2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Cseppet sem kellene meglepődnöm azon, hogy késik ezzel én is tisztában vagyok, na de ennyit? Biztosan nem tudja, hogy nekem egy Hugrabugosnak nem valami kifizetődő pont a Mardekár klubhelyisége előtt ácsorogni és várni a jó sorsot, főleg hogy az nem lehet jó, hiszen szinte biztos, hogy egy idő után valakinek megakad rajtam majd a szeme. Remélem, hogy nem az a nagydarab Mardekáros jön majd erre, aki pár hónapja Daisukéval együtt beledobott a tóba. Kétlem, hogy különösebben örülne nekem és itt most nem tudom, hogy milyen kellemetlenséget okozhatna nekem. A tó legalább nem volt fájdalmas... kivéve amikor sikerült beletenyerelnem valami élesbe a végén, amikor próbáltam kievickélni onnan. Itt viszont lehet, hogy falhoz kenne, vagy bezárna az egyik üres terembe... egyiket se szeretném kipróbálni. Remélem, hogy hamarosan jön az a lány és túl leszünk rajta. Legalább nem a nagydarab, de végül csak megtalálnak páran, amin nem kell meglepődnöm, de örülnöm sem neki. Behúzom fülem-farkam, a fejemet a vállaim közé, hátha úgy kevésé vesznek észre, netán elmennek mellettem, ha nem válaszolok, de úgy fest ez ennyire nem egyszerű. - Én csak... csak várok... valakit. - bököm ki végül. Még azt se tudom, hogy az a lány hogyan néz ki, de csak megáll majd itt, ha ő is tudja, hogy itt kell találkoznunk, legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz és nem megy el mellettem, amikor rájön, hogy nem akarja, hogy egy Hugrabugos tanítson neki bármit is. Amikor megjön a lány persze bólogatni kezdek, félő, hogy az én vékonyka hangomat eleve nem is nagyon hallották meg, vagy figyeltek oda rá, így talán az övé többet ér, én pedig erőteljesen helyeselek. A hálálkodás viszont elmarad, amikor kiderül, hogy ő fest pont rá vártam, de persze esze ágában se lett volna ezt a többiek tudtára adni. Ez mondjuk nem lep meg különösebben. - Sung-yeun... de végül is mindegy. - törődöm bele, mert sikerül rájönni, hogy nem olyan biztos, hogy okos ötlet kijavítani őt, a végén még bepipul és a mérges Mardekárosok soha sem rendesek, ő pedig Mardekáros, akármennyire is nem kötött belém, mint a többiek, viszont láthatóan nem is tetszik neki, hogy én fogom korrepetálni, mert akkor nem így köszönt volna. Igazából nem is köszönt technikailag. - Te pedig, ha jól sejtem... Kumiko. - ezt már szinte csak magamnak mormogom, hiszen simán hátat fordít nekem és faképnél hagy. Gondolom nem akar velem túlságosan sokat mutatkozni, tehát kell majd egy üres terem, hogy ne lássanak meg vele. Halkan sóhajtok csak egyet, aztán inkább utána indulok. Ez érdekes lesz annyi már biztos. Még csak be sem sorolok mellé, inkább mögötte lépdelek, amíg nem találunk valami üres termet. Van egy olyan érzésem, hogy ha most valaki szembe jönne velünk nem értékelné, ha azt hinnék, hogy vele vagyok, azért várta meg amíg az a kis csapat bement a klubhelyiségbe. Lehet, hogy Hugrabugos vagyok, de azért meg van a magamhoz való eszem és már elég jól sikerült kiismernem az itteni házviszonyokat.
Sok dolgot nem szeretek – például ha valaki elállja az utam, vagy feleslegesen fecseg, mint egy papagáj –, ám ezek mind apróságok, könnyedén túlteszi magát az ember rajtuk. Azonban ha van valami, amit ki nem állhatok teljes szívemből, az az, ha nem én vagyok a legjobb valamiben. Persze, elviselem a vereséget és tudomásul veszem, hogy nem lehetek mindenben tökéletes, de a büszkeségem nem hagyja annyiban a dolgot. Amikor valamiben kudarcot vallok, általában addig ostorozom magam, amíg újra kifogástalan nem lesz a teljesítményem. Ezt sokan betegesnek tartják – inkább alszanak, mint hogy jobb jegyet kapjanak –, de szerintem az ember csak így juthat messzire az életben. És ha valami nem is sikerül, legalább elmondhatja magáról, hogy ő mindent megpróbált, és nem csak az ágyban heverészett. A gond az, hogy én ezt sohasem bírom elmondani magamról, még akkor sem, amikor már hatalmas karikák húzódnak szemem alatt az álmatlanságtól, vagy bőrkeményedés nő az ujjamra, mert olyan sokáig szorongatom a pálcámat, egyre idegesebben, amiért nem sikerül úgy teljesíteni, ahogy elvárnák tőlem… Nem szeretem bevallani, hogy rengeteget szoktam készülni az órákra, mert az általában visszaüt, amikor valamiből mégsem remekelek. Sokkal jobb nekem így, hogy azt hiszik, csak egy buta liba vagyok, akinek szerencséje van, hogy vannak, akik megcsinálják helyette a leckét. Kényelmesebb és biztonságosabb. Ezért inkább csendben tűröm, hogy kioktassanak a tanárok, miszerint a baj ott kezdődik, hogy „nem készülök eleget”, udvariasan igazat adok nekik és legközelebb egy szemhunyásnyit sem alszom. McGalagonynál azonban ez sem volt elég… Hiába győzködtem, hogy minden rendben van, átlátott rajtam, mintha a homlokomra lett volna írva hogy rengeteget készültem. És ebben a pillanatban meg is pecsételődött a sorsom. Persze, biztosan találtam volna valami megoldást arra, hogy lebeszéljem a korrepetálás ötletéről, de úgy voltam vele, most az egyszer félre tudom tenni a büszkeségemet. Amíg a korrepetitorom tartja a száját és nem fecsegi ki, hogy korrepetálásra van szükségem, addig minden rendben lesz. A cipőm talpa hangosan kopogott a folyosó padlóján, ahogy a klubhelyiségünk felé tartottam. Már legalább fél órás késésben voltam, de nem erőltettem meg magam, hogy siessek – amúgy sem az én hibám, hogy elkéstem. Valamelyik barom rám szállt órák után, és alig bírtam levakarni magamról. Maximum egyszer lehettünk együtt, mert még a nevére sem emlékszem, de nem volt képes felfogni, hogy nem akarok tőle semmit. Azt mondta, segít a következő dolgozat kérdéseiben egy csókért cserébe - nagyjából eddig bírtam, de azért jót nevettem rajta, amiért azt hiszi, megkockáztatnám azt, hogy elkapjak tőle valamit néhány tetves kérdésért cserébe. A klubhelyiség felé menet összefutottam egy csapat háztárssal, akik ugyanarra tartottak, mint én. Néhány srác meg egy undok kislány, aki mindig olyan csúnyán nézett rám, mintha bármelyik pillanatban képes lenne felfalni. Biztos azért meresztgeti így a szemét, mert engem jobban kedvelnek a kis barátai. Nem haragszom rá – ilyen a szürke kisegerek védelmi mechanizmusa. - Te meg mit keresel itt? – szólt oda a bejáratnál álldogáló srácnak a kisegér egyik fiúja. – Nem mondták még neked, hogy a lúzerek klubhelyisége a másik irányban van? Persze, hogy kifogtam egy Hugrabugost, sóhajtottam magamban csalódottan. De nem hagyhattam, hogy tovább folytassa, még a végén elsírja magát szegény srác, és bánhatom azt a korrepetálást. Mégis mit fogok akkor mondani McGalagonynak? - Hagyd már szegényt! Olyan gyerekes vagy. Biztos vár valakire, erre nem gondoltál? - Ja, persze, tökmindegy. Menjünk inkább be. Bólintottam nekik, hogy menjenek csak. Még szerencse, hogy nem bírom őket, különben magyarázkodhattam volna, hogy miért akarok kint maradni – így viszont nem érdekel, gondoljanak, amit akarnak. - Te vagy Sung...yeol? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miután bezárult az ajtó. Majd tekintetem akaratlanul is a talárján lévő címerre kúszott. – Hugrabug… érdekes. Csak ennyit mondtam, majd hátat fordítottam neki és elindultam a folyosón. „Örülök a találkozásnak, már nagyon várom, hogy korrepetálj!” – valami ilyesmit is mondhattam volna neki, de ugyan, minek játsszak szerepet? Örüljön, hogy segítettem lekoptatni azokat a srácokat róla.
Tudom nem szép dolog az előítélet, de azért van bennem egy nagy adag félsz, hogy épp egy Mardekárost, még hozzá lányt kellene korrepetálnom. McGalagony azt mondta, hogy kellene neki egy kis tunning, hogy rendesen fel tudjon zárkózni, én pedig segíthetnék neki ebben, mert lát benne fantáziát, de úgy fest hogy a leányzó még sem fektet bele annyi energiát, mint kellene, vagy csak nem tud, de akarna? Ezt sajnos nem tudom, de remélem, hogy azért érdekli a dolog, különben biztos, hogy nagyon-nagyon nehéz dolgom lesz. Eleve nehezen értem meg a hangot a lányokkal... jó kb. mindenkivel, viszont ha még olyan fellengzős Mardekáros is, aki esetleg lépten-nyomon igyekszik majd megalázni és a lelkembe gázolni, ne adj isten még ki is oktat arról, amiben tényleg jó vagyok... Hát nem lesz könnyű. Igaz, hogy én eredetileg nem itt a Roxfortban kezdtem a tanulást, viszont már elég sokat fejlődtem és értem is az itteni mágiát, hogy ne legyen gond és tényleg segíthessek annak a lánynak, hogy ő is fejlődni tudjon. Egyelőre csak kissé idegesen a hátam mögött a kezeimet tördelve állom meg a Mardekár klubhelyiségének bejárata előtt és mivel nem igen tehetek mást várok. Írtam neki üzenetet, bagollyal küldtem természetesen, hogy találkozzunk itt késő délután, amikor már nincsenek óráink, de így nem a hétvégéjébe rondítok bele, akkor lehet hogy más tervei vannak, és akkor netán a miatt orrolna meg rám. Így talán jobb lesz. Ha már találkoztunk akkor majd keresünk egy olyan termet, ami üres és ami alkalmas a gyakorlásra. Itt az alagsorban azért elég sok van és mondhatni mázli, hogy legalább egyikünknek sem a toronyban van a klubhelyisége, könnyebb lesz találkozni. - Szia... nem tudnál szólni esetleg Kumi... - próbálok megszólítani egy elég magas srácot, de olyan lendülettel húzza be maga mögött a bejáratot, hogy a mondat bennem ragad és pislogni is alig marad lélekjelenlétem. Még jó, hogy nem nézett vissza rám olyan igazi csúnya Mardekáros nézéssel, mert akkor lehet, hogy még levegőt venni is elfelejtek egy pillanatra. Úgy tűnik viszont, hogy tényleg nem tehetek mást akkor, mint hogy várok.
