2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ki lenne kíváncsi egy takonyban úszkáló háztársra? Nem véletlenül reagálok a megfázására úgy, ahogy. Szedjen be valamit, vagy tudom is én, de az fix, hogy még egyszer nem fogok a konyhában kikötni, főleg nem fogok Karen karjaiba rohanni ismételten. Mert azért a múltkori megfázásom kellőképp elég volt egy életre a sajátos körülményeivel együtt, nem akarom elkapni ettől az idiótától. Hiába vagyok vámpír, a testem automatikusan betegszik le és annak ellenére, hogy gyorsabban kéne helyrejöjjek, abszolút nem változik semmi. Ugyanúgy emberi lénynek érzem magam, aki védtelen és gyenge. Ez kicseszettül fel tud bosszantani. - Valóban? Akkor szakíts rá időt, ahelyett, hogy az ételt teríted be takonnyal. – húzom el számat undorodva, végül egy mély levegőt véve tolom el magamtól a tányéromat. – Nem olyan nagy szám? Ha neked nem is, mások jobb szeretik kihagyni. – legalább menjen el, szedjen be valamit, de ne itt tüsszögje szét az agyát. Nem érdekel milyen állapotban van, tőlem akár haldokolhat is, csak ne itt tegye, nyilvánosan, hogy a végén valaki más is elkapja a nyavalyáját. Valamelyest megenyhülök, amikor McGalagonyról esik szó. Annál a nőnél egyszer húztam ki a gyufát, pórul is jártam, szóval azt hiszem tudom mit él át most ez a srác, de azért még neheztelek rá, amiért full taknyosan képes volt idáig levánszorogni a tömegbe. – Cseles egy nő az biztos… - sóhajtok fel. – Ettől függetlenül felkészülhettél volna. Nem csak a pálcára kell hagyatkozni. Akkor legalább kikerülted volna ezt a kellemetlen megfázást, és engem sem idegesítenél a taknyoddal tovább. – biccentek egyet egy gunyoros félmosollyal, majd visszafordulok az asztalhoz. Nem is értem miért osztogatok én tanácsot. Talán azért, mert nem akarom, hogy a bajait rám ragassza és még egyszer ilyen állapotban kelljen vele összefutnom. Mondjuk az a szomorú helyzet állt elő, hogy háztársak vagyunk, így eléggé macerás lenne jóga pózokkal kikerülni a tüsszögéseit bármikor megyek a Griffendéles torony felé. Megtámasztom fejemet az asztalon könyöklő jobbommal, majd tovább hallgatom a srác monológjait. Mit akar még? Már így is kész csoda, hogy nem kergetett az őrületbe, mint ahogy azt mások teszik nap, mint nap, mert jönnek a hülyeségeikkel. Köszönöm, én ebből nem kérek. Ellenben ő csak sztorizgat és gondolom neki sem kellemes betegen itt ücsörögni. De az ég szerelmére, tegyen valamit! - Mondjuk úgy, nem preferálom ezt a fajta étket. – vonom meg vállam egyszerűen. Amióta átváltoztattak nem érzem az emberi étel ízeit. Oké, az túlzás, hogy nem érzem, szimplán nem esik jól. Olyan idegen és mindegyikben ott van az a kesernyés íz, amitől felfordul a gyomrom. Viszont nem harapdálhatok kedvemre bárkit, az eléggé feltűnő lenne, így kénytelen vagyok elviselni az itteni kosztot. Az ingerült megnyilvánulására egy kissé megszeppenek és felvont szemöldökkel vizslatom Clyde képét. - Mélységesen sajnálom, de egyet mondj kérlek, honnan a francból kellett volna tudnom? Főleg, ha nem voltál képes még idáig lekezelni magad, vagy tudom is én mi a menete egy ilyennek. – billegetem a nyakamat, miközben meg is masszírozom egy kicsit. – Ettől függetlenül bocs, nem tudtam. Melyik évfolyam? – veszek vissza a stílusból. Nem fogok jelenetet rendezni, már csak abban a tekintetben se, hogy ő itt ül nyakig taknyosan.
Meglepően ingereli őt a megfázásom, amit alap esetben csak kiröhögnék, de jelenleg a takony elnyomja még az én humorérzékemet is. Nem tudok röhögni, pláne nem, ahogy elkezdi kissé már követelőzőn, legalább is számomra annak tűnően, sorolni, hogy mit is kellene tennem... Jól tudom, hogy mit kellene! Elégre, nem véletlenül vagyok gyógyító tanonc, vagy mi a franc. - Bocs, de ma még nem volt időm leugrani a Gyengélkedőre, tudod, tanórák, satöbbi... - rántom meg a vállamat kissé hanyagul. - Meg azért, egy kis megfázás még nem olyan nagy szám, azt kibírja az ember. - Nevezhetjük kijelentésnek, ahogy beszélek. Nem hiszem, hogy egy kis megfázás miatt a gyengélkedőre kéne sietnem. Oké, tény, hogy egy kis szabit szívesen kivennék, de nem pont ott, ahol általában a gyakorlati óráimat végzem... Mondhatjuk, hogy elég kényelmetlen helyzet lenne. Pláne, ha Madame Pomfrey valamelyik kezdő gyakornok kezeire bízna, na az tényleg kellemetlen! Az érdeklődés kissé meglep, de a részvét nyilvánításán elvigyorodom, persze szigorúan csak azután, miután eltüntettem az előbbi orrfújás nyomait. Mire nem jó a mágia... Néha még magam is meglepődöm. - Kösz, egy házsártos banya az a nő... - szusszantok fel, miközben a villámmal elkezdem piszkálni a kaját. - Nem vittem, mert akkor még nem tudtam, hogy elveszi a pálcámat. Ravasz egy dög! Ha tudom, hogy nem használhatok valami hőtartó bűbájt, akkor persze, hogy viszek kabátot - felelem. Azért én sem vagyok olyan hülye, hogy ne vinnék kabátot, annál azért drágább az egészségem. Bár, komolyan nem vártam, hogy így vámpírként is megfázok... Félig-meddig lehet, hogy mégis csak önhiba volt. - Hmmmm, hát jó. Nekem nincs különösebb bajom vele, bár, tény, hogy ettem már jobbat is. - A megjegyzés felett, miszerint eléggé irritálja a megfázásom, inkább elsiklok. Nincs kedvem nekiállni veszekedni vele, inkább a kosztra terelem a szót, és a kijelentésem után be is kapok még egy falatot. Bár, kissé furcsállom, hogy baja van a kajával, a legtöbbeknek tetszik. Csak egyetlen okot tudnék felsorolni, de az... Elég lehetetlennek tűnik, bár tény, hogy én magam vagyok rá az élő példa. - Bár, kissé furcsa, hogy ezt mondod, a többieknek ízleni szokott... - pillantok rá, és én is leteszem a villámat. Mondhatjuk, hogy én is csak megszokásból eszek, hogy valami emberi is maradjon bennem, de mi van, ha ő is... Végül is, nem lehetetlen, érezni, hogy ő más, de meg nem tudnám mondani, hogy miben. A merengésemből viszont könnyedén kirángat a következő megjegyzésével, még a gyanakvó pillantásom is rögtön kissé ingerültté válik. Bár, dühös annyira nem vagyok, de a hangulatingadozást, ami az átváltozásom óta kísért, valószínűleg sosem fogom legyőzni. - Tisztában vagyok. Ha hiszed, ha nem, éppenséggel gyógyító tanonc vagyok - jegyzem meg, és most már én is rá figyelek. Vele ellentétben én ettem, és eleget. Most pedig ráérek cseverészni vele, csak nem árt, ha figyelek rá, hogy merre is köhögök.
Az hogy itt tüsszög és taknyozik simán elveszi az étvágyamat. Még ha többnyire nem eszek szilárd, emberi kaját, azért néha megtehetem ezt a luxust is. Vagy legalább tettetni, hogy finom a sulis koszt. A lényeg, hogy ha akár egy baci is sikeresen belerepül az elém szedett kajába, akkor ez a srác nem fogja ép bőrrel megúszni. Gusztustalan, nekem meg nincs olyan marha erős immunrendszerem, hogy egy kis megfázást lenyeljek és minden gond nélkül mászkáljak a kastély környékén. - Igen is tehetsz érte. Gyógy főzetek, százas zsepi? Esetleg? – vonom fel egyik szemöldököm, mert azért evidens, ha valakinek a taknya-nyála egybefolyik, hogy legalább valamit tenni is fog a gyógyulása érdekében. Ha ettől még nem is akadok ki annyira, akkor a vezetéknevem drága kihangsúlyozása hozza ki belőlem a mérges tekintetet. – Tökéletesen. – jegyzem meg némi közönnyel, ettől függetlenül nagyon is érdekem, hogy melyik nevemet óhajtja használni. Kényes téma, ezért is passzolok neki egy szalvétát, hogy legalább ne vízesésként omló takonytömeggel nézzen rám. Külön díjazom, amiért elfordul és nem az étel felett lengeti azt a sok gusztustalan baktériumot. Szóval egy piros pont, hogy ne csak Karennél vezessek be ilyen pontozási rendszert. Ezzel a figyelmességgel még ki is harcol magának némi érdeklődést tőlem, így nem vagyok rest megkérdezni hogyan sikerült összehoznia ezt a szép kis bacifelhőt. - Ó. Szóval a tanárnő cseszett ki veled. Részvétem. – ingatom fejem egy cinikus mosollyal együtt. Hallottam dolgokat róla, sőt mivel ő az átváltoztatástan tanár, nagyon is képben vagyok a prof stílusával. Sajnáljam egy kicsit? Hm. Lehet megpróbálom, de ne várjon sokat. – Hallottál már a kabátról? – kérdezek vissza rögtön arra a bizonyos költői kérdésére. Ha annyira hideg van kint lehetne némi esze és felöltözik, bár aztán lehet az se használna nála. – Viccet félretéve, McGalagony nem egyszerű eset, szóval megpróbállak sajnálni. – biccentek egyet pusztán random jókedvből. A kajámhoz már nem lesz gusztusom, de azért jó fej leszek és kibírom a vacsorát a seggemen, ha máshogy már nem engednek el. - Nem rajongok a megfázásodért túlzottan, úgyhogy ne várd el, hogy lepacsizok majd vele. Szimplán nem akarom elkapni, plusz ez a kaja amúgy sincs ínyemre, megnyugodhatsz. – teszem le a kezemben lévő villát, majd az asztalra könyökölök puszta kényelem gyanánt. Ha már belerángatott a számomra amúgy is távol álló beszélgetésbe, akkor legalább kényelmesen tegyem azt. Őszintén, gőzöm sincs, miért állok még vele szóba. Max egy kicsit átérzem a helyzetét megfázás terén, bár ha látott volna engem, akkor… Fú, na, az maga volt a pokol. - De ha ennyire nem vagy képben a gyógyulás alapvető feltételeivel, akkor én foglak elrángatni gumikesztyűben és maszkkal a gyengélkedőre, hátha akad valami a megfázásodra. – ajánlom fel, aztán ha úgy van szerezhetek védő öltözetet. Nincs az a pénz, amiért még egyszer meg akarnék fázni és átélni a poklok poklát. Csak ne taknyozzon itt nekem tovább, épp elég közel ül hozzám, kellemetlen lenne elviselni őt a napokban.
Nekem fel sem tűnik igazán, hogy elvettem volna bárkinek is az étvágyát, hogy őszinte legyek, nem is állt szándékomban. Egyszerűen csak megfáztam a vén boszorkány miatt. Sőt, ami azt illeti, elég természetes dolognak találom, ha valaki tüsszent egyet, még ha más szempontjából gusztustalan is. Engem például sosem zavart, sokallta inkább az illető kinézete... Azon már rendesen ki tudok akadni a mai napig. Bár, én ebben sem látok semmi természetelleneset, sőt! Itt elég sok mindenkinek nem ártana egy kis ízlés, ahogy körbenézek. - Bocs, ez ellen nem sokat tehetek - rántom meg a vállamat. Vagy, ha tehetnék is, nem gondoltam még rá. - Akkor Castiel, így megfelel? - forgatom meg a szemem, miközben az orrom helyett inkább a számon keresztül kezdem el venni a levegőt. Így kisebb eséllyel ingereli fel valami az orromat egy újabb tüsszentésre. Nem is igazán értem, hogy mi baja van a vezetéknevének a használatával, mert biztos, hogy nem az, hogy túl illendő megszólítás lenne. - Kössz... - felveszem a szalvétát, és csak az előbbi megjegyzése kedvéért, még el is fordulok, mielőtt kifújom az orromat. Talán a nátha teszi, hogy nincs kedvem senki kötözködését hallgatni, és még a kedvükre is teszek. Miután végeztem, egy egyszerű elemi varázslattal elégetem a zsebkendővé avanzsált szalvétát, és újra a háztársam felé fordulok, ha már egyszer kérdést intézett felém. - Egyik sem. Ez abszolúte nem önhiba volt. McGalagony proff megszívatott, mert rajtakapott, hogy ellógtam tegnap a vacsorát. Fel kellett takarítani a lépcsőket, de elvette a pálcámat. Tudod te milyen rohadt hideg van este a folyosókon, pláne, ha közben takarítanod kell, és még a vén boszorkány közben ki is oktat? - teszem fel a költőinek szánt kérdést, miután kellően kieresztettem a gőzt ezzel a panaszkodással. Viszont, ahogy végeztem a mondandómmal, vissza is fordulok a vacsorámhoz, és egy falatot be is nyelek. - Ennyire felkavarta a gyomrodat a megfázásom? - vonom fel a szemöldököm, miután feltűnik, hogy Castiel még nem nyúlt hozzá a vacsorához. Csak nem nem bírja a betegeket?
A viharoktól eltekintve se mondhatnám magamat nyugodtnak. Az utóbbi időben valahogy tapadni kezdtek rám az emberek és valahogy kezdem úgy érezni, hogy az eddig szépen felépített falam, lassacskán rommá válik. Hála egyetlen egy drágalátos személynek, aki azóta is makacsul ragaszkodik hozzám, pedig én aztán nem kértem a segítségéből. Mindenesetre őt még úgy ahogy elviselem, örülhet, hogy kiharcolt magának egy helyet, mire beadtam a derekam. Túl sok nyűg és túl sok esemény, lassan tényleg be fogok csavarodni. Az otthoniakkal is problémám van, szövögetem én a terveimet, csak eddig még nem sikerült megvalósítani őket. Azt se tudom, mikor lenne erre esélyem, vagy hogy egyáltalán mikor lobban fel bennem az a láng és indulok el a muglikhoz kaszabolni. Eddig még nem tettem egyetlen lépést sem előre, pontosan egy bizonyos gát miatt, amit még nem tudok átlépni… Sajnálatomra. Kissé kusza gondolataimmal foglalkozva indulok el a nagyterem felé, lévén, hogy a vacsora ideje vészesen közeledik, nekünk meg ugye mindenképp meg kell jelennünk, ami már alapjában véve kész katasztrófa. Az a sok diák egy légkörben. Eh… Nem, ez nem az én világom, de most csak azért is erőt veszek magamon, mert a gyomrom valamiért nem hagy menni az ellenkező irányba. Éhes vagyok, s most inkább a hasam az, ami felülkerekedik rajtam. Kezdetben egész békésen tudom magam elé szedni a falatokat, ám amint hozzáfognék az a várva várt sült húshoz, egyszerűen nem tudom figyelmen kívül hagyni az egyik háztársam által produkált tüsszentést. Kelletlen sóhajt ejtek, egy pillanatra még le is hunyom a szemeimet nyugtatásképp, hogy azért ne most álljak fel és takarodjak ki innen. A gyomrom még üres, addig meg nem nagyon kéne távozni, bármennyire is irritálnak a közelemben ülők. Már fognék is hozzá, emelem a villát a számhoz, viszont a vezetéknevem hallatán kénytelen vagyok levágni a fém evőeszközt a tányérra, majd összevont szemöldökkel pillantok a pár emberrel odébb ülőre, aki az imént szólított. – Először is, undorító. Másodszor, ha még egyszer a vezetéknevemen szólítasz, elvágom a torkod. Harmadszor, nem, nincs zsebkendőm, de ha már annyira taknyozol és kénytelen vagy elvenni mások jó étvágyát, akkor inkább vedd ezt el. – dobom elé a szalvétát egy kelletlen morgással együtt. Persze nem vágnám el a torkát, ez csak szimpla fenyegetés, hogy jobban jár, ha inkább a keresztnevemet használja. A családnevemmel vannak problémák, lévén, hogy apámat ki nem állhatom, meg úgy az egész rohadék Horan nemzedéket. Bánom, hogy abba a családba születtem, de mit is tehetnék? Más nevét se viselném szívesen, szóval erre nincs kiskapu. Visszatérve erre a tüsszögő kölyökre, aki úgy igazából idősebb, de rettentően babaképe van. Az hiányzik, hogy megint megfázva kössek ki, vagy épp összetaknyozott kaják között turkáljak. Mert nagyon is úgy néz ki, hogy Clyde állapota közel sem olyan fényes. – Had gratuláljak. Hogy sikerült? Egy szál alsóban rohangáltál kint, vagy esetleg valami jeges vízzel öntöttek le? – vonom fel egyik szemöldököm, miután feltehetőleg élt a szalvétám lehetőségével és kifújta az orrát. Napi jótett pipa. Lassan egy listát is vezethetnék a jó cselekedeteimről. A kajámat turkálom, hátha visszatér az étvágyam, de ezt a takony embert látva közel sem tűnik úgy, hogy képes lennék akárcsak egy falatot is lenyomni a torkomon. Szépen elintézte az estémet, gratulálok.
A vacsora... Mondhatjuk, hogy az egyik legutáltabb időpont a mindennapjaimban. Bár, ugyanide sorolnám a reggelit is. Ki a francnak van idegzete már korán reggel, vagy éppen késő délután az ízlésficamos igazgató által kitalált retardáltnál retardáltabb egyenruha kompozíciókat nézegetni? Nos, had segítsek, nem nekem. Nem ritka, hogy inkább ellógom a vacsorát, helyette pedig a suliban randalírozok, esetleg a hálóhelyiségben fetrengek. Viszont, tegnap McGalagony proff rajtakapott, ahogy éppen kislisszanok a Nagyteremből, és persze, nem, hogy utánam szólt volna, hogy menthessem, ami még menthető. Á, dehogy! Helyette a sunyi vén boszorka megvárta, hogy visszajövök-e magamtól, de arra aztán várhatott... A vacsora után meg is kaptam a magamét, aznap még a konyhába sem tudtam leosonni, hogy lopjak magamnak valami fogamra valót, így az egész éjszakát végig korogta a gyomrom. Kész csoda, hogy a szobatársaim nem hajítottak ki a szobából, olyan hangos volt. Emellett pedig még büntetőmunkára is jelentkeznem kellett a proffnál. Majdnem az egész délutánomat a hideg folyosókon kellett töltenem, és takarítanom... Természetesen, a pálcámat elkobozta, hogy még csak véletlenül se könnyítse meg a dolgomat. - Átkozott boszorkány... - tüsszentem el magam, és egy újabb remegéshullám fut végig a testemen. Tuti, hogy megfáztam miatta, de sebaj! A vacsora után kapásból a gyengélkedőre megyek, vagy éppen csak holnap reggel, hogy biztosan kivehessek magamnak egy nap szabadságot. Ha ügyesen megjátszom magam, talán még kettő is lesz belőle. - Hé Horan, nincs egy zsepid? - pillantok a kettővel mellettem ülő háztársamra. Őt ismerem, és még komolyabb problémám sem volt vele, így ebből arra következtetek, hogy neki sem velem. Legalább is nem olyan embernek ismertem meg, aki magában tartaná a véleményét. Mindenesetre, a bal kezemből már letettem a villát, és most arra várok, hogy vajon Castielnek időben sikerül-e elővarázsolnia nekem egy zsebkendőt, vagy összetaknyozom egy következő tüsszentéssel az amúgy sem túl szimpatikus vacsorámat.
