2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szörnyen restellem a dolgot, Sidhor néha eléggé kótyagosan tud repkedni, úgy néz ki ezúttal is sikerült valamit elszúrnia. Nem okolhatom őt, hisz’ egyszerűen imádom őt a barna-fehér foltos tollaival, csupán mások nem szimpatizálnak vele. Nem egyszer hallottam már, hogy „lőjük le azt a dögöt”, és társait. Ilyenkor szikrákat szór a szemem, ha a madaramat fenyegetik, ennyi erővel én is megkopaszthatnám az övéiket, aztán megnézhetjük ki nevet utoljára. De sajnos engem nem ilyen fából faragtak, még ha a fejemben meg is fordulnak ilyen ötletek, a megvalósításig sose jutok el. A megszólalása és a hangneme végett összerezzenek. Látom rajta, hogy nem épp a madaram volt a fő ok, amiért ennyire kiborult. Vagy szimplán rosszak a megérzéseim, ettől függetlenül remek emberismerőnek tartanak, vagy legalábbis olyannak, aki megérti mások érzéseit és minden áron segíteni akar rajtuk. Azt hiszem vele nehezebb dolgom lesz, mert így az elején a helyzetünk közel sem fényes, abból kiindulva, hogy letámadott a baglyomat illetően, amit még mindig rettenetesen sajnálok. - Hé… Mondtam, hogy sajnálom, az ő nevében is, és… nem fog többet előfordulni, tényleg. – teszem szívemre kezemet, még egy finom mosollyal is megtoldom a hatást, hátha nem folytatja tovább ezt a mogorva viselkedést. Fogalmam sincs mi zajlódhat jelenleg a fejében, sőt, az arcáról sem tudok leolvasni semmit, ezért csak csendben várom a kívánt hatást, aminek a vége lehetőleg nem az lesz, hogy a fejemet fogja leharapni. Ez az iskola tele van meglepetésekkel és különböző emberekkel, akikhez ha tetszik, ha nem hozzá kell szokni. A sok stressz sem különb, sőt, a szüleim szó szerint lepattintottak Karácsonykor, ami azért rettenetesen fájt a szívemnek. Család, mi mást várjon az ember tőlük? - Biztos? – vonom fel egyik szemöldököm a hirtelen hangulatváltozására. A halksága elrettent és kénytelen vagyok elszorult torokkal meredni rá. – Azért… nem volt túl könnyű ez a csomag, de azt hiszem nem hagy majd nyomot, ha meg mégis, tényleg, bízd rám. – mosolygom, ám közel sem olyan vidámsággal, hisz’ így látva valakit nem tudok felemelő állapotba kerülni. - Oh, szóval Roger, menő egy név. – próbálom oldani a hangulatot ezúttal, és elmosolyodok, mikor látom, hogy ajkai megrándulnak, hogy valami mosolyfélét varázsoljanak, ám próbálkozása kudarcba fullad. – Semmi gond, nem ítéllek el, meg igazából a baglyom és az én hibám is volt. – biccentek felé. – Bekattanni? Akarsz… Esetleg beszélni róla? Jó, tudom, lehet, hogy nem azzal kéne kibeszélned a problémáidat, aki fejbevágott egy csomaggal, de… én itt ilyen lelkipásztor vagyok, ha gondolod, én meghallgatlak, és a titkod garantáltan nálam marad. – kissé elakadok a végére, mert azért nem tudom mennyire veszi ezt nyomulásnak. Viszont nem akarom, hogy bárki is szenvedjen a gondjai miatt, és ha tudok segíteni… Akkor akarok és fogok is!
zene: Focus ◊ szószám: 433 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Hiába minden téveszme, melyet az elmémben képeztem. Hiába minden magamba fojtott szó, s ezáltal maga a nyári szünet. Hiábavalóan telt el annyi idő, s ezzel egyúttal néhány hónap, ha még most is.. most is tökéletesen érzem mindazt, amely kínzóan marja a lelkem felületét. Az emlékek nem múltak, a felejtés nem jött el, és az otthon töltött napok időszaka, nos csak még inkább megkínzott belülről fakadóan. Úgy könyörögtem, úgy csúsztam a porban, mint egy gyenge láncszem.. Esdekeltem a családom előtt, de a helyzet csak rosszabb lett, sőt sokkal jobban. Most pedig visszatérve az iskola falai közé, nos egy csapdában érzem magamat, egy kelepcében, avagy egy hatalmas nagy börtönben, amelyből nincs kiút, amely honnan nincs menekvés semerre. Kilátástalan, fakó, reménytelen képek, összetört, foszlányokra szaggatott érzelmi szálak, s ezernyi.. ezernyi porszem mindenhol, amerre nézek. Bár nem vagyok mostan gyenge, és naiv érzelmes ember, de mégis bennem él a mai napig ama súly, amelytől szabadulni nem tudok. Valami nagyon nincs rendben velem. Ez a kiakadás, ez a... ez a.. viselkedés, nos nem helyén való. -Ennél jobban már nem is lehetnék, de tényleg.. Köszönöm a kérdésed!-Szólalok fel egyféle éllel megnyomva mindezt, hogy válaszoljak a szavaira, miközben minden erőmmel visszafogom magam. Ismeretlen gondolatok cikáznak az elmémben, és olyanfélék, hogy megrémülök magamtól. Álmaimban sem reméltem volna, hogy egyszer kikötök itt, és zűrzavart hozok a saját személyemre. Nem voltam sosem a balhézás híve, és mégis úgy viselkedem, mint, aki szánt szándékkal kiakarná provokálni. Túlzottan is felhúztam magamat a helyzeten, holott át is ugorhattam volna felette. Mégis mi a gond velem, amiért ennyire intenzíven reagálok szinte mindenre? Talán másokon akarom kényszeresen levezetni a gondjaimat, miközben tudom jól, hogy nem megoldás eme lehetőség semmire. De a düh, amellyel egy-egy szituáció a sírba visz.. - képletesen. Úgy érzem nem vagyok elememben. Tudom, hogy a történtek megviseltek, de ezt nem kellene mindenre kivetítenem. Be sem járok az órákra, a jegyeim már most rosszak.. kész káosz az életem. -Nem kell jóvá tenned.-Mondom ki egészen halkan, ahogy észhez térek a gondolatmenetemből.-Igazából meg sem éreztem..-Nézek a szemeibe, ahogy hátrébb lépek egyetlen lépést, amellyel magamat rendesen meglepem. A visszafogottságom érdekében teszem, mert a józan ész már régen nem létezik bennem.-Tehát semmiség.-Teszem hozzá egészen komolyan, szinte már-már erőtlen hangszínnel, ahogy végül nagyot nyelek, és veszek egy mély levegőt. Nem tudom mit mondhatnék még ezek után, avagy mit tehetnék, ám még mielőtt ezt tovább gondolnám, nos eszembe jut a kérdése.-A nevem Roger.. Roger Davies.-Mutatkozom be utólagosan, ahogy egy mosolyt próbálok elővillantani reménytelen sikerrel.-Ugyanakkor sajnálom az előbbit.. ennyire nem akartam ezzel neked rontani, csak hirtelen elöntött a harag. Kezdek bekattanni.-Nevetek fel ironikusan magamon, ahogy végül abbahagyom miután rájövök, hogy ez kicsit sem vicces, hanem inkább szánalmas, hisz nem régiben a saját kis nyomoromon röhögtem. Nem is értem mi van velem..
Az olvasás mindig is képes volt kiragadni a szürke hétköznapjaimból. A könyvem minden egyes szavát ittam, elraktároztam a fejemben, hogy a későbbiekben fel tudjam használni. A tudás hatalom, én pedig azért járok bestiamester szakra, mert érdekel és tudni akarok mindent. Minden egyes apró részletet, még a kisbetűs részt is. Ez az életem Beauxbatons óta. Akkoriban egy utolsó senki voltam, aki mások fájdalmából nyert erőt. A kisebbik énemmel nem vagyok megelégedve, így minden erőmet a tanulásba öltem, hátha képes leszek elfelejteni mindazt, amit anno tettem. Erre jön valaki és nem kis lepődöttséget mutatva pislogok fel rá, mint aki egyelőre próbálja beazonosítani háztársa arcát. Nem tudom ki ő, hisz’ ez a pár hónap nem volt elég idő arra, hogy másokkal haverkodjak és elemezzem az arcvonásaikat. Az egyenruhájából azért képes vagyok kivenni, hogy ő is a Hollóhát köreit erősíti, erre azért próbálok egy mosollyal arcomon fordulni felé. Az a hangnem, amit használ, egy kicsit kizökkent a nagy mosolygásból, ezért is helyezkedek egy kicsit, végül felállok. A korábbi pozíció nem felelt meg egy normális társalgás elvégzéséhez, vagy legalábbis csak nekem volt kényelmetlen - Nos… eddig se voltam egy ideges ember, aki a gondjaival törődne, szóval jól látod, nincs bajom ellenben… veled minden rendben? – kissé halkabbra veszem a hangsúlyt, már csak azért is, mert úgy sejtem valami rosszat sikerült tennem, amivel kiboríthattam, bár egyelőre halványlila gőzöm sincs miért ilyen feszült annak ellenére is, hogy látszik, mennyire próbálja visszafogni magát. - Sidhor! – kissé kétségbeesetten szólalok fel a baglyom nevét kimondva. Tudom milyen szerencsétlen szegény, nem is bántom őt ezért, sőt, inkább féltem és aggódok érte, így a korábbi kis történet alatt nem az előttem állót, hanem a baglyomat sajnálom. Olcsó bagoly volt, mégis az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő kell nekem. Aranyos volt és tudott repülni, még ha nem is olyan jó a célzása, mint maga a sebessége, nekem ő kellett. – Ő igyekszik, tényleg… Sajnálom, ha valahogy jóvátehetem... Nagyot ütött? – hadarom el, miután pár gondolatmenetet lezavarva észhez térek. A csomaggal nem törődve teszem össze két tenyerem, s lépek ki a pad mögül. Szinte már kérlelő szemekkel nézek rá, hogy azért annyira ne legyen ideges se rám, se a madaramra. Tisztában vagyok a képességeivel, viszont ez a srác teljesen idegen számomra. Mind kinézetileg, mind természetileg. – Esetleg egy… nevet megtudhatnék? – próbálkozok egy óvatos kérdéssel. Nem csak azért teszem fel, hogy tudjam ki ő pontosan, hanem ha esetleg a későbbiekben kellene törlesztenem, tudjam, hogy kivel kell rendeznem a dolgaimat. Fizetek, akár segítek, ha van olyan terve, amihez szüksége lenne egy plusz emberre, de nem akarok előre szaladni, egyelőre csendben várom a reakciókat abban reménykedve, hogy nem üvölti le a fejem.
zene: Focus ◊ szószám: 432 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Eléggé kihozott a kis incidens a sodromból, ami azt illeti, hisz koránt sem számítottam arra, hogy hirtelen a semmiből megérkezik egy bagoly, aztán ledobva a csomagját, nos fejbe vág vele. Lehet túl reagálom mindezt hirtelen, de mégis úgy érzem mostan, hogy menten vissza kéne a csomag tulajdonosának adnom, csak azért is, mert az ő baglya, és mert ő neki érkezett, s mégis engem vágott fejen ez a nyamvadt küldemény. Mélyen felsóhajtok, és próbálom megerőltetni magamat ahhoz képest, hogy nyilvánvalóan eléggé nehéz. Egyrészt eszméletlenül dühös vagyok, és már majdnem mindjárt tombolok, míg a másik opció nevében olyan, mintha ez az egész szándékosan történt volna meg velem. Fékezem magamat, pedig nem bírom. Minden idegszálam azon van, hogy hátulról vágjam fejbe vele, vagy hogy... Megrázom a fejemet, és könnyed jellemet öltök. Tudom nehéz, de mást úgy sem tehettek, hisz nem szeretném rontani a levegőt, és ezáltal feszültséget szítani, ahogy a tanárokkal sem szeretnék veszekedésbe bonyolódni, hogy aztán büntetést keljen végre hajtanom végezettül. Normális, kulturált, és emberi formában is el lehet mindezt intézni... már, ha.. ha persze megy. Kicsit talán megerőltető lesz, de ez ezzel jár, s főleg nekem. Végül sikerül őt megközelítenem, és a hátánál megállva úgy emelni rá a tekintettem, s majdan szólítani meg őt, hogy abból ne adódjon probléma. Erőltetett a mosolyom, a viselkedésem, és persze a visszafogottságom is nagyon, de nagyon megjátszott, de igyekszem magamban elsimítani ezt a kis bökkenőt.. Figyelemmel követem, ahogy rám néz, és majdan köszön. Szinte látszik rajta mennyire nem érti ezt a helyzetet, s ekkor bennem még feljebb megy az a bizonyos pumpa. Kedvem lenne előre véve a csomagot már azon nyomban, nos reklamálva dühöngeni, itt... pontosan itt, a nagyterem közepén. Ámde mindez nem ilyen egyszerű, ahogy az sem, hogy milyenféle stílusban adjam elő ezt a sztorit. Így végül csak egy könnyed kérdéssel illetem, de még abból sem esik le neki, hogy mi van. Na jó.. ebből elég! Kellően hangosan sóhajtok fel végül, ahogy tekintettemmel még mindig őt nézem, és várok valami válaszra ezáltal. Amint meghallom, nos azon nyomban lefagyok. Nem tudok mit mondani. Rendbe szedem a gondolataimat, miközben végül a kérdése rángat vissza a valós helyzetbe. -Baj voltaképpen nincs, ha csak azt nézem, hogy neked semmi gondod.-Jegyzem meg kissé talán túl drámázva a helyzetet, ahogy végül eltekintek oldalra.-Velem meg csupán mindösszesen annyi történt, hogy fejbe vágott a bagoly egy csomaggal, s persze nem is akármilyen csomaggal..-Kezdem el előadni a szituációt, ahogy ráemelem újból a tekintettemet, miközben erősen visszafogom magamat.-Tehát ha azt nézzük, akkor igen, megjött a küldeményed.-Teszem le elé végül, ahogy könnyedén engedem vissza aztán magam mellé a kezemet. Nem kívántam túl bonyolítani, sem pedig elhúzni mindezt, így.. így tehát ennyi elég is volt az előadásból. Már csak az a kérdés, hogy röhögve fogadja-e, vagy együtt érezve. Remélem, hogy nem kíván táncolni az idegeimen, mert akkor ennek nem lesz jó vége.. mármint nem, nem bántom, csak.. csak elfog gurulni abban a minutumban a gyógyszerem. S mindez persze csak képletesen..
Nem is tudom pontosan miért, de valahogy nem találom a helyemet. Beauxbatons óta barátok hiányában élem mindennapjaimat. Egyszerűen nem merek barátkozni a lányokkal, mert félek, hogy talán megint visszanyal a fagyi és valami olyan dolgot teszek, amire egyáltalán nem lehetek a későbbiekben büszke. Könnyen manipulálnak, én meg a hülye kis fejemmel meg is teszek nekik bármit, csak azért, hogy befogadjanak. Valahogy itt rontottam el mindent. Olyan akartam lenni, mint ők, csak azért, hogy velük lehessek. Csak azért, hogy ne legyek egyedül… A fiúkkal se jövök ki túlzottan jól. Szóba állok velük, ha szükséges, de a távolságot tartom. Hisz’ lényegében pontosan egy valaki miatt érzem úgy magam, ahogy. Még mindig abban a hitben élek, hogy ő meghalt. Öngyilkos lett azok után, amit műveltem vele. Nem egyszer gyötört már álom pontosan emiatt a szörnyűség miatt. Anyáékkal se tartom a kapcsolatot, ami megint csak egy szomorú tényező nálam. Már hetek óta nem kaptam levelet, így érthető miért kezdtem el baromira aggódni értük. Csak ők vannak számomra, ha elveszteném őket, azt nem élném út. Ők a mindeneim. Így hát ezzel a félelmemmel ballagtam le a nagyterembe az egyik számomra kedves varázslényes kötetemmel. Legalább ez elvonja majd a figyelmemet és nem kell sokat aggódnom anyuék miatt. Tanulnom is kell vagy a jegyeim kárára fog menni a lustaságom. A lépcsőn lebattyogva érem el lassan a zsúfolt kis termet. Helyet foglalok a Hollóhátas asztalnál, elhelyezkedek kényelmesen, majd egy random oldalon felcsapom a könyvet. Főnix… Hihetetlen teremtmény. Egy tűzmadár. El tud repülni, szabadon él és nem húzza le a mélybe semmi. Kicsit agresszívek elsőre, de ha közelebbről megismeri az ember őket rájön, hogy nagyon is szelíd teremtmények. A könyvet olvasva elmosolyodok a főnixről rajzolt képnél. Szabad akarok lenni. Rémálmoktól mentesen élni. Boldog lenni. De…Erre úgy se lesz már esélyem. Egy fáradt sóhajt eresztek el, ahogy rákönyökölök az asztalra, s lustán megtámasztom fejemet. Majd hogy nem elnyúlok az asztalon, csak akkor pillantok fel, amikor egy idegen hang csendül fel mögöttem. Automatikusan tápászkodok fel és emelem tekintetem a férfire. Nem ismerős, kicsit sem. Maximum annyit tudok leszűrni róla, hogy idősebb, mint én. – Napot’ – csupán ennyi csúszik ki belőlem. Nem értem mit szeretne, ezért nem csoda, ha meg vagyok illetődve. Már kérdezném is, hogy esetleg miben segíthetek, amikor ugyanis felteszi a nekem szánt kérdését. Felvonom egyik szemöldököm, mint aki tényleg nem érti mi a helyzet. - Öhm… Nem? – billentem oldalra fejem. Továbbra is értetlenül állok a helyzet elé. Mégis mit kellene hiányolnom? Nem hagytam el semmit, vagy legalábbis azt hiszem nem. – Miért? Valami…valami baj van? – érthető a kérdésem. Nem szoktak letámadni napi szinten ilyen kérdésekkel, főleg nem olyanok, akiket nem is ismerek. Megilletődve állok a helyzet előtt, miközben próbálom kivenni tekintetéből a valódi okot, amiért idejött. Mert nem hinném, hogy csak bájologni és tenni a szépet jött ide.
zene: Focus • szószám: 457 • [You must be registered and logged in to see this link.]
Hiába telt el annyi idő, ha az emlék maga nem szűnik meg, ha a felejtés záloga nem jön el, ha a vérző szív sebe nem gyógyul be.. Hiába minden együtt érző cselekmény mások felől, avagy szánakozó tekintettek sokasága, ha magát a felállt helyzetet nem feledteti el, ha a múltat nem törli ki az elmémből, s ha a napok telésével egyre inkább a felszínen él. Hibákat hibákra halmoztam, tetteket tettekre emeltem, fájdalommal éltem, és szenvedéssel feküdtem. Lelkemet nyomta ama teher, hogy ezernyi részre tépjem szét az elmémet, hogy millió darabra omlasszam a szívemet, hogy kihűlt holttestem fogadja az új nap felkeltét. Utána akartam menni, mert a hiánya elviselhetetlené vált, mert mindenki engem hibáztatott azért, ami történt, holott csak szemtanúja voltam az esetnek, s nem a közvetlen tettese. Tudtam, hogy az öngyilkosság nem megoldás, de mégis megfordult a fejemben akárhányszor összeomoltan hullottam a padlóra. Éreztem, hogy gyengévé válok, s immár nem bírom tovább a létem. Ellenem fordult mindenki, aki egykoron mellettem állt. Barátok tűntek el mellőlem, a saját családom engem tett felelősé, a többiek sajnálkozást, sőt részvétet mutattak az irányomba, de mindezzel nem kerültem sem előrébb, és sem hátrébb. Nemes egyszerűséggel az elmémbe zárkóztam, nem foglalkozva körülöttem semmivel, és még az sem hatott meg, hogy előttem egy kinyitott könyv hever, amelyet elolvasni terveztem. Meghiúsult az elképzelt célom, és helyette ülök magam elé bámultan, miközben töprengek a múlt dolgain. Tudom jól, miszerint semmi értelme sincs feleleveníteni, de hiába minden erőfeszítésem, ha mindig eszembe jut az a történés. Magam előtt látom most is, mintha eme pillanatban folytatódna le, mintha el sem telt volna néhány hónap, hanem ugyanott járnék. Mélyen szívom magamba a levegőt, szinte már-már fájdalmasan, ahogy a tekintettem a kinyitott könyvre szökik. Néhány sor elolvasásáig bírom, és ugyanott járok ismételten, ahol elkezdtem. A gondolataim nem hagynak számomra nyugalmat, ösztönösen zárnak be engem egy hatalmas nagy kelepcébe, egy átokverte csapdába, amelyből nincsen ki út. A nagyteremben tartózkodom voltaképpen, mivel ma nem volt kedvem bemenni egyetlen egy órára sem. Nem lennék meglepve, ha a tanáraim mérgesek lennének rám, ámbár az is csoda, hogy egyáltalán ez a könyv felkeltette az érdeklődésemet, és leültem ide olvasgatni. Igaz sikertelenül, de legalább hozzákezdtem, hisz mégis csak előrébb járok két-három mondattal, mintha semmit sem olvastam volna. Nem sokára a valóságba keveredem, amikor is valami élesen fejbe vág. Eleinte azt hiszem, hogy csak beképzeltem mindezt magamnak, de a nyilalló fájdalom pontosan jelzi a számomra, hogy a posta időszakban járunk, amikor is a baglyok meghozzák a küldeményeket, és a leveleket. Csak ekkor döbbenek rá, hogy már mennyi idő is telt el pontosan. Megrázom a fejemet, miközben a csomagot az asztalra helyezem. Tisztában vagyok vele, hogy a küldemény nem az enyém, hisz eleve számomra nem szokott posta érkezni, tehát ezért is nézem át alaposan a csomagot. Nevet keresek, vagy bármit, amiből beazonosíthatom azt, hogy kié is ez. Nagy nehezen végül sikerül meglátnom az apró betűket, és így sikeresen kitudom venni azt, hogy Cyra Artmenson tulajdona került hozzám. Bezárom a könyvet egy gyors mozdulattal, majd egy mély levegővétel után felállva a helyemről, és a kezembe véve a küldeményt, nos megindulok a sorok között. Megkérdezek persze néhány diákot közben, hogy nem-e tudják esetleg merre találom a hölgyeményt, és amikor megkaptam a választ, hogy hol is ül, akkor nagy nyugalmat erőltetve magamra, megközelítem. Mérgesen méregettem eleinte, majd nagy nehezen egy erőltetett mosollyal, és egy megjátszott kedvességgel szólítom meg őt. -Gyönyörű napot kívánok, Cyra Artmenson.-Mondom kezdésként, ahogy a hátam mögé teszem a kezeimet, és ezáltal egyelőre még elrejtem a meglepetést, amivel voltaképpen kissé kihozott a sodromból, de még ha nem is ő érte a felelős, akkor is engem vágott fejbe a baglya.-Valamit esetleg nem hiányolsz?-Kérdezem meg érdeklődően, ahogy kérdő pillantással fürkészem a tekintetét.
