Egy barátság kezdete

[You must be registered and logged in to see this image.] Örültem neki, hogy nem estem le. Nyilván rosszabb lett volna úgy a helyzet. Nem szeretnék a gyengélkedőre kerülni. Oda még akkor sem, ha meg vagyok fázva. Egyszerűen csak kiráz a hideg attól a helytől. Persze illedelmesen visszaköszönök neki, majd lemászom. Egy biccentéssel nyugtázom, hogy nem ijesztettem halálra. Már egy hosszabb ideje hogy szemben állunk egymással és most jöttem rá, hogy ő is az én házamban van. Csak azt hiszem egyel felettem. Még soha nem beszéltünk ez előtt, de ami késik, nem múlik! Felveszi a füzetemet és megnézi az újonnan elkészült rajzot. Egy pillanatra lesütöm a szemeim a földre, mikor valaki megnézi őket mindig zavarba jövök. Nem nagyon szoktam mutogatni a rajzaim, nem érzem őket annyira jónak, hogy a világnak is megmutassam őket.
-Köszönöm. Ma fejeztem be és ez csak egy vázlat. Majd egy festmény fog készülni belőle. - Azért lelkesen kezdtem bele a mesébe, amely a rajz tehetségemet taglalja. Igazából a szüleimen és a legjobb barátaimon kívül még soha senkinek nem meséltem erről a 'rejtett' tehetségemről. Átvettem a füzetet, nem is bántam annyira, hogy nem lapozott bele. Hiszen mondhatni talán, hogy nekem ez valamiféle napló. Mert sok rajz az életem bizonyos állomásait ábrázolja. - Már kiskorom óta, de amióta idejöttem a Roxfortba, rengeteg mindent megörökítettem. - A halovány mosoly nem tűnt el még mindig az arcomról. Kedves lánynak tűnik, de igazából azt érzem, hogy egy kicsit talán zavartban lehet. Nem vagyok egy ijesztő, gonosz nőszemély, remélem egy kicsit felszabadul a társaságomban, már ha persze itt marad. Füzetemet a mellkasomhoz emelem, átölelem. Pár pillanatra csendben maradtunk mindketten. Én csak észrevétlenül végigpillantottam a lányon, szépnek és stílusosnak látom őt. Ahogy ő az erdő felé mutat, én odafordulok és hosszan nézek befelé. A sötétségbe végül is. Mert csak egy pár méterre látok el a kis ösvényecskén, ami halad befelé. Megvonom a vállamat, majd tekintetem visszafordítom a lányra.
-Hogy őszinte legyek, nem tudom. Ettől a fától soha nem merészkedtem beljebb. De már kívülről sem tűnik nekem valami hívogatónak. Azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki még nem volt ott bent! - Lehet, hogy furcsának fogja majd hallani amit mondok. Mert nem vagyok ám olyan bátor azért én sem. Sok mindent nem próbáltam ki, még itt a suliban sem, mert féltem. Vannak emberek, akik előtt muszáj egy kicsit felvágósabban viselkednem, és megy is, de akik kedvesebben és őszinte érdeklődéssel fordulnak hozzám, azoknak csak önmagamat tudom adni.

szavak száma: kukk || zene: most nincs || megjegyzés: jöttem  

Svetlana & Hannah

Ahogy végre sikerült elhatározásra jutnom és úgy döntöttem, hogy ez nem az a nap lesz amikor megismerkedem a rengeteg állataivel. Pont le akartam ülni, amikor egy hangos puffanással leesett elém egy füzet. Összerezzentem. Ki járhat itt? Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, már válaszolt is a fel nem tett kérdésemre.
- Őő... szia szia – néztem fel a lányra. Látásból már ismertem, hiszen háztársamról volt szó. Megvártam amíg lekászálódik a fáról.
- Nem ijedtem meg, csak... váratlanul ért – mosolyogtam rá és felvettem a füzetét. A szemem akaratlanul is végigsiklott a rajzon.
- Ez... nagyon szép – adtam vissza neki. Pedig ha lett volna bátorságom megkérdeztem volna, hogy végig lapozhatom – e. Csak túlságosan is féltem a visszautasítástól. Tudom, elég gyenge jellemre vall, de hiszen az is vagyok. Talán eljön a pillanat, hogy képes leszek megerősödni, de még csak azt sem tudom, hogy hogyan is csináljam.
- Te... régóta csinálod ezt? - kérdeztem tőle bátortalanul, miközben a vázlatfüzetére mutatok. Nem tudom mit is gondolhat most rólam, hogy még egy épkézláb mondatot sem tudok kimondani. Pedig elméletileg okos vagyok, ha már annak idején a süveg is az tudásvágyúakhoz osztott be. Karomat összekulcsolom a mellkasom előtt. Tudat alatti cselekedetem, amit gyakran bevetek, ha kényelmetlen helyzetben érzem magam. A pszichológusom mondta egyszer, hogy ez a legalapvetőbb mozdulat ha valaki meg akarja óvni magát a külvilágtól. Tőle sok mindent tanultam, de még neki sem sikerült segíteni rajtam. Mondjuk nem is jártam hozzá olyan sokáig, hogy előrehaladást érjünk el az állapotomban.
- Milyen ott bent? - mutatok az erdő felé. Gondolom ő már rengetegszer járt a fák között. Nem hiszem, hogy ő is ilyen bátortalan lenne, mint én. Sokkal erősebbnek tűnik, mint én.
Már csak abban reménykedem nem nevet ki az esetlenségem miatt.

[You must be registered and logged in to see this image.] Ma végre be tudtam fejezni a rajom a tóról. Már vagy egy hete ezen ügyködtem, pontos vázlatot szerettem volna készíteni, mivel ha hazamegyek, meg szeretném majd festeni ezt a tájképet. Ha egyszer elmegyek innen, legyen mi emlékeztet majd e helyre. Szerintem nagyban meghatározza a Roxfort a jövőmet és ha sikerekben teli lesz -remélem- akkor mindenképp örülni fogok majd a későbbiekben annak a festménynek a falamon és ha a gyerekeim megkérdik, mi az a hely, el fogom nekik mesélni, hogy milyen itt az élet. Nos, kicsit elbarangoltam a gondolataimban. Az egész napomat szinte itt kint töltöttem a szabadban. Egy-két helyen összefutottam néhány ismerőssel, beszéltünk pár szót, majd ismét egyedül maradtam. Úgy döntöttem, hogy a mai napomat sétálással és lazsálással fogom eltölteni. A tópart után körüljártam az udvart, aztán pedig végső állomásként a tiltott rengeteg felé vettem az irányt. Igazából még soha nem jártam bent, nem merészkedtem az erdő szélétől tovább. Még elsős koromban találtam itt egy fát, amire könnyen feljuthattam és onnan csodáltam a táját, onnan figyeltem az embereket. Érdekes volt, mert amikor kicsi voltam még nehezebben vettek ott fent észre. Aztán volt egy időszak, amikor ijesztgettem az embereket onnan. Az vicces volt! Ma már nem vetemedek ilyen dolgokra. Csak egyszerűen felmászom, kényelmesen -amennyire lehet- elhelyezkedem és figyelek. Most is így tettem. Táskámat ledobtam a fa tövébe, én pedig számban a rajzfüzetemmel felmásztam a fára. Egy középmagasságban lévő ágon helyezkedem el, és elkezdem lapozgatni a füzetet. Sajnálom, hogy hamarosan le kell cserélnem. Számomra ez nem csak egy egyszerű füzet volt. Már évek óta ezt használtam. Most pedig úgy döntöttem, felidézem a régi emlékeket, amiket lerajzoltam. Volt néhány, ami megmosolyogtatott. Kicsit magamba is feledkeztem, váratlanul ért a léptek hangja a közelemben így egy kicsit megbillentem lelökve a füzetet, ami szétnyílva esett le Svetlana lába előtt. Éppen a legújabb rajzomnál, a gondosan kidolgozott tájképnél nyitódott ki.
-A francba! Bocsánat... nem akartalak megijeszteni. - Pillantottam le a lányra, majd úgy döntöttem, hogy lemászom még mielőtt leesem. Lassan, biztonságos léptekkel haladtam lefelé, mikor pedig úgy láttam, már nem eshet bajom, leugrottam a földre. Kicsit leporoltam magam és halványan elmosolyodtam. - Nem direkt csináltam, esküszöm! Nem szoktam embereket ijesztgetni.

szavak száma: kukk || zene: most nincs || megjegyzés: jöttem  

Svetlana & Hannah

Még mindig ugyanazt a sablonos és unalmas életet élem, mint eddig. Semmi sem változott körülöttem, még mindig nem tudom elmondani magamról, hogy lennének barátaim. Pedig úgy érzem, hogy eléggé próbálkozom. Már nem ülök bent a szobámban összegubózva minden tanítás után. Sokat mászkálok kint a folyósókon, úgy mint most. De néhány szellemet kivéve, még mindig nem szóltak hozzám.
Ma is azért indultam sétálni, hátha lesz valaki aki észrevesz és szóba elegyedik velem. De alig vannak itt diákok, mindenki inkább a szabadban van, ilyen szép időben. Meg is tudom érteni, én is szívesebben tanulok még kint a fák alatt amíg lehet. De mára már végeztem a leckéimmel. Szeretek rajtuk hamar túlleni. Na nem azért, mint a társaim. Ők csak gyorsan összecsapják, hogy minél több idő juthasson a szórakozásra. Nálam viszont akad olyan is, hogy még utána is járok a dolgoknak vagy annyira részletesen kidolgozok egy témát, hogy még a tanárok is csak lesnek. Szeretem amikor megdicsérnek, olyankor úgy érzem, hogy én is érek valamit.
Mivel már nem látom semmi értelmét annak, hogy csak a folyosón bolyongók, az udvar felé veszem az irányt. Hátha találok valami különleges elfoglaltságot. Nekem nem nehéz bármiben is örömöt lelni. Még egy igazán kis apróság is boldogsággal tud eltölteni.
Miközben sétálok, elnézem a társaimat. Mindenki olyan boldognak, feldobottnak tűnik. Még csak most kezdődött el újra az iskola. A tanárok se szálltak még ránk annyira. Alig adnak leckét. Ezek alapján meg is van az okuk az örömködésre.
Elsétálok egy lány mellett aki a könyvébe mélyedve lépdel az úton. Olyan szép selymes haja van és oh azok a hosszú szőke loknik. A talárját egy farmerre és piros polóra cserélte. De már messziről látszik rajta, hogy nem holmi turkálóból öltözködik, biztosan elég gazdag lehet.
Ahogy tovább sétálok végig mérem magamat is. Rólam se lehetne azt mondani, hogy ócska cuccok lógnának rajtam. Egy szép virágos tornacipőt viselek fekete farmerral és hozzá egy kék polót amin egy lány mosolyog, miközben a fagyiját nyalja.
Odaérek a Tiltott Rengeteg fáihoz és azon kezdek el tanakodni, hogy bemerjek- e menni, vagy jobb lesz nekem ha csak itt letelepszek a fűbe.