Graves & Lupin

Annyira nem látszik a férfin, hogy kényelmetlenül érzi magát, de sejtem, hogy ez a helyzet. Nem akartam én kellemetlen helyzetbe hozni ,vagy olyan szituációba kényszeríteni, ami neki nem fekszik. Tényleg csupán ez a kérdésem van hozzá, és aztán mehet is, ha nem érzi magát túlságosan jól. De egyelőre csak nyúl az ételért, és habár a teára nemet int, azért falatozni kezd a vacsora kínálta ételekből. Ez megmosolyogtat, hiszen egyszer Hagriddal is jót lakomáztam itt az asztalnál, bár azt hiszem, az éppen reggeli volt. Elmesélte, hogy mit csinált hajnal óta, én pedig pislogtam ki a csipát a szememből. Nem vagyok valami jó viszonyban a korán keléssel, ezért is vannak többnyire délután az óráim. Szoktam is harcolni a tanárokkal az üres délutáni órák helyeiért, de hát... Megéri.Tényleg.
Elárulom, hogy miért is invitáltam a vacsorához a férfit, és egészen egyszerű választ is kapok rá: ami pletyka, az többnyire tényleg csak pletyka, minimális igazsággal. Lehet, hogy a két srác tényleg csak felvágni akartam, lányok előtt is. Hiszen ki ne ámulna el néhány unikornis csikó láttán?
- Azt hiszem, hogy a két srác a hölgyek kedvére akartak tenni. Bár nem tudom, melyik hölgy lenne olyan bátor, hogy egy unikornis csikó miatt a rengetegbe töltse az éjszakát. Remélem, hogy a lányoknak több eszük van, mint néhány...- megköszörülöm a torkomat és lesütöm a szemem.
- ... tinédzser fiúnak. Ha érti, mire gondolok... - somolygok magamra. Igen, valóban arra gondolok, hogy a fiúk a tinédzser korukban bizony sok mindent megtennének néhány női kegyért...
- Tényleg jó, hogy Ön itt van. Való igaz, hogy Hagrid vállára több súly nehezedik a rengeteggel, mint amennyit elbírna. És úgy tudom, hogy élvezi is a munkáját, nemde? - mosolyodom el. Mindig szeretem látni, ha egy tanár lelkesedéssel végzi a munkáját és kedveli azt, amit csinál. Habár Graves nem tanár, mégis a Roxforthoz tartozik, és jó dolog, ha valaki szereti, amit csinál.
A kérdésére kicsit megáll a kezemben a villa, majd szép lassan a számba tolom a rántottát, lassan megrágom, nyelek, és végül úgy nézek a férfire. A szemem megvillan, majd lopva a diákok felé pillantok.
- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő hely, s idő arra, hogy ezt megbeszéljük, Mr. Matlock - felelem kicsit kimértebben, mint amilyen stílust és hangnemet eddig megütöttem.
- Köszönöm a segítségét az unikornis pletyka ügyében. - biccentek tisztelettel a férfi felé, majd a vacsorámra koncentrálok, jelezve, hogy én végeztem.

A férfi helyet foglal mellettem és falatozni is kezd. Én is kiszedek néhány szelet kenyeret a tányéromra, töltök magamnak teát és kérdőn nézek a férfi felé, hogy kér-e, miközben elmondom, hogy miért is keresem. Néhány zöldséget szedek a tányéromra, egy kis rántottát, majd lassan enni kezdek, ahogy a férfi elmondja, hogy mi a helyzet a rengetegben.
- Igen, vannak olyan diákok, akik azt hiszik, hogy ők a rengetegbe valók. Sajnos általában a fiatalabb korosztály akar felvágni a többiek előtt. Habár minden évben elmondjuk, hogy ne tegyék, mert nem játék. - jegyzem meg komolyan és meg is csóválom a fejem. Soha nem értettem az ilyesmit, de hát... Black és Potter mellett nekem is volt részem ilyen felvágós témákban. Sajnos talán túl sokban is...
- Csak gondoltam megemlítem, vagy szólok, hogy esetleg tudjanak róla. Tényleg nem tudom, hogy pletyka-e, vagy valóan valami vadabb példány tévedt az erdőbe, ahogy Ön mondja. Minden esetre akkor nem kell aggódni az újszülött unikornisok miatt. - biccentek határozottan egy lágy mosollyal.
- Nem biztos, hogy jó lenne, ha a pletyka kikerülne a kastély falai közül... Már ha érti, mire gondolok. - kortyolok bele a teámba, és nézek a férfire. Való igaz, hogy Roxmortsban sajnos sok pénzleső található és vannak merészebbek is, akik esetleg az újszülött unikornisok véréért lemészárolnák őket. Szomorú dolog, de a pénz nagy úr.

Örülök, hogy a férfi végül elfogadja a meghívásoamt és mellém telepszik. Nem érzékelem az ellenszenvét, nem sokat kommunikálunk, egyszerűen csak most hallottam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet.
- Ugyan, bármikor étkezhet itt, velünk. Ön is a Roxfort személyzeti részlegéhez tartozik. - mosolyodom el és lágyan biccentek is. Habár sejtem, hogy a férfi jobb szeret a saját házában lenni, lakni, élni és enni. Nem ismerem annyira, de ez valahogy lerí nem túl kedves és megnyerő külsejéről.
- Ugyan. - legyintek nevetve és megsimítom a saját arcomat is. Én sem vagyok annyira ápolt jelen pillanatban, de nekem ez eszembe sem jutott, hogygond lehet.
- A Rengetegről van szó. Elkaptak két diákot odabent a múlt héten. Bizonyára hallott róla... - tartok egy kis szünetet, hiszen elvileg a férfi tud minden ilyen csínyről és kihágásról.
- Most töltötték a büntető munkájukat az én felügyeletem alatt. És habár nem figyeltem rájuk teljes mértékben, hallottam ezt-azt. Azt pletykálják, hogy talán új unikornis csikókat láttak a Rengetegben? - nézek kérdőn a férfire. Nem tudom, hogy igaz-e a hír, ám kíváncsi vagyok, hogy a vadőr tudja-e.

A Nagyterembe érkezve látom, hogy még igencsak élénk élet folyik idelent. Nem gondoltam volna, hogy este 9-kor még ennyi diák tölti itt az idejét. No, nem mintha ez zavarna, persze. Most sikerült lejutnom vacsorázni, úgyhogy nem fogok kifordulni, vagy ilyesmi. A tanári asztal üres, ami enyhe szomorúsággal tölt el, jól esett volna valakivel beszélgetni. Néhány diák köszönt, én is mosolyogva intek vissza nekik és kívánok jó étvágyat a már félig elfogyasztott vacsorához. Áthaladok a Nagytermen, és lassú léptekkel felsétálok a tanári asztalhoz. Már jócskán meg vannak csócsálva az ételes tálak, sejtem, hogy nem én vagyok az első. Bár tudom, hogy a manók odalent sürögnek forognak és hogyha bármi elfogy, elképzelhetetlen időn belül pótolják. Már éppen ülnék le, amikor megpillantom vadőrünket, Graves-t a Nagyterem oldalsó ajtajánál. Nem is értem eddig hogy nem tűnt fel, de örülök, mert úgyis beszélni akartam vele.
- Mr. Matlock! Csatlakozna hozzám egy pár percre? Lenne egy kérdésem. - állok fel, majd az asztal felé intek, hogy úgy gondoltam: vacsorázzon most itt, a Nagyteremben, amíg megbeszéljük azt, amit szeretnék. Kíváncsi vagyok, csatlakozik-e hozzám, és addig nem ülök le, amíg választ nem kapok a kérésemre.