a tulaj elvárja tőlem, hanem önszántamból. Érdekelnek a darabok, kíváncsi vagyok, hogy milyen kincseket rejt ez a hely, úgy egyáltalán az Egyesült Királyság szigetei, és fejlesztem az antikváriumot is, amit kialakítottam. Rengeteg évet töltöttem el remeteként, csak a könyvek útján tartva a lépést a világ változásaival, így hát most minden ingert, új tudást és elfoglaltságot szívesen fogadok. Amikor feltárul az ajtó és hangos bejelentéssel érkezik meg Levi - illetve Rivaille - lassan megingatom a fejemet, de mivel Lennox nincs itt és jelen pillanatban vevőnk sincsen, így nincs szükség arra, hogy elmagyarázzam neki, hogy nem kéne így viselkednie. Pontosan tudja, azért csinálja, én pedig nem vagyok az a típus, aki meggondolatlanul olajat öntene a tűzre. - Tudom, hogy mások előtt így kell hívnod, Levi, hiszen túl fiatalnak tűnök az anyádnak lenni, de most kettesben vagyunk, fiam.[/center] - jegyzem meg, miközben néhány lépéssel elindulok felé, de ahelyett, hogy a pulthoz sétálnék ahol könyököl, inkább biccentek a fejemmel. Az egyik kiszögellésnél egy asztal és két fotel foglal helyet, itt szokták böngészni a térképeket, könyveket és vélhetően én is itt foglalkoznék azzal a roxforti diákkal, akit végül érdekelne az írás. - Hova sietünk? Miénk a világ összes ideje. Remélem nem neheztelsz rám, hogy itt vállaltam munkát és a közeledben akartam lenni. Sikerült beilleszkedned, barátokat szerezned?[/center] - kérdezem, bár igen furcsa kérdés egy olyan nőtől, aki olyan sokáig élt magányosan, barátok, család nélkül. Talán inkább az érdekel, hogy elfogadták-e vagy itt is akadnak problémái, mint a Drumstrangban, nem is igazán az, hogy tényleg vannak-e olyanok, akik közel állnak hozzá, hiszen... úgy is elveszíti őket, előbb-utóbb, ahogy én is elvesztettem minden szerettemet.
Mondjuk úgy, hogy a kis kiruccanásunk Levivel a Minisztériumába nem ment túl gördülékenyen. Kiadni magad egy csöves Aurornak sokkal nehezebb, mint gondolná az ember, főképp úgy, hogy csupán csak "diák" pozícióban lehetsz. Nem is értem ki találta ki ezt az egész Akadémiás lószart, de nekem nagyon nem feküdt az egész. Levinek persze más gondolatai voltak ezzel kapcsolatban, s ő szívesebben tengetné az idejét a sok befordult szolga között. Mert mégis mi mások ők, mint a Minisztérium szolgái? Úgy táncolnak, ahogy a feletteseik tapsolnak. Az ilyen életmód pedig nekem nem pálya, tehát ha Levi meg is próbálna csatlakozni, én magam vetem le magunkat a viadukt tetejéről. Ami pedig az ott töltött percek fontosságát illeti, nem sikerül találnunk semmi információt az öregünkről. Arról sem, hogy brit e egyáltalán. Egyedül a keresztneve maradt meg, amit anyánk már rég elhintett nekünk, ám több részletet nem volt hajlandó kibökni a mai napig sem. Na majd most! Roxmorts előtt ugrok le a seprűmről, majd robogok tovább két lábon a lendülettől vezérelve. Most már igazán betelt a pohár és ha Levi nem képes szembenézni az anyjával ismét, hogy válaszokat kaphasson, akkor majd megteszem azt én. Azzal viszont már a tököm is tele van, hogy ide-oda kell mennünk nyomozni, amikor a válasz ott van az orrunk előtt csak kell egy kis puhítás vagy egyéb, hogy kiderüljön... - Rivaille megérkezett! - hangom vérfagyasztóan csendül fel, ahogy belépek a Langdon Régiségkereskedésbe és szinte feltépem az ajtaját. Tudom jól, hogy a tulaj valahol jót szórakozik, ameddig anyám itt izzasztja magát, de ha itt is lenne a fickó, akkor sem érdekelne különösen a belépőmre tett megjegyzés. A bejárattal szemben lévő pultra könyökölök, melynek neki is támasztom a seprűmet. - Beszélnünk kell, Freya. Szerintem tudod miről. -pillantok körbe az üzletben, ameddig fel nem bukkan az említett személy. Türelmetlen vagyok és az engem körül lengő aurából is könnyen megfejthető. Válaszok nélkül nem fogok távozni. Levinek majd később lehet ehhez egy-két szava, ám az sem a közeljövőben fog megtörténni. Egy kicsit jegelni kell a srácot, had pihenjen.
Miután beszélgettem majdnem fél órát azzal a kreatív leányzóval segítettem neki ajándékokat kiválasztani a családjának és végül rábíztam, hogy amennyiben ő nem is áll kész arra, hogy az írásra szánja az idejét, nyugodtan meséljen az iskolatársainak egy bizonyos lehetőségről... Az elmúlt évszázadok alatt rengeteg könyvet olvastam el és kiemelt szerepet kapott az életemben az intellektus. Nem csoda, hiszen az elmúlt évszázadot a világtól elzártan éltem le, magányosan, a könyvek lettek a legjobb barátaim. Természetesen ameddig nem adtam esélyt újra az embereknek - legalább is egy bizonyos férfinak - és a fiam meg nem érkezett. Ő volt az, aki visszahozott az életbe egy friss, fiatal, élettel teli létező, akiért mindennél hálásabb vagyok és még is akit talán soha nem szabadott volna világra hoznom.
***
Hetek óta dolgozom már a Langdon Régiségkereskedésben, az Antikvárium részlege szó szerint napról napra szélesebb palettával várja az érdeklődőket, akik az egyszerű könyvesboltban nem találja meg az ízlésüknek valót. Levinek továbbra is meghagyom a lehetőséget, hogy kiélvezze a fiatalságát, amennyire csak lehet, azok után, amik a Drumstrangban történtek vele. Csak még egy szörnyű példája annak, hogy miért is gondoltam hosszú évekkel ezelőtt, hogy az emberek pusztító magatartása csak méreg és a legjobb távol maradni tőlük. Nem vagyok naiv, tudom, hogy a fiam nem fogja annyiban hagyni a firtatását, hogy ki is az édesapja, miért nem élt velünk soha, miért nem árultam el a nevét és tudom, hogy hiába a sok száz éves tapasztalatom az emberekkel, nem fogom tudni örökké elhárítani a kérdést. Az az igazság, hogy olyan kevés ideig volt a férfi az életem része, olyan korán elhagyott minket, hogy nem érzem szükségét a család egyesítésének. Levi az én fiam, örökölte tőlem az áldást is, az örök életet, az apja nem csak, hogy egy idegen, de még egy múló tünemény is lesz az életében, ha 20-30 év múlva meghal, mi pedig addigra mindketten életerős harmincasoknak tűnünk majd. Édes fiam, miért nem éred be velem, ahogy egész kiskorodban tetted?
***
Gyanítom, hogy közel állhatok az év dolgozója poszthoz, ám azt is meg kell hagyni, hogy valójában a fiatal Langdonon kívül nincs is nagyon más dolgozó, ha pedig magának adományozna a titulust az igen csak mulatságos lenne. Nem arról van szó, hogy sztahanovista lennék, viszont nem ismerek senkit a fiamon kívül, aki elfoglalja magát a tanulmányaival - és ki tudja még mi minden mással? - én pedig még mindig inkább csak azokkal beszélgetek, akik ide betévednek. Minden időmet itt töltöm a könyvek rendezgetésével, újak vásárlásával, régiek eladásával, jobbára csak aludni járok haza és ez éppen most nekem így jó, hiszen már így is sokkal több interakcióm van az emberekkel, mint valaha is gondoltam volna, hogy lesz. Még is az, akivel az időmet valójában tölteni akarnám az Levi, de még sem hívhatom magamhoz minden adandó percében, a fiatal felnőttek önállósága már felütötte a fejét hosszú évek óta. Inkább igyekszem kivárni, hogy ő jöjjön hozzám és csak remélni, hogy amivel felkeres az kellemes lesz - de nem ringatom magamat hiú ábrándokban a legkevésbé sem. Tudom, hogy mi következik.
Jól sejti a nő, a kedvesség valóban nem egy olyan erény, amellyel érvényesíthetem az akaratomat, habár - igazság szerint - nem is áll szándékomban. Jobban szeretnék az a szürke kisegér maradni, aki jelenleg is vagyok. Érnek ugyan megszólások a származásom miatt, hiszen nem vagyok egy hatalmas dinasztia leszármazottja, de még csak egy pár évtizedes aranyvérű családé sem, viszont efelett képes vagyok általában szemet hunyni. A legtöbb emberrel jól kijövök, köszönhetően a közvetlenségemnek, de a mardekárosok egy kisebb csoportja olyan kőkemény felfogással rendelkezik ezzel kapcsolatban, amivel már nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Kerülöm a konfliktusokat, nem véletlenül kerültem a hugrabugba. Én sose voltam olyan bátor, mint anyu vagy apu, akik mindketten a griffendélt gyarapították annak idején. - Egy általam elképzelt világról - felelem a kérdése hallatán egy szelíd mosollyal az arcomon. Általában nem sok embernek beszélek eme álmomról, hiszen félek attól, hogy kinevetnek, elvégre az írást soha senki sem értékeli úgy igazán. Engem azonban mindig kikapcsolt és megnyugtatott, néha pedig kifejezetten kellemes elmerülni egy teljesen más univerzumban. Főleg abban az esetben, amikor az ember lánya otthon van és érzi a feszültséget a levegőben. Anyu ugyan próbálta leplezni a gondjait, kisebb koromban így jóval kevesebbet fogtam fel abból, hogy mi is folyik körülöttem, de mostanában azért csak fel-feltűnnek a gondok. - A muglik csak fantasynek nevezik ezt a műfajt. Kitalált világgal, kitalált karakterekkel és számukra - nem létező - fajokkal. Ha én például sellőkről vagy tündérekről írnék, az számukra egy álomvilágnak tűnne, de részemről teljesen valóságos és kézzel fogható jelenség. Még az iskola tavában is élnek sellők tudtommal, ami szintén elfogadott és valóságos tény a varázslótársadalom köreiben. Kissé mások, mint amilyennek a varázstalan emberek képzelik őket, de léteznek. - Igen, már én is gondoltam erre - biccentek egyet, amikor megszólal. - És szoktam is írogatni, de néha annyira idétlennek érzem a soraimat, amikor visszaolvasom, hogy újra meg újra neki kell ülnöm - sóhajtok egyet, magamban felidézve, hogy hány meg hány pergamen végezte már emiatt a szemetesben. Gyakorolnom kell vagy megfigyelnem, másoknak miként működik a dolog, de elég nehéz csupán olvasás útján olyan íróvá válnom, akinek mások is szívesen olvasnák a sorait. És ebben sajnos maximalista vagyok. Nem elég a jó, én csakis a tökéletessel érem be, semmi mással. - Igazság szerint igazán örülnék annak, ha lenne olyan szak is a Roxfortban, ami az írással foglalkozik - szólalok meg ismét. - Szeretek másokon segíteni és a gyógyítás is vonz, de ha lenne rá lehetőségem, újságírónak mennék. Nyilván elmehetnék egy mugli főiskolára is, de az én világom a mágusok világa és szeretnék ebben elhelyezkedni. Ha kell, megteszem gyógyítóként, habár mindig is az írás mozgatott meg igazán. Mindenesetre, hobbi szinten egy teljesen tökéletes kikapcsolódás számomra. Szeretem és feltett szándékom eredményeket is elérni benne. - Ó! - tátom el egy röpke pillanatra az ajkaim a felismeréstől a nő szavai hallatán és gondolatban még a homlokomra is csapok egy erőteljeset. Hát persze! Talán anyut is jobban képes lenne lekötni egy másik világ, ahogy engem is le szokott. Elvégre, pszichológus, sok ember gondját-baját hallgatja végig nap, mint nap, de az övével mégis ki foglalkozik? Írogatunk ugyan egymásnak, rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, de nem hiszem, hogy én lennék az az ember az életében, akinek kiöntené a lelkét. Elvégre, a lánya vagyok, olyasvalaki, akit pont ettől szeretne megvédeni. - Ez annyira... igaz - ismerem el végül, amint végigrágom magamban az imént elhangzottakat. - És nem tudom, de talán egy napló is jó lenne számomra - futtatom végig ujjaimat a könyvek gerincén, miközben követem a nőt. - Hallottam olyan naplópárokról, amelyek úgy működnek, hogy ha valaki leírja az egyikben a gondolatait, az megjelenik a másikban - jegyzem meg. Trükkös jószágok, én nem is szívesen fogadok el pont emiatt naplót másoktól és nem is érzem túl tisztességesnek, de szükség törvényt bont alapon most az egyszer felrúgom a saját szabályomat. - Tudja, az öcsém és én eléggé eltávolodtunk egymástól, az otthoni helyzetnek köszönhetően. A nagyszülei folyamatosan anyu ellen hangolják, az iskolai életét pedig egyáltalán nem osztja meg velem. Mégis, szeretném tudni, mi van vele és talán egy ilyennel alaposabb bepillantást nyerhetek az életébe, a gondolataiba... - teszem még hozzá, magamban kissé attól tartva, hogy ezzel eléggé felbosszantom majd, de ha már eszembe jutott, felvetem. Sokat segítene Bobby és az én kapcsolatomon, ez tény és való.
Az előzékenysége bájos, az egész lénye udvarias és visszafogottnak tűnik. Ez nem feltétlenül jó, sem rossz, bár pontosan tudom, hogy a mindennapi életben közöttük kell a hang, az erő, a magabiztosság, hogy érvényesítsék az akaratukat, a kedvesség vajmi kevésszer ér célt. Vannak emberek, akik nagyobb nyomot hagytak bennem, mint mások, így feljegyeztem a nevüket, hogy az idő próbáját kivárva meglássam sikerre vitték-e az életüket, ám többnyire a neveik a semmibe vesztek. Ahogy beharapja a száját kissé felvonom a szemöldököm, érdeklődően, ám úgy veszem, mintha azért tenné, mert nem szeretne erről többet beszélni így hát én sem nyugtatgatom tovább. A kezdeti ijedtségéből beszélgetés alakul ki és egy kedves mosoly kerül az arcomra, amikor elmondja, hogy író szeretne lenni. - Mond csak, miről szeretnél írni könyvet a jövőben? - kérdezek újra, hiszen olyan fiatal, iskolás még, őszintén érdekel, hogy milyen gondolatok járhatnak benne, amit megosztana az egész világgal. Hiszen akármit írsz a lapokra, bemutató után bárkihez eljuthat, bárki beleláthat a lelked vagy éppen a fantáziád mélyére. A tanulásról nem is kérdeztem, de tovább folytatja, egyértelműen beszédes lány, ami könnyebben megismerhetővé teszi. - Ha egy ajtó bezárult, egy másik kinyílik, talán itt az alkalom, hogy másra használd a szabadidődet. - mosolyodom el, még ha nem is kért tanácsot, ennyi év után természetes, hogy átjár az az érzés, hogy van mit megosztanom és meg is teszem. Nem agresszívan, mint egyes idősebb emberek szajkózva, hogy tiszteletet érdemelnek vagy hogy "bezzeg az ő idejükben", csak gyengéden, tényleg a beszélgetés elemeként. Meghallgatom az anyjáról az elhangzottakat, habár az idő elteltével mindenkinek más lesz a nehéz időszak fogalma. Én lényegében végignéztem a népem pusztulását majd generációk halálát, nem találva senkit, akivel osztozhatnék ezen a hosszú életen... a fiam születéséig, aki örökölte az áldást ám akivel még sem lett olyan fényes életünk ahogy megálmodtam. - Lehet, hogy nem is arra van szüksége, hogy egy afféle útmutatót, ismeretterjesztő kötetet kapjon a festészetről, hanem arra, hogy egy lélekemelő, tanulságos regény lapjai között vesszen el. Az elképzelt életek észrevétlenül képesek beszivárogni az elménkbe és kiemelni a saját valóságunkból. - mesélem neki, elraktározva, hogy a férfi, akitől válik az édesanyja nem az apja, de rá nem kérdezek, hogy folytassa a mesélést az életéről. Úgy veszem észre, hogy alapvetően nincs annyira szüksége a kérdésekre, hogy meséljen, másrészt pedig talán a testvérére is ki akarna térni. Minden esetre időközben az antikvárium részleghez vezetem, ahol rengeteg kötet van, nagyon kopott és jó állapotú is, új vagy régi kiadás, puha-borítású vagy kemény-kötött, egyszerű regények vagy éppen szabadon elérhető boszorkány praktikák, nagyon vegyes és értő szemek nélkül egészen kaotikus.
- Nem, semmi gond - mosolyodom el. Megijedtem ugyan, de ezt csakis magamnak köszönhetem. Gyakran mélyedek el ugyanis a saját gondolataimban és olyankor megfeledkezem a külvilágról. Bosszantó tulajdonság, de a kis csecsebecse eléggé magába szippantott. Amint sikerül úrrá lennem a kezdeti zavaromon és ijedtségemen, helyezem is vissza óvatosan a helyére, még mielőtt több kárt tehetnék benne. Szerencsére a nő nem tűnik mérgesnek a kis baki miatt, úgyhogy nekem is sikerül teljes mértékben napirendre térnem a dolog felett. - Az én hibám, elnézést - teszem még hozzá, habár további magyarázkodást már aligha igényelnek a történtek. Gyorsan be is harapom hát a szám, még mielőtt ismét feleslegesen fecsegni kezdenék. Rettentő kommunikatív vagyok ugyanis, ha a megfelelő emberekbe sikerül belefutnom. Anyut régebben nyilván az őrületbe kergethettem az állandó fecsegésemmel. Mi több, akadt olyan időszak is az életemben, amikor minden idegenhez odamentem és szóba elegyedtem velük. Azóta persze kinőttem ezt, de máig emlékszem anyu arckifejezésére és bocsánatkéréseire. Túl nyílt voltam mindenkivel. - Köszönöm - mosolyodom el, majd húzom ki magam - tudtomon kívül - büszkén, végül biccentek egyet: - Igen, szeretem a könyveket - válaszolom meg a kérdését. - Igazság szerint nagy álmom, hogy egyszer kiadhassak egy sajátot, de egyelőre az iskolára szeretnék koncentrálni - osztom meg vele az elképzeléseimet. Tizenhat vagyok, nem hiszem hát, hogy bárki is helyeselné, ha nekiülnék egy szerelmes regénynek akár. Ráadásul, ehhez még kellő gyakorlatom sincs. Mármint, az íráshoz, mert azért - lássuk be - ez olyasvalami, amihez kellenek az alapok. - A tanulás pedig minden szabadidőmet leköti. Bár, felszabadult egy-két óra délutánonként, amióta otthagytam a csapatot - merengek el egy pillanatra, szinte fel sem fogva, hogy az imént kimondtam eme mondatot. Amióta nem járok el a délutáni edzésekre, azóta van egy kis időm magamra is. Túlságosan betábláztam a naptáramat, ezt már anyu is említette ugyan számtalanszor, de nem hallgattam rá. Ez a kis szünet azonban rádöbbentett arra, hogy néha igenis kell az a bizonyos ÉN-idő. Kikapcsolódni, csak pihenni. De mégis... Olyasvalaki vagyok, akinek folyamatosan mennie kell valamerre, hiszen a tudásszomjamat csakis így csillapíthatom. - Öhm... persze - biccentek egyet, enyhén meglepetten, hiszen nem szoktam hozzá ahhoz, hogy egy eladó ennyire érdeklődjön a vevői iránt. A legtöbb - ilyen szakmában dolgozó személy - egy idő után belefásul az emberekbe és csupán igyekeznek minél hamarabb kiterelni őket az üzletből, hogy ismét magukban lehessenek. - Anyunak mi vagyunk a mindenei - szólalok meg végül, miután alaposan átrágtam magamban a szavaimat. - Szeret minket, szereti a gyerekeket. És tényleg törődik másokkal - teszem még hozzá, visszagondolva arra, mennyi pácienst kezel személyes ügyként. Nem egyszer volt már olyan, hogy valaki nálunk keresett menedéket a bántalmazó és ittas férje elől például. Anyu pedig másnap segített neki máshova menni, akár a családjához. - És jelenleg tényleg egy iszonyatosan nehéz időszakon megy keresztül - sóhajtok egyet szomorkásan, majd veszem lejjebb a hangom. Nem tehetek róla, de annyira szimpatikus a nő számomra, hogy - valami ismeretlen okból kifolyólag - megbízom benne. - A férje és ő válni készülnek - jelentem ki végül, mintha ettől minden kerek és egész lenne. Fogalmam sincs azt illetően, hogy más emberek miként reagálnak le ilyesmit, hiszen ezzel a jelenséggel még nem kellett összefutnom, hála az égnek. - Emiatt is szeretnék neki venni valamit, ami egy kis időre leköti és elfoglalja. Mert - lássuk be - az élethelyzet is sokat számít mások személyiségének alakulásában. Ahogy anyu levelein észrevettem, mostanában elég sietősen ír, mintha nem lenne ideje válaszolni és rohanna a saját dolgai után. Nagy eséllyel elég káoszos otthon a helyzet, nincs hát ideje a pihenésre, de én mégis szeretném, ha nem felejtene el néha csak magára gondolni. Bobbyról se feledkeztem el, de egyelőre nem állok le neki az ő helyzetét részletesebben fejtegetni. Kissé meg kell emésztenem magamban, miszerint az életem már nem lesz olyan gondtalan, mint régebben, ez pedig elég nagy részben Michael hibája.
Túl sokat semmiképpen nem kell várnia, hiszen az a munkám, hogy üdvözöljem az érkezőket és megkérdezzem, hogy mi is a szívük vágya. Ez nem egy felkapott Mézesfalás, ahol tolonganak a fiatalok a nyílt hétvégéiken, sokkal csendesebb, nyugodtabb, de talán ebben is rejlik a misztikuma. A szívemhez sokkal közelebb áll a csend és a megannyi történetet elmesélő múltja a tárgyaknak, mintsem az emberes izgatott nyüzsgése. Aki már több száz évet élt le máshogy látja a világot az életük egyszerre pereg le gyorsan és áll egy helyben, hiszen az emberek minden évszázadban ugyanazokat a hibákat vétik, csak másként. Amikor a fiatal lány kezében megcsúszik a tárgy értenyúlok és ha nem kapná el, akkor finoman emelném vissza a kezébe, de erre nincsen szükség. - Sajnálom, megijesztettelek? - kérdezek vissza, türelmesen, nem úgy tűnik, mintha nagyon frusztrálna, hogy majdnem eltört valamit vagy hogy engedély nélkül fogdossa a termékeket. A kíváncsiság egy emberi erény, amit nagyon nagy becsben tartok, hiszen a birtoklása nélkül talán már régen megőrültem volna. - Milyen szépen fogalmazol, számára. Sokat olvasol? - kérdezem, eltérve egy kicsit attól, hogy ajándékot keres az anyjának és a testvérének. Azt hittem, hogy egy nívós iskola mellett lesz kereslet az irodalmi programokra, de a jelenlegi állás szerint nagyon úgy tűnik, hogy a varázstalanok között fontos tantárgy, ám a varázslók és boszorkányok hírből sem ismerik az olyan tárgyakat, amiknek nincs köze a varázsvilághoz. Sok ötlete van, én pedig elgondolkodva nézek körbe az üzletben, ami bár nem a legmodernebb és nem is olyan fényes, díszes, csicsás termékekkel van megtömve, de elképesztő mennyiségű kincset rejt. - Nemrég érkeztem, de a gondozásomba vettem és bővítettem az antikvárium részét az üzletnek így a könyvekben könnyedén tudok neked segíteni. Szeretnél még mesélni róluk, hogy megtaláljuk a tökéletes ajándékot? - kérdezek vissza és mivel az anyja pszichiáter tudhatja, hogy őszintén érdeklődőm iránta és valójában minden vásárlóm élete iránt. Túl sokáig voltam egyedül aztán megszoktam a fiam társaságát és az ő vágyai, hogy megismerje a világot, hogy a varázsló iskolákban tanuljon, lényegében szocializálódjon, megmutatta, hogy talán én is újra próbálhatnám mindezt. Részben érte, hogy az élete része lehessek addig is, míg ki nem ábrándul a rövid életűekből úgy, ahogy én tettem, részben pedig azért… mert azt hiszem elég sok idő telt el ahhoz, hogy én is felejtsek a fájdalmamból és én is újra reménykedni kezdjek, hogy képesek a változásra és több bennük az érték, mint a hajlam a pusztításra. Talán éppen ez a lány lesz az, aki elég tisztalelkű ahhoz, hogy visszaállítsa a hitemet bennük, ki tudja. Minden esetre elgondolkozva nézem őt, de ez az elgondolkozás egészen egyszerűen jelentheti azt is, hogy azt fontolgatom milyen könyveket ajánlhatok neki, ha megoszt egy kicsit többet annál, hogy az öccse a varázslósakk, az anyja pedig a festészet iránt érdeklődik. Mint említettem jártasabb vagyok a könyvekben, mint a boltban rejtező tárgyakban így hát természetes, hogy inkább abban gondolkozom és nem a figurákban és zenedobozokban, még ha vélhetően az is akad itt különleges darab.
Egyelőre még sehol senki, úgyhogy érdeklődve kezdem el vizsgálgatni a régi csecsebecséket. Eleinte csupán nézegetem őket, semmi komolyabb, de ahogy telnek a másodpercek, felbátorodom és egy szebb darabot le is emelek a polcról. Megforgatom, itt-ott régebbi sérülések után kutatva rajta, melyeknek minden bizonnyal meg vannak a maguk történetei. Akadnak ugyan itt mágikus ereklyék is, de kétlem, hogy számomra megfizethető áron adnák őket. Kapok ugyan otthonról zsebpénzt, de diákmunkát még nem vállalhatok, így elég szépen be kell osztanom a hozzám vándorló összeget. És természetesen alaposan megfontolnom, hogy mit is veszek meg. Nagy általánosságban ruhát szoktam vagy írószereket, nálam ritkán játszik a Roxmortsban való édességvásárlás. Mondjuk, most hogy Bobby is itt tanul, talán illene valami rágcsát is vennem számára, ha már lejöhettem. Bizonyára örülne neki. Talán még jobban is, mint egy könyvnek. - Óh! - lepődöm meg a hirtelen hang hallatán, habár igazán számíthattam volna arra, hogy ezen a helyen valaki előbb-utóbb fel fog bukkanni. Mindenesetre, a nagy ijedtségben majdnem elejtem azt a kis porcelánfigurát, amit jelen pillanatban is a kezemben tartok. Csupán az menti meg a gyors haláltól, hogy - a kviddicsnek köszönhetően - kissé jobbak a reflexeim, így még idejében sikerül elkapnom, majd villámgyorsan teszem is vissza a helyére, a többi figura közé. - Elnézést... - motyogom zavartan, mivel feltételezem, hogy a nő is láthatta az iménti bénázásomat, így most nagy eséllyel elég mérgesen nézhet rám. Nem is merek hát a szemébe nézni, helyette a boltocska további kínálatán legeltetem a tekintetem, egyelőre csupán a távolból. - Én ajándékot szeretnék venni - veszek végül erőt magamon, habár még mindig egy fix pontot nézek valahol, nem az eladót. Tudom, pofátlanság és ezt nem illik, de szégyellem magam. Anyu mindig arra tanított, hogy nem illik mindent összefogdosni, külön engedély nélkül, főleg nem egy ilyen helyen. - Az anyukám és a testvérem számára - nyelek egyet, majd szakítom el pillantásom arról a valamiről, amit eddig szemléltem és fordítom a hölgyemény irányába. - Az öcsém imádja a varázslósakkot és ezzel foglalkozó könyvet keresek vagy esetleg táblát, régebbi bábokat - magyarázom, hirtelen felélénkülve és levetkőzve magamról minden eddigi gátlásom. Igen, az ilyesmi nagyon is jellemző rám... Képes vagyok ugyanis számomra szimpatikus embereknek másodpercek alatt megnyílni. Ennek a hölgynek pedig elég kedves arca van. Jó, ettől függetlenül még lehet egy faragatlan tuskó, de egyelőre barátságosnak ítélem meg. Aztán vagy koppanok, vagy nem. - Anyu pedig nagyon szeret festeni - osztom meg a további információt, ami esetleg közelebb vihetné a nőt a megoldáshoz. - De szerintem egy zenedoboznak is nagyon örülne - jut eszembe hirtelen, hiszen mindig is művészléleknek tartottam. A festészet kikapcsolja, de a zene lehet az, ami megnyugtatja. - Tudja, ő egy nehéz időszakon megy át most és olyasmit keresek számára, aminek a segítségével egy icipicit kiszakadhat ebből az egészből - teszem még hozzá magyarázatként. A válást nem említem, hiszen ez magánügy, de igyekszem sok mindent elárulni. - Szerintem még pár könyvnek is örülne - esem töprengőbe, hiszen amikor csak engedi az ideje, olvas. Rég láttam már a kezében bármilyen kötetet is, de egy időnyerőt csak nem vehetek neki, nem igaz? Ahhoz külön engedélyek kellenek, az anyagi oldala lenne még a legegyszerűbb, ami számomra szintén bonyolult.
Hosszú évtizedeket töltöttem egyedül, távol a civilizációtól, még is követve a fejlődésüket a könyvek és folyóiratok útján. Azt hittem, hogy nincs is többre szükségem, hiszen a halandók csak tönkreteszik magukat és az egész világot, ezt végignézni pedig olyan, mint a törzsem pusztulását újra meg újra átélni. Kerültem a híreket a háborúkról és a civilizációkra, vallásokra, tudományra és az irodalomra koncentráltam amellett, hogy az északi nehéz körülményekhez szükséges teendőkkel foglalatoskodtam, míg mindent fel nem forgatott az idegen és a fellobbani vágy, hogy soha többé ne legyek egyedül... hogy egy gyermekre vágyom, aki olyan, mint én, örökké mellettem marad és megosztja velem ezt a néha kárhozottnak tűnő hosszú életet. A férfi elhagyott és végül a gyermek is, akit először a Drumstrangba kellett elengednem, majd onnan a Roxfortba érkezett. Azt hittem, hogy képes vagyok szabadságot hagyni neki, néhány évtizedet arra, hogy rájöjjön, hogy csak egymásra számíthatunk, de azok után, ami az iskolájában történt, ahogy megváltozott, képtelen voltam a távolban maradni. Ezért érkeztem nemrég a Roxmortsba, hogy egy hosszas levelezés után a Landgon Régiségkereskedés fiatal tulajdonosával elhelyezkedjek, hiszen a több évszázados tudásommal könnyedén megtalálhatom a helyemet a régi mindennapos tárgyak és a sokkal különlegesebb ereklyék és varázstárgyak között. Egyelőre természetesen mondhatni próbaidős alkalmazott vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy ne igyekeznék a jelenlétemmel minél többet kihozni az adott helyzetekből. Nem akarok csupán azért létezni, hogy a fiamat figyeljem, ezért is szeretnék az üzletben egy széleskörűbb antikváriumot kialakítani és egy írói kört hirdetni az itt élőknek és a Roxforti diákoknak egyaránt. Persze ezzel a fiamat biztosan nem fogom ide csábítani, de legalább jóval indokoltabb a jelenlétem és ugyan tanár nem leszek a Roxfort falai között, okíthatom a fiatalságot. Talán még is van számukra remény... - Jó napot neked is. - lépek elő az egyik polc mögül, amikor egy fiatal lány belép a boltba. Mosollyal fogadom, tökéletes angolsággal, volt időm elsajátítani a föld megannyi nyelvét ilyen hosszú élettel a hátam mögött. Indián vonásaimmal csak kellemesen mérem végig, inkább az arcán időzve, nem akarom zavarba hozni. - Segíthetek valamiben? - teszem fel a kérdést megfontoltan, mert a pillantásai tagadhatatlanul már is megragadták a porcelán apróságokat. A tudásom meg van ehhez a munkához, de az értékesítés gyorsasága még nem az erősségem, szeretek beszélgetésbe bonyolódni a vevőkkel ahelyett, hogy olyasmit tukmálnék rájuk, amire őszintén semmi szükségük sincs.
A roxmortsi kimenőn a mai nap folyamán nem a szokásos Három Seprű útvonalat céloztam meg a barátnőimmel karöltve. Pedig hívtak, de ezúttal más programot iktattam be magamnak. Mindig is érdekeltek a régiségkereskedések, szeretem a szépen megmunkált darabokat vagy éppen a ronggyá olvasott könyveket, amelyek számtalan generáció kezeiben pihentek már. És úgy őszintén? Még soha életemben nem voltam mágusok által vezetett régiségkereskedésben, így ötletem sincs arra vonatkozóan, hogy egy ilyen helyen mit is lehet kapni tulajdonképpen. Talán régi bájitalkönyveket? Több száz éves varázspálcákat? Esetleg ritka, mágikus bútorokat? Egy volt-nincs szekrénykét például... Sok szükségem nincs ilyesmire, de szeretek nézelődni. Míg másokat egy új ruha köt le, én az antik dolgok illatát élvezem. Amikor anyuval olyan helyen járunk, szinte folyamatosan magába szippant a hely hangulata. A legtöbb darab ugyan némileg öreges és kopott, de éppen ez benne a szép, nem igaz? A történelem egy kis darabkája. Én pedig élvezettel merülök el a gondolatban, hogy vajon kinek is a tulajdonában lehetett annak idején és a hely tulajdonosa milyen úton-módon juthatott hozzá. Egy évfolyamtársam említette a hely nevét, ahonnan nemrég egy szépen megmunkált mágikus lemezlejátszót sikerült beszereznie. Amikor pedig meghallottam, hogy a hely egyébként Roxmortsban van, nem is olyan messze... Nos, teljes mértékben fellelkesültem. El is határoztam hát magamban, hogy útba is ejtem a legközelebbi hétvége folyamán. Sok pénzem ugyan nincs, de hátha akad egy-két apró dolog, amelyre még én is ki tudok pengetni néhány galleont. Egy hógömb például tökéletes ajándék lenne anyu számára, Bobby pedig kapna tőlem valami érdekes könyvet, amely a sakkról szól. Vennék én neki régi kiadású táblát is, de azért vannak anyagi korlátaim bőven. Ráadásul, amilyen szemtelen velem szemben is néha, talán meg sem érdemli. Ja, és így is el van halmozva minden földi jóval, hiszen Michael szülei jóformán a tenyerükön hordozzák. Szégyellem bevallani, de emiatt mindig is irigy voltam rá. Ezt azért otthon nem mutatom ki, hiszen sejtem, mennyire rosszul esne a tudat anyu számára, miszerint úgy érzem, nem ad meg nekem mindent. Le is szakadok hát a barátnőimről, amint beérünk Roxmortsba, majd veszem is az irányt a boltocska felé. Pár perc séta után rá is bukkanok, végül kíváncsian nyitok be az ajtaján. Nem lep meg különösebben a hely hangulata, hiszen a mugli üzletek is ehhez hasonlóak. Mintha ez valamiféle elvárás lenne egy régiségkereskedéstől... - Jó napot! - szólalok meg jól hallhatóan, majd invitálom is be magam a küszöbön. Szinte egyből magával ragadja a figyelmem a bejárat mellett elhelyezett porcelánok tömkelege. Gyönyörűek! A színek a formák... Vajon mennyibe kerülhet egy ilyen holmi? És vajon mi lehet itt a legrégebbi darab?
