2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Csak elmosolyodom Adrian megjegyzésére. El tudom képzelni milyen lehet, amikor sokan vannak egy házba. De biztosan vannak nekik előnyei is. Az igazság az, hogy nálunk soha nem volt ilyen probléma, mindig gyorsan sorra jutok a fürdőben is meg minden... azért biztosan van jó dolog is abban, hogy az embernek nincs tesója. Egy idősebbnek azért örülnék, lenne aki vigyázzon rám. Na nem mintha itt kellene félteni bármitől is, azon kívül, hogy esetleg ügyetlenségemben orra esem a lépcsőn vagy valami... a tiltott részekbe úgysem megyek egyedül, annyira azért még én sem vagyok hülye. Érdekes, amivel foglalkozik a két testvér. Mindkettőnek megvan a maga szépsége, én mondjuk egyik tudományt sem értem még, nem tudok róluk valami sokat. Karen is felajánlja nekem a segítségét ha kell, amire hálásan elmosolyodom, de viszont Adrian kijelentésének mégis csak jobban örülök. Szeretek a fiúval lenni, kedves és jó csapat vagyunk mi ketten együtt. -Még szép, hogy érdekel! - Jelentem ki nagy határozottsággal. Az az igazság, hogy engem minden érdekel, ami ebben az iskolában van és a varázsvilággal kapcsolatos. Új még sok dolog, igaz, hogy varázslók a szüleim is, de... sok mindent nem mondtak el nekem és ezért vagyok egy kicsit még tudatlan sok mindenben. De már ebben a fél évben is tök sok mindent megtanultam, ami biztosan hasznomra válhat! És még itt ez a hat év... mennyi minden jöhet még addig! Hogy fogom én azt a sok infót megjegyezni majd? Aztán Karen segítségével elindulunk az asztalokhoz. Amikor odaérünk, a lány már el is megy, nem bánom annyira, hogy kettesben maradtunk a fiúval, úgysem tudtunk sokat beszélgetni még ma. Elnevetem magam rögtön azon, hogy utánozza a testvérét, majd a nagy szenvedésemet megkönnyítve leveszi a puncsos tálat és tölt nekem egy pohárkával. -Köszi! Mmmhm. Ez finom! - Ugyan nem válaszol nekem semmit a további fecsegésemre, de nem is bánom, biztosan már túl erőltettem a témát. Kicsit bámészkodom én is, a dekoráció mennyei, nagyon tetszik és nagyon örülök neki, hogy nem hagytam ki ezt az eseményt. Legalább lesz majd miről beszámolnom anyáéknak a szünetben. Biztosan nekik is tetszeni fog, ahogy ennyi élményt szereztem itt. Adrian kérdése lök ki gondolataimból. A fiú felé fordulok, nagyokat pislogok először csak, majd leteszem a már üres puncsos poharamat, és széles vigyorral az arcomon lépek közelebb a fiúhoz. -Tudok, az előző sulimba kellett tanulnom ilyen alapdolgokat! Gyere, menjünk kicsit oda! - Fogom meg újra kezét, mindig belelkesedem, ha valami kedvemre valót kell csinálni. Mivel most éppen egy kicsit lassúbb szám kezdődik, ezért még egy picit állok a fiúval szemben. - Te tudsz? - Ha nem, akkor igazából megpróbálom gyorstalpalóval megtanítani, nem szörnyű, főleg nem egy lassúzás.
Ruha: Itt || Megjegyzés: Cukiik || [You must be registered and logged in to see this link.]
A lágy stílus meglep, nagyon meglep. Változott, méghozzá nem is keveset. Attól függetlenül nem tudom kizárni, hogy ha találna magának valami balekot, ismét komolyan hülyére venné. Ezt még mindig kinézem Cyrából. Lehet, hogy régen nem volt szándékos, amit velem tett, csak a fiatalkori gonoszkodás, ám már nincsen visszaút. Égi jelnek tekintem, hogy ismét találkoztam azzal, aki ilyenné tett. Hiszen a szörnyetegnek előbb utóbb a teremtője ellen kell fordulnia. Egyszóval Cyrának buknia kell. Látom a szemében, hogy már érettebb, felnőttesebb lány, ám testileg-lelkileg meg kell aláznom, ráadásul úgy kell felépítenem, hogy ahogyan egyre rosszabbra fordul a sorsa, még csak ne is tudja, hogy én vagyok az elkövető. Csakis az utolsó pillanatban, amikor már menthetetlenül belémesett. - Igaz ugyan, hogy elképesztően féltékeny leszek hogy csak a barátod lehetek... De csak túlélem valahogy... – Nyúlok az álla alá, hogy végigcirógassam az arcát, tekintem igézően fúródik bele a pillantásába, mintha még azt is tudnám, hogy ezúttal milyen bugyit vett fel a csinos ruci alá. Egyszerre adom a vágyakozó lovagot, aki végre talált egy rendes lányt, mellette viszont minden gesztusomból árad a vakmerőség, miszerint nem leszek kíméletes, és még véletlenül se hagyom, hogy cseppnyi ellenállást mutasson. Érzem én, hogy zavarba jön, legalábbis nem tudja mire vélni a dolgot. Megtehetném, hogy magamra vonom a tekintetét, ám most még ennyi szabadságot meghagyok neki. Legalább az illúzió megmaradhat egy röpke ideig, hogy még a saját maga ura. - Ez az szerencsém ezúttal. Máskülönben szégyenszemre mehettem volna haza menyasszony nélkül. Nem is akartam az exek közül válogatni, valahogy mindig sikerül elszúrnom mindent, így érthető módon nem hiszem hogy találtam volna valakit, aki hitelesen játszotta volna el a kedvest. – Kicsit gonoszkás mosoly, amolyan önirónikus, miszerint ha rosszfiú vagyok, nem is várjak irgalmat azoktól a lányoktól, akiket végül felmosórongyként kezeltem. Ellenben Cyra ismeri ezt az oldalamat, így tudja, hogy vele őszinte tudok lenni. Legalábbis ezt hiheti rólam, hiszen elég nyers vagyok. – Szokásom minden eseményen megjelenni. Igaz, ritkán vagyok ilyen sokáig a központban, az elvonulás az én asztalom. – Döntöm oldalra a fejemet, leplezetlenül figyelve a reakcióját, hogy mikor esik le, hogy a bálokon ilyenkor én már egy csajt fűzök egy meghitt zugban, optimális esetben már mindkettőnkön rettentően kevés ruha van. - Mehet mindkettő egyszerre. A kérdés, hogy végigesszük a hét fogásos menüt, vagy csak maradunk a háromnál? Közben pedig van kedved beszélni a saját családodról? Hiszen őket úgysem fogom most megismerni. – Nyújtom a karomat, és átvágva a tánctéren lecsüccsenünk az egyik asztalhoz, ahova poharak is vannak kitéve, na meg persze az étlap, és csak a tányérok felett kell elharsongni, hogy mit kérünk.
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Fogalmam sincs ki ő, az a kevés Roxfortban töltött időm nem volt elég ahhoz, hogy minden egyes diák kilétével tisztában legyek. Ő is azon kevesek egyike, akiket nem ismerek közelről, mégis valami ismerős csillogást vélek felfedezni tekintetében. Ez az ismerősség ijeszt és nyugtat meg egy iránt, még többet akarok tudni róla, s ha a segítségemmel ez sikerülhet, nem akarok sarkon fordulni a cél előtt. Először ugyan segíteni akartam neki, most viszont sokkal inkább kiismerni és félredobni a naivságomat, hogy beleláthassak a lelkébe. Ez az apró gonoszság, ami benne lakozik, felkeltette az érdeklődésemet, és tudni szeretném mi az okozója. - Most, hogy mondod, részemről örülnék, ha továbbá is barátok lehetnénk. – mosolyodom el lágyan. – Mivel Hollóhátasak vagyunk, nem lesz nehéz elkerülni a másikat, de ez még a jövő zenéje. A szüleidnél még nem voltunk, azután bármi történhet. – biccentek egy csepp lelkesedéssel. Örülök, hogy nem nekem kellett felhoznom ezt a témát, mert annak ellenére, hogy a családi látogatás után elválhatnának útjain, ott van a másik lehetőség is, miszerint tovább boncolgatjuk a másik életét barátkozás gyanánt. A hozzáállása is még inkább azt facsarja ki belőlem, hogy maradjak az oldalán és a további segítségemet nyújtsam neki. - Vagy úgy… - halkulok el egy pillanatra, miután arcomra emeli kezét. Nem erőltetem a szemkontaktust, inkább felkészülök a táncra, melyet elkezdünk a zene felcsendülése után. Ez a karácsonyi hangulat, s ez a srác tényleg betett nekem, egész kellemesen érzem magam, a kérdésére csak kérdően felvonom egyik szemöldökömet, majd megrázom fejem. - Az ismerőseim java elfoglalt, nekem így megfelel és nekik is. – ejtek egy kedves mosolyt. Lényegében ez így is volt. Az ismeretségi köröm csökkent, amióta iskolát váltottam, számomra ez inkább pozitív jelenség. Nem akarok megint a középpontban lenni, hogy a végén megint ártsak valakinek. Egy-két tánclépést követően bebizonyosodott, hogy se neki, se nekem nincs botlábam. Annyi volt a szerencsém, hogy még Beauxbatonsban elkezdtem táncolni, így a ritmusérzék és a társastánc a kisujjamban van. - Hol sikerült ilyen jól megtanulnod a lépéseket? – kérdezem kíváncsian, lágy mosollyal arcomon. Tényleg érdekelne, mert a saját múltammal képben vagyok, az ő tehetségével pedig korántsem. - Nem iszunk valamit? Vagy, inkább együnk? Még úgy sem került sor vacsorára. – teszem fel az ötletemet, ha már nagyon unná a táncikálást. Részemről egész megnyugtató, ahogy lépegetünk, persze nem tudom kizárni a tényt, hogy a közelségétől valamelyest zavarban vagyok. A pillantásaival és a viselkedésével elérte ezt nálam. Most viszont türelmesen pillogok fel rá, várva a választ korábbi kérdésemre.
◊ zene: Magic ◊ szószám: 400 ◊ Ruha ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Persze a büszkeségemet azonnal sérti, még akkor is ha tudom, hogy Karen csak indulatból beszél, hogy rólam lemondana. Cöhh, mert én egy kis dugó vagyok, még nem azt jelenti, hogy ilyen könnyen megválhat tőlem. Legszívesebben most a képébe mondanám, hogy akkor sem szabadulna meg tőlem, ha elköltözne. Mert bizony akkor megyek én vele, abban a szent minutumban. De mindezt most mélyen magamba szívom és csak dulifulit játszok. - Csak saját életed nincs tőlük. - magyarázom Lianának is milyen ennyi testvérrel. Hát igen, amikor olvasnék, de az egyel idősebb bátyám akkor akar engem boldogítani a dumájával, vagy amikor reggel tumultus van a fürdő előtt és vagy megharcolsz vagy szervezheted későbbre a napodat. Én mondom bizony sok tesóval nagyon nehéz az élet. Nagyban hallgatom az eszmecserét közöttük, de közben meg jegyzem ám meg az információkat. Őt már Karen emlegette korábban is. Ha valaki elhív valakit a bálba, attól még nem történt semmi komoly, nem? Azt már ősidők óta tudom, hogy Karennek milyen tervei vannak, talán még kicsit többet is a kelleténél, de hát családi dolog, hogy nem titkolózunk egymás előtt és mindig őszinték vagyunk a másikkal. Igen, én még mindig így gondolom, hogy most sem hazudtam! Se nem füllentettem... De inkább elhessegetem ezeket a gondolatokat és cinkos vigyorral Lianára lesek. - Majd megmutatom, ha érdekel. - csak mint a nagyfiú a kislánynak. Valamennyire szórakoztat, hogy megannyi mindent tudok, amit ő nem és főképp avégett is mutatnám meg neki, mert többet látok benne, mint a többi elsősben. Ő már egyszer megmutatta, hogy tud annyira, mint én, ha igyekszik, már ha egy adott témában kutakodni kell. Egyfajta feloldódás jele az, amikor felnevetek, mégis ahogy nővéremre sandítok, kérdő tekintetet kapok vissza. Attól tartok ő még igen sokáig fogja felhánytorgatni a dolgokat. Ismerem már, fél grimaszaiból is tudom, hogy mikor mit akar. De ismét csak zsörtölődni kezdek, amikor Karen kinevet. Na már, legszívesebben csak rálépnék a lábára, de félő, hogy azt most megtorolná, elvégre nem akármilyen ruha van rajta. Utálom, hogy a bálon nem lehet különösebben nagy csínyeket elkövetni. Na majd ha nem lesz itt. Már előre várom, mikor fog magunkra hagyni. Liana a kezét az enyémbe csúsztatja, amire csak lesandítok, de nem rántom el, csak megfogom. Azt hiszem ő még nálam is könnyebben elveszne ebben a rengetegben, amilyen kis picike. - Szia Karen. - dörmögöm egykedvűen immár az asztal mellett ácsorogva. Ide is eljutottunk, elvégre ez volt a cél, nem? - Veled még számolunk, öcsi... - utánozom a nővéremet undok, csúfolódós hangon, ahogy már kellően messze kerül tőlünk, de észreveszem magam és Lianára lesek. Mint ha kérdezni akarna valamit, de nem is haboz feltenni. - Várj, leveszem neked, eléggé bent van az asztal közepén a puncsos tál. - gondolkozok el a kérdésén és már hajolok is be rendesen az asztalhoz. A nyakkendőm épp csak nem lóg bele a tálba, ahogy sikerül két pohárral merítenem. Kicsit egyenlőtlenül sikerül, ahogy rápillantok a két pohárra. Egy pillanatra hezitálok, hogy most mi legyen. Én többet akartam inni, de ugyanakkor ahogy rálesek, meggondolom magam és a másikat nyújtom felé. Magamnak még mindig tudok meríteni. De már nem is habozok meginni a löttyöt, újabb adagért mászok be. Direkt nem válaszolok a megjegyzésére, mert ami kikívánkozik belőlem, az nem hiszem, hogy ide való lenne. Szívem szerint azt mondanám neki, hogy annyira nem is baj, ha nincs testvére, de vannak szülei. De most nem szomorkodok, csak figyelem azokat, akik táncolnak javarészt. A nyüzsi még mindig nagy, ekkora teremben nagyon sehova sem jutunk el. - Tudsz táncolni? - nézegetem el a tömeget, de szavaimat a lánynak címezem. Mindenki valahogy lötyög, mindenki jól érzi magát. Nem baj, én is a puncsom társaságában.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan vannak testvérek. Biztosan jó lehet, hiszen nem unatkozik az ember annyit akkor, mint például én, akinek egy testvére sem lett és már nem is lesz, mert anyáék csak azt mondogatják, hogy nekem szeretnének mindent megadni. Pedig én szívesen osztoztam volna mindenen egy tesóval. De hát én nem tehetek ez érdekében semmit sem, azt hiszem. Ha tehettem volna, akkor már lenne, talán. Szélesen elvigyorodom Karen megjegyzésére, amikor azt mondja, nekem adná Adriant. Nem mondtam rá semmit, csak bólogattam és mosolyogtam, hiszen ugyan mit is felelhetnék erre? Igazából elfogadnám a fiút tesónak, ha lehetne ilyesmit csinálni, de nem lehet. Sajnos...? -Ú, hát elhiszem, hogy nehéz! - Mi mást is mondhattam volna igazából erre az egészre? Egyébként Adirannak tök igaza volt, eddig nem is kérdeztem a tesóiról és hát igazából tényleg nem is futottunk még eddig olyan sokszor össze, hogy legyen alkalmunk többről is beszélgetni. Talán majd máskor, amikor például nem házidogát kell csinálnunk. A méregkeverő szakirány igen érdekesen hangzott számomra. Nem is gondoltam, hogy itt ilyet is lehet tanulni, szerintem túl sok mindent nem tudok még amit itt lehet. Csak bólogattam értően Karen válaszaira és utána ismét meglepettem pislogtam Adrian felé, amikor a rúnákat említette. - Vú, rúnáák? Hát, én nem tudok sokat róluk, de biztos érdekesek! - És egyelőre még bonyolultnak is tűnnek, szóval nem tudom, mire is használhatóak és így tovább. Kicsit pihentetem pillantásom a fiún, várom, hátha ad valami ilyen választ, amivel meg tudom magamat értetni egy kicsit ezzel kapcsolatban. Annyira mondjuk nem érdekel, hogy rákérdezzek most, jobban izgat az, hogy hogyan fogunk eljutni az asztalhoz. Mikor Adrian utat törne csak elkuncogom magam, halkan, de remélem ha meghallja nem sértődik majd be, mert nem azért nevettem ki, mert tudom hogy nem tudná, hanem mert olyan elhatározott, olyan hazafiasan közölte. -Juhúú, menjünk! Mindjárt szomjan halok. - Remélem, hogy tényleg finom, amiről Adrian áradozott. Egyik kezemmel megfogom Adrianét, ha persze nem zavarja és ha megengedi, majd Karen után indulok, teljesen erőbedobással, hogy minél hamarabb odajussak, ahol valami innivalót lehet kapni. Pár perc múlva meg is érkezünk, épségben és senkit nem tapostak le, szerencsére mivel én is a lábam elé pillantgattam, én sem gázoltam át senkin. Igaz, pihe súlyomat szerintem meg sem éreznék ezek a magas emberek. Karen menni készül, kicsit lebiggyesztem ajkaim, de pár pillanat múlva már újabb mosoly ül ki az arcomra. -Szia Karen! Örülök, hogy találkoztunk. - Intettem a lány után, gondolataimban egy kicsit csodáltam még, hogy milyen jó Adriannak, hogy ilyen nagy nővére van aki ennyire kedves meg minden, majd a fiú felé fordultam. - Melyik az a puncs? Szomjan halok! Amúgy tök kedves a nővéred! Jó lenne nekem is egy ilyen tesó, de sajnos nincs...
Ruha: Itt || Megjegyzés: Adrian, Karen || [You must be registered and logged in to see this link.]
Hosszan eltűnődök a tekintetét figyelve, nem is annyira igazán benne, mint a gondolataimban veszek el, de igazából ezt eldönteni egy kissé nehézkes lenne. Jól jön a lehetőség a lassúzásra és nem leszek rest előhozakodni sem vele. Miután igenleges választ ad, nem habozok felkérni a táncra. Teljesen hozzásimulok, beszívom az illatát és megteszem a kezdő lépést is. Felveszem a dal ritmusát, közben pedig lépkedni kezdek. Fontos a vezetés, különben hatalmas nagy káosz lenne csak. Így viszont tudok maximálisan is csak rá figyelni. Kiélvezni a közelségét, mélyen magamba szívni az illatát. Kis mosoly ül ki az arcomra, amely csak nagyobb lesz ahogy telik az idő. Kissé olyan érzésem van most így, mint ha összeszokott páros lennénk, de ez bizonyára csak a nagy összhangtól van így. Egy élvezet vele táncolni, azt már most is érzékelem. Könnyű vezetni, elég csak minden másra figyelni és így a legélvezetesebb a tánc, ami szintúgy mint a zene, a véremben van. Majd vége lesz a számnak, de engem nem zavar, tovább lépkedek még egy kicsit, egészen addig amíg észreveszem, hogy már mindenki más is másképp mozog, őt elengedve megengedek magamnak egy zavart mosolyt. - Bocsánat, egy pillanatra elragadtattam magam. De talán ihatnánk valamit, te nem vagy szomjas? - tény, hogy eléggé kimelegedtem, meg is szomjaztam a tánctól. Ha nincs ellenére, ismét nyújtom neki a kezem és átvezetem a tömegen őt az italokkal megrakott asztalokhoz. - Jársz valahova táncra? Egy élmény volt veled táncolni. - kezdek bele egy lelkes témába, őszintén szólva ez a dolog az, ami kellemes csalódás volt. Igazán nem gondoltam semmire sem, hogy jó vagy rossz lesz, de meglepett. - Nem is értem miért nem hívott el más téged vagy hogy miért nem akartál eljönni. - annyira nem tudom valóban az előzményeket, noha hallottam róla pletykákat, nem akarok azokra alapozni. Nem illő, azt hiszem.
A moment like this
Demi & Kylian
Szerkó
Demelza Robins
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tánctér Szomb. 6 Feb. - 16:23
Ky & Demi
A tánc mindig is az én terepem volt. Azért kezdtem el tanulni, mert szerettem volna kicsit jobban beleélni magam, hogy milyen lehetett abban az időben élni, amikor a nők hosszú ruhákban jártak, és egymást követték a bálok, ahol annyit táncolhattak, amennyit csak szerettek volna. Aztán az idő elteltével a táncnak a minden formáját megszerettem, így most az sem esik nehezemre, hogy ebben az igen csak magas sarkú cipőben könnyedén táncoljak. Nem, mintha ez meglepő lenne, hiszen általában mindig abban vagyok, kivéve az edzések alkalmával, vagy amikor külön futni megyek. Ha nem lenne elég az, hogy imádok táncolni, az továbbra sem elhanyagolható tényező, hogy Liannel teszem ezt. Hiába akarok a józan eszemmel menekülni előle, jelen helyzetben képtelen lennék rá.
Olyan, mintha valami burok venne körbe minket, amiben csak mi ketten vagyunk és senki más. Nem számít az, hogy mások is táncolnak nem messze tőlünk, vagy amikor közelebb kerülnek hozzánk, én tényleg nem nagyon érzékelem. Végig Lian szemeit figyelem, mintha oda ragasztotta volna valami a pillantásomat, hogy még véletlenül se tudjam elfordítani a fejem. Azt hiszem, teljesen elvarázsolt, minden akaratom ellenére. Most pedig ezt nem is bánom. A sorozatos gyorsabb ütemű zene után végül jön egy lassú, és hát igen… nagyon is vártam ezt. Így nem meglepő, hogy amikor Lian közelebb hajol hozzám és elsuttogja azt a bizonyos kérdést, hatalmasat dobban a szívem, felcsillannak a szemeim és egyből elmosolyodok. - Igen. – Szerencsére sikerült visszafognom magam, és most nem úgy hangzott, mintha ez lenne minden vágyam, még ha az is. Bár lehet, hogy a reakcióim így is úgy is árulkodóak.
Amilyen szorosan csak lehet, és még nem igazán illetlen hozzá simulok, és újra felveszem a ritmust. Be kell vallanom, hogy most már tényleg nem hallok semmit a dalból, sem abból, ami körülöttünk történik. Csak a szívemet hallom, ahogy próbál kiugrani a mellkasomból, és csak remélni tudom, hogy Lian nem hallja meg, mert én nagyon hangosnak érzem. Nem lehetne, hogy ez még sokáig tartson? Nem tudom, mikor lesz lehetőségem megint ilyen közel kerülni hozzá. Csak ne dobogna ennyire a szívem! Igazán ciki lenne, ha éppen a legjobb pillanatokban pörögne fel túlságosan, hogy aztán hirtelen leálljon. De nem, ilyen nem történhet meg. Csak akkor sikerül újra rendesen gondolkozni, amikor megint pörgősebb szám jön. Nem igazán akarok még Liantól elhúzódni, de kénytelen vagyok. Csalódott kis szusszantással távolodok egy kicsit el tőle, bár az arcvonásaimat még próbálom irányítani. Annyira nem nagy sikerrel.
Tetszett az a lelkesedés, ahogy fogadott. És az is, ahogy megdicsérte a ruhám. Nem egy szokványos dolog a lányoktól, azt kell, hogy mondjam. Nem igazán volt rá szükségem, de kellő löketet adott mindez ahhoz, hogy ezt az estét elindítsuk. Szeretném megtáncoltatni, főleg ebben a ruhában. És igazából nem is nagyon tart vissza semmi ettől. Könnyed, légies a mozgása, árulkodik arról, hogy ő is elég stabilan álla cipőjében ahhoz, hogy menjen neki. Természetesen a szükséges köröket megteszem, de a gondolataim már messze járnak. Nem is igazán tőle messze, inkább vele kapcsolatosak. Egy ideje tetszik nekem az az igazság. És most, hogy itt egy remek alkalom, mégsem látom annyira a legillendőbb helynek mondjuk egy randira hívás esetén. Elhessegetem a különös gondolatokat, már ami még mindig a rajongást illeti, kicsit persze furcsa volt a megnyilvánulása, de biztos csak zavarban van, nem? A táncra koncentrálok. Laza, pörgős a dal, mi sem roppanunk bele, sőt mi több egészen megjön a kedvem. Újabb dal jön, amire már szó nélkül is viszem tovább. Most nem törődök sem azzal, amit az imént mondott, sem pedig a tömeggel, akik néha szűkre zárják a teret előttünk, néha meg akkora tátongó lyukat hagynak, hogy öröm abba belesétálni. Néhol itt-ott részegek tántorognak, valahol észreveszek egy fagyöngyöt is. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy alá vezetem, majd az úriember is megszólal, felejtsem el de nagyon sürgősen. Ha akarok valamit is, akkor nem trükközhetek az első este sem. Most pillanatnyilag jól érzem magam. Gyengéden tartom a kezemben az övét, most veszem csak észre, hogy az enyémhez képest milyen kicsi. Aztán pedig kviddicsezik és zseniálisan csinálja! Ez a kettő nem függ össze? Pedig esküdni mertem volna, hogy azért a kvaff elkapása sem hanyagolandó tényező. Újabb dal ér véget, kis mosollyal lassítok. Talán vége most egy kicsit? De lassú dal jön. Még szélesebb lesz a mosolyom és közel hajolok a füléhez. - Szabad egy lassúzásra? - csak semmi hátsó szándék, tisztán, őszintén kérdezem ezt tőle. Úgy gondolom, hogy nem igazán fog ellene felszólalni, hacsak nem érzi mindezt túl intimnek. De ha nem, akkor csak ismét megfogom a kezét, kicsit szorosabban állok hozzá és a ritmust felvéve kezdek lépkedni. Egy ilyen dalnál célszerű tényleg teljesen átérezni a hangulatot, én pedig megteszem abban a pillanatban, ahogy hozzám simul. Lassú táncba kezdek, figyelve minden egyes apró mozdulatára, úgy érzem pillanatok alatt már a tánc kezdeténél elkaptunk valamit, úgy érzem sikerült néhány dal alatt egészen rá hangolódnom és ráérezni a ritmusára és erre az egészre.
Természetesen én tudom magamban, hogy Cyra már fiatalabb korában is gyönyörű volt, káprázatosan gyönyörű, mégsem adom meg neki azt az örömöt, hogy bosszúm ilyen korai szakaszában már leleplezzem magam előtte. Tudom, hogy rengeteget változott, ez látszik a gesztusain is, ám alapjaiban véve viszont mégiscsak ugyanaz a lány, aki a külsőségek alapján ítél. Talán javult annyit, hogy kész egy idegennek segíteni, és már leszokott arról, hogy másokat alázzon meg, ám bennem ez olyan nyomot hagyott, hogy nem tudtam rajta sosem túllendülni. Mondjuk azokat a lányokat nem sajnálom, akiket én bántottam meg, azokat is az ő számlájára írom. Frankeinstein szörnyetege vagyok, és ő a teremtőm. - Ugyan, ne legyél az előítéleteid rabja. Hát később nem akarsz barátkozni velem? – Kérdezem elfogódott mosollyal. Nem először húzom el előtte a rosszéletű bukott szépfiú illúzióját, akit majd talán pont ő tud megszelídíteni. A lányok ösztönösen anyáskodnak, míg ha valaki papucs, akkor úgy jár, ahogyan azt Cyra sok éve megtette velem. Ezért is jöttem rá, hogy igaza van, semmi értelmes rendesnek, kedvesnek mutatkozni. Ördögi kör ez, hiszen ők csalódnak valakiben, aztán másokat bántanak, rosszfiút varázsolva belőle, aki majd lányokat dönt nyomorba. Ámbár nem tudom, lehet, hogy egykori nagy szerelmem zsigerből szemétláda, nem kellett senki ahhoz, hogy bántsa, és átformálja ilyen boszorkányosra. Nem véletlenül teszek kétértelmű gesztusokat irányába, ahogyan a kezét simogatom. Mintha magam sem tudnám eldönteni, hogy barátkozunk és segít nekem, vagy igenis felfigyeltem rá, mindenkitől függetlenül képes lennék tisztességesen viselkedni ezúttal valakivel, aki kedves, csinos, páratlan a maga nemében. Valójában nagyon játszom, ahogyan ő tette vele, és nagyon apró célzásokat teszek, hogy lassan ismerjen magára. Jó, ő nem így csinálta, egyetlen izléstelen tréfa áldozata lettem, így talán gyorsabban túl voltam rajta, bár ki tudja, folytatta is volna talán, ha nem költözök el gyorsan a megaláztatások elől. - Ez igazán kedves tőled. Játszhatnám a mártírt, hogy ne tedd, értem ez felesleges. Mégis elfogadom, mert úgy gondolom, hogy szívből adod. – Bólintok, sötét pillantásommal illetem őt, amolyan igazán vesébe látóan, mondhatnánk akár bugyiáztatónak is, s lassan, figyelmesen az arcára simítom a kezemet. - Köszi. – Nem, csak azért sem viszonzom a bókot, itt most én irányítok. Ez egyszer én vagyok a pók, aki mozgatja a szálakat a légy körül. Elengedem végül a hamvas bőrét, s derekára csúsztatom az egyik kezemet, a másikkal az övé után nyúlok, s táncba kezdünk. – A barátaid nem fognak hiányolni, hogy velem töltöd az estét? – Nézek körbe, hátha van valahol egy Hollóhátas csapat, akinek Cyra esetleg a tagja lehet. Ellenben ha táncoltunk, lehuppanhatunk vacsorázni is. Akkor legalább elterelem a bűnös gondolataimat egy másik élvezetért, hiszen karnyújtásnyi közelségben van minden, amit valaha tenni akartam vele. S az még borzasztóan korai lenne, ki akarom élvezni az édes megvezetés minden pillanatát.
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Dühített, hogy az öcsém nem szólt arról, hogy eljön. Nem is zavart volna, ha előtte nem jelentette volna ki, hogy inkább a klubhelyiségben marad. Erre tessék, itt találtam a nagyteremben egy kislány társaságában, érthető, hogy felidegesítettem magam rajta. Gyűlöltem a hazugságokat, ezt ő is nagyon jól tudta. Mindenesetre, nem voltam hajlandó foglalkozni vele, inkább a lánnyal foglalkoztam. Amúgy is kíváncsivá tett, hogy mégis miként sikerült elérnie, hogy az öcsém foglalkozzon vele, vagy, hogy ő miként tűrte meg maga mellett Adriant. ‒ Ezt az egyet neked adhatom, nekem így is van elég ‒ vágtam hátba Adriant. Persze, a világ minden kincséért se mondtam volna le róla, vagy cseréltem volna el, pusztán indulatból beszéltem. ‒ De egyébként megvannak az áldásos nehézségei annak, ha öt fivére van az embernek. Szeretem őket, azonban néha irtó fárasztó utánuk takarítani ‒ tettem csípőre a kezemet. Kezdjük ott, hogy a legidősebb bátyánk folyton felrobbantott valamit a garázsban, amikor a találmányain ügyködött. A többit meg inkább fel sem emlegettem. Adrian szavaira megvontam a vállamat. Gondoltam, hogy nem fogja kiteregetni a magánéletünket másoknak, de az első beszélgetések alkalmával a család többnyire elő szokott kerülni. Halványan elmosolyodtam. Nem sok embertől hallottam, hogy szépnek tartana, sőt tulajdonképpen, inkább rettegtek tőlem. De nem bántam, így csak a részegek voltak elég bátrak ahhoz, hogy bepróbálkozzanak. A kérdésére halkan felnevettem. ‒ Nem. Nem éppen a szavak embere. Mondhatjuk azt is, hogy egy bunkó, de azt hiszem, alaposan meglepődött ‒ fontam össze magam előtt a karjaimat. Még belegondolni is vicces volt, hogy Castiel bókolt volna nekem. Ő meg a dicséret két külön fogalom volt. Ismételten felnevettem. Nem gondoltam volna, hogy bárki is ennyire lelkesedne azért, mert bármikor megmérgezhetném, ha akarnám. ‒ Igen, de csak azért, hogy tudjuk milyen ellenanyagot kell kikeverni ‒ vontam meg a vállamat. Azt már nem tettem hozzá, hogy én egyéb célokra is fel szoktam használni őket. Erről senkinek nem kellett volna tudnia, Liana előtt pedig elég volt a félig-meddig aranyos nővérke szerepébe bújnom. ‒ Igazán nincs mit ‒ biccentettem, majd Adrianre vándorolt a pillantásom. Nyilván nem mondta a terveit, nagyon jól tudtam, hogy odavolt a rúnákért, épp azért leptem meg múltkor is azzal a könyvvel. Szóval, arra nem mondtam semmit, de amikor elnevette magát, kérdő pillantásokkal illettem. Én a leveles dolgot nem teljesen szántam viccnek. ‒ Majd én megoldom ‒ legyintettem, majd amikor az öcsém próbálta adni a keménylegényt, konkrétan kiröhögtem. Majd néhány év múlva, esetleg képes lesz eltakarítani az embereket az útból, addig is hagyja rá a személyes varázsomra a dolgot. ‒ Na, gyertek ‒ intettem. Megindultam az asztalok irányába, néha megkértem valakiket, hogy álljanak félre, néha kicsit keményebben odébb taszítottam őket, de a célomat elértem. A két gyereket eljuttattam oda, ahová menni akartak. A távolban kiszúrtam a partneremet, és eszembe jutott, hogy azért mégsem kellene teljesen lerészegednie. ‒ Én megyek. Még van egy kis dolgom. További jó szórakozást ‒ búcsúzkodtam, majd Adrianre böktem. ‒ Veled még számolunk, öcsi.
Miután elköszöntem tőlük, megindultam Castiel irányába. Ezúttal nem kértem meg senkit, hogy tűnjön az utamból, vagy maguktól rebbentek szét a párok a lesújtó pillantásomtól, vagy szimplán félrelöktem őket. Amikor odaértem a fiúhoz, megálltam vele szemben, és elvigyorodtam. ‒ Egy nullától tízig terjedő skálán mennyire ittad le magad, amíg engem felcseszett az öcsém? ‒ érdeklődtem. Olyan tömény piaszag nem áradt belőle, szóval csak nem lehetett olyan nagy gond. Legalább is, nagyon reméltem, hogy nem nekem kell majd felcipelnem őt a Griffendél-toronyig. ‒ Nos, hogy tetszik a bál? Rájöttél, hogy az egész egy giccs- és nyáltenger, és soha többet nem akarsz résztvenni rajta? Mert, akkor osztom a véleményedet ‒ kíváncsiskodtam. Jó, azért nem volt olyan szörnyű, legalább is, azon jól szórakoztam, hogy tényleg képes volt táncolni velem, és Adrian új kis barátnőjében is láttam valamit. Ha Castiel kezében volt valami pohár, óvatosan elvettem tőle. Úgy gondoltam, eleget ivott már ma este. ‒ Mi lenne, ha lelépnénk? ‒ ajánlottam fel. Már igazán mehetnékem volt, ráadásul nem akartam még olyan könnyedén elengedni, legalábbis, addig nem, amíg meg nem kapta az ajándékát. Szóval, pofátlanul belekaroltam, és vigyorogva a fülébe súgtam. ‒ Lusta vagyok felküldeni Rolffal, szóval remélem, lejössz az ajándékodért. Ha nem nagyon akart belemenni, hát addig kérleltem, amíg meg nem unta, és inkább velem nem tartott. Miközben kifelé tartottam a nagyteremből, megfordult a fejemben, hogy igazán lehetnék vele szemben kevésbé erőszakosabb néha. Aztán elhessegettem a gondolatot. Amint kint voltam a teremből, megkönnyebbülten felsóhajtottam, és valamivel jobb kedvvel húztam magam után a fiút. Megkértem, hogy várjon kint, majd besiettem a hálószobámba, előkerítettem az ajándékát, majd azt a hátam mögé rejtve visszatértem hozzá. ‒ Tudom, hogy mennyire fázós vagy, és hogy múltkor miattam betegtél meg. Remélem, a tél hátralévő részében hasznát veszed majd ‒ mondtam, és előszedtem a becsomagolt, kézzel kötött sálat, amivel annyit vacakoltam. ‒ Boldog karácsonyt, Castiel ‒ nyújtottam át az ajándékát, majd egy halvány mosoly kíséretében hátrébb léptem. ‒ Köszönöm, hogy elhívtál a bálba. Menj csak, biztosan fáradt vagy. Jó éjszakát ‒ köszöntem el tőle, majd visszatértem a klubhelyiségbe, és előkerítettem Morticiát. Csak akkor jutott eszembe, hogy a bájitalom, amit a puncsba akartam önteni, a fiú zakójának a zsebében maradt. Káromkodtam egy sort, majd én is beszálltam a kisebbek lelki terrorizálásába.
Nem válaszolok, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy csöndpolitikát folytatok. Van ilyen szó egyáltalán? Nem baj, ha nincs, akkor most kitaláltam én. És az a lényege, hogy passzívan viselkedek a nővéremmel szemben. Igazából amit igazán akartam, már elmondtam neki. Kevésbé szokott megdorgálni, főleg nem mások előtt, de ez most nekem égetően rossz, hogy pont Liana előtt. Így próbálkozzon meg az ember barátkozni, legközelebb el is veszi a kedvem tőle. Legszívesebben azt tenném, hogy elszaladnék, nem akarom most látni. De nem szaladhatok, mert hogy nézne ki ha csak úgy itt hagynám őket? Mérget vennék rá, hogy akkor a nővérem nem állna velem szóba és Liana is elkerülne. Pedig nekem a testvérem a mindenem. Tényleg az utolsó pillanatban kérdeztem csak meg, miért nem hiszi el? De ahogy látom szimpatikus neki a kislány, ugye hogy van benne valami amiért én is szóba állok vele? Pedig a többieket még pisisnek nézem. Tudom, hogy ez elég beképzelten hangzik, de megvan rá az okom tetemesen is. Ahogy a ruha kerül szóba és nem az, hogy én épp stírölök, akkor a szemem sarkából még egyszer tüzetesebben is szemügyre veszem Liana ruháját. Jó, tényleg nem rossz... Mondjuk úgy, hogy neki találták ki. Még mindig duzzogok, hiába bököd, hogy igen is nyugodtan vegyem magamra. Akkor sem ezt érdemlem és így, szóval erősen ráncolom a szemöldököm, hogy hű maradjak a hozzáállásomhoz. De nem akarok én állandóan duzzogni, ha Karen változtat a modorán, akkor majd én is az enyémen. Na ne már hogy majd pont fordítva legyen, nem csináltam semmi rosszat. - Igen, öt. Sosem kérdezted. - igazából még nem is nagyon találkoztunk sokat, az utóbbi időben jött csak a házidolgozat is, amin összedugtuk a fejünket és amin elhívtam. Ott miért kellett volna felmerüljön ilyen kérdés? Persze... nem zárkózok el attól, hogy a lányt megismerjem, mert úgy fest értelmesebb, mint a többi. Meg egész jól elvoltunk odafent is. Nem igaz? - Én rúnákkal akarok majd foglalkozni. - piszmogom csöndesen, csak hogy erre tereljem a témát. De igazából már kissé kezdek enyhülni is. Főleg Karen cinikus megjegyzésén, hogy majd akkor ír levelet, amikor szülinapom lesz. Akaratlanul is felnevetek, de pusztán egy pillanat erejéig, aztán már fojtom is el magamban. A francba már, ezt buktam. Ezek után még néhány percig nézek csúnyákat, aztán becsatlakozok a beszélgetésbe. - Még nem, pedig akartunk inni. - méghozzá nagyon sokat, csak hát. Ezt jobb ha Karen nem tudja. Még mit nem, arra is megjegyzéseket tenne. Így is kellőképpen zavarban vagyok és még kellemetlen helyzetbe is hozott. - Majd arrébb löködöm neked ezt ezt a sok hülyét. - jegyzem meg magabiztos vigyorral. Persze, én löknék el valakit, akkor biztos seggre esés lenne a vége, vagy mi több, még rám is szállna valamelyik nagyokos. Ismerem a diákokat, főleg a házam táján lévőket, vannak köztük igen csak pofátlan alakok is.
Tényleg hazudnék, ha azt mondanám nem néz ki jól. Már alapból a megjelenése az, ami igazán megfog. Valamiért olyan titokzatos és sötét, másrészről vonzó. Én tényleg igyekszem nem hanyatt vágódni a meglepettségtől, sem a reakciójától, ezért is ejtek egy óvatos kuncogást, mely egy lágy mosolyba fut át. Sose hitte volna az ember, hogy lesz egy ilyen alkalom még az életemben a Roxfort falain belül. - Már ha lesz lehetőséged. A családi látogatás után lehet egy szimpla háztárs leszek, vagy tévedek? – óvatos mosoly, a szavaim persze egyáltalán nem szomorúak, még ha nem is tervez velem többet egy egyszerű látogatásnál anyuciéknál. Segíteni akarok, nem visszaélni a helyzettel, ezért sem táplálok hiú ábrándokat, hogy majd csak azért is leragadok egy ilyen srác mellett. Jó is lenne, ha akadna valaki, aki egyáltalán megtűr maga mellett, főképp a túlzott rajongásomat a különleges lények iránt, na meg ott van egy apró probléma is. A naivságom nagyon is közrejátszik a dolgoknak, így marad a reménykedés, hátha nem kerülök bele egy újabb hálóba. Miért is nem tudnék egy kicsit a régi önmagam lenni? Aki gond nélkül kerülte ki a fiúk csapdáit és pont, hogy ő maga ejtett prédákat. Mindkettő esetben sérül valaki, tudom jól. Még se akarok célponttá válni, bármennyire is igyekszem másokhoz kedves és megértő lenni. Az ő története meg egész…hihető volt. A kis ajándékra lelkesen pillantgatok és nézegetem meg azt a csuklómon. Nem egy csicsás ékszer, ami plusz pontot jelent számára. Az hiányozna, hogy valami csillagászati áron lévő ékszert hozott volna. Így eléggé zavarba ejtő, ahogy elidőzik a kézfejemnél, én meg nem győzöm kérdő pillantásokkal illetni, de utána tök normálisan nyújtja a karját, miért is kéne túlreagálnom? Az italt a későbbiekre tartogatom, ha neki is megfelel, majd csak az úti cél kiválasztása után lépünk a parkettre. Pár pillanat erejéig tétlenül tipegek, ám a finom érintéseire valamennyi önbizalmat merítek a légkörből és immáron igazodva a zene, s a többiek tempójához adom meg a kezdőlépést. Érdeklődve pillantok fel rá, mikor megszólalni készül, s kérdésekkel illet. – Hülyének néznél, ha elmondanám – csóválom fejem mosolyogva. – Ám legyen, lényegében miattad van. Szeretnék segíteni, ezért a szünetemet a te és a családod érdekében áldozom fel. – mosolygom lelkesen. Nem látszik rajtam semmi meggyötörtség emiatt, a szüleim is biztosan megértenék, meg aztán, nem lenne neki is jobb így? - Szép…szemeid vannak – pislogok fel rá kissé megbabonázva. Ismerős tekintet, az az ismerős kék tekintet, még se tudom ki ő. Sem azt, hogy hol láttam már ezt a szempárt. Nem is erőlködök sokat a találgatásban, inkább valamennyivel lejjebb vezetem tekintetem, és hagyom, hogy a zene ritmusára lépegessünk kényelmes tempóban.
◊ zene: Magic ◊ szószám: 422 ◊ Ruha ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
A pirulást és kuncogást annak tudom be, hogyel van alélva tőlem, attól, ahogyan kezelem, holott a mutatott romantika nem szól másnak, csakis az álcámnak, mert nem tehetem azt, hogy kicsit is befolyásoljon az, ami régen történt. Amikor még édesnek láttam, ám rá kellett ébrednem, hogy egy álszent, magamutogató liba, aki abban látja a boldogulást, ha másokat aláz meg. Nem is tud róla, hogy szörnyet teremtett, okoztam én már számtalan álmatlan éjszakát a Roxfort leányainak, és isten a tanum, ő lesz a következő. Nem mondom, hogy fizikai fájdalmat is fogok okozni, bőven elegendő lenne csupán hátracsavarni a karját, és a falhoz szorítva sziszegni a fülébe hogy ki is vagyok valójában, ám főleg lelki sokkot szándékozom okozni. Ez most nem pitáéner megalázás lesz, nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni, az utolsó percig nem. Játszom neki a bűnbe esett rosszfiút, aki most kivételesen tényleg bajban van, hogy megszánjon, belémszeressen, és amikor már nincsen visszaút számára, letépem azt a bizonyos álarcot, és rámutatok, hogy milyen is az, amikor átgázol valakin. A saját tükre leszek, arra mérget vehet. Bár ha ezt megteszem, még lehet, hogy ez szó szerint is értendő, felakasztja magát? Áh, nem akarom én a halálát, éljen csak nyugodtan ezzel a tudattal. - Az esetek nagy részét még nem tudnám egymással össszehasonlítani, de majd változtatunk ezen. – Átadom a hozott ajándékot, és ellentmondást nem tűrően húzom fel a csinos kacsóra. Pár pillanatig elidőzöm a kézfeje simogatásával, aztán mintha mi sem történt volna, nyújtom a karomat, hogy együtt induljunk el befelé. Feltételezem, hogy a résztvevők többsége párban érkezett, így Cyranának sem kell attól félnie, hogy senki nem kéri fel táncolni, én pedig úgysem fogom magára hagyni, ezúttal más lányok nem érdekelnek ezen az estén. Sőt, annyira nem is gondolom magamat gyorsnak, eleve a szüleimhez tett út több napos lesz, így kár lenne addig bárkivel is kavarni, még ha a bevonulásunk közepette meg is nézem azt a csinos hátsót. Az a szőke bula bizony kaphatónak tűnne egy gyors menetre a mosdóban, ám nem akarom, hogy most bármi elvonja a figyelmemet Cyráról, meg úgy vagyok vele, hogy ha már nem pulzálna bennem a férfierő, akkor vélhetően könnyedén lemondanék a bosszú lehetőségéről is. De nem, nem fogom annyiban hagyni. - Csak szólj, ha megszomjaztál. – Bólintok, és a parkett közepére vezetem, végtére is nyugodtan a bál királynőjénen érezheti magát, én úgy fogom kezelni. Nyilván kedvem támadna inkább letámadni egy sötét folyosón, hogy szenvedélyes csókjaimtól elalélva rájőjjön, hogy milyen is egy igazi férfi, akin bizony nem nevetett volna. Magamban elképzelem, ahogyan felhúzott combja alá nyúlok, ajkaimmal pedig a nyakát szívom ki. Kívül természetesen mindebből semmi nem látszik, csak a kedves, finom mosoly, ahogyan a derekára illesztem az egyik kezemet, a másikkal pedig az ujjai után nyúlok. – Rólad ellenben még nem sokat tudok. Nálad mi a helyzet család témában? Te nem mentél volna haza karácsonykor? – Szikrázó kék szemeimet most az ő barnáiba függesztem, ilyen közelről szinte süti egymást a lélegzetünk, és úgy teszek, mintha teljesen el lennék ámulva a jelenlététől. A francba is, valahol így van, mégis száműzöm az érzést, a jelenre kell koncentrálnom.
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Mindig is rajongtam a karácsonyi hangulatért. Mézeskalács, mely édes, fahéjas illattal lengi körül a nagytermet, társítva egy csepp alkoholszaggal, ami itt-ott durvábban marja az orromat. Sose voltam jó ivó, még az italt sem bírom nagy mennyiségben, sőt, pár pohár után a padlóról lehet felvakarni, mert vagy elalszok helyben, vagy teljesen kifordulva magamból kezdek el fetrengeni. Persze, nem terveztem, hogy leiszom magam a sárga földig, csupán élvezni szeretném a fehér fények sokaságát, a kellemes légkört, a díszek látványát… A táncot. A könyvtári találka óta úgy érzem ennyit megérdemlek, ráadásul a partnerem segítségére is kell lennem, ami a legkisebb baj lenne, ha nem vonzódnék hozzá egy bizonyos szinten. Ez van, a kis fejem még mindig nem képes normálisan működni, ha másokról van szó. Az egy dolog, hogy eszes vagyok és a jegyeimmel sincs baj, az viszont nagyon is nagy probléma, hogy képes vagyok belehabarodni másokba egy pillanat alatt. Még emésztem a dolgot, nem mondanám ezt, hogy fülig bele lennék zúgva, csak valahogy azok mögött a szemek mögött látok valamit, ami vonzó. Nem tehetek róla. A ruhám nincs túl cifrázva, legalábbis igyekeztem nem túlzásba vinni, így is Tommy reakciójától kénytelen vagyok ejteni egy halk kuncogást, mielőtt még közelebb jönne. - Az esetek többségében nem így nézek ki, de köszönöm. – mosolygom lágyan. Nem kicsit illetődök meg a kijelentésén, ám ennem semmi nyoma nem látszik a mosolyomon kívül. Megtanultam már, hogy a bókoktól nem kell elolvadni, amit persze rengeteg srác bevetett már nálam, most sem esek hanyatt. Azért egy pillanatra elbizonytalanodva pillantok rá, amikor közelebb lép, s valamit előhúz a díszzsebből. Kíváncsian vetem rá barna szemeimet, szavai hallatán pedig óvatosan felpillantok az ő lélektükreibe. – Ez gyönyörű, remek ötlet, naná hogy tetszik. – vágom rá apró fáziskésés után, végül megragadja csuklómat, mire egy tétova pillantást vetek rá. A nagy lefelé bámuldozás közben kénytelen vagyok a hajamat a helyén tartani szabadon lévő kezemmel, ugyanis a rakoncátlan tincsek a látókörbe hullnak. A mosolya és érintése érkezésére egy furcsa érzés jár át. Visszahúzom kezemet, majd torkomat megköszörülve igyekszem érthető és normális választ kinyögni. – Kezdjünk mondjuk tánccal, aztán felőlem jöhet valami ital is – adom a választ. Amint a terembe érünk csillogó szemekkel nézelődök össze-vissza, figyelmen kívül hagyva a partnerem elfoglaltságát. - Akkor táncolhatunk? – fordulok felé gyermeteg lelkesedéssel, amint beállok elé, s hatalmas mosollyal arcomon fogom meg két kezét.
◊ zene: Magic ◊ szószám: 377 ◊ Ruha ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Megtehetném, hogy a karácsony szellemében őszinte leszek, és elmondom, hogy mennyire megbántott. Elmondhatnám, hogy miatta tértem a rossz útra, gyaláztam meg másokat, és már nem akarom ezt az utat követni. A dolognak csak az a szépséghibája, hogy akarom. Annyira a részemmé vált ez az életstílus, hogy az ünnep ide vagyok oda, nem ragadtatatom el magamat arra, hogy feladjam a bosszúmat, vagy bármin is változtassak. Cyra ugyan úgy tűnik, hogy felnőtt, érettebb lett, és a kezdeti kamaszos butaságait levetkőzve már nem ártana másoknak, ám a tetteinek lesz következménye. Láttam a szemében a vonzódás csíráját, és ezt fogom kihasználni. A vágyai tárgya leszek, hogy aztán mindenki előtt szégyenítsem meg, hogy egy életre megjegyezze, milyen az; összetörve lenni. Nem gondolom, hogy ebből ördögi kör lenne, és nekiáll más fiúk életét tönkretenni. Nem, ez lesz a pont az i-n, szerintem kapcsolatai sem lesznek innentől kezdve. Miután a múltkor megbeszéltük, hogy maradunk még pár napot, hogy részt tudjunk venni a bálon, furcsa izgatottság lett rajtam urrá, amelyet majd úgy kell tálalnom, hogy örülök, hogy segít nekem a szülők meggyőzésében, hogy van egy működő kapcsolatom, de még ráérek bármi komoly dologgal, mint a házasság. A bállal kapcsolatban nincsen terveim, hiszen nem egy rövidtávú csábításról beszélünk, ahol gyorsan ledöntjük a lányt, ha kell, akár erőszakkal is. Nem, belém kell szeretnie, ehhez pedig olyan fokú beteg szemétséget kell véghezvinnem, mint még soha. A kedves, ám erőteljes srácot kell adnom, aki ugyan elveszett, de törekszik a céljai elérésére, és megbánta, hogy régen sokat flörtölt. A valóság természetesen más, semmi kedvesség nincsen bennem, arrogáns vagyok, mert már kiöltem magamból a jóságot, és csak a saját örömömet nézem. Nem cifrázom nagyon az öltözködést, egyszerű fekete szmoking, törtfehér inggel, csokornyakkendővel. Az egyik kezemben egy karra húzható lilomos virágfüzér, egy apróbb példány található belőle a díszzsebben is, hogy jelezze; összetartozunk. A hajam szépen hátrafésülve, frissen borotválkoztam, s kellemes férfiillat leng körül. Amikor megpillantom a megbeszélt helyen, mégiscsak elnyílik az ajkam, a szemeim pedig szintén tágra, és ezt nem is nagyon kell visszafognom. Azért mégiscsak rendezem a vonásaimat, nem akarok lefeküdni neki, mint valami pincsikutya. Régen is ez volt; tudta magáról, hogy milyen a külseje. - Hát ez valami... kápráztos. Gyönyörű vagy Cyra. Mást nem is vinnék ezek után haza. – Lépek kissé közelebb, és nyújtom felé a karfüggőt. – Ezt neked hoztam, hogy passzoljunk. Remélem tetszik. – Mélyesztem bele a pillantásomat a csokiszín szempárba. Tekintetem most metszően férfias, megelőzöm azzal, hogy felemelje a tenyerét, átfordítom, hogy rá tudjam húzni az ajándékot, közben mintegy véletlenül végigsimítok a kézfején, elnézést kérő mosoly azonban nem társul hozzá. Sokkal inkább lehengerlő. – Hosszú az út odáig, majd útközben kitanítalak. Táncolunk, vagy innál valamit? – Ezen kívül persze számos lehetőségünk van, de nem akarom felsorolni mindet, majd meglátjuk, hogy mit akar. Belépünk végül a táncterembe, és feltűnésmentesen nézem meg Eliza seggét, amikor Cyra éppen másfelé fordul.
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
- Jajj, de félek! Látod, már szinte reszketek! - persze széles a vigyorom, ahogyan megemelem a kezemet elé és szándékosan rezgetem be az ujjaimat. Jól látszik, hogy nem magától történik, hanem én csinálom, legalábbis számomra egyértelmű. Tudom, hogy milyen az, amikor az embernek remegni kezd a keze és az nem így néz ki, de mondjuk ő ezzel nem lehet tisztában, viszont a vigyorom mutatja jól, hogy csak viccnek szánom a dolgot. Tudom, hogy úgy se bántana meg, én pedig nem veszem komolyan, amikor viccből piszkál. Jó persze volt már rá példa, hogy túl messzire ment, de mindig meg tudtuk oldani és általában szoktam tudni kezelni a néha talán tényleg túlzásba vitt viccelődését. De ez most egy bál, visszafogja magát, meg én is igyekszem. - Nem rossz ötlet, majd kölcsönkérem én is. - na igen azért az én ruhám nem lenne annyira kényelmes alvásra. Marha jól néz ki, de beleakadnék a szoknyába, vagy rám csavarodna és amúgy is nagyon kényelmes pizsim van, amit nem cserélnék le semmi pénzért. - Akkor jól, megnyugodtam, hogy nem hozlak kellemetlen helyzetbe, végül is te hoztál el. - mármint ő hívott, fura is lenne, ha kiderülne, hogy nem jó ez így neki. Mondjuk tény, hogy rosszul esne, ha a barátai miatt koptatna le mondjuk, de ő tényleg nem olyan, akinek meg lehetne szabni bármit is és ez azért jó hír. - Ez nem kérdés, én! - jól van, azt hiszem megérte eljönni, még ha az elején, amikor kitalálta eléggé meg is lepődtem, hogy talán mást is akar, mint amit én gondoltam volna ebből az egészből. Látszik jól a nevetésemből, hogy élvezem ezt az egészet nagyon is! Jó este lesz, de azért tánc közben is belefér egy kis kérdés, mert legutóbb a nagy sietségben azt csak nem mondta, hogy mire jutott meló ügyben, nekem pedig kellene egy állás, mert a mostani nyarat tényleg nem akarom már az árvaházban tölteni. Egyébként is lassan, ha nagykorú leszek, akkor kiteszik a szűrömet és kész. Nincs mögöttem háttérország, sosem volt, szóval ezt nekem kell megoldani, de azért egy kis segítség nem árt. - Oh hát tudod most még a suli mellett nem is menne a dolog, nem engednek csak úgy ki bármikor, de majd ha jön a nyár, aztán jövőre már könnyebb lesz, ha egyetemista leszek. De köszi, szuper lesz! A tiéd a felelősség, ha eltörök valamit. - kiöltöm a nyelvemet, de a pörgetés ellenére is követem az ütemet. Nem mondom, hogy profi táncos vagyok, de azért megy. Voltam már pár bálon, igazából itt tanultam meg táncolni, az árvaházban nem igen volt ilyesmire lehetőség. Nem baj, amúgy is azokkal jobb elkezdeni dolgokat, akiket kedvelsz és ott nem volt azért sok gyerek, akiért oda lettem volna, főleg hogy fura különcnek tartottak. Itt azért egészen más a helyzet, sokkal jobban érzem magamat már a kezdetektől.
És már kekeckedik is! Ó, de vissza fogja még ezt kapni, hosszú lesz ez a bál... Mindenesetre, elvigyorodom, kicsit oldalba bököm, ahogy visszahúzom a kezemet az anyagtesztelés után. - Ne kekeckedj Eliza Bretel, mert hidd el, hosszú lesz még ez az este! - fenyegetően kuncogok, és kissé ördögien pillantok le rá. Azt hiszem tudja, hogy milyen gonosz tudok lenni, ha belelendülök, bár, azért vele óvatos vagyok. A srácokkal tényleg teljesen poénra tudjuk venni egymás hülyeségeit, de Elizával nem akarok ennyire messzire menni azért. Hiába vagyok ennyire jóban vele, azért a barátságunkat könnyen tönkre tudnám tenni a szavaimmal. - Ugye? Én is imádom. Azért, egyszer majd lehet kipróbálom, aztán majd kivasaltatom valami profival - nevetek fel. Tényleg selymes, egyszer lehet majd alszok benne, akár ma este is. Ha hulla fáradt leszek majd a bál végére, nem hiszem, hogy lesz energiám még átöltözni is. - Igen. Bár, az én haverjaim nem olyan idióták, akik ilyesmit várnának el. Az olyanokat nem bírom, nehogy már ők kössenek meg, a barátság nem erről szól. - Egy féloldalas mosoly kúszik az arcomra. Az én szótáramban a barátság teljesen mást jelent, mint amit mostanában sokan képzelnek. Nem szeretem, ha megkötik a kezem, nehogy már az ő elvárásaik szerint kelljen élnem... Igazán kellemetlen lenne. - Tudom ám! Majd meglátjuk a bál végén, hogy ki nyert. - Hangosan nevetek fel, talán páran felfigyelnek ránk, de végül is, semmi tőlem szokatlant nem tettem. Szerencsére nem is az elsők között táncolunk, így könnyedén elvegyülünk a többiek között, elkerülve az előbbi tekinteteket. Szépen, óvatosan, de ritmusra vezetem. Ha máson nem is, a tánctudásomon, és az öltözködésemen azért meglátszódik, hogy én is egy gazdag ficsúr vagyok, akit minden ilyesmire kitaníttattak... Bár, tény, hogy mugli vagyok, de ez még a muglik között is divat, na. - Ó, persze, jöhetsz - vigyorodom el, és pördítek rajta egyet. - A téli szezonban nincs szükség annyi kisegítőre, de a tél végén, tavasszal egyre többen jönnek, szóval szívesen fogadja a dolgozókat. Protekcióval bejuttattalak az elsők közé - kacsintok rá, és kuncogva vezetem tovább a táncparketten. Vicces, hogy erről meg is feledkeztem a múltkor, pedig, hogy mantráztam magamban, hogy ezt is meséljem el neki! Na mindegy, most már tudja.
Karácsonyi bál, ha minden igaz. Gyönyörű fények, színes pompa, kellemes, csilingelő dallamok és rengeteg táncoló fiatal. Élvezem az ilyen pillanatok minden egyes percét. Most sem lesz ez másképp, szórakozni akarok, önfeledten mosolyogni és nem gondolni semmi rosszra. Igaz, egyedül terveztem az eljövetelt, de ha már így alakult a helyzetem, akkor segíteni fogok annak a srácnak, ha törik, ha szakad. Meg amúgy is jó lenne megismerni. Túl sok társaságot amúgy sem élvezhetek, hisz’ többnyire egy dilis csajnak tartanak, amiért túlságosan ragaszkodok a varázslényekhez. Remélhetőleg ez Tommynak sem lesz akadály, vagy legalábbis nem fog lóhalálában elmenekülni a furcsa szokásaim miatt. Meg ugye a családja. Főként velük kéne elhitetni, hogy a fiuknak minden tökéletesen alakul, nem kell aggódniuk. Utálok hazudni, de úgy érzem ez egy teljesen más felállás lesz. Segíteni akarok, nem ártani és ez a kettő merőben eltér egymástól. Az ágyam melletti tükör előtt ácsorogva méregetem magam. Egy egyszerű fehér, pántnélküli ruha, melynek anyaga csipkés hatást kelt és a szoknyarész nagyobb csipkékben végződik. Egy picivel a térdem fölé ér egy szolidabb bevágás mellett. A fehér ruhához társul a fehér magas sarkúm is, ha már ilyen világosba csavarom magam erre az alkalomra. A hajam kissé begöndörítve, hogy nagyobb hullámokban vagy épp csavarokban essen a vállamra, na meg persze a diszkrét smink, amit csak egy szimpla fekete szemceruzával oldottam meg. És akkor elviekben kész is volnék. Még egy apró simításként a nyakamba akasztok egy arany medállal díszített láncot, majd kilépek a Hollóhát klubhelyiségébe. Kezeimet összetapasztva állok meg a lépcső előtt, mialatt türelmesen várom partneremet. Kicsit új a helyzet, legalábbis a Roxforton belül még nem jártam így a bál alkalmával, így szó mi szó, egy kevés pillangó ott repked a gyomromban. A kért időpont előtt egy picivel érkezek, ezért nem is várom el, hogy rögtön megtaláljam őt, csak hosszas percek elteltével –ami igazából 1-2 perc volt, csak nekem tűnt egy örökkévalóságnak-, megpillantom Tommyt. - Szia! – teszek egy tétova lépést felé. Arcomra kiül egy kedves, lágy mosoly, ahogy üdvözlöm őt. – Nagyon elegánsan festesz, jó választás volt. – pillantok rajta végig. Már alapjáraton nem tűnik egy olyan alaknak, aki nem ad a külsejére, így egész biztos voltam abban, hogy a mai megjelenésében sem kell csalódnom. - Nos… Akkor izé… indulhatunk. – biccentek egy halovány mosoly keretében. Nem csoda, ha egy kicsit meg vagyok illetődve, így ennyi idő után motoszkál bennem egy furcsa érzés, amiért megint valakivel fogok megjelenni a bálon. Ennek igazándiból örülnöm kéne, aztán majd a végén meg látjuk mi lesz. – A szüleiddel akkor minden rendben lesz? Mármint nem fognak gyanakodni, ha elszúrnék valamit? – pislogok fel rá érdeklődve. Mert azért nem lenne túl jó a helyzetünk, ha hirtelen kinyögném, hogy bocsi, ez mind csak színjáték. Az igazságérzetem ennél sokkal magasabb, úgyhogy tényleg csak a segítségnyújtásra kell koncentrálnom, nehogy valamit elbaltázzak majd. Egyelőre viszont elég a bálon agyalnom. A tánctudásom még nem gyöpösödött be, legalábbis remélem…
◊ zene: Magic ◊ szószám: 467 ◊ Ruha ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Eszem ágában sincs megváratni, de pont az a jó eben az egészben, hogy ugyanolyan lazán állhatunk hozzá, mint bármelyik másik találkozáshoz. Nincs idegesség, nincs feszültség, mert ha ne adj isten kicsit még késnék is, akkor se lenne belőle gond, megvárna és kész. Nem kell félni, hogy a másik kiakad, mert randiról van szó és így már az elején elszúrod. Határozottan élvezem, hogy így alakult most ez az este. Volt már olyan bálom, amikor nem volt kivel menni, halál ciki és volt olyan is, amikor csak arra vágytam, hogy minél előbb megszabaduljak a sráctól, mert nem elég, hogy táncolni nem tudott, még rémesen unalmas is volt. Jó ez így, egyiktől sem kell tartanom, hiszen Clyde-dal mindig jól szórakozom és még legjobb tudomásom szerint táncolni is tud, ha csak azóta nem veszítette el ezt a képességét, de hát csak nem. - Szóval máris jön a lányos megnyilvánulás. - vigyorodom el a múltkori piszkálódást kicsit tovább fűzve, de azért megtapogatom az anyagot a karjánál és tényleg igaza van, rendesen elképedek, amikor megmorzsolgatom kicsit. - Hű! Ez tényleg állati! Ebben még aludni is lehetne, ha nem félnél attól, hogy tönkremegy. - és persze rommá gyűrődik, de tényleg baromi selymes és kellemes. Nem is értem, hogy miért nem gyártanak mindent ilyen anyagokból. Jó... értem, baromi drága lenne és én se tudnám megfizetni, szóval nem lenne a legjobb ötlet. - Akkor szerencséd van, ha nem kötöttek bele, és nem várták, hogy felszedj valami jó csajt. - félre sem érthetik, oké persze értem én. Haverok vagyunk, már jó régóta és közben meg... Áh nem, ilyesmin nem is szabad gondolkodni, de valahol csak nem a legkellemesebb érzés, hogy még csak fel sem merülhet ilyesmi, mintha mint lány, mint nő számításba se jöhetnék. Oké persze nem is akarnám elszúrni a barátságunkat ilyesmivel, főleg hogy se neki, se nekem nem szoktak túlságosan hosszan tartó kapcsolataink lenni, csak hát na... azért ma kitettem magamért rendesen, biztosan van azért olyan, aki örülne, ha velem lehetne igaz? - De tudod, hogy nem hagyom ám magamat csak úgy. Én is tudok piszkálódni! - még a nyelvemet is kiöltöm rá, de egyelőre nem tudom eldönteni, hogy tényleg a tánc lenne a jobb nyitás, vagy pedig a bólé. Na jó, akkor indítunk a tánccal, aztán majd le tudjuk öblíteni mondjuk a mozgást, így is jó lesz nekem. Megfogom hát a kezét és irány a tánctér. Szerencsére akadnak már, ezért is jó, hogy nem elsők között érkeztünk. Megkezdeni a táncot mindig olyan állati ciki tud lenni. - Na és megkérdezted már a főnöködet? - remélem nem kell magyaráznom és tudja mire is akarok kilyukadni. Azt mondta, hogy bepróbálkozik, hogy esetleg a nyártól dolgozhatnék ott én is. Ki tudok vinni pár poharat az asztalokhoz, meg ilyesmi, nem okoz olyan nagy gondot, menne, és kellene a pénz is, hiszen mégis csak árva vagyok. Nincs érdemi bevételem és jó lenne a következő nyarat már nem barátoknál, meg az árvaházba utazgatva tölteni, itt pedig a kastélyban nem maradhatok egész nyárra. Meg aztán együtt még érdekesebb is lenne a nyár, segíthetne a betanulási időszakban is. Ő mégis csak gyakorlott és bennfentes.
A testvérek civakodását nem teljesen értettem és nem is akartam. Most túlságosan elvoltam foglalva ezzel a gyönyörű helyszínnel és ezzel a rengeteg emberrel itt körülöttem. Persze azért figyeltem rájuk, de leginkább csak akkor amikor Adrian például elengedte a kezem vagy amikor Karen hozzám szólt. Érdekes, hogy egy ilyen bálon mennyi embert meg lehet ismerni, és mennyi mindent meg lehet tudni. Mert ezt nem tudtam. Mármint hogy Adriannak van egy testvére. Sőt, nem is egy hanem öt. Azta! De jó is neki. -Húha! Öt tesó... az tök jó lehet. Nekem nincs egy sem, de mindig akartam... - Vonok vállat halványan elmosolyodva miközben egy pillantást vetek a fiúra. Nem tűnik nekem túl boldognak, de szeretném ha most jól érezné magát, hiszen ilyen csak egy évben egyszer van. A ruhámat kicsit kisimítom, örülök hogy mindenkinek tetszik aki eddig látta. Persze tisztában vagyok azzal, hogy sokaknak nem tetszik ez a rózsaszín, de nekem igazából semmi bajom sincs vele. Anyu mindig azt mondja, hogy jól áll nekem, én pedig elhiszem neki és hordom. Igazából már kinőttem a rózsaszín mániából, úgyhogy ez most véletlen. Vagyis anyu még mindig kislánynak néz, -az is vagyok- aki meg van őrülve ezért, de már nem így van. Majd szólok neki ha hazaértem. -Szép lennél ez a ruha nélkül is. Biztos megdicsért ő is, ugye? -Próbálok kicsit lazítani a gyeplőn és a légkörön, miközben Karennel én is kicsit felnevetek. Tényleg szeretnék szórakozni és hát na nem mintha egyébként nem szórakoznék eleget de... most még jobban ki kell élni magunkat. Kicsit még idegen ez az egész helyzet, de kezdem már megszokni és úgy érzem, nemsokára meg is fogom teljesen szokni. Figyelni kezdem ismét őket és hallgatom Karen tanácsait. Értem én mit mondd, egyébként sem vagyok valami nagy besértődős fajta. Mosolyogva bólogatok felé, de persze Adrianra is nézek közben. Nem akarok őt kirekeszteni. Amikor Karen elmondja, hogy milyen idős és hogy mire jár tátott szájjal hallgatom. - Húúha! Ez tök szuper! Biztosan érdekes ez a szak. Mérget is tanultok keverni? Azokat mire használjátok? Köszönöm, hogy felajánlottad. - Lehet, hogy most nincs helye itt az iskolai csevejnek, de egyébként soha nem bírom ki, hogy ha valami érdekel, hogy ne kérdezzek bele. Kicsit ezen agyalgatok ameddig Karen tovább osztja Adriant. Aztán csak arra eszmélek fel, hogy nem sikerült eljutnunk az asztalokig. Bólintok egy nagyot, és körülnézek. A tömeg egyre csak nagyobb lesz, hiszen még csak most kezdődött az este és mi meg olyan picik vagyunk, hogy egyszerűen nem lehet... -Hát, már egy ideje oda szerettünk volna jutni, de... - Felnézek a mellettem lévő körülbelül két méteres fiúra és elmosolyodom a Adrian és Karent nézve. - Szerintem a lába közt is elférnék ha széttenné, de nem csinálnak olyat... - De most már biztos vagyok benne, hogy Karen odasegít majd minket az asztalokhoz és nem fogunk kiszáradni. Már érzem, hogy szükségem lenne valami folyadékra.
Ruha: Itt || Megjegyzés: Adrian, Karen || [You must be registered and logged in to see this link.]
Időben odaérek, valamennyit még várok is, de nem számolom a perceket. Kényelmesen eltámasztom én a falat, azzal semmi problémám nincs. Kivételesen még mások ízlésficamán sem kell kiakadnom, mert ezen az estén mindenki megembereli magát. Had pontosítsak, a többség megembereli magát. Aki pedig nem, nos, az általában rendesen be szokott égni. Szerencsére Eliza ma este is tökéletesen fest. Imádtam benne, hogy miatta sosem leszek rosszul, vagy éppen ég le a pofámról a bőr. Ezért is indítok a köszönés után kapásból egy bókkal. Biztos neki is jól esik, ha valaki megdicséri az egész esti munkájának a gyümölcsét. Nekem is jól esik a bók, el is vigyorodom a nem létező kalapomat megemelve. - Merci! - kuncogok is mellé halkan. Felettébb jó kedvem van, engem is elért ez a karácsony hangulat. Itt még az is van, nem mint otthon... - Igyekeztem. Imádom az anyagát, fog meg! Tiszta selymes - vigyorgok ismét, és felé nyújtom a szabad kezemet, hogy megfoghassa ő is. Az egyik legjobb anyagból készítettem. A tavalyi már 2 éves volt, úgy éreztem itt az ideje beújítani. - Hmmm? Nem tették szóvá. Gondolom, azt várták, hogy majd eldicsekedem vele, de mivel nem tettem, leesett nekik. Téged meg már ismernek, szóval félre sem érthetik - rántom meg a vállam. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy mit sutyorogtak erről a hátam mögött, de a szemembe nem mondtak semmit. Viszont, azon majd tátoghatnak, hogy Eliza milyen jól is néz ki! Mindig azzal jönnek, hogy miért pont egy Mardekárossal lógok... Na, ha már a jófejségét nem ismerik el, akkor mondjuk azt, hogy ezért. - Muszáj bemelegítenem még az elején! - nevetek fel. Már csak ezért is vele jöttem, vele el lehet hülyülni ezt az egészet úgy, hogy még csak nem is veszi magára a dolgot. - Majd igyekszem. - A vigyorom nem lankad, ahogy elé lépek és megfogom a kezét, hogy felvezessem a tánctérre. Mivel ő hozta fel, merem feltételezni, hogy nem fog ellenkezni, szóval, amint érezni kezdem az ütemet, el is kezdjük a táncot.
Nem akarok Philre gondolni, sem az összes eddigi hatalmas kudarcra, amit sikerült önmagamnak generálnom. Nem vagyok ostoba, tisztában vagyok azzal, hogy ha én nem lettem volna olyan, amilyen akkor mindezek nem történnek meg. De mégis elkeserít a tudat, mert érzem, akármennyire is szeretnék, most sem igazán sikerült megváltoznom. Mert hát mit csináltam, amikor Lian meghívott a bálra? Azonnal igent mondtam. Ahelyett, hogy elutasítottam volna, mint ahogy kellett volna. Sőt, az lett volna a legjobb, ha el sem jövök erre az egészre, még akkor sem, ha annyira szeretem ezeket az alkalmakat. Nem, nekem el kellett jönnöm, ráadásul Liannel, akit eddig ugyan sikeresen kerültem annak ellenére, hogy tetszik, de most nem tudnám kerülni és igazság szerint nem is akarom. Ez pedig megrémiszt. Ismerem magam, tudom, milyen könnyen szerelmes tudok lenni valakibe, de most nem akarok. Szerencsére a témát Kylian nem folytatja, még szánakozva, vagy éppen elítélően sem néz rám, ami nagy megkönnyebbülés. Visszamosolygok rá, és az összes szomorkás gondolatot igyekszem száműzni.
- Igen, valahogy ezt gondoltam. – Bólintok mosolyogva, közben pedig legszívesebben a falba verném a fejemet. Hogy mondhattam ennyi hülyeséget? Most lehet, azt hiszi, valami elvakult rajongója vagyok, pedig ez nincs így, az idegesség beszélt belőlem. Meg persze az sem valami kellemes dolog, hogy az egyik részem a lehető legtávolabb menekülne tőle, míg a másik legszívesebben mindig a közelében lenne. - Én nem tudok énekelni, ha az életem múlna rajta, akkor sem. A bátyám elő szeretettel szokta hangoztatni, hogy esztelenül trillázok, rikácsolok, és olyan hangokat adok ki, mint a hőségben vernyákoló macskák. Na de, hogy ez az énekléshez közelítene? – Persze, égesd le magad még jobban Demi, ez az. Ha így folytatod az este végére Lian már látni sem akar. Pfff… ideje befognom a számat.
- Hmm, ebben lehet valami. – Mondom elgondolkozva, amikor az öltözködésre terelődik a szó. - Bár abban biztos vagyok, hogy mi jobban túlizguljuk az egészet, még akkor is, ha sokszor felesleges. – Na, igen. Sokszor mondták már, hogy akkor is jól nézek ki, ha nem készülődöm órákig, és én is tudom, hogy annyira nem kellene túlzásba vinni, bár én kifejezetten szeretek ezzel foglalkozni. - Van valami az éjszakákban. – Kicsit elálmodozok ezen a kijelentésen, belegondolva, hogy mennyi éjszakát töltöttem már el azzal, hogy valami kis apró dolgot készítsek, vagy titokban lelógjak sétálni egyet a birtokra. Egyedül ilyenkor szoktam megszegni a szabályokat, nekem szükségem van arra, hogy a holdfényben tudjak sétálni.
Visszatér az a jó széles mosoly az arcomra, amikor a táncra kerül a sor. Tényleg imádok táncolni, és jól is táncolok. Ez sok gyakorlás eredménye, de meg is látszik. Így egyáltalán nem meglepő, hogy gördülékenyen igazodok a partnerem vezetéséhez. Lian nagyon jó táncos. Ezt egyből észreveszem, így pedig aztán pláne nem kell figyelnem arra, hogy baleset történjen. Teljesen elveszhetek a zenében, a mozdulatokban, és nem utolsó sorban élvezhetem a közelségét. Ilyenkor számomra megszűnik az idő. Még a dallamot is csak nagyon a háttérben hallom, olyan inkább, mintha a szívdobbanásaim ritmusára lépkednék, egyszer sem esve ki a ritmusból. Ez egy külön világ, amiben sokszor úgy kívánom, bár sose lenne vége.
Érzékeny területre tapintottam ezek szerint a kérdésemmel. Nem volt alapvetően talán szép tőlem, hogy így kezdtem neki a kérdésnek, de a kíváncsiság az hajtott pedig. Mindenesetre akkor valószínűleg azok a pletykák is valamelyest igazak lehetnek. Szegény lány, eddig akkor mindig hoppon maradt? Felvágós berkekben márpedig olykor szárnyra kap az ő sztorija is, amikor néhány srác összeül inni és sztoriznak, nagy felvágásokról büszkélkednek. Sosem volt ez a világom, hisz nem láttam értelmét olyannal hencegni, amivel esetleg valakit a sárba döngöltem volna. Nem faggatózok tovább, vélhetőleg sejti, hogy tudok ezt-azt. De nem mutatok felé szánalmat, csak egy apró halovány de biztató mosolyt küldök meg felé. Ugyan már, ma este szórakozni kell, nem keseregni. Az azonban egy kissé meglep, amit a fellépéssel kapcsolatban mond. Talán kissé hevesen is reagál, hogy elsőre azt gondoljam, márpedig tényleg eléggé rajong akkor a... nem is tudom, értem vagy a hangomért? Azt hiszem ezzel megválaszolta a fel nem tett kérdésemet is, miszerint nekem miért mondott igent. Egyre különösebb ez a lány, esetleg talán ivott is valamit? Nem, azt érezném a leheletén, márpedig kellően sokat beszél ahhoz, hogy egy ilyet kiszúrjak. - Amikor szórakoztatok, én magam is jól szórakozok. De tény, hogy nem tudok a másik oldalra átlépni, hisz ha abbahagyom, ki zenél helyettem, nem igaz? - kérdezem felmentő kérdéssel. Nem akarok azon morfondírozni tovább, hogy most miért is jött velem, az este még úgyis eldönti, hogy miképp végződik. Nem leszek tolakodó, annyi szent, tőlem nem kell tartania. De arra kíváncsi vagyok, ő hogy fog viszonyulni hozzám az este folyamán. - Ó ne hidd azt, hogy olyan könnyű. Összeválogatni igenis nehéz nekünk is azt a sok ruhát. Tény, hogy ha ez már napokkal korábban megvan, mit veszek fel, akkor nem vesz sok időt igénybe maga az elképzelés. - és ezzel igen csak megvédem férfitársaimat attól a sztereotípiától, miszerint nekünk mindegy mit veszünk fel és mindegy mennyi idő alatt, hisz úgyis jól nézünk ki. Nem is tudom, egy nagy bolyhos sárga pulcsiban mi is tudunk úgy kinézni mint egy nagyra nőtt kanári, nem csak a lányok. És még sorolhatnám. - Éjszaka jobbára aktív az ember, ezt én magam is tapasztaltam párszor. - abba már nem merülök bele, hogy leggyakrabban éjszaka tudok alkotni, dalt szerezni, vagy szöveget írni. Fellelkesít, hogy rábólint a felkérésre. Már igazán kíváncsivá is tett ezzel a kijelentésével, szóval nem habozok őt akkor a tánctérre kísérni. Jó ez a szám, nem túl lassú, nem is túl gyors, valahol a kettő között. Talán bemelegítésnek... - Jobb ha bírja a cipőd, csak szólok. - és már nyújtom is a másik kezem neki, következő lépésképpen pedig már vezetni is kezdem. Alapvetően szeretek is táncolni, tudok is, hisz ennek a zenei iparágnak nagy velejárója, ha olyan műfajban nyomja az ember. A tömegre figyelek, meg arra, hogy a cipőjét azt kerüljem. Ilyen magas sarkakkal találkozni nem kellemes. De nem panaszkodom, vezettem már nem egyszer ilyen sarkak mellett táncot úgy, hogy a partner nem lépett rá egyszer sem a lábamra. Mégis mint ha őt nem kellene olyan nagyon irányítanom, érti a dolgát. Ettől kezd a tánc igazán könnyednek tűnni és roppant mód élvezhetővé is válik. Nem bánom, hogy felkértem táncolni. Még ha vélhetőleg egy rajongóval van dolgom.
Azért kivételesen tényleg sok időt szántam arra, hogy kicsípjem magamat. Úgy rendesen. A hajam ezúttal kiegyenesítve, éppen csak a vége göndörödik, és nincs nagy frizurám sem, inkább e téren az egyszerűséget követtem, mivel a ruhám azért jóval különlegesebb. Nagyjából sejtettem, hogy miben jön majd, azért is döntöttem a nagy színek helyett az egyszerű sötétszürke ezüstös és fehér kombinációban és jól is választottam, mert amikor kilépek a klubhelyiségből már egyértelmű, hogy nagyon is passzolunk egymáshoz. Az arcorma széles mosoly kerül, nem botladozom, a cipőm nem durván magassarkú, bár azért tűsarokról van szó, de nem az a tíz centis fajta. Így persze marad az alacsony termet, de amúgy is ma táncolni is akarok, nem szerettem volna olyasmit választani, amiben rommá törik a lábam és a végén csöpögtethetem ki belőle a vért, meg ilyenek. Az nem túl nőies. - Szia Clyde! Te is felettébb elegáns vagy, a fekete jól áll! - széles mosollyal karolok belé, amikor a karját nyújtja nekem. Azt hiszem igaza volt ez így tökéletes lesz. Nincs az emberben megfelelési kényszer, hogy elszúrja, mert valamiféle randinak értelmezi miután elhívták. Szórakozhatunk csak úgy lazán, ahogyan szoktunk haverilag. Lesz puncs, meg süti gondolom és tánc és nem kell agyalni semmin sem, ami esetleg megbonyolíthatja az estét és még csak attól sem kell félni, hogy az ember párjának valami nem tetszik majd, vagy hogy rosszul teljesítesz, nem az elvárt módon, hiszen egymás felé nincsenek nagy elvárások, túl jól ismerjük már a másikat. Kicsit én is lelapítom a rucimat, hogy szépen álljon és egy kis hajigazítás is belefér még, mielőtt elindulnánk befelé. Pár köszönés azért belefér, bár kettőn közül azért mindenképpen ő a népszerűbb, hiszen Griffendéles, a Mardekárosok nem vonzanak olyan sokakat. - Na nem furcsállták a haverjaid, hogy nem valami aktuális nődet hozod el? - láthatóan nincsenek kétkedő és meglepett tekintetek, szóval... azt hiszem erről nincsen szó, de aztán ki tudja, hogy a klubhelyiségben nem mondtak-e neki ilyesmit mondjuk, amikor én nem hallottam. Persze ismerem annyira, hogy megvédene, megtette már. Nem vagyok veszélyes és gonosz sem, csak mert a legtöbbek által nem kedvelt házba tartozom. - Hé, máris kezded a szemétkedést? Akkor vigyél táncolni és tarts távol a büfé asztaloktól, ha tudsz. - még a nyelvemet is kiöltöm rá, csak aztán nevetem el magamat. Tudom, hogy nem bántani akar ezzel, csak simán viccelődik és pont ettől lesz majd olyan jó ez az este.
A korábbi zavarodottságom szinte azonnal eltűnt, amint megpillantottam az öcsémet. Így hát a partneremnek teret hagyva elmentem, hogy elkaphassam Adriant. Dühös voltam rá, talán még kissé csalódott is. Nem értettem, hogy miért hazudott a szemembe, hiszen nem öltem volna meg érte, sőt, ha azt mondja, hogy valakivel jön, még örültem volna is neki, de így… Nem váltott ki belőlem mást, mint keserűséget. ‒ Csakugyan? Tényleg Adrian? ‒ pillantottam rá. A hangom gúnyos éllel csengett. Pechjére még nem voltam olyan öreg, hogy ne halljam meg a dünnyögését. De ezek után nem is voltam hajlandó több szót fecsérelni rá. Érezze csak kellemetlenül magát a jelenlétemben. Azonban képes voltam félretenni a dühömet, így a kislánnyal szemben tanúsított viselkedésemben nem volt kivetnivaló. Legalább is, szerintem nem volt. ‒ Örvendek Liana ‒ mosolyodtam el halványan, miközben finoman megszorítottam az apró kezét, majd eleresztettem. ‒ Pedig hatan vagyunk testvérek. Négy bátyja van meg egy nővére. Bár csodálom, hogy nem említett minket, amikor hárman is idejárunk, továbbá az egyik unokatestvérünk ‒ vontam meg a vállamat. Bár tény, Adrian és én különböztünk ilyen tekintetben. Én mindig büszkélkedtem a fivéreimmel, ő viszont ezek szerint nem is nagyon tett említést rólunk. ‒ Anyukád biztosan sokat válogatott, mire megtalálta ezt ‒ mondtam, habár a ruha színe nem nyerte el a tetszésemet (rózsaszín volt, utáltam a rózsaszínt), de a szabása tetszett. A dicséretre mosolyogva bólintottam. ‒ Köszönöm. Igyekeztem kicsípni magam, ha már a partnerem most először jött el ide, akkor mégse jelenjen meg egy bányarémmel az oldalán ‒ nevettem fel halkan. Azt hiszem, ha túl darkosra vettem volna a figurát, vagy éppen habcsókosra, akkor Castiel kinyírt volna, azonban örültem, hogy sikerült megtalálnom az egyensúlyt, és másoknak is elnyerte a tetszését. Adrian első dünnyögésére nem figyeltem, a sértett megszólalására meg vállon böktem. ‒ Amíg hazudozol, addig igenis takonypóc vagy. Nem erre tanítottalak ‒ morogtam vissza. Tudja jól, hogy az őszinteség milyen fontos volt számomra. Nagyon is képben volt ezzel. ‒ Ó, értem, szóval így keveredtetek össze. Ha egyszer olyat mondana, amivel megbánt, akkor kérlek, ne vedd komolyan, szimplán szeszélyes és néha meggondolatlan ‒ állapítottam meg, majd tudomást sem véve arról, hogy Adrian ott tartózkodni, burkoltan kértem a kislányt, hogy legyen elnéző vele. Persze arra nem tértem ki, hogy milyen nehézségeken ment, vagy épp mentünk keresztül. Én? Kilencedikes. Bájital- és méregkeverő szakirányon vagyok. Azt tervezem, hogy majd alapítok egy saját céget. Szóval, ha bájitaltanból, vagy gyógynövénytanból segítségre szorulnál, akkor bátran keress meg ‒ ajánlottam fel a segítségemet. Elvégre aranyos lánynak tűnt, szívesen segítettem volna neki, ha úgy adódik. Talán ő képes lenne megpuhítani az öcsémet is. ‒ Attól még szólhattál volna. Legközelebb majd mondjuk én meg a születésnapodon írok majd egy levelet, hogy ja amúgy elmentem az Alpokba síelni, csak elfelejtettem közölni. Kíváncsi lennék, hogy az hogy esne neked ‒ mérgelődtem tovább, bár azért már kezdett elpárologni minden dühöm, mégis játszottam még egy darabig a megbántott testvér szerepét. Csak addig, amíg bocsánatot nem kért. ‒ Értem. Nos, ahogy elnézem, nem sikerült eljutnotok az asztalokig ‒ vontam fel a szemöldökömet, elvégre egyikük kezében sem láttam poharakat. Persze, én is voltam kicsi, tudtam milyen egy ilyen forgatagban alacsony termetűnek lennem, de szerencsére, ezt már rég kinőttem. A Nottok többsége mindig magas volt. Talán idővel Adrian is az lesz.
|| 
