2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Joanne Philips Születési hely és dátum: 1972. június 5. Los Angeles, USA Csoport: Mugli Foglalkozás: Rendőrnyomozó Kihez tartozol: Saját karakter
Jellem: Kemény, mint a kőszikla, legalábbis ilyen próbálok lenni minden áldott nap, mindig, amikor mások láthatnak, mindig, amikor elgyengülhetek, mindig amikor a múlton rágódhatok. Mindenkinek két arca van, az amit az ajtón kívül mutat és az, amit a tükörben csak ő lát. Odakint erős vagyok és határozott, tudom, hogy mit akarok és elérem a céljaimat. Zsaru vagyok, olyan, aki tökéletesen jó, aki nem hátrál meg a kemény helyzetekben, akinek mindig van egy B terve, ha nem sikeres az A, aki sosem adja fel és a végsőkig elmegy, hogy a feladatát végrehajtsa. Olyan, aki tudja, hogy a világ jobb hely lesz, ha egyhuzamban negyvennyolc órát dolgozik és csak a kávé tartja életben, de muszáj, mert nem vesztegethet időt az alvásra. Gyakran vagyok kimerült, ennek következtében ingerült is, de nem érdekel, nem foglalkozom efféle apróságokkal. Kávén és energiaitalokon élek, vitaminokon, amik segítenek, hogy a szervezetem bírja a terhelést, ritkán... fájdalomcsillapítókon, amikor az időjárásnak hála a kelleténél is jobban fájnak a már réginek mondható sérülések. És hogy milyen vagyok az ajtó mögött? Fáradt, összetört, aki legszívesebben a sarokba kucorodva várná ki a közeledő halált, de tudja, hogy másnap is fel kell állni. Munkamániás, aki már rég nem törődik saját magával, nincs magánélete, csak dolgozik, hogy ezzel is kizárja a saját gondolatait. Persze küldtek pszichológushoz, mindenkit elküldenek kötelezően amikor durva dolgok történnek vele, amikor meglövik, amikor ő öl meg valakit, amikor meghal egy közeli hozzátartozója... akkor meg főleg, ha ezek kombinálva történnek meg. Hogy segített-e? Nem hiszek az effélében, egy doki, egy beszélgetéssel nem fogja rendbe tenni a lelkemet, erre csak én vagyok képes, ha egyáltalán képes vagyok rá.
Kinézet, megjelenés: A külsőm... hosszú barna, szinte fekete haj, ami jóval a vállam alatt ér, egyenes szálú leginkább, bár párás időben kissé göndörödik, és gyakran hordom lófarokban, hogy ne akadályozzon. Mindig akad egy gumi a csuklómon, amit gyorsan be tehetek a hajamba, hogy aztán jöhessen az a bizonyos csihi-puhi, vagy könnyebb legyen odafigyelni a környezetemre. A bőröm színe is barna, sötét, nem azért mert gyakran járok szoliba. A ruháim általában olyanok, amikben könnyű mozogni, kényelmes farmer, lapos talpú cipő, egyszerű sötét top, és persze a jól bevált bőrdzseki, ami a motoromhoz is remekül passzol. Nem vagyok egy magas típus, nem is lenne az túl hasznos az én szakmámban. 162 centi vagyok, viszonylag vékony, de épp annyira izmos, amennyire erre szükség van. Amikor szűk helyekre kell bejutni nem túl jó, ha túlságosan vaskos vagy és izmos, ezért is jó, hogy nem nőttem túlságosan nagyra. A szemem is sötét barna, furán is mutatnék valami kékkel és mindig pásztázza a környéket. Ez a dolgom, hogy figyeljek minden rezdülésre, minden apróságra csak úgy teljesíthetem a rám bízott feladatokat.
Előtörténet: Az életem viszonylag átlagosan indult. A családomból senki sem volt rendőr, így aztán esetemben sem gondolta volna senki sem, hogy ilyen pályát választok. Anya ápolónő, az apám pedig autószerelő. Átlagos család, átlagos élet Los Angeles külvárosában. Sosem voltunk gazdagok, vagy tehetősek, jó eséllyel épp e miatt történhetett meg mindaz, ami aztán megtörtént. Az első iskoláim még könnyen zajlottak, nem volt sosem különösebben nagy baj a tanulmányaimmal, de mint ahogy az olyan gyakorta lenni szokott néha nem számít mennyire jóravalóak a szüleid, mégis megtörténik a baj. Nekem is sikerült rossz bandába keveredni. Talán azért, mert a testvéremmel annyira eltávolodtunk egymástól. Tudjátok ez van, ha a másik különleges, speciális iskolába jár, te pedig... csak átlagos vagy, vagy néha még annak sem érzed magad, mert hogy nem említettem még, hogy van... volt egy ikertestvérem is, aki történetesen boszorkány igaz? Aztán persze a szüleim rengeteget dolgoztak, bár nem kellene minden másra fognom miért lett végül így. Én döntöttem, én szúrtam el az életemet igaz? Persze pasi volt a dologban, tizennégy évesen belezúgni a környék rossz fiújába, aztán a nagy tetszési akarás miatt mindenféle rosszba belekeveredni... nem szabadott volna, de utólag már nem változtathatsz az életeden. Az első ügyek még pitiáner esetek voltak. Egy-egy csoki elemelése fizetés nélkül a boltból, az esetek nagyobb részében el sem kaptak minket, aztán tizenhét évesen kerültem először egy egész éjszakára sittre. Apa nem jött értem, már tudom, hogy lecke volt, hátha észhez térek végre, de egy tizenhét éves a büntetéstől ritkán tér észhez. Tönkre vágtuk a suli igazgató kocsiját, betörtük az üvegeket, kiszúrtuk a kerekeket, és persze én maradtam bajban, a többiek leléptek. Még sem köptem be senkit sem és végül jó eséllyel az anyám közbenjárására, aki jó baráti viszonyt ápolt az igazgató feleségével, nem emeltek vádat, csak egy éjszaka a börtönben. Persze elég szépen kiakadtam, hiszen Kiaran elég szépen szarban hagyott, de szerelemes tiniként megbocsátottam neki már másnap. Igazán kedvesen kért bocsánatot, még virágot is kaptam, amit előtte sosem... könnyű volt velem szó se róla. Az igazi leckét tehát nem egy rács mögött töltött éjszaka adta, hanem fél évvel később egy keményebb balhé. Kimaradtam újfent egész éjszakára és valahogy elszabadult a pokol. Egy másik banda belénk kötött, pedig csak a játszótéren ment az iszogatás és a szórakozás. Mégis nem tudták megállni, hogy ne kezdjenek el piszkálódni. Persze hogy elfajult a dolog. Láttam már pár veszekedést, az még nem nagy cucc, de itt nem csak erről volt szó. Elcsattant pár pofon, amíg aztán elő nem került egy kés is, aztán már csak a vérre emlékszem és, hogy próbálom leszorítani Pete sebét, amiből brutálisan ömlik a vér. A többiek megint leléceltek, ezúttal másodszor is, én mentem vele a kórházba, én néztem végig, ahogyan a mentőben hal meg, mert nem tudtak már rajta segíteni. Ez volt az a törés, ami után töredelmesen bocsánatot kértem a szüleimtől és belementem, hogy elköltözzünk. Persze az én drága testvérem nem örült ennek annyira, hiszen ő mindig is kiemelkedő volt és nem értékelte, hogy így a karrierje kezdetén kénytelen konkrétan kontinenst váltani, de... mint mindig jó gyerekként ezt is lenyelte. Irány egy új város, egy új élet. Azt hiszem úgy gondolták ezzel tudnak elszakítani végleg a rossz bandától, ha már végre változni akarok magamtól is.
London. Új város, jó nagy távolság, új lehetőségek távol mindentől, amit megszoktam. A belvárosba költöztünk, bár nem valami puccos környékre, de anyának volt pár ismerőse, akik segítettek, az utolsó évemet már itt jártam ki. Meghúztam magam és egyre biztosabb voltam benne, hogy mit akarok. Tenni az olyanok ellen, mint Kiaran. Nem is volt kérdés, hogy amikor befejeztem a gimit rendőrsuliba megyek, ha már a testvérem is ilyen pályán indult el. A szüleim nem örültek. Persze az ő döntésének igen. A zűrös életmód után a veszélyeset választottam, de azt hiszem beletörődtek, hogy jobb hogy legalább a jó oldalán vagyok az egésznek. Életemben először tényleg akartam valamit, célt elérni, előre lépni. Hajtottam magamat, mint a fene. Szerencsére könnyű dolgom volt, hiszen volt már alapom. Volt már a kezemben pisztoly, jól bántam a késsel, volt már rá példa, hogy verekedtem is, és ismertem a kisebb stikliket is, a vezetés pedig kisujjból ment az éjszakai rallyzásoknak hála. Kiváló járőr lett belőlem, amikor végeztem a suliban, persze kiemelkedő teljesítménnyel osztályelsőként. A szüleim végre büszkék voltak rám, amikor megkaptam az első rangjelzést, amikor először bújtam egyenruhába. Egyenesbe jött az életem, amit azt hiszem ők sem hittek, hogy megtörténhet. Még sem álltam meg itt, többet akartam. Az volt a célom, hogy letegyem a nyomozói vizsgát is idővel és komolyabb szintre lépjek. A szimpla utcai zsaru nem egy olyan cél, amit magamnak akartam. A nagy kutyák... na annak van több értelme. A piti kis tolvajok mindig a nagyoktól függenek és én őket akartam elkapni. Nem álltam hát le, dicséreteket zsebeltem be, amíg végül a nyomozói vizsga letétele után a kapitány bele nem ment, hogy elküldjön továbbképzésre. A Scotlland Yard, ez volt a nagy vágy, és úgy tűnt, hogy megmozgatott minden kapcsolatot, hogy teljesíthesse nekem. Nem volt kis dolog, én pedig büszke voltam rá, hogy eddig jutottam. Minden vizsgán ott volt nálam a kis medál, amit még Pete nyomott a kezembe a mentőben. Nem tudom, hogy kié volt, lopta, vagy az övé, de nekem adta és azóta sem váltam meg tőle, minden vizsgán elkísért és segített. Egy apró, ezüst medál, egy összekuporodott róka. Ott ismertem meg őt, a kiképzésén. Az egyik tanárom volt mondjuk, kiképzőtisztnek mondanám inkább. Nem akarom még csak a nevét sem felidézni. Nem mondanám, hogy kihasználta a helyzetet, mert én is könnyen beadtam a derekamat. A vizsgáim letétele után nem sokkal, amikor már nem mentünk ellent a szabályoknak elhívott ünnepelni. Kósza éjszaka volt, sok alkohollal, aminek nem jó vége lett, nagyon nem. Nem épp az volt a célom, hogy éppen elérve a várt sikereket teherbe essek csak mert túl sok volt a tekila. Mégis megtörtént 25 évesen, amikor pont nem volt rá szükségem. Mit tehettem, mint hogy amíg tudtam titkoltam a feletteseim előtt és persze a szüleim előtt is. Nem lehettem megint én az, aki elszúrta, miközben a tökéletes testvér állítólag egyre komolyabb ügyeket old meg. Így mentem el az első bevetésekre is, így kerültem oda aznap is. Bankrablók, túszokkal, minket pedig kirendeltek a helyszínre. Friss nyomozóként megfigyelő voltam, annak szántak csak. A dolgok persze rosszul sültek el, senki se számított rá, hogy amikor már azt hisszük vége kiderül, hogy az egyik túsz is közülük való. Így próbált meglépni, nekem pedig túl hamar járt el a szám, vagy inkább a tekintetem. Kiszúrta, hogy észrevettem a karján a vérfoltot. Az elképedt tekintetem elárult, aztán már csak a lövésre emlékszem és persze a kórházi ágyra, ahol magamhoz tértem egy kiadós gyomorlövés után. Igen megoldódott a terhesség problémája, amiről a feletteseim továbbra sem tudtak semmit és a doki ki sem adhatta nekik az infot a vetélésről. Hosszú hetek alatt épültem fel teljesen, a szüleim halálra aggódták magukat, még Juliette is bejött hozzám látogatóba vagy kétszer, aztán persze mehettem pszichológushoz. Bezárkóztam, még az általánosnál is jobban. Keményebb lettem, még többet edzettem, amikor végre felkelhettem. Nem volt kérdés, nem lehetek nyámnyila, nem lepődhetek meg a vér láttán. Ha nem vagy elég erős, ha nem vagy elég kemény, akkor véged. Nem lepődhetsz meg, nem vonhatod magadra a figyelmet, ezt legalább egy életre megtanultam.
És most újra itt a mély víz. Csak két év telt el és úgy fest megint pszichológus jön majd a sorban. Juliette meghalt, valami komoly ügyön nyomozott azt mondják, valamin ami átível mágikus és mugli világ között. A társa maradt csak utána és olyasmit rebesgetnek odabent, hogy én segíthetek nekik. Azok az aurorok... vagy kicsodák. Hallottam fél füllel. Calvin, azt hiszem ez a pasas neve. Fura, de soha sem mesélt róla, a szüleimnek se mutatta be, vagy csak én nem tudtam róla? Az se lepne meg, nem mondanám, hogy mi ketten jó viszonyban voltunk, leginkább csak egy-egy családi összeröffenésen találkoztunk, azt is csak pár évente, amikor épp mindketten ráértünk, de ez nem történt meg túl gyakran.
