2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Noah furcsán viselkedett. Persze, gyakran volt ilyen lökött, hogy mosómedveként császkált, de most nem ez zavart, és nem is kakis lába. Mintha kerülni akarta volna ezt a beszélgetést. Amit azért sem értettem, mert szünet előtt ő hívott engem a viaduktra. Akkor mégis mi a fene baja volt? ‒ Nem, nem tervezek semmit a bosszankodáson kívül. Erőszakkal nem lehet megváltoztatni az emberek, szimplán örülnék, ha nem elégednél meg a tunyasággal ‒ tettem csípőre a kezeimet, miközben eltoltam magamtól, és úgy ingattam a fejemet, mint otthon anya, amikor a nővéremmel valami képtelenséget találtunk ki. Másrészt, ez is fura volt, ennyire az arcomba mászott azzal a kaján vigyorával, de komolyabb dolgokról nem volt hajlandó beszélni. Mondjuk, megszokhattam volna ezt tőle, de most tényleg örültem volna, ha nem próbálja meg homokba dugni a fejét. ‒ Akkor legközelebb öltözz fel rendesen, mielőtt elhagyod a szobádat. Lehetőleg tükör előtt. ‒ A kezeim még mindig a csípőmön pihentek, miközben a homlokomat ráncolva, a szemöldökömet felvonva néztem farkasszemet vele. A stylistos ajánlatán felnevettem. Néhány bagoly elégedetlenül huhogott, vagy csapdosott a szárnyaival, amiért meg mertem zavarni a nyugalmukat. ‒ Ezzel csak az a baj, hogy különböző házak járunk, és neked úgysem felelne meg, amit rád akarnék adni ‒ vetettem ellen. Ismertem őt, biztos nem vett volna fel olyan ruhákat, amelyeket én gyakorta szoktam viselni. Picit különbözött az ízlésünk. ‒ Ha így folytatod, esélyes ‒ válaszoltam neki komolyan. Tudtam jól, hogy viccelődni akart, én mégsem találtam szórakoztatónak ezt a gondolatot, ahogy azt sem, hogy fel sem tűnt neki, mennyire óvni akartam őt. Hanyagul átsiklott a mondataim és a cselekedeteim felett. Mellesleg, olyanokat is mondott, amik nekem nem estek túl jól. ‒ Egy szóval sem mondtam, hogy állandóan főznöd kellene, de a mirelit kajában nincsenek vitaminok, sőt, egyáltalán nem egészséges, és ha nem lesz, aki főzzön rád, két lehetőség közül választanál: vagy éhen halsz a saját lustaságod miatt, vagy mirelit ételeken élnél. ‒ Hiába láttam a tekintetében a megbánást, a szavaknak nagyobb ereje volt, és a korábbiak apró kis tüskeként fúródtak a szívembe, nem engedve, hogy túllépjek a dolgon. ‒ Megérdemelnéd ‒ suttogtam halkan. A kezeimet összekulcsoltam a mellkasomon, és elfordítottam a fejem. Magamban még mindig a korábbiakon rágódtam. Nem is értettem miért, hiszen többnyire hamar túllendültem mások beszólásai miatt. Talán azért éreztem magam rosszul, pont Noahtól nem vártam volna ezt. Így hát hiába próbálkozott mosómedveként, nem értettem mit akart, pedig nagyon is szerettem volna tudni a gondolatait. A szemem sarkából láttam, hogy visszaváltozott. Mégsem fordultam felé. Nem volt mondanivalóm. Vagyis, lett volna, de amíg nem hallottam a bocsánatkérését (hiába hízelgett és nézett rám megbánóan), addig nem tudtam megszólalni. Ellenben ő beszélni kezdett. Továbbra is kifelé bámultam az ablakon, hallgattam őt, de mégsem feleltem. Nem akartam megértő lenni, nem akartam átgondolni a szavait, hiszen magamban már az egészet elkönyveltem egy tévedésnek. Így hát Noah válasz nélkül távozott. Én még percekig álltam ott, és az egyik ablakból figyeltem a távolodó alakját. Felsóhajtottam, megpróbáltam kiüríteni a fejem, s miután megérkezett a Mézesfalásból rendelt csomag, igyekeztem jókedvűnek tettetni magam, miközben visszaértem a klubhelyiségbe. Nem akartam hitegetni magam, vagy légvárakat építeni. Hiszen tudtam Noah milyen volt. Vélhetően múltkor csak összezavarodott. Nagyon jól emlékeztem arra, hogy mennyire nehezen dolgozta fel, hogy meleg vagyok. Épp ezért gondoltam azt, hogy csupán összekuszálódtak benne a dolgok, és ezért is vágytam arra, hogy a háztársaim eltereljék a figyelmemet.
♫ Zene ♫ ♠ Mosómaci *-* Köszönöm szépen a játékot *-*
Nem volt olyan könnyű úgy egy helyben maradni, hogy még véletlenül se koszoljam össze a ruháját. Jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, nagy ügyet csinálna abból, ha esetleg egy kis ganéj kerülne a frissen vasalt szövetkabátjára. Ezért türtőztettem magam, bármennyire is akartam volna szívatni, inkább lenyeltem azt, és csendben várakoztam, míg fel nem értünk. A puszi érkezésére igazándiból nem tudtam hogyan reagálni. Egyszerre lepett meg és esett jól. Nem tudom mi van velem. Még mindig problémáim származnának abból, hogy ő meleg? Vagy pontosan az a bajom, hogy én kezdek a meleg irány felé hajlani? - Lustaság. Oké, ez stimmel, lusta vagyok, de mit akarsz tenni ez ellen? Átprogramozol? – ejtettem fel egy kaján vigyort, még közelebb is hajoltam arcához, hogy tekintetéből kiolvashassam, mire gondol. –Másrészt… - halkultam el, ezúttal el is húzódtam, hogy a falnak vethessem hátamat. – A hajléktalan eléggé sértő jelző lenne. – húztam el számat tettetett sértődöttséggel. Én csak oldani akartam a feszültséget, nem pedig haptákban állni előtte, ha bármi problémája van. Egy kicsit… szórakozni akartam, ha már a Karácsony nem úgy sült el, ahogy én tervezni akartam. Igen. Férfiasan bevallhatom, hogy amit akkor tettem meggondolatlan volt. Csak azt nem tudom melyik szempontból… - Akkor legyél a stylistom és én leszek egész Roxfort legelegánsabb diákja. – szélesen mosolyogtam rá, figyelve a reakcióit. Vicces volt, ahogy így pattogott nekem a csípőre rakott kezeivel. Egész szórakoztató volt, ám a következő megszólalása egy kissé lelombozta a hangulatot. - Magyarán arra akarsz kilyukadni, hogy vénkoromra egyedül leszek? Oh, milyen gyászos nyugdíjas éveim lesznek, már ha lesznek, mivel úgy öltözök, mint egy hajléktalan. – próbáltam viccesre fogni a dolgot, de ez nem igazán sikerült. Apámat már így is sikerült elvesztenem, ráadásul úgy, hogy a múltja nem egészen azt takarta, amit én tudtam róla. Meg amúgy is. Társat találni az ember mellé nem olyan egyszerű. Meg aztán. Kinek kellene egy mosómedve? A „szörnyű” jelzőre kétkedve meredtem rá. – Jó, jó, tisztában vagyok vele. Meg aztán, a séfek többsége férfi, nem sértésnek szántam a férfiakra nézve, szimplán… én nem érzem úgy, hogy a konyhában való sertepertélés az én világom volna. – pillantottam rá. Barna szemeimből simán kivehette, hogy sajnáltam azt, amit kijelentettem. Tudtam, hogy mennyire odavan ezekért a dolgokért, én pedig most is meggondolatlanul magyaráztam neki olyanokról, amik bántóak lehettek. Nem értem miért, de a szünet első napja óta kifordultam önmagamból, Vincent mellett szinte nem is tudok normálisan beszélni, anélkül, hogy valami baromságot ne hordanék össze. - Rivallót, mi? Kegyetlen vagy. – húztam el számat, ami végül egy mosolyba torkollott. A mosómedvés átalakulásom és a próbálkozásaim nem jöttek össze. Egyszerűen nem tudtam kifejezni magam sehogy, a fejemben ménesként vágtattak a különböző gondolatok, a szívem mélyén pedig a különböző érzések. Nem tudtam mi mást várt még tőlem. Térdeljek le, és úgy jelentsem ki mindazt, ami a szívemet nyomja? Nem voltam képes rá, ezért is menekültem az állat formámhoz, hátha így… elkerülhetem a beszélgetést, ám tévedtem. Alakomat ismét felváltotta az emberi forma. Komoly tekintettel, már-már tétlenül néztem rá. Szemeimet lehunyva vettem egy mély levegőt, hogy rendbe tudjam hozni a légzésemet, végül barna szemeimet rá emelve léptem egyet felé. - Tudom, hogy az esetek többségében nem olyan választ adok, ami helyén való lenne, de… kérlek… Így is eléggé kusza bennem minden, nem tudom eldönteni, hogy… hogy mégis mit érzek irántad. Tudod, ez nem olyan dolog egy olyasvalaki számára, aki egész idáig hetero volt. Én igyekszem, tényleg, és sajnálom, azt hiszem az lesz a legjobb, ha nem is hozom szóba, még a végén olyat mondok, amivel csak a hazugságokat táplálom. Talán... tényleg megkedveltelek... talán jobban, mint kéne. – léptem egyet hátra, végül egy sóhaj keretében távoztam a bagolyházból. Nem tudtam felvállalni előtte az érzéseimet, hisz’ még önmagamnak sem ismertem be azt, hogy vonzódok hozzá.
//Köszönöm szépen a játékot. Remélem ennek a kettőnek jó sorsa lesz a végén a sok cukiságokat követően. :33//
Értékeltem, amiért ügyelt arra, hogy a kakis kis mancsával ne fogdossa össze a kabátomat. Semmi kedvem nem volt az egész délutánomat azzal tölteni, hogy a takarító és tisztító bűbájokat tartalmazó füzetkémet böngésszem. Nem tudtam mindegyik bűbájt fejből, meg aztán sejtelmem se volt, hogy a bagolyürülék ellen melyik lenne a leghatásosabb. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy nem egy átlagos mosómacival volt dolgom, és a furcsa viszonyunkra való tekintettel hamar meg is bántam, hogy puszit nyomtam Noah fejére. A zavaromat igyekeztem nem kimutatni, miután tudatosult bennem, hogy mit is csináltam. ‒ Nem az ízlésedet kritizálom, hanem a lustaságodat. Nem akarom, hogy úgy nézz ki, mint hajléktalan, amikor tudom, hogy te ennél több vagy ‒ ingattam meg a fejemet. Különben is, tudhatta volna, hogy ha megjegyzéseim java építő jellegű, és csak jót akartam neki. Valakinek közülünk muszáj volt a földön maradnia, így amíg ő álmokat kergetve repkedett, én a szilárd talajról tükröt mutattam neki. Épp ezért nem volt rám hatással a drámai előadása, talán, ha mosómaciként csinálta volna… ‒ Az elfogadás és a megszokás két külön dolog ‒ vontam fel a szemöldökömet, és egyúttal összeráncoltam a homlokomat. ‒ Azt egy szóval sem mondtam, hogy beletörődtem. Ha belenyugodtam volna, akkor most nem foglalkoznék azzal, hogy hogy nézel ki, és miként kellene igazából öltözködnöd ‒ tettem csípőre a kezeimet. Elvégre, ha ő képes volt ennyire elhanyagolni magát, aki valaki másnak kellett gatyába ráznia, nem? ‒ Honnan tudod ilyen biztosra? Egyikünk se jós. Nem tudhatod, mit hoz a jövő ‒ pillantottam rá kételkedve. Én nem mertem volna ilyen biztosan kijelenteni, hogy mindig lesz mellettem valaki, már csak azért, mert elég más helyzetben voltam, mint ő. Valószínűleg nehezebben is fogok magamnak partnert találni, de ez engem nem zavart, mert mióta felvállaltam azt, hogy a férfiakhoz vonzódom, csak boldogabb vagyok. Határozottan bólintottam, jelezve, hogy jól hallotta, és szörnyűnek neveztem a hanyagsága miatt. Azonban a következő kijelentése kissé a kedvemet szegte, elkomorodott az arcom, és halkan dünnyögve feleltem neki. ‒ Tudod, nem csak a nők főznek, és nem csak akkor, ha gyerekük van. Különben is, nem élhetsz mindig gyors kaján, és nem várhatod, hogy majd főz neked valaki, de ha így látod… ‒ Nekem az egyik kedvenc időtöltésem az volt, hogy főztem a családomnak, talán kissé feminin hobbi volt, de én szerettem ezt csinálni, épp ezért nem estek jól Noah szavai. Oldalra fordítottam a fejemet, és úgy tettem, mintha az egyik baglyot bámulnám. Épp ezért csak egy sóhajtással reagáltam le a következőket. ‒ Most majd ne aggódj, olyan rivallót fognak küldeni, hogy az egész iskola azt hallgatja ‒ mondtam még mindig kedvetlenül. Ha nagyon akartam volna, tényleg el tudtam volna intézni neki egy ilyen üzenetet, de nem akartam rosszat tenni neki. Ettől függetlenül, jól esett riogatni vele. A dolgok alakulása még inkább a kedvemet szegte, még az se segített elterelni a gondolataimat, hogy az ablakon bámészkodtam kifelé. Amikor megéreztem a homlokát a vállamnál, meglepetten elkerekedtek a szemeim, majd amint elhúzódott, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Karba tett kézzel meredtem kifelé, ügyet sem vetve a lábaimnál köröző mosómedvére. Még egyszer nem jön be. Vetettem egy pillantást lefelé, amikor a fejét a csizmámra helyezte. ‒ Ezzel nem segítesz semmin, tudod? Nem kerülheted ki minden a gondokat… ‒ feleltem grimaszolva, majd felkaptam a fejem, amikor éles bagolyhuhogást hallottam. A madaram néhány másik társaságában tért vissza. Hatalmas csomagot cipeltek, pont úgy, ahogy kértem. Halványan mosolyogva vettem át a dobozt, aztán dicséretképp megsimogattam a postásomat. Miután ő ismét elfoglalta a helyét, Noah-ra pillantottam. ‒ Nem menekülhetsz örökké.
Én aztán tényleg beleadtam mindent annak érdekében, hogy ne érjek hozzá a „kakis-mancsommal”, ahogy ő mondta. Erre tessék, ő kiröhögött, több szempontból is, így értelmét már nem láttam a további hízelgésnek, nagyon igyekeztem visszafogni magam, még akkor is, amikor tovább simogatott. Ezt követően naná hogy le kellett raknia vissza a dzsuvába, pedig sokkal kényelmesebb volt magasabb légkörből figyelni az eseményeket. Jó. Arra a puszira eléggé meghökkent fejet vághattam, még meg is csóváltam a fejemet, jelezve, hogy most akkor mi van? - Ha az ízlésemet kritizálod, azzal nagyon is a szívembe marsz, ugye tudod? – imitáltam egy szenvedő arckifejezést, miközben a kezemet drámaian szorítottam a mellkasomhoz, végül egy hatalmas mosoly keretében hallgattam tovább az újabb magyarázását. – A lustaságomat pedig már megszoktad, ilyen beállítottságú vagyok, inkább fetrengek és hagyok mindent az utolsó pillanatra. – mosolyogtam, majd a következőre egy kelletlen ciccentést ejtettem, s tettem egy lépést felé. - Mindig lesz valaki, hidd el. – tártam szét karjaimat, jelezve, hogy minden simán fog menni a közeljövőben vagy az esetleges távoljövőben, amikor már ott tartok valakivel. Ez persze kétesélyes szisztéma volt, főleg azért, mert én sem maradhattam örökké lusta. Na persze ami a kötelességem, azt elvégzem, bár azt is szájhúzogatva. Egyedül a sakk biztosított némi nyugalmat, azt félholtan is simán játszanám. - Én, szörnyű?! – akadtam ki elkerekedett szemekkel. – Nem vagyok nő, tudtommal még gyerekem sincs, minek főzni? Hagyd csak a tanfolyamot, majd ellesek tőled dolgokat, az is bőven elég– legyezgettem egyik kezemmel. Tényleg nem akartam volna újabb órákat venni. Így is akadt elég, a bájitaltan ugyan hasonló szisztematikára van felépítve, mégis eltér a konyhai főzőcskézéstől. - Ez rövidebb idő… - húztam el számat. – De értékelem, hogy kreatívnak tartasz. – nevettem fel a viselkedésén és a szavain is egyaránt. Szórakoztatónak tartottam, így kénytelen voltam hosszas ideig vigyorogva figyelni, ahogy elintézi a levelet. - Meg kéne ijednem? Ugyan, tudod, hogy anyám jobban el van foglalva a nővéremékkel. Karácsonykor egy levelet sem küldtek, se egy „köszi, jól vagyunk” feliratú papírt. – sóhajtottam fel. Valami megváltozott anyában. Azt hiszem apám ügye kavarta fel benne az érzéseket, és most teljesen ki van fordulva önmagából. Számomra is hihetetlen, hogy apám talán halálfaló volt, de ezt már sose fogom tudni kideríteni. Az ügyet eltusolták, semmi infót nem adtak tudtunkra, a temetésen is annyit vallottak, hogy baleset által hunyt el. E gondolatok lapozgatása közben sokkal kínosabb és zavarba ejtőbb téma jött képbe. - Vinc… - vakargattam a tarkómat tétlenül. Fogalmam sem volt arról, hogy mi a fészkes fenét kéne csinálnom, vagy mondanom. Ez utóbbi sokkal bonyolultabb volt, mert ahogy a reakcióját néztem eléggé nagy baromságot mondhattam. Egy mély sóhajtást követően döntöttem úgy, hogy mögé lépek, s homlokomat a vállának döntve ereszkedek le egy kicsit. Lehunytam a szemeimet, végül elhátrálva tőle vettem fel ismét a mosómedve alakját. Tettem egy kört a lábai körül, végül cipőjére fektettem fejemet, s úgy fújtam ki a benntartott feszült levegőt.
Jókat vigyorogtam a duzzogó mosómaci-Noah-n. Kétségkívül imádnivaló volt, de nem kötöttem az orrára, a végén túlságosan is hizlalnám az egóját vele. Így is túltengett benne az önbizalom, nem ártott néha letördelni a szarvait. Ettől függetlenül nem hagytam abba a simogatást, és a nevetést is nehezemre esett elfojtani, végül csak sikerült. A hátracsapott fülekkel még édesebb volt, de természetesen ezt se árultam el neki, hadd higgye azt, hogy sikerült kellően fenyegetőnek és mogorvának tűnnie. Amikor azonban már hálásan pislogott rám, nyomtam egy puszit a feje búbjára. Nem sokkal ezután átváltozott, és a megjegyzésére szelíd mosollyal ingattam a fejemet. ‒ A kinézeteddel semmi baj nincs. Csak az ízlésed pocsék, vagy éppenséggel lusta vagy felöltözni rendesen ‒ jegyeztem meg epésen, miközben szépen elfogadhatóvá varázsoltam a barátom külsejét. ‒ Talán, mert egyszer nem lesz, aki megcsinál mindent helyetted ‒ tettem csípőre a kezeimet, és billentettem oldalra a fejemet. Elvégre, nem hiszem, hogy örökké otthon marad majd, és a fene tudja, hogy milyen párja lesz majd a jövőben. Biztos nem olyan rendmániás alakot fog majd ki, mint amilyen én vagyok, meg aztán egy idő után én se vagyok hajlandó mindent megcsinálni helyette. Tanulhatna némi önállóságot. ‒ Szörnyű vagy. Mi lenne, ha megtanulnál főzni? Esküszöm, beíratlak egy tanfolyamra ‒ csóváltam a fejemet mosolyogva. Én anyám szoknyája mellett már kiskoromban elsajátítottam a főzés alapjait, sőt, mára már imádtam főzőcskézni. Nyaranta megesett, hogy anyától átvettem a fakanalat, és én dobtam össze valami vacsit a családomnak. ‒ Irtó kreatív vagy, de értékelném, ha legközelebb az élénk fantáziád az öltözködés terén bontakozna ki, és nem abba, hogy hogyan kerüld el azt ‒ forgattam meg a szemeimet. Nehezteltem rá, amiért ilyen felelőtlen volt. Ilyen időben könnyen megbetegedhet az ember, és bunda ide, vagy oda, ha olyan terepre merészkedik, ahol sokkal mélyebb a hó, akkor is könnyen megfázhatott volna. ‒ Nagyon helyes ‒ biccentettem karba tett kézzel. ‒ Különben üzennem kell anyukádnak, hogy nyáron tanítson meg felöltözni ‒ tettem hozzá némileg morcos ábrázattal. Ezek után viszont megpróbáltam a tárgyra térni, bár nem igazán jöttem a szavak, és azt se tudtam, hogy miként fogalmazzam meg a kérdésemet. Éppolyan zavarban voltam, mint Noah, ami lássuk be egyikünk részéről sem lehetett túl kellemes érzés. ‒ Ó, hát rendben… ‒ motyogtam miután össze-vissza hadovált. Némileg csalódottan sétáltam oda a legközelebbi ablakhoz. Nem is értettem, hogy mit vártam tőle, de ha ennyire… Kényelmetlen volt neki a téma, akkor inkább nem feszegettem a dolgot, inkább az ablakon bámultam kifelé. Végigfuttattam a tekintetemet a hófedte tájon, követtem a baglyok röptének ívét, és azon gondolkoztam, hogy vissza kellene térnem a klubhelyiségbe, mert az egész így… Olyan rossz volt.
Mindig is lusta voltam bizonyos szempontokból és ezért egy meglehetősen nyugodt alaknak tartom magam. Nem szoktam felhúzni magam értelmetlen problémákon, melyeket nem tudok megoldani. A Vincenthez kapcsolódó problémám is lényegében egy kusza történet, amire a választ önmagamban kéne megtalálnom. Arra, hogy minden mosómedve aranyos, egy pillanatra csalódott képet vágtam, de igyekeztem fenntartani a jelentéktelen, foltos szemeket, hátha nem tűnök majd túlzottan féltékenynek. Hiszen eddig mindenkitől megkaptam, hogy: jajj de édes, mindjárt megzabálom, úristen de arii, és társait, eléggé kellemetlen abban a hitben élni, hogy pont az egyik legjobb haverom szúr hátba egy ilyen kijelentéssel. A mosakodós jelenetre inkább nem is reagáltam immáron. Amikor rájövök, hogy mekkora baromságot csináltam és milyen képeket vágtam, legszívesebben elásnám magam, hogy ott tomboljam ki magamat, amiért ilyen hülye voltam. A simogatása persze jól esett, annak ellenére is, hogy a korábbi mosdatós témánál egy kissé elszálltam magamtól. Na meg most is sikerült valamit bénáznom, így meg sem lepődtem a belőle felszakadó nevetésen. Naná, hogy hátravágom a füleimet és nem tetsző pillantásokat küldök felé. Ezt megint sikerült azzal kompenzálnia, hogy a hasamat vakargatta felfelé menet, ami azért igencsak jó érzés volt. Ebben a formában voltak pontok, amiket sose tudtam elérni, így most eléggé hálás szemekkel pislogtam le a kezére. Mégis csak eljött a pillanat, hogy az emberi formámat átvéve jelenjek meg előtte. - Akkor lettünk volna bajban, ha azt mondod a kinézetem pocsék. – húztam el a számat immáron összefont karokkal. Türelmesen vártam ameddig befejezi a csuklya igazgatását. Nem szóltam be, csak hagytam, hogy azt csinálja, amit akar, minden bizonnyal ő jobban össze tud rakni öltözködésileg, mint én saját magamat, aki még ahhoz is lusta, hogy ágyba menet levegye a zoknit. - Minek erőlködjek, ha van aki helyettem megcsinál mindent? – ejtettem felé egy gúnyos vigyort, na persze felkészültem az esetleges durcás képére, ezért védekezőn felemeltem kezeimet magam előtt. – Ugyan, pont rátapintottál a lényegre. – mutattam rá ugyanazzal a vigyorral képemen, ami a későbbiekben egy lágy mosolyba kanyarodott. – Majd ha végzek a sulival talán lesz, aki főz is majd rám. Az is rengeteg macerával jár. – panaszkodtam a tarkómat vakarászva, végül a kioktatására megszeppent fejjel meredtem rá. - Ugyan már, sokkal egyszerűbb, ha csak átváltozok, mintsem ötven réteget magamra aggassak, mielőtt elhagynám az épületet. Valld be, az én megoldásom ötletes és hasznos is. – sóhajtottam fel. – Anyám kettő pont nulla leszel itt a végén, úgyhogy nem panaszkodok, legközelebb normálisan felöltözök. – emeltem kezemet a szívemre a hatás kedvéért, aztán hátha nem neheztel rám emiatt. Pedig nekem tényleg kényelmesebb volt állati alakban átszelni az udvart. Nem kellett kínlódnom a sálammal és a sapkámmal, ami nem mellesleg állandóan összeborzolja a hajamat, mely levétele után úgy nézek ki, mint egy szénakazal. - Miért ilyen jók a megérzéseim? – sóhajtottam fel kelletlenül. Hisz’ pont az imént imádkoztam azért, hogy ne hozza fel a témát, erre tessék. – Nos… Az egy merőben érdekes sztori. – kezdtem bele egy zavart mosoly kíséretében. – Mondjuk úgy, hogy egy apró… hm… hiba? Nem, nem, ez túl durva kifejezés rá. Nem tudom mi ütött akkor belém, csak azt érzem, hogy valami más lett. Tudod, nem vagyok jó az ilyenekben, szóval nem válthatnánk témát és beszélnénk erről később? – vetettem fel az ötletet. Úgy éreztem túl durva lennék és nyers, ami kellemetlenül esne Vincent számára, holott a szavaim közel sem tükrözték azt, ami legbelül dúlt bennem.
Nem tudtam rá haragudni, sose tudtam hosszútávon dühös lenni rá, pedig számtalan olyan alkalom volt, amikor a lusta bosszantó volt számomra. Mégse tudtam veszekedni vele emiatt, vagy éppenséggel haragot táplálni iránta. Ő ilyen volt. Már hozzászoktam, de az nem volt szép a részéről, hogy továbbra is adta az ártatlant nekem. ‒ Ne nézz így rám! Minden mosómedve zabálnivaló ‒ fordítottam el zavartan a fejemet, miután rájöttem, hogy mit is mondtam. De nem tehettem róla. Azzal, hogy itt gubbasztott előttem egy bundás alakjában, nagy gombszemeket meresztett rám, és hallgatott, mint a sír, elérte, hogy a végén butaságokat hordjak össze. Bár nem tagadtam, imádnivaló volt mosómedveként, de nem akartam, hogy elteljen magától, így inkább minden mosómacit aranyosnak neveztem. Az ártatlan feje azonnal megváltozott, amikor közöltem vele, hogy nagyfiúként ideje erőt vennie a lustaságán, és nem ártana, ha néha tisztálkodna. Elmosolyodtam, amikor durcásan hátracsapta a füleit. Gondoltam, hogy most majd jól bevágja a hisztit, és megpróbálja elérni, hogy megfürdessem, de keményen tartottam magam. Nem engedtem neki. A simogatással mégiscsak sikerült kiengesztelnem valamennyire. Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezi ezt. Szóval nevettem rajta, amikor elesett, mert szerintem irtó aranyos volt az ügyetlenkedése. Akármikor mosolyt csalt volna az arcomra vele. Abból, hogy megint lelapított fülekkel bámult rám, sejtettem, hogy megint durcázott, mert jót derültem rajta. Meg is próbálkozott azzal, hogy a kakis tappancsával hozzám érjen, de még időben sikerült rászólnom, mielőtt sunyi módon összekent volna. Cserébe, miközben felfelé lépcsőztem, a hasát vakargattam. A bagoly és a mézesfalásbeli rendelése elküldése után ismét Noah-nak szenteltem a figyelmemet. Főleg, hogy méltóztatott emberi alakot ölteni. ‒ Pontosan, nem egészen ‒ bólintottam, majd szórakozott mosollyal hozzátettem, miközben már a csuklyáját igazgattam. ‒ Nem a kinézeteddel van baj, hanem a megjelenéseddel. Azt hiszem, most már az utóbbi is megfelelő ‒ magyaráztam neki, bár szinte biztos voltam benne, hogy lesz egy-két megjegyzése ezt illetően, s láss csodát, igazam volt. ‒ Én ezt sosem tagadtam ‒ nevettem fel vidáman. ‒ Rend a lelke mindennek, csak te nem akarod ezt megérteni ‒ tettem hozzá egy fél oldalas mosoly kíséretében. Anyám is ezen a véleményen volt, sőt, mondhatni, a rendmániát tőle sajátítottam el. ‒ Azért, mert volt valaki, aki takarított utánad? ‒ kérdeztem kacagva, de természetesen csak ugrattam. Bár, nála ki tudja, hogy milyen szándékból kezdett barátkozni velem annak idején, de azóta se bántam meg, hogy találkoztunk. ‒ Eggyel több oka arra, hogy legközelebb használd a kobakodat, és az időjárásnak megfelelően öltözz fel ‒ ingattam a fejemet. Ha megbetegszik nekem, akkor napokig, sőt akár hetekig ápolgathatom. Nem mintha ez problémát okozott volna számomra, de örültem volna, ha továbbra is egészséges maradna. Azonban, sikerült elvesznem azokban a kék szemekben, és csak a hangja zökkentett ki. Bambán bámultam rá, majd megráztam a fejemet. ‒ Ó, igen, igen. Csak arra gondoltam, hogy akkor most… Tudod, ami a viadukton volt… Hogy akkor most te…? Vagy… Na, szóval, hogy akkor mihez is kezdünk majd? ‒ kezdtem bele zavartan, hiszen némileg engem is feszélyezett a téma, nem tudtam miként hozhatnám fel, vagy miként kérdezhetnék rá az érzéseire. Egyedül abban voltam biztos, hogy mihamarabb szerettem volna letisztázni a dolgokat, hogy ne kergessek hamis ábrándokat.
Hiába szorítom majd sarokba magam a bagolyházban, ez a kis szórakozás nekem is kijárt. Másrészről majdnem szétfagytam, jó is volt egy kicsit szaladgálni. A ciccentésére továbbra is adtam az ártatlan fejemet, szavaira viszont megszeppenten pillogtam fel rá. Elolvad? Miből van ő? Cukorból? Mondjuk, imádnivaló lehetek, az tény. Még én is szétölelgetnék egy mosómedvét, ha ilyen fejjel állna elém, mint most én Vincent elé. Eddig a csajoknál jött be ez a mosómacis téma, úgy látom még mindig akad a másik nemből is. Elégedett vagyok, hisz’ ebben a formában mindig elérem a kívánt hatást. Kissé sértődötten csaptam hátra apró füleimet, miután kijelentette, hogy ő bizony nem fog megfürdetni. Ám legyen, de én túlzottan lusta vagyok hozzá, főleg, ha egy ilyen kakiban mászkálós dolog után kellene eltévednem a fürdő felé. Fáradt vagyok és végtelenül lusta, ami talán egy rossz pont, de a fürdéshez sose motivált semmi. Megvoltam én mindig is a bőrömben, csak megszokásból járok mosakodni, hogy azért mégse egy szagló diák forgassa fel a suli életét. A simogatása rettentően jó érzés volt. Valahogy mosómedve formában sose tudom eltalálni azokat a pontokat, ahol jólesően meg lehet vakarászni. Neki mégis sikerült, egészen addig, ameddig ki nem nevetett, amiért elhasaltam előtte. Nem esett jól, na persze tudtam, hogy külső szemlélőként én is sírva röhögtem volna a saját bénázásomon. Ettől függetlenül sértődötten lapítottam füleimet, ezt egy kicsit kompenzálta azzal, hogy a karjaiba vett, de még itt se tudtam megállni, hogy ne nyújtsam felé az egyik mancsomat amolyan rémisztő jelként. Vicces volt, ahogy rám szólt, és bármennyire is meg akartam volna érinteni a ruháját vagy az állát, inkább visszahúztam a mancsomat és türelmesen vártam ameddig felbaktatott a második szintre. Kénytelen voltam beadni a derekamat és visszaváltozni az eredeti alakomba. Miért is kellett neki ennyire győzködnie és erőltetnie ezt? Hisz’ nem az imént mondta, hogy mosómedve formában elolvad tőlem? - Hogy… nem egészen? – vontam fel egyik szmeöldökömet, s sejtelmes pillantásokkal figyeltem, ahogy mögém kerül. Az anyag megmozdult rajtam, viszont hiába sandítgattam hátra, nem tudtam teljesen leellenőrizni, hogy mi folyik ott hátul. – Valld be, a tisztaság és a tökéletesség a mániád. Már értem miért kezdtelek megkedvelni elsőben. – mosolyogtam rá egy rövid nevetést követően, majd kissé oldalra billentett fejjel figyeltem őt egy darabig a kioktatós rész után. – Eggyel több ok arra, hogy mosómedve formában kellett volna maradnom. Úgy legalább kevésbé fázok. – emeltem fel mutatóujjamat, mintha csak valami professzort alakítanék. - Öhm. Akartál valamit mondani? – csettintettem előtte, hisz’ itt a nagy bámuldozásában nem tudtam, hogy él-e még egyáltalán. Csak adja az ég, hogy nem arra a napra akar kilyukadni, mert jelen helyzetemben képtelen lennék normális választ adni a kérdésekre. Még én sem tudom rá a válaszokat… Egyáltalán nem.
Nem tudom mit ütött megint belé, bár tudtam, a bagolyházban úgysem tud elbújni előlem. Hagytam hát, hogy kiszórakozza magát, vagy megpróbáljon menekülni. Úgy voltam vele, hogy hadd érezze magát előnyben, utána úgyis a nyakán fogok lógni a kérdéseimmel, az érzéseiről fogom faggatni, szóval ezúttal nem tudott kibújni a beszélgetés alól. Amikor oldalra billentett fejjel meredt rám, kelletlenül ciccentettem, a mosolyomat elfojtva a szemeimet forgattam. ‒ Jaj, ne csináld ezt! Mindjárt elolvadok… Tudod, hogy szeretem az állatokat. Nem ér visszaélni a cuki pofiddal! ‒ nyafogtam. Ki tudna ellenállni egy ilyen kis maszkos banditának, mint aminek a képében tetszelgett? Olyan volt, mint valami apró Zorró, már csak egy pici kard és egy kalap hiányzott a szettből, de ennyi erővel elmehetett volna Csizmás Kandúrnak. Kalapot meg csizmát talán még tudnék is készíteni neki. A makacs fejrázásával még inkább azt érte el, hogy ellenkezzek. Én is megráztam a fejemet, s a kezeim továbbra is a csípőmön voltak. ‒ Hát, akkor szépen visszaváltozol, és utána mosakodsz meg ‒ feleltem neki. Nem értettem, többnyire neki volt eddig problémája a melegekkel, s mégis azt akarta volna, hogy fürdessem meg? Oké, oké, mosómaciként lett volna, de ez csak számomra tűnt túl intimnek és gyorsnak? Hiszen még nem is tisztáztuk a dolgokat… Azonban, a simogatás nem zavart, sőt, mivel szinte csak a fejéhez értem hozzá, így aztán egyáltalán nem volt furcsa. Nem tehettem arról, hogy kinevettem, amikor elesett, tényleg nagyon édi volt. A csalódott tekintetével és az ügyetlenkedésével kiérdemelte, hogy a kakissága ellenére a kezembe vegyem. A sunyi tekintetét látva, és azt, hogy az egyik tappancsával felém nyúlt, rászóltam. ‒ Hé! Nincs mancs! ‒ dorgáltam meg, elvégre, ha összepiszkította volna a kabátomat, akkor neki kellett volna kihozni belőle a bagolyürüléket. Szóval, jobban tette, hogy tényleg nem ficánkolt annyit, ha már egyszer a kezembe vettem, akkor őlustasága örülhetett volna, hogy hajlandó voltam magammal cipelni, mert órákba telt volna, mire a dagi fenekét két teljes szinttel feltornázta volna. A mérges morranására ügyet sem vetettem, addigra már rég a baglyommal voltam elfoglalva, ráadásul, így is épp annyira voltam óvatos, amennyire tőlem telt. Arról már nem tehettem, hogy ez nem tetszett neki. Ezek után megkérdeztem, hogy egyáltalán óhajt-e velem szavakkal is kommunikálni, és magamban jókat vigyorogtam a reakcióján. A visszaváltozását következően, a bal kezemet az számhoz emelve, hümmögve körbejártam. ‒ Nem egészen ‒ feleltem a háta mögött, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy megigazítsam a pulóvere csuklyáját. ‒ Na, most már elégedett vagyok ‒ tettem hozzá vidáman, leporolva a kezeimet. Ezután visszatértem a korábbi helyemre, és a fejemet ingatva néztem rá. ‒ Amúgy, komolyan Noah? Tél van… ‒ csóváltam a fejemet. Nem akartam, hogy megbetegedjen, így a szavaim mögött lévő neheztelés leginkább arra irányult, hogy aggódtam érte a saját butasága miatt. Ciccegve bámultam őt, teljesen elfeledkeztem arról, hogy mit is akartam mondani. Pusztán elég volt belenéznem azokba a kék szemekbe, hogy számomra megszűnjön létezni a világ.
A menekülés a játék része volt. Akartam egy kicsit szórakozni a hideg idő ellenére, ez legalább egy kicsit melegséggel töltött el és nem figyeltem annyira arra, hogy jégcsappá fogok fagyni. Meg aztán, tudtam merre felé tart, így nem volt fő okom arra, hogy megálljak és megvárjam. Türelmesen néztem fel rá, mikor ő csípőre vágott kezekkel magyarázott nekem. Oldalra billentett fejjel meredtem rá, beadva a cuki, bocsánatkérő képemet tovább fokozva a cukisági faktort. Az emberek többnyire szeretik a kicsi, aranyos, pufi állatokat, hát miért ne élhetnék ezzel vissza? Szeretem, ha babusgatnak, ha törődnek velem, főleg akkor, ha nekem csak lustulnom kell közben és élveznem minden egyes percét. A bagolykaki nem különösebben zavart, ellenben tisztában voltam vele, hogy Vincent részéről ez teljesen más volt. Mondjuk én sem rajongtam túlzottan azért, hogy majd emberi alakban szagolgassam a tenyereimet, amiért azok a madárürüléktől bűzölögnek. Ja, asszem’ nem gondoltam át eléggé, de kit izgat. Innen úgyis a fürdőbe lesz a menetel, az pedig, hogy ilyen alakban kell-e majd oda is mennem, a későbbiekben kiderül. Arra az érvelésére, hogy egyedül is menne a mosakodás, csak makacsul megráztam a fejem. Az hétszentség, hogy ilyen alakban meg tudnám oldani a problémáimat, ellenben a visszaváltozáshoz lusta voltam. Meg amúgy is, ki ne akarna megfürdetni egy kis bundást? Aki még hagyná is magát. Részemről semmi gond nem lenne, sőt, tök jól ellennék, még akkor is, ha jelenleg fogalmam sincs mi történik köztünk azóta a nap óta. Az átváltozás egy kissé érzékenyen érintett. Eszem ágában sem volt emberi alakban szemezni vele, addig, ameddig fel nem hozza azt a napot. Kínosnak éreztem, valahogy az a fickó nem én voltam. És… A tudat, hogy ezt általában csajokkal szoktam tenni még inkább kiborít. Nem vagyok homofób, talán kezdetben az voltam egy bizonyos részben, de Vincenttel egész jó haverok lettünk elsőtől kezdve, így félre tudtam tenni a melegek iránti undoromat. Erre tessék, én is az volnék? Közelebb kavarodtam hozzá, hogy azért mégse legyek teljesen szemét és makacskodjak tovább. Maga a simogatást jólesően tűröm, ritkán adatik alkalom arra, hogy gyengepontjaimat eltalálják, ám jelenleg neki sikerült. A nagy öröm közepette viszont sikerül bénáznom egyet és a földön kikötni. Mondanom sem kell, hogy ez is egy kínos szituáció volt. Már-már csalódottan pislogtam fel rá, erre ő megemel a magasba. Elsőre hunyorogva néztem rá, hogy most akkor mi van a kakifóbiájával, de aztán rászólt a lábamra. Még azért gúnyos tekintettel felé nyújtottam az egyik mancsomat, végül a hátamon kötöttem ki. Igyekeztem eleget tenni a kérésének és nem ficeregni, még véletlenül összekoszolnám a ruháit. Így mozdulatlanul pislogtam a tető felé miközben szép lassan haladtunk felfelé. A következő pillanatban megint a földön kötöttem ki, amit egy mérges morranással konstatáltam. A kérdésre párat pislogtam, a magam unott fejével, végül egy levegő kifújást követően felvettem emberi alakomat. - Elégedett vagy? – poroltam le magamat, még mielőtt rá emeltem volna kék szemeimet, végül összefont karokkal dőltem a falnak, s figyeltem őt tovább.
Nem értettem, hogy miért menekült annyira előlem. Elvégre, nem kerülhetett örökké, bár volt egy olyan érzésem, hogy szórakozott velem, és fel akart bosszantani, de engem nehéz volt kihozni a sodromból. Nem is emlékszem rá, hogy mikor borultam ki utoljára. Miután megérkeztem a bagolyházba, a szavaimat egyből a mosómedvéhez intéztem, s a pillantása miatt csípőre tett kezekkel feleltem neki. ‒ Ne nézz így rám, Noah! Nem tehetek róla, hogy téged nem érdekel az ürülék, attól még undi ‒ húztam el a számat. Erre igazán kényes voltam, ráadásul, idebent mindig attól rettegtem, hogy rám pottyant egy bagoly. Amikor talpra ugrott, és könyörgő szemekkel nézett rám, a mutatóujjamat ingatva ellenkeztem. ‒ Na, na, nagyfiú vagy, tudsz egyedül is mosakodni ‒ érveltem az ellen, hogy ne kelljen megfürdetnem, meg aztán, hiába lett volna mosómedve alakban, attól még ő Noah volt, és kicsit furán vette volna ki magát, ha én fürdetem őt. Legalább is, engem eleinte tuti feszélyezett volna a dolog. Az nem izgatott, hogy jelen pillanatban egy külső szemlélő számára úgy tűnhetett volna, hogy egy állathoz beszélek, ezt már megszoktam, nem éreztem hülyén magam, de Noah fürdetése mégis csak más tészta volt. A kérdésemre hátrálni kezdett, én pedig egy fásult sóhajjal állapítottam meg, hogy ez így nem fog menni. Pedig sok mindent meg kellene beszélnünk, amelyet addig nem tudtunk, amíg egy álarcos kis bandita képében tetszelgett. Legalább azt a kérésemet teljesítette, hogy jöjjön közelebb, és kuncogni kezdtem, amikor bújni kezdett hozzám. Nevetésben törtem ki, amikor hasra esett. Néhány bagoly elégedetlen huhogással adta a tudtunkra, hogy nem tetszett nekik, hogy megzavartam a lelki békéjüket. ‒ Na, gyere bundás‒ mosolyodtam el, majd kicsit megemeltem őt, hogy ellenőrizzem, mennyire borította bagolykaki. ‒ Nehogy hozzám érj a talpaddal! ‒ figyelmeztettem, majd a karjaimba vettem, mint egy kisgyereket, és elindultam a felsőbb szintekre, hogy megkeressem a baglyomat. A második szinten meg is találtam a helyén, ott leraktam Noah-t a földre, majd előhúztam a zsebemből a levelet meg egy kis zsineget, és a borítékot a füles baglyom lábára erősítettem, majd útra bocsájtottam. ‒ Egész nap bundában akarsz tartózkodni? ‒ pillantottam le kérdőn a barátomra, miután a postásom elhagyta a tornyot. Mert akár órákig is tudtam volna beszélni neki, de azért mégis csak kíváncsi voltam, hogy Noah mire gondolt, és örültem volna, ha végre megbeszélnénk a dolgainkat, ugyanis a karácsonyi szünet előtt sikerült meglepnie, azóta, vagy nemigen volt alkalmunk találkozni. Ha pedig összefutottunk, akkor meg nem került szóba a téma.
Menetközben majdnem kiadtam valami furcsa hangot, ami a nevetésemet jelezte volna, de igyekeztem visszafojtani, s tovább iparkodni a bagolyház felé. Már amennyire a hó engedte, mert igencsak morcos képpel küzdöttem át magam a hótengeren. Inkább ez, mint a halálra fagyás. A bundám valamennyivel melegebb, nem fogok erről a luxusról lemondani, még akkor sem, ha át kellett küzdenem magam a fedett hídig. Onnantól nem volt nehéz dolgom, időben sikerült elkapnom az épp csukódó ajtót, s besurranni mellette. Igaz, egy kicsit neki kellett feszülnöm, de nem akartam megkockáztatni azt, hogy odacsukom saját magam. Egy kicsit kilapultam volna az ajtófélfa és az ajtó között. Hangosan vágódott be mögöttem az ajtó, én ezzel nem foglalkoztam, tovább szedtem a kis lábaimat, aztán türelmesen várakoztam. A földre tapadt mérhetetlen nagy ganéj sem zavart, sokkal inkább kötött le az a gondolat, hogy mit fogok tenni, ha Vinc megérkezik. A bagolykakis megjegyzésére jelentőségteljes fejjel pislogtam fel rá, imitálva nemtörődömségemet. A mosdatásra viszont ülő pozícióból rögtön talpra vágtam magam és ismét bevetve a nagy szemeket néztem fel rá kissé csalódottan, mégis szuggerálva, hogy naaa, gondold meg magad. Még poén is lenne, direkt kicselezném a kádban és odébb úsznék. Az fix, hogy egy idő után megunná és lehet ott is hagyna, de csupán a móka kedvéért, és szerintem egy mosómedve fürdetés még fel is dobná a napját. Arról nem is beszélve, hogy nekem baromi jól esne. A kérdésére egy ideig elgondolkozva meredtem magam elé, aztán a fal felé tolatva csóváltam meg fejem. Nem akartam itt és most átváltozni, mivel nagy valószínűséggel a viselkedésem furcsa és szokatlan lenne, a végén még valami hülyeséget hordanék itt össze. Szóval nem, a válaszom egyértelműen nemleges. Azért a következő szavainak eleget tettem és elé ballagtam, ugyan fenntartásokkal, de megtettem. Talán egy kicsit mégis hajlani kezdtem az igen felé, hisz’ a keze vészesen közelebb került hozzám, s a fejemre érkezve kezdett el simogatni. Egy idő után a fülemhez tért, így kénytelen voltam közelebb bújni és a fejemet a tenyerébe nyomni, fúrni. Ez a fajta erőlködésem addig fajult, ameddig a nagy nyújtózkodásban, hasra nem estem egy tompa puffanással. Egy halk nyekkenéssel fújtam ki a levegőt, aztán ha sikerült, a lábaimat magam alá gyűrve tápászkodtam fel és néztem fel Vincentre, akár csak egy kölyök, akinek a fagyiját épp most vették el.
‒ Na, de Noah! ‒ felháborodottan kiáltottam utána. Semmi kedvem nem volt futni utána, ő mégis lerázott engem. Megigazítottam a sálamat, és a nyomába eredtem. Amiért pici volt, talán a hó lassította a mozgását, míg engem nem akadályozott különösebben a járásban. Ha akartam volna, könnyedén utolérhettem volna, de nem voltam hajlandó szaladgálni, és ezzel jól megizzasztani magamat. Feltűnt, hogy a bagolyház felé vette az irányt. Ezt mosolyogva konstatáltam, hiszen az én úti célom is az volt, ráadásul, onnan már nem tudott hova futni, kivéve, ha nem tanult meg bunda mellett szárnyakat növeszteni. Miközben utat törtem magamnak a hóban, magamban jókat mosolyogtam az iménti jeleneten. Noah emberként is aranyos volt, mosómedvéként meg egyenes imádnivaló, így nem tudtam haragudni a duci, borzos fejére, amiért ilyen undokul meglépett előlem. Láttam még, ahogy beslisszolt a bagolyházba, s azt is, hogy becsukódott utána az ajtó. Felsiettem azon a pár lépcsőfokon, ami elválasztott az ajtótól, no meg a mosómedvémtől, aztán óvatosan belöktem az ajtót, és gyorsan be is csuktam magam után, hogy Noah ne tudjon meglépni. Szkeptikus tekintettel pillantottam le. Arra számítottam, hogy visszaváltozott idebent, erre ártatlan, mosómaci szemeket meresztett rám. ‒ Tiszta bagolykaki lesz a bundád ‒ jegyeztem meg karba tett kézzel. ‒ Nem foglak megmosdatni, hiába nézel így ‒ ráztam meg a fejemet. Na, azt már nem, sok mindenre hajlandó voltam, de a mosómedve-Noah bundájából bagolyürüléket nem óhajtottam eltakarítani. A bagolykaki önmagában is undi volt, nem is szerettem ide fel járni, mert a csizmám talpa állandóan olyan lesz. ‒ Nem akarsz visszaváltozni? ‒ guggoltam le, mert zavart, hogy állandóan lefelé kellett néznem, így egy fokkal kényelmesebb volt. Kinyújtottam felé a kezem. ‒ Vagy legalább csak gyere ide ‒ kértem, és ha eleget tett a kérésemnek, akkor először megsimogattam a fejét, majd a füle tövénél lévő területet kezdtem vakargatni. Ha még mindig ellenkezett, akkor egy ciccentéssel reagáltam le a dolgot, és azon kezdtem töprengeni, miként vehetném rá, hogy visszaváltozzon emberré.
A mai nap alkalmával el akartam látogatni a bagolyházba. Különösebb okom nem igen volt rá, igazából csak meg akartam nézni érkezett-e valami a nővéremtől és anyámtól, ha már a télen kihagytam a családi összejövetelt. Zsebre vágott kezekkel sétáltam le a lépcsőn, majd a fordulóban eltűnve igyekeztem ki a havas időbe. Hideg volt, olyannyira, hogy a ruháim közel sem biztosítottak elég meleget. Fáztam, éreztem, hogy a bőröm egyre hidegebbé válik. Már-már dideregve ballagtam a hóba, ám jobb ötlet híján kénytelen voltam alakot váltani. Pár emberi lépés után a hóban lévő nyomok megváltoztak, és ezúttal mosómedve alakban szeltem át az udvart egyre gyorsabb ugrásokkal kikönnyítve a hóban való közlekedést. A fedett részhez érve leráztam a talpamra ragadt havat, szép sorban váltogatva a lábakat, majd a hang hallatán tettem egy fordulatot a fejemmel. Csak nem ő is erre tart? Még mielőtt jobbra tartottam volna, inkább megálltam és megnéztem magamnak milyen fejet vághat most. Válaszként megráztam a fejem és makacsul rohantam tovább a bagolyház bejárata felé, ahol belökve az ajtót igyekeztem fel. Nem vártam be, úgyis sejtettem, hogy a kijelölt célunk közös, így abban maradtam, hogy majd odafent megvárom. Hideg volt, nem is akartam fagyoskodni, másrészről viccesnek tartottam a helyzetet, hogy Vincent egy mosómedve után szaladgál. Magamban mosolyogva értem fel a bagolyházba, ahol újabb bundarázás után ültem le a fal mellé, s türelmesen várakoztam a fiú érkezésére. Közben csendben figyelgettem a plafont, abban reménykedve, hogy a baglyokra nem hoztam rá a frászt. A levelekkel meg úgy voltam, hogy majd megnézem akkor, amikor Vinc is felért. Amúgy sem számítottam tőlük bármire is. Én utasítottam vissza a családi Karácsonyozást, ami nagy valószínűséggel nem esett túl jól nekik, de el kell fogadniuk. Tisztázni akartam magamban az érzéseket, a sakkot, a jövőmet, mindazt, ami ebben az iskolában történt már hét éve. A fejemben minden kusza, talán ha Vinc felér az lesz a legjobb, ha továbbra is maradok ebben a formában. Nem tudnék emberi alakban szemtől szemben állni vele, valahogy… furcsa lenne és nem tudnám még kezelni. Ezért igyekeztem most lazán venni mindent és maradni a mosómaci alakban, így ha netán beérne a bagolyházba, lefelé pillantva veheti csak észre az ártatlan gombszemeket.
Arra gondoltam, hogy elugrok a bagolyházba, és küldök egy levelet a Mézesfalásba, amelyben egy rendelést adnék le. Némi édességet szerettem volna venni onnét, de jelenleg nem volt időm leugrani a faluba érte, azonban mindenképpen szerettem volna édes perceket okozni a háztársaimnak, és Noah-nak. Mivel hajlamos voltam a megbetegedésre, rétegesen felöltöztem. Az egyenruhám fölé egy vastag szövetkabátot húztam, a nyakamba a hugrabugos sálamat kanyarítottam, sapkát és kesztyűt, így akartam védekezni a hideg ellen. A zsebemben ott lapult a megrendelés, és miután váltottam pár szót a folyosón Bimba professzorral, most már tényleg megindultam a bagolyház irányába. Halkan dúdolgatva kerülgettem a folyosón lézengő embereket, az ismerőseimet kedves mosollyal köszöntöttem, s éppen a lépcsőkön tartottam lefelé, amikor megpillantottam Noah-t. Széles mosollyal az arcomon megszaporáztam a lépteimet, de mire kiértem, ő eltűnt. Az udvaron értetlenül pillantottam körbe, majd felfigyeltem valami furcsára. Noah lábnyomai megváltoztak. Az emberi cipőnyomokat sok pici mancsnyom váltotta fel. Halkan felsóhajtottam, és csípőre tett kézzel lassan megfordultam a tengelyem körül. ‒ Ugyan, Noah, tudom, hogy itt vagy valahol ‒ szólaltam meg szórakozott mosollyal, és elindultam a nyomok után, egészen a fedett hídig követtem őt, ahol sikerült kiszúrnom ahogy mosómedve képében az apró mancsait szedve tartott a másik oldalra. ‒ Noah, nem akarsz megállni? ‒ szóltam utána picivel hangosabban, és ismét megszaporáztam a lépteimet. Nem voltam a futás híve, nem is szerettem, de a hosszú lábaim miatt, ha akartam, tudtam gyorsan járni. Válaszként annyit kaptam, hogy megtorpant, hátranézett, megrázta azt pici bundás fejét, majd elszaladt. Fásultan indultam utána, őt szólongatva. Ha azt hitte, hogy majd futkározni fogok utána, akkor nagyon tévedett. A végén még beleizzadtam volna a ruhámba, a hajam is csapzott lenne, és az arcomról is folyna a víz. Nem akartam ilyen időben kimelegedni.
