2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Fel sem merül bennem, hogy a dal félbeszakítására kárhoztassam. Én magam sem tenném meg fordított esetben, és talán senki más, aki művész. Na nem mintha én kifejezetten valami májsztrónak tartanám magamat, de a zene mégiscsak oly magasra emeli a lelket, amelytől nehéz csak úgy elvonatkoztatni. Ráadásul a közös időtöltésünk miatt nagyon nem mindegy, hogy milyen tapasztalatokat szűrök le a játékából. Igaz, hogy a hegedű nem zongora, még csak nem is billentyűs hangszer, viszont mindkettővel lehet a komolyzenében operálni. A lány arcán egyébként is mintha valami elragadtatott szenvedélyt véltem volna felfedezni, ám nem vagyok túl jó emberismerő, ezért csak tippelek, és a saját zenei rutinomból próbálok mélyet meríteni. Nem találkoztam még a barnahajú lánnyal, mégis tudom, hogy hozzá kell jönnöm, és az a kérése, hogy én tanítsam. Talán majd összecsiszolódunk, a közös hobbi összehozhat. A belőle áradó különös aurát nem tudom hova tenni, picit nyomasztó, ahogyan közelebb lépek, de csak pár pillanatra engedem szétáradni a vénáimban. Amint túl vagyok rajta, már nem is foglalkozom vele, csak egy csinos lány. Leülök hát a közelébe, és nekikezdünk az ismerkedésnek. Szerencsére nem olyan zenészpalánta, aki egyébként meg se tud szólalni. A távolságtartását megértem, ez bennem is megvan, viszont jó jelnek tűnik, hogy mindketten nyitottak vagyunk valami újra. - A hegedű alapján egyértelműen jók a megérzéseim. – Mindig is becsültem azokat, akik több hangszerben mertek gondolkozni. Egyértelműen kreatív lélekre utal. Viszonzom a mosolyt a magam lágy, visszafogott szintjén, de nem nagyon hiszem, hogy ma még foglalkozni is fogunk a zongorával. Mint ahogyan egy fociedző is úgy kezdi az első órát, hogy jó messzire elrúgja a labdát, mert nem az a lényeg. - Az nem baj. A zongorát azért kedvelik, mert rendkívül adja magát a helyzet, nem kell erőt sem kifejteni hozzá, mint a fúvós, ütős, vagy éppen pengetős hangszereknél, ez így rendkívül elegáns. Én? Nyolc éves korom óta, a nagyanyám legjobb barátnője imádott, és tanítgatott a maga módján, aztán úgy önállóan is belejöttem. A saját örömödre játszanál, vagy komolyabb terveid volnának? – Kérdezem továbbfűzve a beszélgetést, hiszen nem mindegy, hogy csak bulizgatunk, vagy szeretne-e is elérni valamit. Egyik véglettel sincsen gond, a miértek érdekelnek leginkább.
Remélem, nem gondol majd udvariatlannak amiért előbb befejezem a dalt, és csak utána köszönök neki. De hát már majdnem a végén jártam, és rosszul esett volna hirtelen félbeszakítani. Ez így szép kerek. Egy kicsit ideges vagyok, hiszen nem tudom, mire számítsak. A közös ismerősünk szerint barátságos fiú, de az nem feltétlenül azt jelenti, hogy velem is az lesz, vagy én is így fogom gondolni. Vélaszármazékként sajnos sokszor van belőle bajom, hogy nem tudok anélkül beszélgetni egy fiúval, hogy minden áron rám akarjon hajtani. Persze nem minden esetben történik ez meg, de épp elég gyakran ahhoz, hogy egy kicsit tartsak tőle. El sem tudom képzelni, milyen lenne teljes vérű vélának lenni. Lehet, hogy sokak szerint annyira jó dolog, de szerintem inkább csak kínszenvedés. Sosem voltam igazán beszédes, mindig inkább visszahúzódó, de ez főleg igaz a beszélgetés elején, amíg még nem tudom leszűrni, hogy mire számíthatok. Ha úgy találom, hogy tényleg barátságos, és nincsen semmilyen hátsó szándéka, akkor könnyebb lesz majd vele beszélgetni is. Főleg, hogy mindketten szeretjük a zenét, így legalább a közös érdeklődés biztosan megvan... - Köszönöm. - Elmosolyodom a dícséret hallatán. Talán komolyan gondolja, talán csak úgy mondja, hogy udvarias legyen - de én tudom magamról, hogy szépen játszok, úgyhogy annyira nem számít. - Már régóta szerettem volna megtanulni zongorázni, de valahogy sosem alakult úgy. - Megvonom a vállam, és a hajamat a fülem mögé simítom. A testtartásomon is látszik, hogy egy kicsit távolságtartó vagyok, feszült, de ezt a zene általában feloldja. Remélhetőleg most is így lesz. A mosolyt mindenesetre megtartom, hogy ne ijesszem el nagyon. - Kottát olvasni jól tudok, szóval azzal nem lesz probléma. Viszont zongorán még soha nem játszottam. - Azért alighanem előny, hogy legalább már van jelentős zenei múltam, bár a zongora és a hegedű korántsem hasonlóak... de a kotta az kotta, és a zene szeretete is ugyanaz. - Te mióta játszol?
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem zavar végülis, hogy közvetítő útján lettem ajánlva, ez azt jelentheti, hogy valaki kedvel, és bátran mer ajánlani számomra ismeretleneknek. Valahol ez a cél, ezért vagyok látványmágus, hogy maradandót tudjak másoknak adni. Tudom, hogy ezáltal lényegében nem lesznek barátaim, én magam teszem őket elérhetetlenné, hogy csak azt kaphassák meg, amit látnak belőlem, de úgy igazán a lelkembe nem nyernek bepillantást. Sosem kárhoztattam senkit azért, mert a felszínes társalgáson túl nem tudtunk mit mondani egymásnak. Mondhatni a klisék embere vagyok, könnyedén meg tudok bárkit vigasztalni, mert közhelyekkel dobálózom, és a többségnek ez kell, nem is valódi tanácsok. Szinte ott vagyok minden társasági eseményen, mert mindenkinek számítok ahhoz, hogy köztudatban legyek, és valahogy rettegek attól, ami Sammel történt, hogy meghívott egy csomó embert az egyik szilveszterkor, órákon át díszitette a házat, csinálta a szendvicseket, aztán nem ment el senki, mert annyira népszerű volt, hogy mindenki azt hitte, hogy majd a többiek mennek. Én azért ilyen sorsot mégsem akarnék. Szükségem lenne mélyebb barátságokra, legalább egy-kettőre, hogy úgy érezzem, hogy élek. Sam lassan elmegy, és akkor végképp magamra maradok. Benyitok tehát a zeneterem ajtaján, és ha kizárjuk a lehetőséget, hogy az ott talált lánynak nincsen köze a mai szervezéshez, akkor ő lehet az, aki megkért erre a mai segítségre. Rögtön kiderül, csupán meg kell várnom, hogy befejezi a hangjátékot. Igazán tetszetős, de nem ezért vagyok itt, hanem a zongora miatt. - Áh, Adelaide, így már világos. Igen, Chance vagyok. Szépen játszol. A hegedű mellé még a zongora is? – Finoman bólintok, piszkosszőke tincseim kissé hosszabbak, mint nagy átlagban, de fiúként sokkal kevésbé vannak frizuraötleteim. Odahúzok egy széket a közelébe, és leteszem magamat rá. Az ujjaira pillantok, lehet jelentőségük, de ha már a hegedűn is játszik, ütemérzéke biztosan van. - Néhány bemelegítő kérdés. Mennyire kell az alapoktól kezdenünk? – Még nem veszem elő a hozott kottákat, a mélyvíz még várhat, egyenlőre hangolódjunk. Igyekszem eltűntetni arcomról a picit szomorkás fintorgást, hiszen az nem neki szól, tényleg nem.
Nem annyira egyszerű úgy zongoratanárt találni, hogy az év nagyrészét a Roxfortban töltöm. De ha egyszer a fejembe vettem, hogy zongorán szeretnék tanulni, akkor ha más nem, akkor egyedül fogok a kották felett görnyedni amíg össze nem hozom valahogy. Gyorsan tanulok, és a zenét is szeretem már gyerekkorom óta - csoda, hogy eddig nem jutott eszembe épp ez a hangszer, bár több másikon is játszom. Már majdnem egy órája a zeneteremben vagyok, és a saját hegedűmön játszok, hogy elfoglaljam magam. Ilyen esőben egyébként sem lehet kimenni, pedig szeretek kint olvasni, de az időjárással nem lehet vitatkozni. Az egyik Hollóhátas egyetemista lány mondta, hogy ismer egy fiút aki tud zongorázni, így hát úgy gondoltam, nem veszíthetek sokat, ha megkérem. A Hugrabugosok általában amúgyis barátságosak, bár találkoztam már kivételekkel, de mégiscsak van rá ok, hogy abba a házba kerültek. Én is Látványmágusnak készülök jövőre, így legalább annyi közös lesz bennünk, ha más nem is... Nehezen barátkozom, de valahogy általában a Hugrabugosok közelében jobban érzem magam, így reménykedem benne, hogy ő sem lesz kivétel. Mikor belép valaki a terembe, felpillantok, és bólintok neki hogy jelezzem, észrevettem. Mégis, még játszok néhány sort a hegedűn, hogy szépen lekerekítsem mielőtt felnézek. - Szia. Chance, ugye? Adelaide. Én írtam neked... - Egy kicsit zavartan köhintek, és a hajamhoz nyúlok, hogy a fülem mögé söpörjek egy tincset. Persze lehet, hogy nem ő az, de így első ránézésre megfelel a leírásnak. Gondolkozom rajta, hogy talán bocsánatot kérek amiért ismeretlenül zaklattam, de anya mindig ez ellen biztatott. Ne kérj bocsánatot, ha köszönetet is tudsz mondani. - Köszönöm, hogy eljöttél.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Őszintén szólva nem tudom, hogy minek köszönhető a bagoly, hiszen semmiféle A.-t nem ismerek. Ettől még nem gondolom, hogy az illető tiszteletlen lenne, hogy nem írta rendesen alá, lehet, hogy csak sietett. Egy közös ismerősre hivatkozva kért meg, hogy ha jól tudja, akkor segíthetnék neki a zongorázásban. Valóban értek a zene ezen ágához, így hitelt kell adnom a levélnek, valaki tényleg ismerhet annyira, hogy úgy gondolja, tudok segíteni a titokzatos levélírónak. A megjelölt időpontban a zeneterembe indulok, amolyan próba szerencse alapjon, hiszen a bagoly választ várt, így én is sebtiben ráfirkantottam, hogy ott leszek. A tavaszi estek egyik legviharosabbját sikerült kifogni, de legalább nem gondolok olyasmire, hogy az utolsó pillanatban mégis kihúzom magamat a segítség alól, és lemegyek Cedricékkel kártyázni roxfortba. És különben is, ha már megígértem, akkor nem illik visszatáncolni. Azért az zavaró, hogy ennyire nem tudok semmit az illetőről, mert ha valami kiállhatatlan természet, akkor magamra kell erőltetnem, hogy a társaságában legyek. Szeretek szerepelni, lenyűgözni másokat, de megtartván a távolságot. Mint a bűvész, aki senkit nem enged fel a színpadra. Van köztem és a közönségem között valami láthatatlan fal, amelynek ott kell lennie. Na nem gondolom magam amolyan gyönyörű, de letéphetetlen, csodálnivaló virágnak, de a túl közvetlen kapcsolatok nem az én világom. Elűzöm ezúttal a borongós gondolatokat, és hogy mi lehet Sammel, amióta végstádiumba érkezett a betegsége, hiszen már fekvőbeteg, el sem hagyhatja az ágyát, felvettem mellé egy állandó medimágus csajt. Most inkább nem gondolok erre, hanem néhány kezdő kottát a hónom alá csapva indulok meg. Végigsimítok az államon, nah, borotválkozni elfelejtettem, úgy nézek ki így, mint egy török kecskepásztor. Hümmentek egyet, és benyitok a terembe, vajon ott van már az a bizonyos A.?
