2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igazán értékelem Troy szándékát, hogy meg akar védeni, tényleg, de magamban már akkor tudom, hogy ezzel semmire sem fog menni, amikor még meg sem szólal. A könyvtáros, aki jelenleg itt van, csak helyettesít, de akkor is joga van bárkit büntetőmunkára küldeni. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy élvezi a helyzetet. Elvégre, hatalma van a diákok felett, amit végre alkalma is van gyakorolni, és hát... Hát, nos... Szerencsétlenségünkre mi kerültünk a közelébe, mint leendő áldozatok. Jó, Troy igazán kitett magáért, hogy felénk vonja a figyelmet, így jogos volt a dolog, de akkor sem volt oka arra, hogy engem is megbüntessen. A fiú bocsánatkérése csupán fáradtan intek egyet. Nem haragudtam rá, semmi bajom sincs vele, de néha tényleg lehetne kissé óvatosabb. Persze, a vérébe van ivódva, hogy mindig mindenhol balesetet szenvedjen, de mégis miként tudott még egy egyszerű korrepetálásból is egy hét büntetőmunkát kihozni? Troy nagyon tehetséges volt a büntetések begyűjtésében. Kész csoda, hogy mellette még áll a Roxfort. - Hát nem tudom – jegyzem meg a fiú felvetésére, miszerint ne jelentkezzünk, ha a könyvtáros nem jelzi a büntetés időpontját. Jómagam kétfelé húztam: valóban vonzó gondolat volt számomra, hogy ellógjam a dolgot, hátha előbb-utóbb feledésbe merül, hiszen tanulnom kellett. A lelkiismeretem azonban ebben a helyzetben nem hagyott volna nyugodni. Nem szerettem volna, ha közszájon forogna, hogy a tudálékos Granger szeret bajt okozni, de azt képzeli, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok, és mindenféle következmény nélkül, önkényesen kivonja magát a büntetések alól. Persze, lehet hogy Troy senkinek sem mondja el, de elég ha az, aki kiszabta nekünk a munkát, rossz embernek kotyogja el magát. Teszem azt, Pitonnak. A bájitaltanár élvezettel rágná a csontot a mardekárosok előtt, ők pedig élvezettel dörgölnék ezt az orrom alá. Márpedig, ha a mardekárosok megtudják, onnantól kezdve az egész iskola tudni fogja. Én viszont prefektus voltam, példát kellett mutatnom másoknak. Ha ez a többiek fülébe jut, akkor onnantól kezdve nem fogják komolyan venni a pontlevonásaimat, és az általam kiosztott büntetőmunkákat, hiszen én se vettem komolyan, amikor kellett volna. Megráztam hát a fejem, majd megszólaltam: - Nekem mindenképp el kell mennem, tudod... Prefektus lennék, vagy mi. Példát kell mutatnom. Az asztalhoz lépek, melyen a könyveim hevernek, de közben válaszolok Troy kérdésére: - De igen, kaptam már – jegyzem meg. Felesleges lenne tagadni a dolgot, hiszen mindenki hallott már a triónk által elkövetett kihágásokról. Felvettem a könyveimet, a fiú felé fordultam, majd folytattam: - De az más volt... Komoly okai voltak annak, hogy megszegtük a szabályokat, de nyilván te is ismered a hátterünket. Nem tagadom, komoly hírnevünk volt a diákok köreiben. Ha mástól nem is, hát akkor Fricstől, aki sosem mulasztotta el felhánytorgatni másoknak a legnagyobb kihágásokat, miközben áldozatai éppen páncélt, trófeát, vagy ki tudja mit pucoltak. Nagy eséllyel gyakran mi is szóba kerültünk. - Mindegy is – morgom az orrom alá, majd megpróbálok egy mosolyt erőltetni az ajkaimra. Némileg sikertelenül. - Nem haragszom, nyugi. Egyszerűen csak szokatlan, ennyi. De most mennem kell, ha nem gond. Van még pár beadandóm, amit meg kell írnom. Az anyagi részt később megbeszéljük. Szia! Ezt mondva magamhoz szorítottam a könyveimet, majd elrobogtam Troy mellett, végül a klubhelység felé vettem az irányt.
Nem tudom, hogy mi abban a váratlan, hogy gyógyító akarok lenni. Ő is tudja, hogy abból a két tantárgyból igazán jó vagyok, ami ahhoz kell. - Aha, az leszek majd, meglásd. Ellátom a bajodat! – kuncogok, és máris megtörténik a baj. Troy hátra, polc rá. Sima ügy, semmi meglepő. De azért megpróbálok humorizálni, és láthatóan veszi is a lapot Hermione. - Gondolod, hülyéskedem?! Hát nem látod, hogy haldoklom?! – vigyorgok, majd engedek a szavainak és rendbe hozom magam. Ez újbóli hangzavarral jár, de mit tegyek, ha annyi könyv van a közelben? Majd Hermione szépen előveszi a pálcáját, és rendet rak, nem nagy valami szerintem. Mármint neki. nekem a bűbájtan sem az erősségem, bár a közepes szintet simán megütöm. Ahogy a bokám is, ahogy elnézem a könyvtárosnő hirtelen megjelenő alakját. - Nem küldött ide senki, én jöttem, mert itt beszéltük meg – pillantok a korrepetitoromra, de rögtön meg is bánom, mert a nő figyelme a kusza hajú lány felé fordul. Ó, ezt nagyon nem akartam! De most mit csináljak? Ha szólok, lehet, hogy súlyosbítok az egészen, ha pedig nem, akkor Hermione mérges lesz rám. - Semmi köze hozzá Miss Cvikker! – emelem fel a hangom, de rögtön rájövök, hogy ez nem segített a helyzetünkön. – Akarom mondani – csendesítem le a haragom és a hangomat – Hermione csak segíteni szeretett volna nekem, a galibát én okoztam, neki semmi köze hozzá – kihívóan nézek a könyvmániás nőre, remélem, a lány ezt értékeli majd. Az egy hét büntetőmunka nem is annyira nagy gáz, simán belefér a másik kettő mellé. Ezzel semmi gondom, viszont azzal, hogy neki is ad ugyanennyit, már nagyon is zavar. - De neki tényleg nincs köze hozzá, hölgyem – ezt már megbánóan mondom, és tudom, hogy minden hiába. A tanárok nem szokták meggondolni magukat, ha büntetést adnak, maximum még többet adnak, ha vitatkoznak velük. Cvikker kisasszony elrobog, miután visszaállítja a rendet. Megjegyzem két pálcaintés volt, szóval nem, értem a büntetés hosszát, ha neki az csak annyi. - Bocsi – fordulok a barna hajú felé. – De szerencsére nem mondta, hogy mi lesz a büntetés, meg, hogy mikor kezdjük. Úgyhogy, ha ő nem jelentkezik, akkor meg sem kaptuk, nem igaz? – vidulok fel egy kissé. - Na, te meg miért szontyolodtál el? Nem kaptál még büntetőmunkát? Én emlékszem párra azért – rákacsintok, azért a „nagy hármas”, vagy az „idióta, pöffeszkedő hármas” – attól függ, hogy mki mondja, ugye – jó sok órát túrta már a földet, vagy fényesítette a soha nem járt folyosókon a páncélokat. Egyszer eltévedtem még másodévesként egy ilyen folyosóra és nem értettem, hogy mitől fényesek a páncélok, ha a kutya nem jár arra. Később megtudtam, amikor mugli módszerekkel kellett sikálnom őket. - Szerintem menjünk, ne idegesítsük tovább a nyanyát – nyelvet öltök a nő ülőhelye felé, persze nem láthatja, mert polcok takarnak el minket. Kérdően nézek rá, szerintem ő sem akar igazán maradni. Felkapom a cuccaimat is a biztonság kedvéért. Jé, nem felejtettem el…
- Gyógyító? - meghökkenek Troy szavain, hiszen nem éppen az a típusú fiú, akinek a kezei között bárki is biztonságban érezné magát, így magamban eldöntöttem, hogy – ha lehetséges – kerülöm az olyan helyzeteket, melyekből nagy eséllyel sérüléssel kerülök ki. Nem igazán szerettem volna, ha ő gyakorolgat rajtam. Mindenesetre, nem hozom fel kétségeimet a dolgot illetően, helyette szívélyese segítek neki, amikor maga alá temeti pár könyv. A csókos megjegyzésén elnevetem magam, nagyon jó viccei vannak, csak hát a körülmények, melyeket maga körül teremt, nem éppen a legideálisabbak ezek ellövésére. - Hülyéskedés helyett inkább állj fel – szólaltam meg, majd amikor a fiú elkezd feltápászkodni, segítek neki, de közben természetesen elég óvatos vagyok. Troy közelében nem szerencsés dolog kapkodni, ezt már észrevettem. Időközben zsebre dugom a pálcám, nehogy véletlenül valami Troy-féle baleset történjen. A fiú hajlamos minden éles tárgyat veszélyforrása alakítani. Tényleg nem szeretnék a páciense lenni a közeljövőben. Nagy nehezen lábra áll a fiú, én pedig szemügyre tudom venni a sebeit. Nem komolyak, így úgy döntök, nem gyógyítom be őket, hátha ezek emlékeztetik rá, hogy máskor legyen óvatosabb. Leporolom magam, majd a könyvek felé fordulok, hogy segítsek Troynak összeszedni őket, ő azonban addigra már hatalmas zajjal tereli őket a helyére. - Csendesebben! - szólalok meg némileg neheztelve, hiszen jól tudom, mennyire allergiás a könyvtáros a zajongásra. Az asztala felé pillantok gyorsan, és még éppen el tudom kapni a pillanatot, amikor rosszallóan feláll, majd elindul felénk. Úgy tűnik, Troy elég rendesen kihúzta nála a gyufát. Annyit azonban már tudok, hogy ha legközelebb korrepetálni kell a fiút, akkor nem a könyvtár lesz a helyszín. Ezzel nagy eséllyel a nő is egyetért. Troy felé pillantok hát, aki némileg komolyabb arcot ölt magára, amit észreveszi, hogy a könyvtáros a kis duónkat vette célba. Jaj, mi lesz ebből? - Sajnálom, nem direkt volt – szabadkozik a fiú, én azonban nagyon jól tudom, hogy erre már kicsit késő van. A nő egy szigorú pillantást vet felé a szemüvege mögül, majd mérgesen int egyet a pálcájával, mire minden könyv engedelmesen repül a helyére, miközben a polc is egyenesbe jön. Sejtem, hogy itt vihar készül, azonban nem vagyok az a típus, aki az utolsó pillanatban kereket old, ha a felelősség firtatására kerül sor. - Azt elhiszem, Dickens – szólal meg a nő gúnyos hangnemben, arca pedig az eddiginél is szigorúbb kifejezést ölt. A pálcát egy ingerült mozdulattal teszi a helyére, végül remegő hangon folytatja: - Amióta betette ide a lábát, hibát-hibára halmoz. Kiabál. Rongál. Mégis ki volt az az idióta, aki ide küldte magát? Troy ösztönösen felém pillant, mire a nő követi a tekintetét, nekem pedig arcomba szökik a vér. Na, igen, igaza van, ismerve a fiút, elég nagy ostobaság volt a könyvtárat választani helyszínűl. Itt ugyanis bőven akadt veszélyforrás... - Szóval, Granger – szólal meg a könyvtáros hűvös hangon, én pedig megszeppenve meredek rá. Nem szoktam ugyanis hozzá ehhez a hangnemhez, engem a tanárok dícsérni szoktak, nem megszidni. - Egy hét büntetőmunka – böki ki, mire kelletlenül felnyögök. - Igen, Granger, magának is. Lehetett volna annyi esze, hogy... khm... biztonságosabb helyre teszi ezt a magánórát. Úgy gondolom, akad elég poros polc mindkettőjük számára. Ezt mondva sarkon fordul, majd visszasiet a helyére, hogy mindenkit szemmel tarthasson, én pedig megsemmisülten meredek magam elé. Büntetőmunka? Nekem is? Prefektus vagyok! Mi lesz, ha ezt megtudja valaki? Nagy eséllyel elveszik tőlem ezt a kis jelvényt, és valaki más kezébe nyomják. Hogy lehettem ennyire felelőtlen? Lemondóan roskadok le a polc tövébe, miközben lelki szemeim előtt megjelenik McGalagony alakja, ahogy ünnepélyes keretek közt vált le, mindenki szeme láttára. Malfoy és bandája természetesen röhögve figyeli az eseményeket, Harryék pedig csalódottan. Mi lesz így velem?
Nem gondoltam, hogy a Gucci-Potter párhuzam ennyire érzékenyen érinti Hermione-t. Nagyon jó barátok, ezt mindenki tudja, hiszen szinte szinkronban kapják a büntetéseket, meg mindenféle szuper dolgot is együtt műveltek. Na, meg Potter már kiskorában legyőzte a sötét nagyurat. Azért egy kicsit meglep, hogy ki meri mondani a nevét Tudjukkinek. Állítólag eltűnt, meg minden, üldözik a Halálfalóit, akik még szabadlábon vannak, de akkor is. Nem szokás az Ördögöt a falra festeni, mert még megjelenik, ugye. Nem is vagyok olyan tudatlan mugliismeretből! - Oké, akkor… - elmondtam a titokzoknis tézisem. Erre kiröhögött, de nagyon. A könyvtárban nem szabad ám röhögni ennyire, és amúgy is ez nem ér. Elfintorodtam, de egyáltalán nem haragudtam rá, főleg a magyarázat után. Akkorra már én is vigyorog és a fejem fogtam, hogy hogyan lehetek ennyire retardált, hogy ilyeneket találok ki. Bár még mindig nem nagyon fért össze, a kis zokni a titok szóval. Mindenki tudja, hogy van az illetőn zokni, csak nem látszik, hát akkor ez marha nagy titok! De jó, ha a muglik így gondolják, hát legyen. Aztán jött a lokni, amiről gyorsan kiderült, hogy mi is. Hát, ha ezek muglik mindent elneveznek valaminek, hogy tudják megjegyezni? Lokni, és miért ez a neve? Nem találok jelentésbeli értelmet, ennél még a titokzokni is közelebb van a valósághoz. Lehet, hogy valami mugli idegen nyelven van, amit nem tudok beszélni, ez lehet csak. Lokni egyenlő begöndörített, lógó frizura elöl, vagy ilyesmi. - Auror, az jó. Én nem tudom, talán gyógyító, abban jó vagyok – tudom, hogy hülyén hangzik ez tőlem, de azok a tantárgyak mennek nekem, és mondhatni nagyon jó vagyok belőlük. Sokszor még Piton dicséretét is kiérdemlem, például nem büntet meg olyan kisebb kihágásokért, amikért másokat igen. Ennél többre nem számíthatok az öregtől. Az, hogy a Wesley fiúval nem működött a kapcsolatuk, egészen meglep, hiszen mindenről tudhatnak, ami egymást illeti. Nem igazán érheti őket meglepetés a másikkal kapcsolatban, sülve-főve együtt lógtak eddig is. Biztos Ron talált valami másik csajt, de ez már igazán nem az én dolgom. - Előfordul – válaszolom mégis, nem akarom feltépni a sebeit, mert biztosan nem felületi sérülések lehetnek. Annyira jól érzem magam, hogy hintázni kezdek és természetesen, meg is történik a baj. Eldőlök, a polc meg rám. Hermione pálcát ránt, de az nekem már nagyjából mindegy. Olyan nagy bajom nincs, némileg felszakad a szám széle, meg szenvedtem pár zúzódást, de semmi komoly. - Még egy utolsó csókot, mielőtt meghalnék – nyögök fel, de szélesre húzom véres ajkaimat, nem gondoltam ám komolyan. Még az ilyen helyzeteknek is el lehet venni az élét egy kis humorra. Félredobálom a könyveket, amikor is megérkezik a könyvtáros. Nem elég, hogy hangos voltam, aztán a szekrényt leborítottam, most a könyveit dobálom félre. Halmozottan hátrányos, ha ezt egy könyvtárosnő látja. Azonnal eltűnik a mosoly az arcomról, már tudom, hogy ebből bünti lesz, és azt is, hogy nem a könyvtárban. Gondolom, nem akar majd magának még több problémát… Úgyhogy felállok és leporolom magam, miközben a nőre nézek. - Sajnálom, nem direkt volt – csak ennyi, semmi több.
Szerencsére Troy viszonylag hamar visszament a helyére, mindenféle baleset nélkül, és én ennek kifejezetten örültem. Meg kell hagyni, fejlődőképes a fiú, hiszen ez a teljesítmény nála csodaszámba ment. Pedig jó pár szekrény volt a közelében, az asztal hegyes széleiről már nem is beszélve. Azonban ő mindennek ellenére is visszatért a székéhez, lehuppant rá, kezébe kapta a tollat, majd nyomkodni kezdte. Fogalmam sem volt arról, miféle örömöt okozhat neki ez az egyszerű szerkezet, de úgy gondoltam, nem kérdek rá nyíltan. Általában elég egyszerű oka szokott lenni annak, ha egy varázslót a muglik által alkotott tárgyak ennyire lenyűgöznek. Nagy eséllyel tetszett neki ez a viszonylag egyszerű íróeszköz. Nyilván valami más, sokkal bonyolultabb dolognak tartotta első látásra. - Persze, híres – morgom az orrom alá némileg megvetően, magam elé húzom Troy könyvét, végül tanulmányozni kezdem a következő bejegyzést, miközben még mindig füstölgök magamban. Nem igazán tetszett, hogy Troy egy kalap alá veszi Gucci-t, és Harryt. Harry azért sokkal többet tett le az asztalra, mint bárki más. Végül – nem bírva tovább a bennem fortyogó indulatokkal – megszólalok: - Azért Gucci nem olyan módon híres, mint Harry. Ő nem győzte le Voldemortot, nem kockáztatta sosem az életét. Tisztában vagyok azzal, hogy a fiú nem igazán tudhatta, mi rosszat mondhatott az elmúlt pár percben, de nem is kötöttem az orrára a dolgot. Voltaképp nem is rá voltam mérges, hanem erre a buta hasonlatra. Harry tetteit egy divattervezőhöz mérni elég nagy ostobaság volt, mit ne mondjak. - Mindegy, folytassuk – szólaltam meg, némileg enyhébb hangnemben, miután magamban mindent végiggondoltam. - Van esetleg kifejezetten valami kérdésed? Kíváncsian pillantottam a fiúra, aki némileg töprengő képet vágott a kérdésem hallatán. Úgy gondoltam, könnyebb átvenni az anyagot, ha ő kérdez, én pedig megpróbálok valami hasznos választ adni számára, amivel esetleg megy is valamire a jövőben. Nem sok idő telt el, Troy kérdő hangsúllyal szólalt meg, én pedig prüszkölve felnevettem. Nem volt szokásom senkit sem kinevetni a tudatlansága miatt, de most egyszerűen nem álltam meg nélküle. Amikor pedig az én cipőmet is szemügyre vette, akkor a könnyeim is eleredtek. - Nem... nem... - próbáltam két röhögőgörcs között elmagyarázni a dolgot neki, de ez egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak. Kétrét görnyedtem a nevetéstől, miközben megpróbáltam valami komolyabb témára gondoltam, de ez sem sikerült egyhamar. Végül – egy-két perc elteltével – sikerült némileg magamhoz térnem, majd széles mosollyal, és még némileg könnyes szemmel egyenesedtem ki. Nagy eséllyel Troy nem értette a vicc tárgyát, így gyorsan megszólaltam, nehogy komplett idiótának gondoljon: - A titokzokni egy olyan zokni, ami nem látszik ki a cipőből. Eredetileg a nőknek találták ki, mert sokan nem szerették, hogy a zoknijuk túl lóg a cipőjükön, de mostanra már van férfiaknak is. Úgy tűnt, a mai nap ilyen szórakoztató marad. Nem bántam, hogy eljöttem erre a kis délutáni különórára, hiszen már rég nem szórakoztam ilyen jól. A vizsgák miatt állandóan feszült voltam, ezért már nem sokan keresték a társaságom. Ha pedig ezt tették, pontlevonással sújtottam őket, majd egy félreeső sarokba vonultam tanulni. Nem lehettem túl jó társaság, ha jobban belegondolok. - A lokni az egy hajviselet – szólaltam meg, a következő kérdést is végighallgatva. - A nők begöndörítették a hajukat, ezt nevezték lokninak. A fiú következő kérdése némileg gondolkodóba ejt. Ötödikben kaptunk némi tájékoztatást arról, milyen irányban is tanulhatunk tovább, én azonban még mindig nem tudtam eldönteni a dolgot. A környezetemben lévő emberek többsége aurornak szeretett volna menni, és mit ne mondjak, engem is vonzott ez a szakma. Most, hogy a halálfalók nagy része eltűnt, már nem volt olyan veszélyes ez a szakma. Természetesen, még így is voltak sötét varázslók, akik veszélyt jelentettek, de már nem olyan nagy számban. Pár pillanat múltán azonban megvonom a vállam, majd válaszolok: - Őszintén szólva még nem tudom – Kissé fura lehet a fiúnak, hogy még nem döntöttem a konkrét szakirányról, de szerettem volna megvárni a R.A.V.A.SZ.-vizsga eredményeit. - Vonz az auror szakma. Hát te minek szeretnél továbbtanulni? A fiú eléggé emlékeztetett Tonksra, így az sem lepett volna meg, ha ő is az aurorság felé kacsintgat. Ugyanolyan kétbalkezes volt, mint a nő, de – mondanom se kell – Tonks ettől függetlenül elég tehetséges auror volt. Persze, csak ha nem kellett lopakodnia, mert abban nem volt született tehetség. Nagy eséllyel Troy ebben is hajaz vele.A fiú következő kérdésén némileg elkomorodtam, majd megszólaltam: - Nem működött – jegyzem meg némileg borúsan. Nem igazán szeretek erről beszélni. Persze, Ron jófej gyerek, csak éppen azzal volt a bökkenő, hogy már rég ismertük egymást. Nem igazán úgy alakult, ahogy magamban elterveztem, és ezért csalódtam. Troy eközben hátradől a székével, majd hirtelen nekiesik a mögötte álló polcnak. Ezt még szerencsésen meg is ússza, a következő mozdulata azonban katasztrófális következményekkel jár. A polc elbillen, a könyvek pedig záporozni kezdenek. - Depulso! - rántom elő hirtelen a pálcám, majd kimondom a legelső igét, amely ebben a pillanatban eszembe jut. A könyvek nagy része elrepül, és messzebb esik le, de még így is kapunk pár vastagabbat a nyakunkba. Komolyan, mintha csak egy mardekáros átkozta volna meg a fiút, hogy ennyire ügyetlen. Miután az utolsó könyv is padlót fog, Troy-hoz sietek, aki pár kötettel többet kapott, mint én. Letérdelek mellé, majd aggódva szólalok meg: - Jól vagy?
Tudtam, hogy tetszeni fog neki a golyóspenna. Naná, tudja, hogy nem akárhol lehet ilyen kapni a varázsvilágban. Bár, mint mondtam sok értelme nincs neki, de hát ő tudja, nézegesse. Oda is adom neki, vagyok olyan rendes. - Persze, tessék – elveszi, majd nem csalás nem ámítás, megnyomja a tetejét és valami hegye lesz neki, már nem tompa. Tényleg csodálkozva nézem, mert ez valami mágia biztos. Ez, ha nem lett volna elég, még firkál is vele a pergamenre, ami előtte van, ráadásul tök vékonyan. - Azta, de király – mondom elhűlve, de a legjobban az tetszett egyébként, hogy amikor bekapcsolta ilyen fura hangot adott, hogy: „klikk”. ~Klikkegni akarok vele!~ Alig várom, hogy visszaadja. Még elmondja, hogy muglik legtöbbször ezt használják, mondjuk meg tudom érteni. Amint visszanyújtja, el is ragadom tőle, mint az új legféltettebb kincsemet. - Értem – vetem oda neki, de egyébként már a tetejét nyomkodom. Tök király, ahogy eltűnik, majd visszajön a hegye, attól függően, hányszor nyomom meg. Elkezdem vadul nyomkodni, az egész könyvtárban ez megy: „klikk-klikk-klikk-klikk”. De bekell fejeznem, mert egyrészt hangos, és a könyvtárosnő véletlenül odapillant rám, amikor erre jön, mert visszatesz valami könyvet a helyére, másrészt tanulni jöttünk, vagy mifene. Bírom, ahogy magyaráz, nem is annyira tudálékos, de tény, hogy van benne valami. A lényeg viszont az, hogy kiderül, hogy kicsoda a Gucci. Nem mondom, hogy mindent teljesen megértettem belőle, de nagyjából képbe kerültem. - Szóval híres, mint a barátod. Mondjuk, Potterrel nem vágnak fel a csajoknak, gondolom – vigyorgok, persze Harry szerintem pont az ellentétem. Neki mindig szerencséje van, mint például, hogy van egy Herminóne-je, aki segít neki. Nekem nem volt sosem, és most Gucci meseter megszívatott, de már tudom, hoy kicsoda. - Na, jó, a legfontosabb, amit nem értek. Az a titokzokni. Most tényleg a zoknijukba dugják a titkokat a muglik? Nem büdös az, Hermione? Neked is van? – oldalra nézek, és le a lábára, de van rajta cipő. Szóval, ha van is ilyen titkos zoknija, nem látom. Meg, ha tele van titokkal, akkor, hogy veszi fel? Nem szoríthat az? - Az utolsó pedig az, hogy mi az a lokni? Valamit el kell lökni? Vagy lopni? De akkor minek van a fejükön? Az valami ruha? Itt van – odalapozok neki. – 1960-as években nagyon divatos viselet volt a lokni. Te ezt érted? – nézek rá, majd hallgatom a válaszát. Biztosan gőzöm sincs az egészhez, és most kiderül a turpisság. Na, mindegy, bemagolom majd, elmondom, aztán elfelejtem. Ennyi sok marhaságot én sem tudok összehordani, mint a muglik. De a repülőgép az menő! - Ugyan, ez az igazság. Segítesz nekem, pedig ismersz valamennyire, ez már a jófejség netovábbja – vigyorgok rá, majd cserébe adok is neki egy cukrot. Nos, nem úgy, ahogy elterveztem, mert orrba lövöm. Komolyan, nem semmi, amit néha leművelek véletlenül. Szándékosan sosem sikerülne. gyorsan felpattanok és megnézem jól van-e, de minden oké vele. Visszaroskadok a székre, és fújok egy nagyot, a fejemet a kezembe támasztom, ahogy felkönyökölök. - Jól van, most már mindent tudok. Te mi leszel, ha nagy leszel? – érdeklődöm, és a szemeit fürkészem. ~Nem is annyira csúnyácska, komolyan mondom. A többi fiú buta ehhez, na, mindegy.~ Legyintek egyet gondolatban, majd hátradőlök a székkel. Lassan hintázni kezdek vele, ahogy figyelem őt. - Hallom szakítottál Ronnal. Aztán miért? Ő is jó fej gyerek – vonok vállat, és fintorgok is hozzá. Nem mintha jogom lenne ilyeneket kérdezősködni, mert alig ismerjük egymást, de inkább ez, mint a mugliismeret. A következő lendületemmel viszont túlságosan hátradőlök és nekieesek a mögöttem lévő polcnak. Persze, semmi gond, felkapaszkodom, de ezzel sikerül elrántani az egészet, ugyanis ez nem egy nagy polc volt, mint általában, hanem egy különálló. Lehet, hogy ezt most akarták beszerelni ide. Úgyhogy dől rám és Hermiónére a polc, de én már nemigen megyek ki alóla… hangos robajlás, remélem neki szerencséje lesz. - A rohadt – nyögöm, ahogy záporozni kezdenek a kötetek rám.
Troy válaszára némileg megemelkedik a szemöldököm. Nagyon reméltem, hogy nem tintába szeretné mártogatni, akárcsak a pennát szokás. Nyilvánvaló számomra, hogy a fiú még életében nem látott ilyesmit, és csupán vakszerencse, no meg vakbuzgóság, hogy ezt hozta magával. Mindenesetre, némileg eltolom mellőle a tintával teli üvegcsémet, hogy még véletlenül se lehessen a közelében. Nekem nem lesz ma rá szükségem, és ha ő golyóstollat hozott magával, akkor nagy eséllyel neki sem. - Elkérhetem? - mosolygok rá ártatlanul, természetesen a tollra célozva. Amikor Troy átnyújtja, megköszönöm, benyomom a toll végét, majd az előttem heverő pergamenre firkálok valamit, mintegy prezentálva a toll rendeltetését, végül kiegyenesedek: - Így ni! Ez is írásra való, csak nem kell tintába mártani, mert ebben már alapból van... Ugyanaz, mint a penna. Elnevetem magam a fiú csodálkozó képét látva, majd visszanyújtom neki az íróeszközt, miközben válaszolok a nemrég feltett kérdésére: - Persze, néha itt is szoktam használni, de a muglik állandóan ezzel írnak. Amikor Troy elmondja, mit is vettek utoljára a mugliismeret órán, felcsillan a szemem. Élveztem, hogy végre hasznát veszem annak, hogy muglik a szüleim. Végre egy ember, akit tényleg érdekel a téma, és nem csak sértéseket vág hozzám a származásom miatt. - A divat – ismétlem örömteli hangon, majd magam elé húzom Troy könyvét, hogy jobban képben legyek. Valóban annál a résznél tartanak, aminek nagyon örültem. Lányból voltam, így eléggé értettem a dologhoz. Gucci nevét hallva felpillantottam a fiúra, majd széles mosolyra húztam ajkaim, végül némileg részletesebb magyarázatba fogtam: - Gucci egy híres divattervező, a muglik sokra tartják a munkáit. Hogy is mondjam... Lerajzol egy ruhát, amit elképzel, elkészítik neki, majd bemutatják. Modelleken. Hirtelen az ajkamba haraptam. Nekem persze egyértelmű, hogy tudom, mi történik, ha ruhát terveznek, de a fiúnak erről nagy eséllyel fogalma sem lehetett. Mégis honnan tudná mit jelent az, hogy tervezés? Honnan tudná, miként készülnek a ruhák? Ez az egész nehezebb lesz, mint gondoltam. - Na, újra – ráztam meg a fejem. - Gucci egy neves divattervező, olyan a muglik körében, mint nálunk a Walpurgis Lányai zenekar. Híres. Csak ő nem énekel, hanem ruhákat tervez, és varr meg. A muglik közül pedig elég sokan szeretnék az ő által tervezett ruhákat hordani. De sok neves táskát is tervezett már... Szinte minden mugli férfi ilyet vesz a barátnőjének, ha nagyon fel akar vágni előtte a pénzével. Kérdőn meredek Troy-ra, vajon érti-e a dolgokat, a dícsérő szavaira pedig szerényen elmosolyodok: - Köszi, kedves vagy – jegyzem meg, tényleg örülök neki, hogy nem a tanulmányaim alapján ítél meg. Mások mindig leszólnak, amiért megpróbálok jó teljesítményt nyújtani az órákon, de nem igazán veszem magamra a dolgot. Troy – mondandója végeztével – egy cukrot nyújt felém. Már éppen nyitom a számat, hogy elutasítsam, amikor a cukor egy hatalmas ugrással az orromra pattan, én pedig reflexszerűen az említett testrészem elé tartom a kezem, szemembe pedig könny szökik. Kicsi a bors, de erős. Ez a mondás tökéletesen illik az édességre, amely most tovább pattog a könyvtár egy homályos sarka felé. Nem igazán törődök vele, helyette rémült tekintettel meredek Troyra, aki most aggódva felállt, én pedig hatalmas lendülettel megrázom a fejem, ezzel is jelezve felé, hogy semmi bajom, maradjon csak a helyén. Ha olyan távolságból ekkora fájdalmat tudott okozni, mi fog történni, ha idejön? A fiú azonban nem törődött az intelmemmel, mellém lépett, közvetlenül az arcomba hajolt, én pedig foggal-körömmel igyekeztem úgy tenni, mintha semmi bajom se lenne, holott még mindig égetően fájt az orrom azon a ponton, ahol a cukor rá pattant. - Semmi bajom – szólalok meg fátyolos hangon, majd intek Troy-nak, hogy nyugodtan üljön vissza a helyére. Nagy eséllyel csak újabb baleset történne, ha továbbra is a szekrényeknek háttal áll. - Tényleg semmi gond, ne aggódj. Remélem, hogy a fiú szót fogad, és engedelmesen helyet foglal, még mielőtt nagyobb bajt okozna.
Érkezésem a könyvtárba nem volt túl zökkenőmentes, de nem is volt katasztrófa. Azt hiszem, ennek talán örülnöm kéne. Egyébként mostanában elkerül a balszerencse, mármint az igazi. Lehet, hogy valami átoktörőhöz is be kellene jelentkeznem, az is lehet, hogy átok van rajtam, igen. De az, hogy belerúgok valamibe, meg hangosan csattan valami, az nem egy nagy mutatvány. Majd ha ledől a fél szekrénysor, akkor kell megijedni, addig mindig elég bagatel lesz. Végre megvan Hermione és fogadja a közeledésem. Nem, nem úgy, hanem tényleg, ahogy írom. Leülök és megvillantom a golyóspennát előtte, amire várt reakció érkezik tőle. - Hát hogyne tudnám. Hoztam pennát, belemártom, és már lehet is használni… csak olyan fura ez az anyag, meg szerintem elég tompa és vastagon fog fogni, de a mugliknak ez biztos bejön – szórakozottan forgatom a „PAX” nevű tollat, de az is lehet, hogy ez valami név, ami bele van vésve, csak az illető elhagyta az utcán, én meg felvettem. Jaja, az Abszol úton találtam pár hete, amikor fel kellett töltenem a bájital hozzávaló készleteimet. De a lényeg, hogy nekem van ilyenem, bizony! Egyébként hoztam rendes pennát is, ha ez nem működne. - Neked is van ilyen? – érdeklődöm és felé nyújtom, hátha meg akarja nézni. Csodálkoznék, ha sosem látott volna még golyóspennát, ha már a muglik között jött. Nem értem, hogy miért hívják ennek amúgy, lehet, hogy kis golyókat kell beletölteni, az áramot csinál, és akkor működik a legjobban. Biztos színjátszós, meg ilyenek. Ja, menő lehet szivárványszínűen írni vele. De hiába is próbálom húzni az időt, nem ezért jöttünk. Meg azt sem tudom, hogy Hermione meddig ér rá. - Hát most a divat. Nem értem, hogy minek ennyi ruha, meg ilyesmi. Meg Gucci… ő nagyon üldöz, még mindig nem tudom, hogy mit jelent, meg minek van benne?! – morgolódom, de nagyjából ennyi a problémám. Kinyitom az anyagrésznél – nem nehéz, mert be van hajtva a könyv sarka ott -, és már láthatja is az összejegyzetelt részt. Továbbra sem másoltam át pergamenre, szóval itt marad, amíg ezt meg nem teszem, tehát kábé örökre. - Amúgy én nem utállak, szerintem attól, hogy okos vagy, meg stréber, még jó fej. Már amennyit tudok rólad – jegyzem, meg csak úgy, és két cukorkát veszek elő. Az egyiket becsapom az arcomba, a másikat pedig felé nyújtom. - Kérsz? Nagyon finom - nyújtom tovább felé, de a kis huncut kiugrik a kezemből és eltalálja Hermione orrát. Nagyra nyitom a szám és felugrok – természetesen hangos széknyikorgással – és odamegyek hozzá, nagyon közel megnézem őt. - Jaj, ne haragudj, nem fáj, ugye? Kérlek, mondd, hogy nem! – nézem őt, nem akartam bántani, de tényleg. csak úgy jött…
Az órarendünk szerint mágiatörténettel kezdtünk, így én szinte rögtön a terem felé vettem az irányt, miután magamhoz vettem a lehető legvastagabb könyveket, melyeket csak felleltem a közelemben, no meg persze a jegyzeteim, és a pennáim sem maradhattak el. Én voltam szinte az egyetlen, aki képes volt Binns professzor óráin ébren maradni, így nem is lepődtem meg azon, hogy – miután beléptem a terembe – álmos arcok meredtek rám mindenhonnan. Hiába, nem szerencsés a reggeli ébredés után rögtön ezzel a tantárggyal indítani. Nem törődtem semmivel sem, egyenesen a padomat vettem célba, melyen egy cetli várt, némileg kusza kézírással. Miután letettem a holmim, felvettem a papírt, és némileg erőlködve olvastam el. Bárki is írta, aligha nevezik be szépíróversenyre.
Szia Hermi! Óra után kérdezni szeretnék valamit tőled! Légyszi várj meg! Troy!
Összeszaladt a szemöldököm a becézés láttán, általában nem szerettem, ha így hívnak, habár annyira nem ismertem Troy-t, hogy ezt személyesen is közöljem vele. Mindenesetre, nem igazán tudtam eldönteni, mit is szeretne tőlem a fiú. Elkérné a jegyzeteimet? Nem valószínű, hiszen ő Hollóhátas volt, számtalan társa volt, akitől kölcsönkérhette volna, aligha fordulna ilyen ügyben hozzám. Hirtelen semmi ötlet sem merült fel bennem az üggyel kapcsolatban, így egyszerűen csak levetettem magam a padom mögé, kinyitottam a könyvem, magam elé tettem egy pergament, és vártam, hogy Binns professzor is megjelenjen, amit hamarosan meg is tett. Pár percen belül kezdetét is vette az óra, és néhány mondat után már szinte mindenki álomra hajtotta a fejét. Jómagam hősiesen álltam a sarat, majd amikor kicsengettek, vártam. Hamarosan Troy is felbukkant, és elmagyarázta, végtére is mit szeretne tőlem. A megbeszélés alatt végig toporogtam, hiszen nem sok időm volt a két tanóra között, de a korrepetálást szívesen elvállaltam. Megbeszéltük, hogy a könyvtárban tartjuk meg a dolgot, és négykor várom, végül sietve távoztam, hogy még időben odaérjek a következő órámra. Ígéretemhez híven négyre már a könyvtárban voltam, de Troy-t még semerre sem találtam. Az órára pillantottam, mely szerint még kerek tíz perce maradt. Elindultam hát egy félreeső asztal felé, mely lehetőleg kellően távol helyezkedett el a legközelebbi szekrénytől. Személyesen ugyan nem ismertem a fiút, de a hírneve már rég a fülembe jutott, ráadásul órákon is elég rendesen hozta a formáját. Ron személyes kedvence az volt, amikor véletlenül Malfoyra öntötte a bájitalát, melyet éppen igyekezett Piton asztalára tenni. A mardekáros fiút alig tudták visszatartani a többiek ama szándékától, hogy bosszút álljon. Végül a kedélyek hamar elültek, és az incidens feledésbe merült, habár Harry és Ron a mai napig gyakran nosztalgiáztak Malfoy képén, amikor a bájital a hajára került. Emlékeim szerint legutóbb pár hete... Az asztal elé érve letettem mindent, amit magammal cipeltem, majd leültem mögé, és felütöttem a legelső könyvet, mely a kezem ügyébe akadt. Csak remélni tudtam, hogy Troy ezúttal hanyagolja kétbalkezességét, és minden a lehető legnagyobb rendben fog zajlani. Nem sok kedvem volt ugyanis bajba keveredni. Álmaim azonban hamar elillantak, amint meghallottam a könyvtáros szigorú hangját felcsattanni: - Maga az Dickens? Ha kérhetem, ne hangoskodjon ma sem. Tudom, nagy feladat, de próbálja meg! Kétségbeesetten sóhajtottam, majd ismét a könyvbe temetkeztem, hogy még véletlenül se kelljen a gondolataimmal vesződnöm. A fiú reménytelen eset volt, szinte csak vonzotta a balszerencsét, ami sikeresen utol is érte. Állandóan. Ha szerencsém van, minden különösebb gond nélkül lebonyolítjuk a dolgot, ha nincs, akkor nagy eséllyel én is büntetőmunkát kapok. Troynak ugyanis nem volt szerencséje, és ez ragadós volt a közelében. Ha bajba került, magával rántott mindenkit, aki a közelében tartózkodott. Látszott ugyan rajta, hogy nem rossz szándékkal tette azt, amit tett, de akkor is... - Szia Hermi! Itt vagyok – rántott ki gondolatmenetemből a hangja, így felpillantottam az előttem heverő könyvből, majd a fiúra pillantottam. A szokásos mosoly ült az arcán, nekem pedig észbe kapni sincs időm, máris ledobja a cuccait, melyek aztán hatalmas zajjal érik el az asztallapot. A fiú arcára bűnbánó kifejezés kerül, majd mielőtt megszólalhatnék, hátrakiált a könyvtáros irányába: - Bocsánat! - Szia – köszönök végül lemondóan, miközben pillantásom a tollra esik, melyet a fiú hozott magával. Némileg kétkedő arccal pillantok a hollóhátasra, mutatóujjammal az íróeszköz felé bökök, majd megkérdem: - Tudod ezt használni? Nem mintha olyan nagy ördöngösség lenne a dolog, de Troynál ezt sosem lehet tudni. Nem véletlenül kell mugliismeretből korrepetálnom, ebbe pedig a toll is beletartozik. Örültem ugyan annak, hogy ennyire szorgalmas, és megpróbál mugli eszközöket is használni, de nagy valószínűséggel meg fog gyűlni vele a baja. - Akkor segítesz? Örök hála, meg miegyéb, amit csak akarsz! – fordult felém tágra nyílt szemekkel, én pedig némileg megszeppenten biccentettem. - Persze – válaszoltam, miközben kezem már az egyik tankönyvön pihent, hogy bármelyik pillanatban Troy elé tolhassam. - Melyik résszel van gondod? Reméltem, hogy a fiú bővebb felvilágosítást ad nekem a tananyagot illetően.
Van ez így, hogy nem megy. Tényleg próbáltam megtanulni, de komolyan. Csak aztán jött Letti – magamban így neveztem el – és elvette a kedvemet a tanulástól, inkább vele dumáltam. Persze, hogy ő a hibás, nem én. Azóta meg pörögtek a napok, és nem volt kedvem a mugliismerethez. A házi persze nagyon jó lett, egy éktelen nagy Troll, és kezdek félni, hogy el sem jutok a R.A.V.A.S.Z.-ig. A tanár azt javasolta, hogy keressem fel Hermione Grangert, mert ő okos, meg mugliszületésű, ja és kitűnő, nem mellesleg a tantárgyból. Hát persze, úgy könnyű ám, aki muglik között nő fel. Nem tehettem mást, írtam neki egy levelet az egyik órán, hogy találkozzunk és beszéljük meg az egészet.
Óra után egy rövid megbeszélést ejtettünk a témáról, ami annyiból állt a részéről, hogy: „Elvállallak, péntek délután négy, könyvtár, szia!” és már el is rohant valahova. Úgyhogy most füzettel és mugli golyóspennával(!) – legyünk stílusosak, ha már mugliismeret – sétálok a könyvtár felé. Mindjárt négy óra, és ha valamit nem szeretek, az a késés, szóval igyekszem odaérni. Nem öltöztem túl, csak egy póló, farmer, félcipő, és a muglis cuccaim. Bár gőzöm sincs, hogy minek hozom el, elég lettek volna a kérdések. De ismerem már annyira Hermionét, hogy nagyon precíz, hátha ez jó pont lesz nála… vagy nem lesz mínusz. Mindegy, most emberére akadt, ha már engem kell tanítania, majd megmutatom, hogy milyen nehéz az. Végül belépek a könyvtárajtón, szívélyesen mosolygok a könyvtárosra és belerúgok az egyik asztalba, mert nem figyelek. Nyilván kell lennie azon valami csengettyűnek, ami hangosan megszólal, ahogy a könyvtáros is. - Maga az Dickens? Ha kérhetem, ne hangoskodjon ma sem. Tudom, nagy feladat, de próbálja meg – hallom a hangot a távolból, és csak elfintorodok. ~Tuti van valami mágikus megfigyelőrendszere, különben honnan tudná, hogy én vagyok?~ Elindulok a padsorok és könyvespolcok között sántítva, és a térdemet masszírozva. Egyelőre nem találom meg a barna lányt, akit egyébként sokan nem kedvelnek, mert tudálékosnak tartanak, plusz Potter barátja, meg Weasley-é. Vagy azzal járna? Mit tudom én, sosem figyeltem ezeket, úgyis jönnek, mennek a pasik és csajok. Asszem Viktor Krummal is összehozták, mert táncolt vele a bálon. Háh, akkor nekem mennyi barátnőm lehetne, akivel táncoltam? Mondjuk nem sok, de nem is ez a lényeg. Végül meglátom a barnát, egy félreeső asztalkánál várakozik rám, és mi mást csinálna, mint olvasna. - Szia Hermi! Itt vagyok – suttogom mosolyogva, mikor az asztalhoz érek, majd lendületesen ledobom az asztalra a cuccaim. Természetesen hangosat puffannak, kissé összerezzenek. - Bocsánat! – kiáltom, de rögtön el is vörösödök és a szám elé kapom a kezem. Kihúzom a széket – természetesen végig nyikorog a padlón – és leülök. Ránézek a barnára és vállat vonok, nem hiszem, hogy megleptem volna. - Akkor segítesz? Örök hála, meg miegyéb, amit csak akarsz! – tágra nyílt szemekkel figyelem a reakcióját és várom, hogy kezdjünk bele. Mégiscsak jobb vele, mint egyedül olvasgatni, úgysem értem, hogy ki az a Gucci, továbbra sem.
