2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem is nagyon lenne értelme házat váltani, hiszen miért is tudnék jobban ellenni valahol máshol? Rájöttem, hogy számomra ez már rég nem a csapatjátékról szól, senki más nem segít a hugaim tekintetében, a nagyi akkor sem tette, amikor még élt. A kicsik sem csak Griffendélesek mint a Weasley-k esetében, így nem foghatom még csak arra sem, hogy büszke oroszlánok vagyunk. Egyszer már meg is mondtam McGalagonynak, hogy én csak a Trimágus Tusákon leszek Griffendés, amúgy ne számoljon velem. Elképzelhető, hogy mennyire nem volt elragadtatva. Mindentől függetlenül kedvelem Biancát, akit nem zavar a morózus világképem, és akkor is rámerőlteti magát, ha pontosan tudja, hogy akár meg is bánthatom az esetleges cinizmusommal. Most is sikerül tartania a minimális jókedvemet, és fogalmam sincsen, hogy honnan szed ennyi erőt hogy mindig lelkes legyen. Ő mintha a rossz dolgok ellenére is örök optimista lenne. Természetesen átlátok rajta, tudom hogy ismét csak viccel a mártírkodással, így én sem folytatom azt, hogy leszúrjam. - Azért ez így nem hangzik fényesen. Nekem is megvan már az életem. Nem lehetünk mindig együtt. Képtelenség lenne. – Hiába méltatja a lányokat, azt, hogy kívülről ismeri őket, elég szubjektív. Nekem kellett éveken át hallgatnom Sarah panaszáradatát, óvni Sasha lelkét, és úgy tennnem, mintha nem az apja lennék, de megadni neki mindent, Lioneah pedig még keményebb diók, a negyedik kicsiről már nem is ejtek szót. Nem az számít, amit esetlegesen kívülről láthat, hogy milyen jó, összetartó testvérek vagyunk. Rámszakadt, akinek érzéke sincsen az egészhez, de vágjak mindenhez jó pofát, és imádjam a helyzetet. Na ez nem megy. Még az ő örökmozgó fanatizmusát is letörte volna négy teljesen különböző testvér, akikért ő a felelős. - Akkor most figyelj... – Ismét előhúzom a pálcámat, pöccintek vele, mire az udvarban sötét köd kezd el örvényleni, befonja az alakomat, csak deréktől fölfelé látszom. Egyébként is fekete ruházatomat árnyékok szabdalják, tekintetem vészjóslóvá, szinte félelmetessé válik. A dolgot sajnos tökéletesen elrontja hogy a verebes sztorit emlegeti fel, mert akaratlanul is elnevetem magam, a ködöt pedig mintha elfújták volna. – Na igen, elismerem az jó volt. Verebet lőni csúcs gyakorlás volt a célzásban. – Nem, nem felejtettem el ezeket, de az a kissrác már nem én vagyok, és nem is leszek az, bármennyire is szeretné kihúzni belőlem. Megindulunk kifelé, a kérdésemen úgy tűnik én is meglepetést váltok ki belőle. Nem is tudom, hogy miért tettem fel így, már az is csoda, hogy nagyjából barátok maradtunk, nem vagyok féltékeny. - Nem értelek. Az a gond, hogy én nem vigyorgok. A srácok meg túl gyerekesek. Hát senki nem jó neked? – Csóválom a fejemet, na nem mintha rá akarnám erőltetni a dolgot, csupán valahogy vele kapcsolatban is feltámadt bennem a gondoskodás. Nem is tudom, hogy ha Sarah bejelentené, hogy szerelmes, és van valakije, örülnék a dolognak, vagy a pálcámmal szúrnám ki az illető szemét. Kétesélyes. - A sötét és titkos küldetésem az volt, hogy megreggelizek. – Felelem szarkasztikus mosollyal, és biccentve figyelek rá, neki titka? Ne viccelődjön már. Kilépünk a folyosóra, és megindulunk a nagyterem felé.
Én pedig tudom, hogy mit keres ebben a házban. Igenis itt a helye, csak nem hiszi el magáról. Ide tartozik, azért mert azóta változott a jelleme, vagy rossz dolgok történtek vele, még ugyanúgy ide tartozik, csak kell egy kis idő, míg rájön, hogy ez így van. Nem érzem, hogy én lennék az, aki erről meg tudja győzni, de... persze majd még meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Én azért igyekszem és persze élem a magam kis zűrös életét. Sikerül elég gyakran belekeverednem mindenfélébe, még ha nem is kéne, de hát... ez már csak erről szól. Nem tudok megülni a hátsómon és igazából nem is szeretnék. Most vagyok elég fiatal ahhoz, hogy úgy igazán kiélhessem magam, akkor naná, hogy még most kell megtennem nem? Rajongani egy híres kviddicsezőért, szórakozni, hogy befestik a hajamat és visítva száguldani végig a folyosókon. Most megtehetem és igazán még csak ki se néznek miatta, vagy ha mégis... hát nem különösebben érdekel a dolog. - Hat év az nagyon sok idő, az alatt változik a humor is és te kijössz a gyakorlatról. Akkor már nem leszel vicces. - mondom megjátszott csalódottsággal. A végére még egy sóhajt is oda csempészek, hogy hiteles legyen a játékom. Azért én örülök annak is, ha hat évente egyszer előkerül újra a humora, mert hát régen volt neki és most is van, csak nehezére esik megvillantani, de legalább nekem sikerül kihozni belőle és erre azért felettébb büszke vagyok ám. - De eldöntheted egy... tökéletes világban. Amúgy se értem miért nem jó velük lenni. Sasha imádni való, és Sarah is nagyon kedves mindig. - szeretem a tesóit, sőt én őt is bírom. Kár, hogy a családjuk úgy szétesett az utóbbi években. Én még emlékszem azokra a nagy karácsonyokra, amikor átmentünk anyuékkal hozzájuk és együtt volt mindenki, még a szüleik is és akkor még Lioneah is mosolygott és... tudom, hogy elég rég volt már és hogy nem kéne ezen kattognia az agyamnak, mert úgyse tér már vissza az az idő, de azért nem lenne rossz, ha egyszer mégis lehetne minden egy kicsit legalább hasonló, mint akkor volt. Ehhez viszont valahogy belőle kéne kihozni egy kicsivel több lelkesedést, ami tudom, hogy állati nagy kihívás, de hát én szeretem a kihívásokat. - Nem félek tőled Nicky, úgyse tudod elérni, hogy féljek tőled. Lehet, hogy itt nem ismerik mások, hogy milyen voltál régen, de én emlékszem rá, hogy milyen lelkesedéssel lőtted a csúzlival a szomszéd almafájáról a verebeket. - szórakozottan rántom meg a vállamat. Én ezeket nem felejtem el és az a kár, hogy ő viszont már elfelejtette. Igenis tudta hogyan kell szórakozni, hogyan lehet élni, mostanra viszont ezt sikerült teljesen elfelejtenie, ami nagy kár és fogalmam sincs, hogyan lehetne visszahozni. A kérdésére viszont akaratlanul is elnevetem magam. - Friss hús? Nem vagyok én olyan, nem szoktam pasizni, te is tudod. A srácok olyan... tudod gyerekesek, mint ahogy én is, szóval... de amúgy minden oké. Elmondom a titkomat, ha megígéred, hogy nem árulsz be és még nem indulsz neki a sötét és titkos küldetésednek, hanem előbb eszünk! - nem tudhatom, hogy az ő terve is ez természetesen, de igazából nem is baj ez, legalább egy rugóra jár az agyunk. Én is megéheztem a nagy rohangálásban és a tea is jól fog esni, szóval persze,hogy megyek vele, amikor nyitja az ajtót, ez nem is kérdés.
Elfogadom, hogy itt van, végülis nem olyan gyakori, hogy meglepne, zavarna, a saját dolgaimat, gondolataimat félre tudom tenni, lesz még elég időm visszamenekülni a sötét önsajnálatba. Ő vérbeli griffendéles, csapatjátékos, aki bármit kimond, és nevetve megy neki a félelmeinek, amelyek engem legbelül porrá zúznak. Fogalmam sincsen, hogy mit keresek ebben a házban. Egykor ilyen voltam, amikor a süveg beosztott, azóta nyilván nem volt átigazolási ceremónia, hogy ki illik később másik házba. Visszaülök a padra, legalább pár pillanatra, amíg kifújom magam, nem vagyok manapság a legjobb formában, alig alszom, ám a nálam zsengébb alkatú hugaim majdnem lefutottak. A három seprűben talán egy vajsör felmelegítene, de oda Bia nem jöhet velem. Kérvényezni kéne, hogy a felnőtt kisérettel ez megoldható legyen. - Kivételes alkalmakkor. Eztán ismét várhatsz hat évet. – Felelem talányos hunyorítással. Ismét egy szívderítő riposzt, a kislány még Sashánál is jobban képes manipulálni, már azzal kapcsolatban, hogy nem igazán zavartatja magát a borongós stílusom láttán, adja önmagát továbbra is, pont ezzel a természetességgel tud felvidítani. Nem úgy tűnik, mint aki nagyon el akarja hagyni a belső udvart, valamiért van olyan érzésem, hogy nem a hajlilázó srác miatt. Nem tart annyira tőle, sokkal inkább annak vehetem a dolgot, hogy most kedve van velem lenni. Ha már így alakult, kár lenne savanyú pofával elüldöznöm. - Gonosz? Hát nem dönthetem én el, hogy mikor akarok velük lenni? Nem vagyunk együtt eleget? – Kérdezem most én magam is visszaváltozva önmagammá, az időleges jókedvemet mintha elfújta volna a szél. Bianca nem értheti meg azt, hogy nehéz a szerető családot látni bennük, ha mindenki tőlem vár megoldásokat. Talán Lioneah nem, de pont neki leginkább szüksége segítségre, mégis gyakorta eltaszítjuk egymást. Ha az ember csak a felelősségért él, akkor még akkor is erre gondol, ha a testvérei véletlenül szórakozni akarnának, jókedvűen megtervezni egy ünneplést. Nehéz elvonatkoztatni. Krumot nem méltatom, semmi közöm nincsen a kviddicshez, még a házam meccseit sem nézem. Arra használom a seprűt, amire kitalálták. Utazásra. A játék maradjon meg a piciknek, meg a sportolóknak. Látom a pillantásán, hogy kissé sikerült szíven ütnöm azzal, hogy mennyire egyedül érzem magam ebben az egész családosdiban, vélhetően akkor sem engedném el a lányok kezét, ha már felnőttek volna, mert attól félek, Sara sosem lesz annyira tudatos, mint én. Nem tudná ezt átvenni tőlem. - Milyen magabiztos vagy Bius. Jobban tennéd, ha félnél tőlem. – Felelem visszatérően sötét pillantással, amelyben azonban a barátság egykori szikrája táncol. Nem fenyegetem, de fogalmam sincsen, miért csinál úgy, mintha szükségem lenne a gyámolítására. Nincsen. Az utamat már én választom, ráléptem arra, amit helyesnek érzek. Ha utolér a végzetem, legalább küzdve, nem ostoba módon felkészületlenül. – Gyakorlat gyakorlat hátán. Az ellenfél mintha sosem aludna. Lényegtelen. Veled mi van? Ki ez a Bobby? Valami új hús? – Kérdezem nyíltan rákérdezve, simán el tudom képzelni, hogy amilyen közvetlen a lány már sorban állnak érte a hódolók. Felállok, és megnyitom az ajtót. Sehol senki, ezért bevárva őt megindulunk a folyosón. A nagyteremben szokott lenni ilyen tájt némi fahéjas tea, délelőtt még úgysem ejtettem szerét, nehogy már kimaradjon.
Igazából annyira ezt nem tudhatom, mert soha sem voltam az az elvonulós típus. Szeretek én másokkal együtt lenni. Nem mindig tömegben, de egyedül unalmas, én pedig soha sem szerettem unatkozni. Amúgy is azért jó egy ilyen fennforgásokkal teli iskola, mert itt legalább mindig történik az emberrel valami és mindig van körülötte valaki, ha más nem hát akkor a szobatársak, vagy a háztársak. Bár persze tudom, hogy Nick máshogy van ezzel, ő szeret egyedül lenni, és fura utakon járni, de nekem most ez a biztos menedék és amíg nem mondja, hogy már nagyon zavarom, addig nem esélyes, hogy le akarnék lépni innen. Amúgy is most egész lazán viselkedik, mondjuk magához képest. - Azon nem lepődöm meg, hogy van, inkább azon, hogy használod. - kacsintok egyet szórakozottan. Nem sokon múlik, hogy nem megint oldalba bököm, vagy valami hasonló. Tudom én, hogy van humora, emlékszem még, amikor az volt az egyik kedvenc szórakozásunk, hogy a kikötőmester gumicsizmájába becsempészünk egy frissen fogott döglött halat és reggel, amikor belelépett konkrétan alig tudtam visszafogni a visító nevetést a reakciója láttán. Azok voltam ám a szép idők! És akkor még Nick is tudott nevetni, de ma már azért nehéz lenne kinézni belőle, hogy hasonlót művel. Szerintem akkor is kiakadna, ha elárulnám neki az én kis titkomat, amit senki sem tud, még a szobatársaim sem. - Ez tényleg gonosz, bár úgyis visszafordulnak majd, mert ők nem mehetnek le, bár hihetik azt, hogy te lementél. Tényleg nem szép tőled, miközben csak... veled akarnak lenni. Ilyen nagy teher neked pár testvér? - talán most először kérdezek tőle kicsit komolyabban. Értem én, hogy nem lehet egyszerű, hogy folyton rajta lógnak és kérdezgetik, de... megpróbálhatna nekik is adni egy kis feladatot, vagy nem is tudom. Az a baj, hogy tényleg csak a kötelességet látja bennük, a jót viszont már egyáltalán nem és azért ez elég rossz dolog. Sajnálom őt is, meg a húgait, hogy így alakult az életük, de attól még nem kellene teljesen belesüppedni az önsajnálatba. Vagy én nem szólhatok egy szót sem, ha nincs gondom, nem érthetem a másét? A szemforgatását nem veszem fel. Akárhogy is nézzük Krum... az Krum, aki nincs oda érte annál valami baj van odabent. Ő egy legenda, pedig még nagyon fiatal, de amit a seprűn művel... egyszerűen mesés! - Úgyse tudnál bántani, annál jobban ismerlek, mint hogy ezt elhiggyem. Na és megy a nagy egyetemista lét? Keveset látlak a suliban. - pedig én mindenhol ott vagyok, de ő tényleg nagyon sokszor jár külön utakon. Tudom, hogy az egyetemistáknál ez már más, ők sokszor csinálnak gyakorlati feladatokat, meg járnak ki, de ő szerintem még az átlagnál is gyakrabban teszi ezt.
Az iskolában is elvonulhat az ember a saját gondolatai közé, nem kell attól még a szobájában kuksolni. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb valaki más is jön, közel háromszázan járunk ide, nem számítva az egyemistákat. Mindössze az volt a célom, hogy a hugaimat lerázzam egy időre, most közel sem vagyok abban a hangulatban, hogy a születésnapomat szervezzük le. A szüleink halála óta valahogy nem érzem azt, hogy bármit is ünnepelnem kéne. Magunk vagyunk, egyenlőre túléltük, ezt ünnepeljek, ne pedig tortát eszegessünk, és mormoljunk jókívánságokat. Bianca érkezik a két rettegett lány helyett, de lehetne rosszabb is a helyzet. Belefuthattam volna az álmodozó képű Lunába is, mert míg én véletlenül keveredtem ide, ő imád elvonulni, és csak úgy ellenni képtelen helyeken is. A mardekárosokat ne is említsük, csúnya ütésváltás is lehetett volna, hogy most ennyire rossz kedvemben találnak. - Rendben van.. Bius. – Bólintok, ha már ő az ősrégi becenevemen illet, eltekintek a nagyon komoly stílustól. A lány pont arra emlékeztet, amit magam mögött voltam kénytelen hagyni. Nem szórakozthattam, apának kellett lenne, hiszen Sasha mit sem értett az egészből, még most is nagyon pici. Nem volt időm a játékra. Apa halála után még nem volt annyira vészes a helyzet, de amikor szülővé kell válnom egy csapásra, akkor azonnal fel kell nőni. Nincsen kisérletek, nincsenek olyanok, hogy szórakozzunk, mert nincs kedvem vigasztalni a testvéremet. Amíg mások bandáztak, elmentek titokban sörözni, addig én varázsigégeket mormoltam, hogy meg tudjam védeni a lányokat, Lioneah lelkét próbáltam védeni, miután teljesen magába fordult. Ne vegyek komolyan mindent? Semmit sem ért, igazából már nem is ismer. Nem az vagyok már, aki egykor a barátja volt. Kicsik voltunk, azóta elváltak útjaink. - Na mi van, meglepődsz, ha nekem is van humorom? – Kérdezem félmosollyal, azért tökéletesen kimért, és morózus nem leszek vele, nem szolgált rá. Ő aztán nem tehet semmiről. Próbál még barátként kezelni, elhessegetni a gondolatot, hogy mindez már a múltté, füstbement. Mindenesetre nagy ritkán értékelhetem is a próbálkozásait. Sőt, szökőévenként egyszer még valami cinkos riposzt is kicsúszik belőlem. A kishugommal jobban megérti magát, hiszen Sasha attól függetlenül, hogy nehezen értette meg a dolgokat, lelkileg nem sérült, hasonlóan vadóc, mint Bia, talán ezért van értelme barátkozniuk. Meg tudják tartani egymás gyermeki lelkét. - Ha jól sejtem, elcsaltam őket a Roxmortsi ösvény felé. Aztán kicseleztem őket, és visszafordultam. Tudom, aljas tett volt. – Hallgatok el, amikor elkezdi méltatni a bolgár kviddicsező ezüstérmest. Nem sok közöm van a dologhoz, főleg, hogy még pasiként is nyálcsorgat a srácra. Erről már végképp nem akarok tudni. Féltékeny lennék? Aligha. Nekem is voltak olyan vágyálmaim, mint minden tininek, csak éppen Krummal az a baj, hogy túl valóságos. Itt volt másfél éve, sőt, véletlenül úgy tudom, hogy Londonba igazolt. Ki tudja, mikor számíthatunk ismét a betoppanására. Attól félek mindenkire csendvarázst kell szórnom, különben beszakadnak a falak a sikoltozástól. Most csak egy visszafogott szemforgatásra futja tőlem. - Ne merészeld, vagy a lila hajnál csúnyábbat kapsz tőlem. – Jegyzem meg, de hangomban nyoma sincsen a fenyegetésnek. Kérés, szarkazmus nélkül. Végre egy kicsit jó beszélgetni, utána úgyis indulnom kell a városba.
Oh hát pedig vannak csendes zugok is, csak mindig meg van az esélye, hogy jön valami hurrikán szintű becsapódás és aztán... az egésznek vége! Egyébként is minek közösségbe járni, ha aztán az ember meg arra vár, hogy mikor lesz már pár nyugodt perce? Akkor menjen a szobájába és ha mázlija van, a szoba társai meg közösségi emberek, akkor nyugta lehet és aztán senki se fog számára zavart okozni az erőben... vagy legalábbis a nagy nyugalomban. Egyébként is... ismerem én őt régről és akkor még nem volt ilyen. Jártam vele a környező partokat még odahaza, meg egy csomó helyi kölyökkel. Rendszeresen késő este estünk haza, amikor már volt hogy nem kaptunk vacsit a kimaradás miatt és mert még túl fiatalok vagyunk ehhez. Tudom én, hogy rossz dolgok történtek az életében, de... akkor sem kell ilyen gyökeresen megváltozni hirtelen, vagy fokozatosan, tök mindegy. - Ne vegyél már mindent ilyen véresen komolyan, csak szórakoztunk Nicky! - tényleg nem kéne állandóan ennek a savanyú képének az arcán ülni. Nem sokon múlik, hogy ne fogjam meg a pofikáit és rázzam meg egy kicsit, csak úgy szórakozottan barátilag, hogy hagyja végre abba ezt az egészet és viselkedjen végre úgy, mint egy... gyerek. Jó, már lassan felnőttnek mondható, de szerintem akkor is megpróbálhatna legalább egy kicsit visszasüllyedni valami átlagosabb szintre. Nem jó ez a folyamatos búskomorság, tényleg nagyon nem jó. Abba is beleköt, hogy csak játszottunk, pedig tényleg csak játék, nem valami nagyon komoly halálos átkot kaptam, csak egy varázslatot a hajamra, ami kissé irritált, de meg tudtam volna szüntetni, ha nem épp az ajtót tartom. - Héj! - nevetek fel röviden, és ha nem hátrálna oda ahhoz a padhoz, akkor tuti biztos, hogy minimum oldalba bökném. E miatt most nem fogom betámadni, mert a végén még rossz néven venné, és az nem lenne túl hasznos. Már nem az a típus, aki jól szórakozik, ha nekiesel, hogy halálra csiklandozd, mert akkor legalább tuti, hogy nevetni láthatod. Azt hiszem, ha csikizni kezdeném, akkor vagy egy ideig bírná, aztán rám szólna, vagy már eleve hárítaná a dolgot. - Sasha? Oh, merre vannak? Dumálnom kéne vele. Találtam egy olyan... de olyan postert, hogy el fogja dobni az agyát! Krum van rajta, teljes életnagyságban és mozog és... oh jesszus meg kell néznie! - jó hát ki az, aki nem Victor Krum rajongó? Csak az, akinek nincs kérem szépen ízlése! Vagy aki vak, igen még ez egy opció. De azért a legtöbb lány imádja, és hát világhírű fogó és olyan pasi, hogy... jó ég! - De miért akarnak már megint kikészíteni? Tettél valami csúnyaságot ellenük? Mert akkor mindjárt ide hívom ám őket! - csak ugratom persze, eszem ágában sincs lebuktatni, vagy rosszat okozni neki, fel sem merült bennem. De attól még az előbbi hajamat érintő méltatás miatt mégis csak vissza kell vágnom nem?
Bianca még mindig sokkal jobb, mint a hugaim, most nincsen választásom mást hinni. Nem sejthettem, hogy lesz olyan szeglete a kastélynak, ahol ténylegesen a gondolataimba tudok temetkezni. Közelebb lépek hozzá, miután az igézetet viszonylag távolról lőttem, és biztos kézzel taszítok egyet az ajtón. Valaki kifelé koppan, és mormogva tápászkodik fel, hogy aztán távolodó lépteket halljunk. Kis ideig még támasztom az ajtót, sötét mosolyom kiséri mindezt, amit a lányra vetek. Most már kettővel tartozik nekem. Mi vitt rá, hogy ennyire adakozó kedvemben talált a felkelő nap sugara? Mondhattam volna azt is, hogy tűnjön innen, ki is lökhettem volna a gyakorlatozó idióta karmai közé, de Bianca, az Bianca. Régről ismerem, amikor még minden más volt. Amikor még én is más voltam. Ő alig változott. Én teljesen. Ha máshogyan alakulnak a dolgok, akkor nem lennék ennyire túlhajszolt, kimért, s még az a gyermekkori bolondozás is folytatódhatott volna. Így ellépek mellőle, és hátat fordítva a lugasra fordítom a figyelmem, hátha lassan ismét egyedül maradok. - Ah, a gyakorlás mintha... beleegyezéses alapon működne. – Vonom meg a vállamat, mintegy szórakozottan, csak odatoltam a választ, kötelező jelleggel. Hirtelen nem is tudom, hogy melyik gyerekről beszél, van vagy kismillió Robert a kastélyban, s amióta egyetemista vagyok, már annyira sem kísérem mindezt figyelemmel. A kislány biztosan elkezdett ráébredni a saját nőiességére, megindultak a flörtölések, csókcsaták. Egészségére. Rápillantok a vállam felett, amikor megnyitja az ajtót, úgy tűnik marad, élvezhetem még a társaságát egy darabig. Megmosolygom halványan a vidor mozdulatait, ahogyan illeti magát. - Csak a megszokott. Nem ilyen volt? – Kérdezek vissza cinkos pillantással, s eltűntetem a varázseszközt. Fél lábbal rátámaszkodom a padra, és elkezdem masszírozni a halántékomat, a szűnni nem akar fejfájás ismét elkezdett kattogni, még akkor is űzöm a vadat, ha álmodok. Rémesen sikerül aludnom, megint. A szívem a normális százszorosával ver, még akkor is, ha pihennem kéne. Ki fogok készülni, de kit érdekel. Ő közelebb lép, pont arra a padra ül, amelyikre támaszkodom, kissé arrébb. Abbahagyom a műveletet, pár percig akár még maradhatok is. - A hugaim. Már megint. Beillenél közéjük. – Ez nem teljesen igaz, akkor lehetne így, ha Lioneah eltűnne az életemből, és helyette lenne Bianca. A mardekáros valahogy más. Olyan, mint én. Néha még rosszabb is. Rejlik a lelkében valami megmagyarázhatatlanul sötét. Szívsajdítóan. Ezért állok hozzá a legközelebb, még akkor is, ha alig beszélünk. Nem jár a nyakamra, de a felelősségem irányában is adott.
Ahogy az ajtó újra megrezzen mögöttem jobban veselkedem neki, hogy megtartsam, de persze a sikítás most sem marad el, amit a nevetés közé sikerül ezzel ékelni. Ez van, felvernék most mindenkit, ha lenne aki napközben próbál aludni. Szerencsére nincs így, láthatóan senki sem tört még ránk, mert túlságosan hangosak vagyunk. Mondjuk az nem lepett volna meg, ha Friccs lefülel e miatt a folyosón, mert zajongunk, pedig hát... ez mégis csak egy iskola, szóval előfordul az ilyesmi. De egy biztos, segítség kell, mert egyedül nem tudom megtartani az ajtót, a fejem pedig viszket és már végképp úgy fest, mint egy szénaboglya, ez már hivatalos ténymegállapítás. Az is kiderül végül, hogy a váll tulajdonosát történetesen még ismerem is, úgyhogy egy széles vigyorral próbálok köszönni, ami most nehéz, hiszen közben nevetek is. - Nicholas! Oh, csak Bobby... gyakorol ÁTV-re. - mintha közben kezdene elhalni a hang bentről, talán feladja. Most már amúgy is kezdek kifáradni. Jó eséllyel talál magának más áldozatot, mondjuk Missy-t, bár szerintem ő jóval kevésbé tolerálná az ilyen akciókat, de majd meglátjuk, hogy mi lesz még itt. Ha visszamegyek a kh-ba és ott azt látom, hogy Missy a tükör előtt áll és visít, akkor... nem volt a legjobb ötlet rajta próbálkozni. Addig jó, amíg nem véletlenül valami Mardekárost talál el, mert akkor félő, hogy már csak szegény Bobby maradványait szedhetjük kis mondjuk a Fúriafűz ágai közül. Na jó nem, ennyire ők se brutálisak... vagy igen? - Oh igen, ez... kézenfekvő volt, csak nem volt már elég kezem. - lassan sikerül az állandó nevetésnek tényleg csak széles mosollyá szelídülni, főleg amikor végre a hajam is nyugodt állapotba kerül, azaz már nem viszket és már nem is kék. - Köszi Nick, te mindent megoldasz! - most már rászánom magam,hogy ellépjek az ajtótól és kilessek, vagyis belessek, de nem látok mozgást. Visszacsukom és a levegőt kifújva dőlök neki fáradtan az ajtónak. Végigrohantam a fél sulit na, azért az kimerítő tud lenni. - És nem áll jól? - még alá is nyúlok kicsit, hogy megemeljem, mintha minimum fel lenne tupírozva. Végül is majdnem ugyanaz a hatás. - Majd szerezek egy fésűt. - vonom meg aztán a vállam, majd a legközelebbi padra vágom le magam és csak úgy ujjal elkezdem a hajamat közelíteni a normális állapothoz. Persze így esélytelen, de majd normálisan megcsinálom, ha visszatértem a kh-ba. - Na és te ki elől bujkáltál ilyen nagy erőkkel?
A nevetés furcsa. Sasha vihogni szokott, nem ilyen kuncogós, kacagós stílusban. Beszerveztek mást is az üldöző konvojba? Nem lennék meglepve. A hangot illetően valaki mást ismerek fel benne. Szó sincsen róla, hogy magányra vágynék, a nyaggatásra nincsen most szükségem. A család az egy dolog, de nem mindig, kikapcsolhatlanul. Kisandítok az oszlop mögül, mert nem úgy hangzik, mintha többen lennének. Az egy sem azt jelenti, hogy ráküldök valami kábítást, csak könnyebben lerázhatom ha arról van szó. A szőke gyöngykagylót nem akarom elküldeni, mert még mindig kevésbé tapadós mint a hugaim. Régről ismerem, ha nagyon választanom kéne, akkor hát inkább ő, mint Sasháék. Kilépek az oszlop mögül, valószinűleg már sejtette, hogy ott vagyok, nem a bújócska volt a lényeg. Eleve nem is utánamjött, bárki lehetett itt, akitől segítséget kér. - Bianca. Mi történt? Ki tette ezt veled? – Lépek közelebb vizsgálódóan, s a pálcámért nyúlok. Folyamatosan nevet, sikongat, nagyon jó kedve van. Kamasz még, felnőnie nem kellett. Majd megtapasztalja azt is, amikor az élet nem csak a játékról, az örömteli szórakozásról szól. A válla felett visszanézek az ajtóra, a támadó talán ott lapul még mindig, nem az én dolgom a megtorlás. Megvárom, míg kissé lenyugszik az izgés-mozgás következtében, addig az oszlopnak támaszkodva hallgatom a magyarázatát. Szőke, túlzottan lelkes, olyan, mintha egy ötödik hug lenne a személyében, ő viszont kevésbé zaklat, nem tőlem várja a megoldást, mint Sara, hogy milyen tárgyakat vegyen fel jövőre. Nem vagyok az apja, alig egy évvel vagyok idősebb, mégis úgy kezel. A belső kis udvarban kisebb a légmozgás, ám lehet érzékelni a kinti időjárást egy hűvösebb fuvallat kíséretében, nyakunkon az ősz. S közeleg a tél. Miután felmértem, hogy valami időlegesen maradandó ártás lehet, nem a veszélyes formából, már lendítem is a pálcát. Homokszín sugár siklik végig a most piros-lilás tincseken, miután kimondtam az igézetet. - Finite Incantatem. – A fény beragyogja, majd nyomban magába is nyeli az elváltozást, egyúttal a viszkető érzést is utóhatás nélkül szívja el. Félmosolyt csiholok ki, a pálca a helyére kerül. – Kócos lettél. Nem ártana talán... – Gesztikulálok fésűt imitálva. Nem folytatom, az ő dolga, le kéne szoknom róla, hogy én legyek mindenki megmondóembere. Pont ez elől menekülök. Az ajtó felé sandítok, a lányok talán már ráébredtek, hogy rossz irányba követtek, visszafordulhatnak akár errefelé is. Hanyagolnám.
A léptek zaja ugyan elül, ellenben csintalan nevetés veszi át a helyét hamarosan, amikor közeledem. Nem olyan veszélynek tűnik talán, mint a húgai, de azért még így is megijedhet, ha annyira nagyon magányra vágyik. - Elééég! - persze olyan nem igazi ellenállás ez, ha egyszer közben az ember nevet. A hajam... jelenleg lila. Volt már kék és előtte piros, de most élénk lilában pompázik, ami már szinte szembántó és mindezzel együtt minden egyes színváltozás iszonyú csiklandóan hat rám. A haja már lassan úgy néz ki az időnkénti vakarózástól, mint valami szénaboglya. Az utolsó lendületemmel érkezem az ajtón kívülre, aztán miután bevágtam azt magam mögött, neki vetem a hátam, hogy minden erőmmel azon legyek, hogy sikerüljön megtartani, hogy ne jöhessen ki rajta az én rémes támadóm. Persze a nevetés nem szelídül, viszont a viszketés lassan igen, hogy nem kapok több varázslatot a fejemre. Nem is szúrom ki először a rejtőzködőt az oszlop mögött, csak kis késéssel mikor megrezzen mögöttem az ajtó, mint aminek épp nekirohant valaki. Felsikítok. Na nem ijedten, csak mint amikor leöntenek egy adag hideg vízzel, és meg van az ösztönös reakció, hiába hogy magát a jelenetet egyébként akár még azt is mondhatjuk, hogy élvezed. A mosoly nem tűnik el az arcomról, de nagy nehezen hang végre kijön a torkomon. - Héj! Lennél olyan jó, hogy segítesz? Kérlek! - a könyörgő hang meg van és a tekintet is bár azt hiszem azt most onnan az oszlop mögül úgyse fogja látni, én meg őt nem látom, maximum csak a vállát, meg a fejéből egy kis darabot hátulról, de az egyelőre még nem mondja meg, hogy kiről is van szó, aki ennyire nagyon rejtőzködik. Rajta nem látok semmilyen látványos elváltozást, mint amilyen a hajamat érte, szóval nem is értem, hogy mire fel ez a nagy bujkálás, talán... bújócskázik? Akkor viszont elég rosszul csinálja, mert nagyon könnyen ki lehet szúrni.
Ez van, ha az embernek négy lánytestvér szakad a nyakába. Nem tudom, hogyan verjem már a hülye fejükbe, nem kell nekem születésnapozás. Egyel idősebb leszek, na és? A két középső még egészen józan, de Sarah és Sacha, a kicsi meg a nagy mostanság mániákusan ragaszkodik. Előbbi magányosság miatt, a pöttöm csak szeretetre vágyik. Olyan szeretetre, amit nem tőlem kéne megkapnia, a szüleinktől. Azoktól az ostobáktól, akik képesek voltak belekeveredni a világmegváltó háborúba, hogy aztán megölessék magukat. Az már az én agyatlanságom, hogy utána felvettem a kesztyűt, és az első lányt, akivel egy kicsit komolyabban gondoltam volna, belekeverem. Esther szintén az enyészeté, ennek lassan másfél éve, a seb sosem fog behehedni. Nem tudok már mosolyogni, nem az én világom ez az iskolásdi. Végre valahára magam mögött hagytam a hetedik évet, az alapdiploma a kezembe, eljött az ideje, hogy egy kicsit a magam ura legyek. Amikor meghallottam, hogy ezek itt mire készülnek, mogorván mentettem ki magam. Számomra már nem kötelező az iskolai egyenruha, mivel bármikor elhagyhatom a birtokot, így most a megszokott sötét szerelésemet viselem, ami ezúttal egy pólóból, vászonnadrágból, és egy motoros dzsekiből áll. Nem mintha ez utóbbira lenne affinitásom, de sokkal közelebb állnak hozzám a mugli ruhatár részei, mint a talárosdi. Valahogy az túl felnőttes, hogy süvegben meg köntösökben illetjük magunkat. Nem tudom, hogyan keveredek a belső udvarba, talán egyszerűbbnek tűnt errefelé menekülni, szőke copfos hugaim a rengeteg felé üldöztek volna tovább, ravasz módon maradtam a kastély falai között. Egy oszlop mögött rejtőzöm el, míg elül végre a léptek zaja.
