2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] " Az újságírás szerint: minden téma jó téma, csak tudni kell megírni."
Főkarakter:A.P. Teljes név: Peter Theodore Evans Születési hely és dátum: 1964. január 25., Devon Csoport: Ex-Halálfaló Patrónus: Gangeszi gaviál Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Reggeli Próféta újságírója Képesség: Harapott vámpír Kiemelkedő tudás: Átváltoztatástan- Kiemelkedő, Bűbájtan - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Nem szeretem a társaságot, a tömeget. Kiábrándultam az emberekből, bár azért annyi minimális elvárásom van feléjük, hogy tiszteljenek és elismerjék az érdemeim. Mást nem akarok tőlük. Az elmúlt évek visszahúzódóvá tettek. Kerülöm a harsány embereket, irritál a hangjuk, a megjelenésül, a viselkedésük, egy szóval: minden. A fiatalkori hevességem oda, leginkább egy fáradt öregembernek érzem magam. Belefáradtam ebbe a világba, de nem fogok drasztikus eszközökkel változtatni rajta. A szavak az én fegyvereim, ha a szavaim nem érintenek meg másokat, hát nem akkor nem tudok mit tenni. Többnyire közönyösen viselkedem, csupán az interjúalanyaim felé tulajdonítok némi érdeklődést, és természetesen még az a nő sütkérezhet a figyelmemben, akit átváltoztatott. Sokat jelent a számomra. Ő az egyetlen, aki törődik velem. Nem tudom mi lenne velem nélküle, vélhetően rég halott lennék. Nem mintha, most nem érezném magam annak. Azonban néha, főként táplálkozás után kifejezetten élénknek érzem magam. Vagy legalább is egyfajta elégedettség uralkodik el rajtam. Az esetek többségében higgadt és tárgyilagos vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy képes vagyok minden esetben megfékezni a bennem rejlő fenevadat. Sőt, néha nem is nagyon töröm magam, élvezem a vadászatot, hogy kiélesednek az érzékeim. Ténylegesen éjszakai életet élek. Gyakorta kiülök a tetőre, és bámulom az előttem elterülő várost. Szeretem a magányt, már évek óta nem vágyom megértő társra. Rájöttem, hogy sokkal jobb nekem egyedül. Nem hiányzik az életembe valaki, aki folyton megzavarná a töprengéseimet, vagy éppen nem hagyna alkotni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy udvariatlan lennék, sőt igyekszem minél kedvesebb lenni másokkal, még a sértéseimet is burkoltan közlöm másokkal. Bár, nem mintha annyira életcélom lenne mások megbántása, pusztán finoman adom mások tudtára, ha hülyeségeket beszélnek. Noha az életemet kifejezetten unalmasnak tartom, az újságírás annál szórakoztatóbb a számomra. Ott kiélhetem minden kreativitásomat, és úgy játszom a szavakkal, mint egy kis gyerek. Épp ezért a munkám kapcsán ambiciózus és maximalista vagyok, nem hiába akarok kitörni az egyszerű cikkíró szerepéből. A főszerkesztői posztra hajtok, bár az jóformán elérhetetlen álom marad a számomra, ugyanis a jelenlegi főszerkesztőnek nem tetszik a stílusom, se az, hogy belejavítok a munkájába. Néha elcsodálkozom azon, hogy még miért nem rúgott ki, hiszen nincsen befolyásos ismerősöm, akitől rettegnie kellene…
Megjelenés
Miként írhatnám le magam? Ha hihetek a mérőszalagnak, bőven meghaladtam már a 180 cm magasságot. Tipikusan az a személy vagyok, aki egy fejjel magasabb a társainál, de nem bánom. Munkálkodik még bennem némi pökhendiség, így hát elvárom, hogy ha elértem valamit, akkor figyeljenek fel rám, akármerre járok. Habár a magasságom néha kifejezetten átkos tud lenni, főleg, amikor egy-két bolond nőszemély hűséges kiskutya módjára, és nem tudom őket lerázni. A testalkatom szikár. Nem vagyok egy testépítő, épp annyira vagyok izmos, amennyire muszáj. Amióta vámpírrá váltam megnőtt az igényem a sportolás iránt, így minden reggel és este futni járok, továbbá, ha tehetem, akkor kondizom is. Rájöttem, hogy ha testmozgást követően ülök le cikkezni, akkor jobban megy az írás, és sokkal jobban tudok koncentrálni a feladataimra. Egyesek szerint nem túl bizalomgerjesztő az aurám, bár véleményem szerint sose volt az, azonban a vámpírságom óta kifejezetten felerősödtek a rossz tulajdonságaim, így a negatív kisugárzásom se maradhatott ki a sorból. A tekintetem rideg kék, kivéve, amikor az éhségtől teljesen elsötétülnek. Olyankor nehéz elkülöníteni az íriszeimet a szembogaramtól. Régen sokat jártam fogorvoshoz, hogy megnyerő mosolyom lehessen, mostanában inkább kerülöm az orvosokat, attól tartok, hogy akaratlanul is előbújnának a fogaim, és semmi kedvem nem lenne magyarázkodni, vagy épp emlékeket törölni. Nem mondanám, hogy minden nő fut utánam, van egy-kettő, akiknek sajnálatos módon az esete vagyok, de egyébként átlagosnak vallom magam. A sötét aurát leszámítva, hiszem, hogy csak a rosszfiús kisugárzás miatt nem képesek leszállni rólam. Mivel érzékeny vagyok az erős fényekre, gyakorta viselek még a télen is napszemüveget. Amikor kisüt a nap, és a fény megtörik a havon, legszívesebben ki se tenném a lábamat a lakásomról. Újságíró lévén pedig az öltözködésem viszonylag elegáns, bár nem szokásom túlzásba vinni a dolgot, de azért nem vonulok be a szerkesztőségbe Hawaii-mintás nadrágban, kigombolt ingben meg papucsban. Kedvelem az öltönyöket, a zakókat, az ingeket, sőt még a nyakkendőt is. A megjelenésemnek köszönhetően valamennyire komolyan vesznek az emberek. Kényelmesebb ruhákat főként csak akkor hordok, amikor edzeni megyek.
Életed fontosabb állomásai
Tizenkilenc évesen az életem már romokban hevert. A szüleim két évvel korábban egy viharos válást követően megszakították egymással a kapcsolatot, én pedig anyámnál maradtam. Életcéljukká vált a másik tönkretétele. Anyám mugliszármazású volt, így amikor újraházasodott, egy muglihoz ment hozzá. Azt mondta, köszöni szépen, de többet nem kér a varázslatból, eztán nekem is megtiltotta a varázslást. A pálcámat elkobozta, és megesketett, hogy az újdonsült férjének egy szót se szólok a varázsvilágról. Fiatal voltam, dühös és dacos. Apámnál találtam menedéket az otthoni szürke hétköznapok elől, s miután elpanaszoltam neki, hogy anyám mit művelt, ő maga fedte fel a világunkat a naiv férj előtt. Mondhatom, ez újabb vitákat és válást generált. Anyám becsavarodott. Nagyon szerethette azt a fickót, de engem csak egy dolog érdekelt, hogy ismét varázsolhattam nyáron. Nem is gondoltam, hogy amíg én a Roxfortban a RAVASZ-aimmal foglalkoztam, és gyakornoki állás után kajtattam, addig ő otthon a kicsinyes bosszúját tervezgette. Apám aranyvérű varázsló volt, és nem utolsó sorban híres ereklyevadász, azonban nem mindig magának köszönhette a sikereit. Anyám ezt nagyon jól tudta, épp ezért kitalált a Reggeli Prófétának, hogy a volt férje néha másokkal végezteti el a piszkos munkát, de ő aratja le a babérokat. Számomra gyötrődés volt az egész. Az iskolában a családommal ugrattak, akikre eddig oly’ büszke voltam, akkor mégis inkább szégyelltem őket. A szüleim civakodása addig fajult, hogy anyám öngyilkos lett. Bolondnak, gyávának és ostobának tartottam. De nem csak rá haragudtam, hanem apámra is. Megszakítottam hát vele minden kapcsolatot. Soha többé nem láttam. A mai napig nem tudom, hogy még életben van-e, vagy sem. Az a kevés barátom pedig, akik megmaradtak mellettem voltak az én valós támaszaim, így aztán fel sem tűnt, hogy micsoda baromságba rángattak bele. Hiába szerepeltem viszonylag jól a vizsgáimon, hiába tettem szert a Reggeli Prófétánál egy állásra, ott álltam tizennyolc évesen vagyon, otthon és család nélkül. Az egyik haveromnál húztam meg magam, nem gondoltam volna, hogy idővel összemelegedünk majd. Részben neki volt köszönhető, hogy hagytam magam rábeszélni arra, hogy felcsapjak halálfalónak. Eleinte kisebb munkákat végeztem. Elégedettek voltak velem, én is remekül szórakoztam. A saját fájdalmamat végre kivetíthettem másokra, és idővel már bűntudatot se éreztem emiatt. Lassan, de biztosan haladtam felfelé a ranglétrán. Én nem voltam „katonának”, bérgyilkosnak való, leginkább a háttérben dolgoztam. Információkat szereztem, hoztam-vittem. Szinte minden feladatom ehhez volt köthető, így hát nem nagy közösködtem a többi halálfalóval. Az ismerteket persze messziről elkerültem. Riasztott a vérszomjuk és a viselkedésük. Azonban volt néhány arc, akikre a mai napig emlékszem. Például volt egy testvérpár, egy férfi és egy lány, sose tudtam meg, hogy nekik mi volt a feladatuk, de gyakran láttam őket. Azonban néhány évig tevékenykedtem halálfalóként. Először bizonyítanom kellett a rátermettségemet. Örültem, amikor nehezebb feladatot kaptam, de sose gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult lesz. Az ügynek az lett a vége, hogy súlyos sérülésekkel a Szent Mungóba kerültem. Akkoriban zavarosak voltak az emlékeim, mármint, miután szép lassan felépültem. Hosszú hónapokat töltöttem ágyban fekve. Képtelen voltam megmozdulni, vagy beszélni. Így, amikor felfedezték a karomon lévő Sötét Jegyet, a Minisztérium emberei hiába vetették be a legjobb legilimentoraikat, pusztán kusza emlékfoszlányokat találtak az elmúlt éveimről. Azokról az évekről, amiket el akartam felejteni. Nem tudták eldönteni, hogy mégis milyen indíttatásból álltam arra az oldalra, ezért békén hagytak addig, amíg jobban nem lettem. Természetesen, figyeltettek, mindig volt a kórtermem környékén egy auror, de ő sose zargatott. A felépülésemet az egyik nővérnek köszönhettem. Folyamatosan gondoskodott rólam, ha ő nem lett volna mellettem, talán a későbbiekben anyám sorsára jutottam volna. Mellette döbbentem rá arra is, hogy milyen elbaltázott életet éltem. Hiába akartam volna rendbe hozni, mozdulni se bírtam. Akkor döbbentem rá, hogy milyen üres és céltalan életet éltem, ahogy arra is, hogy szép lassan beleszerettem abba a nőbe, aki vigyázott rám. Amint képes voltam beszélni, állandóan szóval tartottam, amikor bejött a kórterembe. Rajtam kívül még két embert ápolt itt, mégis velem foglalkozott a legtöbbet. A kapcsolatunk különlegessé vált, azt hittem, ő is viszonozza majd az érzéseimet, de tévedtem. Ő csak a barátom akart maradni. Keserűen beletörődtem a dologba. Nem akartam ráerőltetni a dolgot. A tapintatosságomnak meglett az eredménye: a bizalmasává váltam. Elárulta nekem, hogy vámpírként itt dolgozik, és bár borzasztóan nehéz neki visszafognia a vérszomját, mégis itt van, mert az életét a betegek segítésének áldozta. Ahogy arra is magyarázatot adott nekem, hogy miért gyógyultam valamivel gyorsabban, mint a mások, miért voltam ingerlékeny és miért voltam állandóan éhes: vámpírrá változtatott, hogy megmentse az életemet. Sose mondta el, hogy milyen indíttatásból tette, ugyanis az állását kockáztatta ezzel a megmozdulásával. Mindenesetre, új értelmet adott az életemnek, úgy éreztem, kaptam egy második esélyt, hogy jóvátegyem a hibáimat. Miután kikerültem az ispotályból, megígértette velem, hogy miután a Minisztériumban sikerült rendezni ezt a halálfaló-mizériát, visszatérek az újságíráshoz, vagy legalább is, magához az íráshoz. Így tettem. Miután elárultam néhány nevet, és elhitettem velük, hogy Imperius-átok hatása alatt álltam, felmentettek. Különben se öltem, kínoztam másokat, szimplán csak besúgó voltam. Amíg nem szereztem vissza az állásomat a Prófétánál a Szent Mungóban dolgozó nővérnél laktam. Megtanított vadászni, hogyan aknázzam ki a képességeimet, miket kerüljek és hogyan fogjam vissza a vérszomjamat. A múltamból nem volt ismerősöm, akire támaszkodhattam volna. A halálfalók számára pedig feltehetőleg halott voltam, vagy legalább is annyira jelentéktelen, hogy nem foglalkoztak velem. A múltamból nem volt ismerősöm, akire támaszkodhattam volna. A halálfalók számára pedig feltehetőleg halott voltam, vagy legalább is annyira jelentéktelen, hogy nem foglalkoztak velem. A Nagyúr bukása után sokkal szabadabban mászkáltam. Nem rettegtem attól, hogy bármikor lecsaphatnak rám, így bátran tettem esti sétákat a városban, és az egyik ilyen alkalmával egy ismeretlen ismerősre bukkantam. Az arca halványan derengett az emlékeim közt, de nem volt alkalmam azon tűnődni, hogy hol láttam már korábban. Amikor megláttam a kezében lévő tőrt, nem érdekelt ki lát meg, mellém hoppanáltam, és megragadtam a csuklóját. Nem hagytam, hogy megölje magát a szemem láttára. Egy öngyilkosság elég volt az életemben. ‒ Gyáva az, aki az élet elől a halálba menekül. Nem tudom miért jutottál erre a döntésre, de az élet célja maga a küzdés. Akármiken mentél keresztül, nem adhatod fel ‒ suttogtam, miközben a szemeibe néztem. Nem is sejtettem, hogy annak a testvérpárnak a női tagja volt, akiket korábban láttam. Elvettem tőle a tőrt, és messzire hajítottam. Nem volt arra szüksége. Egy pillanatra talán megsajnáltam, de nem engedtem, hogy az empátia eluralkodjon rajtam. ‒ Keress valami célt az életedben, ahogyan én is tettem… ‒ Ezek voltak az utolsó szavaim hozzá, aztán folytattam az utamat. Ha annyira meg akart halni, ott hevert valahol az úttesten a tőr, amit elhajítottam, de én annak nem akartam a szemtanúja lenni. Ez már elég régen történt. Nem is emlékszem pontosan mikor találkoztam vele. Azóta azonban annyira leköt a munkám, és a világ szennyének feltárása, hogy szinte teljesen ellep a munka. Néhány hónapja elköltöztem a nővértől, miután közölte velem, nem tud már mit tanítani nekem. Szerinte készen álltam arra, hogy egyedül boldoguljak. Így is hosszú éveket pazarolt el a kordában tartásommal, véleményem szerint párszor meg is bánhatta, hogy megmentett. Még nem sikerült teljesen berendezkednem. Az életem ismét káosz volt, de most legalább nem hagytam magam eltéríteni az újdonsült célomtól. Nem óhajtok még egyszer belefolyni mások játékaiba, nekem tökéletesen elég, ha bírálhatom őket, már, ha éppen nem arról kell cikkeznem, hogy új walesi zöld sárkány született az egyik sárkánytenyészeten…
Lavender.Brown
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Peter T. Evans 2015-12-13, 06:35
Elfogadva!
Na ezzel a képpel ennyire távolságtartónak lenni is kihívás, nem hogy vámpírként. Még hogy nem tapadnak rád a nők, szamárság, csak kezdj el játszani, tapadni fognak rád majd meglátod, úgy kell majd őket lekaparni magadról mint vakolatot a falról. Szép hosszú külső és jellem leírást alkottál, a karakter története is összeszedett, de még ebben is éreztem a teljes érdektelenséget. Azért remélem később kinyílik neki a világ, legalábbis megfontolja, hogy hagyja kinyílni, mert vétek lenne parlagon hagyni szegény sokat megélt fejét. Ha nem foglalóztál még akkor tedd meg, ha nincs más dolgod, nem tartalak fel. Vigyázz, kész, játssz!
Ha nem foglalóztál még akkor tedd meg, ha nincs más dolgod, nem tartalak fel. Vigyázz, kész, játssz! 
