2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Jobb, ha nem is szólsz hozzám"
Főkarakter: Ebony Frewen Teljes név: Samuel Assielin Születési hely és dátum: Portland, 1967. Június 21. Csoport: Személyzet Patrónus: Róka Foglalkozás: Kertész Mágikus adottság: Földmágus 1. szint (2016. 07. 03.) Kihez tartozol?: Saját karakter
Jellemed kifejtése
Csendes, megértő, kötelességtudó. Legalábbis ezt írnám, ha a virágjaimat kéne jellemeznem. Viccet félretéve, tényleg értek a növényekhez. Édesanyám fiatal koromban sokszor említette, hogy egy – általam nem ismert rendszer szerint – hozzám a fa elem áll a legközelebb. Talán arra gondolt, hogy kiemelkedően jó érzékem van a növényekhez és a kertészkedéshez. Mindemellett nagyon szeretem is a munkám. Kiskoromban ezért sokszor bántottak. Puhánynak neveztek, és sokszor elküldtek a fiú öltözőkből, hogy a melegeknek máshol van a helyük. Ez akkor még nagyon bántott, de mára már megtanultam, hogy nem érdemes az ilyenekkel foglalkozni. Ez még akkor történt, amikor még nem tudtam, hogy ki is vagyok valójában. Ha csak halvány sejtésem lett volna arról, hogy varázsló vagyok, akkor minimum, hogy azzal fenyegetem meg a srácokat, hogy fűcsomóvá változtatom őket, amit megetetek a házi nyuszinkkal. De persze, a varázsló mizéria csak később, tizenegy éves koromban derült ki. Addig pedig én voltam a szerencsétlen lány fiú testben. Amikor először léptem be a varázslóiskolám ajtaján, elhatároztam, hogy más leszek és hogy meg fogok változni. Nem hiányzott, hogy az elkövetkezendő hét évben a többiek cikizéseit hallgassam. Így hát megváltoztam. És ahogy ez lenni szokott ilyenkor, persze, hogy a rossz irányba. Már az első héten beszóltam az összes tanáromnak, rossz társaságba kerültem, állandóan verekedésekbe keveredtem, büntetőmunkák ezreit csináltam végig, de nem tanultam. Az utolsó évemben eltörtem egy fiú karját, amikor az átgázolt egy gyönyörű rózsabokron. Az az esemény megpecsételte az életemet. Először is rájöttem, hogy belül még mindig az a puhány kissrác vagyok, akit régebben csúfoltak. Másodszor pedig, a barátaim elfordultak tőlem félelmükben, és majdnem elbocsájtottak az iskolából. De az egyik kedves tanárom megmentett, és megadta nekem a világ legnagyobb élményét. De erről majd később. Mára már nagyon sokat változtam. Összhangba kerültem a virágjaimmal. Csendes lettem, megértő és kötelességtudó. Kedvesnek ugyan nem mondanám magamat, de mindenesetre tudok viselkedni. Nehéz kihozni a sodromból. Azután, hogy eltörtem a srác kezét, óvatosabb vagyok. Nem szeretem, amikor az emberek félnek tőlem. Sokkal jobb barátságot ápolni a többiekkel, mint ellenségeskedni. Szeretek a családommal lenni, így minden nyári szünetet ott töltök náluk. Nagyon családcentrikus vagyok, ők a legfontosabbak az életemben. Még akkor is mellettem álltak, mikor mindenki más elfordult tőlem. Egyébként van humorérzékem, de sajnos ezt nagyon ritkán tudom csak megmutatni a többieknek. Pár évvel ezelőttiig nagyon szerettem magamról beszélni, imádtam, ha én vagyok a középpontban. Ma már inkább csak némán bólogatok, ha észreveszem, hogy rólam van szó. Próbálok nem foglalkozni vele, ha rólam beszélnek. Nagyon jó emberismerő vagyok. Nincs semmilyen adottságom, egyszerűen csak ahogy a mondás is tartja: „A szem a lélek tükre.” Ez borzasztóan igaz. Csupán ránézek valakire, és meg tudom mondani, hogy mennyire erőszakos, vagy mennyire törődő. Így nehéz megtéveszteni, ami sokszor jól jön. Profin tudok hazudni. Korábban megtanultam pókerarccal megjátszani, hogy más vagyok, aki. Ezen túl, nem vagyok épp egy segítőkész ember. Na persze, ha egy öreg nénit épp próbálnak kirabolni az utcán, akkor odamegyek és képen vágom a rablót, de soha, semmilyen körülmények között nem vennék például ételt egy szeretetszolgálatnak, aki azt majd eljuttatja azoknak, akik rászorulnak. Felesleges pénzkidobásnak tartom. És már ki is jött a kevésbé kedves oldalam… Oh és még valami, amit talán nem említettem. Süket vagyok. Ebből kifolyólag nagyon ritkán beszélek, mivel még a saját hangomat sem hallom. És még valami. Nem, nem vagyok vérfarkas, sem vámpír, sem troll… Viszont tudok szájról olvasni.
Megjelenés
Nem vagyok az a típus, aki után megfordulnak a lányok. Inkább olyan átlagos kinézetűnek tartom magam. Barna haj, barna szem, fehér bőr, izomkötegek… Oké, mondjuk inkább úgy, hogy nem látszik, mennyit dolgozok a kertben. Pedig sokszor kell tíz kilós virágföldes zacsikat emelgetnem, és egy ideje már meg se kottyannak. Szerencsére a süketséget nem lehet olyan gyorsan felfedezni az emberen, mint a vakságot, így általában nem néznek rám úgy, mint egy torz szülöttre. Persze, aztán ha valaki megszólít, akkor vagy bunkónak hisz, vagy fogyatékosnak. Nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb… Általában a munkaruhámban vagyok. Barna, lenge hosszú nadrág, fehér vagy halványsárga, esetleg kockás ing, a könyökömig feltűrve. Nincs szalmakalapom, mint a filmekben, viszont van kesztyűm, és egy jó vastag, víz és sárálló cipőm. Az emberek ha rám néznek, egy szerény srácot látnak, aki leginkább egy helyben áll, vagy ül, és nem csinál semmit. Sokan úgy képzelik el a süket embereket, mint hadonászó barmokat, de ez az én esetemben nem igaz. Illetve még nem igaz. Már beiratkoztam egy jelbeszéd-tanfolyamra. Lehet, nem ártana megtanulni, mert így piszok nehéz néha a kommunikáció. Mindig egy noteszt és egy tollat kell a zsebemben tartanom, biztos, ami biztos. De mentségemre legyen mondva, hogy még nagyon új nekem ez a dolog. Próbálkozok félénknek tűnni, hátha úgy kevesebb ember szólít meg az utcán, vagy a suliban a kertben, és ez eddig bejött. Vagy csak annyira rondának és unalmasnak nézek ki, hogy inkább meg se próbálnak közeledni hozzám… Mindent egybevetve, én elégedett vagyok a külsőmmel. Szabadidőmben elegánsan, mégis divatosan öltözködöm. És mi történik, ha véletlenül jó idő van, és esetleg derogálna a hosszú nadrág? Az a jó hír, hogy Angliában az esély az ilyen alkalomra vajmi kevés, így nem is törődőm ezzel a kérdéssel.
Életed fontosabb állomásai
Most kezdjem a már megígért történettel, vagy elsírjam a szörnyű iskolai éveimet a varázslóiskola előttről? Szörnyen nehéz döntés. Na de ne lógassuk az orrunkat, kezdjük a történettel!
Az utolsó évemben kezdődött minden. Eltörtem szegény srác karját, mire ki akartak hajítani az iskolából. De szerencsére a Bűbájtan tanárom kidumált engem, és végül is azzal a feltétellel, hogy az iskola végéig minden szabadidőmet a Bűbájtan tanárommal, Alfreddel töltöm, aki majd vigyáz rá, hogy ne tegyek semmi hülyeséget, megengedték, hogy befejezzem az iskolát. Ennek az lett az eredménye, hogy összebarátkoztam az akkor 37 éves tanárommal, aki elmondta, hogy jövőre már nem fog itt tanítani. Az édesapja nyomdokaiba akart lépni, és fel akart csapni Ereklyevadásznak. Elméletben volt hozzá érzéke is, bár én ezt sosem tapasztaltam meg. Három hónapig hallgattam a történeteit valami buta könyvről, mikor végül kibökte, hogy csak azért mentett meg a kirúgástól, mert szerette volna a segítségemet kérni. Látta, hogy mire vagyok képes, ő pedig félt egyedül elmenni az első küldetésére, ezért fel akart fogadni testőrnek. -Hogy micsoda? – kérdeztem tőle, majd elnevettem magamat. -Testőrnek. – Ő felhúzta a szemöldökét, hogy mégis hogy mulathatok ilyen jól az ő briliáns ötletén. – Komolyan gondoltam. Szeretném, ha velem tartanál. Amúgy is hová mennél? Erre abbahagytam a nevetést, mert igaza volt. Még ki sem találtam, hogy mit akarok kezdeni magammal az életben. Egyenlőre annyi sejtésem volt róla, hogy le akarok vizsgázni, és majd utána kitalálom, hogy mi lesz. Végül kicsit vonakodva, de beleegyeztem az ajánlatába. Tehettem mást? Ha nemet mondok, talán még kijárta volna, hogy ténylegesen csapjanak ki… Én két hónap múlva befejeztem a sulit, a tanárom pedig elbúcsúzott a tanári kartól. Aznap indultunk útnak, mikor mindenki más hazafele sietett. Én írtam egy levelet a szüleimnek, hogy elutazok a tanárommal egy időre, és hogy üzenek nekik, amikor csak tudok. Legalábbis reménykedtem benne, hogy így fog történni. Az első két hétben untam magam. Nem csináltunk mást, mint egy poros szobában ültünk, és vedeltük a sört, miközben Alfred síkrészegen próbált meg valami használható útitervet összerakni. Igazából ő sem tudta, hogy hová is akar menni. Vagy csak az alkohol beszélt belőle, sose tudom már meg. Aztán valami csoda folytán, két hét múlva elfogyott a sör a hűtőből, a tanárom pedig nem vett többet. Én szabadidőmben a várost jártam, és lányok után jártam. Egy nap, mikor visszamentem a szobába, ahol laktunk, azt láttam, hogy minden össze van pakolva. Alfred egyszer csak elém ugrott, és a kezembe nyomott egy táskát. -Gyere, indulnunk kell – mondta, majd a pólómnál fogva kirángatott egy régi furgonhoz. -Te ezzel akarsz menni? -Persze, hogy nem. Hoppanálni fogunk. De valamivel haza kell vitetni a bőröndjeinket. - Igaza volt. Valahogyan haza kellett juttatnunk a bőröndöket, ha már nem akartuk őket magunkkal cipelni az útra. A furgonban egyébként egy sofőr is ült, nem magától ment. Mi pedig kerestünk egy tisztást, ahol még a madár sem járt, és Alfred elhoppanált minket… valahová. Később kiderült, hogy Anglia volt az. Tudni illik, én Amerikában jártam iskolába. Valahol London közelében, egy erdő kellős közepén voltunk. Elindultunk előre, egészen addig, amíg ez víznyelőhöz nem értünk. Alfred lefelé mutogatott, majd ásni kezdett. -Mégis honnan a fenéből szereztél te ásót? – kérdeztem meglepetten. -Tágító bűbájról hallottál már? – kérdezett vissza, fel sem nézve a munkájából. Persze, pont egy Bűbájtan tanártól vártam, hogy ne tudjon mindenre egy varázsigét. Tipikus én… Felajánlottam, hogy segítek neki, de ő hallani sem akart róla. Azt mondogatta, hogy ennyire azért még nem öreg. Akárhogy is nézzük, szórakoztató egy fickó volt. Végre-valahára elég nagy lyukat ásott, hogy beleférhessünk. Meglepettségemre egy barlangba kerültünk. Ugyan nem értettem, hogy miért rejtenének ide egy poros könyvet, de hát az Ereklyevadászok már csak ilyenek. Odalent két folyosó volt. Egy jobbra, és egy előre. Alfred azt állította, hogy előrefele kell mennünk, mert a jobb oldali csak a bolondoknak van. Így elindultunk előre felé. Szépen lassan haladtunk, ügyelve rá, hogy ne tévedjünk el a vaksötétben. -Nem kéne egy Lumos? – kérdeztem vagy fél órányi sötétben való gyaloglás után. -Nem – jött a válasz, én pedig csak vállat rántottam. A falat érintve haladtunk előre. Nagyjából húsz perccel később zajt hallottam. Arra gondoltam, hogy biztosan oka volt annak, hogy a tanárom testőrt hozott magával. Majd még egyszer meghallottam a hangot. Elővettem a pálcámat, és Lumos varázsigét használva fénybe borítottam a barlangot. Megnyugodtam, hogy csak a denevéreket hallottam odafentről, mikor hallottam a tanárom kiáltását. -Ne! – Ennyi. Ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle. Még láttam, ahogy mögötte szikrák pattannak, majd egyszer csak a tanárom mögött valami robbant. Fényre robbanó anyag? Mégis ki a fene találta ezt fel, és hogy a fenébe működik? Abban a pillanatban ez nem számított. A robbanás megrázott mindent. Éreztem, ahogy remeg a lábam alatt a föld. Egy sikító hangot hallottam, majd csak azt éreztem, hogy mindkét fülem borzasztóan fáj, én pedig a földre zuhantam a robbanás okozta lökéstől. Legszívesebben kiabálni lett volna kedvem, de egy hang sem jött ki a torkomon. Majd rájöttem… Nem sokkal később tértem magamhoz a sokkból, amikor is a tanárom szólongatott. Ő eszméletét vesztette, amikor a robbanás nekilökte őt egy sziklának. Én még mindig a fülemet szorítottam, és némán sikoltoztam. Pontosabban nem némán. Süketen. A robbanás beszakíthatta a dobhártyámat. Azóta nem hallok semmit. Ennek idestova már nagyon sok éve, de a mai napig nem bírtam hozzászokni a gondolathoz, hogy nem hallok. Akkor a tanárom hátra hagyta azt a bugyuta könyvet, és kivonszolt a barlangból. Nekem csak az rémlik, hogy rengeteget sétáltunk egy erdőben, míg egy kastélyhoz értünk. Fogalmam sincs, hogy mi történt. Mikor legközelebb magamhoz tértem, egy fehér ágyban feküdtem. Minden csendes volt körülöttem. Kiáltottam, de nem hallottam a hangomat. Egyszer csak megjelent valaki, és beszélt hozzám. Én mondtam, hogy nem hallom, amit mond. Ez volt a legfurcsább, és azóta is az. Megszólalni anélkül, hogy tudnád, mit és hogyan mondasz. Rejtély, hogy vagyok képes rá. És ezért nem tanultam meg a mai napig a jelbeszédet. Kiderült, hogy a tanárom a Roxfort Varázslóképzőbe vitt, ahol elláttak. Miután felépültem, egy kis ideig még ott voltam, és próbáltam hozzászokni a nagy csendhez. Végül az igazgatóval ’beszéltem’, és akkor ötlött fel bennem, hogy igazából én így nem akarok hazamenni. Az önérzetemet túlságosan sértette, hogy elvesztettem a hallásomat. Könyörögtem az igazgatónak, hogy had maradhassak, de ő nem tudta, milyen munkát adhatna. Akkor ajánlottam fel neki, hogy leszek kertész. Elmondtam, hogy jól bánok a növényekkel és nagyon jól tudom végezni a munkámat. Ő egy kis ideig gondolkodott, majd végül is megengedte, hogy maradhassak. És így lettem én a Roxfort Boszorkány és Varázslóiskola – valószínűleg első – süket kertésze.
A hozzászólást Samuel Assielin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-07-03, 21:33-kor.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Samuel Assielin 2016-07-03, 21:32
Elfogadva!
Volt egyszer egy süket, szájról olvasó diáklányom még a régi oldalon és vicces, mert pont mostanában gondolkodtam, hogy milyen egyedi és érdekes lenne és ide is átültethető, pont belehibáztál. Egyébként hát na, tényleg nem lett ez rövid, már a jellemed is annyi lett, mint mások Et-je hosszra, szóval nem apróztad el. Szép hosszan kifejtettél mindent, amit csak lehet, látszik, hogy itt csak úgy jött az ihlet, hogy ihaj, nem kellett nagyon gondolkodni, hogy mit írj. Ezért is lett ilyen szép kis összetett kari és nem elég, hogy kertész még egyébként is érdekes és különleges darab, főleg a pb-je, főleg ezzel a favágós, illetve fazúzó giffel. Szóóóval összességében nagyon remek kari lett, kíváncsian vártam mikor derül ki, hogyan és mitől lett süket. Nem lehet könnyű dolga azért így, én is ismerem ezt, mármint a régi karival, hogy hiába olvas a kari szájról minden más a háta mögött történő esetek nem különösebben hatják meg, de pont ezért izgi vele a játék. A sztorid is remek lett egyébként, szépen felépített és szeretem is az ilyen bepillantós történeteket, párbeszédesen, sokkal olvasmányosabb, bár általában hosszabb is, mint egy sima összefoglalás. Viszont az idődet nem húzom, kapsz mindjárt színt, azt hiszem foglalóztál is már, úgyhogy irány Horány, mehetsz játszani.
