Fritzwilliam Oberlin Hook

Tárgy: Fritzwilliam Oberlin Hook 2016-02-16, 02:42

"If you are going to get wasted, then get wasted elegantly."

Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Fritzwilliam Oberlin Roderich Hook
Születési hely és dátum: 1972. 12.24 - London
Csoport: (Ex-Halálfaló, de psszt...) Varázshasználó
Patrónus: Cápa, minden értelemben. De szeretem Raziel Z. Arkellnek szólítani
Képesség: -
Mágikus adottság: Nope. Semmi.
Kiemelkedő tudás: Olyasmik, amelyekről egy úriember nem beszél társaságban... (És persze minden, ami egy aurornak kell)

Belsőségek

+18!
Minden azon múlik, melyikkel találkozol először: a látszólag őrülttel, vagy az úriemberrel? Az első végignyalja leplezetlenül az ajkait, sötét tekintetében olyan viharok dúlnak, amelyek minden tagodról lerángatják a ruhát, aztán élvezettel szaggatják darabokra csak puszta szórakozásból, hogy végül minden lenyelt gondolatod és érzésed nevetve vágja vissza az öledbe, és hagyja rajtad megszilárdulni a saját rettegésed... Legalábbis ez tükröződik a soha nem nyugvó tekintetben. Az úriember meghív egy italra, kényelmesen hátradől, szája szegletében udvarias félmosoly ül, elfordítja a fejét, csengőn nevet fel a szavaidra - és te többet akarsz az intellektusából, a stílusából, mert sokat tud a világról, úgy ismeri a legjobb italokat, mint ahogy szeretnéd, hogy téged ismerjen...
Azt hiszed, egyértelmű, melyikkel jobb találkozni, de még nem jöttél rá, hogy régen mindegy, mert örökre véged van abban a pillanatban, hogy felkeltetted az érdeklődését. Magának akar, megszerez és megtart majd, te pedig soha nem tudod meg a titkait, amelyeket féltékenyen őriz, sosem látsz a pompásan felépített történetek mögé, nem tudod meg, igaz e bármelyik, de nem is számít igazán.
Úgy táncol, mint senki más, a rend őre reggel héttől ameddig kell, pontosan érkezik a randevúra, ugyanakkor ő az is, aki szórakozottan húzza zsigerig a köteleket a csuklódon, a füledbe súgva a legrosszabb rémálmod, és bármit megtenne a hatalomért. Azt hiszed, könnyen kiismerhető utolsó svindler, és ő készségesen a kezedre is játszik, eszébe sem jut felhívni, legközelebb a nevedre sem emlékszik, amit pedig olyan érzékien suttogott, miközben együtt voltatok. Ugyanakkor lehet ő a gyöngéd barátod, az, aki meghallgatott a legfájóbb pillanatokban is, akinek a vállán kisírtad magad, és ez a két szerep nem zárja ki egymást. Jó lesz, ha hamar megtanulod, hogy sosem fogod megismerni, sosem kell megmentened, és főleg - a legtöbb, amit tehetsz, hogy imádkozol valamelyik istenhez, hogy a következő körben ne forduljon ellened a körhinta személyiségének csúnyábbik arca... látszólag minden ok nélkül.
De Merlin szerelmére, soha ne kényszerítsd lépcsők megmászására...! Már ha nem akarsz rövid életű lenni.

Külsőségek

+18!

Igen nehezére esne elbújni a tömegben a 180 centiméterével, de nem is feltett szándéka - mindig a megfelelő öltözékben jelenik meg, alkalomhoz és közönséghez illően. Kifinomult, és utálja, ha be kell koszolnia a kezét, de ez sem lelkiismereti kérdés, csak egyszerűen nem tartja elegánsnak a száradó testnedveket a műgonddal válogatott ruháin.
A kisugárzása megosztó, de leginkább ízlés kérdése. Élénk és kissé ijesztő a mimikája, ennek köszönhetően aztán van, aki halálra rémül az első szavakat követően, melyek bársonyos, de férfiasan rekedt hangon hangzanak el, és Fritz szeret is a megjelenésére támaszkodni, ha emberek meggyőzéséről van szó. A jó ízlés bőven elég hiúsággal párosul ahhoz, hogy sok időt fordítson a testedzésre, de ezt a munkája amúgy is megkívánja, bár általában egyik arcával találkoznak csak. Ha úgy adódik, nem fogja vissza egyik területen sem az esetleges beöltözés, eszközök használatában, otthonosan mozog mind a varázslók, mind a varázstalanok között. Jellegzetes parfümöt használ, amely második bőrként veszi körül, könnyű felismerni róla.
Helyzettől függően változik a magatartása - a hivatalban mindig kihúzott háttal, egyenesen jár, szinte komornak tetszik, ritkán látják mosolyogni 'a háború miatt', míg 'civilben' szinte folyamatosan vigyorog, és ilyenkor a szavai kissé elnyújtottabbak, selymesebben csengők is. Ennek megfelelően váltakoznak a gesztusai is, előbbi esetben visszafogottak, csak akkor mutatkoznak meg, ha szükséges, míg ha nem aurorként lép fel, jellemző rá a látványos gesztikuláció, a színpadias teátrálisság.
A nyakán körben sötét, mély vágásnyom található, amely átokheg, viszont a tulajdonos halálának köszönhetően többé nem érzékelteti a jelenlétét a látványon kívül - ehhez hasonló, bár kevésbé látványos hegeket visel a testén a privát játékoknak köszönhetően, illetve az alkarján szereti álcázni az elhalványult koponyát...

Amit érdemes számba venni

+18!

- Oldozz fel atyám, mert vétkeztem!
Letérdelek a kemény, hideg dérrel borított padra, imára kulcsolom a kezeimet, és a rácson keresztül fürkészem a pap sötétbe borult arcát. Elnagyolt vonások, markáns arcél... Boros lehelet. Megvillannak a szembogarai a félhomályban, én, mint a kilövésig húzott íj, befeszülök a gesztus nyomán, de tudom, értékes perceket fogunk eltölteni így, ő meg én. Isten szolgája, és Voldemort nagyúré. Bár akár meg is cserélhetnénk a címeket, úgysem ezen múlik az életünk... Nem számít semmi, csak amit teszünk.
- Beszélj, fiam. Mi volt az első bűnöd...?
Felsóhajtok, és kicsit igazítok a talárom gallérján. Nem vagyok zavarban, de szeretném, ha ezt hinné, mert a minden igényt kielégítő drámák híve vagyok, és mert az istene színe előtt az emberek általában átitatódnak valamiféle áhítattal. De rég hallottam ezt a kifejezést... Utoljára gyerekként, a színházban, amikor még volt súlya a dolgoknak. Különösen annak a bizonyos függönynek, amely rájuk zuhant egy előadás közben. Mondjuk ki, a Hattyúk tava egyébként is egy elég látványos darab, főleg, ha a főszereplőket feldarabolja a díszlet - a takarásban álltam Finnel, rámarkoltam a kezére a suhanó halál hangjára, és zavartan, zokogva felnevettem, amikor roppant a csont, szakadt az ízület, fröccsent a vér és szakadt az anyag. Nem szenvedtek sokat, a közönség pedig tapsolt, mert azt hitték, ez is az előadás része, aztán suttogni kezdtek, kiabálás kavarodott az összeálló hangokból, de mindennél hangosabb volt az őrült, ziláló röhögésem. Finn szeméből némán folytak a könnyek, nem tudott megszólalni, én pedig csak nevettem.
Tulajdonképpen a mai napig nem dolgoztam fel, vagy legalábbis ezt szoktam mondani, ha szóba kerül. Jobban szeretem, ha azt hiszik, amit én akarok, és az áldozat szerepe nagyon is hálás... Simogató női kezek, együtt érző férfias vállveregetés, elcsöppenő könnyek, felesleges empátia. Imádlak benneteket.
- Loptam, csaltam és hazudtam, bántottam felebarátaimat, és kívántam a tulajdonukat. Többször, több módon. Gyűlöletet szítottam, kihasználtam a hiszékenységüket.
- Nem értelek, fiam. Fejtsd ki.
A perverz emberi kíváncsiság. Ez is régi ismerős, ott oson mindannyiunk ereiben lapulva, mint a patkányok a csatornában. Hiába tagadjuk, mind a rabszolgái vagyunk, láncon táncoló kurvái. Nagy kár, hogy csak néhányunknak van hozzá ritmusérzéke... De a balett-táncos szüleimnél tartottam, meg az ikertestvéremnél, akik a gyerekkoromat alkották, egészen addig, amíg az egész szilánkokra nem tört. Félvérek voltak, és ugyan érzelmileg nem álltunk valami közel, azért mégis ők voltak a felnőttek, azok, akikhez mindig oda lehetett szaladni valami hülyeséggel. Amikor egy függönyvonással eltűntek a francba, az azért bonyolulttá tette a dolgokat, és mások ezt gyakran csuklómetéléssel és hasonlókkal szokták meghálálni tinédzserként, de mi átlendültünk ezen, mert Roderich bácsi, anya bátyja nem kedvelte a sötét szemfestéket, meg azt, ha az ember szerinte mocskos mugliként viselkedik. Nem volt aranyvérű, de legalább olyan szeretettel ölelt minket a széles keblére, amikor leadtak neki, mint valami csomagot, ami átutazta az országot. Skóciát nem volt nehéz szar helynek látni, már elnézést a környék flórájáért és faunájáért, de a szemem a csillogáshoz volt szokva, én meg ahhoz, hogy mindent megkapok, amit megkívánok - itt aztán megtanultam, hogy vannak nálam erősebbek, és ez nem tetszett. A mai napig nehezen viselem el, ha fölém kerekednek valamiben... Kivéve az ágyban, bár ahhoz is kevesen értenek, de értő kezek között öröm alárendeltnek lenni.
- Mondjuk, hogy az istene kegyesebb volt hozzám, mint logikus lenne...Az anyagi javakat sem vetem meg, pedig jutott belőlük bőven. Ha már itt tartunk, ettől még kívántam bőven a felebarátomét...
- Igen, értelek, folytasd csak!
Perverz vén fószer, azt hiszed, nem láttam, hogy megnyaltad a szád...? De a zsenge éveimnél jártam. Roderich bácsi nem varázslények simogatásából szedte meg magát, és ez elég nyilvánvalóvá vált úgy... a második nap, amikor a reggeli aranykanállal érkezett, és megkérdeztem, miért tart álarcos bulikat minden pénteken. Hogy mit csinálnak, arról volt elméletem, amiket meg is osztottam Finnel, aki itt még mindig balerinának képzelte magát - szerinte ez nem a mi dolgunk, és inkább örülnünk kellene a békének és szeretetnek, amibe csöppentünk. Hát lófaszt: ahol ilyen vastag rétegben áll a valóságon az arany, ott rohad minden, csak nem érezhető elsőre. Kinyitottam a szám, és egy széles vigyor kíséretében kérdeztem rá, hogy vajon azt művelik e, amit a sikoltozó nők hangjából tudni vélek...?
Meglepő, de nem. Most, hogy idáig jutottam a történetben, biztos vagyok benne, hogy a drága tisztelendő is arra tippel, hogy azok a halálfalók abban lelték a legnagyobb szórakozást, hogy lényegében intim köpőcsészének használtak mindenféle alanyokat, de nem. Magasztosabb célt szolgált a szeánsz, aztán ha valaki közben a köpenye alá nyúlt, udvariasan félrenéztek - erről szól a bűnözés. Tudod, hogy a másik keze is mocskos, de együtt olyan szép tiszta lehet, amilyet csak akartok, mindegy, vér, bélsár, vagy könnyek borítják. De a mi drága Roderich bácsikánk az ellenállás oszlopos tagja volt, ezért rohangált mutogatós köpenyben, és ezért kötött ki néhány megbecsült auror, vagy rosszkor szemtanú az asztalon, és ismerkedett meg a főbenjáró átkok ízletes kombinációjával. Egyszer lestem csak meg őket, a második alkalommal már én is ott álltam, és érdeklődve figyeltem, hogy nyomorul felismerhetetlenné az emberi test. Azért egy halálfaló-fióka élete nem csak kínzás és móka, rögtön kaptam is a második leckét, miszerint egy úriember sosem ragozza a részleteket... De néha azért elragad a képzeletem és a nyelvem. Néha másokat is elragad.
- Fiatalon megkísértett az ördög, fiam?
Elvigyorodom, és kicsit lejjebb emelem a tekintetem a beszökő fényben. A vonásaim egy széles vigyorba tömörülnek, a vállaim egy ugrani készülő vadállatra emlékeztetnek - pedig elsősként még képes voltam ártatlannak tűnni, hiába osztott a süveg egyből a Mardekárba. Rémlik, hogy egy dolgot utáltam rohadtul a kastélyban: a lépcsőket. Valahogy az a megmagyarázhatatlan félelmem van tőlük a mai napig, hogy egy rossz lépés, és hopp, reccs, egy hopp, egy reccs lesz belőlem, és nem is élek addig, hogy megtudjam, pontosan melyik is...?
Nem mintha félnék a halál gondolatától, sokszor kacérkodtunk. Hamar elkezdtem nagykanállal falni is, Roderich bácsi nagy büszkeségére. Azért időnként a tanulmányaimra is fordítottam egy kevés figyelmet, de ez ugye kevésbé lényeges, ha viszonylag korán megtalálod magad a sötét üzletek megkötésében, a tiltott varázslény-viadalok szervezésében, és ó igen... a lepedők bemocskolásában. Voltak barátaim, akikre elkezdtem üzlettársakként gondolni, és sokan könnyeket előcsalóan hűségesek maradtak hozzám... Finn pedig élt a varázsvilágon belüli hagymázas álmában, bár azért őt is megtanítottam néhány trükkre, ha már olyan közel álltunk egymáshoz. Sajnáltam, hogy le kellett löknöm a zenekari árokba, de nem nézhettem tétlenül, hogy egész életében a rivaldában ugrál az én arcommal, elég szánalmas elképzelés volt. Járulékos veszteség, ha úgy tetszik.
Az iskola után aztán elmerengtem, mit is csinálnék szívesen, és arra a megállapításra jutottam, hogy nem is nagyon kell választanom a három kedvenc dolgom között: felvettek az akadémiára, elvégre egy olyan csillogó tehetséget nem utasíthattak el... akinek a testén megvillant az olaj az éjszakai lámpák fényében, és aki olyan igéző tekintettel nyúl a zsebedbe, ilyen vagy olyan célból, hogy még meg is köszönöd. Roderich bácsi persze nem támogatta az életmódomat, és akkor először meg is ütött, de én csak elégedetten vigyorogtam rá, a második lendülő kézbe pedig már bele is haraptam. Aki kígyót melenget a keblén, ugye...
- Értem, fiam. Ezek valóban súlyos bűnök, szinte az összes parancsolatot megszegted. Érzel bűntudatot?
- Hogyne, minden pillanatban, amikor letolom a nadrágom valaki előtt, és...!
- Csak a lényeget, fiam. A részletek nem tartoznak rám.
- Na de a nők és a férfiak, akiket...!?
- Túl sok információ. Folytasd a történetet!
Forgatom a szemeimet, és szórakozottan végigsimítok az ajkaimon... lenne mit mesélnem, de rendben, akkor ma úriember leszek.
Miután nem számíthattam további segítségre otthonról, nagyobb lendülettel vetettem bele magam az alvilágba, mint olcsó kurva a szállodai ágyba, és meg kell mondjam, jobban is jöttem ki belőle, köszönhetően a képességeimnek. Ezeknek csak egy részét kellett a korábban említett módon bemutatnom, nem azért voltam a Roxfortban iskolaelső, illetve az akadémia kicsi csillaga, hogy aztán teljesen ostobának bizonyuljak veszélyhelyzetben. A régi rendszer elkötelezett szolgái szerették, ha az ember körbeudvarolta az érdemeiket, és elég hamar sikerült kiépítenem a hálózatot, ami a mai napig ellát információval, ritka alapanyagokkal, és persze kuncsaftokkal. Szükségem volt egy támaszpontra, egy védett helyre, így született meg a Le Cigar elképzelése, és ugyan az aranyvérű kollégáim eleinte idegenkedtek a mugli közegben található klubtól, hamar rájöttek, milyen hasznos is a diszkréció. Mindezt a szükséges titokban, mert a drága tanáraim nem örültek volna, ha a közben munkába álló szemük fénye ilyesmibe keveredik. Kívülről a hely a tökéletes úriemberek mágnese, igényes szórakozás ígérő, minőségi díszlet, ami mögött néma szájak és csukott szemek kereskednek egymással és olykor magukkal.
Azért meg kell említenem, a minisztériumi munka már kevésbé tetszett. Hamar az ujjam köré csavartam, akit kellett, jóban voltam a feletteseimmel, és isteni kávét főztem. Sok fiatal auror esik abba a hibába, hogy összekeveri az osztályt az iskolával, ahol még jár buksisimi a jó válaszokért, itt meg hiába várod a magad öt pontját a jelentkezésért, ez az alap, erre épül minden. Sokan kihullottak mellőlem, és ugyan eleinte alvilági barátaim jókat röhögtek azon, hogy nyilván én írtam a konkurenciát, nem is volt rá szükség: Fritzwilliam Hook, a szépreményű, talpraesett auror minden reggel makulátlan öltönyben és napsugaras mosollyal ült be az íróasztala mögé, míg mások könnyű sikerekre számítottak. Az első bevetésemen még néhány könnyet is kipréseltem a szememből, amiért meghalt az a nő... Igazán díjat kellene kapnom a tehetségemért. Még Finn szerint is, pedig csak tőle fogadom el a kritikát.
- Így aztán megöltem őket, atyám. Minden kegyelem nélkül, gyorsan és észrevétlenül.- zárom le az épp megkezdett gondolatot, a hangomban némi hidegség bujkál - De azt már nem egyedül tettem. Volt egy társam is...
- Ki ő? Hogy ismerted meg?
- Piper Fane Walsh. - lehelem, és egyetlen könnycsepp gördül le az arcomon - Ha én azt elmesélem, atyám, félek, ránk omlik a mennyezet...
- Akkor csak röviden, és kérlek, továbbra se részletezd, csak amennyire szükséges!
Piper Fane Walsh... tudom, hogy utálod, ha a második neved használják, de hát ha egyszer szórakoztat, hogy vannak emberek, akik így nevezik el a gyerekeiket? Az újraszerveződő halálfalók között találkoztam a férfivel, aki még nálam is elvetemültebb tudott lenni, ha akart, és nem temetkezett a bizarrság köpenyébe. Engem soha nem érdekeltek a muglik, őket megölni csak strigulának bizonyult, de ő a vérükkel szerette inni a reggeli kávéját is. Nem csoda, hogy összekerültünk, hasonló módszerekkel, és hasonló kegyetlenséggel dolgoztunk, emellett a Nagyúr úgy rendelkezett, hogy legyen egy minisztériumi összekötője, ez a kurva nagy megtiszteltetés pedig engem ért. Még mindig fáj, amit az első közös éjszakánkon kaptam tőle, pedig évek teltek el...
Élveztem azt az exkluzív hangulatot, ami egy halálfaló-gyűlést jellemez, habár sokáig voltam csak biodíszlet, egy érdekes játékos, és nem mondanám, hogy a végére magasra emelkedtem volna, viszont nem kellett feladnom a közben beindult aurori karrierem sem. Jobban szeretek a háttérben tevékenykedni, mindig is inkább Finn hajkurászta az elismerést.
Minden jónak vége van egyszer, ennek az időszaknak is - Piper még mindig az oldalamon van, és mi tudjuk, mit akarunk: hatalmat. Olyasmit, ami csak Voldemortnak volt, és még annál is többet... Kilépni a sötétből, és tönkretenni a béke hamis illúzióját.
- Fiam, amiket most elmondtál.. azok nem megbocsájtható bűnök... Olyasmiket tettél, amelyek alól nem tudlak feloldozni, a lelked örökre a gonoszé... Nem látom, hogy a legapróbb megbánás is lenne benned. Ez a sok szörnyűség, ha igaz... úgy rajtad már nem segíthet senki és semmi! És most távozz a templomból, mielőtt...!
- Helyes. Lépjünk is túl a formaságokon akkor, már elmondtam, amit akartam. Crucio!
Élvezettel figyelem, ahogy kidől a fülke ajtaján, és a pálcája messzire gurul tőlünk a fényesre sikált padlón. Visszatükröződik az évszázadok koptatta gyertyafény, olyan csodálatos, mintha csak ünnep lenne... A feskók szinte életre kelnek, festett szemeik mind ránk fókuszálnak, és a hatalmas kereszt a lakójával most feddőn rázza a fejét: a boszorkányok fiai még ide is bejutottak. Nincs különbség köztem, és a reverenda alól kinyúló, kiégetett sötét jegyet viselő kéz között. Mindketten a magunk javát akarjuk, csak míg a szenvedő, elmenekült és olcsó álcát öltő ex-halálfaló eltévesztette, melyik tenyérből ehet, én szagról is felismerem a szándékokat.
- Tudom, hogy nem oldoz fel, Dolohov 'atya', de azért azt a szívességet tegye meg nekem, hogy megemlíti odaát, hogy nem adtam a régi barátaink kezére... Tartok tőle, az hosszadalmas folyamata lenne az elhalálozásnak, így kegyesebb. Számítsák be jó pontnak.
- Te... te... elárultál... mindenkit...?!
- Hogy elárultam a szép aurori jelvényemet? Igen. Hogy elárultam a Nagyurat? Előfordulhat. De hogy elárultam e magamat? Ugyan. Hűséges vagyok a legvégsőkig.
- A-akkor... miért?!
- Emlékszik, hogy egyszer megmentett a lebukástól? Mondjuk, hogy visszafizettem az adósságot. De egy úriember sosem ragozza túl... Avada Kedavra!

Tárgy: Re: Fritzwilliam Oberlin Hook 2016-02-16, 08:54

Elfogadva!

Nos, mindenki nevében köszönöm a kisebb-nagyobb változtatásokat és a szó nélküli együttműködést, ami igazán nagy kincs. cheers

azt kell mondjam, hogy respect amiért újra nekiültél és remélem nem ment el a játékkedved. Kíváncsi vagyok miért nem szereti a lépcsőket, pedig a lépcsők jók, edzik a testet. Nos, lényegében az előtörténet remek, érdekes, izgalmas és ijesztő is egyben. A karakter az a fajta pszicho thriller főszereplő affraid

akinek már a tettei előtt tövig rágod mind a tíz ujjad körmét. Igazi angolna, mondhatni tökéletes James Bond menoarc

lenne…ha nem lenne kicsit kattant. Mindazonáltal az egyik legjobb karakter hála szempontjából, szóval remek. A történet vége elég csattanósra sikerült, ebből láthatóan a karakter igen kiszámíthatatlan, jó ha mindenki vigyáz vele. Azt hiszem nem is tartóztatlak tovább, vigyázz, kész, játssz! cat

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

Nem a barátság fakad az őszinteségből,
hanem az őszinteség a barátságból.

» Mr. Roughley & Mr. Hook
» Finnegan Ogden Hook