Főkarakter: Titkos.
Teljes név: Hannah Abbott
Születési hely és dátum: 1980. szeptember 1. - Anglia, London
Csoport: Hugrabug
Patrónus: Vidra
Évfolyam: Hetedik
Képesség: -
Mágikus adottság: Vízmágus 2. szint
Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő
Gyógynövénytan - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Amikor még gyerek volt, szeretett valahova tartozni, ez az érzés pedig gyakran felülkerekedett a racionalitásán, hiszen képes volt a legátlátszóbb hazugságot is naivan elhinni, ha azzal az járt, hogy az emberek között lehet, beszélgetnek vele. Nem érezte soha, hogy a személyisége elég ahhoz, hogy csak azért barátkozzanak vele. Ez mostanában is előjön, de már legalább a hazugságokat fel-felismeri. Önbizalom hiányos, távolságtartó, sokat idegeskedő személy, hiszen a megfelelési kényszere mostanra már teljesen eluralkodott rajta.
Elsőre nem az a személy, aki magára vonja mások figyelmét, ám ha valaki mégis szóba elegyedik vele, azonnal megláthatja báját és különleges kisugárzását. A saját problémáit nem tudja megoldani, de másoké iránt elkötelezett és kreatív.
Okos, nagy elméleti tudással rendelkezik, azonban visszahúzódó magatartása, folyton riadt tekintete miatt nem hiszik ezt el róla, és amíg nem kezdenek el beszélgetni vele, ez nem is változik meg.
Napjainkban keményen harcol az elismerésért, valaki szeretne lenni és arra törekszik, hogy az emberek felfigyeljenek rá. Már elkezdett kibontakozni, azonban a sok idegeskedés miatt ez megrekedt. Mostanában, ha valaki kicsit is csúnyábban néz rá megriad, elmenekül. Könnyei sokszor és önkéntelenül előtörnek olyan apróságok miatt is, mint egy dörgés. Ilyenkor a legeldugottabb helyekre menekül, hogy senki se lássa őt sebezhetőnek.
Ha emberek között van igyekszik felszabadultnak tűnni. Szeretne kapcsolatokat kialakítani, pozitív irányba terelni az életét, új fejezetet nyitni és maga mögött hagyni a múltat.
Megjelenés
Arca természetes rózsaszínes színe már csak orcáján van jelen. Az elmúlt évek során haja megnőtt, szőkesége kissé sötétedett, így most más szőkésbarna színekben játszik. Meg is nőtt, már ritkábban hordja összefogva a haját. Nem szeret kísérletezni vele, ellenben a normálisnál sokkal többször fésülködik.
Körmei mindig rendezettek, aprók, átlátszó, maximum rózsaszínes körömlakkal díszítve. Az utóbbi időben a sok sírás teljesen kikészítette a szemét, ahogy az is, hogy nem alszik rendesen, így elkezdte sminkelni magát, de épp csak annyira, hogy egy részét elfedje a fájdalmának.
Inkább szoknyás típus, főleg az egyberészes, virágos ruhákat szereti, és a balerina cipőket, amelyekben hangtalanul tud suhanni. Ruháján mindig megtalálható valahol legalább egy masni, mivel nagyon szereti a masnikat. Az utóbbi időben kinőtte magát, közel százhetven centi magas lett, ami az induláshoz képest szép fejlődés. Az utóbbi egy évben borzalmasan nézett ki testalkatilag, hiszen nagyon sokat fogyott, gyakorlatilag csont és bőr lett, ám mostanában legalább már az étvágya visszaállt és ez alakja normalizálódásán is látszik.
Életed fontosabb állomásai
Tétován, szinte már oldalazva lépsz közelebb a merengőhöz. A mellette pihenő üres fiola, az elgurult dugó, mind azt mutatják, hogy egy emlékfonal már el is helyezkedett benne. Nem lenne túl szép, ha belenéznél...és mégis. A kíváncsiság erősebb, mint bármi más, ami jelen pillanatban körbejár. Érzed, ahogy tenyered alatt kitapinthatóak a rúnák, miközben fejjel előre elindulsz az úton.
Születésem pillanata
Hát ezt jól elszúrtam!
A folyosó, melyen járunk egyszerű, fehér, már-már ijesztő az energiatakarékos izzók megvilágításában. Sokan vagyunk a szűk kis folyosón, ijesztően sokan. Mindenki csendben van, feszült, várakozással teli, az arcok olykor elmosódnak, nem is csoda, hiszen erre nem emlékezhetek, csak mesélték nekem. A karodat megragadva húzlak közelebb a székekhez, miközben valaki elsuhan mellettünk. Az idős hölgy melletted, hosszú ezüstösfehér hajjal Hannah nagyi, későbbi névadóm. Úgy néz ki, mint aki épp egy sámántalálkozóról jött, de megnyugtatlak nem. Ő egyszerűen mindig így nézett ki. Mellette ül a nagypapám, töpörödött kis ember, amolyan papucsférj volt mindig, de szerette a mamámat, és mindig kaptam tőle csokit. Ő volt, aki a legjobban ismert. Csak rám nézett és tudta, mit kell mondani ahhoz, hogy újra elmosolyodjak. Talán legilimentor volt. Nem tudom. Kevés emlékem van róla, de később még szóba hozom, ígérem. A másik oldalon várakozó feszült, idős, kihúzott hátú páros a másik nagyszüleim voltak. Mivel félvér vagyok, így a családom másik fele muglikból állt, akik nem igazán mertek természetesen viselkedni a mágusok jelenlétében. Szerintem mindig reménykedtek benne, hogy nekem nem lesz varázserőm. A távolabb álló csoport a szüleim baráti köre. Kérlek bocsásd meg, hogy csak kevés vonást látsz teljesen, sokat közülük nem ismerek. Ők is bejöttek, amikor apának szóltak, hogy elindultam.
Alig néhány perc múlva már nyílik is az ajtó, de nem, csalódást kell okoznom, nem én jöttem ki, csak édesapám, megviselten, falfehéren, remegő tagokkal. Férfi ember, aki számára a szülés hátborzongató jelenség. Nem bírta, hiába fogta édesanyám kezét, egyszerűen elájult, és jobbnak látták, ha ezt nem csinálja tovább odabent. Ezek után újabb feszült csend, apa a két társaság között mászkált, az biztos, hogy ha leül, menten agyvérzést kap. Nem szerettem volna, ha baja esik, hiszen akkor nem ismerhetem meg, pedig csodás apa volt. Nem a legjobb, de nekem tökéletes.
Megszületni csak az éjjel születtem meg. Anyukám nagyon elfáradt. Nem jöttem ki sehogy, már majdnem császármetszésre adták a fejüket az orvosok, mikor végre megindult a dolog. A vállamra tekeredett a köldökzsinór, ami bent tartott, ezért kerültünk ilyen helyzetbe, és egyesek szerint ezért remeg kicsit a jobb kezem. Kislány lettem. Hannah.
Édesapám a sarokban, egy széken ült. Senkinek sem tűnt még fel, hogy ő nem fogott meg, a többieket lefoglalta, hogy minél többet babusgassanak és ne hagyjanak aludni, pedig fáradt voltam gondolom, hiszen tizenhét órán keresztül próbáltam kibújni. Apa csalódott volt. Minden jósnő, akinél járt, fiút jósolt neki. Ő pedig erre is készült. Büszke volt, és hangos. Mindig a fiáról beszélt, mintha már ott lenne vele, elmesélte, hogy mikre tanítja majd, hogy igazán jó seprűlovas lesz, sárkányokkal vív majd és kiemelt helye lesz a minisztérium bestiakutatói között. Vágyott a fiúra, aki sosem jött el, és azon az estén valami óhatatlanul is elszakadt közöttünk, valami, amitől nem volt tökéletes a kapcsolatunk, valami, amiért kislányként nem az apámat szerettem volna a férjemnek, és amit egyikünk se tud megmagyarázni. Kislány lettem. Ötvenkét centivel, nagy kék szemekkel, szinte semmi hajjal. Szeptember elsején 3:23 perckor.
Első varázslat
Milyen kár, hogy pont most!
A kép változik. A kórházi szoba eltűnt, ahogy az emberek is. Egy szépen feldíszített nappaliba érkezünk, ahol finom sütiillat száll.
Anyukám szüleit nem volt alkalmam megismerni. Három éves voltam, amikor karácsonykor a csúszós utakon balesetet szenvedtek. Anya nagyon szomorú volt, emlékszem, mert ez a karácsony az első, amire emlékszem. Apával díszítettük fel a fát, és együtt sütöttünk a télapónak sütit. Emlékszem annyi tejet megittunk közben, hogy megfájdult a hasunk. Látjátok? Mondom én, hogy jó apa volt. Anya sírva jött haza, falfehéren. Emlékszem - és te is láthatod - hogy nem egyedül jött haza, két kollégája is jött vele, ők segítették ki a kocsiból és hozták be. Akkor tudta meg, hogy mi történt a nagyiékkal.
Minden csendes volt, én pedig éreztem, hogy nem kellene zajonganom, ami amúgy se volt szokásom. Apa elmesélte nekem, hogy a nagymama és a nagypapa meglátogatták Istent, aki szerette volna, ha odaköltöznek, és a nagyinak megtetszett a hely. Értettem is és nem is. Nem a halált értettem meg konkrétan, hanem azt, hogy a nagyiék most máshol vannak, ahonnan nehezebb eljönni hozzánk, mint eddig. Ami ezután jött, az maga a boszorkányság kezdete. A fa díszeit pörgettem és azok egyszer csak feketévé változtak. Senki sem örült neki, sőt anya újra sírni kezdett, és ettől én is szomorú letten. Nem akartam megbántani, nem is akartam semmit sem csinálni.
Azt még elmesélem, hogy anya kisbabát várt. Nem tudta, de annyira rosszul érezte magát, annyira összetört, hogy nem figyelt oda, és a kistestvérem elment. Nem beszéltünk róla soha, de apa néha álmában Michael-t hívta. Így hívtak volna, ha fiúnak születek.
Indul a móka
Csokibéka kártyát elő!
Az Abszol úton haladva, izgatott diákokat kergetve, finoman megfogom a csuklód, hogy ne veszítselek el. Kicsit elpirulok, hiszen az emberi érintkezés számomra egy különös dolog.
Mire elértem a tizenegyedik évem, már tudtam mi vagyok. Egyszer megláttam a nagymamámat, amint varázsol, és akkor elmesélte nekem, a gömbös esetet is. Azt hiszem három éves koromban elnyomtam a mágiát, nem nagyon, csak egy kicsit, mert senki sem örült neki, de hét évesen, amikor újra varázslatot használtam, és amikor megláttam a mamámat is varázsolni, már tudtam, hogy minden rendben van, nem kell félnem tőle.
Tíz évesen megkaptam a levelem. Felvettek! Roxfortos diák leszek! Alig vártam, hogy megvegyük a könyveimet, a talárom, a pálcám! Nézd, ott sétálunk be a szüleimmel Olivanderhez! Most is teljesen izgatott vagyok, pedig az emlékeimet nézed. Az ötödik pálca volt a nyerő. Olivander úr azt mondta a tizenkét hüvelykes mogyorófa pálcám, a benne lévő egyszarvú szőrrel szebbé varázsolja majd a világot. Nagyon kedves ember volt. Na de gyere, ugorjunk!
A helyszín a kilenc és háromnegyedik vágánnyá alakult, ahol a fehér gőzben szülők és gyermekeik búcsúztak, a kalauz terelte az eltévedőket, és segített feltenni a ládákat, macskák simultak lábakhoz, baglyok huhogtak ketreceikben, egy fiú épp a nagymamájának panaszkodott, hogy elhagyta a kisállatát, egy békát, Trevort. Előre mutatva ott voltam, az éppen tizenegy éves én, egy törpemacskát ölelgetve.
A csokibéka isteni dolog, a Roxfort Expresszre felülve elő is vettem őket, és még alig hagytuk el Londont, én már el is cseréltem hármat. Nagyon szeretem a kártyákat. A békákat el szoktam ajándékozni, mert furák, jobban szeretem a csokis kekszet, az egyet se tud ugrani.
Nagyon hamar odaértünk, ami nem igaz annyira, mert hosszú volt az út, de volt nálam könyv, és megismerkedtem néhány kedves emberrel, így velük beszélgettem. Képzeld! Láttam Harry Pottert! És volt vele egy vörös hajú srác is. Milyen érdekes, ő biztos Weasley, mint az a két vicces ikerfiú, akik itt beszélgettek egy ideig, egy srácnál meg volt egy hatalmas szőrös pók. Odatartotta, de én nem sikítottam, mint a többi lány. Ugye büszke vagy rám? Ez a Ron Weasley nagyon aranyosnak tűnik. Harmony... nem Hermione pedig nagyon okos, ő biztos Hollóhátas lesz. Most egy kicsit azt hiszem elkezdtem megijedni. Apa elmesélte a süveges beosztást, de nem akartam a Mardekárba kerülni. Az Abszol úton véletlenül nekimentem egy szőke fiúnak, aki csúnyán nézett rám. Apa azt mondta, ő Draco Malfoy, és vele vigyázni kell, ne barátkozzak vele, mert nem szeret minket. Nem értettem miért nem, hiszen nem is ismerjük egymást.
Beosztás
Kérlek, kérlek, legyen valaki, akinek Ababwabab a neve!
A terembe való várakozás közben eszembe jutott, hogy a reggeli kapkodásban mindannyian elfelejtettünk egy nagyon fontos dolgot. Nekem ma van a szülinapom! Életem legizgalmasabb születésnapja ez, hiszen elkezdődik a boszorkány életem. A terembe állva idegességem is fokozódott. Ott vagyok látod? A fal mellett igen. Hé! Ne piszkáld az orrom, hallod! Nem érdekel, hogy ez most csak egy emlék, akkor se!
Tekintetem Harry Potteren időzött egy kicsit. Más, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem majd felvágós lesz, amit megértettem volna, hiszen legyőzte Tudodkit, nem, nem fogom kimondani a nevét, majd megtudod miért nem. Harry Potter nem felvágós. Ellenben Draco Malfoy, aki ok nélkül nem szeret, igen. Zavart, hogy nem tudom, miért nem szeret, szerettem volna megtudni, de nem akartam odamenni hozzá. Az a két nagydarab srác ijesztő mellette. Néhányan felsikítottak hátrébb, ijedten kaptam én is oda a fejem, de aztán egyből meg is nyugodtam. Bár még sosem láttam szellemet, de tudtam, hogy lesznek. Inkább kíváncsi voltam, mint riadt azt hiszem, egészen addig, amíg a Véres Báró át nem ment rajtam. Brrr... nem akarom megint ezt az érzést! Aztán az egyik kísértet megszólított minket. a Pufók Fráter szelleme nagyon kedves volt, és Hugrabugos. Apa Griffendéles volt, a nagyiék Hollóhátasok és nem szerettem volna a Mardekárba kerülni, de a Hugrabugon még sosem gondolkoztam.
McGalagony professzor visszatért, és elindultunk. A nagyterem csodálatos és lenyűgöző hely! A mennyezet! Csodálatos...Bámulatos...Elképesztő... Megálltunk, igen az ott Albus Dumbledore, igen, szerintem is jó a szemüvege. Menet közben hallottam, ahogy Hermione elmeséli valakinek, hogy elbűvölték a mennyezetet, hogy úgy nézzen ki, mint az égbolt. Nagyon érdekes!
Háttal álltunk fel, szembe a diáktársainkkal. Ott volt a pókos srác és az ikrek is a vonatról, illetve ott az a két lány, akikkel a kártyáimat elcseréltem. Amikor McGalagony professzor visszatért, azt mondta névsorrendbe kell kimenni. Ajjj, mennyi a valószínűsége, hogy az Abbott előtt van még családnév?
Semennyi, jól sejted. Én voltam az első. Nem, ez nem lehet igaz... és mégis. A térdeim remegtek, a talár kicsit ferdén állt rajtam, a számat alig tudtam becsukni, a víz levert. Izzadok! Haza akarok menni. Ez nekem nem fog menni. Egy lépcső, két lépcső, három lépcső. Fent vagyok. A szék, a süveg, a hümmögés. Jaj ne!
"Hugrabugos szeretnék lenni" Nagyon erősen koncentráltam erre, hiszen engem teljesen meggyőzött a Pufók Fráter szelleme. A hang azt válaszolta, hogy ez nem is kérdéses, és jó hangosan kimondta. Megkönnyebbülésemben majdnem elnevettem magam, de erre most nem volt idő. Leevickéltem és leültem az asztalomhoz, ahol egy kedves arcú lány szelíden megsimogatta a hátam.
Hidegzuhany
Felnőttkorom első szakasza, pedig még csak tizenöt múltam..
A nagyterem eltűnt, helyette egy szürkületbe borult lelátón pihentünk meg, körülöttünk rohangáló, sikítozó emberek. A zene már nem szólt, már senki sem drukkolt. Kezem riadtam markolta meg a mellettem álló csuklóját, majd mikor tekintetünk találkozott a vörös hajú George Weasleyvel, riadtan elkaptam.
Az elmúlt évek nem nagyon számítanak, látod? Át is ugrottuk az első négy évet. Persze, jók voltak, de te most fordulópontot kértél, hát néz csak oda. Cedric Diggory. Ugye milyen szép arca van? Ő volt az első halott, akit láttam álmomban. Megriasztott. Mindenki más odarohant, kitört a pánik, én meg csak álltam ott a lelátón, és magamban azért imádkoztam, hogy érjen véget ez az álom. Nem akartam semmi mást, csak felkelni, és megnyugodni. A szívem olyan hevesen vert, hogy már szinte éreztem, ahogy felhasad tőle a bőröm. A könnyem végigáztatta az arcom, még a nyakam is nedves lett. El akartam szaladni és hazamenni. De ez csak álom volt...
A kép arra a házra változott, ahol az első emlékekkel megismerkedhettél. Nem változott sok minden. A gyerekjátékok és a díszek eltűntek, a képeken az emberek idősebbek lettek.
Néhány nappal előtte a nagymamám elhunyt. Várható volt, hiszen nagyon beteg volt, ám küzdött is. A fél év, amit az orvosok javasoltak neki még másodikban indult, és most, a negyedik év végén következett be. Sosem mutatta magát gyengének vagy magatehetetlennek, sütött és kirándult, nevetett és kötött, rengeteg sálat és sapkát. Gyere, ott a lépcsőn meghatározó beszélgetés zajlik.
). Mindenképpen megérte rajta változtatni és dolgozni még egy kicsit, remélem, hogy te is így érzed, mert ez igazán szép munka lett a végére. 
