2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A lány olyan mértékben méregetett, hogy nem tudtam, mit tegyek. Elkezdtem vakargatni a karjaimat és a sarkaimon hintáztam, mire végre megszólalt. Örültem neki, hogy nem kezdte el a litániát, amit ilyenkor szoktak mesélni, mivel mardekáros vagyok. Mindenki azt hiszi, hogy csak azért, mert zöld egyenruhám van, rossz ember vagyok. Pedig engem a becsvágy és a célratörekvés hozott ide, mivel nem tudom elviselni, hogy bármilyen akadályba ütközzek, és ne tudjam megoldani. Silent volt a lány neve. Fura egy név, de nem említettem meg neki. Tényleg illett volna rá, ha nem talált volna ki olyan sértéseket, amiket a fejemhez vágott pár perccel ezelőtt; vagy lehet, hogy már akár egy órája is itt lehettünk? Nem tudtam volna megmondani, de az biztos volt, hogy tetszett neki az ötlet. Elindult a lépcsőn, én csak néztem, ahogy rálép az első, majd a második lépcsőfokra. Meg akartam várni, hogy lemenjen, vagy legalábbis eltűnjön a látómezőmböl, hogy én nyugodtan kinézhessek még egyszer az ablakon, hogy biztosan nem akar-e az a lény visszajönni a toronyba. Már épp készültem kinézni az ablakon, mikor a lépcső felől valami zaj hallatszott. Gyorsan odafutottam, és láttam, hogy Silent az oldalára borulva fekszik, a keze a feje alatt volt, hála égnek, valószínűleg így nem ütötte meg magát nagyon. Közelebb mentem hozzá, majd rázogatni kezdtem. Nem mozdult, mire én a nevén kezdtem el szólongatni. Megnéztem a pulzusát, de azzal minden rendben volt. Nem tudtam, mit tegyek, mire egyszer csak fülsüketítő hangot hallottam az ajtó irányából. Odafordultam, mire az ajtó kivágódott a helyéből. Egy gyors pajzsvarázslattal kivédtem az ajtóból származó apró csavarokat, és megláttam az ajtóban a tanárokat, és még egy diákot, akit korábban a tisztáson láttam.
Elsőre nem tudtam neki válaszolni. Még mindig alig bírtam megmozdulni. Egy pillanatra mintha minden lelassult volna. Tompán hallottam a hangokat és a látásom is kezdett homályosulni. Megráztam a fejem, majd megdörzsöltem a szemeimet. Még mindig rosszul vagyok. Megpróbáltam kicsit lenyomni a fejem és mélyeket lélegeztem. Pár perc múlva már jobban voltam, de még mindig kicsit fájt a fejem. Csak ez után bírtam bármit is kinyögni. - Nem tesz semmit. Bajban voltál, így persze, hogy segítettem. – Megkíséreltem felállni, de abban a pillanatban, hogy kiegyenesedtem elszédültem és nekiestem a falnak. Reménykedtem benne, hogy ez csupán átmeneti állapot és hamarosan elmúlik. Bizonyára csak a dementor elleni harc miatt vagyok ilyen rosszul. Valószínűleg az idegesség teszi, meg a kimerültség. - Egyébként nekem is ez volt az első. – Gondoltam, hogy még nem találkozott dementorral. Hogyan is lett volna ez lehetséges. Ők az Aszkabant őrzik, így kétlem, hogy az iskolából túl sok diák találkozott volna már velük. De annál többen fognak, ha nem állítjuk meg ezt az izét. Még mindig nem teljesen értettem ezt az egész helyzetet. Először is, itt van egy dementor, aminek marhára nem itt a helye. Másodszor, egy vadidegen lány szövetséget ajánlott, amit én elfogadtam. És a mi a legfontosabb, hogy képes voltam megmenteni egy mardekáros életét! Én, akinek minden oka meg van rá, hogy gyűlölje őket, most mégsem voltam képes csak így itt hagyni az egyiküket. Az is igaz, hogy ez a lány normálisnak tűnt. Képes volt köszönetet mondani, nem kritizált… talán mégsem mindegyikük egyforma. Lehet, vannak kivételek közöttük. Ebben a pillanatban furcsán meleg érzés töltött el. A mardekárosok közelében mindig olyan rideg vagyok, hogy gyakran el is felejtem, hogy ők is csak emberek. Mondjuk, jó okom van rá, de ez a lány… ki tudja, esetleg még jóba is lehetünk egyszer. A terve mindenesetre érdekesen hangzott. Incendio? Akár be is válhat. Hogy ez nekem miért nem jutott előbb eszembe? - Ez egy zseniális ötlet! – mondtam, majd újra átgondoltam azt, amit mondott. Egy apró részletre csak most figyeltem fel. - A nevem? Még nem mondtam volna? – Most, hogy így végig gondoltam tényleg nem említettem meg neki a nevem. Eddig nem bizonyult fontosnak. Az övé viszont… Ebony… ismerős volt. Mintha már hallottam volna valahol. - Hát, örülök, hogy megismerhettelek Ebony! Az én nevem Silent. Már éppen indultam volna meg felé, amikor ismét szörnyű fejfájás tört rám. A szoba elkezdett velem forogni, így a falon végig csúszva a földre estem. Becsukott szemmel igyekeztem mély lélegzeteket venni, de nem akart csillapodni a rosszullét. Mikor lesz már végre vége ennek?
Mikor már úgy éreztem, minden lehetséges eszköz, amivel megmenthettem volna magam, használhatatlan volt a számomra, feladtam. A patrónus bűbájomra nagyon büszke voltam és még soha nem szenvedett kudarcot. Az is igaz sajnos, hogy ezelőtt még sohasem kellett igazi dementoron használnom. Láttam már mumus-dementort, álmodtam már velük, amikor kiütött az a balhé, hogy az Azkaban helyett a sulinál lófráltak, de még sosem álltam szembe eggyel sem. Úgy érzem, kész csoda, hogy egyáltalán ki tudtam lőni egy bűbájt a pálcámból. Éreztem, hogy a jobb csuklóm nagyon fáj. Megnéztem, és nem volt eltörve, de meghúzódhatott, mikor a földre estem. Gyorsan elsuttogtam egy varázsigét, így legalább a fájdalom alábbhagyott. Később majd foglalkozok azzal, hogy mi lett a kezemmel. Felültem úgy, hogy bal kezem a térdemen nyugodjon, és körülnéztem. A dementor eltűnt, a Hollóhátas lány pedig olyan ijedten nézett velem farkasszemet, hogy nem tudtam hirtelen, nem képzelődöm-e. Megtippeltem, hogy ő is megpróbált patrónust idézni; és ezért nagyon hálás is voltam neki. Nem hagyott itt, hanem szembeszállt a szörnyeteggel. - Kössz – mondtam neki, és kissé elmosolyodtam. – Te találkoztál már dementorral korábban? Ha nem tűnt volna fel, én még nem – vallottam be, csak hogy nehogy azt higgye, hogy eredetileg is ilyen béna boszorkány vagyok. Nem vagyok tehetségtelen, csupán ritkán használom a varázslási képességemet, hacsak nem muszáj. Mindettől függetlenül Bűbájtanból kiemelkedően jó voltam, minden bűbájt majdnem probléma nélkül végre tudtam hajtani. - Figyelj, nagyon hálás vagyok, amiért megmentettél – kezdtem, mire ismét suhogó hangot hallottam. Arrafele néztem, mire a dementor épp a toronytól messze szállt el. Felálltam, és megnéztem, merre ment. A tisztásra, ami csupa hó volt. Nehéz volt elismernem, hogy tényleg sokat köszönhettem ennek a lánynak. Nem szokásom tartozni senkinek, így megpróbáltam kitalálni, hogyan juthatnánk ki. Ha már egyszer mindketten belekeveredtünk ebbe a zűrbe, legalább megpróbálkozhatunk. Bár abban is reménykedhettünk, hogy valaki időközben meghallotta a sikításomat, és elfutott segítségért a kastélyba. – Van egy ötletem – vetettem fel. – Incendioval talán kreálhatunk valamit, és kijuthatunk innen, ha már egyszer az ajtót lejégtelenítettük. Mit szólsz? Egyébként mi a neved? Én Ebony vagyok.
Nem hittem a szememnek. Alig hogy a lány kiosztott milyen buta vagyok, hogy levitációs bűbájt akartam használni ( ami valóban hülyeség volt, de akkor nem jutott jobb az eszembe) és miután az ablakon kihajolva sikított egyet, rögtön megláttam azt amit nagyon nem akartam. Egy dementor! Reménykedtem benne, hogy a lány szimplán csak képzelődőt és valóban nem volt itt, de most a rémkép valósággá vált. Rögtön a lányra vetette magát, és elkezdte elszívni a boldogságát. Próbált védekezni, de túl kevés ereje maradt. Gondolkodás nélkül vettem elő a saját pálcámat, majd elmondtam a varázsigét, és megpróbáltam visszaűzni a dementort oda ahonnét jött. Végül sikerült kikergetnem a toronyból és egészen addig le se engedtem a pálcámat, amíg el nem tűnt a szemem elől. Aztán a farkas patrónusom köddé vált. Mintha ott se lett volna. Rettenetes gyorsasággal vert a szívem. Talán eddig még sose volt ilyen szapora. Úgy éreztem, hogy mindjárt összeseket, de aztán eszembe jutott a mardekáros lány aki még mindig a földön feküdt. Gyorsan odarohantam hozzá és mellétérdeltem. -Héj, ő… – kezdtem volna bele, amikor rájöttem, hogy még a nevét sem tudom. Mindegy. Nem ez volt a lényeg. - Jól vagy? Esetleg tudok valamit tenni érted? Fogalmam sincs mi üthetett belém. Hisz simán itt hagyhattam volna, hogy a dementor végezzen vele. Akkor nekem eggyel kevesebb gondom lenne most. De mégis… én itt maradtam. Oké, hogy sikerült elűznöm ezt az izét, de mi lett volna akkor, ha nem? Mindketten itt halunk meg? Mondjuk ez most nem különösebben izgatott. Csak néhány percnyi gondolkodás után jöttem rá, hogy miért is maradtam itt. Nem azért, mert meg akartam mutatni mérhetetlen nagy tudásom, vagy, mert az előbb kigúnyolt. Valami egészen más dolgot éreztem. Már az elején, amikor elkezdtem beszélgetni ezzel a lánnyal tudtam, hogy nem olyan lesz, mint a többi diáktársa. Valahogy ő olyan más volt. Nem akart keresztbe tenni nekem, vagy piszkálni. Egyszerűen a segítségemre szorult. Talán nekem esik a legnagyobb nehezemre kimondani ezt, de… talán ő mégsem olyan rossz ember… És talán még egy kicsit bízok is benne. Bár ugyan nem tudom, hogy mégis miért, de meg tudok. Nem azt mondom, hogy ezek után minden egyes titkomat rábízom, de nem leszek vele olyan ellenséges, mint amilyen voltam és amilyen szoktam lenni úgy alapból a mardekárosokkal. Ennyi talán még belefér. De továbbra is fenntartom a nézeteimet a többiekkel kapcsolatban, és még mindig él a tervem. Egyetlen kivétel nem ment meg több száz másikat. Nagy nehezen vergődtem oda az egyik ablakkal szemben lévő falhoz, miközben próbáltam elnyomni pár francia, hát nem éppen kedves szót, de kevés sikerrel jártam. Ezt a varázsigét még szinte sose használtam, és sokkal több energiámat emésztette föl, mint ahogy azt először gondoltam. A falnak dőlve meredtem az ablakra, és vártam, hogy visszajön-e a demnetor. Néhányszor rápillantottam a lányra, hogy megbizonyosodja róla, minden rendben lesz vele. [You must be registered and logged in to see this link.]
Már megint ez a dementor! Nem is tudom, mi lenne rosszabb. Az, hogyha valóban kidobna az ablakon, vagy ha tovább kéne hallgatnom ezt a butaságot. A becenevét illetően nem tudom, mi baja van vele. Szerintem nagyon is illik rá ez a kifejezés. Hisz úgy viselkedik, mint egy kényes kis hercegnő. De azt a nevet már valaki más viseli, így neki maradt ez. − Ó köszönöm felség, hogy ily kedvesen próbál segíteni abban, hogy előbb odaérjek! – mondtam széles mosolyra húzva a számat. – De ragaszkodom ahhoz, hogy csak ön után! – Amint elhangzott ez a mondat, a kezemmel egy kecses mozdulat kíséretében az ablak felé mutattam. A következő percben olyan gyorsan viharzott el, hogy még a port is felkavarta maga mögött. Ennyire beképzelt lenne? Vagy szimplán csak ilyennek született? Minden esetre most kétszer is átgondoltam, hogy biztos jó ötlet volt-e bele menni ebbe. A szövetség valóban igen csábító ajánlat volt, de messze nem a legjobb dolog. Nem tudtam megbízni benne teljesen. Elvégre mégiscsak egy mardekáros. És bár valóban másnak gondoltam, mint a többieket, nem tudtam hihetek-e neki. Túl sok volt a kérdés vele kapcsolatban, és én bármennyire is gondolkodtam nem kaptam rájuk választ. Még idáig is elhallatszódót a magas sarkújának a kopogása. Ilyen zaj mellett képtelen voltam tovább gondolkodni, és már indultam a lány után, amikor egy jeges fuvallat csapott meg. Hirtelen az egész helységben néhány fokkal lejjebb esett a hőmérséklet. Körbefordultam, de nem láttam semmit. Fölöslegesen izgattam magam, hogy talán mégis van itt valami. A következő percben azonban az összes bagoly az ablakok felé repült iszonyatos tempóban. Még a fejemet is le kellet húznom, amikor az egyik felém repült. Először nem értettem, miért siettek el ennyire. Csak bután néztem utánuk ki az ablakon. Még sose láttam, hogy valami ilyen gyorsan elmenekülne. Hirtelen a lány hangát hallottam meg a hátam mögül. Ezek szerint visszajött. Ismét a dementor felől kérdezgetett. Igen… határozottan hívogatónak tűnik, hogy most azonnal kiugorjak az ablakon. − Ugyan már jégkirálynő nem kell ennyire dementor mániásnak lenni. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára fogsz majd velük találkozni egy szép toronyban! – Kicsit sem akartam ezzel semmire sem utalni. Csak arra, hogy várhatólag mi lesz belőle a jövőben. Bár valóban kezdet érdekelni, hogy mi is folyik egészen pontosan a kastély környékén. Nyáron igencsak ritka, hogy bármikor is olyan hideg legyen, hogy meg lehessen fagyni. Gondolkodni kezdtem. Nekidőltem egy oszlopnak és még mindig a tájat nézve törtem a fejem, hogy vajon mit is kéne csinálnom. Itt hagyhatnám, és úgy tehetnék mintha semmit sem láttam volna. Vagy talán el kéne mondanom neki, hogy talán igaza van. Na, jó ez felejtős! Nem akarom, hogy elkezdjen papolni, hogy ő mind végig pontosan ezt mondta. Ez ráér később is. De miért jött vissza a lány? Biztos, hogy nem azért, hogy megnézze jól vagyok-e. Lehet hallottam a szárnycsapkodásokat? Elindultam lefelé a lépcsőn. Nem igazán fogalakoztam a lánnyal. Ki akartam deríteni mi történt egész pontosan. Már ott álltam az ajtó előtt, amikor láttam, hogy teljesen be van fagyva. Hiába próbáltam felfeszíteni kézzel, vagy varázslattal nem nyílt ki. Így gyorsan visszasiettem a toronyba. A lány még mindig ott állt. Eszembe jutott egy megoldás, amivel ki tudtunk volna jutni, de kétlem, hogy tetszett volna neki. − Ugorj ki az ablakon! – mondtam, majd mielőtt bármit is mondhatott volna folytattam. – Nyugi nem lesz semmi bajod! Levitációs bűbájjal simán le tudlak jutatani egy karcolás nélkül. Csupán reménykedni tudtam benne, hogy nem fog teljesen örültnek nézni és bele egyezik a tervembe. És, hogy miután ő lejutott engem sem fog idefent hagyni.
Hogy komolyan gondoltam-e azt, amit mondtam? Még jó hogy! Bármit el tudtam képzelni a mardekárosokról. Nem egyszer láttam már, hogy csak a saját maguk szórakoztatására űztek gúnyt másokból, vagy keverték a kisebbeket bajba. De még saját háztársaiknak is keresztbe tudtak tenni, ha nagyon akartak. Akkor meg mit akar azzal, hogy el vagyok tévedve? Inkább neki kellet volna valami meggyőzőbb sztorit kitalálnia. Bár még akkor is kételkedtem volna a szavában, talán hihetőbb lett volna. De az, hogy egy dementor itt legyen! Ez még egy olyantól, mint ő is gyenge lett volna. De legyen. Úgy teszek, mintha egy pillanatra elhinném, amit mond. Bólogatok, és közben próbálok nagyon értelmes arcot vágni, de mellette nem hiszem, hogy túlságosan sikerülne. Nem sűrűn figyeltem arra mennyire borult ki. Engem nem különösebben izgatott, hogy egy újabb mardekáros lesz rám dühös, és talán esküdik bosszút ellenem. Legalább kevésbé lesz, fájdalmas majd mikor keresztbe teszek nekik. Igaz az még elég messze van. Lehet addigra már nem is lesz itt a lány. Még a fenyegetőzése is gyatra volt. Amint elmondta a mondandóját halkan felnevettem. Sose hallottam még ilyen rémes ijesztgetést. Túlságosan is lányos volt ahhoz, hogy bármiféle félelmet keltsen bennem. Még egy nyúltól is jobban megrémültem volna, mint tőle. Csupán egy hajszál választott el a röhögéstől. Visszament az ablakhoz. Talán még mindig próbálta elhitetni velem, hogy igenis azt látott amit. De előbb magát kellett volna meggyőznie erről. Nyilván ezért is ment vissza a párkányhoz. Számomra már unalmassá vált ez a beszélgetés, így elindultam lefelé a lépcsőn, amikor utánam kiáltott és odahívott az ablakhoz, hogy megnézzem, tényleg igaza van. Vonakodtam odamenni. Bizonyára csak meg akart tréfálni. Nem tudtam mire számítsak. Hogy az előbbi kis felbosszantásáért ki fog lökni az ablakon, vagy, hogy szimplán csak a képembe vág valamit. De végül belementem. Legrosszabb esetbe majd békává varázsolom. Amikor kinéztem az ablakon egyáltalán nem az várt, amire számítottam. Szó sem volt semmilyen átverésről. Tényleg látott valamit a lány. Bár az is igaz, hogy én egy szürke, csuklyás alakot sem véltem felfedezni, a tisztást hó borította. Valami volt ott. Azt hiszem egy diák, de nem vagyok biztos benne. − Nyert! Tényleg van ott lent valami. De még mindig nem biztos, hogy egy dementor. – mondtam unottan. Bár elsőre úgy hangzott nehezemre esik elismerni, hogy igaza van, nem ez volt a helyzet. Én is csak ember vagyok, nem vagyok tévedhetetlen. Amint megadtam az igazát, azonnal szövetséget ajánlott. Azt mondta nem fog többet leosztani, ha normálisan fogok viselkedni. Ebben az egyességben két bökkenő is volt. Egy, én teljes mértékben normális voltam vele, amíg ő fel nem kapta a vizet. Kettő, ő egy mardekáros! Azt hiszi, hogy csak úgy belemegyek az kis játékaimba? Bár mondjuk… Végül is miért ne? Ha ez a lány az én oldalamon fog állni, sokkal egyszerűbb lesz kiderítenem a csoportjának a piszkos kis titkait. Sőt talán még a legtöbb esetben hasznát is vehetném a szövetségünknek. Nem mellesleg a bosszúm végrehajtásakor is jól fog jönni. - Rendben van Őkirálynői jegessége! Áll a szövetség! – mondtam majd féloldalas mosolyra húztam a számat. Fogalma sincs, hogy ezzel mekkora lehetőséget adott a kezembe.
Éppen a bagolyházba tartottam a kezemben egy kis cetlivel. Semmi különös nem volt rajta. Csupán az e havi üzenetem a szüleimnek. Minden hónapban küldtem nekik egy üzenetet, amire szinte mindig ugyan az volt ráírva. Hogy jól vagyok, jól érzem maga, és az iskola egyszerűen mesés. Bár ez nem mindig volt igaz, inkább ezt írom, minthogy egyszer véletlenül elolvassák és kiderüljön, hogy valójában nem is vagyok itt annyira boldog. Bár valószínűleg nem nézték meg az üzeneteimet, mégis jobb volt vigyázni velük. Mindig meg tudtak lepni valami újjal. És az ő esetükben, ha bárkit megleptek valamivel az sose sült el jól. Már majdnem felértem a lépcsőn, amikor megpillantottam egy lányt. Sejtelmem sincs mit keresett ott, hisz ilyenkor még mindenki javában aludni szokott. Vagy lent vannak a nagyteremben. Lényegében csak ezt a helyet hagyták mindig ki a reggeli sétájukból. A lány teljesen ledöbbenve ült az egyik ablakpárkányon és kifelé bámult. Nem tudom mit, de elég érdekes lehetett. A kérdésére viszont teljesen megfagyott bennem a vér. Dementor? Itt? Az nem lehet! A dementorok engedély nélkül nem tartózkodhatnak itt. Kellet lenni valami logikus magyarázatnak erre. Biztosan csak elkóborolt. Igen! Csak ez lehetett. − Bizonyára csak eltévedt. Néha előfordulhat az ilyesmi. – mondtam teljes nyugalommal, bár egyáltalán nem voltam az. Sőt inkább rettegtem. Ha valóban igaz az, amit a lány mondott és az, amit látott tényleg egy dementor volt, akkor talán szólni kéne egy tanárnak. Csendben mentem oda a baglyomhoz. Néhányszor végig simítottam a tollait a fején, majd ugyan úgy a szárnyain. Mindig ezt csináltam mielőtt elküldtem volna a levelemmel. Mondhatni ő volt az egyetlen barátom. Kicsi korában találtam rá egy erdőben. Ki volt esve a fészkéből és az anyja is magára hagyta. Ezért hazavittem, adtam neki enni és inni, majd amikor pár nap múlva visszavittem oda ahol találtam, és otthagytam. Gondoltam így sokkal jobb lesz neki. Azonban legnagyobb meglepetésemre utánam szökdécselt, mivel akkor még nem tudott repülni. Így lényegében én neveltem fel. Gyorsan rákötöttem a lábára a küldeményt, odavittem egy ablakhoz, és szinte rögtön el is szállt. Mikor már csak a halvány körvonalát láttam visszafordultam a lányhoz. És rögtön ki is szúrtam a szememmel azt a bizonyos zöld színt. A lány a mardekár egyik tagja volt. Így már kicsit érthetőbbé vált, hogy miért is látott a birtokon dementort. Eléggé nehezemre esett elhinni, hogy valóban látott valamit. De még ha igazat is mond, ki tudja, hogy nem csak egy furcsa képzelgés része? Nem tudtam mennyi ideje lehet itt. Lehetséges, hogy már éjszakai is itt volt, és akkor elég valószínű, hogy az alváshiány idézte elő nála ezeket a rémképeket. Mindenesetre most már kevésbé voltam megijedve. − Biztos, hogy dementort láttál? Vagy csak szimplán szórakozásból mondtad? – mondtam karba téve a kezeimet. Szúrós pillantást lövelltem felé, de nem azért, mert bármi bajom lett volna vele, mint a legtöbb olyan emberrel, aki a csoportjába járt, szimplán kíváncsi voltam. Kivételes alkalmak egyike volt, amikor képes voltam úgy hozzá szólni egy mardekároshoz, hogy nem akartam semmi bántót mondani. Miközben a lány válaszára vártam, gondolkodni kezdtem. Kétlem, hogy tőlem akarta ezt megkérdezni. De akkor miért tette? Lehet azt hitte, hogy valaki más jön. Vagy nem is biztos, hogy tudta, hogy ki fog feljönni. Egyszerűen csak megkérdezte. De ha így áll a helyzet, akkor egy tanártól is megkérdezhette volna, ha ő jött volna ide. Vagy valaki olyantól, akinek nem kellet volna tudnia erről. Mindenesetre, óvatosabb is lehetett volna. A Roxfortban nem szabad csak úgy meggondolás nélkül kérdéseket feltenni valakinek.
