Vannak még meglepetések

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-26, 11:24

Flinn & Samuel

[You must be registered and logged in to see this image.] Büszke voltam magamra,, amikor végre sikerült valamiféle vonalszerű izét a pálcámból előidézni. Ez a tűzírás nehezebb, mint ahogy Flinn állította. Szerinte csak egy érzésre kell gondolni, de nekem az nem igazán ment se elsőre, se másodjára. Végül ez a nyúlfarknyi dolog csak előjött, én pedig csak a szemem sarkából láttam, hogy a tanár mellettem tapsolni kezd. Ránéztem, és akkor már mosolyogva beszélt. Elmulasztottam vagy a felét annak, amit mondott, de még le tudtam olvasni, hogy azt mondja, hogy csak meg kell tanulnom teljesen erre koncentrálni. Mire, az érzésre vagy arra, hogy ne baltázzam el, vagy esetleg arra, hogy nehogy víz lőjön ki legközelebb a pálcámból a tűz helyett? Bár egy kertésznél az sem árt. Mindenesetre az a varázslat sokkal egyszerűbb. Kimondod a varázsigét, és máris víz lő ki a pálcád végéből. Miért ilyen nehéz ez a tűzírás? Nem tudom, hogy fel lehet-e gyújtani vele embereket is, vagy csak a kommunikáció érdekesebbé tételéhez használják. Összeráncoltam a szemöldökömet, hogy igazából nem értem, mire gondol, de azért nagyjából ki tudtam találni, hogy arra próbál utalni, hogy máskor is erre az érzésre gondoljak, és mindig próbáljak meg erősebben gondolni rá, hátha segít. Vagy ezt csak én magam találom ki? Lehet, hogy szakmát kéne váltanom. Lehet néma tanár. Mindig írnék órán. A diákok meg örülnének, hogy beszélhetnek órán, mert úgysem hallom őket. Megráztam a fejemet, és elhessegettem ezt a gondolatot. Mégsem lennék olyan jó tanár.
Kicsit önelégült képet vágtam, mikor Flinn elmagyarázta, hogy erősebben kell gondolnom arra az érzésre. Nos, kezdek ráérezni, azt hiszem. Hevesen bólogattam, majd elgondolkoztam, hogy nekem melyik okozhatta azt, hogy nem sikerült elsőre. Még azt is el tudom képzelni, hogy túl hamar zökkentem ki ebből az emlékből és az érzésekből, amiket az keltett.
Aztán megkérdezte megpróbálom-e újra, mire én mosolyogva bólintottam. Azt mondta, próbáljak meg egy kört leírni. Kicsit elfordultam tőle, majd ismét arra koncentráltam, hogy milyen érzés volt szabadnak lenni, és úgy érezni, hogy enyém a világ, és hogy bármit megtehetek. Még láttam is magam előtt, ahogy a levegőbe ugrálva tűzijátékot varázsolok elő a pálcámból. Nevettem egy keveset, majd megpróbálkoztam a kör leírásával, az emlékre koncentrálva. Szépen el is indult. Már vagy a háromnegyedénél voltam, amikor hirtelen beugrott, hogy valójában én nem vagyok már annyira szabad. Nem hallok semmit, és ez fenekestül felforgatta az életemet. Ekkor lehervadt a mosoly az arcomról, és a kört sem tudtam befejezni, sőt, az is eltűnt, amit eddig alkottam. Kicsit csüggedten fordultam vissza Flinnhez. – Szabad voltam. Már nem – mondtam neki szomorúan. Közben a fülemre mutattam. Ránéztem, és esdeklően azt mondtam. – Segíts. – Nem tudom, hogy megérti-e, hogy nem azt kérem tőle, hogy adja vissza a hallásomat, hanem azt, hogy segítsen megérteni, hogyan zárhatnám ki azt az érzést, ami mindig elő fog jönni, amikor arra az emlékre gondolok, aminek a segítségével megy a tűzírás. Mert az úgy nem fog működni, hogy egyszer megy, ,majd egyik pillanatról a másikra abbamarad.

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-11, 11:49

Samuel & Flinn

[You must be registered and logged in to see this image.]

Igyekeztem a lehető legjobban elmagyarázni neki, hogy hogyan a legegyszerűbb megcsinálni egy varázslatot. A tűzírás kifejezetten olyan volt, amit el kellett tudni képzelni, kellett hozzá némi akaraterő, kitartás és persze valamilyen érzelem. Nekem is volt egy emlékem, amire erősen koncentráltam, de az az volt, mikor először megcsináltam a tűzírást. Boldog voltam, ugyanakkor dühös is, hogy egészen addig nem ment. Utána pedig nyugodtság fogott el, hogy azt is megtanultam. Így számomra nem egy érzésre, csak egy emlékre volt szükségem. Az az egy dolog lebegett a szemem előtt, mikor ezt a bűbájt hajtottam végre. Mintha megint ugyanott lennék. Számomra elég volt ennyi ahhoz, hogy most is sikerüljön, csak ma már egy kicsikét gyorsabban. De sokáig tartott mire megtanultam minden mást kizárni a fejemben, és csak erre ügyelni. Ezért örültem, ha valaki egy érzéssel képes volt megtenni ezt. Sokkal egyszerűbb, ha csak arra kell figyelni, mert akkor szinte bármire gondolhat az ember. Nekem ez nem így ment.
Az első próbálkozása nem jött össze, persze gondoltam, hogy nem fog, hiszen akinek ez összejön, az őstehetség. Mikor másodszorra sem jött össze, szólni akartam, hogy esetleg próbálkozzon mással, de ő felemelte a kezét, hogy várjak. Némán bólintottam. Szimplán nem akartam, hogy elmenjen a kedve tőle. Valakinek elmegy, ha másodszorra sem jön össze valami. Végül sikerült neki egy vonalat húznia. Kezdésnek e nagyon is jó. Tapsolni kezdtem és közben elmosolyodtam. -Nem tudom, hogy mire gondoltál, de jusson eszedben mindig az a gondolat, mikor tűzírsz. Most már csak meg kell tanulnod teljesen erre koncentrálni és simán menni fog. – Ha akarja, akkor elmondja, hogy mi volt az, amire gondolta, ha nem, akkor nem. Engem nem zavar. - Az, hogy csak ennyi sikerült lehet a miatt, mert nem koncentráltál rá, nem volt elég erős az emlék, vagy hirtelen kizökkentél. De ezt már egyszerű lesz megoldani. – Véleményem szerint a legtöbb embernek az volt a baja, hogy nem tudta mire gondoljon, vagy mit érezzen. Egy teljesen nyugodt és kedves lánynál is előfordulhat, hogy a düh az, ami miatt képes ezt megcsinálni, ugyanakkor egy agresszív embernél is lehet az, hogy pont meg kell nyugodnia ilyenkor. Annyi lehetőség van és olyan nehéz néha kitalálni, hogy éppen mi az, ami szükséges. A tanárok többsége elmondja a helyes pálcahasználatot, a varázsigét, meg hogy koncentráljanak. Én egészen másképp látom a dolgokat. Mindennek megvan, hogy mikor sikerül igazán jól. Például fáradtan az ember kevésbé teljesít jól, ha viszont ereje teljében van, akkor kiválóan. Minden függ valamitől, csak meg kell találni, mi az a valami.
-Nos, megpróbálod újra? – kérdezem bíztatóan. - Ez elsőnek remek volt. Most próbálj jobban figyelni az érzéseidre és próbálj egy kört leírni. – Csak szépen lassan, nem kell mindent azonnal megcsinálni, egyelőre elég, ha rajzolgatunk néhány egyszerűbb formát is. Bele fog ő jönni.

◊ Zene ◊ Aktuálisviselet ◊ Gyakorlás orrba – szájba .◊

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-11, 09:18

Flinn & Samuel

[You must be registered and logged in to see this image.] Egyre jobban kezdett érdekelni ez a tűzírás. Biztos voltam benne, hogy láttam már vagy hallottam már róla, csak hirtelen nem jutott eszembe a dolog, de hát így jár az ember, ha nem foglalkozik azzal, ami körülötte történik. Ha tanultam is az iskolában, az már nagyon régen volt, én pedig már egy teljesen új világban élek. Úgy nyolc éve elkezdtek érdekelni a muglik, és hogy hogyan élnek. Lehet, hogy ezért ismerem csak a papírt égetős-tűzírásos dolgot. Ahányszor csak van egy kis szabadidőm, a könyvtárt bújom, vagy máshol keresgélek könyveket a muglikról, mert kíváncsi vagyok rájuk. Lehet, hogy csak azért, mert nincs egyetlen barátom sem, akivel elüthetném az időt, és így próbálok szórakozni tudat alatt, nem tudom.
Most ez a tanár meglepett, és örültem neki, nagyon is. Jót szórakoztam azon, ahogy összekoszolja a ruháját, és igazából nem volt ügyetlen a srác az ültetésben sem. Az ember azt hinni, hogy az valami könnyű dolog, de ha elrontjuk, akkor a növény nem fog megeredni és kipusztul nem sokkal az átültetése után. Én viszont úgy láttam, hogy a fickó megállja a helyét.
Látszott Flinn arcán, hogy elsőre nem értette, hogy mit akarok azzal, hogy tűz. Már azon gondolkoztam, hogy gyorsan kimondom a tűzírás szót is, hogy világos legyen, mit is akarok tőle, de aztán ő is megértette, és elismételte ugyanazt a szót, amit én mondtam. Elmosolyodtam, majd figyeltem arra, amit mondott. Az információ sok volt, de azért nagyjából le tudtam olvasni a szájáról, hogy mit is mondott. Egy érzés kell? És én most milyen érzésre gondoljak? Nem szoktam dühös lenni, így remélem, hogy nekem nem az kell hozzá. Boldognak boldog vagyok, hogy végre valaki tényleg szóba áll velem öt percnél tovább, de ennyi. Más érzésem nincs.
Felírta azt a szót a levegőbe, hogy érzelmek, és akkor leesett, hogy mi az a tűzírás. Csak mi ezt máshogy neveztük az iskolában. Biztos az az oka, hogy amerikai a suli, ez pedig angol. De legalább megtudtam, hogy hogyan mondják ezt itt, a ködös, fagyos Angliában. Egy kicsit zavaros volt, amit mondott. Pontosabban, nem volt zavaros, amit mondott, inkább a kivitelezésével voltak problémáim. Azt mondta, neki a puszta akaraterejével is sikerül felírni a betűket, akkor ezt én is megpróbálhatom. Nem gondoltam semmilyen emlékre, csak elképzeltem, ahogy a levegőbe írom, hogy ’Vicces’, de nem történt semmi.
Összehúztam a szemöldökömet, majd megpróbáltam még egyszer, de semmi sem történt. Felemeltem a kezemet, ha Flinn közbe akart volna avatkozni, hogy várjon egy pillanatot. Most megpróbálom egy érzéssel. Arra gondoltam, amikor elhagytam az iskola területét még hetedikes koromban. Arra gondoltam, mikor rájöttem, hogy szabad vagyok, és végeztem az iskolával. Arra gondoltam, hogy milyen volt, mikor rájöttem, hogy mostantól a magam útját járhatom, és azt tehetek, amit csak akarok. Ezek még azelőtti emlékek voltak, mielőtt a balesetem történt volna. Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy rájuk gondoltam. Ugyanezzel a mosollyal felemeltem a pálcámat, és megpróbáltam leírni a ’Vidám’ szót. Ugyan csak egy vonal jelent meg az egész szóból, de úgy vélem ez jó kezdet.

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-09, 18:22

Samuel & Flinn

[You must be registered and logged in to see this image.]

Örömmel nyugtáztam, hogy végül belement, hogy megtanítsam neki a tűzírást. Igazán egyszerű és praktikus megoldás az olyanoknak, mint neki. Nem tudom, hogy miért nem tanult róla, elvileg az iskolában megtanítják, nálam legalábbis ez volt. Persze lehet nála még nem így volt, vagy kimaradt ez neki. Esetleg magántanuló volt ezért nem tudhatja. Kétlem, hogy magán tanítványoknál mindent meg tudnának ismertetni a diákkal. Ezért szerettem mindig is közösségi helyekre járni, ahol mások is vannak rajtam kívül. Az, már más kérdés, hogy számomra első volt az iskola és a tanulás. Hollóhátasok hóbortja… De úgy vettem észre, hogy ma már azért ők is inkább másokkal beszélgetnek, ami nem baj, csak számomra szokatlan, de hát jó az, ha ez ember mások felé is nyit, nem csak egymagában tengeti az életét. Nem arról van szó, hogy nekem nem lennének barátaim, hiszen a többi fiatal tanárral remekül kijövök, csak éppen a idősebbekkel nem, a régi cimboráim pedig odahaza Írországban vannak és akárhogy is nézzük, én már bizony Londonban élek. Nem bánom, csak néha hiányzik az embernek egy jó kis társaság, akivel el tud menni ide-oda, nekem viszont ilyen lehetőségem csak ritkán van. Ezért utazok inkább haza a családomhoz. - Nem bonyolult egyébként hamar meg lehet tanulni. – mondom bíztatóan. Ja, úgy két hét alatt, ha minden nap gyakorolunk, akkor simán menni fog. De utána meg már pofon egyszerű lesz a dolga.
Igazából semmi gond nem volt abból, hogy rosszul írta le a nevemet. Engem nem zavar, tényleg. Ha tudná a muglik közül mennyien tették még ugyanezt, mikor náluk tanítottam. Igaz, ott inkább olyan hét, nyolc évesek voltak, de nem oszt, nem szoroz semmit. A bocsánatkérésére csak mosolyogva megráztam a fejemet. Nem érdekes igazából, a lényeg, hogy tudja hogy hívnak, én meg egy vagy két „n”-el de megértem, hogy nekem szól az amit közölni akar.
Bevallom nem nagyon érdekelt, hogy piszkos leszek. Vannak arra embereink, hogy kitisztítsák a gönceinket, így ez nem zavar. Viszont örömmel segítettem neki, tényleg nem volt olyan nehéz, nekem pedig időm volt bőven, ma nem kellett helyettesítenem, vagy ha mégis akkor is ott a másik tanár. Miután elültettem a virágot Samuel-re néztem, ő pedig mutatta, hogy jól csináltam. Mindig örömmel töltött el, ha valamilyen feladatot meg tudok oldani elsőre, ez pedig külön jó volt, hiszen aki ismer, az megmondhatja, hogy csapnivaló egy kertész vagyok. Lehet, hogy tanárnak kiváló, de a növényekhez nem értek.
Először tényleg csak aggódtam a hogyléte miatt, de aztán kiderült, hogy csak süket. Nem szánalomból maradtam itt, hiszen láthatóan elboldogul azokkal, akik idejönnek. Csupán egy papír és egy toll kell, aztán már tudnak is csevegni. Érdekes módja ugyan a kommunikációnak, de ha úgy vesszük, akkor szórakoztató is. - Hát, köszönöm. – mosolygok arra, amit írt. Bár eleve mindig mindenkihez kedvesen állok hozzá és nehezen változik ez meg. Mikor elővette a pálcáját és azt mondta tűz, egy pillanatra elgondolkodtam, majd leesett mit akar. - Tűz. – bólogatok. Én is felálltam, levettem a kesztyűt és előhúztam a pálcám. - Szóval, az első lépés, hogy megtudjuk milyen érzésre van szükséged, hogy előidézd. Valakinek meg kell nyugodnia hozzá, valakinek dühösnek kell lennie. Nekem puszta akaraterő szükséges. – kezdek el magyarázni, majd a pálcámmal betűket kezdek el rajzolni a levegőbe. „Érzelmek”. Ez volt az amit felírtam. - Véleményem szerint, valaki csak akkor képes végrehajtani egy varázslatot, ha valamilyen érzelem van jelen nála. Például, a patrónusom megidézésekor bátorság és vidámság kell nekem. Első körben meg kell találnunk mi az, ami neked kell. Próbálj meg egy érzésre koncentrálni és az ahhoz köthető emlékeidhez, aztán írj fel egy betűt, vagy csak egy szót. Lásd magad előtt, ahogy kiírod a lángokkal. – Ezt tudtam neki most csak javasolni. Az én tapasztalataim alapján ez így működött. Ha nem is az elsajátítás volt néha a gond, akkor az, hogy nem tudták végrehajtani a bűbájt. De mindenkinél sikerült elérnem, hogy sikerüljön. Nála sem fogok elbukni.

◊ Zene ◊ Aktuálisviselet ◊ Teaching is more than a job.◊

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-09, 16:02

Flinn & Samuel

[You must be registered and logged in to see this image.] Egyre jobb kedvem lett, ahogy szép fokozatosan rájöttem, hogy ez a fickó nem fog itt hagyni. És az is nagyon sokat segített, hogy megértette, hogy csak viccelek. Ennyi erővel akár a tolmácsom is lehetne, amennyire könnyedén megy a kommunikáció. Ritka az ilyen. Az is igaz, hogy általában nem szoktak huzamosabb ideig velem maradni az emberek, ami azt eredményezi, hogy senkivel sem alakul ki különösebb kapcsolatom. Inkább csak amolyan itt voltam, de már el is felejtettem szituációkban van részem.
Szeretné megmutatni, hogyan működik a tűzírás. Vagy akár talán meg is tanítani. Nem tudom, mit válaszolhatnék erre a gesztusra. Legszívesebben hevesen bólogatnék, hogy tanítson meg, és hogy ne kelljen annyira egyedül lennem, de nem tudom, hogy kedvességből vagy csak szánalomból ajánlotta fel, és félek tőle, hogy csak az utóbbi áll a háttérben. Mindig az a helyzet, hogy ha valaki végre mellettem marad egy kis időre, akkor az azért van, mert szánalmat érez irántam, és fél, hogy mit szólnék hozzá, ha most csak úgy itt hagyna. Végül beadtam a derekamat, és óvatosan bólintottam. Nem mosolyogtam hozzá, mert még mindig tartottam tőle, hogy csupán a szánalom vezérli, de szerettem volna elhinni, hogy csak tévedek, és kivételesen tényleg valaki olyannal hozott össze a sors, aki segítene szeretne. Vagy talán örömét leli abban, hogy ezt csinálhatja. Végtére is, tanár vagy sem? Akkor szeretnie kéne a tanítást.
Kiderült, hogy rosszul írtam a nevét. Zavartan írtam még egy n betűt a neve végére, majd egy apró betűkből álló bocsit firkantottam a lap aljára. Valószínűleg – remélhetőleg – nem fogja zavarni a dolog, de azért biztos, ami biztos, bocsánatot kértem.
Vicces volt azt nézni, ahogyan megpróbál utánozni és az ásó helyett ő is a kezével ásta a lyukat. Igazán szórakoztató volt azt látni, hogy egy tanár összepiszkolja a ruháját csak azért, hogy segítsen a kertésznek. Az ilyen elég abszurd, és nem tudom, hogy hallottam-e már hasonlóról is. Így csak mosolyogtam, és amikor rám nézett, feltartottam a hüvelykujjam, hogy jó munkát végzett. Egy pillanatra közelebb húzódtam a virághoz, amit az előbb ültetett el, és rájöttem, hogy tényleg jól csinálta, amit. Gyorsan beültettem az utolsó virágot is a helyére addig, amíg ő elmagyarázta, hogy mit akart tőlem. Furcsa, kérdő arckifejést öltöttem magamra, mikor azt mondta, hogy csak meg akarta tudni, hogy minden rendben van-e, mintha azt kérdezném: Miért ne lenne?
Majd utána elmondta, hogy helyettes tanár. Akkor már érthető, hogy miért állt le beszélgetni a kertésszel. Valószínűleg nem tartozik még bele abba a körbe, akik levegőnek néznek pár itt dolgozót. Köztük engem is. Mindettől függetlenül örültem a társaságának. Egy hálás arckifejezéssel köszöntem meg neki, hogy ilyen szépeket mondott rólam, majd levettem a kesztyűmet, és annyit írtam a papírkámra: Te is rendesnek tűnsz. Majd egy fél másodperc után összefirkáltam a tűnsz szót, majd nyelvtanilag kijavítottam, míg végül ezt a szöveget nem kaptam: Te is rendes vagy.
Majd ezek után önelégülten felálltam, és elővettem a pálcámat. Ha megértette, ha nem, hogy mit akartam, csak ennyit mondtam: - Tűz?

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-08, 16:01

Samuel & Flinn

[You must be registered and logged in to see this image.]

Azt tudtam, hogy a gyerekekhez jól értek, hiszen korban nem sokkal vagyok idősebb náluk, meg mindig próbáltam úgy tanítani, hogy az nekik is jó legyen. Akár cigánykerekezni is kész voltam, ha ők úgy érezték, hogy attól könnyebben menni nekik a tanulás. Bár szerintem csak azért akarnák, hogy izgalmas legyen az óra, és hogy máskor is csináljam. Ha látom ugyanis, hogy nem tudják akkor sem, akkor nem teszem meg újra. Igaz, ilyenre még nem volt példa. Csak arra, hogy kézen kellett állnom. De akkor úgy bemagolták az anyagot, hogy utána a tanároknak egy szava sem lehetett. Én pedig örültem, mint majom a farkának, hogy sikeres voltam. A felnőttekkel ilyen szempontból nem mindig jöttem ki jól. Néha túl komolyan vették azokat a dolgokat, amiket lehetett volna egy kicsit viccesebbre is fogni. Persze ha olyan dologról van szó, akkor én sem vagyok egy Humor Herold, csak ha úgy látom, hogy valami olyasmi a téma, akkor feldobom a hangulatot.
Láttam, hogy kommunikációra való kérdésemre furcsán néz. Talán még nem hallotta? Vannak olyan emberek, akik sosem találkoztak vele, én nem ítélem el ezért, csak azt hittem utánanézett, hogy hogyan tudna még beszélgetni másokkal, nem csak papíron. Ha jól tudom, akkor van itt az iskolában is egy sérült hangszalagú diák, aki ugyanezt a módszert használja. - Ha gondolod, szívesen megmutatom, hogyan működik. – ajánlom fel neki egy kedves mosollyal. Ezzel nem azt mondtam, hogy biztosan nem tudja, miről van szó, bár ez látszik rajta, csupán felajánlottam, hogy szívesen megtanítom neki a használatát. Ha minden igaz, akkor ez egyáltalán nem ártalmas senkire és semmire, így nyugodtan alkalmazhatja itt a kertben is, mégis praktikus és egyszerű, ha az ember már megtanulta. Én pedig tanár lennék, így az égvilágon semmi sem akadályozott volna meg benne, ha a segítségemre szorul. Tudok magyarázni, meg annyi emberrel találkoztam már, hogy biztosan találnék neki is valami szórakoztató tanulási módszert. Bár én magam még nem igen használtam a tűzírást, azt inkább a némák szokták, vagy ha egy bizonyos varázslatot akarnak végrehajtani. Nekem még egyik esetben sem volt rá szükségem, így csak akkor puszta gyakorlásból vagy szórakozásból vésem a betűket a levegőbe olykor.
Örültem, hogy részéről is rendben volt a tegeződés, elvégre ki tudja milyen ember is ő, pár mondatból még nem tudom meg. - Ugyan, nincs mit köszönni. – mondom, miközben megrázom a fejemet. Ezen tényleg nem volt mit, hiszen ez a nevem, és ha már úgyis ilyen jóba lettünk, akkor hagyjuk a szokásos formalitásokat és nem kell, hogy Mr O’Donnelle-en. Pár kollega hív úgy, tőlük ugyan már megszoktam, de elég idegesítő tud lenni néha. Így én sem érzem úgy, hogy hívhatom szimplán a keresztnevükön őket, viszont az egész olyasmi érzést kelt bennem néha, mintha megint diák lennék. Ami nem baj, csak már nem vagyok kisfiú. - Két „n”. – mutatom neki a számot a kezemmel. Bár azt nem ejtjük, mert elég hangzana, de úgy írjuk hivatalosan. Azt hiszem ez egyébként ír név, bár a jelentését sose tudtam. Annyira nem rajongok az ilyesmi dolgokért, bár a régiekért igen, de ez nem az a kategória volt nálam.
Persze kapva kaptam a lehetőségen, hogy a kertészkedés tudományát is elsajátítsam, bár bevallom főleg azért tettem, mert szeretem csodálni a virágokat. Én magam sose termesztettem, mert egész évben nem vagyok otthon, ide meg nem hozom magammal őket. Plusz nem is értek hozzájuk. Elfelejteném meglocsolni őket, nem adnék nekik tápot… és még sorolhatnám, ha tudnám, mit kell velük csinálni. A kesztyűjét fordítva ugyan, de felhúztam a jobb kezemre, hiába volt a másikra való. Némán bólintottam az utasításaira, majd elkezdtem kézzel kikaparni egy kis gödröt. Hiába adott ásót, inkább úgy csináltam, ahogyan ő, biztosan jobban tudja, mint én. Majd beleraktam szépen a kis virágot és betemettem. Egészen elégedett voltam magammal. Kérdésére ez pillanatra elgondolkodtam. Télem? Az mi? Lehet, hogy tőlemet akart kérdezni? Biztosan arra utalt, mikor megkérdezte, hogy jól mondta-e a szavakat. Már értem. Akkor az elméletem, miszerint ez nem lehetséges, megdőlt. Legalább ezt is tudjuk már. - Nos, az elején azt akartam tudni, hogy minden rendben van-e mert nem hallottál, de most már csak beszélgetni szeretnék. – magyarázom neki lelkesen. - Tudod, nem mindegy kollega ilyen rendes, sőt vannak olyanok, akik kifejezetten szeretik kritizálni a helyettes tanárokat. – Szomorú, de igaz. Egyelőre nem vettek fel teljes állásba, csak helyettesnek, de remélhetőleg nemsokára, már én is kapok egy saját egyetemi tárgyat.

◊ Zene ◊ Aktuálisviselet ◊ Just talking. I mean, writting. ◊

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-08, 09:10

Flinn & Samuel

[You must be registered and logged in to see this image.] Örültem, hogy egy olyan tanár jött oda hozzám, aki megérti a problémámat, és nem elszalad. Tudnék mondani olyanokat, akik amint meghallották, hogy nem tudom, miről beszélnek, vagy legalábbis én nem tudok szavakkal válaszolni, rögtön elhúzták a csíkot, és azóta színüket sem láttam. Vagy ha mégis, akkor még láttam, ahogy ijedten visszasietnek abba az irányba, amelyről jöttek. Valamilyen szinten érthető, hogy nem szeretnének velem ’társalogni’, de a másik oldalról nézve ez sértő és bántó is egyben. De jó tudni, hogy vannak még normális emberek a világban.
Egészen jól szórakoztam, mikor elkezdtem neki mindenféle butaságot mutogatni. Szerencsére nem ismerte a jelbeszédet, különben nem azt mondta volna, amit, hanem azt hogy, hogy ez elég nagy marhaság volt. Végül csak nevettem az egészen, és ő is megértette, hogy csak viccelődtem vele egy kicsit. Kérdésére bólintottam, majd önelégülten, hogy átvágtam, vettem elő a jegyzettömböt, hogy megírjam neki, lehetőleg ne gyorsítsa fel a beszédét, mert az nekem elég kellemetlen lenne. Meg részben neki is, mivel mindent vagy ötször el kéne mondania, mire megérteném, hogy mit akar. Így mindkettőknek időt és energiát spórol meg. Nekem meg nem fáj ezt leírni.
Kicsit furcsán néztem rá. Tűzírás? És hova írjak vele, a papírdarabomra? Alapjáraton nem lett volna rossz ötlet, csak lehet, hogy nem egy kertésznek kellett volna felajánlania, aki a világért se bántani a fákat vagy a talajt, a kivágott fadarabokról nem is beszélve. Kész természet-kínzás, amit azokkal a szegény növényekkel tesznek. Nem fogják fel az emberek, hogy ez nekik fáj? A papírral sem vagyok jóban, de szükségem van rá. Na de arra elhasználni egy darab fát, hogy mutatósabban lehessen írni, felháborító. Vagy lehet, hogy én vagyok eltévedve? Létezik másféle tűzírás is, amiről én nem tudok? Lehet, hogy annyit fejlődött a világ, amiből én igyekszem kimaradni, hogy pár dolog elsuhant mellettem, és én sosem találkoztam velük. Nem tudtam, mit mondjak a tanárnak, mivel most vagy megmondom a magamét, hogy ez feleleges fakidobás, de lehet, hogy tényleg tévedek. És akkor inkább a hallgatás lenne a megfelelő. Végül csak a fejemet ráztam, majd megvontom a vállam.
Relatíve gyorsan áttértünk a következő kérdésre. Kíváncsi voltam, hogy elbénáztam-e a szavakat, de Flinn biztosított róla, hogy jól mondtam. Feltartottam a hüvelykujjam és mosolyogtam. Örültem neki, hogy nem szerepeltem le már az első alkalommal, amikor beszélgettem vele.
Kérdésre bólintottam. Persze, hogy hívhat így. Feleslegesnek érzem, hogy magázódjak olyanokkal, akik három percnél többet töltöttek a közelemben, mivel azzal azt mutatták ki, hogy nem félnek tőlem. És ez a srác már legalább öt perce itt volt, és türelmesen megvárta, amíg én lefirkantok pár szót a papíromra. Lehet, hogy meg kéne erőltetnem magam, és kivételesen beszélnem kéne. Látom, hogy ő azért nagyon odavan. Végül is megpróbálkoztam vele, mikor felajánlotta, hogy hívjam Flinnek. – Köszönöm – mondtam félig suttogva-félig hangosan. Majd leírtam a nevét a papírra, és egy kérdőjelet is raktam a neve alá. Jól írtam a nevét? Flin
Meglepett a kérdésével, de végül is miért ne segíthetne? Legalább gyorsabban végzünk ezekkel a vackokkal. Hevesen bólogatni kezdtem, majd leguggoltam ismét a virágok mellé, és odaadtam neki a bal kesztyűmet. Ne nagyon legyen koszos a szép ruhája és a keze. Rámutattam a lyukra, amit az előbb ástam, majd kivettem a sárga virágot, amit az előbb akartam elültetni, és belehelyeztem a lyukba. Majd a narancssárga virágra mutattam, és egy kört rajzoltam a földbe, hogy ide ültesse. Én közben egy pirosat fogtam, és annak kezdtem el lyukat ásni. Odaraktam Flinn mellé egy ásót, hátha szüksége van rá. Szerintem azzal csak többet ártunk, így én kézzel ásom ki őket. Közben eszembe jutott valami. – Mit szeretnél télem? – kérdeztem, majd kíváncsian néztem rá. Tényleg kíváncsi vagyok rá, hogy mit akart tőlem, mert gondolom nem ok nélkül szólított meg. Olyat az emberek nem sűrűn csinálnak. Legalábbis tapasztalatom szerint.

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-07, 12:03

Samuel & Flinn

[You must be registered and logged in to see this image.]

Igazából fel sem tűnik, hogy nagyon gyorsan beszélnék, elvégre mindig ilyen tempóba szoktam. A mai pörgős világban, már a beszéd is felgyorsult, legalábbis a régebbi időkhöz képest, de ha társalogni szeretnénk, akkor általában muszáj egy bizonyos iramban beszélnünk, hiszen valakinek nincsen ideje lassú csevegésekre. Nálam ez szimplán azért alakult ki valószínűleg, mert tanárként sok mindent meg akarok tanítani a diákoknak, de közben szeretek mesélni is és egybe a kettőt bizony csak akkor lehet, ha valamit villámsebességben mondunk el. De ez eddig még senkit sem zavart. A nagyszüleimnél persze már tudtam, hogy vissza kell fognom a tempót, így ott megszoktam. Most úgy fest, hogy ennél a férfinál is meg kell majd szoknom. Abba nem gondoltam bele elsőre, hogy süket volna. Nem nagyon találkoztam még ilyen emberekkel, de nem zavar. Nem ők tehetnek erről.
Mikor hadonászni kezd a kezével, csak nézek. - Öhm… nem ismerem, sajnálom, de majd ezt is megtanulom. – bólogatok mosolyogva. Elvégre még szükségem is lehet rá. Ha nem nála, hát majd másnál, meg mindig jól jön, ha az ember egy kis plusz tudással rendelkezik. Elvégre egész életünkbe tanulunk. A nevetésére egy kicsit megkönnyebbültem és elmosolyodtam. - Csak vicc volt igaz? – kérdezek vissza fejet rázva. Túl hiszékeny vagyok az a baj. Aztán elővett a zsebéből egy tollat és egy papírt, majd írni kezdett. - Ó, elnézést. Nem tudtam. – adom vissza neki a lapot amint elolvastam, hogy mit akart írni. Tényleg nem volt még tapasztalatom az ilyen emberekkel, de egyszer mindent el kell kezdeni. - Gondolkodtál már a tűzíráson? – kérdezem most már tegezve, elvégre, ha ő is ezt csinálta, gondoltam akkor nekem is szabad. Nem lehet nálam sokkal idősebb és az furcsán jönnek ki, ha az egyikünk tegezné a másikat, a másik meg nem. Ha ilyen tíz vagy tizenöt év lenne köztünk, akkor azt mondanám rendben, de annyi biztosan nincs.
Miába mondta, hogy süket én azért tovább érdeklődöm, hiszen tud szájról olvasni is, én pedig visszább vettem az iramból. Persze nem is gondolok arra, hogy esetleg ez őt zavarja vagy valami. A lefirkantott kérdésére felvonom az egyik szemöldököm. - Értem. Én nem hallottam hibát a beszédedben, tökéletesen érthető volt. – mondom egy apró mosoly kíséretében. Nekem nem tűnt fel, hogy bármit is hibázott volna, de lehetséges, hogy szokott. Nem tudom elképzelni, hogy annak ellenére, hogy nem hallja magát eltévesztene bármit is. Elvégre miközben beszélünk, általában jól mondjuk a dolgokat, hiszen ezt megtanultuk. Előfordul néha egy-egy nyelvbotlás, de szerintem azt ő is észrevenné.
Ismét kezet nyújtott, én ezúttal is elfogadtam, bár megint érdeklődve néztem rá, hogy miért teszi ezt, majd megmondta a nevét. - Nagyon örülök Samuel. Gondolom, hívhatlak így. – Furcsa lenne, ha nem. - Te nyugodtan szólíts Flinnek. Vagy inkább, írj Flinnek. – Mert nekem egyenlőre úgy fest, hogy nem annyira beszédes, inkább írós típus. - Nem vagyok egy nagy kertész alkat, de esetleg segíthetek? Most épp van rá időm, meg szívesen csodálom közbe ezeket a virágokat. – Tényleg lenyűgözőek voltak. Fantasztikus, hogy milyen szépre nevelte őket. Biztosan sok idő lehetett, meg látszik a kemény munka is, de szerintem mindenképp megérte. Ha csak páran is, de biztos megállnak gyönyörködni bennük. Azonban tényleg nem vagyok otthon a szakmában, így a locsoláson meg a gazoláson kívül nem sokhoz értek. Még az sem zavar, hogy az egyik kedvenc ingem koszos lesz-e. Ki lehet tisztítani úgyis.

◊ Zene ◊ Aktuálisviselet ◊ Nyelvbotlás helyett majdnem szóbotlás lett :”D.◊

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-07, 11:09

Flinn & Samuel

[You must be registered and logged in to see this image.] Tudtam, hogy a tanároknak jónak kell lennie a beszélőkéjüknek, de azért volt abban valami ijesztő, hogy ennek itt előttem be nem állt a szája. És ha ez még nem lett volna elég, mellé még hadart is, ami nem könnyítette meg a dolgom, hogy megértsem, amit mond. Illetve, hogy leolvashassam a szájáról a szavakat. Csak pár dolgot tudtam kihámozni az egészből. Elcsíptem, hogy Donnell. Ez vajon a vezetékneve vagy a beceneve? Vagy az otthon hagyott kutyájának a beceneve, akit három héttel ezelőtt fogadott be az utcáról? Aztán végre két értelmes szó: két év. Azt hiszem, azt próbálja mondani, hogy két éve dolgozik itt. Vagy hogy két éve próbál elszökni és azt várja tőlem, hogy virágnak álcázva szöktessem meg? Erőt kellett vennem magamon, hogy ne kuncogjak fel hangosan a saját gondolataimon. A süketség átka és előnye is egyben. Ugyan fogalmad sincs róla, hogy az illető, aki előtted áll, mit is mond, de legalább nagy lesz a fantáziád, és miközben arra vársz, hogy közölhesd vele: egy szavát se hallottad, egész jó kis sztorikat találhatsz ki magadnak.
Nem tudom, hogy magától jött-e rá, vagy csak véletlenül mondott ki egy mondatot normális tempóval, mindenesetre le tudtam olvasni a szájáról, hogy mit kérdezett. Hogy minden rendben van-e? Persze, csupán a mai nap úgy néz ki, valaki nem nagyon szeretné, hogy befejezhessem a munkámat, és áttérjek valami olyanra, amit jobban kedvelek, mert mindig közbejön valami vagy valaki. De persze örülök neki, hogy van társaságom, csak félek, hogy azzal, hogy nem hallom egy szavát se, el fogom ijeszteni. Végül úgy döntöttem, egyszerűbb elmondani neki, hogy nem hallom amit mond, mint játszani a bunkó parasztot, aki cseszik válaszolni arra, amit mondanak neki.
Szerencsére az előző kijelentésem megtette a hatását, és végre lelassított, de még így is borzasztóan sokat kérdezett. Elkezdtem hadonászni a kezeimmel, mintha épp jelbeszéddel próbálnék kommunikálni vele, majd egyszer csak abbahagytam és felnevettem. Legyintettem és ráztam a fejem, hogy csak vicceltem. Elővettem a zsebemből a papírt és a tollat, majd a tollal rámutattam a szájára, és bólogattam. Majd gyorsan elkezdtem írni a papírfecnire. Megmutattam neki: De csak akkor tudom leolvasni, ha egy kicsit lassabban beszélsz. Remélhetőleg ez meg fogja tenni a hatását, és nem fog felgyorsítani.
Elmosolyodtam, mikor arról érdeklődött, hogy nem akadályoz-e meg a beszédben az, hogy nem hallom a saját hangom. Gyorsan lefirkantottam a válaszomat a papírra, majd odadugtam az orra alá. Nem mindig voltam süket, szóval a beszéd még megy. Csak néha elszúrok egy szót vagy egy betűt. Az előbb jól mondtam amit mondtam? Érthető, hogy az utolsó kérdésre valószínűleg furcsán fog majd reagálni, de kíváncsi vagyok, hogy mennyire mondtam hülyeséget, vagy most sikerült jól mondanom a dolgokat.
Az arcomon egy meleg mosoly jelent most meg. Bólintottam, majd büszkén alrébb tettem egy sárga virágot. Lehúztam a kesztyűmet, és kezet nyújtottam a fickónak. Kimondtam az egyetlen szót, amiben biztos voltam, hogy jól mondom, mert rengetegszer gyakoroltam már. – Samuel Assielin

A hozzászólást Samuel Assielin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-07-08, 09:12-kor.

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-04, 20:40

Samuel & Flinn

[You must be registered and logged in to see this image.]

Kezdtem aggódni a fickóért. Már csak azért is, mert miután megérintettem, akkor sem válaszolt, csak levettem a kesztyűjét, felállt és kezet nyújtott. Egy pillanatig haboztam, de aztán a hónom alá csaptam az eddig kezemben tartott könyvemet és kezet ráztunk. - Flinn O’Donnell és mint már említettem tanár. – kezdem egy kicsikét furcsállóan. - Az már feltűnt, hogy maga a kertész, de sajnos a nevét nem tudom. Tudja, még csak két éve vagyok itt, nem ismerek még minden dolgozót. – folytatom mosolyogva, hátha ezzel szóra bírom. Bár különös számomra, hogy egy betűt sem mondd, de lehet elment a hangja, mert megfázott, vagy ne adj isten még gyerek korábban roncsolódtak a hangszálai. Át tudnám érezni, hogy milyen, illetve megérteném, mert a van ismerősöm, aki egy autóbalesetben félig lebénult, deréktól lefelé.
Miközben arra várok, hogy valami jelet adjon, hogy rendben van-e, vagy épp ellenkezőleg újra megszólalok. - Biztos minden rendben? – Engem valóban aggasztanak ezek, hiszen egy munkatársamról van szó, még akkor is, ha eddig nem is tudta, hogy van kertészünk, de sose szerettem, ha bárkinek baja esik és nem is kívánnám ezt senkinek. A diákokért is megszakad a szívem, ha a gyengélkedőn kell őket látnom. Az a vacak kviddics az oka ennek. Illetve egy igen nagy részének. Épp ezért nem rajongok annyira azért a sportért. Főleg akkor nem, ha egyébként egy jó diákom kerül miatta hátrányos helyzetbe, hogy nem járhat be órákra és emiatt lemarad. Olyankor persze bemegyek, és ha szükségesnek érzi, akkor elmagyarázok neki mindnet, vagy ha nem szeretné, akkor csak beszélgetünk.
Egy idő után azonban a hőn áhított válaszom. - Á, értem már. És tud szájról olvasni, vagy jelbeszédet esetleg ismer? Netalán egy darab papír, amin keresztül kommunikálhat az emberekkel? – érdeklődöm, egy kicsit lassabbra véve a beszéd sebességemet. Ha esetleg le ki tudja venni, hogy mit mondok pusztán abból, hogy a számat figyeli, akkor ezzel is megkönnyítem a dolgot, persze nem annyira, hogy azt higgye, hülyének nézem, elvégre én csak jót akarok. Biztosan rémes lehet neki, hogy nem hallja maga körül a világ zaját. Én bizonyára belepusztulnék, ha nem hallanám az én drága Hannahm hangját. - De ha süket, akkor a saját hangját sem kéne hallania. Ez nem akadályozza meg a beszédben? – nekem különös, hogy bár nem hall minket, ezáltal valószínű magát se, mégis beszél. Engem nem zavar, én ugyan nem ismerem a jelbeszédüket, csak egy csöppen furcsa és meglepő.
Közben a tekintetem a virágokra siklik. - Nagyon szépek. Maga ültette? – Nyilvánvaló, hiszen kertész. Ha csak nem valami újonc és most kezdett, mert könnyen lehet, hogy akkor már az előző műve ez. Mindenesetre nagyon tetszettek. Vajon Hannah örülne nekik? Mindegy sose tudom meg, nem bírnám letépni őket és ezzel valaki más munkáját tönkretenni. Bizonyára kemény meló lehetett, hiszen nem maguktól nőnek ezek sem itt, biztosan sok idő, mire felnőnek és mellette még gondozni is kell őket.

◊ Zene ◊ Aktuálisviselet ◊ How beautiful flowers.◊

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-04, 20:09

Flinn & Samuel

[You must be registered and logged in to see this image.] Nem gondolnám, hogy sokan látták volna a srác gesztusát, pedig igazán figyelemreméltó volt. Ilyennel se találkozik minden nap az ember. Még azt is elnézem neki, hogy ellopta az egyik cserépnyi virágomat. És azt most hanyagoljuk, hogy egyébként visszakaptam. Legalább nem kellett még egyszer elsétálnom a raktárba.
Úgy gondoltam, hogy a fal mellett igazán szépen néznének ki a narancssárga, sárga és piros virágok, különböző sorrendben elültetve. Így egy kicsit izgalmasabban is néznek ki. Az ültetés nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. Jobban szerettem bokrokat és fákat mintára vágni, mint hogy lyukakat ássak órákig, de valakinek ezt a munkát is el kellett végeznie. Szó sincs róla, hogy utáltam volna, csak ha tehettem volna, mást választok.
Már a negyedik virágot szedtem ki a cserépből, mikor valaki megkocogtatta a vállamat. Felnéztem, és az egyik tanár állt felettem. Hirtelen nem tudtam, mit kéne tennem. Nem figyeltem a száját, így halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit kérdezett. Visszaraktam gyorsan a virágot a földbe, majd lehúztam a kesztyűimet, és letettem őket a cserép mellé. Felálltam, majd kezet nyújtottam a fickónak. Nem lehetett idősebb nálam, sőt inkább fiatalabb. Nem igazán tudtam, hogy mit tanít, de eléggé biztos voltam benne, hogy egy tanárról van szó. Ki más járkálna ennyi idősen a Roxfortban, ilyenkor?
Úgy nézett rám, mint aki szellemet látott. Valószínűleg nem tudta, hogy nem hallom, amit mond, és csak azért kocogtatta meg a vállamat, mert addig – az ő véleménye szerint – fütyültem arra, amit mondott. Először felemeltem a kezemet, majd úgy gondoltam, hogy mutogatok a fülemre, és rázom a fejemet, de rájöttem, hogy nem biztos, hogy elsőre rájönne, nekem meg most nem volt kedvem mutogatósdit játszani. Még be kellett fejeznem ezt a munkát, és még várt rám a következő is. És azt viszont borzasztóan élveztem, úgyhogy megpróbálom gyorsan a tudatára adni, hogy nem bunkó vagyok, csak nem hallom őt.
- Süket vagyok – mondtam röviden és világosan. És csak reménykedni tudtam benne, hogy nem bénáztam el egyetlen szót vagy betűt sem. Sokszor előfordul velem, hogy mást mondok, mint amit gondolok. De hát, ez elég logikus egy süket embernél, nem igaz?
Egy dolog azonban bizonyos volt: akárhány éve dolgozok is itt, még nem ment híre annak, hogy a kertész nem hall. Vagy csak nagyon újonc volt a tanár. Akár mindkettő is igaz lehet. Ha jobban belegondolok, még sosem láttam erre a fickót korábban. Bár az is igaz, hogy nem igazán szoktam figyelni a járó-kelőket. Szerencsére olyankor ők sem figyelnek engem, és nem próbálnak meg szóba elegyedni velem. Legalábbis nekem még nem tűnt fel. És remélem, hogy nem voltam vak hozzá, hogy meglássam, hogy valaki megpróbál kommunikálni velem.

A hozzászólást Samuel Assielin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-07-08, 09:13-kor.

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-04, 10:21

Samuel & Flinn

[You must be registered and logged in to see this image.]

Éppen az udvaron sétálgatok, miközben Mágiatörténet tanagyagot olvasok. Mert ugye, mi mást csinálna ilyenkor egy tanár, ha természetesen nem a kedvenc tantárgyára készül? Jobban mondva elemzi, miután nem főállású tanár lennék, csak helyettesítek, ha kell. Persze én így is remekül megvagyok, amikor csak lehet, bemegyek órát tartani, elszórakoztatom a kölyköket és még korrepetálásra is szívesen jönnek, meg a házijuk is mindig kész. Én pedig eddig kifejezetten örülök, mert ez annyit tesz, hogy jó tanár volnék. Vagy legalábbis élvezik, ahogy tanítok. Nekem pedig csak az számít, hogy jól érezzék magukat a diákok, mert akkor sokkal jobban fognak teljesíteni. Illetve én ezt vettem észre.
Most azonban senkinek se kellett külön órát adnom sajnos. Pedig úgy terveztem, hogy ha más nem is jön ma, akkor Hannah meglátogathatna. Bár mindig félek, hogy valaki pont akkor nyit be a szobámba, mikor mi együtt vagyunk. Már nem azért, nem csinálunk semmit, csak azért mégis rossz lenne, ha akkor jönne be valaki, mikor épp átkarolom a vállát. Azért ő mégiscsak egy diák, én meg tanár lennék, elég rosszul jönne az úgy ki.
Miközben ezen morfondírozok, elhalad mellettem pár diák, akik köszönnek, így én is üdvözlöm őket. Bizonyára alsóbb évesek, csak ők rohangálnának így fel-alá. A nagyobbak már kevésbé. Ők inkább üldögélnek, vagy sétálgatnak, de nem futkorásznak. Mondjuk valahol értem is őket, elvégre nekik már olyan átlagos ez a hely. Nekik szó szerint ez a második otthonuk. Nem úgy értem, mint a mugliknál, hogy annyit vannak iskolába, hogy annak nevezhető, mert ők hazamennek a családjukhoz nap, mint nap. Nálunk ez más, ők szó szerint itt élnek, esznek, alszanak… És a családjukat sem látják valami sűrűn. Annak idején én elképzeltem, hogy milyen lenne, ha olyan szülőkhöz ragaszkodó típus lettem volna. Bizonyára nem bírtam volna ezt ki. Persze imádom a családom, de már van saját életem, amit szeretek. Vannak benne buckák, de kié nincsenek? Mondjuk az enyémet akár hegyeknek is lehetne nevezni. Pedig nekem makulátlan volt a múltam egészen két évvel ezelőttig, de azt kell mondanom, nem bántam meg, hogy letértem egy kicsit a helyes útról.
A figyelmetlenségem, azonban majdnem egy kisebb balesetbe fordul, még épp időben láttam meg az előttem guggoló emberke háta mögött. - Ó, elnézést nem vettem észre. – kezdem egyből, de furcsa mód, az illető nem fordult meg. - A nevem Flinn O’Donnell és itt tanítok. Maga a kertész igaz? – mondtam hátha erre reagál, de semmi. Összeráncolt homlokkal figyelem a férfit. Nem értem. Pedig elég hangos voltam. Hogy lehet, hogy mégsem figyel ide? Melléléptem és megkocogtattam a vállát. - Elnézést uram. Mondja jól van? – érdeklődöm a biztonság kedvéért. Nekem igazán szokatlan, hogy valaki ne hallja meg, ha hozzá beszélnek ilyen csöndbe. Lehet, csak be van dugva a füle, vagy talán halláskárosult? Akármelyik is, inkább rákérdezek, hátha valami komolyabb baja van aztán elviszem a gyengélkedőre vagy valami.

◊ Zene ◊ Aktuálisviselet ◊ Sir? Do you hear me?◊

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések 2016-07-03, 22:41

Flinn & Samuel

[You must be registered and logged in to see this image.] Nem mondhatnám, hogy különösebben érdekes napom lett volna. Reggel elrendeztem az üvegházban a Mandragórákat, mert már megint sikoltoztak, mint a sakál. Utálom, amikor kamaszodnak, mert olyankor minden egyre többször és többször jön rájuk a hiszti. Néhányan még egész jófejek, de azok, akik direktbe úgy visítoznak, hogy két km-es körzetből is meghallhatnám őket, nem igazán nyerték el a tetszésemet. Az a legrosszabb, hogy engem egy fikarcnyit sem zavar, ha hangot adnak ki – ugyanis nem hallom őket. De az már elég feltűnő, mikor a harmadik diák jön hozzád oda a munkaidőd kezdete után nagyjából öt perccel, és mutogatják, hogy sikoltozik valami. Rögtön meg szoktam érteni, hogy megint rosszalkodnak azok az izék, de nem mindig szoktam foglalkozni velük. A diákok el tudják kerülni az Üvegházat, én pedig majd megyek, ha épp lesz rá időm. És ez nem azt jelenti, hogy elhanyagolnám a munkámat. Csupán megvannak a sorrendjeim, hogy mit mikor szeretek elintézni. De sajnos mindig vannak helyzetek, amikor meg kell változtatnom ezt a jól felépített rendszert. Pontosan ezért voltam most is csúszásban.
Három cserépnyi virággal próbálkoztam egyensúlyozni, és úgy végighaladni az elülső udvaron. Gondoltam sima liba lesz, de nem számoltam vele, hogy a kis elsősök is szeretnek itt lógni. Ebben az évben mintha még több bezsongott apró tökmag rohangálna az udvaron, mint korábban, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Összesen háromszor kellett megemelnem az cserepeket csak azért, hogy ne essenek a gyerekek fejére. Szólhattam volna nekik, hogy vigyázzanak már, de nem tudtam, hogy milyen hangosan kéne hozzájuk szólnom ahhoz, hogy meghallják, és mivel nem hallottam a saját hangomat, így inkább csak legyintettem képzeletben, és folytattam tovább az utamat.
Elértem egy falhoz, ami mellett már számos másik virágcserép sorakozott, bennünk szép, színes virágokkal. Most már csak ki kell találnom, hogyan helyezem el őket. Végigpillantottam a sárga, piros és narancs színekben pompázó gyönyörűségeken, amikor megláttam, hogy egy cserép hiányzik. Otthagytam volna? Nem, az lehetetlen. Az előbb még pontosan hat sárga virágom volt. Most pedig már csak öt volt. Valakinek biztos megtetszett, vagy úgy gondolta, hogy jó poén lopni a kertésztől. Hát közlöm velük, hogy akkor nagyon rossz emberrel húztak újat.
Csípőre tettem a kezemet, és körbefordultam, hátha meglátom, hogy kinél is van a virág. Hunyorítanom kellett ahhoz, hogy kiszúrjam a közelben azt a srácot, aki épp térden állva nyújtotta az én cserepes virágomat egy lány felé, akit szemlátomást nem hatott meg a nemes gesztus. Pedig milyen romantikus! Az ilyet igazán díjazhatnák a mai lányok. Aztán végül a csaj sarkon fordult és nevetve ott hagyta a fiút.
Odasétáltam hozzá. Ő nem mozdult, csak leengedte a cserepet. Nem sírt, de biztosan rosszul esett neki a dolog. Ráraktam a kezemet a vállára, majd elmosolyodtam. Ő is megpróbált mosolyogni, de aztán rájött, hogy kivel áll szemben. Valamit hebegett, miközben visszaadta nekem a virágot. Én csak mosolyogtam, a fejemet csóváltam és a kezemmel mutogattam, hogy semmi baj. A srác elfutott, én pedig sarkon fordultam, és visszasétáltam oda, ahol el szeretném ültetni a virágokat. Egy ideig csak álltam felettük, majd leguggoltam, és nekiálltam egy kis lyukat ásni.

A hozzászólást Samuel Assielin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-07-08, 09:14-kor.

Tárgy: Vannak még meglepetések 2016-07-03, 22:40

Tárgy: Re: Vannak még meglepetések