2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem tudom, hogy mit kellene tennünk, hiszen senki sem értené meg, mert testvérek vagyunk. Lehetséges, hogy a varázslócsaládok között ez régen nem volt furcsa, de ma már többnyire az és épp e miatt nem tudom... tényleg nem tudom, hogy mit kellene tennünk. Furán néznének ránk, amit nem tudom hogyan kezelnénk hosszú távon, pedig én is vele akarok lenni, de mégis érdekel mások mit gondolnak, pedig világ életemben elég szabad szellemű voltam, most mégis ez igazán komoly dolog, nem cselekedhetünk csak úgy meggondolatlanul bármit. - De akkor mit tennénk hosszú távon? - épp ez az, ha rövid távon titokban tartjuk, de aztán mi lenne később? Túl sokan ismernek minket a környéken és bár eltelt 25 év, de a nevünk is ugyanaz és a szüleink bár még nem kerültek elő, de ha igen... fogalmam sincs, hogy apa mit szólna, de biztosan nem értékelné a kialakult helyzetet és nem engedné, ki tudja mit tenne. Nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, de abban igaza van, hogy az elmúlt napokban így ébren valahogy fél embernek éreztem magamat és ez így nagyon nincs rendben. - Igen tudom, és közben... más nem tudná megérteni. Olyan jó lenne, ha minden egyszerűbb lenne! - ha nem kellene törődni azzal, hogy ki mit gondol, vagy ki mit lát bele ebbe az egészbe, mennyivel egyszerűbb lenne! De sajnos az élet soha sem egyszerű és félő, hogy nem is lesz az, sőt számunkra csak egyre bonyolultabb, főleg akkor ha túlzásba esünk, vagy nem kezeljük helyén a dolgokat, mint ahogyan ő most teszi. Mégis az amikor tovább megy a csóknál meglep és nem tudom még hirtelen hová tenni a dolgot. Ez mégis csak más, több, mint amikor néztem őt póló nélkül. Ott meg volt a vágyakozás, de itt most minden olyan nyilvánvalóvá válik, ezért is fagyok le egy kicsit. - Magam sem tudom, talán... apránként, hogy az a gát is oldódjon, ami mindenki más miatt van, hogy Ellie hazajöhet, hogy meglát... - halkan sóhajtok egyet, amikor átölel, csak kisvártatva fordulok meg, hogy átöleljem és a vállára hajtsam a fejemet. Jó érzés, tényleg, így kellene maradni és kész, nem gondolni senkire és semmire, sem arra, hogy ki mit gondol, sem arra, hogy mit mondanának mások. Kár, hogy ez nem ilyen egyszerű. - Én is szeretlek... pont úgy és mi lenne, ha elutaznánk? Tudom most apáék eltűntek és minden, de... csak pár napra, valahová messzire, ahol biztosan nem ismernek és ahol talán a feszélyezettség is oldódik, ha nem kell tartani attól mikor lép be Ellie. Mit szólsz? - igen ez talán jó lenne, egy kicsit kiszabadulni innen, elfelejteni az álmokat, a rossz dolgokat, a szüleink eltűnését is és mindent. Talán akkor kicsit magunk lehetünk és jobban átgondolhatjuk, hogy mi jó és mi nem. Azt hiszem úgy azért mégis csak könnyebb lenne.
- Ahogy mondod. Titokban. Vagy elmegyünk innen messze, és az egyikünk nevet változtat. Ez is egy út lehet. Máshol nem kell rólunk tudni, hogy félig testvérek vagyunk. – Lényegében nagyon sok idő telt el, ha nem találjuk meg a szüleinket, a barátaink többsége már elég öreg, bőven kezdhetnénk mi ketten új életet, és talán nem is lenne olyan menekülés, hanem elfogadhatnánk, hogy máshol terem számunkra babér. Én még nem gondoltam jobban bele, hogy gyerekeink legyenek, talán az nem is biztos, hogy helyes lenne, kivéve ha valami komoly mágiával megtámogatnánk a dolgot. Viszont akkor ténylegesen el kellene válnunk Ellie-től, akit mindketten nagyon szeretünk. Ő se értené meg, szerintem nem. De ezt még átbeszéljük Primmel. - Nem is tudom, rövidtávon igen, de.. túlságosan.. akarlak téged ahhoz, hogy mindig is kimondatlan legyen. Bármennyire is furcsa, annyira viszont nem, hogy mindig le tudjam gyűrni magamban. – Bólintok, teljesen egyet értek, mert ha ez így marad, nem mondhatjuk el azoknak, akik ismernek. Ezért vetem fel, hogy ha odáig jutunk, hogy biztosak vagyunk az érzelmeinkben, és a világ felé akarjuk tárni, akkor ezt csak úgy tehetjük meg, hogy az emberek nincsenek tisztában a vérségi kötelességünkben. Nekem nem volna olyan fontos, hogy mások előtt is felvállaljam, de tudom, hogy ő mennyire érzelmes, teljesen elemésztené a titok. És talán engem is, ennyire még nem gondoltam bele. - Akkor.. meg kéne próbálnunk. Én tulajdonképpen sosem gondoltam rád úgy, mint Ellie-re. Ő tényleg a testvérem, de te úgy hiányoztál, amikor távol voltam, hogy mindig erőt adott, hogy ha rád tudtam gondolni. Amikor pedig találkoztunk, más volt ez, mint testvéri kötődés. Nem is tudom.. Már amikor kislány voltál, akkor sem a testvért láttam benned. Bennem ez már régóta érik. – Odacsókolok, mert tudni akarom, hogy milyen az. Ezt álmunkban sem tettük meg, pedig ott nem voltak következmények. Amikor az ajkunk egymáshoz ér, minden kétség szertefoszlik, nem számít, hogy eddig mi volt, egyértelműen tudom, hogy nem érdekel, hogy ki mit mond. Csakis miatta maradnék meg a titoknál. Szeretem, szerelmes vagyok, és vágyok is rá. Ám úgy tűnik kissé túllövök a célon, mert azonnal akarok mindent, mert én is elvörösödök. – De.. én is. Furcsa.. de nem halálosan. Mégse kéne ezt tennünk? Vagy.. csak apránként? – Azért nem vagyok annyira felajzva, hogy ne illanjon el az inger, most az a fontos, hogy meggyőzzük magunkat arról, hogy helyes amit teszünk. Fújtatok egyet, és csak egy finom puszit adok a szájára. Felállok, és megfogom a kezét, hogy megfordítsam, és hátulról öleljem meg. Már nem kell izgulnia, nem nagyon érezhet a hátsójánál furcsa keménységet, csak a testem szapora lélegzetvételeit. – Azt hiszem szeretlek.. tudod hogy értem. És úgy lesz, ahogy te akarod. Hogy szeretnéd? – Ha térjünk vissza a sima testvéri kapcsolatra, akkor nagy nehezen de képes lehetek rá, aztán majd magamban valahogy elnyomom a dolgot. Kénytelen leszek, holott nagyon jó lenne, ha nem kéne.
- De ezzel azt mondod egész életünkben titokban kell tartani. Más ha ezt egy álomban tesszük meg, mint... így a valóságban. - csak halkan sóhajtok, de tudom, hogy ezzel ő is tisztában van. Mégis ettől még ugyanúgy nehéz parancsolni azoknak az érzéseknek, amik kialakultak bennünk. Nem tehetünk úgy, mintha nem is lennének, vagy foghatjuk pusztán az álomra, mert egyáltalán nem feltétlenül csak a miatt alakultak ki. Valószínűleg, ha nem lettek volna meg eredetileg, akkor nem is maradtak volna meg az ébredés után sem bennünk. Még sem tudom, hogy mit kellene tennünk, hiszen így komoly következményei lehetnek, ha netán kitudódik, ha bárki rájön... akár csak Eleanor, nem tudom, hogy képes lenne-e elfogadni, vagy egyáltalán kezelni. - Ha nem hozom fel, te... képes lettél volna rá, hogy elnyomd magadban? Mi van, ha azt kellene tennünk? Olyan nehéz, mert nem akarom, de attól félek senki sem értené meg. - és mégis ha itt élünk egymás mellett hogyan lennénk képesek úgy tenni, mintha az érzéseink nem lennének valósak? Ez valahogy teljességgel képtelenségnek tűnik.Én se lennék rá képes, de ő azt mondja elnyomta volna, amit érez, vajon tényleg képes lett volna rá? Ha nem tehetünk mást, akkor lehet hogy csak ez lesz a megoldás, különben elítélnének? Nem is tudom, hogyan csinálja, hogy ő most nem bizonytalan annyira, mint én. Számomra lehetetlennek tűnik, vagy talán pont a miatt van, mert én eleve érzelmesebb vagyok? - De ők se tárhatják a világ elé soha igaz? Ahogyan mi sem... vagy ez úgy se számít? Ha így vagyunk boldogok akkor megleszünk magunkban? - mi nem ünnepelhetjük a szerelmünket másokkal, a barátainkkal, mert úgy se értenék meg. Nem házasodhatunk össze, és nem csókolhatjuk meg egymást mások előtt, maximum egy ölelés férhet bele, de semmi több. Azért ez nehéz így, akármennyire is együtt akarunk lenni. Nem kellene előre néznem és a jövőn gondolkodnom, valószínűleg akkor lenne a legegyszerűbb, de mintha az az álom egy kicsit komolyabbá tett volna, mint amilyen még előtte voltam. Magam sem értem, hogy miért. - Igen, talán tényleg lehet sokkal édesebb a valóság. - nem vagyok tapasztalatlan fruska, de mégis meglepő, hogy mindezt a bátyám iránt érzem, akivel együtt nőttünk fel, még ha nem is teljes mértékben, hiszen amikor katonai iskolába járt, akkor nem volt itthon és az is elég hosszú idő volt. Halkan felsóhajtok, amikor megcsókol. Nem vagyok már naiv kislány, várható volt, hogy mire is célzott az előbb, hogy mit akart megmutatni nekem. Nem csodálkozom a lépésén, de talán mégis meglepődöm a puszta tényen, amikor a kezem a férfiasságához ér el. A csók maga édes, el tudok vonatkoztatni, csak amikor a komolyabb rész megtörténik akkor fagyok be egy pillanatra. Nem tudom miért én veszem ezt az akadályt nehezebben, hiszen mindig is én voltam a lazább és én voltam, aki a legtöbb dolgot játéknak tekintette, most valahogy mégis nehezen megy. - Ne haragudj... nem tudom miért vagyok zavarban, te tényleg... kicsit sem érzed ezt? - pedig tudom, hogy hogyan néztem rá akkor is, amikor bejött. Nem kellene, nem is értem. Valahogy a valóság, mások elvárása, az álom összekeveredik és közben mégis megpróbál szétválni a fejemben és én nem tudom, hogy melyiknek higgyek, hogy melyikre figyeljek oda. Nehéz, nagyon zavarosnak érzek most mindent.
18+ Figyelem! Vérfertőzés, olvasni csak saját felelősségre!
- Valaki talán megértené, de nem érdemes kockáztatni. Mi is nehezen értjük, de kezdjük elfogadni. – Én értem, és akarom is ezt, de úgy, hogy ha nem látok bele a fejébe, nagyon nehéz úgy tenni, mintha ez lenne a természetes. Mi lett volna, ha én akarom, de ő nem, és ráadásul még meg is undorodik tőlem..? Azt nem lettem volna képes elviselni, ezért talán jobb is, hogy ő kezdeményezte ezt a beszélgetést. Nem vagyok éppen egy gyáva alkat, de ez túl rázós helyzet, hogy én mint férfi vállaljam ezt fel. Nem, ő az érzékenyebb lélek, neki kellett döntenie. És talán jól eső érzés is, hogy láttam rajta, hogy néz rám, hogy bizonytalan, de meg kellett várnom, hogy erre terelje a beszélgetést. - Mert.. a pasik.. tudod nekünk eleve nagyobb szükségünk van arra, hogy legyen valakink. A nők nagyon önálló teremtmények, kibírják vágyakozás nélkül is. Meg kellett várnom, hogy eltemessem magamban, vagy te is ugyanúgy akarod ezt az egészet, mint én. Gondolj csak bele, nem két idegen vagyunk, akik ismerkednek, hanem bizonyos fokig.. testvérek, akik a közös gyerekkor után most leéltek egy szinte teljes életet egymással, nem éppen testvéri viszonylatban.. – Rázom a fejemet, de már cseppet sem vagyok bizonytalan, állati sokat segített, hogy kimondta, hogy zavarja, hogy ez így történt, de túl jó volt ahhoz, hogy csak úgy a szőnyeg alá söpörjük. De mégis nehéz most döntéseket hozni, kinyúlni a másik felé, hiszen ez nem álom, a valóságban pedig mindennek következményei vannak. Ha ott egymáshoz értünk, amolyan illuziószerű beteljesülés volt, ám most érzem az illatát, és ha hozzáérek, akkor az mindkettőnkben nyomot hagy. - Még manapság is sokszor megtörténik, vannak olyan anyák, akik úgy imádják a gyereküket, hogy beléjük is szeretnek.. Mi azért nem vagyunk olyan szoros kötelékben, nem egymás testéből származunk, de a vérünk közös egy szintig, és.. talán ez is lehet az oka, hogy önmagunkat látjuk a másikban. Ez.. nem annyira furcsa,, hogy legalább magunknak megtartsuk a dolgot.. – Már próbálom megfogalmazni a dolgot, mert egyértelműen úgy néz rám, azzal a rajongással a szemében, amely sokkal több testvéri szeretetnél. Nem tudom megfogalmazni, de konkrét vágyakozást látok rajta, amitől libabőrös leszek, és izgatónak tartom a dolgot. Nem csak mert tiltott gyümölcs, hanem mert én is ugyanúgy akarom. Átölelni, a karjaimba kapni, végigcsókolni a testét, és talán még sokkal sokkal többet. És hogy mocskos vágyak ezek? Talán igen.. De ha huszonöt évig valakit ölelsz, akkor ez a mocskos vágy egyben kéjesnek is bizonyul, olyannyira, hogy már a részeddé válik. - Dehogynem, én is ugyangy, csak tudod.. azon gondolkoztam, amin te is, hogy vissza kéne menni abba az álomba, ahol nincsen holnap. Viszont ha te is.. Akkor a valóság lehet ennél édesebb is. Sokkal édesebb. – Most mellém ül, és hozzámér, megfogja a kezemet, és így közelebbről láthatja, hogy egész testemben megremegek, nagyon nehezen fogom vissza magamat. A lányoknál szemétség, hogy ennyire nem látszik, de rajtam igen, hogy különös dolgok járnak a fejemben. Vagy talán nem is annyira különösek.. – Őszintén? Úgy szeretni téged, mint ahogyan más testvérek talán nem teszik. Az álomban nem volt jelentősége, mert minden pillanat olyan... izgalmas volt, de az ébredés.. szó szerint hiányérzetem van, hogy.. Úristen, ez így zavarbaejtő, de.. inkább megmutatom. – Azért kivárok egy picit, és odateszem a szájára a sajátomat, megpróbálva, hogy milyen érzés. Ha furcsa lenne, akkor itt és most azonnal be kell fejeznünk. De olyan vágy fut át rajtam, hogy azonnal odacsókolok, és érzem azt, hogy sosem vágytam még nőre ennyire. Ha félig a testvérem, hát kit érdekel, legalább minden tekintetben szerethetjük egymást. Ha eddig bizonytalanok voltunk, akkor.. Nem csak a számmal keresem az övét, hanem éreztetem vele, hogy mi is a helyzet odalent, mert összekulcsolt kezünket odavezetem, ahol már kőkemény vagyok. Nem, nem szabad, hogy ettől megriadjon, ahhoz már túlságosan fontosak vagyunk egymásnak. Azért itt most kérdőn rá pilantok, hogy egyáltalán a csókra hogyan reagál, és vajon mit szól ehhez a lépéshez.
- De ezt rajtunk kívül senki se fogja megérteni te is tudod ugye? - tudatosan alakítottuk így és persze igaza van eltelt huszonöt év, lényegében rengeteg időt töltöttünk együtt álmok formájában és e miatt alakult minden így, de... ettől ez még nem fog tetszeni senkinek sem, hiszen mi is tudjuk, hogy nincs ez így rendben. Ő is tudja, még ha nem is mondja ki, de a nem így lenne, akkor már beszélt volna velem. Vagy csak azért nem tette, mert úgy gondolta, hogy én úgy sem emlékszem, vagy hogy nem olyan mértékben, mint ahogyan ő, vagy nem érint meg annyira... igazából fogalmam sincsen és az is rossz érzés, hogy bizonytalan vagyok, de nem tudom, hogy mégis mit kellene tennem, ha egyszer tudom, hogy mindenki furcsállná ezt az egészet. - De miért nem mondtad? Így sokkal nehezebb volt, hogy csak én gondoltam így... vagy azt hittem, hogy csak én gondolom így. - na igen így azért elég más a helyzet, hogy ugyanúgy érez, ahogyan én. Azt hittem, hogy csak én gondolom ezt, hogy csak én vagyok, akit ezek az álmok ennyire megérintettek, de nagyon úgy fest, hogy őt is és én sem tudom, hogy mit kellene kezdeni vele. A nővérünk vajon képes lenne megérteni? - Talán igazad van... igen... régen volt ilyesmi és mi nem is vagyunk édes testvérek, csak félig, az azért még sem ugyanaz. - de nem tudom, hogy ezt most csak próbálom bemagyarázni magamnak, vagy tényleg így van? Igazából magam sem tudom, hogy mit gondoljak, de látom benne, hogy ő is bizonytalan. Vajon azért, ami történt köztünk, vagy ami történhetne, vagy azért mert beszélünk róla és mert tudjuk, hogy mások szerint lenne furcsa? - Én azért feszengek, mert azt hittem... te nem így gondolod és mert nehéz, hogy ne függjünk mások véleményétől. - de nem akarom, hogy ez kellemetlen legyen, mert amúgy nem volt az az álomban, akkor cseppet sem, most is előbb éreztem kellemes bizsergést, amikor megláttam bejönni, mint zavartságot, de ott van bennem gát mások miatt, hiába tudom, hogy nem kellene azzal foglalkoznom, hogy mások mit gondolnak rólunk, vagy a kapcsolatunkról. - Rémisztő? - meglepetten pillantok rá, aztán csak megrázom a fejemet és végre felpattanok a helyemről és lehuppanok szépen közvetlenül mellé. Pár pillanatnyi hezitálás után nyúlok a kezéért és fogom meg végre. Nem... rémisztőnek nem mondnám, maximum talán új még és így a valóságban túl sok a tabu, amiket valahogy meg kellene próbálnunk átlépni. - Te mit szeretnél? - azért az is nagyon fontos, hogy ő mit szeretne, nem csak az a lényeg, hogy én mire vágyom. Ketten kell eldöntenünk, hogy mi legyen és hogyan kezeljük ezt az egészet.
- Ahogy mondod. Az álmokban minden könnyebben jön, hiszen nem vagyunk ott fizikálisan, csak a tudatunk barangol. Elnyomott vágyak, a tudatalatti felszabadulása. Esetünkben viszont tudatosabban történt. Mintha ezt akartuk volna, és megkaptuk. – Mormolom én is kétségek között vergődve, mivel én irányítottam főleg az álmunkat, a saját kedvem szerint elengedve a gyeplőt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyra fordul, ilyen mélyen emlékszik rá, de ez a sok év, ami eltelt, megerősített minket abban, hogy az a valóságunk, emlékszem minden érintésre, bújásra, és puszira, amit egymás arcára nyomtunk, és bár ne csak az arcára lett volna itt a jó szó. Bennem is különös vágyak ébredtek, az a saját birodalmunk volt, amelyben nem testvérek voltunk, hanem férfi és nő. Most az ébredés keserűen indul, de ő is visszavágyik oda. Vagy.. a saját valóságunkra kéne kiterjeszteni. - Mert más nem értené meg. Csak ketten voltunk ott, szinte egy életet leéltünk kettesben, amit nem vehet el tőlünk senki. És.. én is így érzek, megmagyarázhatatlan, de nem tudom mit kezdjünk vele. – Én is beismerem, hogy teljes mértékben úgy gondolom, mint ő, de ez még belül nem jogosított fel arra, hogy egy társadalmilag nem elfogadott érzésen gondolkozzak. Legalábbis így lett volna, ha ő nem hozza fel, de ha már kettőnket érint, akkor teljesen más a helyzet, csak az a nem mindegy, hogy most mit lépünk. – Tudod... magamban azzal próbálom magyarázni, hogy voltak idők, amikor a családok egymás között akár még házasodhattak is. Az ókori civilizációkban sokkal több minden megengedett volt, és csak mert most nem, biztos vagyok benne, hogy másban is élednek ilyen vágyak. Csak titkolják. – Nem tudom elképzelni, hogy mi lennénk az egyetlenek, ráadásul nekünk még a szüleink sem teljesen közösek, más vérvonal is él bennünk, így van ami tetszhet a különbözőségünk ellenére, ám igen, ott az izgalmas helyzet, hogy Prim a saját hugom, akivel nagyjából együtt nőttem fel, igaz, akkor merültek fel bennem furcsa gondolatok először, amikor bevonultam, és nagyon sokáig voltunk távol. Aztán a viszontlátás öröme mégis elfeledtette, de most álmunkban.. Szinte már egy pár voltunk. - Azért... ne mondd, hogy nekünk nincsen benne semmi furcsa. Ha nem így lenne, akkor nem feszengenénk ennyire. – Mosolyodom el, szinte már nevetek, mert muszáj, belülről annyira feszít, nyomaszt az egész, hogy nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, már kínomban nevetek, de aztán visszakomolyodok, nem akarom, hogy úgy érezze, hogy elbagatelizálom a szituációt. – Azt kell eldöntenünk, hogy mennyire engedünk neki. Hogy megpróbáljuk-e azt amit álmunkban, és talán még többet. Nem tudom, hogy mennyire lenne rémisztő, de még azt is el tudom képzelni, hogy túl jó lenne. Hiszen eddig sem tudtam nélküled élni.. – Most már én is felsóhajtok, olyan mintha meg akarnánk tervezni a jövőnket, de máshogyan ez nem is megy, hiszen ha úgy döntünk, hogy igen, akkor teljes titokban kell tartanunk. A külvilág felé semmi jelzés nem lehet. Aztán egy bújás, nézés beleférhet mások előtt is, hiszen a testvéri szeretet is lehet erős, és indokolt.
Nem értek én ehhez olyan mélyrehatóan, ahogyan ő, hogy mivel hosszú ideig álmodtunk együtt ezért intenzívebb is volt, vagy valóságosabbnak érezhettük. Igazából fogalmam sincs, hogy amit éreztem álmomban az mi volt és miért hat ki a valóságra is, és hiába tudom, hogy nem szabadna így gondolkodnom mégis se tudom kiverni a fejemből. - Azt hiszem értem, csak azt nem értem álmomban miért voltak olyan dolgok, amik ébren nem... vagy csak álmomban jobban teret engedtem annak, amit ébren elnyomtam. Én... nem tudom. - látszik azért rajtam, hogy rendesen össze vagyok zavarodva, bármennyire is próbálom keresni a válaszokat. Azt hiszem nem kerültem egyelőre sokkal közelebb hozzájuk, főleg mert nem tudom, hogy ő vajon hogyan érzi magát, netán benne merültek-e fel hasonló gondolatok, mint bennem, vagy ő hogyan élte meg az álmokat, ha egyszer eleve jobban ért az egészhez és talán e miatt jobban tudta magát függetleníteni... vagy ez nem így megy? - Igen, azt hiszem értelek. Fura, de... közben még sem annyira, de másnak fura lenne. - mondjuk a nővéremnek valószínűleg nagyon is, ő biztosan nem értené, vagy a szüleink, amikor előkerülnek, mert előkerülnek majd igaz? Erre még mindig itt feszít nekem felső nélkül, miután most vágott fát, ami azért ennek fényében nem szép tőle, de gondolom nem gondolta, hogy úgy éltem meg ezt az álomban töltött időt, ahogy és ezért nem gondolt rá, hogy esetleg így ez ebben a formában... nem helyénvaló. - Igen, ez más, mint Ellievel, főleg hogy vele nem álmodtam, aminek már az elején biztosra vettem, hogy jó oka van, ahogyan apáékkal sem, csak... csak veled és olyan jó volt! Amikor este lefekszem aludni arra várok, hogy hátha megint ott leszünk. Butaság igaz? - zavarba ejtő ez az egész úgy, ahogy van, mert tudom, hogy mi jár a fejemben és valahogy úgy érzem, hogy sejtem, hogy az ő fejében mi járhat, de még sem meri egyikünk se nyíltan kimondani a gondolatait, hiszen mindenki más mit szólna hozzá? Jó lenne leülni mellé és hozzábújni, de az a legnagyobb baj, hogy ennyi nem lenne elég és itt nem tudnék csak úgy megállni, de akkor mit kellene tennünk? - Nem tudom, de mások nem értenék, még ha... nekünk nincs is benne semmi furcsa, de másoknak... - a nővérünk teszem azt. Talán a miatt lehet ez, hogy Conall olyan sokáig volt nem idehaza, szinte nem is együtt nőttünk fel, mint a legtöbb testvér és csak féltestvérek vagyunk. Sokat volt abban a bentlakásos iskolában, aztán amikor jött a Roxfort, akkor meg még inkább. Nem tudom, hogy e miatt lehet-e, vagy valami más az oka, de talán az ok nem is számít, csak az, hogy mit tudunk kezdeni vele. - Miért ilyen bonyolult ez? - halkan sóhajtok csak egyet. Talán e miatt van, hogy igazán nem is voltak érdemi kapcsolataim. A nővéremnek vőlegénye volt és ugyan nem késtem le semmiről, de pár futó randin kívül nem sok minden történt az én életemben. Valahogy nem vonzott más és talán pont a miatt volt ez így.
- Tudatos álom. Szinte kóma. Az álombűbáj annál jobban érvényesül, minél inkább hosszabbra nyúlik az alvási szakasz. Az elején még tényleg álomnak tűnik, aztán az elméd egyre jobban, részletesebben kezdi kiépíteni, és végül az lesz a valóságod. És szinte szörnyű lesz az ébredés. – Bólintok kelletlenül, mert annyira megszoktam, hogy az álmainkban szabadabbak vagyunk. Ám vannak hátulütői. Egyrészt túlságosan jó volt, és elszakadni onnan pocsék érzés, másrészt annyira erősen a részünkké vált, hogy most, hogy nincsneek itt a szüleink, és csak a rideg valóság marad, elképzelhető, hogy az agyunk függővé vált, és ha nem kapjuk meg az álomban tapasztaltakat, a tudatalattink vissza akar majd térni oda. Álomképeket láthatunk az ébrenléti szakaszban is. Olyan álombéli képek válhatnak valósággá, amelyek itt teljesen máshogyan néznek ki, akár kísértetiesek is, hiszen nincsen igazi alakjuk. Elfújom magamtól ennek a lehetőségét, hiszen ezzel nem akarom megrémiszteni, láthatóan nagyon is zavarban van, amit én még próbálok elnyomni mellette, hiszen az érzés mégiscsak hasonló. - Tudtam róla, de amikor felébredtünk, akkor úgy voltam vele, hogy az egy másik élet volt. Túl hosszúra nyúlt, és úgy gondoltam, hogy ami ott történt, az már az álom-élet folyománya volt. De most úgy nézel rám, mintha még mindig ott lennénk. Na ez a fura. Vagyis annyira fura, hogy már nem fura. – Idétlenül elmosolyodom, ebből érzékelheti, hogy pontosan úgy gondolom, ahogyan ő. Ott sokszor be volt lassulva az idő, csak néztük egymást, csak feküdtünk egymás karjában, és most megint oda vágyom. Érdekes módon a valóság nem rondítja el a dolgokat, de még mindig tartok tőle, hogy mi lesz velünk, ha úgy nézünk egymásra, ahogyan egyébként nem szabadna, hiszen mégiscsak a féltestvérem. Ha azt hittük, hogy csak álom, és nincsen következménye, hát most itt vagyunk, és van. Nyomot hagyott bennünk. - Én is így érzem, csak nem tudom, hogy miért. Testvérek vagyunk, de nem teljesen. Összetartozunk, mégis máshogyan, mint Ellie-vel. Ennyire sok időt töltöttünk volna együtt, hogy soha nem tudunk lemondani egymásról? – Ami a még rosszabb, hogy nekem nem csak csókkal kapcsolatos gondolataim vannak, hanem az egész alakját nézem, de olyan elbizonytalanító volt az egész, hiszen nem látok a fejébe. Ha azt mondja, hogy túl jó érzés, az azt jelenti, hogy elutasítja az egészet, legalábbis valahogy úgy tűnik. És jól teszi, helyesen, mert mi van akkor, ha én furcsákat gondolok, ő meg rosszul van ettől. De akkor miért van ennyire kipirulva? Mérges? Ha meg őszintén megmondom, hogy mi is volt ez, akkor lehet, hogy képen vág, és elhagy. Tagadni kéne, de olyan nehéz. - De.. akkor mit csináljunk? Tegyünk úgy, mintha nem lett volna semmi? – Keresem a pillantását, hogy ha ezt akarja, megpróbálhatjuk, a döntést kettőnknek kell meghozni, csak kérdés, hogy az vajon jó lesz nekünk, vagy rossz? Olyan feszítő az érzés, mint amikor gyerekkorunkban is felmerült bennem, hogy mintegy véletlenül rányitok, amikor fürdik, hiszen megvolt az egésznek az izgalma, hogy egy új lány került a családba. Teljesen más volt, mintha együtt nőttünk volna fel a kezdetektől.
Nem értem, hogy én miért vagyok ennyire zavarban az álom miatt, ha ő nincs. Mintha rá nem hatott volna úgy, vagy nem azt élte meg, amit én? Fogalmam sincs, de jó lenne megérteni, mert én jelenleg igenis furcsán érzem magamat a miatt, amit érzek és amit nem kellene éreznem, ő viszont mintha teljesen normálisnak és átlagosnak venné ezt az egész álomdolgot. Miért? - Igen, szinte olyan volt, mintha... mintha ott lennék. Nem tudom miért, olyan valóságos volt. - pedig álom volt, valahogy mélyen tudtam is, de mégis olyan valóságosnak tűnt és olyan közvetlenek voltunk. Túlságosan is azok nem? De más volt ez úgy, hogy csak én tudtam róla, hogy álmomban netán butaságokat talált ki a tudatalattim, na de így, hogy ő is ott volt és ő is emlékszik rá... csak az a kérdés, hogy ő miért nem gondolja ezt furcsának. Testvérek vagyunk, egy az anyánk, nekem pedig olyan gondolatok kezdenek a fejemben motoszkálni, amik valahogy nincsenek rendjén és nem tudok mit kezdeni velük. - Én se tudtam, hogy én is képes vagyok erre, de most már tudom, csak azt hittem te nem tudsz róla és így furább... valamiért. - mert neki nem és e miatt még annyira sem értem az egészet. Mintha neki ez tényleg nem lenne gond, az hogy olyan közvetlenek voltunk. tényleg mindenről beszámoltam neki, ami csak eszembe jutott. Régen is így volt, de most mégis valahogy más, a sok idő, amit együtt töltöttünk, végül is huszonöt év alatt. A közelsége jól esett és nem tudom most is zavarba ejtő a tény, hogy ilyen kevés ruha van rajta, pedig nem kellene, hogy gond legyen, hiszen ő a bátyám, de miért nem tudok úgy nézni rá, mint a bátyámra? - Nekem is jó volt és megnyugtató is, de most így ébren furcsa, hogy te is átélted, én... Nehéz megmagyarázni. - nem húzom el a kezemet, de magam sem tudom miért lesütöm a szememet egy pillanatra. Álmomban is jó érzés volt, de akkor tudtam nem tud róla senki, nem láthatja senki. Most se, hiszen a nővérem nincs a birtokon, de ettől még nem lesz sokkal másabb. - Túlságosan jó érzés volt tudod? Olyan... nem olyan testvéri, mint kellett volna. - bizonytalanul pillantok rá. Zavarban vagyok, a szívem vadul kalapál a mellkasomban és én nem tudom, hogy mindezt hová tegyem és mit kezdjek vele. Ő a bátyám az istenért! Én pedig a mellkasát néztem az előbb, az alakját és most is azon jár az eszem, amin nem szabadna, hogy milyen jó lenne ha megölelne és az ölébe ülhetnék, mint az álomban, vagy ha... ha megcsókolnám. Miért akarom megcsókolni a tulajdon bátyámat? Nem kellene ilyesmire gondolnom.
Nem értem, hogy miért van zavarban, hiszen eddig is közel álltunk egymáshoz, mindentől védtem, és talán szorosabb volt a kötelékünk, mint Ellie felé, aki az édes testvérem, szóval érthetetlen a dolog, de működik. Most mintha kerülné a tekintetemet, pedig annyi mindenről beszéltünk már, az álmomban is így alakult, de azt hittem nem fog rá emlékezni. Ezek szerint ő is fogékony az ilyen álomutazásokra. Talán mert félig testvérek vagyunk hasonló a vérünk, ezért működhet így. - És ennyire emlékszel rájuk? – Azért az tényleg így van, hogy az álmunkban jóval közvetlenebbek voltunk egymáshoz, nem egyszer az ölemben ült, sokkal szorosabban öleltük egymást, mintha csak testvérek lennénk, de ezt annak tudtam be, hogy vágyunk a bizalmas ölelésekre, együtt álmodik a lelkünk valami olyat, amitől meg tudunk nyugodni. Nekem sikerült, őt viszont alaposan felzaklatta a dolog. A kérdésére bólintok, noha csak az egyik fele igaz. - Én mindig emlékszem az álmaimra, és tudatosan alakítom őket. De veled nem tettem semmit, hogy ezt álmodd. Ezek szerint te is tudatosan megélted őket, és csak az történt, amit mindketten akartunk. Nem te nyúltál felém, hanem... én álmodtam, és megéreztem, hogy egyedül vagy, kellek ott az álmaidban, majd együtt hoztuk össze ezt a köteléket. Te is képes lehetsz minderre, amit nem is tudtam. – Nem tudom, hogy miért tépelődik ennyire, hogy ha fontosak vagyunk egymásnak, akkor miért ne akarnánk álmunkban is együtt lenni. De látszik az arcán, hogy valahogy furcsának tartja. És utána ki is mondja. - Nem tudom, hogy mennyire volt furcsa. Jó volt, megnyugtató. Úgy látom, hogy neked nem. Lehet, hogy mindkettőnk álmában más történt? El mered mesélni? – Lehet, hogy mégis elvált a tudatunk, és ő máshogyan élte meg azt, ami a tudatalattinkban történt. Folyamatosan a szemembe néz, de mintha erőltetné ezt, és csak túl akar lenni a beszélgetésen. Tényleg nem értem a dolgot. Mi történik a hugommal? Azt hittem, hogy jó érzés lesz együtt érezni, és most mintha idegenként viselkedne. Bizonytalanul nyúlok a kezéért. Remélem, hogy nem húzza el.
Azok után, hogy mindig csak róla álmodtam és hogy azóta is valahogy furán érzem magamat a közelében eléggé... érdekes helyzet az, hogy lényegében nincs rajta felül semmi sem és még feszítgeti is be az izmait, amikből van épp elég, nekem pedig tudom, hogy nem kellene néznem, de mégis nagyon nehéz elszakítani a tekintetemet. Próbálok inkább mustrálni valami szobanövényt, hátha attól jobb lesz a helyzet, de nagyon nehéz másfelé figyelni, ha még le is dobja a törölközőt és úgy még jobban láthatok mindent, amit most talán nem kellene. Az se sokat segít, hogy leül, de legalább végre sikerül kinyögnöm, hogy mit is akarok. Ő ért a bűbájokhoz, biztosan van erre valami magyarázat. Mi állunk egymáshoz közelebb korban, vagy a fene tudja. Persze mindig is jóban voltunk, már gyerekként is. Régen is könnyebben megnyíltam neki, mint a nővéremnek, gond nélkül elmondtam bármit, de most... valahogy más az egész és nem értem, hogy miért. - Csak rólad és sok félét... elég... sokfélét. - zavarba ejtőt is és azt még egyelőre nem tudom kimondani, bár azt hiszem muszáj leszek, főleg akkor, ha tényleg válaszokat akarok erre az egészre és már pedig szeretném tudni, hogy miért van ez a fejemben. Talán csak az alvás zavart össze, vagy a jó ég tudja, de valami oka biztosan van és talán ő majd tudni fogja azokat az okokat, ha már én nem jövök rá magamtól. - Akkor te is emlékszel rájuk? Vagy... te irányítottad, vagy csak magától alakult úgy? Nem értem... de miért nyúltam feléd, miért pont feléd? Vagy csak te érezted meg és azért lett ez belőle? - próbálok valami támpontot találni, vagy akármi. Valami magyarázatot, mert ha így van akkor álmodhattam volna mással is, csak más nem tudott ilyen álmokat generálni. Viszont ha ő is emlékszik az álmokra, akkor talán én gondoltam túl őket és ő nem érezte azt? Akkor viszont csak ki kellene vernem a fejemből, vagy... vagy mit kellene tennem vajon? Bizonytalanul pillanatok rá, amikor kérdez, hiszen úgy fest ő nem küzd olyan kétségekkel, mint én, tehát ő nem érezhette úgy magát, ahogyan én, vagy... a fene tudja. - Azt hiszem mindenre, csak... csak nem tudom... nem tudom, hogy te hogyan élted meg. Nekem néha fura volt, mármint az érzés... vagy... nem is tudom pontosan elmagyarázni. Neked... nem? - nem tudom, valami támpont kellene, hiszen ha neki nem volt az, hanem teljesen normális, akkor azt hiszem ki kell verni a fejemből és el kell felejtenem. Talán, ha tényleg nincs veszély, akkor el kellene mennem. Visszamennék dolgozni, hátha visszavennének ennyi idő után is és akkor egy idő után szépen elfelejtem és most nagyon fontos, hogy tartsam a szemkontaktust és ne nézzem a.. többi részét.
Persze, hogy bemegyek, nem árt egy kis pihenés, végülis nem újabb ötven évre akarok fát vágni. Ellie a városban van, és Prim hangja olyan riadtnak tűnik, viszont amikor ismét kiszól, hogy menjek be, akkor már egy fokkal nyugodtabb, tehát nem kell beszaladnom, nem ég a ház, nem akarják éppen kibelezni hirtelen betámadó halálfalók. Belépek a házba, és nem értem, hogy miközben törölgetem az arcomat és a nyakamat, mitől néz ilyen furcsán? Van rajtam valami? Faforgány példának okáért? A hajam borzolódott fel? Ugyan.. Mindig számíthattunk egymásra, így érdeklődően mérem végig, hogy miről is lehet szó. Mi az, amit Ellie nem hallhat? Hiszen ha olyan lenne, akkor megvárná a nővérünket is. De nem, a kicsi Prim nagyon eltökélten szólt ki, és most valami komoly infó jön. - Azt hittem, hogy csak.. jó, oké. – Dobom le a földre a törölközőt, majd úgyis megy a mosásba. Átlépem a küszöböt, és közelebb lépek hozzá. Tudom, hogy tökéletesen le vagyok izzadva, de hát ez most annyira nem számít. Ha szüksége van rám, akkor minden más ráér, itt vagyok olyan minőségben amennyire csak kellek. Lehuppanok egy közeli székbe, és a térdeimre ejtem a kezeimet. Kiváncsian hajolok előre, hogy mondhatja, osztatlan figyelmemet élvezi. - Olyasmi, elég jól értek hozzájuk. Miért, mit álmodtál? Rólam? – Kérdezek rá megelőzve az ő kérdését, hiszen sejtettem, hogy neki is be fog ugrani, viszont az meglep, hogy ennyire emlékszik rájuk. Nem akartam én semmi rosszat, csak némiképpen segítettem, hogy ne legyenek kihasználatlanul az alvásban töltött órái, évei. De hogy ennyire tudatosan élte meg, mint én, az számomra is különös. - Ehhez van közöm. Tudod Prim, a bűbájokhoz értek leginkább, és még álmomban sem kapcsolok ki. Úgy éreztem, miközben aludtunk, hogy a tudatod az enyém felé nyúlt, és összefűztem a kettőnk álmát. Nem lett tőle valóságos, mégis, minden ami ott történt, az megtörtént. Csak éppen.. azzal lepsz meg, hogy emlékszel rájuk. Az ilyen bűbáj főleg lelki élményt okoz, emlékeket nem generál. Biztonságban lettél volna mellettem, de nem értem, hogy miért emlékszel rá te is. Számomra csak álom volt, de ha te is a sajátodénak élted meg.. Az.. nagyon egyedi. – Itt azért kissé elhallgatok, mert a többiek tényleg csak velünk aludtak egyszerre, de nem kötödtek hozzám ennyire. Talán túl sok idő telt el, és az álomban minden felerősödött. Az, hogy kötődtünk egymáshoz, még inkább úgy tűnik, hogy ezt komolyan hatványozta. – És mire emlékszel az álmaikból? – Kérdezek vissza, mert az idegessége valami olyasmit sejtet, amibe talán jobb lenne nem belemenni, de ha már beszélünk róla, nehezen kikerülhetőek a válaszok.
Biztos vagyok benne, hogy ez a beszélgetés zavarba ejtő lesz jó eséllyel mindkettőnk számára, de ha nem teszem meg, akkor nem fogok tudni értelmesen gondolkodni, mert úgyis ezen kattog majd az agyam, szóval... nem igen van választásom, mint hogy rendezzem ezt vele. Talán ad valami kézenfekvő választ, hogy mondjuk a szobája közel van az enyémhez és azét volt. Persze nem így van, mert Eleanor szobája közelebb van, de... ő távolabb van tőlem korban, hiszen ő a legidősebb. Esetleg Conall a pasi, és erősebb, e miatt talán a tudat alattim úgy gondolta, hogy jobb, ha vele álmodok. Viszont akkor nem értem, hogy miért volt olyan nem is tudom megmagyarázni milyen fura érzésem... szóval valami még mindig nem tiszta nekem, de mivel ő a bűbájok szakértője és azt is kitalálta, hogy meddig voltunk álomban ,talán majd erre is tud valami érdemi kézzel fekvő választ, legalábbis nagyon remélem. A kihívás az lesz, hogyan öntsem szavakba a kérdést, de... valahogy ezt is összehozom, mert muszáj és kész... ennyi. - Hát akkor gyere be! - még sem kint ácsorogva akarok beszélni vele és a kert amúgy is viszonylag tág fogalom, úgyhogy ülve maradok a kanapén a nappaliban, amíg meg nem hallom hogy nyílik az ajtó. Izgulok, ami fura, mert nem szoktam a testvéreim közelében izgulni, most még is ez történik, főleg amikor meg is érkezik és egy törölköző van csak a nyakában, amikor belép a nappaliba, én pedig... valahogy furán zavarban vagyok ebben hatására és nem értem, hogy miért. A fél testvérem igaz? Persze közel állunk egymáshoz, ez igaz, de az is benne van, hogy eltelt 25 év álomban és a suliban se ugyanaz volt a házunk és nem voltunk mindig együtt, de... ettől még nem kevésbé zavarba ejtő az, hogy nem a szemébe nézek először, amikor belép, hanem a dagadó izmokra, amiket még feszítget is itt nekem lógázás közben. Ez azért marhára nem fair! - Nem akarsz inkább... leülni? - őszintén szólva fel is vehetne valamit, de ha erre kérném akkor az még furább lenne, úgyhogy végül is ezt az ötletet inkább elvetem és magamba folyton. Maradjunk inkább csak annál, hogy üljön le és ne lógjon nekem az ajtókeretről, mert az most... egyszerűen nem oké. Persze most már mondanom is kellene, hogy mit akarok, de ez még sem tűnik olyan egyszerűnek. A kezeimet tördelem és próbálom összeszedni a gondolataimat, de ez állati nagy kihívás. Kellett volna valami előre begyakorolt szöveg, vagy... akármi, amitől egy kicsit könnyebb, vagy megírhattam volna neki levélben. Igen, le kellett volna írnom, a kezébe nyomni és lelépni pár órára. - Te értesz jobban a bűbájokhoz ugye? És... nem is tudom... az emberek közötti összeköttetéshez? Én... nem is tudom, fura volt álmomban. - na jó, már csak a lényeget kellene kimondanom, kevesebb akadozással, mert így ő se fogja érteni, hogy mi a fenét akarok, de remélhetőleg legalább már leült és azt hiszem az is valami és legalább a törölköző valamennyit takar belőle, ez is határozottan előny. - Szóval... ez olyan kínos és e miatt nehéz róla beszélni, de veled álmodtam. Mármint csak veled és olyan életszerű volt. Végig, amíg volt ez az egész védelem dolog és... szerinted miért lehetett? Miért nem Elenorral, vagy apáékkal? - várakozóan tekintek rá, még mindig az ujjaimmal babrálva, hátha úgy sikerül legalább valamelyest levetkőznöm az idegességemet, de őszintén szólva nem sokat ér a taktika.
Miután visszatértünk a birtokra, és mindenki megpróbálja megemészteni hogy ennyi idő eltelt, ezért továbbra is a házat tekintjük az otthonunknak. Megerősítettem a védőbűbájokat, hogy ha bárki be akarna ide hatolni, komoly erőkkel kelljen megküzdenie, ugyanis sosem akarnám, hogy a hugaimnak bármi baja essen. Ellie most éppen távol van, ketten maradtunk Primmel, de ez változhat, amolyan több szem többet lát alapon, majd legközelebb lehet, hogy ő vagy én megyünk el itthonról. Ezen a napon viszont félre akarom tenni a jelent, és azzal foglalkozni, hogy egy kicsit felvegyük az ébrenlét ritmusát. A szüleink nem lettek meg, így nekünk kell gondoskodni a ház körüli teendőkről. Egyébként is felnőttek vagyunk már, a felelősség áthárítása amúgy sem a hitvallásom. Katonaként ugyan én voltam a legkevesebbet otthon, de ez nem jelenthet kibúvót, most én vagyok a ház ura, még ha ez nem is jelenti azt, hogy csakis az én szavam lehet a döntő. Meghallom Prim szavait bentről, szerencsére a jó időre való tekintettel az egyik ablak felhúzva, így kihallatszik a hangja. - Primrose itt vagyok! Kint, a kertben! – Na nem a virágágyások környékén, inkább azon a kis tisztáson, ahol piknikezni szoktunk, vendégeket fogadni. A juharfa alatt alakítottam ki a tűzrakó helyet, és itt vágok fát is, jelen pillanatban éppen azt. A májusi jóidőben biztos voltam benne, hogy gyorsan ki fogok melegedni, ezért egyhamar ledobtam a felsőmet, és félmeztelenül végzem a dolgomat. Azért még nincsen nyár, estére le tud hülni a ház, nem árt ha van tüzifánk, még ha amúgy varázslattal tudunk is lángot gyújtani, kell ami táplálja. Ledobom a fejszét, és az ajtó felé veszem az irányt. Útközben a fürdőszobát is érintem, és egy törölközővel megtisztítom az arcomat, de csak annyira, hogy ne csurogjon rólam az izzadtság, a nyakam köré dobom, lehet, hogy csak valami röpke hasfájása van a drága huginak. Megállok a nappali ajtajában, az ajtókeret tetejében kapaszkodok meg a fejem fölé emelt karjaimmal, a bicepszemen az izmok így alaposan kivehetően megdagadnak. Ami nem csoda, hiszen olyan másfél órája dolgozom, teljesen be vagyok durranva tőle, de élvezem a fizikai megerőltetést, ideje lesz visszaszoknom hozzá. - Mi a helyzet? Mi jutott eszedbe? – Kérdezek rá, ha fontos dolog lenne, akár maradhatok is, a fa úgysem szalad el. Látom, hogy nagyon bizonytalanul tördeli az ujjait, így kérdőn nézek rá, mi az, ami ennyire fontossá vált hirtelen?
Beszélnem kell a bátyámmal erről az egész álom dologról. Biztos, hogy nem véletlenül álmodtam vele, viszont még mindig nem tudom, hogy miért. Nem rémlik, hogy a nővérem, vagy a szüleim benne lettek volna az álmaimba és az azért elég durva, hogy huszonöt év telt el és ez idő alatt egyszer se jelent meg más az álmaimban csak ő és... valahogy mindig furcsa érzésem volt, amikor ott volt. Olyan megnyugtató, de közben mégis felkavaró, amit nem tudok egyszerűen mivel magyarázni. Tudnom kell, hogy ez miért lehetett és hármunk közül ő ért a legjobban az efféléhez, a bűbájokhoz és azt is tudta mennyi ideig aludtunk, szóval talán azt is tudja, hogy mi történt pontosan és miért nem tértünk magunkhoz előbb, vagy miért ő tolakodott be az álmaimba és nem más. Ahhoz viszont, hogy beszéljek vele először meg kell találnom és persze nem vagyunk összenőve ő is intézi a saját dolgait és a nővérem is most valahol... gőzöm sincs merre járhat. Lehet, hogy szólt, de annyira Conall van a fejemben, hogy képtelen vagyok másra gondolni, vagy emlékezni egyáltalán arra, hogy mit mondott Eleanor. - Conall! Merre vagy? Miért ilyen nagy a ház? - ez utolsó mondatot inkább csak magamnak morgom az orrom alatt, nem kimondottan neki címzem, de valahol tényleg lennie kell. Csak nem tűnhet el, akkor is, ha ilyen nagy a ház. Talán fát vág éppen, vagy pihen, netán... a jó ég tudja valamit csinál. De ha elég hangos vagyok, akkor meghall és idetalál a nappaliba, hogy leüljünk és beszéljünk egymással... valahogy erről az egész zűrös álomtémáról. Mármint nekem az, neki jó eséllyel még fogalma sincs róla, hogy miért keresem egyáltalán. - Na jó, ha hallasz gyere a nappaliba, beszélnünk kell! - felerősítem kicsit a hangomat, hogy tuti meghallja és ide találjon. Ezt kb. az egész házban lehet hallani, sőt még szerintem az udvaron is, úgyhogy biztosan eljut hozzá. Akkor pedig ide jön és én még nem is készültem tökéletes beszéddel. Fogalmam sincs hogyan kezdjek bele a dologba egyáltalán, pedig valahogy muszáj lesz. Talán az a legegyszerűbb, ha a közepébe vágok és megmondom kerek-perec, hogy vele álmodtam... sokszor és akkor majd hátha tud rá mondani valami épkézláb magyarázatot, ami egyből világossá tesz mindent. Nem olyan bonyolult egy, biztosan van rá valami teljesen logikus okosság, amit ő természetesen tud. Úgy érzem ő tud a legjobban megvédeni és azért tolakodott be az álmaimba... vagy valami ilyesmi.
