2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Igen... talán ez lett volna a jó döntés. Fiatal voltam, és azt hittem azzal teszek jót, ha megvédem a világot. Beleértve titeket is. – Bólintok, látom, hogy mennyire elteliti a kicsim lelkét a kétely, a fájdalom, és valóban a gyűlölet, amely ellen valóban nem tehetek már semmit. Én akartam, hogy elszakadjon tőlem, mert már csak akkor védhetem meg, ha távol marad tőlem, ezt látni viszont évről évre, és közben tartani magam, mintha ez lenne a természetes... A szívem szakad meg újra és újra. Leticia, akár az anyja, gyönyörű, és akaratos, s már mindkettőjüket elvesztettem, a lányomat legalább olykor láthatom, még ha idegenként is kezeljük egymást. Én még emlékszem, milyenek voltunk együtt. –Látom, hogy már áll, ezt nem is fogjuk teljesen megbeszélni, pedig úgy akartam, hogy akár részleteibe menően is elmondom neki, ami rág már lassan tíz éve. - Ez nem ilyen egyszerű. Átváltozott, és... – Ilyen még nem volt, belémfojtja a szót, mégsem kárhoztatom érte. Elhiszem, hogy a fájdalom, amely eddig is élt benne, most ebben a pillanatban csúcsosodik ki. Nem várom, hogy megértsen mindent, ahhoz az egészet kéne látnia, én magam sem tudom, hogyan is gondoltam ezt elmondani neki. Csak az derül ki, hogy itt és most ennek a megbeszélésnek vége szakad, ő pedig indulatosan indul kifelé. Nem látom túlzottan értelmét utána szólni, csillapítással próbálkozni. Talán majd egyszer megbékél, és hallani akarja az igazságot. Nem is felelek arra, amit mondd, csupán a remény él a szívemben, hogy mindez a pillanatnak szól. Egy villanásra eszembe jut a Lady, akinek oly hálásan borultak a nyakába a lányai. Nekem ez már nem fog megadatni. Bármikor megtehettem volna, hogy én keresem fel, míg Agnese-nek ez nem állt módjában, és igazi családként találtak egymásra. Igen, Leticiának minden oka megvan, hogy most ez mondja. Bólintok a szavaira, nehéz most megszólalni. Arra álmomban sem gondolnék, hogy a megbízható tanári karból pont a szívemet is megbűvölő sötét boszorkány karmai közé kell eresztenem. Ha eddig Leticiát éppen egy sötét boszorkától védtem, most vagyok olyan oktatalan, hogy egy másik felügyeletére bízom? Nem, ez fel sem merül. Lehet, hogy csak nem akarok most tudni minderről. Majd talán ősszel beszélünk, addig pedig imádkozhatok, hogy ne essen baja a védőbűbáj nélkül. Dumbledore segítségével elvégeztünk valami hasonlót, csak az éppen a Roxfortra vonatkozik. Ha kiteszi a lábát... nem is tudom, hogyan találhatom meg. Bíznom kell benne, hogy az anyja ösztöneit örökölte. Várok még pár pillanatig, aztán megérik bennem az elhatározás, hogy én sem maradok. A nőtől egyébként is elköszöntem már, nincsen maradásom.
Nem is tudom, hogy pontosan mit is akarok, de legalább őszinte lehetett volna velem és persze meg azt sem tette meg, pedig az nem olyan rettenetesen nagy kérés szerintem. Elmondhatta volna az igazat, hogy én döntsek és ne ő döntsön helyettem mindenben, hiszen ez az én életem és még sem volt semmi beleszólásom. Eldöntötte helyettem, hogy nem lesz velem és kész, ami azért baromi pocsék érzés. Nem érdekel, hogy kik fenyegettek, így se volt jó, hogy lényegében nem volt apám, no meg a tetejében egyedül kellett majdhogynem felnőnöm az utóbbi években. Ez nem olyasmi, amit egy gyerek csak úgy könnyedén át tud lépni. Nem, mérges vagyok rá, hogy azokat a veszélyeket választotta helyettem. Miért nem lehetett simán csak felhagyni ezzel az egész aurorkodás dologgal és kész? Nem fair a részéről, hogy mások biztonságát helyezte előtérbe és nem azzal foglalkozott, hogy a lányával legyen. - Csak hagynod kellett volna az egészet, a veszélyes alakokat. Nekem nem egy hős kellett, aki megmenti a világot, hanem az apám! - még mindig próbálom tartani magamat és nem kikelni magamból, de nem túlságosan megy a dolog most sem. Kiborító, ahogyan viselkedik velem és még mindig azt hiszi, hogy jól döntött és hogy persze az én érdekemben tette az egészet. A jó fenéket! Nem erről van szó, a saját érdekében csinálta, nem azért, mert nekem akart jót, nem kell ezt így beállítani, mert baromira nem igaz és kész. Meg akart védeni, de így elérte, hogy egyedül legyek és ne legyen apám, nem fog érte hátba veregetést kapni. Ezek után, amikor azokat az utolsó szavakat is kimondja finoman szólva is belém fagy a szusz. Már felpattantam, nem tudom, hogy mit tehetnék még ezen kívül, de leginkább faképnél kellene hagynom, mert ez... ez mi a jó franc egyáltalán? - Hogy... hogy mit csináltál? Azt mondtad... azt mondtad, hogy... - megremeg a szám, fogalmam sincs, hogy mégis mi a fenét kellene erre mondanom. Megölte anyát... megölte az anyámat és ezt csak így közli velem?! Eddig sem volt velem, de ezzel most nem nagyon növekedett a szememben és igen lehet hogy megpróbálhatnék reálisan gondolkodni, de erre most semmi esély sincs. Lehet, hogy engem akart megvédeni és hogy jó oka van arra, hogy ezt tette, de jelenleg túlságosan elborult az agyam ahhoz, hogy én most ezekkel a részletekkel tudjak foglalkozni. Csak a szavai lebegnek a szemem előtt, mintha beleégtek volna az agyamba, minden más pedig csak valami zavaró zúgássá változik. Amikor a vállamhoz ér azonnal ellépek előle, megrázva magamat, hogy még csak hozzám se érhessen. Oka volt rá, engem védett... mindig engem véd és közben tönkre vágta a gyerekkoromat. Nem volt apám, az anyámat is megölte, mert nem volt más választás és én most hálásan boruljak a nyakába? - Hagyj békén! - most már kiabálok, torkom szakadtából és az sem érdekel, hogy jár-e valaki a folyosón, aki esetleg meghallhatja. Teljesen hidegen hagy már minden. - Gyűlöllek! Tönkre tetted az életemet! - nagy szavak, egy tini szájából persze egy felnőtt tudhatja, hogy nem biztos, hogy hitelesek és nem csak a hirtelen felindulás szülő őket, de én most komolyan gondolom, és úgy is vágom a fejéhez. Zilálva veszem a levegőt, próbálom én tartani magamat, de nem igazán megy. A kezem már a kilincsen, próbálok lehiggadni, legalább arra a pár másodpercre, amíg az utolsó szavakat kipréselem magamból. - A nyarat egy kedves tanárnál töltöm, te pedig ne gyere a közelembe! - kiabálni akarnék most is, de csak szűröm a szavakat a fogaim között, aztán le is nyomom a kilincset, hogy olyan erővel vágjam be magam mögött az ajtót, hogy még az ajtófélfa is beleremeg. Szaporán emelkedik a mellkason, úgy érzem, hogy levegőt is alig kapok. Pár másodperc csak, amíg végre lendületet veszek, hogy futva távolodjam végül. Minél messzebb tőle, minél messzebb most mindenkitől, el innen!
Minden oka megvan rá, hogy kiabáljon, végre kitörhet belőle, amit eddig nem engedtem. Eddig játszottam a rideg, megtörhetetlen szülőt, mintha semmi érzelem nem fűzne hozzá, a börtönőre voltam, a kulcsot pedig oly messzire hajítottam, hogy együtt se találjuk meg soha. S most itt áll előttem felnőttként, összezavarodva, hiszen sosem engedtem, hogy kiegyensúlyozott legyen. Nem voltak tanácsadóim, akik megmondhatták volna, hogy mindez nem helyes. Úgy véltem sokkal egyszerűbb, ha távol tartom magamtól, és ha ehhez az kell, hogy én tépjem el azt, ami hozzám fűzi, megteszem, ha ezzel sikerül távol tartani a banyáktól. Hiba volt? Egyszerűbb lett volna, ha egymás karjaiban halunk meg? Kétlem, hogy ez a sors várt volna ránk. Leticiát is elveszik tőlem, hogy örökké egyedül kelljen lennem, csak mert megöltem annak idején a főbanyát. Hát őszintén szólva a franc se gondolta volna, hogy hármasikrek voltak. A banyának ugyanis abban rejlett az ereje, hogy két helyen tudott lenni, és senki nem gondolt bele, hogy ilyen triviális megoldásról van szó, mint az ikrek. Azt hittem ketten vannak. Az első halála után költözött a másik néhai nejembe, és amikor őt is megöltem, akkor ismét azt hittem, hogy vége, amíg fel nem tűnt a harmadik, és tudtomra adta, soha többé nem lesz nyugalmam. Azért csak elvárható, hogy ne legyen egy negyedik? Mégis, ez az oka, hogy Leticia kilétét homály védte mindezidáig, immár kitört a bűbájból, és csupán idő kérdése, hogy a harmadik iker mikor neszeli meg, hogy lelkem húrjai ismét élednek a kötődés folytán. Van esélyem megelőzni ha Leticia ellenem fordul? - Azt akarta volna, hogy élj. Lett volna apád, mindaddig, amíg meg nem ölnek. Te ezt a sorsot szánnád az egyetlen kincsednek? – Vetem fel a lehetőségét, hogy volt-e itt egyátalán jó megoldás? Án csupán zsákutcákra leltem, és a saját komor rémületem útvesztőjében bolyongok azóta is. Őt a labirintus mélyére rejtettem, hogy senki ne találhasson rá, védem, amíg csak élek. A gyűlölete árán is. A szívem hasad meg, hogy már semmi értelme megölelni, és a fülébe suttogni, hogy nem csak a macija védheti meg a sötéttől, az ágy alól feltörő rémségekkel apu is kész megharcolni. Én szabadítottam rá a démonokat, nincsenek jogaim. - Az nem számít, hogy nekem mi a jó. Csak hogy téged ne bántsanak. Én... én öltem meg az anyádat. – Mondom ki, ezzel biztosítva, hogy végérvényesen elpusztítsam az utolsó emléktöredéket, ami az apjához köti. Nem gyűlölni fog ezek után, vélhetően soha többé nem akar látni. De ki kellett mondanom, tudnia kell az igazságot. - Minden amit tettem, azért volt, hogy megvédjelek. Semmi más nem számított. Tudom, hogy nem volt... nem volt más megoldás, én csak... – Érintem meg a vállát, amiben biztos vagyok benne, hogy leráz majd magáról, de nem tudok most többet mondani. Ha elmegy, akkor megtalálom a módját, hogy a távolból is megvédjem. Valahogy...
A tanárnőnek igaza van, nem tudom, hogy ebből az egészből mégis mi a jó fenét tudnánk kihozni ebben a helyzetben. Mérges vagyok és úgy érzem, hogy valahogy le kell vezetnem rajta. Próbálom felhívni a figyelmét magamra, de közben nem tudom, hogy mi változna akkor, ha elkezdene rám tényleg figyelni. Akkor mégis tehetnék mégis? Azt hiszem az itt a legnagyobb baj, hogy valahol vissza akarom kapni azokat az éveket, amiket nem lehet, és inkább csak mindennek ellene megyek, minthogy tényleg megpróbáljam meglelni azokat a megoldásokat, vagy nincs is megoldás és hagynom kellene az egészet a fenébe igaz? Annyira zavaros ez az egész hülye helyzet, miközben ki akarom borítani, én is úgy érzem, hogy kezdek kiborulni, csak mert ő még mindig olyan baromi nyugodt és higgadt, pedig baromira idegesnek kellene lennie, mert leléptem a suliból az engedélye nélkül. - Eddig még egyszer sem vállaltad. - húzom el a számat és szándékosan nem nézek fel rá, amikor közelebb lépdel hozzám. Nem fogok kötelességtudó lányként viselkedni, amikor ő nem viselkedik kötelességtudó apaként. Baromira nem érdemli meg, hogy mit ne mondjak, szóval nem fogom neki ezt megadni, amíg ő sem viselkedik úgy, ahogyan elvárnám tőle. - Nem, de... azt akarta volna, hogy ha nincs anyám, legalább apám legyen nem? A munka volt a fontosabb... mint mindig. - színtelen hangon próbálok beszélni, még a vállamat is megrántom, de persze nem érek el vele túl sokat, mert így is ugyanaz a helyzet, idegesít az egész helyzet és nem tudok úgy tenni, mintha nem így lenne. Legalább nem remeg a hangom, azt hiszem ez is valami, de azt akkor is éreztetni akarom vele, hogy másképp is csinálhatta volna ezt az egészet. Igenis kizárt az életéből és nem érdekel, hogy milyen sötét varázslókat kellett hajkurászni, mert ő döntött így. Ő volt az, aki a családja és helyettem másokkal foglalkozott egész életében. Anya meghalt, nekem pedig csak a nagyszüleim maradtak, aztán már ő sem. Mégis mit várt? Hogy majd megrázom a kezét és hálás leszek neki azért, hogy még ő sem volt mellettem soha, hogy ő is cserben hagyott? Nem fogom az indokait csak úgy megérteni, főleg hogy még a meglévő problémát is tetézi ezzel az egésszel, mert mint kiderült még így is vannak titkai előttem, igazán remek! - De anya meghalt! - nem emelem meg a hangomat, de nem sokon múlik. Beharapom a számat, hogy visszafogjam magamat, kész csoda, hogy nem serken ki még a vérem is az erőteljes mozdulattól, de szinte érzem, ahogy a puha hús roppan a fogaim alatt. - Én viszont nem, én ott maradtam apa, és te... Nem vagy hős! Nem mentettél meg mindenkit, nem is tudsz, de engem nem is ismersz. Ez normális szerinted? Ez neked így jó?! - alig veszem észre, hogy most már állok, azt hiszem csak azért, hogy megkerülve a széket távolabb kerülhessek tőle. Az egész az ő hibája, ő hagyott cserben, ő hagyott el, ő... ő nem foglalkozott velem, nem hős! Hibázott és azt hitte ettől lesz bármi jobb? Ő tette az életemet veszélyesség és most nekem kéne vigyázni magamra, csak mert az egészet ő okozta? Nem, ez nem így működik! Én... én normális életet akartam, helyette nem kaptam semmit, lassan pedig felnőtt vagyok, önálló döntésekkel, akkor pedig nincs beleszólási joga az életembe!
Ahogy ücsörgök a karosszékben, egyszerre olyan öregnek, és fáradtnak érzem magam. Mintha az elmúlt hat-hét év tízszeres szorzóval hatna, én meg lassan száz körül járnék már. Leticiának bizonyos szemszögből igaza van, lehetetem volna többet vele, akkor viszont azt kockáztatom, hogy felfedezik a létezését, és nem tudom megvédeni. Nem lehetek vele minden percben, és mi van akkor, ha csak azért bántják, hogy nekem fájdalmat okozzanak? Nem egyszerű, ha csak gyűlöl, de életben marad? Olyan dacos, mint az anyja, akit nem tudtam meggyőzni, hogy vigyázzon magára, a veszélyes életet választotta, Leticiát egyszerűen beparancsoltam egy iskolába, s nem volt választása. Most már elég idős ahhoz, hogy küzdjön ellenem, és a saját lábára álljon. Talán így megkeményedett, de ha mégis oda kerül a sor, hogy a banyákkal kell szembeszállnia, akkor nem egy elkényeztetett, kényeskedő hercegnő esik majd áldozatul, hanem egy öntudatos, mindig csak magára számítható fiatal nőről lesz majd szó, aki helyt tud talán állni, ahol a szülei elbuktak. - Az édesanyád felelősségre vonhatott, viszont te a lányom vagy. Az én dolgom eldönteni, hogy mi a jó a családnak, és ha tévedek, akkor válallom. – Felelem nyugodtan. Azért jöttem most ide, hogy higgadtan megbeszéljük a magunk dolgát, nem fogok belemenni veszekedésbe. Pontosan tudom, hogy az én vérmérsékletemből mennyit örökölt, így kezelni is egy fokkal könnyebb. Viszont amit az anyjától kapott ajándékba, nos azzal mégsem tudok mit kezdeni. - Veszélyes életet akartál volna Leticia? Hogy tíz évesen hurcoljalak át a világon? Hogy átkok repkedjenek mellettünk, hátha téged talál el az egyik? Azt gondolod, hogy az anyád ezt akarta volna? – Ez nem zsarolás, véletlenül sem. Csupán felhívom a figyelmét, hogy kétlem, hogy ő például a saját gyerekét vajon hogyan kezelné? Ám nem biztos, hogy ezt még a kamaszkorból kinőve fel tudná mérni. Valódi pofonokra lesz szüksége, ettől próbáltam elsőre megóvni, amit nem ért meg. Szeretem, még ha máshogyan is mutatom ki, mint várná. Nem attól leszünk feltétlenül jó szülők hogy babusgatjuk a kicsit, holott tudom, ezt várta volna. Egyedülálló apa-lánya viszony volt köztünk, de az anyja elvesztésével drasztikus döntéseket hoztam. - Anyád kiváló boszorkány volt, igazi kalandortermészet, egymást licitáltuk túl a veszélyesebbnél veszélyesebb küldetések terén. Ez akkor sem változott, amikor te megszülettél, vittünk magunkkal, ha lehetett. Ám ahogy nőttél, ő mégis családra vágyott, békére, engem viszont arra biztatott, hogy folytassam, legyek a hőse. – Elhallgatok, már mindennek érzem magam, csak hősnek nem. A lányommal az elmúlt években mindig rideg voltam, hogy ne kelljen meghasadnia a szívemnek, hogy benne is az anyját látom. Nehéz most folytatnom, lehull minden álarc. Meg vagyok törve, érezhető a különbség. Ha dacoskodni akar, tegye, minden oka megvan rá.
Én sem tudom, hogy pontosan mit is várok el tőle, vagy mit akarok kihozni ebből az egészből, de hát lázadó tini vagyok, még hozzá elég kellemetlen háttérrel, meg apai kapcsolattal, azt hiszem nem meglepő, ha nem kezelem túl jól ezeket a helyzeteket, vagyis... nagyon rosszul. A tanárnő is megmondta, hogy ezzel a dacos hozzáállással nem fogok javítani a jelenlegi kapcsolatunkon, pedig persze sejthető, hogy a lelkem mélyén a nagy hadakozás ellenére is ezt akarok. Javítani, változtatni... az apámat! Nem egy fickót, akit alig látok, aki nem foglalkozik velem, akivel nem találkozom és akiről alig tudok valamit és akinél ha kihúzom a gyufát akkor is nyugodtan és higgadtan kezeli, mintha csak valami távoli rokonom lenne, vagy valami tanár, akit az egész cseppet sem érdekel. Ez nem... nem jó így! De nem tudom, hogyan változtassak rajta. Túl sokat vártam rá és túlságosan meg vagyok ahhoz bántva, hogy elé álljak és azt mondjam, hogy igenis mást akarok, többet, jobbat... akármit, amitől változik ez az egész. Dacosan emelem meg az államat akkor is, amikor elhangzik a nevem és leveszi a kalapot. Utálom azt a kalapot! Valahogy azt jelképezi, ahogyan viselkedik, valahogy azt mutatja, hogy mennyire undok és bántó tud lenni velem. Az a kalap... valahogy egyszerűen ő és pont e miatt utálom. Nem mintha kalap nélkül bármi más lenne, de ettől még nem leszek oda érte, nagyon nem. Legszívesebben elvenném tőle és egy mozdulattal kihajítanám az ablakon, mintha soha sem lett volna! - Valakinek felelősségre kell vonnia téged is! Anya már nincs, hogy megtegye helyettem... nem teszi meg senki sem. - morcos szavak, úgy dobom oda csak őket, és nem is nagyon nézek a szemébe. Csak azért, mert ő az idősebb, csak azért mert ő az apám még nem jár automatikusan a tisztelet, mert bántott, mert nem foglalkozik velem úgy, ahogyan kellene és ez igenis kiborító, és eszem ágában sincs csak úgy hagyni neki, hogy eljátssz a szigorú apát, miközben nem tud rólam semmit! - Nem te döntesz helyettem! Nincs veszély, de nincs apám sem. Akkor viszont ne is akarj beleszólni az életembe! - oké, eddig ment, itt már azért kifakadok kissé, még a hangomat is megemelem, pedig nem szabadna gondolom vele szemben, de nem érdekel, hogy mit szabad és mit nem, mert nagyon nem tetszik a hozzáállása. Nem úgy viselkedik, mint egy apa. Akkor... akkor hagyja a hülye munkáját és akkor nem lesz veszélyben és foglalkozhat velem, ez ilyen egyszerű nem? A szavaira is alig tudok figyelni, de próbálok. Miértek... igenis érdekelnek a hülye miértjei, mert hogy ez így nagyon nincs rendben az biztos! - Mi az, hogy a te hibád volt? Hogy érted ezt? - felnézek, értetlenül és még mindig mérgesen, de eszem ágában sincs felállni, vagy közelebb lépni hozzá, vagy bármi. Nem, ez nem így megy, és nem is értem. Mégis mis a fene az, hogy anya halála az ő hibája? Megölték valami akárkik, akik ellen küzdött? Akkor miért nem hagyta abba? Miért nem akart velem lenni, velünk a helyett, hogy sötét varázslókra vadászik? Nem fogja fel még most sem, hogy ennek így semmi értelme?
Úgy érzem, hogy már igen sok idő telt el, vaskos évek, lassan ideje lehetne, hogy elmondjam, mitől is óvtam meg, ám már úgy vélem, kellőképpen gyűlök ahhoz, hogy ne is higgyen nekem. Patthelyzet, nem volt más út, egy kislánynak nem kezdjük el magyarázni, hogy a szeretett édesanyja már nem az, aki volt, és apa/lánya életére törne. Túlvagyunk azon a ponton, ahonnan még van visszatérés, azt hiszem ha el is mondom neki, hogy mi is történt, már nem alakulhat ki olyan kötelék, amelyre tudnánk építeni. Az idő úgymond... elszállt. Ellenben még mindig az apja vagyok, és az utolsó lehelletemig meg fogom védeni, nem csak az anyja iránti tiszteletből, hiszen Leticiát akkor is szeretem, ha csak nagyon ritkán láthatom. Csak éppen nehéz ezt úgy kimutatni, hogy mellette úgy óvhatom egyedül, hogy távol tartom magamtól. Az enyhén durva csalfa tette, amellyel kijátszott engem, kihúzva fejét a védőbűbáj alól... nos fogalmam sincsen, hogy mit kéne lépnem, nem vagyok abban a helyzetben, hogy kialakult volna az atyai szigor. Fenyítenem kéne? Kiabálni? Tiltani valamitől? Bármelyik is célravezető. Aligha hiszem. Ehhez képes olyan pofákat vág, hogy egyiket sem teszem, mintha ezt akarná kiprovokálni. Vajon miért? Azért, hogy felhívja magára a figyelmemet? Olyan ez az egész mókuskerék, hogy egyikünk számára sincsen elfogadható végcél, vagy kijárat. - Leticia... – Veszem le a kalapomat, és fáradt fintort vágok. Nem feltétlenül neki, sokkal inkább a helyzetnek szól. Igenis meg vagyok könnyebbülve, hogy itt van, és nem esett baja, bárki is vette volna el előlem, hosszas, fájdalmas kínhalált halt volna, mielőtt fejbelövöm magam. Ezen nem változtat az sem, hogy az elmúlt egy évben szőke fürtök és kék szemek vonzásában éltem a napjaimat, ennyire azért nem lehet fontos a Lady. - Úgy véled, hogy lehetsz annyira pimasz, hogy te vonsz engem felelősségre? – Kérdezném elsőre, de már gyenge vagyok hozzá. Túl sok év telt el, és ez most felhívja a figyelmemet rá, bármikor elveszíthetem, véglegesen. Van értelme akkor továbbra is eltaszítanom, ha már nem kér a védelmemből ilyen áron? Ha el is mondom az igazat, legalább megnyugodhat, nem az ő hibája volt az, hogy mindez így alakult köztünk. – Mindig is érdekelt. Azért tettem, hogy megvédjelek. Ha gyűlölsz, az okkal van kislányom. Azért, hogy ne is akarj velem lenni. Ha megtetted volna, veszélybe kerülsz. Fel kellett ezért áldoznom mindent. – Szúrós szempárja akár az anyájáé, amikor még önmaga volt, és nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan ő képzelte. Ez az én átkom, s bánatom, hogy egyszerre imádom az én kincsemet, és viselem az ostorcsapásait, amit álcázott ridegségem folytán el kell szenvednem. Teljesen joggal támad, felhúzta a tövisfalakat, bizonyára tönkretettem a másokhoz való viszonyát is. - Már felnőtt vagy... ha kívánod elmondhatom a miérteket. Az édesanyád halála nem baleset volt. Az én hibám, mégis kétlem, hogy ennél is jobban gyűlölnél. Vagy ha mégis... alaposan alábecsültem az érzelmeid fokozatait. – Állok fel, és picit közelebb lépek az ülő lányhoz, ám ez pusztán automatikus reakció, nem kívánom megérinteni a vállát, csak mielőtt belekezdenék, kell valami kis... szünet.
Nem is tudom, hogy pontosan milyen reakcióra számítok. Arra, hogy mondjuk mérges lesz, vagy arra hogy nem érdekli? Eddig is ebből állt az életem nem? Nem érzem úgy, mintha olyan nagyon fontos lennék, hiszen nem sok időt töltött el velem eddigi életem során, azóta meg még kevesebbet, hogy elkezdtem a sulit is spanyol honban. Ezek után szerintem nem csoda, ha valamit... ki akarok csikarni belőle. Érzést, látni, hogy aggódik. Legyen mérges, kiabáljon velem, ordítson, legyen felháborodva, legyen kiakadva, csak... mutasson már végre valamit! Nem akarok én tényleg semmi mást, csak hogy úgy érezzem jelentek neki végre valamit, hogy tényleg sikerült végre megbántanom, kiborítanom... felhívni magamra a figyelmét. Na persze, amikor megérkezem én próbálok lazán viselkedni, simán ledobom magamat az első ülő alkalmatosságra, mintha mi se történt volna, mintha nem hamisítottam volna alá az aláírását, mintha nem az engedélye nélkül jöttem volna el ide csak úgy, mert épp olyan kedvem volt. Oh nem, ez nem kedv kérdése, fel akartam őt húzni, csak úgy fest, hogy megint nem sikerült, mert az arcán nem látom az idegesség egy apró kis nyomát sem. Biztosan jól álcázza! Neki kellene idegesnek lennie, helyette egyszerűen csak képes megkérdezni, hogy innentől itt látogasson-e meg? Persze, hogy ezek után bennem kezd el az a tőle várt idegesség rohamos tempóban kialakulni. - Nem érdekel, hol látogatsz meg, eddig se érdekelt igazán, hogy mi van velem. - rántom meg a vállamat. Az az egy-egy találkozás egyszerűen nem számít. Az... semmi igazából, nem apa-lánya kapcsolat, hiszen alig találkoztunk. Nem volt az életem része már jó ideje, szóval igen örülhet neki, hogy nem hívom Philipnek, hanem még a számra jön az apa is. Több kapcsolatom volt a suliban a legtöbb tanárommal, mint vele és ez elég nagy szegénységi bizonyítvány apai részről. - De a nyarat jó eséllyel nem itt töltöm, mert nem olyan, mint a spanyol suli, szóval majd szeptembertől látogass csak, ha épp ráérsz. - majdhogynem oda se nézek, de a szavaim nagyon is keserűek. Mintha olyan sokszor jött volna és mintha engem érdekelt volna, hogy meglátogat. Évről-évre kevésbé és pont e miatt igen még egyet oda akarok szúrni, hogy még a nyarat is máshol töltöm, mert ahhoz van kedvem, mert azt akarom és neki semmi beleszólása sincs, hogy mikor és mit csinálok. Eddig sem viselkedett úgy, mintha az apám lenne és persze most sem teszi azt. Nem csoda, ha dacosan és idegesen nézek rá, finoman szólva is szúrós tekintettel. Igen... a fenébe is, arra számítottam, hogy legalább ideges lesz! Hogy leteremt a lábamról, hogy abból úgy érezhetem, hogy tényleg aggódott, hogy nem tudta, hogy mi van, hogy fontos vagyok, de idejön rezzenéstelen arccal... Marhára nem is érdekli az egész, akkor meg nem is kell engem meglátogatni, mert egyáltalán minek? Nem is akar! Mintha csak valami hülye kötelező feladat lennék számára, amivel kénytelen foglalkozni, mintha még a munkája is jobban érdekelné, mint én.
Leticia csak a lényeget nem tudja, és ez így van jól. Utáljon, legyen velem gyűlölködő, mégsem ez számít. Az a lényeg, hogy megvédhessem. Akár még magamtól is. Nem tudhatom, hogy az életben maradt banyáknak mikor lesz hatása rajtam, még az is lehet, hogy Agnese-t beszervezik, és ha az én lelkem oda, akkor csakis az utódom lehet majd a célpont. Eddig tökéletes biztonságban volt, hetekig dolgoztam a védőbűbájon, hogy senki nem bánthassa a kicsim. Mert így gondolok rá, bármennyire is ritkán látom, nem akarom, hogy elvágyódjon. Nem élhetünk már normális családként, hiszen ha rá nézek, akkor meghasad a szívem, ahogyan a szőke kékhajú szépséget látom, aki az anyja volt, és én tudom, hogy mivé vált, mielőtt meg kellett ölnöm. A sors iróniája, hogy a lady is nagyon hasonlatos ehhez a körhöz, igaz, viselkedésében teljesen más, bár ha belegondolok, hogy Yermouth asszonyság is egykor romantikus alkat lehetett, mielőtt romba döntötte életét az a sötét éjszaka. Azóta rideg, fenntartásokkal viseltetik az élet dolgai iránt. No de vissza Leticiához. A kislányom az életem, és az enyhe megdöbbenés komoly túlzás ahhoz képest, ami kerülgetett, amikor megláttam egy aláhamisított kilépőt, amivel végülis távozott a spanyol varázslóképzőből. Nyomozó vagyok, felismerem, csak ő tehette. A tanári kar egy ösztöndíjat emlegetett, méghozzá a Roxfortba. Első dolgom volt, hogy azonnal expresszbaglyot indítotam útnak Dumbledore-hoz hogy létezik-e ez. Kérésemre megvizsgálta az említett tanulót, a legnagyobb titokban persze. A háttérről ugyan mit sem tudni, hogy ki áll a titokzatos alapítvány mögött, valaki valóban támogatja a lányom előmenetelét anyagilag, ám hogy tőlem nem kért engedélyt, az biztos. A már megszokott higgadtságomat nehéz elővennem, hiszen ez nem egy átlagos ügy, az egyetlen lányomról van. Mégis, amire visszaérek a Roxfortba, úgy tudok tenni, mintha a világ letermészetesebb dolga lenne, hogy a lányom átvert, és valaki a lelkére pályázik. Vagy éppen az enyémre közvetve. A tanári szoba nem nekem van fenntartva, ám mint oktatási felügyelő van bejárásom, így most mindenkit kiutasítottam, így én várakozom egyedül a helységben. Miután belép, és lehuppan, nem lepődöm meg, hiszen az utóbbi években olyannyira eltávolodtunk, már nem az a szőke copfos kislány, aki órákon át követelte, hogy ne menjek el, szorítsam magamhoz. Mindkettőnk szíve megkeményedett, már nincs visszaút, gyűlöl, én akartam, hogy így legyen. Csak így óvhatom meg. - Leticia... – Már régen nem hívom Kishercegnőnek, nincs rá igénye. Bejelentette pár éve, hogy örüljek, hogy nem Philipnek hív. Nem sóhajtok fel, nincs értelme. Így rendeltetett. – Szóval átjelentkeztél. Innentől fogva itt látogassalak meg? – Kérdezem összekulcsolt kezekkel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nagykorú boszorkány, megteheti, hogy nem kér a beleegyezésemből. Ugyan már nincsen rajta a nyomjel, még mindig számadással tartozik. Ettől most eltekintek, fontosabb, hogy az okokra rájőjjek. Az igazgatót pedig kérni fogom, hogy itt is szőjjük meg a bűbájt, hogy mielőbb védelem alá kerüljön. Dumbledore köztudottan erős varázsló, vele nem hetekig fog tartani.
Itt vagyok lassan három hete, a vizsgák és a különbözeti tesztek nagy részét már sikerült letenni. Nem volt olyan vészes, meg hát ha van segítség akkor még annyival is könnyebb a dolog és szerencsére nekem volt. Egyébként sem vagyok kifejezetten rossz eszű, hogy gondot okozzon, no meg év közben az előző sulimban is elég sokat tanultam ahhoz, hogy már meglegyen itt a kellő alapom mindenhez. Az viszont meglepett, hogy úgy fél órája szólt nekem be az egyik prefi a szobámba a tetejében, hogy mennem kell a Tanáriba, mert McGalagony sürgősen beszélni akar velem valami fontos ügyben. Jó-jó új vagyok és lehet hogy valamelyik vizsga nem sikerült olyan jól, mint hittem... bár azért nagyon remélem, hogy nem erről van szó. Nem szívesen tölteném azzal a nyarat, hogy tanulok, az nem valami szórakoztató. Sokkal izgalmasabb lehetőségnek tűnik az új tanárnő birtokának felfedezése, ha már meghívott magához a nyárra. Nagy nehezen végül csak rászánom magamat, hogy összecuccoljak, az új szobatársaknak még felmutatom a csuriba hajtott ujjaimat, aztán már libbenek is kifelé azzal a megszólalással, hogy tuti itt vagyok egy tíz perc múlva, minden bizonnyal csak valami apróság, vagy félreértés... semmi fontos. Persze talán valahol a lelkem mélyén arról is van sejtésem, hogy lehet itt más is az ok... más valaki történetesen. Igazából kb. itt az ideje annak, hogy apa lassan rájöjjön a tényre, már nem vagyok ott a suliban és tuti, hogy nem fog neki örülni és ahogy ismerem úgyis az lesz az első lépése, hogy ide jön, miután elment Spanyolországba. Legalább jól megjáratom, ha már amúgy sem képes velem érdemi mennyiségű időt eltölteni... baromira megérdemli az a nagy helyzet. De egyelőre ennek a lehetőségét elpakolom valami hátsó polcra az agyamban és arra gondolok tényleg valami vizsgával kapcsolatos apróság lehet, vagy az átjelentkezési papírokhoz kell valami kiegészítés, tudom is én. Hamarosan tehát már az ajtó előtt állok. Nagy levegő és nyomom is le a kilincset két apró koppantás után az ajtón. Hívattak, szóval nem hiszem, hogy még arra is várnom kell, hogy a tanárnő szóljon, hogy bemehetek. Az ajtó nyílik, én pedig már bent is vagyok és hát... odabent nem pont McGalagony az, akit sikerül kiszúrni, hanem történetesen ismerősebb alak. Nincs semmiféle csúcsos süveg, csak a jól ismert széles karimás kalap, meg persze a zord tekintet, ami nem lep meg. - Öhm... apa... hali! - az első meglepettség után behúzom szépen magam mögött az ajtót, mintha mi se történt volna. Szépen beslattyogok és lehuppanok a legközelebbi székre, fotelbe, akármi is van közel, nekem akár még egy ócska puff is jó, de a tudtára akarom adni, hogy nem kérek atyai ölelésből, meg hasonlóakból. - Mi a helyzet? - ártatlan pislogással vegyített kérdés, mintha csak nem lennék pontosan tisztában azzal, hogy ő már tudja csak úgy leléptem a suliból, aláhamisítottam az aláírását és átjelentkeztem máshová, hogy ő még csak ne is tudjon róla, és minden bizonnyal most azért kellemesen fortyog a dühtől... hát... pech, marhára sajnálom... komolyan... Ja nem!
