2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hogy mit hoz a jövő még elválik, ám az biztos, hogy én képtelen lennék elhagyni a varázsvilágot. Nem csak a következő öt évben, amikor egyetemre járok és még a barátaim is itt vannak, de egyáltalán. Minden porcikám ide köt, lehet, hogy nem akarok úgy élni, ahogy a szüleim teszik, az aranyvéren lovagolva, üzletelve, rossz emberekkel körbe véve magukat, vagy éppen követve az aktuális sötét varázslót... de én akkor is varázsló vagyok, ide tartozom. Persze soha nem fognám vissza, ha a menyasszonyomnak, feleségemnek az adna boldogságot, ha a muglik világában dolgozna, kitalálnánk valamilyen átmeneti megoldást. [You must be registered and logged in to see this image.]Amikor azt mondta, hogy valahogy sejtette, ismét eszembe jut, hogy legilimentor, lehet, hogy megérezte Jenkins igazi valóját a lidérc alatt. Én már az első éves vonatúton mellé csapódtam, amikor még biztosan nem környékezte meg semmilyn sötétség a Roxfortból, és már akkor sem volt éppen szent... szóval kétlem, hogy olyan hatalmasat fordulna most vele a világ, valószínűleg csak a konkrét agresszivitása és gonoszsága párolgott el, az nem, ami előtte volt, hogy egy igazi nagyszájó, gyakran izmozós bajkeverő. A véla varázs a gyűrűvel megszűnik, a zavarunk nem, főleg, ahogy fészkelődik az ölemben, mielőtt elindulna. - Valószínűleg Eleanor elmondta volna neked, ha tőle származik, szóval vélhetően igen. - gondolkozom ez én is, legalább ezt a gondolatfonalat követve lefoglalhatom magam ahelyet, hogy a csodálatos alakjára, illatára, mosolyára, édes csókjára gondolnék. Még úgy is, hogy a gyűrű felkerült ugyanúgy hatással van rám, hogy ne lenne, hiszen nem véletlenül aggódtam olyan nagyon, hogy elveszíthetem. Csak akkor aggódik így az ember, ha igazán fontos akit elveszíthet. Legyen akármilyen fájdalmas egy tinédzser fiúnak, megállítom, annak ellenére is, hogy mind a kettőnk vágya erősen lüktet. Nem akarom megbántani és a kijelentése ellenére irreális piedesztálra se emelném. Ha egy kicsit rákoncentrál arra, hogy olvasson belőlem egyértelműen érezheti, hogy nem csak ő érdemel többet, hanem én is. Igaz, hogy nulla tapasztalattal irreálisak lehetnek az elvárásaim vagy az elképzeléseim, igaz, hogy konkrétan leolvadt az arcom, amikor néhány éve Adora gumit meg védekezést emlegetett, de azt tudom, hgy nem így kell csinálni. - Lehet, hogy én vagyok a királylány. - válaszolom végül, simogatva a csípőjét, megfogva a kezét, aztán elsötétült tekintettel javítok, miután észbekaptam. - Mármint királyfi. - de nem folytatom tovább, talán túl nyálas lenne, talán tartok attól, hogy kinevetne, hogy baldachinos ágyat, félhomályt és talán... talán a nászéjszakánkat képzelem el, amikor kettőnkre gondolok és a perzselő szerelmünkre, ami belülről felemészt, akármennyire szoktam magam visszafogottnak mutatni és mondtam most is nemet. - Megígérem. - válaszolok csak ennyit, hogy megszorítsam a kezét. Amikor elindul kifelé egy kicsit megkordul a gyomrom a felszolgáló aki pedig éppen az asztalra helyezne egy kis előételt döbbenten bámul utánunk. - Uram, kisasszony, a fogások...? - szólna utánunk, de csak hideg tekintettel megrázom a fejem, ha a menyasszonyom ki akar menni és faképnél hagyni a lefoglalt romantikus vacsorát, akkor úgy lesz és még csak gondolkodni se fogok rajta. A pénz - egyelőre - kifogyhatatlan erőforrásom, nem érzem azt, hogy csak azért is maradnunk kell, mert dolgoztak vele, mert kifizettem. Kint már ösztönösen olyan irányba vonom, hogy ne a forgatag felé haladjunk, hanem egy kicsit még kettesben lehessünk, beszélgessünk, bár azt érezheti, hogy valami aggályom azzal szemben van, hogy a kijelentésem miatt csorbult benne a kép rólam, esetleg naívnak, gyermetegnek tart. Bár amikor megcsókol ez a kétely szerencsére hamar semmivéfoszlik és hosszan ölelem magamhoz szorosan, hogy újra a fülébe suttogjam hogy mennyire hálás vagyok, hogy egy pillanatra sem ingott meg, amikor kiderült, hogy egyikünk sem éppen az, amire a neve utalna és talán még az a bizonyos sz betűs szó is elhangzik két csók között egy kicsit elkomoyodva. És ennek az ég világon semmi köze a vélaszármazásához, ez teljesen egyértelmű.
Picit talán oda is könyökölök az asztalra, hogy Corvust hallgassam. Én is nemesi családban nőttem fel, tudom, hogy mi az illem. Az más kérdés, hogy mindig ki akartam bújni a kötelesség szorításából, lázadni, a saját utamat járni. el tudnám magunkat képzelni akár mugliként is. Mégis ragaszkodom ahhoz, hogy fenntartsuk a látszatot, mert tudom, hogy Corvus világa összeomlana, ha nem a megszokott környezete venné körbe. Mindketten változtunk, ez vitathatatlan, de nem tudunk csak úgy kilépni a cipőnkből. – Sosem ítéltem el őt, még annak ellenére sem, amit tett. Valahogy tudtam, hogy ez nem ő. – Bólintok megkönnyebbülten. Sokkal inkább elhittem, hogy Jasmine és Beth, egykori barátnőim gonoszak velem, de nem Noah. Sóhajtok, megfogom Corvus kezét, és meg is puszilom. Nekem ő az igazi, természetesen fel merülhet, hogy most hátat fordítok neki, és ismét megpróbáljuk Noah-val. Én aztán lojális alkat vagyok, most pedig még szerelmes is. Nem volt még érdemben komoly kapcsolatom, s bármennyire hangoztatja Corvus, hogy neki van szerencséje; kettőn áll a vásár. Nekem is vele! Egymásra találtunk, s bár csapódunk olykor a bájos ismerkedésből a szenvedélyes ölelkezésekig, ez így van jól, hogy semmi sincsen olyan szinten kikövezve, hogy az rossz érzést keltsen. A véla gyűrű ellenben mindkettőnket váratlanul ér, én sem voltam rá felkészülve, nem csoda, hogy elsőre azt sem tudom, hogy mit mondjak, vagy tegyek. Hebegve kérek bocsánatot, fészkelődöm az ölében, noha tudom, hogy ezzel csak jobb lesz mindkettőnknek. – Mi-mi? Véla? Én? Az apám révén? – Ráncolom a homlokomat elgondolkozva. Eleanor csinos nő, a hosszú szőke, göndör fürtjeimet tőle örököltem, de egyértelműen nem véla. Apám viszont ezek szerint valami gaz csábító lenne, akkor teherbe ejtette őt fiatalon? Ő küldte volna a gyűrűt, amolyan segítségképpen? Ahogyan Corvus összeilleszti a legilimenciát, meg a véla bájt, bólintok, igaza lehet, ezért meg is torpanok. nagyon nem hülyeség amit mond. – Áh, túlértékelsz. Nem vagyok királylány. Én csak.. Nem akartam, hogy.. – Nem fejezem be, valahogy túl jól volt ez az egész, és most furán érzem magamat. Nem azért, mert visszautasítja a helyzetet. Azt még becsülöm is, hiszen annyian próbálkoztak már. A legtöbben nyilván öltek volna egy ilyen helyzetért. A saját testem lüktet most annyira, mintha tényleg félbeszakadt volna valami. Nyelek egyet, és bólintok. – Jól van, megértelek! – Dünnyögöm, azért ezzel nem segít, hogy a derekemat simogatja, amikor a vágy szinte őrjítő, ahogyan ő is mondja. Nyilván nem mondtam el neki, hogy csak valami simogatásra vágytam volna, de ha ezt most a varázs miatt nem tegyük, abban is van ráció. Ne azért történjen valami intim, mert valami bűbáj elszabadult. – Ugye nem áll ez közénk? Nem szeretném, ha kínos csendek lennének. Örülök, hogy rád találtam. Legyen ennek folytatása. Megígéred? – Fogok rá a kezére, felőlem kifelemenet fizethetünk, de induljunk el a szabad levegőre, hogy legalább egy séta beleférjen. Ha belemegy, akkor kint, az étteremtől pár lépésnyire a tenyereimbe fogom az arcát, hogy megcsókoljam. Nem a varázs miatt, csakis szabad akaratból, hogy a szép zárás meg legyen, ne ez a sajgó lüktetés legyen a pont a mondat végén. Talán most kicsit szenvedélyesebb vagyok, mint máskor, valami átkapcsolhatott, noha vele egyértelműen máshogy viselkedem, mint abban a színházban, amit Noah rendezett a közönségnek.
//Köszönöm szépen a játékot, cukik^^//
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem minden úriasságom jön abból, hogy kötelező, van benne egy adag abból, hogy valóban visszafogottabb, erős tartású jellemem van. Képes vagyok nevetni mellette, képes vagyok átkarolni, megcsókolni, megnyílni az érzéseimről, félelmeimről, terveimről, de ezek mind neki vannak fentartva, még a barátaim is jóval kisebb mértékben kapnak belátást, és érezhető a változás akkor is, ha egy felszolgáló bekerül a látóterünkbe - vagy mi az övébe. Hagridra tett megjegyzésében van igazság, ám lehet, hogy nincs meg a klasszikus stílusa, távolságtartása, formalitása annak, ahogy tanít, ő tényleg mindent a gyakorlatban ismert meg, ahogy a régi korok nagyjai, mint Newt Scamander, nem csak felületesen adja át az elméletet, ahogy sok tanár teszi, hanem hagy minket tapasztalni, tényleg ismerkedni az állatokkal. Nem mondom, hogy ténylegesen kedvelem Hagridot, azt még kevésbé, hogy ő kedvelne engem, nem fogok lejárni hozzá teázni, de a tudását és az elhivatottságát mindenképpen tisztelem - még ha be is iratnám néhány egyetemi órára kötelezően. Amikor felkacag a manipulációra elmosolyodom, majd érdeklődve hallgatom meg, amit mondani kíván. - Valójában éppen a napokban jöttünk rá a barátaimmal, hogy Jenkins is egy rosszindulatú befolyás miatt olyan, amilyen. Kapcsolatba került egy sötét teremtménnyel, ami megfertőzhette. - válaszolom, hiszen ez valahol megnyugtathatja és alátámaszthatja azt a jóhiszemű gondolatát, hogy az egykori barátaink se velejéig romlottak. Ugyan nem igazán repesnék, ha Alison ezek után felkeresné Jenkins-t, hogy felvegye a kapcsolatot és kibéküljenek, hiszen akármennyire nem látszik rajtam az ilyesmi, az irányába biztosan, hogy feléledne bennem a féltékenység. [You must be registered and logged in to see this image.]A testem forrón lüktet, főleg, ahol egymáshoz érünk, álomszerűen visszhangzik bennem ahogy a gyönyörű szőke lány az ölemben ringatta a csípőjét és ahogy összedörgölőztünk lényegében, és mivel rajta egy csinos ruha van, ami egészen csípőig csúszhatott, az én elegánsan szabott öltönynadrágom volt az igazi akadály közöttük ahhoz, hogy életünkben először ilyen intim módon érjünk egymáshoz. A vágy nem múlik el, ahogy fészkelődve feláll az ölemből még újra érezheti, most már tiszta gondolatokkal, nyomódik neki az ágyékom az övének. Segítek neki felállni egyik kezemmel, míg a másikkal valóban takarom magam és próbálom végigkövetni mi történhetett, de igen nehéz úgy, hogy még ott van közöttünk az a vibrálás, még érzem a nyomást a lábamon, ahol ült, az ágyékomon, amire ráhelyezkedett, a haja simogatását az arcomon, ahogy leomlott csókolózás közben. Végül sikerül annyira lecsitítanom magam, hogy felállítsam az elméletet. - Nem bántottál, Alison. - kezdem ennyivel, még mindig vörös képpel, de őszintén. Nem tudom pontosan mit gondoljak erről, a véla bájról, ami kitört belőle, de azt tudom, hogy nem szándékos volt, nem kihasználni akarta a képességet, amiről eddig mit sem tudott. - Azt hiszem azért kaptad azt a gyűrűt, mert valamilyen varázslat, ami lefogta a képességeidet éppen most oldódott fel. És ami történt... azért volt, mert nem csak véla vagy, hanem legilimentor is. Nem csak átvitt értelemben érezted, amit kiváltott belőlem a vélabáj, hanem szó szerint egy őrült visszacsatolásban te is érezted és magadat is befolyásoltad. - fejezem be, főleg, amikor megfogja a kezemet és felhúz. Először nem értem mit szeretne, talán azonnal távozni, de ahogy elindulunk a mosdók felé, az ajtónál megtorpanok. - Mit csinálsz, Alison? - mondom ki újra a nevét, mintha valami varázslatos szó lenne, amivel visszahívnám a földre, a higgadt gondolatok mezejére. Még mindig zsibong a testem, egyre kellemetlenül, ahogy tellik az idő, mintha sürgetne a szervezetem, hogy minél előbb folytassuk, hogy itt és most legyünk egymáséi, de a tudatom erősebb, sokkal erősebb. - Ennél sokkal, sokkal többet érdemelsz. Mind a ketten többet érdemlünk. - mondom neki, végigsimítva a karján, majd a derekán, ahogy visszafordítom magamhoz, mielőtt még bemehetne a mosdóba. Nyelek egyet, ahogy magamhoz vonom, lehajolok a füléhez és kissé érdes hangon folytatom, suttogva. - Ez nem azt jelenti, hogy nem vágyom rá, hogy több történjen közöttünk. Szinte fáj, annyira akarlak. - itt szó szerint elcsuklik a hangom, soha az életben senkinek nem mondtam ilyesmit. - De nem itt, nem most, nem így. - ütközik ki ezen a ponton, hogy tényleg egy régivágású nemes úrfi vagyok, még ha nem is vér szerint. A menyasszonyomat tartom a karomba, azt, aki a feleségem lesz, ha úgy akarja, nem egy futó kaland van közöttünk, aminél egyesek beérnék a koszos, kényelmetlen, számomra taszító mosdóval.
Oldalt döntve a fejemet picit az asztal szélére könyökölök, még véletlenül sem akartam a mugli szleng hiányosságaira felhívni Corvus figyelmét, ez csupán kibukott belőlem. Annyira szorosan voltam fogva, hogy a karate jelentette az egyedüli kimozdulást, ezért a végéből mindig lecsíptem picit, hogy az öltözködést villámgyorsan letudva inkább nem zuhanyoztam, de elrohantam valami mugli kaját enni, és így kicsit normális embernek éreztem magamat, aki nem fogoly a saját kastélyában, mint valami mesebeli hercegnő, aki csak a megmentőre vár. Ezért is választottam ezt a sportot, majd én felelek magamért. Az más kérdés, hogy a katák, és az árnyékharc cseppet sem készítettek fel arra, hogy ténylegesen küzdeni tudjak, emlékezzünk csak vissza arra, amikor azt a gyomrost kaptam a klubhelységben. – Mellettem nem kell megjátszanod magamat. Elvagyok úrizálás nélkül is, a legendás lények óra.. Hát igen, azért lássuk be, Hagrid sosem volt képzett tanár. – Teszem hozzá, hogy én azért mélyebb rétegekkel is rendelkezem, de mégis, az alapunk nagyon hasonló. Aranyvérű családi háttér, amiből valahol szeretnénk kitörni, elfogadni, hogy nem azok vagyunk, akinek születettünk. Esetünkben szó szerint, hiszen még vérségi kötelék sincs. Nem tudom, hogy a griffendéles lánnyal mennyire értették meg egymást, de igenis komoly bóknak tudom tekinteni, hogy velem minden oly könnyű. Azért szeretném aláhúzni, vele is az, hiszen összeillünk. Megannyi próbálkozó lett volna, akinek még csak észre sem vettem a közeledését, mert ha közvetlen voltam valakivel, már egyből félreértette. Nem úgy Corvus! Ő felismerte, hogy mi mozgat meg, mik a félelmeim. Nem csoda, ha a jelenlétében észre sem veszem, hogy végigbeszélgettük a napot. Viszont egyet kell értenem, Hagrid stílusa sajnos olyan, ami nyitogatja a bicskát azokban a mardekáros zsebekben. Mindketten tanárnak készülünk, s pontosan tudjuk, nem csupán tudni kell az anyagot. Át is kell tudni adni, s nem árt némi pszichológia érzék sem. Az esetemben azért ez nem nehéz, hiszen ha képes vagyok figyelni az érzelmi rezdülésekre, akkor nem lesz öncélú, amit mondani akarok, Corvus pedig hihetetlenül szemlélődő, nyugodt, ezek kell, hogy jellemezzenek egy tanárt! – Ints óva kérlek! Szeretek szerepet játszani, és ismersz már annyira, vannak bizonyos szeszélyeim. – Kacagok fel, hiszen minden közösségben más arcomat mutatom. Otthon az engedelmes lányt, a karatésok között a fegyelmezett de kiváncsi harcost, az iskolában pedig a magával ragadó strébert, aki csak barátokra vágyik! Az azonosság csupán abban rejlik, hogy szokásom mások kedvét keresni, ám nem áll tőlem távol a manipuláció, de nem a saját, hanem mások céljainak elérésében. Mondhatom úgy is, hogy inspriáló igyekszem lenni. – Oh, ez igaz, de más tanítani, és más vezetni. Amit mi képviselünk, azzal támogatunk. A toxikus klikkek azért alakulnak ki, mert valaki ráerőlteti az akaratát másokra. Félelemkultuszt építenek ki, amelybe vagy beáll, vagy behódol valaki. Minden más esetben ellenséggé válik. Mi valóban kitörtünk ebből. Csak legbelül, mélyen merem remélni, hogy akiket hátrahagytunk, nem olyan rossz emberek, s valami vezetett oda, hogy ezt tegyék a környezetükkel. -A szerelmi vallomást értem, és értékelem is. Ahogyan rászorít a kezemre, kedves mosollyal viszonoznám, ám a gyűrű feltűnése, majd hiánya olyan láncot indít el, hogy szinte nem is önmagunk vagyunk. Furcsa ez az egész dolog, mert ha jól hisszük, hogy ez a véla báj, az másra kéne hogy hasson, magamra nem. Ám élek a gyanuperrel, hogy aki a szerelemre születik, abban is feltámad a vágy, hogy ő maga is a részese legyen a varázsnak. Csak Corvust látom, a megmentőmet, a védelmezőmet, aki az utóbbi idők minden fontos pillanatában itt volt, akire vágyom, akinek mindent megadnék, amit csak tudok. Hozzásimulok, szinte rugózva az ölében, halkan felnyögve az érintésétől, levegőt venni is elfelejtek. A hajam félig kibomlik, jótékonyan eltakarva az arcunkat, mintha csak függöny lenne körülöttünk. Aztán mégiscsak rátalálok a gyűrűre, s a varázs lassan illan. Nem idegen az érzés, csupán zavarbaejtő. Nem egy idegent ölelek, és csókolok, mégis szabadkozunk. Legalábbis ő, én mert én csak hebegni tudok, főleg, ahogy most tudatosan érzem, hogy mi folyik alul. Mivel így kisebb lett köztünk a hely, automatikusan fészkelődni kezdek, amitől viszont nem rosszabb, hanem jobb lesz élmény. El is csuklik a hangom. – Nem, te ne haragudj, én csináltam valamit.. Nem akartalak.. bántani. – Lekászálódok az öléből, ha neki történt valami az ágyékában, biztos lehetek benne, hogy nekem is, még mindig tűzforró, amit lent tapasztalok, enyhén szédelgős érzés. Beharapom az ajkam, hiszen csupán a varázs hullott le, nem a vágy. Megrázom a fejem, mintha csak ki akarnék józanodni. – A gyűrű miatt lehetett? Ha megint leveszem, mi történik? Ne kockáztassunk, ugye? Valami átok lehet? – Na jó, azért nem zárom ki, hogy véla származású lehetek, de hát ki tudja. Még mindig nehezen kapkodom a levegőt, szinte fájó, hogy így abba kellett hagynunk, de hát az illem, és a zavartság kijózanított. Gondolok egyet, és miután már állok, kézen fogva felhúzom őt, és a mosdó felé húzom. Hát gondoljon a pincéri társaság amit akar. Nem azt mondom, hogy itt és most legyünk egymáséi, de.. Valahogy nem ártana pontot tenni az ügy végére.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Tényleg komolyan fogalmam sincsen, hogy mi az a gitáros burger, ráadásul a szerepjátékok és a színjátszás is nagyon távol áll tőlem, így először nem is pontosan értem, hogy mit csinál és miről beszél. Persze amikor a végére ér összeáll a kép, nem csak olvasott vagyok, hanem a Mardekárosok azon vonalához tartozom, aki egyáltalán nem hülye. Azért szép lassú folyamat, míg az arcomra kúszik a megértés, egészen a játék végére alakul csak ki, de ekkor kissé elmosolyodom. - Így már értem. - bólintok kissé, egyértelmű, hogy amit mondott, az teljesen új. Ő afféle kettős életet élhetett, mint annak idején Rose - bár ezt csak pletykálták nekem afféle tanmeseként -, de nekem minden kihágásom annyi, hogy a barátaimmal töltöm az időmet az iskolában a kijelölt nagynevű Mardekáros klikk helyett, nem töltöttem időt muglikkal, a varázstalan világban, még moziban sem igazán jártam ahogy tévét sem nézek. Sok mindenből kimaradok így, de mikor lenne időm ilyesmire a kviddics, a sok tanulás és a szociális kötelezettségeim mellett? Végül rendelünk és tovább gördül a beszélgetés, bár amikor eljut odáig, hogy benéz a mostoha-nővére fejébe segíteni, felszaladnak a szemöldökeim. - Óva intselek a manipuláció hátulütőitől és nehézségeitől, vagy legyek büszke? - kérdezem, de lehet, hogy van benne egy bizonyos költői kérdés, nem feltétlenül kell válaszolnia. - Túl sokáig hazudtoltam meg magam így is, de titokban mindig figyeltem arra is, amire “nem kellett volna”, még is érdekelt. - válaszolom, hiszen Hagrid jellemzően a házunktól mindig kapta a nyakába a beszólásokat, így úgy kellett tennem, mintha én is elhatárolódnék tőle, így pedig jóval kevesebb esélyem volt megmutatni, hogy milyen jól bánok az állatokkal, amig Bex és Gina látványosan az orrom alá is tudott dörgölni a maguk villogásával és nyilvános rivalizálásukkal. - Ha Te megosztó személyiség vagy, akkor nem tudom, hogy engem mennyire szívlelnének azok a bizonyos kicsik. Amit hátrahagytunk, az a klikk Jenkinssel és a női megfelelője a régi barátnőiddel toxikus volt, én is megharcoltam és te is megjártad a poklot amikor meg merted mondani nekik, hogy nincs szükséged rájuk. Igazából sose volt szükségünk rájuk. - válaszolom, bár ebben is van egy afféle szerelmi vallomás, a magam módján viszonozva az övét, és megszorítom finoman a kezét. Mondjuk olyan gyorsan biztosan nem haladnánk ezzel az összebújással, ahogy a hirtelen előtörő, vélhetően eddig elfojtott véla bájával tesszük, hiszen hirtelen csak őt látom, csak ő létezik, a gyönyörű mosolya, aranyló haja, selymes bőre, finom illata, és már az ölemben is van. Erre a néhány pillanatra megszűnik a külvilág és eltűnnek a felszolgálók, pedig az imént még ők is ámulva nézték a menyasszonyomat, most még is az ölemben van. Még soha nem simult hozzám ilyen szorosan, egy nyilvános helyen meg aztán főleg, még is minden szégyenérzetet feledve futtatom a kezemet fel az oldalán és életünkben először simítok végig, ugyan csak a csinos ruháján keresztül, de a melle ívén. A vér egyértelműen leszalad az ágyékomhoz, ahogy hozzámsimul érezheti a nadrágomon, és normális esetben valószínűleg most kiverne a víz a zavartságtól és a szégyentől, de helyette csak megcsókolom, közelhúzom, szinte mozgatva a csípőjét az ölemben, amíg… Eltávolodik, a keze a gyűrűhöz ér és elillan az a dübörgő érzés, ami elködösített mindent a fejemben. Valószínűleg ezen a ponton amúgy is tompult volna a véla báj, hiszen nem teljesvérű - még ha erről most épp nem tudunk túl sok mindent - de így, hogy még a gyűrűt is megérinti, aztán főleg jön a hidegzuhany. Nem azért, mert nem vonzódok hozzá, ez nem arról szól, viszont most szó szerint elvette a báj az eszemet és hirtelen magamhoz térve, ahogy az ölemben ül és ölelem magamhoz és tudatosul bennem, ahogy összeérünk odalent, a nadrágomban a merevedésem… Hirtelen nem csak ott lesz vér, de az arcomat is elönti és szégyenkezve tolom el egy kicsit - persze nem a földre dobva -, hogy a szabad kezemmel szó szerint elkezdjem takarni magamat. - Mi? Mi történt? Elnézést, én… - hebegek, tőlem igen szokatlanul és néhány pislogás után Alisonra már a környezetet nézem körülöttünk, hogy valaki meglátta-e ezt a heves csókcsatát és összefonódást. Egyértelműen nem múlik el az izgalom, csak hirtelen belekúszik minden akadály az elmémbe, hogy étteremben vagyunk, hogy elméletben jóhírű, pedigrés családból származunk, hogy láthattak minket a pincérek, hogy… még sosem voltam nővel és hogy elképesztően izgulok, ha rá gondolok. Jó értelemben nagyrészt, de ott van azért a tenyérizzadós fajta is.
- Jól van, köszönöm. – Bólogatok kedvesen, tudom én, hogy mennyire gáláns, és ha úgy alakul, hogy közös kasszán leszünk, akkor mindegy, hogy most ki mit fizet. Ahogyan visszakérdez, félhangosan felkacagok, hogy még nem hallotta ezt a megnevezést, de igaz, ami igaz, hogy ha főleg a varázslóközösségben múlatja az időt, akkor elkerülhette ez a szleng. Ismeri a hamburgert, de nem hallott még a gitáros burgerről. Nagy levegőt veszek, aztán elkezdem imitálni, hogy két kézre fogok valamit. – Szóóval, ha eddig még tudtad volna, a hamburger, ha példának okéáért sok szósszal van meglocsolva, nem igazán első randis kaja, jön az orrán, száján. – Aztán úgy teszek, hogy mint aki amikor beleharap, nagyon kifröccsen a burgerből hátul a szósz a ruhájára, amin méltatlankodva szemforgat. – Affenébe, már megint leettem magamat? – A nemlétező burgert a bal kezembe fogom, mintha egy gitár nyaka lenne, és a jobbal törölgetem magamat, mint amikor valaki pengeti a hangszert. Aztán csak elnevetem magamat, széttárva a karjaimat, amolyan cukin, évődően. – Gitárosburger! Ehetünk, hát naná! Jól hangzik az a csípős fűszeres sültkrumpli is! – Oly hevesen bólogatok, mintha csak Corvus a titkos vágyálmáimat váltotta volna valóra. És így is van, nem csak a fiúknak a szívéhez vezet a gyomrukon át az út. Bizony bevallható, hogy mi lányok is imádunk enni, én pedig buzgón remélem, hogy vagyok annyira élénk sportoló, hogy lemozgok minden gyorsételt. Már az előbb is megkorrant a gyomrom, de most a dupla hús említésére egyenesen megnyalom a szám szélét. Amikor csak tehetem elvonatkoztatok az aranyvérűek konvencionális étkeitől, mint a szarvas, vagy a fácán. Lehet, hogy jó dolog urizálni, de cseppet sem érzem úgy, hogy kevésbé lenne tőlük magányos az ember. Corvus mellett önmagam lehetek, s tökéletesen tudjuk elegyíteni a kétféle származás eszközeit. Rajta felejtem a tekintemet, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hiába tart ő engem szépnek, igazság szerint azért szeretjük a másikat, mert ő a tökéletes lelki társ. Ha nem lennének közös témáink, ha unnánk magunkat, akkor mit sem számítana a külső. Ahogyan méreget, ahogyan vágyik rám, sosem tapasztalt érzéseket gerjeszt, ez az, amire mindig vágytam. Minden eddigi percem, napom, évem ehhez a pillanathoz vezetett, s most úgy tökéletes, ahogy van, semmit sem akarnék változtatni, csak visszaemlékezni rá, ahányszor csak lehet! – Igen, valahogy úgy érzem, hogy ő bármilyen minőségben úgy érezte, hogy lehetnénk még kapcsolatban. Akár mint barátnők, és ez most nekem is lehetőség, hogy valami felnőtt kapcsolatom legyen. A lánya.. Nos úgy érzem, hogy inkább elhagyatott, semmint bunkó. Az anyja meghalt, az apja újranősül.. Nem lehet egyszerű. Megpróbálok belelátni a fejébe.. segíteni. – Formálok most görbülő karmokat az ujjaimmal, ezzel egyértelműen a legilimenciára gondolok, Corvus is tudja, hogy valahogy van érzékem megorrontani az érzéseket. Hatni ugyan nem tudok rájuk, vagy elültetni valami magot, de kiragadhatok kapaszkodókat, bizonytalan pontokat, amikre rá lehet erősíteni. Igaza lehet Corvusnak, az én érzelmes énem sokkal inkább a Hugrabugra hajaz, de úgy vagyok ezzel, hogy a ház csupán egy címer, a Teszlek Süveg sorait nem kell véresen komolyan venni! – Szép dolog a divattantárgyak favorizálása, ám.. Ritka az, amikor valaki csak azokat szereti. Bátor dolog, hogy közben megtanultál a saját elvárásaidra figyelni! – Köszönöm meg ezúttal a figyelmességét is, a számmisztika aztán a legtöbbek szemében száraz, értelmetlen tantárgy, amit el kell hagyni, amint lehet, de én nagyon szeretem, hogy megtornáztatja az agyamat. Imádok elmélyülni az összefüggéseiben, és hogy valamilyen szinten a jövőnkre is hatással van, ha megtanulunk olvasni a számok jelentéséből. Kicsit még a mugli vallásismeret is ide sorolható, főleg a Jelenések Könyve, amit egy elvakult aranyvérűnek már hiába is mondanék, mint mondjuk a szüleim. Corvus ellenben tényleg sokkal lágyabb jellem, mint azt mások előtt mutatja, erre utal a familiárisa is, amely az enyémmel mennyire jól megvan. A róka mindig amolyan társként kezelte a farkast, noha egyik sem beszél, szavak nélkül is megértik egymást. A választottam pedig hozzám hasonlóan igazi sportember, s nem is lehetnék büszkébb, hogy ő maga a kapitány. Komoly fegyelmet jelent, ha valaki ilyen felelősséget képes felvállalni! Én ugyan imádok karatézni, de a számmisztikával ellentétben nem tudnám tanítani. – Oh, én szívesen magyarázok majd kicsiknek, s remélem, hogy szeretni fognak! Tudod valamiért én mindig megosztó személyiség voltam. Lehet, hogy a sokat emlegetett külsőm miatt azt hiszi valaki, hogy visszaélek vele. Vagy.. akiket félreértettem, és többet akartak, mint barátság, azok komolyan megutáltak, rossz híremet költötték. De.. képzeld, egyre több az új barátom, igaz, csak a mardekárban. Ott van Abbie, Alex, és Nina is. Bár ez utóbbiról úgy tudom, hogy hetedik után nem marad, költözködnek. Mindegy is! A lényeg, hogy megtanultam Noah bandája nélkül élni, és most már a saját érzéseimre figyelek! És rád Corvus Flint! – Megfogom a kezét, ezt veheti afféle szerelmi vallomásnak is, holott ezt már többször megtettük. Ahogyan a családjáról, az öröklési rendről mesél, elfelhősödik a tekintetem, csak úgy cikáznak a gondolataim, jelezve, hogy nem számít az, hogy ő most örökös vagy sem. valahogy úgy érzem, hogy ketten mindent meg tudunk oldani. Nem kell bűntudatot éreznie a bátyja miatt, aki nem is a bátyja, de sajnos Corvus mindent olyan komolyan vesz. Csak abban bízok, hogy nem gondol rossz embernek, mert egy kicsit kihasználom az otthoni helyzetet. Az, hogy Fawley kell, hogy maradjak, legalábbis papíron, afféle előjogokat ad nekem, mondhatni csak csúnyán nézek, és a szüleim mindent engednek, hogy ne borítsam ki a bilit. Nem akarom ezt zsarolásnak betudni, de igenis jól esik egy kicsit a másik oldalon lenni annyi kínkeserves év után. A gyűrűt automatikusan dobom el, vakon bízva Corvusban, ám én magam is érzem, hogy valami izzó szenvedély lobban bennem, szinte felforrósodik a vérem, ahogyan aranyszőke csigáim is felemelkednek, mintha csak a mágia mozgatná őket. Zavarba jöhetnék, de nem, én magam is felemelkedek, s csak tompán jut el a tudatomig amit Corvus mond, így nem is veszek róla tudomást, csak a bókjairól. – Akkor gyere, és szeress..! – Ahogyan magához von, úgy ülök én magam is az ölébe, hogy az ajkaira tapasszam a sajátomat. Jó keményen odanyomom az ágyékomat az ölébe, mintha a külvilág nem is létezne. Varázslat vezeti minden mozdulatomat, aminek nincs is nehéz dolga, hiszen mi ketten összetartozunk, de nincs most szó ismerkedős érintésekről, óva hintett csókokról. Ám pár pillanat múlva valahogy mégiscsak kattan bennem valami, talán a legilimencia az én elmém is védi, és Corvus ajkaiba sziszegem be a mondandómat. – Véla? – Ki a véla? Ezt már nem kérdezem meg, csupán odanyúlok a gyűrűért, amely szinte magától simul az ujjamra. A varázs lassan visszahúzódik, pislogok csak, és hol az ékszert, hol Corvust figyelem. – Oh.. bocsánat.. nem tudom mi történt velem, ne haragudj. – Kapkodom a levegőt. Az benne a furcsa, hogy nagyon is jó volt, de akkor most miért vagyok ennyire zavarban? És miért esik annyira nehezemre mozdulni, hogy kikászálódjak Corvus öléből? Szerencse, hogy most a pincér sehol!
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Már évek óta nem gondolkoztam azon, hogy vajon a szüleim nyomására lettem-e Mardekáros, vagy amúgy is az lennék. Attól még, hogy nem vagyok aranyvérű és nem tartozok a Flintekhez vér szerint, még mindig leginkább a Mardekárosok jellemzőivel tudom azonosítani magam, hiszen bármilyen meglepő, nem úgy vannak elosztva a diákok, hogy csak egy csapat seggfej legyen itt, nem ez a ház jellemzője a címerünkön. Ha mondjuk abból indulunk ki, hogy mindenkiben több keveredik, akkor is maximum a Hollóhátasok közé osztanám magamat, mert az olvasás és az előre tanulás, amit évek óta csinálok sem csak a szüleimtől származik, hanem tényleg "kocka vagyok". Mégha nem is olyan csokibéka kártyásan, mint Winifred és Benjamin. - Ezzel ne foglalkozz. - mondok csak ennyit, nekem egyértelmű, hogy a randevúra én hívtam meg, a helyszínt én foglaltam, majd én fogom a pénzügyeket is intézni, nincs is ár az étlapokon egyáltalán. - Gitáros burger? - kérdezek vissza, egy kicsit kizökkenve, nem igazán értem a gitáros honnan jött, de egyébként örülök neki, hogy nem kell majd háromféle villával, háromféle kanállal, háromféle késsel kínosan tartanunk az etikettet. Intek a felszolgálónak, aki türelmesen megvárja, míg rendelünk. - Az enyémbe szeretnék kérni duplahúst és hm, a sültkrumplit csípős fűszerrel. - fejezem be, és Alison felé pillantok gyengéden biccentéssel jelezve, hogy ha szeretne bármit módosítani, akkor mondja, amennyiben nem, akkor a pincér el is hátrál egy szivélyes mosollyal. Érdeklődve hallgatom, hogy miként hozta a sors össze őket, de közben a fejem felett elkezdenek gyűlni azok a bizonyos sötét fellegek. Még sem mondok semmit, legalább is nem azt, ami egyre jobban nyomasztani kezd. - Ha ő volt az, aki elkezdett figyelni, egyértelmű, hogy nem fog elszaladni, majd idővel kialakul minden, gondolom. Nem akarsz velük élni, szóval kétlem, hogy a bunkó lányával mondjuk sok időt kéne töltened.[/b][/color][/i] - válaszolom bíztatónak szánva, bár kicsit azért tapogatózva, hiszen egyelőre úgy tűnik, mintha élvezné, hogy Fawley is, meg nem is, mintha éppenséggel zsarolásként használhatná fel a Fawley-szülőkkel szemben. Viszont ahhoz, hogy ne tudódjon ki, gondolom olyan rengeteg időt nem tölthet majd el a "B családdal". - A szüleim mindig is azt akarták, hogy a "menő tantárgyakban" legyek jó, ahogy mondod, és lehet, hogy a kemény munka miatt jó párbajozó vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy valójában az érdekel a legjobban. Mondhatni titokban olvashattam arról, amiről akartam és a legendás lények gondozásában is csak úgy figyelhettem, hogy közben minden erőmmel ignoráltam a bunkóbbak élcelődését Hagridon és próbáltam nem kitűnni, hogy a banda elhagyása után ne legyen még több fogás rajtam. Nem hiszek abban, hogy a legjobb védekezés a támadás, szükség van az alternatív útvonalakra, mint amilyen a számmisztika is. - fejezem be, bár ez nem jelenti azt, hogy értek is hozzá. Akármennyire sokat tanulok, szétszakadni nem tudok, és a szociális kötelezettségeim, Alison, a barátaim, a prefektusi munka, a kviddics csapatkapitányság a Mardekárban és az Allstarban egyértelműen elaprózza az időmet. Nem csoda, hogy némely tantárgy, amiben korán felismertem, hogy a legkevésbé sem értek hozzá, az első adandó alkalommal le lett adva. Muszáj megválogatnom és megszerveznem minden percemet, hiszen az időnyerőt nem osztogatják csak úgy, amivel megoldhatnám némely gondomat. - Leírva lehet igazán rámutatni, ha valamiben tévedtél. - kacsintok, egy olyan mosollyal, olyan gesztussal, ami egyedül neki van fentartva, senki másnak. Nekem semmi problémám nem lenne azzal, hogy 24 évesen amikor befejeztem a mesterképzését a tanár szaknak elkezdjek 11 éveseket tanítani, bár egyelőre nincsen semmi sem kőbe vésve, se a szak, se az évfolyam, amit megcéloznék. Szerintem én már tizenegy évesen is irányítottam a felsőbb éveseket, ahogy a Mardekár csapatban és az Allstar csapatban is kapitánya vagyok idősebbeknek, egyáltalán nem a kortól függ a tisztelet. Nincsen a legsimulékonyabb stílusom, de a tudásommal, tehetségemmel képes vagyok bizonyítani, hogy megéri hallgatni rám. Vagy rájuk ijesztek egy megtermett farkassal, aki lényegében nagyobb, mint a pöttöm elsősök. – Akkor ezt el is döntöttük. Még finomítunk a szakosodáson, de mindenképpen a Roxfortban képzelem el a jövőmet, a következő néhány évben diákként, aztán... elválik. Újratárgyaljuk alkalomadtán mindig. - vetem fel, hiszen az életünket ismerve bármikor akadhat valami, ami felforgatja a terveinket. Szeretek tervek alapján haladni az életemmel, de nem vagyok olyan naív, hogy biztos legyek benne, hogy bármi az ég világon be van betonozva. A közelsége és a közös jövőnk tervezése furcsán elönti minden gondolatomat, pedig igyekszem témánál maradni és a felszolgálók előtt nem túlságosan ölelkezni, nem sikerül. - Egyelőre nem, de bennem van a bűntudat, hogy Marcust miattam, értem forgatták ki a vagyonából, valamiből, amit tényleg ő érdemel meg születés jogán. Még akkor is ő lett volna az örökös, ha tényleg vér szerint lennék Flint, hiszen ő az elsőszülött, de így meg aztán. - osztom meg vele, hogy milyen gondolatok nyomasztanak, ugyan megnyugtat a tudat, hogy ő nem hátrálna ki az eljegyzésből az anyagi háttér és a státusz miatt. Az ékszer érkezése az egész beszélgetést megzavarja, szétrebbenünk lényegében, én pedig bizalmatlan vagyok mindennel szemben, akkor is, ha a holló a családunk címerállata. Amikor viszont éppen realizálódna bennem, hogy ártalmatlan az ékszer, már el is önti a termet valami furcsa melegség, valami ami miatt már tényleg képtelen vagyok mást tenni, minthogy Alisont bámuljam hatalmas szemekkel. Még levegőt is elfelejtek venni, mintha mindent kiszorítana a tüdőmből az ámulat. Szinte dadogva, ami elképesztően idegen tőlem, nyögöm csak ki a következőket. - Nem ve-veszélyes... egy vé-véla gyűrű... de kitől? Mi-miért? - suttogom szinte, habár a hirtelen elnyomott mágia kitörése után a hatás egyre jobban tompul. Úgy, hogy alapvetően is erős érzéseim voltak Alison irányába, még azzal a halvány vélavarázzsal is teljesen elkábít. A kezeim előrenyúlnak, nem követelőzve, de vágyódva simítok végig az arcán és egyben a karján is, hogy magamhoz vonjam. - Ebben a gyertyafényben mintha csak folyékony aranyból lennének a csigáid, olyan gyönyörű vagy... - bukik ki belőlem a laikusként legköltőibb jelző, amit ki tudok szuszakolni, de csak azt tudom, hogy meg akarom érinteni és hogy simogatásokon kívül bókokkal elárasztani.
- Oh, dehogynem. Ha tudnád, hogy ez mennyire napi téma volt nálunk. – Ingatom a fejemet, én ugyanis rendszeresen hallottam, hogy a hugrabugos ág hiába, hogy többségében borzos, nem éppen erőskezűek. Az az igazi, aki a mardekárhoz tartozik, azaz csakis mi. Mintha mindkét szülőm tudatosan befolyásolta volna annak idején a süveget, s belém is ezt mantrázták. Az azért vicces lett volna, ha csakis vérségi alapon választ ki, mert akkor az igazi anyám révén a griffendélben landolok, akkor már ott kibukik, hogy örökbefogadtak. Azonban nem így történt, utólag pedig kár is ezen tűnődnöm. Számmisztikus vagyok, semmit sem agyalok a múlton, csakis a jövőt fürkészem. Már azt is régen elengedtem, hogy Noah hogyan bánt velem, szót sem érdemel. Ez az eljegyzés azonban megtorpanásra késztet, hiszen bonyodalom dráma hátán. Szerelmes lettem, noha amúgy kényszernek éreztem volna, és most, hogy mindketten máshová tartozunk, mint amit hittünk, nem éppen egyszerűsíti le az életünket. – Hm.. ez azért gáláns tőled, majd adjunk komoly borravalót. – Tulajdonképpen nem is tudom, hogy ki fizet, esélyes Corvus, ha már meghívott, de sosem volt érdemi romantikus randim, én egy felezésben is benne lennék, úgysem költök semmi másra. Teljesen átfordultam abba, hogy belegondolok mások érzéseibe, pedig egykor én is kinevettem, akinek mondjuk Jasmine összecsomózta a cipőjét, és pofáraesés lett a vége. – Nekem a gitáros burger is jó! Nem éppen randis kaja, de sebaj, minek szégyenlősködjünk egymás előtt? Ugyanakkor a lazac sem rossz. Legyen a hamburger! – Sosem voltam az a visszafogott lány, ha a Roxfortos étkezésről volt szó, hiszen az edzésen úgyis kell az energia. Mondhatni kettős életet éltem, hiszen otthon el kellett játszanom a tökéletes neveltetést kapott úrikislányt. Mondhatnám, hogy ez a fedett életmód izgalmas, mintha valami szuperhős lenne, ám mégis inkább csak kínlódtam. Most már lazább a pálya, mert amióta kiderült, hogy nem vagyok Fawley, látom a szüleimen, hogy ha máshogyan teszek, mint neveltek, nyitnák a szájukat, hogy rendre oktassanak, aztán a pillantásomra szépen becsukják. Fordult a kocka, most már nekik kell elfogadniuk az én szabályaimat. Visszaélni nem akarok a kapott információval, de végre szabad vagyok! Úgy gondolom, hogy Corvus meg én tökéletesen kiegészítjük egymást, de nem a szüleink által eltervezett érdekházasság szintjén. Ez szerelem a javából, még ha nem is számítottunk rá. Corvust már az előtt elkezdtem megismerni, hogy ránk erőltették volna ezt az egészet. – Az anyám.. nos az igazi, elkezdett figyelni a távolból. Talán nem is jött volna soha oda, megmaradt volna azon a szinten, hogy legalább tudja, hogy én vagyok az. Aztán Zonkónál egyszer kiszúrtam, és számon kértem. – Ráncolom a homlokomat, mert arra viszont én sem kérdeztem rá, hogy ő hogyan jött rá, hogy példának okáért élek, hiszen neki azt mondták, hogy halva születtem. Na ez még egy érdekes beszélgetés lesz. – Mindenképpen iktassuk be, s bízom benne, hogy jobban sül el, mint az új pasijával, meg a banya lányával. Tisztára úgy érzem magamat, mint Hamupikőke. Jó, az a Philip nem éppen egy gonosz mostoha, és Eleanort sem tudom még az anyámként kezelni. - Vonom meg a vállamat, hogy az ujjaimat Corvus ujjai köré kulcsoljam, jelezve azt, hogy mennyire összetartozunk. – Ezzel igazán meglepsz, ám csakis jó értelemben. Valahogy sosem voltak igazán jó barátaim, és te minden mellett az is vagy. A számmisztika nem olyan menő tárgy, mint a sötét varázslatok kivédése. Vagy untattam valakit, vagy felszínes dolgok érdekelték, és inkább csináljunk valami tartalmasat. Önmagamért valahogy senki nem figyelt fel rám. – Azért kicsit fel vagyok háborodva, mert itt ez a külső, amiről még én is tudom, hogy mennyire előnyös, de alatta nem látnak engem. Na de ne nyavajogjak ugye? Hiszen már itt a tökéletes pár, aki szeret, és ismer, ráadásul azt magyarázza, hogy mennyire kiegészítjük egymást. Igaza is van, ő otthonosan mozog a varázslatok sportjában, míg én a muglikéban, és még sorolhatnánk a különféle érdekességeket. Az lesz majd csak az igazán érdekes, ha megpróbáljuk megtanítani a másikat. Én nehezen tudnám elképzelni magamat seprűn, mindig is a mugli mesék gonosz boszorkányai jutottak eszembe. Különösen a nyugati, akinek az a csúnya zöld bőre volt, blööö.. De hogy Corvus karatézzon, hát azt megnézném, halál cuki lenne egy körkörös forgórúgás bemutatása közepette. – Igaz, még tartozom azzal az elemzéssel, noha már annyit beszélgettünk, hogy azóta bőven elmondtam rólad a meglátásaimat. – Kuncogok fel édesen, képes vagyok ugyanis elfogadni, hogy nem minden a száraz elméletről szól, néha igenis a dolgok mögé kell látni. Azt hiszem még jó sokáig a Roxfortban maradok, ha mást nem, valami egyetemi szakos segédtanár leszek, hiszen úgy igazi tanárnak huszonöt felett, közelebb a harminchoz veszik fel az embert. Fura is lenne, hogy rögtön az egyetem elvégzése után tanítsam a közel ugyanannyi időseket. – Én is pont így gondolom, ráadásul ha te maradnál, de együtt vagyunk, akkor hogyan találkoznánk? Úgy vélem, valami közös döntést kell hoznunk, én is szívesen maradnék, hiszen akkor téged is láthatlak. – Örülök, hogy ebben egyet értünk, és nem kell azért szakítanunk, csak mert mások a jövőbeni elképzeléseink. Ismét feltámad a vágy, hogy odabújjak egy csók erejéig, hiszen ahogyan az előbb a combomat, a térdemet simogatta, valami sosem látott vágy kúszott végig az agyamon, s belenézhetnék az ő elméjébe, hogy vajon csak kedveskedésnek szánta, vagy amolyan ismerkedésnek a picit távolabbi dolgok felé? - Ahha.. akkor neked sem áll érdekeben leleplezni a származásodat.. Én viszont akkor is szeretnélek, hogy ha elvesztenéd mindezt. Tudom, hogy fontos, amit felépítettél, vagy ami a hátad mögött van, de én akkor is itt lennék, ha minden borulna. – Nyugtatom meg ráfogva a kezére, és ismét kicsit közelebb ülve, szinte már az ölébe. Ha nem jönne az a holló, akkor még az is felajánlanám, hogy kicsit vonuljunk el, bújjunk el a világ elől, de hát a sorsot nem lehet csak úgy kiszámítani. A gyűrű az asztalra kerül, én viszont ahelyett, hogy megnézném, egy pillanatnyi habozás után vakon viszek Corvusnak, és a földre dobom. Mielőtt felemelkednék, Corvus még érzékelheti, hogy ez valami véla ékszer lehet. Ám rögtön utána földöntúli ragyogás tölti el a lényemet, s beleértve Corvust is a pincérek mindegyikét telibe kapja a véla varázs, amely belőlem árad. Mintha csak valami aktiválódott volna. Nem annyira erős, mintha valaki egy tisztavérű vélát látna, de azért így sem kevés. Vélhetően az aktivációnak van egy plusz ráerősítő hatása, én azonban csak hebegek, mert csak azt látom a testemet nézve, hogy valamiért furcsa fénnyel pulzál, igaz, lassú ütemben halványodik. A gyűrűt én nem ismerem fel, lévén a varázstárgyak mibenlétével nem vagyok annyira tisztában, úgyhogy csak riadtan nézem a hatást. Corvus azonban biztos lehet benne, hogy nem a gyűrű váltotta ki, sokkal inkább arról lehet szó, hogy aki küldte, engem és a környezetemet akarta védeni attól a hatástól, amit még én sem értek, nem ismerek.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]- Nem mintha a hugrabugos rokonaidnál nem lett volna bőven dráma és sötétség. Éppen annyira aranyvérűek, mint mások, a ház nem számít. - jegyzem meg, hiszen az unokanővére, Sadie házasságon kívül fogant és pánikból vette el az apja az anyját, amikor még csak tizenhét évesek voltak, vagy annyi se. Ráadásul a Weasley-k nem a lenézett hugrabughoz tartoznak, hanem a hősies griffendélhez, még is kinézi őket sok család a mugli-közeli nézeteik miatt. Ahogy én is tettem sokáig, hiába szegről végről a rokonaim, de hát ez már csak ilyen, majdnem mindannyian rokonok vagyunk, ezért volt akkora kincs a Flinteknek és a Fawley-knak egymásra találni, mert ők pont nem. Nem mintha esetünkben számítana, hiszen mind a ketten teljesen más vérvonallal rendelkezünk, csak még mindig nem szoktam meg, hogy nem az én rokonaim a Weasley-k, Black-kek, hanem a Flintéké. - Az az igazság, hogy azért ezt választottam, mert közel van az iskolában és mert a csőd szélén állnak és könnyű volt kiüríteni. - válaszolom, teljesen őszintén, de azért végül folytatom a tényleges válasszal is, mert ez csak afféle kitérő volt. - Ha minden igaz a lazacra esküsznek, de a köreteik olyan újhullámos neszesemmi fogd meg jól hülyeség volt és túl sok nyúleledel, hogy én krumplit és grillzöldséget kértem hozzá. - aztán hozzáteszem a B opciót. - Vagy hamburger sültkrumplival. Attól még, hogy szép a teríték, azt eszünk amit csak akarunk, nem kell csak azért lazacot ennünk, mert az az elegánsabb. Melyiket szeretnéd? - teszem fel a kérdést és komolyan látszik a tekintetemben, hogy döntést várok és nem azt, hogy rám hárítsa, hogy legyen amit én akarok. Nem akarom a szüleink életét élni, nem akarom, hogy kirakat babává váljon és csak a férfi szava számítson, nekem egy olyan társ kell, akinek van jelleme, véleménye, és mivel ezt benne megtaláltam, figyelni fogok, hogy ne kopjon ki, ne essen vissza az otthoni megszokásba, hogy nemigen lehet szava semmiben. - Az örökbefogadás nem bűn, de az tény, hogy legalább szólhattak volna róla nekünk, hogy ne magunktól jöjjünk rá. - felelem, hiszen gondolom mind a két család a titkával szállt volna a sírba. - Nem is kérdeztem, te hogyan jöttél rá? - jut eszembe, hiszen nálam egyértelmű volt a szellemek miatt, akik kicsit felforgatták az életünket késő ősszel és télen. Viszont Alison elmondta, amit megtudott, de azt nem, hogy miként is bukkant fel. Nem lehet annyi, hogy találkoztak és rájöttek egy szempillantásból, hogy anya-lánya, hiszen azért jó pár szőke van a világon. - Amikor készen állsz, vagy álltok. - bólintok csak ennyit, nyilván siettetni az istenért sem fogom, hiszen a társas csoportosulásokban általában nagyon lassan engedek fel, maroknyian ismerik, hogy valójában milyen is vagyok, ha igazán ellazulok. - Köszönöm. - mosolyodom el egy kissé féloldalasan megdöntött fejjel pillantva rá, amikor jó ötletnek tartja a tanár szakot. Még semmi sincsen kőbe vésve, de még annak ellenére is, hogy kemény dió vagyok, elég sokan szoktak hozzám fordulni tanácsért és amikor többeket is rásegítettem a familiáris idézésének az útjára, valahogy az ő sikerük engem is... megérintett. Akármilyen nyálasnak is hat, valami megolvadt a bennsőmben, és nem azért, mert az összes tanítvány éppenséggel lány volt. - Soha nem untatsz. Viszont nem ígérem, hogy megértem, ha túlságosan belemész. Éppen csak a kötelezőt értem el némely tantárgyból és azonnal le is adtam őket és csodák csodájára... te éppen ezekből jeleskedsz. Véletlen lenne? Vagy a sors keze? - kérdezem, a végére egészen úgy mimikázva és mutogatva a kezemmel, mintha tényleg egy kozmikus egybeesés lehetősége lenne vagy varázslat már az is, hogy így kiegészítjük egymást. Nem csoda, hogy nem beszéltünk különösebben sokat egy évvel ezelőttig, hiszen lényegében teljesen más tantárgyakat vettünk fel és teljesen más hobbink van az én vérbeli varázslós kviddicsemmel és az ő harcművészetes karatéjával. - Ha nem tanár akarnál lenni, csak gyakorolni a tudásodat a jövőben, azt hiszem amiket elmondták az a Szimbolisztikusokhoz tartozik. Vector pedig jól teszi, ha dícsér, tudnod kell, hogy milyen különleges vagy. Azóta is bánom, hogy nem láttam a pontos kimutatásaidat, talán sikerült volna megváltoztatnod a véleményemet az ilyesfajta tanításokról és jött volna egy pálfordulás. - jegyzem meg, hiszen az a pergamen szépen elporladt, mielőtt egyszer is ránézhettem volna. - Viszont nem akarlak semmire se rábeszélni, tudom, hogy akadnak olyanok, akik már a hetedik év után szeretnének kikerülni a világba. Én viszont még képtelen lennék abbahagyni a tanulást vagy itthagyni az Allstar csapatot, még soha az életben nem volt esélye a Roxfortnak lényegében független csapatként versenyezni. Mintha valami városállam lennénk. - gondolkozom el, erre Winifred biztosan rávágná a Vatikánt, de nyilvánvalóan amilyen nulla kapcsolatom van a kereszténységgel, ez nekem eszembe se jut. - Nem csak, hogy nem lennék aranyvérű, de a Mortimer név már minden oldalról támadva van. Az igazi aranyvérűek között felkapaszkodnivágyó szánalomraméltó családdá fajultak, a Minisztériumban szó szerint vadásszák a tanítóimat... szóval a ki tudja hanyadik fokú nagybátyám és a nagynéném. Elveszíteném a nevet, a kapcsolataimat, a vagyont és a Brooks vállalat támogatását. - foglalom össze röviden, de lehetséges, hogy minden példa, amit hozok, az ő szemében túlságosan anyagias. Nagyon ritkán nevetek fel mások között, de újra kibuggyan belőlem, amikor meghallom a telelést és a hógolyózást. - Csak így, ilyen egyszerűen... - kezdek bele, de ekkor megjelenik az a holló a gyűrűvel én pedig rögvest kihúzom magam, mintha bármi rosszat tettünk volna. Végül is, amiről beszélünk az felér egy árulással a (nem-)családjainkkal szemben, de hirtelen attól is zavarba jövök, hogy milyen közel ülünk, hogy Alison keze éppen a combomon volt. - Dobd az asztalra, most. - mondom gyorsan, kicsit éles váltással és felállok az asztaltól. A Holló a családunk címerállata, igen kreatívan lett a nevem így Corvus, de így se igen bízok a hirtelen felbukkanó ajándékokban. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem én voltam. - folytatom tovább, viszont előrehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem. - Ugyan... ismerős, mintha már láttam volna valahol, vagy valakin. - teszem hozzá. Talán anyám gyűrűje lenne? Talán azért küldték, hogy tovább erősítsék az eljegyzést, tudván, hogy most van a fél éves évfordulója és vacsorát szerveztem? Akkor is bizalmatlan vagyok és mint mindig, mindenen csapdát sejtek, ezen is. Nem csoda, ha még mágikusan is megvizsgálom, hogy akad-e benne bármi különlegesség, átok, mágia. Azért valljuk be, amikor kiderült, hogy a családi pecsétgyűrűm valójában Voldemorté volt és a Feltámadás kövét foglalta magába, egy kicsit traumatizált ahogy a Testvériség tagjai elfogtak, hogy megszerezzék. Azóta nem feltétlenül vagyok jóba az azonosítatlan tárgyakkal.
// Relikviamester 3. szint: Bármilyen varázstárgynak (ami nem relikvia és ereklye) meg tudja mondani hogy mikor és mire készült, a pontos használatát. Rá a varázstárgyak 1,5-szer olyan jól hatnak. Nem hatnak rá az átkozott tárgyak (kivétel relikviák és ereklyék, tehát erős mágus által készített varázstárgyak). //
-Mintha csak az én szüleimről beszélnél. Nehezen fogadják el, hogy a Fawley-kat a hugrabugos kötődés miatt nem veszik komolyan, s így ők akarják megmutatni, hogy a Mardekáros elithez tartozhatnak. Lényegében bármi áron. Na jó, ez túlzás, mert nem hiszem, hogy ezért zsarolnának, vagy ölnének, de a hazugság, a megtévesztés simán belefér. – Bólogatok én kissé enerváltan. Az egész életem arra épült, hogy üljek otthon mint valami jókislány, minden mozdulatom meg volt szabva, húzzam ki magamat, üljek szögegyenesen. Bah, de utáltam. Mennyivel jobban szerettem nézni a csillagokat, számolgatni, vagy akár katázni a kertben. Ezek mind az én érzékeny lelkem szabadon szárnyalását segítették. Az iskolában aztán tényleg önmagam lehetettem, noha rám aggatták a stréber jelzőt, holott csak odafigyeltem, maximalista voltam, mint mondjuk Corvus. Ez annyira baj lenne? Az azért látszik rajtam, hogy kissé ráncolom a homlokomat, ez a Mortimer szál nekem még teljesen új, kissé nehezen rakom össze, hogy ki kicsoda. Nem vagyok buta lány, de most még a saját helyzetemet is össze kell raknom, s hálás lennék, ha valahogy összefoglalná nekem, mielőtt még csúnyán elvesztem a fonalat. Tudom, hogy neki megvan a saját baráti köre, nekem pedig inkább karatés ismerőseim vannak, de ezzel nincs is semmi baj. Amióta ledobtam magamról Jasmine-t és Beth-t, azóta igyekszem én is ismerkedni, új barátokat szerezni. Ide sorolható Abigail és Alex is, hárman akár megalapíthatnánk az A betűs mardekáros csinik társaságák is. Nem sürgetem, hogy Corvus bemutasson a barátainak, talán úgy veszi, hogy a kettőnk dolga olyan hivatalos szintre jutott, hogy nem keveri a hobbival, szórakozással, majd biztosan eljön az ideje, én magamtól nem erőltetem, az tuti! Ahogyan előrehajolunk, összeér nem csak az ajkunk, lassan egész testünkkel egymásba fonódunk. Teljesen más ez így, mint Noah-val, semmi színház, csupán rólunk szól, s nem zavarnak az esetlegesen vizslató tekintetek sem. Corvus megbecsül, szeret, önmagamért. Jó, a külső nyilván sokat nyom a latba, ezt én is aláírom, de a beszélgetéseink olyan mélyek, tartalmasak, hogy úgy érzem, mindennek igazán van értelme. Sőt, ennek van csak igazán. – Nem, még nem néztem meg, gondoltam ha Te javaslod ezt a helyed, van kedvenced. Nem vagyok válogatós, ha jól van elkészítva, bármi jöhet. – Semmi allergiám, vagy ellenérzésem nincsen, otthon megtanultam, hogy hallgass a nevem, amit hoztak, azt ettem. Ettől még kialakult az izlésem, de nem vagyok válogatós, az biztos, csupán kiváncsian várom, hogy Corvus mire gondolt. Az este ezen része kellemesen telik, még ha alaposan sikerült is félreértenünk egymást. Szeretném vele tudatni, hogy én nem vagyok ellenséges, bármit meg tudunk beszélni, csak kövessük az egyenes út elvét holmi szappanoperázás nélkül. Még akkor is, ha könnyet csalt a szemembe, akkorát kacagtam, hogy milyen kis bénák vagyunk! - I-igen, de a Fawley szülőket sem akarom hátrahagyni. Tettek, amit tettek, de mégis ők neveltek fel. Majd megpróbálok mindenkihez igazodni, ez a mostohatestvér Leticia a legkeményebb dió, pedig aztán apámmal nem könnyű. – Ingatom a fejemet, ajkaim ismét mosolyra nyílnak, hiszen már kész kis házaspárként működünk, ahogyan igyekszünk bepillantani a tágabb értelemben vett családra. Őszintén szólva lövésem sincsen, hogy milyen párt gondolnának ők Corvusra, de mégis rám esett a választás, talán az úri neveltetéshez sincsen köze, csakis a név ami számít, s az ezzel járó kapcsolatok. Mondhatni csak egy szám vagyok abban a bizonyos táblázatban, amely a Flint-Fawley könyvelést jelenti. Eladnak, mint egy tevét. Csak nekem nem hátul, hanem elől vannak domborulataim. – Igazán kedves tőled, észben tartom majd. Kicsit most még zűrös, anyám is csak annyit tud, hogy nem vagyok igazi Fawley, de még nem akartam terhelni ezzel az eljegyzéssel. De.. tényleg egészen jó ötlet, hogy összehozzalak titeket. – Nem dobom be annak ötletét, hogy mutasson be ő is, mert majd ha elérkezettnek látja az időt, akkor úgyis szól. Remélem, hogy nem szégyell, vagy ilyesmi. Nem tudom, hogy milyen a baráti köre, de valamiért mégiscsak felfigyelt rám, bizakodom tehát, hogy nem vagyok nagyon eltérő mindenki mástól, akivel a mindennapjait tölti. Bennem fel sem merül, hogy netán bántó lettem volna a bájitaltan kapcsán, csak valahogy Corvus szeret elmélyülten dolgozni, ezért is ugrott be, hogy lenne hozzá érzéke. – Hm.. na ez jó ötlet, tényleg el tudnálak képzelni! – Ingatom a fejemet hamiskás mosollyal. Főleg mostanság, hogy így hosszabb a haja, egészen kiszárad az ember torka, amint őt nézi a szélben repkedve. Igaz, hogy említette ezt a sötét nimfás mizériát, de lássuk be, a származáson nem tud változtatni az ember, még kissé menőnek is gondolom, hogy szívem választottja az átlagnál is darkosabb. Azért lássuk be, Noah sem volt éppen egy szent, engem meg valahogy izgat ez a rosszfiús vonal, ami talán klisé, és Corvus inkább csak visszafogott, nem gonosz egyáltalán. Sőt, ahogyan megvédett a lányoktól, ő maga az a lovag, akire minden lány vágyik. A hűvös magabiztosság, ami belőle árad, most enyhe ajakharapdálást vált ki belőlem, főleg ahogyan a combomat simogatja. Kissé meg is rezzenek, de nem húzódom el, sőt, mintegy közelebb is húzódom, hogy abba ne hagyja. – Jó, én csak nem akarok mások hátán felkapaszkodni. Vector tényleg jó bőrben van, de mi már lehetünk egyetemi tanárok is. Nekem a számmisztika az, amit mások talán bűvészkedésnek fognak fel, de igenis vannak komoly méréseink, amikor a bolygóegyüttállások miatt felerősödnek a varázslatok hatásai, vagy, nem mindegy, hogy hányszor kavarod meg az elmeélesítő főzetet. Jaj, ugye nem untatlak? – Nem akarok én okoskodni, engem csupán vonzz az ismeretlen, mindenben képleteket látok, mondhatni összeesküvés elméleteim vannak a számokról. Gondolatban ezer meg ezer alkalommal összeadtam a születési dátumainkat, a leendő gyermekeink jellemére elemezgettem, hátha kiokoskodnék valamiből. – Áh, a presztizst inkább hagyjuk. A szüleink örüljenek csak, ha megtartjuk a nevünket, és nem borítjuk ki a bilit. Tudom, hogy te nehezen szakadnál el a Flintektől, de én nyilvánvalóvá tettem, hogy ha tovább erősködnek, nekem nem kötelező Fawley-nak lenni. A tudásomat úgysem veheti el senki, Vector pedig állandóan azt mondogatja, hogy a számmisztika szektorban ne látott jobb összefüggéseket az én számításaimnál az elmúlt száz évben. – Erre azért büszkén kihúzom magamat, és a halántékomat kopogtatom meg. Talán van jelentősége a legilimenciának is, hogy így vág az eszem, de Corvus végre elkezd beszélni a családi összefüggésekről, ezért átvéve a kezdeményezést most én fogok rá az ujjaimmal a combjára, amolyan felfedezőútra indulva. – Ettől még nem leszel sötét varázsló, és.. majd nem nyaralni megyünk, hanem telelni, hógolyózni.. Én úgyis csak leégek ha napoznék, kell a fenének. – Legyintek a szabad kezemmel, nekem aztán ez nem probléma, meg hát ha egy csapat vagyunk, akkor ami az egyiket érinti, az a másikat is. Ezen a ponton viszont bent akad a lélegzetem, ugyanis rebben az ajtó, és egy kisebb termetű holló rebben be, hogy a csőrében tartott apró gyűrűt ejtse a tenyerembe. Semmi levél nincsen hozzá, amit azért furcsállok, ezért Corvusra sandítok, talán ő küldte ilyen furmányos módon?
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]- Gondolom a hatalom mellett látták a legjobb esélyeket a fennmaradáshoz vagy ahhoz, hogy egyszer bekerülhessenek a nagy házak közé, de mindig rossz lóra tettek. Nem tudom. - vállalom be, hogy ugyan a családfára ráleltem és visszakerestem, de a pontos történelmükkel nem vagyok tisztában. Az egyetlen ember, aki forrásul szolgálhatna az Cody, aki fel is keresett levélben, amikor Gina elmondta neki... anélkül, hogy engem megkérdezett volna..., de még mindig nem válaszoltam a levélre. Ők ketten már évekkel ezelőtt egymásra találtak, de ők Sybille-től származnak, én Brysontól, szóval nem vagyunk azért olyan közeli rokonok és van egy olyan sanda gyanúm, hogy konkrétan a szüleimről talán még Cody se tud semmit. Azzal kapcsolatban, hogy Ginának eljárt a szája, pedig hónapokig vártam, hogy legalább Alisonnak elmondjam az igazságot, még amúgy is meg kell küzdenem. Nem igen viselem jól, ha valaki a tudtomon kívül mondja el egy titkomat, ezt példának okáért Katherine nagyon jól tudja, hiszen ő elpletykálta a sötétebb képességeimet Benjaminnak és utána jó ideig kapta is tőlem a hidegzuhanyt. Érzem a bőre simaságát, az álla ívét, az ajkai puhaságát miközben csókolózunk és az én pulzusom is megugrik. A szépsége páratlan, de attól még, hogy nem vagyok vak rá, sőt, gyönyörűnek tartom, egyáltalán nem ez volt az, ami összehozott minket és nem ez a legfontosabb. Sőt, amikor együtt jelenünk meg valahol és a kis buborékunkba beszállingózik azoknak a tekintete, akik határozottan megnézik maguknak a páromat, nem mondom, hogy annyira repesve örülök, hogy ennyire magával ragadó. A féltékenység ott lapul a bőröm alatt, még akkor is, ha soha nem adtam hangját - egyelőre. Most pedig kevés izgalmasabb dolog van annál, hogy magamhoz vonjam és csókoljam, viszont nyilvánvalóan nem feledkezünk meg magunkról egy étteremben, még akkor se, ha a személyzet busásan le van fizetve. Amikor végül felkordul a gyomra a kacsintására én is elmosolyodom. - Ideje rendelnünk. Kiválasztottad, hogy mit szeretnél? Leadtam egy rendelést kettőnknek, de ha magadnak szeretnék választani, akármit kérhetsz, megcsinálják. - mondom előzékenyen, hiszen attól még, hogy én leadtam egy háromfogásos menüt két főre, a konyha tudja, hogy a változtatás jogát fentartjuk. Lehetséges, hogy már fél éve jegyben járunk, de a közösen eltöltött időből még mindig nem feltétlenül tudom, hogy allergiás-e valamire, mit enne legszívesebben. - Hm, egy csapásra egy egész új család. - hallgatom az elbeszélését az anyjáról, a pasijáról és a lányáról. Azért ez mindenképpen furcsa lehet, de... tudván, hogy örökbefogadott vagyok, de fogalmam sincs, hogy hol vannak a szüleim, ezen a ponton akármilyen viharos is legyen, még mindig szeretőbb család lehet, mint a Flintek vagy a mardekáros Fawley-k. - Ismerős a neve. - vallom be, de nem tudom beazonosítani pontosan, tehát biztosan nem Mardekáros. Prefektusként rengeteg szakombeli diákot fel tudnék sorolni, legyen az alapszakos vagy egyetemista, amihez hozzájönnek a számon tartott aranyvérűek, gazdagabbak, kviddicsesek, befolyásos szülőkkel rendelkezők, a kapcsolati háló igen csak szerteágazó még úgy is, hogy nekem egyáltalán nem kell puncsolnom senkinek. - Mindenesetre nem vagyok különösebben társasági ember, de éppen ezért tudd, hogy amikor készen állsz és ha szeretnéd, szívesen megismerem őt. - biztosítom erről, hiszen egyelőre még a baráti társaságaink se különösebben keveredtek és nem tudom, hogy lenne-e igénye rá, de ezzel rámutatok a lehetőségére. - Nem. - vágom rá azonnal, talán egy kicsit hirtelen. Sértő lenne, hogy ennyire azonosít a házvezetőmmel, aki a megtestesült Mardekáros megkeseredett holló? Nem feltétlenül erről van szó, bár talán benne van, hogy ez csak a felszín kapirgatása. - Repüléstan illetve kviddics edzőben gondolkoztam, vagy... Legendás lényeg gondozásában, esetleg élőlényidézést, de a szüleim vélhetően kitérnének a hitükből, ha Látványmágus szakról választanék tantárgyat. Illetve... lehetséges, hogy a született adottságaim keresztbe is tennének. - vonom meg a vállam, mintha semmiség lenne, pedig valahol igen erősen zavar, hogy amikor a társaim szó szerint sziporkáznak és ragyognak addig nekem az árnyak közé kell vonulnom mert nem csak a sötét lényeket sebzik meg, hanem engem is. - Egyébként nem hiszem, hogy azon kéne gondolkoznunk, hogy ki hal ki először. Ilyen alapon az egész tanári szaknak semmi értelme az ég világon, mert elvégzi évente tíz egyetemesita és a Roxfortba felvesznek... nullát... - mutatok fel egy nullát a mutatóujjamat és a hüvelykujjamat összeérintve. Tudom, hogy nem ez a praktikus döntés. - A szüleim természetesen az auror pályát támogatják vagy, ha már tényleg annyira muszáj tanárnak mennek, a Sötét Varázslatok Kivédését. Presztizs.[/b][/color][/i] - ingatom meg a fejem és egy kissé megforgatom a szememet. Még mindig szüleimnek hívom őket, hiszen nincs senki más, akit apának vagy anyának hívhatnék és még nem is tudják, hogy tudom. Lassan haladok, de haladok. - Igen, lényegében úgy derült ki, hogy Accipiterrel unokatestvérek vagyunk és innentől már esélytelen volt, hogy egyáltalán aranyvérű legyek, aztán utána azonnal jött hozzá, hogy Flint se lehetek. - válaszolom, még mindig gyakran ugrok vissza a régi megszokásra és még a barátaimat is a vezetéknevükön hívom. Amikor velük vagyok tudom, hogy a szívükre veszik az ilyesmit így négy év alatt már lágyultam annyit, hogy a keresztnevükön hívjam őket - de nem becézve. - Amennyit eddig sikerült megtudnom, az alapján a születésem jogán vagyok ilyen fogékony az átkokhoz, vérmágiához, talán a szüleim is ezért akartak magukhoz venni és "lecserélni" Marcust. - macskakörmözök a levegőben egyet, hogy aztán folytassam. - A rossz hír pedig az, hogy ezért leszek rosszul a tűző napsütésben és ha mellettem fénymágiát sütnek el az engem is kiüthet. Tapasztalat. - mosolyodok el ezen a ponton, hogy aztán ezúttal a comján simítsak végig finoman, nem túl magasan, mielőtt a felszolgáló, aki már hozná az előételt, elsüllyedne a föld alá.
Sosem tartottam rossz embernek Noah Jenkinst. A véletlenek közjátékának tudtam be, hogy valahogy nem tudott korrekt és következetes lenni. A külsőségek érdekelték, mások véleménye. Érdekes módon hiába voltam a tagja a Jasmine&Beth csapatnak, gyakorta ötödik keréknek éreztem magamat. Mintha olykor összesúgtak volna a hátam mögött. Bár tudtam volna, hogy miről. Talán hogy sosem leszek elég jó Noah-nak, csak a szerencsés külsőm miatt választott engem. Ez is érdekes, mert Jasmine az első adandó alkalommal gyomron vágott. Mintha régóta tervezte volna, holott sosem tudtam, hogy mit ártottam neki. Az egész csapat úgy ahogy volt egy furcsa, másokon kárörvendő alakulat volt, amibe nagyon régen még Corvus is tartozott, de akkor még annyira kislány voltam. Most már komikusnak tűnhet, hogy az egykori kis buta szőke lesz a felesége. Nekem is hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy bár nincsen szükségem arra, hogy valaki kiálljon a becsületem mellett, ő mégis megteszi. Az otthoni ügyek is arra engednek következtetni, hogy a közeljövőben rettentően megváltozik az életem, s ideje súlyos döntéseket hoznom. Felvállalnom, hogy nő lettem, még ha eddig pár ostoba csókon kívül Noah-val, nem volt senkim. Corvus az igazi, csak benne gondolkozom, pedig nem csökkent azok száma, akik megbámulnak, s látni rajtuk, hogy akarnának valamit. – Ennyire érdekli őket a hatalom? – Eddig nem folytam bele a sötét tanokba, de amiről most Corvus mesél, az igazán riasztó. Az én szüleim bármennyire is mardekárosok, azért mégiscsak Fawley-k, s bár nagyon távoli, felszínes a viszony a hugrabugos ággal, mégsem tagadják meg magukat. Talán rólam is könnyebb lenne elhinni, hogy a borzos házhoz tartozom, csak éppen vér szerint Griffendéles volnék, hiszen az anyám onnan került ki, mármint az igazi. És hogy az apám? Nos nem tudom, a külsőm révén keresem magamban azokat a jegyeket, amiből apám köszönne vissza. Anya, Eleanor Bones igen szép nő, göndör szőke tincsekkel és kék szemmel, mint én. Viszont a sportos, ruganyos alkatot nem tőle örököltem, ez nyilvánvaló. Egyszer majd ki kell faggatnom anyát, bármennyire is fájdalmas, hogy honnan jöttem, és ki az apám. Tudom, és nyilvánvaló, hogy Corv kissé idegenkedve fogadja a szavaimat. Próbálom némi fizikai kontaktussal enyhíteni, így megfogom a kezét, a kézfejét pedig a hüvelykujjammal simogatom, mint aki nem erőltet semmit. Nem akarom én kioktatni, csak.. az őszinteség nálam most komoly tényező. Annyi félreértés volt már köztünk, de azt akarom, hogy ne találgasson, igenis próbáljunk meg ráérezni, hogy mitől lehet még izzóbb, ami köztünk van. Lehet, hogy eddig pont azért működött, mert nem tudtuk, hogy van-e értelme. Ettől még részemről aligha fog csökkenni a varázs, még ha állandóan meg is könnyebbül attól, hogy zöld utat adok. Nem szeretem a játszmákat, egyszerű lélek vagyok, bármennyire is a külsőm nem ezt sugallja. Ezért sem értettem, amikor valaki túlgondolta, hogy mit takarhat egy érintés. Részemről semmit, csak amolyan barátkozós kezdeményezés, nem szól többről. Nem hiszek a saját csáberőmben, noha Corvus állandóan úgy meg van tőlem babonázva, amit joviális bazsalygással szoktam fogadni. Kuncogva fogadom a csókját, ahogyan az állam alá nyúl, s magához von. Nem kell mindig vadulni, de olyan vicces volt az a fog összekoccanás, hogy azt sosem felejtjük el. A szabad kezemmel az arcát érintem, a fülét cirógatom a csiklandozás legkisebb szándéka nélkül. Azon kapom magamat, hogy elfelejtek még orron keresztül is levegőt venni, így amikor elengedjük egymást, akkor szakadozik a lélegzetem, s ki vagyok pirulva, mint egy mélytengeri búvár. – Én is! Mármint remélem neked is jó! – Igazítom ki magamat, nincsen részemről semmilyen felsőbbséges viszony, hogy tőlem függ a kapcsolatunk további alakulása. A karjaimban engedje csak el magát. Tudom, hogy voltak kétségeim kettőnkről, erről az egész eljegyzésről, ami viszont a helyzetnek, s nem a személyének szólt. Most azon az állásponton vagyok, hogy próbáljuk meg. Biztosan lesznek még hullámvölgyek, a tökéletesben még én sem hiszek! Belesimulok az érintésébe, hogy aztán most ismét a poharam után nyúljak, de a gyomrom is jól hallhatóan megkordul, amitől elnézést kérően kacsintok. Úgy elbeszélgetjük az időt, hogy lényegében éhen maradunk. – Oh, ez még a jövő zenéje. Most költöznek össze az új pasijával. Aki hozza a saját lányát, és ő.. blöö.. – Forgatom a szememet, és inkább belekortyolok az előbb kibontott borba, amiből pár kortynyi már a poharamba került. Lehet, hogy Corvus töltött, lehet, hogy az előzékeny pincér. Ízlelgetem kissé a savas ízt, de a gurgulázást elhagyom, az mégsem méltó egy úrilányhoz. Hogy ne érje a szó a ház elejét, inkább folytatom. – Ez a Leticia.. nem tudom, hogy mi a bánata, de próbáltam vele ismerkedni, és csak beszólt anyának, de még a saját apjának is. Nem akartam belelépni az elméjébe, de úgy láttam, hogy anya.. nos nem lesz könnyű dolga vele. Ezért az ismerkedést most még eltolnám kicsit, ha nem gond. – Miután a nevelőszüleim a hivatalos gyámjaim, így még nem is olyan fontos, hogy Eleanor mit szólna Corvushoz. Vagy ha igen, akkor azt majd valami négyszemközti találka kapcsán megbeszélem vele. A felvetés kapcsán azért már azon gondolkozom, hogy mit is egyek, Corvusra sandítok, hogy van-e ötlete, de megint elvonja a figyelmemet a felvetéssel. – Oh, ez jól hangzik, szeretek magyarázni, és az elméleti anyagokkal is tisztában vagyok, noha Vector professzor aligha megy nyugdíjba a következő tíz évben. Neked mi lenne a tárgyad? Bájital, Piton után szabadon? – Én rettentően rossz vagyok belőle, nem csoda, hogy a házvezető csak úgy megtűrt az óráin, mivel szertároskodtam, és a naplóját vezettem, mint valami asszisztens. Igaz, hogy olykor hozzáírtam a számításokhoz némi számmisztikás magyarázatot, összefüggést is, ami miatt vagy ötször üvöltött velem, de oda se neki, olyan tökéletes rendet raktam utána a laborban, hogy még a földről is enni lehetett volna. Ismerem a nyomógomjait, na! – Mert ez csak úgy kiderült? Köszönöm, hogy nekem mondtad el, de én.. csak érintőlegesen tudok róluk bármit is. Komoly faj, az biztos. Az árnyékokkal összefüggő az eredetük. Amivel nincsen semmi baj, mielőtt azt hinnéd, hogy megijesztesz. – Ingatom a fejemet, hogy nyugodtan follyon csak bele a részletekre. Félmosollyal döntöm oldalra a fejemet, hogy velem olyan könnyű lenne. Nyilván ő is megtapasztalja majd, hogy tudok én konok és öntörvényű lenne. De nem ma, mert most tényleg úgy érzem, hogy köztünk minden oly csodaszép, tökéletes. Visszadobhatnám a labdát, hogy vele minden oly könnyű. Egyszerűen csak igazam volt; illünk egymáshoz!
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Azt nem mondom, hogy nem volt rá ingerenciám, már arra, hogy elővegyem Jenkinset az egészért, de mivel nem én vagyok a gondolatolvasó, hanem a mellettem ücsörgő gyönyörűség, ebbe inkább ne menjünk bele. Főleg most, hogy kiderült, hogy a tömlöcbeli lidérc is befolyásolta, már végképp nehéz lenne mindenért számon kérni, amin a sok bántalmazott végigment a hét év alatt. Felnőttünk mindannyian... vagy így, vagy úgy, és talán innentől neki is lesz esélye egy teljesebb életre. De nem Alison mellett. Ez a hajó már elúszott és ha rajtam múlik még jóindulatból se tér vissza hozzá megkérdezni hogy van. Talán valamiféle féltékenység is feszül bennem, még ha éppen csak pislákoltak az érzéseim Katherine felé, akkor is az orrom előtt jöttek össze Benjaminnal, illetve hónapokig foglalkoztunk azzal, hogy Jenkinst leállítsuk és a jó irányba terelgessük, most pedig még az életét is megmentettük. Lehetséges, hogy bennem a félsz, hogy nem vagyok én olyan különleges, minden tekintetben pótolható vagyok, minden szcenárióban találhatnak valaki mást a helyemre. Egy kis egzisztenciális krízis, amit az örökbefogadásom indított el és fogalmam sincsen hogyan kéne felgörgetnem. - Nem csak sötét felmenőkkel, de... évtizedek óta már a megtűrt listáról egyenesen a tiltottra vándoroltak. A Mortimerek követtek már mindenkit, csak sötét varázsló legyen... és a Mortimer házaspár a birtokunkon bújkált évekig. Ők voltak a magántanáraim. De nem ők a szüleim. - fejezem be, életemben először vallom be a tényt, hogy a szüleim menekülésben lévő alvilágiakat bújtattak és most is csak akkor, amikor már se híre se hamva a személyzetnek mióta feltakarítottak. A diszkréciónak ára van, amit én könnyedén megfizettem, így csak akkor jönnek közel, ha tényleg szükségünk van rájuk. Zavartan hallgatom, ahogy arról beszél, hogy mire is van szüksége, ez egy olyan része a kapcsolatnak, ameddig még soha, senkivel sem jutottam. Még válaszolni se vagyok képes, hogy nekem még is mire lenne szükségem, mert azt hiszem nem is tudom. Úgy érzem mindent megtaláltam benne, egy bizalmast, egy barátot, valakit, akivel szerintem többet mosolyogtam egyetlen év alatt, mint előtte az egész életemben. Akivel lehet, hogy az egész életemet leélhetem. Talán, ha valami rossz irányba esne talán meg tudnám fogalmazni, hogy mire is van szükségem, de egyelőre az én szememben Alison tökéletes. Nem úgy, mint egy görög szobor, nem piedesztálra helyezve, hanem minden emberi hibájával együtt, itt és most még amiben surlódunk, amiben nem értek egyet, az is az egész lényének a bájához tartozik. Minden esetre bár most talán nem lesz akkora meglepetés, ahogy így összehajolunk kissé előrecsúszok a székemen, hogy az álla alá nyúlva és a másik kezemmel átkarolva magamhoz húzom, hogy hosszan megcsókoljam. Lehet, hogy nem annyira követelőző, mint az első alkalommal, de jóval magabiztosabban, mint az imént. - Remélem jó úton haladok. - suttogom csak érdesen, amikor elengedem, egy vékony mosollyal, de azért az várható, hogy bár figyelmesebb vagyok, mint az emberek hinnék, ha azt várja, hogy magabiztos legyek, akkor nem fogom sokat visszakérdezgetni. Amikor elengedem még észrevétlenül beszívom az illatát, végigsimítok a csigáin, majd újra visszacsúszok a székemre egyenes háttal, hogy meghallgassam az elmondását az anyjáról. - Dinka álomvilág. - visszhangzom, egy kis mosollyal. Van benne valami, meglátta Jenkinsben a nemlétező jót és ahelyett, hogy igazán kiállt volna magáért csak tűrte a volt-barátnői szemétkedését, csak hogy elkerülje a konfrontációt. Ez végtére is talán egy cseppet zavar benne, hogy nem él az erejével, a karatéval, a legilimentorsággal - a mostanit kivéve -, de van bennem egy indíttatás, hogy akkor majd én leszek az, aki támogatja, hogy kibontakozzon és megvédi addig is, ha kell. - Örülök, hogy megismerted és hogy kellemes élménnyel járt. Ha szeretnéd, megismerem, csak mondd el a helyet és az időt, ott leszek. - állok elébe, habár el sem tudom képzelni, a kimenetét a dolognak. Hiszen az eljegyzésünket egy hatalmas, pompás bálon jelentettük be, a karomon kísérhettem körbe, hogy mindenki gratuláljon, de azért az teljesen más, ha csak vele találkozom, nem lehet csak egy felületes beszélgetés és tényleg fontos, hogy milyen benyomást is teszek. Halkan felsóhajtok, ami jelzi, hogy én még nem vagyok ilyen magabiztos abban, hogy az aranyvérűség elvesztése annyira könnyen fog menni. Nem hogy nem leszek aranyvérű, ha felvállalom az igazi családfám, de kétlem, hogy úgy egyáltalán bármilyen vagyon úszhatna hozzám, sőt, azt se tudom egyelőre, hogy élnek-e vagy halnak az igazi szüleim. Bár sejtésem az van. - Mehetnénk együtt a tanár szakra, csak más tantárggyal. - vetem közbe, de azért amikor a férjének hívott, jólesően megszorítom a kezét és még jobban kihúzom magam. Ilyen tekintetben tényleg nem érdekel, hogy milyen tiszta is a vérünk, se az övé, se az enyém, abban a pillanatban akkor is büszkeséget érzek, ahogy ránézek. – A barátaim, velem voltak, amikor kiderült. Morgan, Benedict, Levieva, Accipiter. Többször szóba jöhetett volna Hill-lel, de először neked akartam elmondani. - válaszolom, de a terveim, nos, ezen a ponton kell még egy halk sóhaj. - Az lenne a helyes döntés, ha beszélnék a szüleimmel, beszélnék Marcussal, feladnám az örökséget és hivatalosan is felvenném a Mortimer nevet. Egész életemben kivételeztek velem, a bátyámat alkalmatlannak találták a céljaikra és szereztek maguknak egy másik gyereket, akit kinevelhetnek, nem tudom honnan, nem tudom hogyan, nem tudom miért volt ez nekik olyan fontos, élnek-e egyáltalán az igazi szüleim. Nagyon sok mindent nem tudok. De azt tudom, hogy Marcus volt mindig is az örökösük és én elbitoroltam tőle mindent, a figyelmüket, a pénzt, a rangot, nem csoda, hogy úgy elkallódott, ahogy. - mesélem neki, úgy, ahogy még soha, a hangomban keserűséggel és bűntudattal, pedig az egyetlen hiba, amit vétettem az egészben az, hogy követtem a szüleim utasítását, hogy sütkéreztem a figyelmükben és olyan sokáig élveztem, hogy a világuk közepe lehetek. Habár komoly témákról beszélünk, ahogy felnevet és éticsigát emleget még az én fakó, merev képem is megnyúlik, hogy aztán egy kicsit felnevessek. - Hogy lehet minden ilyen könnyed melletted? Kezdem úgy érezni, hogy én bonyolítom csak túl az életemet. - csóválom meg a fejemet, aztán kicsit elkomolyodva folytatom. - Sötétnimfa. Hallottál már róluk? - kérdezek vissza azonnal, mert attól tartok a megnevezésük igen "nőies" és pillanatokon belül a következő nevetés fog legyöngyözni az ajkairól.
Szó sincsen arról, hogy bármiféle Revansot akarnék venni a pofozógépen Corvus miatt, hiszen az bőven előttem volt. Mondhatni nem rám tartozik, Corvus sem kezdett el miattam kötekedni Noah-val. Az nyilván más kérdés, ha az illető ismét bántani akarná a vőleményemet, abba már páros lábbal szállnék bele, csak a dolognak annyi szépséghibája van, hogy karate ide vagy oda, engem még Beth is simán gyomron vágott, amitől majdnem beájultam. Sőt, a versenyen Nina szeme láttára még az eszméletemet is elvesztettem. Szép dolog, ha az ember sportol, de nekem még bőven van hová fejlődnöm, és mondjuk tanulnom a gyakorlati fogásokról. Ezeket megfejelve már csak azért is jó, ha nem tudom, ki adta a pofont, mert nem méregetek senkit hűvös, szúrós pillantásokkal, mondjuk úgy, hogy védjük meg magunkat, ha kell. Na nem mondom, ha egyszer Corvus valóban tettlegességre ragadtatná el magát, nem esne jól, de már az is szép volt tőle, amikor Beth-t és Jasmine-t elűzte a szavaival. Ott, akkor először éreztem, hogy számíthatok valakire. Corvus viszonylag ritkán beszél az életéről, így nem sok fogalmam van a kalandjairól, s őszintén szólva én sosem fognám vissza őt. Én is szeretném, hogy ha netán úgy alakul, hogy maradjon a karate, hogy tudjak másokkal beszélgetni a számmisztikáról, ezért nekem nem gond, ha vannak külön útjai. Azt viszont remélem, hogy gyakrabban tudunk majd beszélni, legalább az élményeinkről. Észre sem veszem, hogy rajta felejtem a tekintemet, aranyló csigáimmal játszva. Ez fordítva szokott így lenni, de ahogyan egyre jobban mélyül a szerelmünk, hát miért is ne mutathatnám ki, hogy csüngök a szavain? – Róluk érintőlegesen tudok, a szüleimnek mindene a név meg a rang. Nem valami sötét felmenőkkel rendelkeznek? – Tűnődően csücsörítek, s ráncolom a homlokomat. Ha nem lett volna ennyire stresszes az otthoni presszió, hogy legyek engedelmes leány, talán jobban figyeltem volna, amikor a fejembe akarták verni a különböző összefüggéseket. Mára akkor is a katákon gondolkoztam, valahogy nekem az egész olyan mintha valami tánc lenne. Na nem úgy, akár egy hattyú, annyira sosem lennék kecses. Magamra mint valami lágyesésű ragadozóra, nagymacskaként tekintek. Igen, mint egy hiúz, az valóban hozzám illik. Még véletlenül sem gepárd, annyira vékony nem vagyok. Mondjuk Gillian alkata az ideális, vékony derék, nagy mell, de róla köztudott, hogy régen nagyobb darab volt. Bár tudnám, hogy milyen diátára fordult rá! Halkan felkuncogok, amint közelebb hajol, megváltoztatni azért nem akarom, hiszen attól szeretem amilyen, nem attól, amit látni akarok benne. Érzékelem, hogy gyakorta zavarba jön a vidámságomtól, holott sosem őt nevetem ki, inkább a helyzet miatt ilyen bazsalygós a hangulatom. – Nem is tudom. Talán nem jó ötlet, ha az ember magából indul ki, hiszen mindenkinek mások a vágyai. Ez amolyan visszajelzés, hogy az az első vadabb.. csók igazán jól esett. Lehet, hogy én sem tudtam magamról, hogy ez kell. – Próbálom összefoglalni, hogy nem kell a cukormáz, meg a tündérmese, ugyanolyan hús-vér ember vagyok, akit nem kell körbeimádni, elég csak szeretni. Jenkins említésére csak ingatom a fejemet, legyintek. Felesleges magát összehasonlítania magát bárki mással, mint ahogyan én sem akarok azon tűnődni, hogy mi lett volna, ha valami szívszerelme nyomán azt mérlegeli, hogy karcsúbb-e a derekam, csikizi-e a hajam. És hogy általánosságban hogyan reagálok úgy bármire vele kapcsolatban. Tudom, hogy rohadtul félreérthető vagyok, ez betudható amolyan Alison Fawley szeszélynek, mások azért nem ennyire bizonytalankodóak. Pusztán úgy vagyok a saját érzéseimmel, hogy nem fogom magamat vissza, és másnak sem engedném ezt. Corvus láthatóan mindig figyelt rám, nem csak a kirakatba akar. Nem volt egyszerű, hogy saját magamat is rávezessem; illünk egymáshoz. Hogy lesznek még gondjaink, félreértéseink? Nélkülük unalmas is lenne, kellenek! Beszívom kissé az ajkamat, ahogyan megfogom a kezét, ne keressük mindig a logikát, s ne akarjuk megmagyarázni a miérteket. Lehetünk holmi gyerekek, akiknél a dac, és az akarat diktál, legalábbis egymással kapcsolatban. – I-igen.. Tudod, ő nagyon hasonlít rám külsőleg, szőke haj, kék szem, dinka álomvilág. De nagyon aranyos, remélem, hogy megismered. Cseppet sem neheztelek rá. Nem volt választása, és ha úgy gondolta, hogy megadja nekem az esélyt, és egy másik családnak is, jól tette! – Igyekszem pár mondatban összefoglalni az érzéseimet, holott ennél ezért sokkal bonyolultabb az ügy. Anyaként nem tudok Eleanorra gondolni, inkább barátnőként, talán ez majd alakul. Ám az, hogy megtudtam az igazságot, legalább fontos szelet az életem tortájából, most már átérzem, miért is olyan fagyosak a Fawley-k. Ahogyan Corvus esetében, csupán egy név vagyok a családfájukon. Azért Corvus történetét is jobban ki kéne csomagolni, de azért azon mindenképpen el kell gondolkozni, hogy vajon ha a Flintek megtudják, hogy én nem egy másik nemesi család sarja vagyok – Flint helyett Mortimer – hanem csupán egy Bones, akkor vajon így is oly eszményi választás volnék? Félek, hogy nem! Ahogyan mutogatja a bort a pecséttel, most én is sóhajtok, most már tényleg rémlik ez a Sötét nagyúr-Grindelwald vonal, de a tekintetem mégis megértő, lágy. – Hát ott essen beléjük a fene. Nekem Te mindig Corvus Flint maradsz, most a vőlegényem, később a férjem. Engem.. nem taszít az sem, ha úgy alakul, hogy nem leszünk hivatalosan aranyvérűek, és dolgoznom kell. Ha mást nem, nyitok egy dojo-t. Vagy számmisztikát tanítok. Részemről a fáklyásmenet.. – Vonogatom a vállamat, s most az összekulcsolt kezünket – már amivel nem a borosüveget forgatja, az ölünkbe ejtem, a másikkal pedig nem túl úrinősen az asztalra könyökölök. – Ki tudja még? Mik a terveid? – A mai vacsora ugyan ismételten egy félreértéssel kezdődött, de olyan szépbe fordult a közepe, hogy a vége meg még messze. Itt vagyunk, álmodozva a jövőnkről, de az én derülátásomat jellemzően semmi sem szokta elsöpörni. Amikor Noah terjesztett rémségeket, akkor is méltósággal viseltem. Én vagyok az az alkat, aki puszta kézzel orrbaveri azt, aki mondjuk azt a kis hatodikost, Alexet csúfolja. Azt hiszem már Corvusért is megtenném. Vagy nem nem orrbaverés, lehet szó hasbarúgásról is. Lassan már az is jól megy. – Mi az, hogy nem vagy teljesen ember? Mi más lehetnél? Éticsiga? – Kérdezem nevetve, valahogy nagyon nem értem a felvetést, viccnek fogom fel. Az én világomban eddig még nem igazán jelentek meg furcsa, természetfeletti lények, s nem tudok róla, hogy hamarosan alaposan meg fogok lepődni. Mintha csak arra teremtettek volna, hogy áfonyakék szemeim olyan tágra nyíljanak, mint egy babának.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Talán jobb is, ha nem mondtam neveket, amikor a pofonról beszéltem, hiszen még mindig ugyanúgy barátok vagyunk Katherine-nel és így sokkal egyszerűbb a képlet. Amikor mindannyian eljöttek a válogatóra szurkolni egyértelműen látták egymást és nem szándékoztam soha elhallgatni előle, hogy kik az igazi barátaim, szóval vélhetően már amúgy is találkoztak egyszer-kétszer, még ha nem is tartottunk ott, hogy csatlakozzon a csoportunkhoz. Egy kicsit... egy kicsit rázós volt ahhoz az elmúlt néhány hónap a megszálló őseinkkel és az időutazgatásos lidércgyilkolós kiűzésükkel. Aztán még én is kicsit elhatárolódtam a csapattól, amíg emésztgettem ezt az egész Mortimer dolgot és lefoglaltak a tanulmányaim és a kviddics, de most végre eljutottam odáig, hogy az első személynek, aki nem volt jelen, Alisonnak színt valjak. Mondjuk akármennyit emésztettem, tervezgettem, nem éppen úgy sült el, ahogy gondoltam ezzel a nagy félreértéssel és drámával. Hogy is szokták mondani? Az ember tervez, a sors meg csak röhög rajta? Nem, talán valami Istenes, de az istenért se jut eszembe pontosan. Winifred biztosan rávágná. - Ó. - mondok csak ennyit, amikor azt mondja, hogy az anyja és rajta keresztül végül is ő is egy senki aranyvér szempontjából. Én lehet, hogy nem vagyok Flint, de a Mortimer család... nos, annak is igen hosszú történelme van, még ha nem is tartoztak soha az aranyvérűek közé. Mára már tudom, hogy azért, mert nimfák, nem azért, mert újgazdag felkapaszkodók lettek volna, így mindig is egy kicsit kilógtak a sorból. Ráadásul a hírük... mindegy. - Megtesznek mindent, ez végül is jó, de mi van, ha az én szüleim nem így reagálnak? A mindenbe az is beletartozik, hogy nem fogják megszabni, hogy... aranyvérű nagyházzal kell házasságot kötnöd? - kérdezek rá, egy kicsit bizalmatlan tekintettel. Egyáltalán nem felé vagyok bizalmatlan, hanem a szüleinek szól ez a tekintet, hiszen amennyit mesélt róluk, tudom, hogy ég és föld az "igazi" hugrabugos Fawley-khoz képest. Céltudatos keselyűk, akik próbálnak feljebb és feljebb kapaszkodni, hogy már csak ők jussanak az ember eszébe, ha valaki kimondja, hogy Fawley. - Ó. - nyögöm ki újra, amikor egy kis kitekintéssel rávezet, hogy ne legyek olyan gyáva, udvarias, teszetosza, amilyen vagyok. Csak valamivel szebben fogalmaz. Mellette mindig könnyen elpirulok, még a bor se kell hozzá, bár a több száz galleonos palack már a múlté amúgy is. A halvány, fakó pergamen bőrömön most is átüt a szín, kiemelve a szeplőimet a gyertyafényen, hogy aztán egy kicsit erőt gyűjtve előre hajoljak. - Fogalmam sincsen, hogy mit szabad és mit nem. Halvány árnyéka se akarok lenni annak, ahogy... Jenkins bánt veled. - hozom fel a gondolatot, de tény és való, hogy inkább a tapasztalat hiánya beszél belőlem, amikor óvatosan tapogatózom, hogy szabad-e csókolni. Rémesen olvasok a testbeszédéből, hiszen mindenkivel nyílt, mindenkivel kedves, de valahol még is csak megértem, hogy miért mondta most ezt. Nem akarja állandóan a számba rágni, hogy na most kéne megcsókolni, most van szüksége érintésre, vagy ilyesmi, ami logikus, de még is... bonyolult követni. - Akkor találkoztatok már? A szavaidból úgy ítélem, hogy nem is neheztelsz rá, már is jól kijöttök. Annyi mindent tudsz, én meg körülbelül csak egy névvel tudok szolgálni... Mortimer. - sóhajtok fel végül, az utolsó szavaknál már nem rá nézve, csak az asztalra és arra gondolva, hogy ezen a ponton akartam a bort úgy forgatni, hogy a lány lássa a Mortimer pecsétet és a feliratot, de hát ezt a drámai eleganciát felülírta a hirtelen felugrásom és asztal billentésem, amikor azt hittem, hogy készen áll elhagyni. Fogalmam sincsen, hogy mond-e neki valamit a név, de annyit általában tudnak az emberek, hogy a Mortimer házaspár - akik nem lehetnek a szüleim, másik ág - a Sötét Nagyúrt követték, nem egy ámokfutásuk volt és jelenleg Grindelwaldot követik. Mindegy ezeknek, csak valami sötét varázslót követhessenek... a történet pedig Sybille-lel és a vérmágiákkal... - Ó. - csücsörítem a számat, rövid perceken belül harmadszorra. - És nem vagyok ember. Nem teljesen. - teszem hozzá, ez már teljesen biztos, nem is értem eddig hogy nem szúrta ki a szememet, hogy milyen fogákony vagyok az ártásokra, a sötét varázslatokra. Nem csak azért, mert a Mortimer házaspár vas marokkal követelte a fejlődésemet, hanem azért, mert tényleg ehhez értek, születésem jogán.
Nem sokat tudok a szerelmi előéletéről, talán még a nevét sem tudom annak a Griffendélesnek, aki pofont adott neki. Ha többször belenéztem volna a fejébe, akkor lennének sejtéseim, így sem kell nagy számmisztika gurunak lennem ahhoz, hogy ő is nagyon az elején van az ismerkedésnek, akárcsak én. Ő nem udvarolt, én nem vártam el, mert köztünk ez valami furcsa barátságból fejlődött ki, viszont nem is állt meg annak határán. Tudom, hogy túl közvetlen vagyok, már a legapróbb vidám dolgokon is mosolygok, ami talán túlzott bazsalygásnak tűnhet. Érintésmániás vagyok, nálam fel sem tűnik, hogy ha netán valakinek betolakodtam a személyes terébe. Ez azonban kétélű fegyver, nem mérem fel ugyanis, hogy ha valakinek pont ezzel keltem fel az érdeklődését. Corvus azonban más volt. Elsőre nem is irántam vonzódott, s eleve tudta, hogy éppen leválóban vagyok arról a bandáról, amelynek egykor ő is a tagja volt. Most pedig itt vagyunk, egymás karjában, s az ál-eljegyzés kezd nagyon komollyá válni. Továbbra is rémesen fiatalnak gondolom magunkat, de már nem annyira elképzelhetetlen, hogy mégis összeházasodjunk. – Aranyvérű körökben egy senki. Mint ahogyan én is az lehetnék, lennék. A szüleim azonban most először amióta ismerem őket: kétségbeestek! Nem akarják, hogy eldobjam a nevüket, és ezért most úgy hozta a helyzet, hogy megtesznek mindent. – Kerek arcom most még inkább mosolygósba fordul, huncutul incselkedve szűkítem össze a szememet, hihetetlen hogy fordult a kocka. Remélhetőleg ez nem valami csel, hogy húzzák az időt, amíg valami gonosz módon ismét visszanyerik a kontrollt. Az, hogy Eleanor az anyám, igazolt egy ősrégi elméletet, hogy én nem illek a Fawley-khoz. – Csak úgy közbevetőleg.. Corvus.. velem nem kell úgy bánni, mintha valami porcelánbaba lennék. Az első csókod.. I-igen, ha nem fogod vissza magad, az a jó. – Biccentek, velem nem kell játszania az úriembert, és a mostani szorosabb összefonódásunk alapján érezheti, hogy eléggé öntörvényű vagyok, főleg ha végre tudom, hogy mit akarok. Na de vissza a történetre. _Az asztal alatt keresztbeteszem a lábamat, amolyan hercegnősen, de odaérve az övéhez, ha már így odahúztam a széket mellé. – Egykor anyám túl fiatal volt, hogy megtartson, ezért.. kénytelen volt odaadni. Annyi idős lehetett, mint én, így viszont olyan, mintha kaptam volna a személyében egy barátnőt. Lemaradt arról, hogy anya legyen, de.. amolyan nővér még lehet. - Könyökölök fel cukin az asztalra, hogy most kérdő pillantással méregessem, hogy mit szól hozzá, vagy hogy ő mit tud a saját történetéről.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Ahhoz képest, hogy milyen gőgösen tudatom másokkal, hogy mennyi mindent tudok, milyen jól átlátom a helyzeteket, most teljesen el vagyok veszve. Az emberek nem olyan kiszámíthatóak, mint a könyvek, tantárgyak, varázslatok és metódusok, amiket képes vagyok kitanulni. Ugyanannyira misztikum nekem az ember, mint a számok, a jóslástan vagy a csillagok értelmezése, egy kész humbug az egész, amiben garantáltan félre nyúlok. Félrement Bex-szel, el se kezdődött Katherine-nel, most meg fogalmam sincsen, hogy Alison miért nevetgél, miközben bennem egy világ dőlt össze. Még amikor összerakjuk a képet akkor se tudom hova tenni a nevetést, hiszen én fájdalmat éreztem és habár végigszánkáz rajtam egy megkönnyebbülés és egy kicsit ki is eresztek, azonnal átkalandoznak a gondolataim a következő felvetülő kérdésekre ahelyett, hogy tényleg önfeledten kacaghatnék. Valljuk be, sosem voltam amúgy sem a harsány kacagásról híres, bár Alison mellett határozottan ellágyultak a márványszerű vonásaim észrevétlenül. Már amikor ténylegesen kettesben töltöttünk időt, mert a zord imázsomhoz a morgó farkasommal még mindig ragaszkodom a világ felé, akármerre vagyunk társaságban. - Eleanor Bones. - visszhangzok újra, habár magamat nem szeretem ismételni, másokat annál inkább, csak hogy látszódjon, hogy figyelek és megindultak a fogaskerekek a fejemben. A probléma csak az, hogy fogalmam sincsen ki az az Eleanor Bones, tehát annyi biztos, hogy se nem aranyvérű, se nem felkapaszkodott gazdag boszorkány, akire a szüleim áment mondanának. A "szüleim". Miért is érdekel már, hogy ők mire mondanának igent? - Részvétem. - teszem hozzá egy kicsit zavartan még, hiszen fogalmam sincsen mit mondjak. Azok után, amit Sybille mondott igazából nagyon nagy esélye van annak, hogy nekem mindkét szülőm halott és hogy soha az életben nem tudom meg milyenek is voltak, miért kerültem el tőlük, hogyan kötöttem ki a Flinteknél. Habár tényleg igencsak elgondolkozom, emésztek mindent, amikor magamhoz húzom és ő még egy rövid flörttel is felel, lényegében meg adva a zöld utat, a csókkal pecsételem meg, hogy eszemben sincsen szakítani. Nem tudom, hogy mit csinálunk pontosan, de ebben legalább biztos vagyok. Ahogy átkarolja a nyakam és pipiskedni kezd a derekát tartva tartom egyensúlyban, ahogy hozzám simul és majdnem elakad a lélegzetem a bátorságától, hiszen attól még, hogy a felszolgáló a takarítással van elfoglalva, még is csak ránk tapad néhány tekintet. Kicsit örömittas, elvarázsolt fejjel távolodom el, az arcomon megjelenik az az erőteljes pír, ami ilyen mértékben csak vele fordulhat elő. Mintha a vérem csak úgy forrna, szánkázik az ereimben és szinte fuldoklom a kimelegedéstől, pedig az elmúlt két percben az ég világon semmi nem változott a teremben... rajtunk kívül. - Igen, mesélj. Még soha nem hallottam Eleanor Bones-ról, kicsoda ő? És ha a meglepő ebben az esetben pozitívum, akkor hátha én is tudom úgy játszani a kártyáimat, hogy szembesítésnél ne az egész életünk omoljon össze. - ülök le végül én is, és kissé még előre is hajolok, ahogy bizalmaskodva kezdene mesélésbe. A mi családunkban én a "másodszülött" voltam, aki még is megkapott mindent Marcussal szemben, akit a szüleim nagyon hamar leírtak és kiforgattak az örökségéből. Ha elmondom nekik, hogy tudom, hogy Mortimer vagyok, és elmondom Marcusnak is az igazságot, ami megilleti, akkor aztán már főleg semmi értelme nincs annak, hogy engem akartak örökösnek helyette. Még akkor is szemétség volt, amikor azt hittem legalább vérszerinti gyermekük vagyok, hiszen akkor sem első szülött, de így... Nem fogok a szavába vágni és letorkollni a történetét, kíváncsian várom, hogy mit is mondtak a Fawley-k, nyertünk vagy vesztettünk ezzel a tudással.
Nem tudatos, hogy az ujjacskáimmal végigcsiklandozom az elméjét. A kiváncsiság vezeti a mentális csápokat, és csak akkor jövök rá, hogy ezt én csinálom, amikor már meglepett kifejezés ül az arcára. Beenged, még így is, én ellenben szinte bocsánatkérően emelem fel a kacsóimat, többé nem kéne ilyesmit csinálnom. Tudatosítanom kéne, hogy ez a képesség bizony áldás, amivel bölcsen illik bánni. Cseppet sem vagyok olyan, mint egykori barátnőim Beth és Jasmine. Vagyis már nem. Egykor én is kárörvendően kacarásztam mások baján, mert a banda hitvallása az volt, hogy tegyük, amit Noah kifundál. Amióta viszont a karatére figyelek, belső nyugalomra törekszem, már könnyebben átlátom, hogy ki az, akivel az időmet töltenem kell. Most éppen szegény Corvusom, aki nyilván félreértheti a kibuggyanó nevetést, amitől még a könnyem is kicsorduk. Rázom a fejemet, visszanyerve lassan a kontrollt a saját testem felett. – Nem, nem vagyok Eleanor Bones az anyám. Az apám pedig rég halott.. – Nyilván azon nem tudok nevetni, a helyzet komikumát az adja, hogy mennyire félreértettük egymást. Hagyom, hogy pár pillanatig mérlegelje a hallottakat, addig kulturáltan félrenézek, hiszen olyan verzió is lehetőséges, hogy ő mégiscsak el akarja játszani az aranyvérűt, s megtagad engem, hogy legalább a feleség az elit körből származzon. Corvus azonban mint mindig, most is hű önmagához. Hihetetlen, hogy mennyire nem ismerik őt mások, s én szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ő figyelt fel rám. Akik utánam fordulnak a Roxfortban csak a külsőmet látják, Corvus ellenben kész feladni a büszkeségét is, megkövet, ezen már megtörlöm a szememet, még ha ezzel végképp el is kenem a festéket a pilláim alatt. – Talán. Tegyél róla, hogy elfelejtsem. – Magamat is meglepem, hogy milyen flörtölős mondat csúszik ki az ajkaimon. Szinte kihívó, hívogató. Végre tudja a dolgát, magához húz, megcsókol, míg én átkarolom a nyakát, szinte belé kapaszkodva pipiskedek, hogy az egy szint illúzióját váltsam ki. A pofon természetesen fel sem merülhet. Igaz, hogy nem vagyok egy karatebajnok, de ütni tudok, s még merő véletlenségből eltörném az állkapcsát. Akkor igen szomorú vége lenne az estének. Elmélyítem a csókot, érezve azt, hogy ez az igazi szerelem, amire mindig is vágytam. Egész testemmel odasimulok, feledtetve az úri erkölcsöt, talán még sosem voltunk ennyire közel. – Én már igen, s meglepő válasz jött a Fawley-tól. Meséljek? – A pincér végre végez, le is ülök, de az eredeti pozicióhoz képest ezúttal nem szemben, hanem Corvus mellett foglalok helyett, odahúzva a székemet, bizalmas, fojtott hangra váltva. Ugyan miénk most a hely, de biztos ami biztos ne kiabáljunk erről. Közben azért kiváncsian várom, hogy mik a szándékai, hogy milyen választ vár otthonról.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Szinte kizárja a szavait a vérem dübörgő lüktetése a fülemben, ahogy elveszítem a mindig olyan rám jellemző nyugalmamat. Tudja, hogy nem vagyok fából, de ilyen kirohanást még soha nem tapasztalhatott, mindig olyan összeszedett vagyok, vagy van tervem, vagy készen állok rá, hogy nekiessek egy új terv megalkotásának. Most viszont úgy érzem, hogy a talajt sokadszorra, túl sokadszorra rántják ki a lábam alól és már nem bírom ki a feszültséget. Mindent el tudnék viselni, amit az évek alatt a szőnyeg alá söpörte feldolgozatlanul, de ez a teljesen kusza, követhetetlen beszélgetés, amiből úgy érzem, hogy már nincs többé jövőnk, már olyan, amit nem tehetek a többi mellé egy hűvös, mély sóhajjal elviselve. A mentális tapogatás teljesen meglepetten ér és ebben a helyzetben még csak nem is ellenkezem, pedig Adorával igen sokat gyakoroltuk az okklumencia praktikáit, ami még inkább lehetővé tette, hogy eljátsszam a sötét kisherceg szerepét, hiába határolódtam el a Voldemorthoz hasonló nézetektől nagyon hosszú ideje. Átsuhanhat minden akadály nélkül a zavarodottságom felett arra a tényre, amit az egész elindított, hogy valójában a Mortimerek leszármazottja vagyok, még ha jelenleg még fogalmam sincs, hogy mi lehetett az igazi nevem vagy hogy miért kerültem el az igazi szüleimtől. Illetve azt sejtem, hogy a Flintek miért pont egy olyan gyereket vettük magukhoz, aki születésétől fogva rengeteg hajlammal rendelkezett arra, hogy a sötét nagyúr mintájára neveljék fel. Viszont a kérdés, hogy miként is szereztek meg ott lebeg a levegőben egyelőre. Képtelen voltam őket szembesíteni addig, amíg nem beszéltem Alisonnal, ameddig nem tudom, hogy mit is kéne kezdenem az információval. Ahogy a következő kirohanásomra már a szája elé kapja a kezét elsőre azt hiszem, hogy a borosüveg törése miatt hökken meg, de döbbenten realizálódik bennem, hogy a nevetést próbálja visszatartani, ami végül még is csak kibugyok az ujjai között. Én véletlenül sem kezdek el nevetni, bár tény, hogy valami megváltozik a levegőben, szinte sértettség árad belőlem, hiszen azt hiszem, hogy a viselkedésemet neveti ki. Kihúzott háttal, kicsit hitetlenül bámulok a lányra, akitől soha nem tapasztaltam ilyen kegyetlenséget, még akkor se nagyon, amikor Jenkins mellett meg a Mardekáros topdívákkal bandázott még. Szinte tapintani lehet a levegőben ahogy az összeszűkült tekintetemmel azt üzenem, hogy válogassa meg a szavait a nevetgélés után, feszülten. Ahogy rátér az igazságra először két hatalmasat pislogok, aztán a feszültség egy szisszenő hanggal szabadul ki, ahogy kifújom a visszatartott lélegzetem. – Te sem vagy aranyvérű…? – kérdezem vissza, és ugyan döbbenet van a hangomban, feszültség már jóval kevesebb, sőt, lassan Alison nevetése és mosolya felolvasztja azt a merev tartást, amibe percek óta belefagytam az asztal mellett állva. Az érintése átfordul simításba, ami szinte visszatérek a jelenbe, hogy fel is fogjam, amit mond. Pontosan azt, amire szükségem van, nincs szükség legilimenciára, tényleg ismer, most még el is felejtem, hogy talán erősen megsértette a magánszférámat. Viszont Mardekáros lévén tökéletesen megértem, hogy nem az eszköz a lényeg, hanem az, hogy ez kellett, hogy végre elsimuljon közöttünk a félreértés. Hálásabb vagyok azért, hogy végre értem a helyzetet, mint amennyire kellemetlen, hogy az elmémbe kellett lesnie ezért. - Hajlandó. Te hajlandó vagy elfelejteni a kirohanásomat? – kérdezek vissza, miközben a szabad kezemmel intek a személyzetnek, hogy most már feltakaríthatnak, elmúlt a veszély. Talán az lenne a romantikusabb lépés, hogy magamhoz húzzam és megcsókoljam, teljességgel feloldva a feszültséget, de jelenleg egy kicsit valóban szégyellem, ahogy reagáltam és nem érzem úgy, hogy jogom lenne egy csókra, pofont pedig kaptam már eleget a lányoktól. - Még nem szembesítettem a szüleimet. A bátyámmal se beszéltem... - teszem hozzá, de érezhető, hogy ameddig a pincér nem végez a takarítással és hátrál el addig nem vagyok hajlandó konkrétumokat kimondani. Pedig lényegében egyetlen pillanatig rá se nézek elismerve a létezését, nem is köszönöm meg a munkáját, még is a tartásomból látszik, hogy nyomon követem a mozgását.
-Te akartad, én pedig belementem, mert kedveltelek, és azóta.. még inkább, tudod.. Hogy összeillünk, én pedig nem vagyok pofozkodós a szőnyegen kívül, de miért lennél te imposztor? Hogy érted, hogy be kell érnem? – Ráncolom a homlokomat, ilyen indulatot még sosem láttam Corvustól. Cseppet sem rémít meg, ennél én józanabb alkat vagyok, ám ezen a ponton mégiscsak elszabadul az amúgy tudatosan visszafojtott legilimenciám. Sosem akartam vele visszaélni, ha már ilyen adományt kaptam. Mentális csápocskáim előtt lendülnek Corvus elméjének (aki itt finom tapogatózó ujjakat is érezhet a haléntáka körül), mielőtt a döntésem szerint megint nem élnék velük. Viszont amit tapasztalok, az egyértelműsíti, nem félreértjük egymást, mindketten imposztorok vagyunk. – Hogy miii? – Nem törődve a vödörrel, és bármi egyébbel, ami az asztalon kiömölve végezte. Felemelkedek, hitetlenkedve kapom a szám elé a kezemet, ahogyan hallgatom tovább, miszerint nem is Flint, de továbbra is csak ostorozza magát. Nem akarom kinevetni, de egyszerűen kibuggyan belőlem a kacagás, amit vissza sem tudok fogni. Megkerülöm az asztalt, szinte fuldokolva a kuncogástól, hogy megérintsem a karját. – Azt hittem.. azt hittem, hogy rólam beszélsz. – Nyögöm ki nevetve, és most már a könnyeimmel küszködök, mert kész röhej ez az egész, de tényleg. – Nem vagyok igazi Fawley. Örökbefogadtak.. Akkor mi lesz most így velünk? – Törölgetem a könnyeimet, mert annyira nonsense, hogy mi az aranyvérű családok örökösei lényegében semmilyen jogon nem vagyunk alkalmasak arra, hogy továbbvigyük a szüleink nevét, és értelme lenne ennek a házasságnak. Megérintem Corvus karját, a másik tenyeremmel meg már az oldalamat fogom, a rekeszizmom megadta magát, s beszorult a levegő a bordáim közé. Ezen már felszisszenek, de tudom,hogy csak a nevetéstől van. Felnézek most rá, kissé elkenődött sminkkel, de kiváncsian. Azt hitte talán, hogy ha nem Flint, akkor kevésbé érdekelne? Sosem jött rá, hogy engem nem a pénz vagy a hatalom érdekel? Sosem kedveltem a túlságosan magabiztos, arrogáns embereket, mint a szüleim, a mardekárosok többsége, csak valahogy elfogadtam, hogy ők a természetes közegem. Corvus viszont mindig is más volt. Tele olyan démonokkal, bizonytalansággal, ami engem is jellemzett. Ő szilárdan próbálta mutatni az ellenkezőjét, én azonban mindig is rezonáltam az érzékenységére. Nem akartam randizni, Noah után egyértelműen nem, és valahogy mégis megtörtént, hogy közel kerültünk egymáshoz. Talán sosem a barátot láttam benne mint az a griffendéles lány, de csak magamat győzködtem, hogy ez nem lehet szerelem. Most félmosollyá szelidül a nevetésem, ahogyan oldalra billentem csinos arcomat, aranyszín csigáim félig megbontva hullanak a homlokomba. – Hajlandó vagy közösen kitalálni, hogy mit csináljunk? Én nem akarom, hogy idegeskedj, és hogy minden rosszra forduljon. – Simítok végig a karján, amit eddig is igyekeztem a tapintásom alatt tartani. Nem vagyok hajlandó távolságot tartani!
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Én egész életemben nyúlánk és vékony voltam, pedig amióta meg tudom ülni a seprűt azóta kviddicsezek és azóta edzem, hogy a csapat tagja lehessek, ami harmadikban végre sikerült is. Mára pedig már a Mardekár kapitánya vagyok, az All-star csapattal edzem, és ki tudja, talán a választáson... majd kiderül, hogy mi lesz. Csak az utóbbi egy-két évben kezdtem el vállasodni, de még most is a szálas fürgék közé tartozom, nem véletlenül nem jelentkeztem volna soha a hajtók közé. A torkom egészen kiszárad, ahogy sorolom a kérdéseket és ahogy visszafordítja a kérdést, minden bizalom megszavazása nélkül. - Én voltam az, aki akarta az eljegyzést, te pedig aki menekülni akart tőlem, még is miért én rúgnám fel, miközben te vagy az, akinek be kéne érnie... velem, egy imposztorral! - állok fel mostmár az asztaltól, de olyan lendülettel, csapom le a kezemet, hogy a Mortimer pecsétes bort tartó vödör először kileng, majd kínos lassúsággal borul a földre, hogy a jég és a víz a borral és a csörömpölő szilánkokkal együtt áradjon szét a földön mellettünk. Elveszítettem kicsit a hidegvéremet, bár egyáltalán nem volt szándékos, hogy ekkora jelenetet rendezzek, de ahogy elbújik a kezei mögött és előre hajol elöntött a tehetetlenség és már képtelen voltam csak várni, amíg robban a bomba, én robbantam. - Miért kell mindennek ilyen rohadt bonyolultnak lennie... a Mortimerek... a Flintek... mindenhol halottak és árvák... - bukik ki belőlem, és ugyan eddig én is kerestem a tekintetét, valami kapaszkodót benne, hogy máshogy fog reagálni, hogy elmondja, hogy semmi baj, élvezzük a randevút, mert semmi sem fog változni közöttünk az ég világon, most eléggé rendesen elréved a tekintetem. Fogalmam sincsen hogy mindeközben ő a saját örökségéről beszél, arról, hogy ő vezetett volna meg engem, de hát én nem is vagyok legilimentor. Igaz, hogy Adora az volt és a familiáris idézésért cserébe okklumencia órákat vettem tőle, akkor még azért, hogy a szüleim és a házi tanítóim ne neszeljenek meg semmit abból, hogy kikkel barátkozom, hogy nem akarok arra az útra térni, amit elvárnának tőlem, de... Alison ellen eszembe se jutna ilyesmit használni, még is egy szerencsétlen félreértés miatt én összefacsarodott szívvel állok az asztal mellett, miközben a ki tudja hány évtizedes Mortimer bor áztatja a szőnyeget. A személyzet pedig szó szerint nem mer megjelenni és feltakarítani, ameddig le nem nyugszanak a kedélyek. - Olyan egyértelmű volt, hogy ez lesz... nincs a mai napban semmi... romantikus... - suttogom ezt már magamnak, csak félhangosan, kicsit még meg is rázva magamat, mintha próbálnám lerázni a fájdalmat, de nem lehet. Tessék, Corvus Flintnek (Mortimernek?) sem csak márványarca van, bár nem mondanám, hogy a számonkérő asztalracsapás lenne a legszebbik. Minden esetre nagyon is erőteljesen megmutatja, hogy igen is tombolnak bennem az érzelmek, csak ritkán mutatom.
- Köszi! – Ismétlem magamat, tudom én, hogy milyen nagy szó tőle, hogy megnyílik, akár az irányomban. Számomra a külsőség csupán egy tényező, ebben igaza van, valahogy a szerencsés géneknek köszönhetően szimmetrikus, és arányos az arcom, az alkatom kapcsán pedig teszek azért, hogy a sport lévén energikus tudjak maradni. Valahogy ez az összesség kihoz egy olyan egyveleget, ami sokaknak tetszik. Hogy miért Corvus a választottam? Így alakult. Sokkal okosabb, nyitottabb, mint Noah volt, egyértelműen jobban illik hozzám. Minden apró gesztusa odafigyelésről, vonzalomról árulkodik. Tudom, hogy sok tekintetben az aranyvérű hagyományok rabja, én mégis látom mögötte az embert. Az este viszont alaposan félremegy, ahogyan kiderül, hogy ő már tudja a családi helyzetemet. Lehet, hogy a szüleim értesítették az övét a korrektség nevében? Elég fura lenne, mert otthon az jött le, hogy azt akarják, hogy ne mondjak le a nevemről, s játsszam tovább a szerepemet. De akkor Corvus honnan tudja. – Én? Mármint hogy te! Ha már tudod, akkor miért akarnál velem lenni? – Ráncolom a homlokomat, mert túl sok kérdést vet így egymásután, de kezdem nagyon nem érteni. Ha egy aranyvérű fiú, akinek mindig is fontos volt, hogy megfeleljen a szüleinek, mit akarna – már persze a szerelmen túl – egy mugli születésű lánytól? És miért én pattannék fel távozva? Azt gondolja, hogy mugliként én valami gőgös, az elveihez végletekig ragaszkodó lány vagyok, aki így úgy érzi, kihúzhatja magát az elit esküvőből? A tenyereimbe temetem az arcomat, de az ujjaimat nem zárom össze, közöttük kandikálok ki, viszont a nyakam kicsit előrebukik, hogy aranyszín hajcsigáim már végképp rám boruljanak, mintha valami báb lennék. – Hát igen, mostanság terveztem, hogy elmondom, de nem akartalak megvezetni, de ha úgy érzed, hogy valóban távoznom kéne, akkor nem erőltetek semmit. – Sóhajtok végül elhalóan, amikor kissé fel tudok nézni a szemeibe. A tekintetét fürkészem, vajon nagyon utál a titkolózás miatt? Nem gondoltam, hogy Noah után találok valami értelmes fiút, sőt, félre is tettem a fiúzást, és lehet, hogy pont ennek köszönhető, hogy egymásra találtunk, mert a sors alakította. És most pont az zúzza szét.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Én igen gyakran élek vissza a pénzzel és a kapcsolatokkal, minden ruhám mindig az élére van vasalva, még az edzésekre is úgy indulok el, hogy minden ruhám kitisztítva, előkészítve vár az ágyamon egy szorgos házimanó által. Mindig is ehhez szoktam és mióta betöltöttem a tizenhetet még szabadabban garázdálkodhatok a vagyonommal. A Flint vagyonnal, pontosabban, amit vér szerint meg sem érdemlek, ami a bátyámat illetné, ahogy a pecsétgyűrűt is neki kellett volna viselnie, ami miatt a Testvériség kipécézett magának. Ha nála van... akkor lehet, hogy gond nélkül átadta volna, amilyen fafej, nem mintha nekem sikerült volna őriznem. Igaz az a fura platina srác húzta le végül az ujjamról, az alvilágiaknak nem sikerült, de nem pécéztem ki különösebben utána, örültem, hogy élek. És a tudat, hogy Voldemort gyűrűjét viseltem egy kicsit meg is magyarázza miért lettem párszaszájú... azt mondjuk nem, hogy az elvesztése után miért maradt meg a képesség. Ahogy betolom alatta a széket lopva végigsimítok a karján, az arra hulló tincsein esetlegesen, és csak azután ülök vissza. - Nem mintha ahhoz igyekezned kellene. - kontrázok egészen egyszerűen, nem túlzásba esve a romantikát tekintve, de hát tudja, hogy ez az egyetlen terület a világon, amiben nem vagyok a szavak embere. Az emberi kapcsolatok, a barátság, a szerelem. Bezzeg, ha vitázni kéne a pódiumon... Ahogy elkezd arról beszélni, hogy a kapcsolatunk csak a szülők által erőltetett és nem kell ünnepelni először kicsit elszorul a torkom, de aztán ahogy vidáman elmosolyodik a görcs továbbsuhan. Habár sok időt töltöttünk el együtt, még mindig vannak ingatag pillanatok, amikor nem hiszek a kapcsolatunk igaziságában, szilárdságában, nem tudom pontosan, hogy mennyire kedvel magamért, és mennyire adta csak be a derekát, hogy próbálkozzunk jó viszonyban lenni. Hiszen nem szűntek meg a megjegyzések, mint az iménti is, és ezzel mindig kételyt ébreszt és visszavet a magabiztosságomból, mire teljesen felolvadna a fal közöttünk újra visszaemelkedik valami. Ahogy a felvezetésemre egészen elsápad én is némán figyelem, mintha egyik percről a másikra a hóhér lebegne felettünk a kaszájával. Megvárom, míg újra a szemembe néz, állom, várva, hogy megszólaljon. Tudja? Csak idáig játszotta a szerepét, hogy most, amikor bizonyossá válik elváljanak az útjaink? - Essünk túl rajta? Az arcodra van írva, hogy ha ezt kimondom, akkor készen állsz a távozásra. Ezt akarod? Ez a kiutad az eljegyzésből aztán velünk vagy lesz valami... vagy nem? Aztán majd mindenki talál egy rangban hozzá illőbet és az élet megy tovább? - sorolom fel a kérdéseket, nem hadarva, de nem is éppen hagyva, hogy közbeszóljon, ameddig be nem fejezem. Kijön a legrosszabb arcom, hidegséggel védem a szívemet, készítem fel magamat arra, hogy a hirtelen hangulatváltozása már egyenlő az elutasítással. Ha kimondom, hogy nem vagyok Flint, mindennek vége lesz, pedig már az első hetekben, amikor megtudtuk, hogy a szüleink milyen sorsot szánnak nekünk, behódoltam. És nem csak azért, mert ennyire vakon be akartam váltani minden reményüket abban, hogy a bátyámmal ellentétben én tökéletes örökös vagyok. Hanem azért, mert megláttam Alisonban valamit, amit korábban senki másban, még talán Katherine-ben sem. Hiába hittem, hogy beleszerettem a Griffendéles lányba, habár a barátságunk szoros lett, Alison... ahogy iránta érzek, még nem éreztem senkivel soha. Most pedig az orrom előtt látom füstté válni, ahogy kiderül, hogy valójában a családjának nem áll érdekében hozzáadni egy mondvacsinált aranyvérűhöz a lányukat. Hülye mozdulat, de talán Sybille-től maradt meg, hogy ebben a kínos, szívtörő pillanatban már nyúlok is a borért, hogy belekortyoljak, pedig tudom, hogy milyen szörnyen bírom az alkoholt.
Meg is lepődöm rendesen, hogy sehol senki rajtunk kívül. Azt tudtam, hogy Corvus aranyvérű családból származik, és telik ilyenre, noha én nem vártam volna el ekkora cicomát. Szép, szép, de az aranyvérű pénzszórás nekem mindig azt juttatja eszembe, hogy otthon a szüleim mennyire vasszigorral fogtak a hagyományoknak megfelelően. És hoppá, hát mennyire fordult a kocka! Első körben nem is merném még elmondani Corvusnak, de az biztos, hogy mielőbb mégiscsak vallanom kellene, hogy ne verjem át azzal, hogy nem is egy aranyvérű lányt jegyzett el. Lehet, hogy csak azért tettük, hogy nyugton hagyjanak a szüleink, de egyre komolyabb ez köztünk, de még mindig ott tartok, hogy rettentően fiatalok vagyunk a házassághoz. Kettőnk közül talán én vagyok a határozottabb, a nyitottabb, noha már régóta tudom, hogy Corvus esetén ez mindössze távolságtartás, nagyon is aranyos fiú. Illedelmes bólintással köszönöm meg a kihúzott széket, s most pár pillanatig kettesben vagyunk. – Köszönöm, igyekszem.. tetszeni! – Fejezem végül frappánsan a megkezdett mondatot. Nem vagyok én annyira kétszínű, hogy hárítsak, hogy csupán felkaptam pár rongyot, meg ilyesmi. Tudom, hogy nagyon is sokan utánam fordulnak az iskolában, vagy az utcán, ez afféle külső adottság, amit lássunk be, igyekszem a magam szolid módján még erősíteni is. – Igaz, jól tetted. Én nem készültem különösebben, remélem nem baj. Ez végülis valahol a szülők által erőltetett valami, amit nem gondoltam ünnepelni, de.. igazad van, mi azért tudjuk, hogy ez többről szól. – Bazsajgok vidám mosollyal, hogy aztán felugroljon a szemöldököm, az amúgy is halovány bőröm még inkább sápadtra veszi a figurát. Miii? Máris tudja, hogy Bones vagyok, nem pedig Fawley? Nyomoztat utánam? Nem csoda, hogy a mosoly lehervad, s gyorsan a már kitöltött borospohárhoz nyúlok, hogy két kézzel ragadjam magamhoz. Gyorsan beleiszom pár kortyot, hogy erőt merítsek, de még nem merek megszólalni, valahogy kerülöm a pillantását. Aztán mégiscsak összeakad a tekintetünk, hogy nehézkesen, fáradtan intsek, hogy leplezzen csak le. – Sejtem, hogy mire gondolsz, hát ki vele, essünk túl rajta. – Próbálom rendezni a lélegzetvételemet, csak azt nem értem, hogy ha most kérdőre akar vonni az anyám miatt, akkor miért ez a nagy ünneplés, vagy ki akar dobni?
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Amikor Alison belép azonnal felkarolja a kiszolgáló személyzet, viszont rajtuk kívül egyetlen lélek sincsen a nagyon is elegánsra feldíszített étteremben. Alig lehet sejteni, hogy más napokon nem teljesen így fest, rendesen készültek arra, hogy az egészet kibérelje egy gazdag család sarja a randevúra. Nem mondom azért magunkat hírességnek, még ha az aranyvérűek között köttetett eljegyzésekre sokan fel is kapják a fejüket, de van arra esély, hogy amennyiben ránk jó benyomást tesz az étterem és szárnyra kél a hír, esélyük van a fenmaradásra. Az Abszol úton a bérleti díjak elképesztően magasak és mondhatni nyílt titok olyan keselyű szülőkkel, mint az enyém, és olyan keselyű anyóssal és apóssal, mint a Fawley szülők, hogy efölött az étterem fölött bizony jó ideje állomásozik a kaszás. Előrehajolok a köszöntésre, hiába csattant már el közöttünk nem egy-két csók, az illata és ez az apró puszi is felforrósítja egy pillanatra a sápadt arcomat, de jelét nem adom az izgalomnak, szokásomhoz híven próbálom palástolni az érzéseimet ameddig a lényegre nem térünk. Mondjuk, így is ráérez, tehát nem biztos, hogy érdemes húzni az időt. Kihúzom neki a széket én magam, intve a pincérnek, hogy elmehet, ameddig leülünk és nem választunk valamit inni, bár az asztalra elő van készítve a behűtött könnyű vörösbor és természetesen a víz is, így ha ezekből választana a pincér azonnal önt is. [You must be registered and logged in to see this image.]- Alison, a szokásosnál is... csinosabb vagy. - fordítom vissza a megállapítást, bár az enyém egy kellemes bók, míg az övé azonnal sarokba szorít. Nem fogok neki hazudni, se körbejárni a dolgot, nem az én szokásom. - Ma van a féléves fordulója az eljegyzésünknek, szóval gondoltam megérdemelünk egy vacsorát csak kettesben. Viszont, mint mindig, megint van valami, amit meg kéne beszélnünk. A családjainkkal kapcsolatban. - vezetem fel, nem nyújtom sokáig, de azért nem vágom azonnal az arcába, hogy nem is vagyok Flint, hiszen nekem is erősen emésztenem kell a dolgot, alig egy maroknyian tudnak róla és így Alison az első, akivel konkrétan én fogom közölni, nem csak ott voltak, amikor lehullott a lepel. Lehet, hogy még csak 17-18 évesek vagyunk, de esetünkben igazán él a varázsló felnőttkor, a családjaink elvárják, hogy teljesítsünk az iskolában, a szociális berkekben és hogy az eljegyzés is jól haladjon. Hiszen nagy családok örökösei vagyunk mind a ketten... ja... nem... bár mondhatjuk a Mortimert is nagy családnak, csak éppen a földig tiporták őket és évtizedek, ha nem évszázadok óta rossz hírük volt azelőtt is. A bor viszont az asztalon... bár a pecsétet leütötték már róla, ha valaki jobban szemügyre veszi a cimkéjét, a Mortimer pincészetből való.
Ruci 