2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az a nagy igazság, hogy nem nagyon érdekelnek mások. Ő sem különösebben. Lehetne tőlem szegény is, akkor se valószínű, hogy máshogyan viszonyulnék hozzá, vagy legalábbis elég csekély az esélye, de azzal, hogy folyamatosan még ki is oktat még inkább megnehezíti a kommunikációt és valahogy nem tudom elképzelni, hogy jól ki tudnék jönni vele. Miért lenne az baj, hogy nekem jó itt? Meg vannak a magam céljai, attól hogy vérfarkas vagyok még nem kell minden áron elmennem, hogy szembeszálljak a szabályokkal. Igen, pocsék dolog havonta inni azt a rettenetes löttyöt, leszívja az erőmet, de elviselem és egyébként is annyi a célja, hogy ne ártsak másoknak. Ha elmennék, akkor meglenne az esélye, hogy olyan helyen kötök ki, ahol kárt tehetek másokban. Én pedig ezt szimplán csak nem akarom kockáztatni, nem bűn az. - Nem minden nevezhető hibának, van ami szimplán döntés kérdése. - rántom meg a vállamat. Nincsenek barátaim, de nincs is rájuk szükségem. Volt egy falkám, voltak olyanok, akik körülvettek, és volt olyan is köztük, aki végül elárulta a többieket. Nem építek ki túl könnyen bizalmat másokkal és nem is bánom ezt. Jó nekem így, inkább legyenek hű társaim közös céllal, mint barátaim, vagy olyanok, akik barátnak mondják magukat, hogy aztán amikor igazán kemény a helyzet mégis cserben hagyjanak. Nem hiszek én az effélében az a baj. - Csupán nincs rá szükségem. Ha neked igen, hát elmész, én pedig nem. - nem láttam sosem értelmét ennek. Eleget voltam már az utcán, eleget éltem odakint, eleget voltam a vadon része. Most egy biztos helyen vagyok, falak között, emberi körülményekkel, mégis miért akarnék elmenni sátorozni, ahol aztán megint csak a természetnek vagyok kiszolgáltatva? Nem ismer engem, nem ugyanazok az igényeink, még akkor sem, ha sejtette, hogy mi vagyok. Nem minden vérfarkas egyforma, mint ahogyan az emberek sem egyformák. - Árva vagyok, egyedül nőttem fel, majd egy falkával, akik végül szétszéledtek. Nem vágyom el innen, mint te. Gondolom... mindig meg volt mindened igaz? És nem csak a pénzről beszélek, ezért nem értheted ezt. - az én dolgaimat, az én érzéseimet, mert nem élte át. Maximum megpróbálhatja elképzelni, de fogalma sincs róla, hogy milyen életem volt. Én se tudok róla sokat, de a hozzáállása alapján azt mondanám, hogy azért pozitív tapasztalati vannak, hogy az élete nem arról szólt, hogy az anyja utcára tette, amikor nem tudta elfogadni, hogy vérfarkas, vagy hogy magának kellett gondoskodnia élelemről, szállásról már gyerekként. El sem tudja képzelni az életemet... jó eséllyel én sem az övét, de azért tippelni tudnék, hogy egész más lehetett, mint az enyém, jóval jobb. - Igen az a lötty szerintem is rémes, de kell, hogy ne ártsunk másoknak, akkor pedig csak egy szükséges rossz nem? - én elviselem, akkor is, ha lemerít, ha leszívja az energiáimat, de tudom, hogy szükség van rá. Az elején én is ellenkeztem és persze vágyom a szabadságra és a farkas is bennem, de nem fogok e miatt lázongani, mert tudom, hogy szabadon veszélyes nekem és másoknak is. Ha Rasmus közelébe jutok, akkor se lesz ez más, akkor sem tombolhatok szabadon vadállat módjára, annak akkor is durva következményei lennének és én ennél óvatosabb akarok lenni, mert muszáj és kész.
Egyértelműen látszik Wyatt-on, hogy ő azok a szegény srácok közé tartozik, akik féltékenyek másokra, akiknek sok pénzük van. Nem látják a felelősséget, a hátrányát a pénznek, csupán csak azt tudják elképzelni, hogy mennyivel jobb lehetne vagy lehetett volna a saját életük akkor, hogyha ő mögöttük is egy kisebb vagyon áll. Sose szerettem ezt a hozzáállást, de nem érzem úgy, hogy most tovább kellene győzködnöm a másikat arról, hogy mennyire téved, így lépek inkább tovább e témán. Én nem nézem le azért, mert szegény, a jövőben tehet érte, hogy ez máshogy legyen, de ne akarja azt az életet, ami nekem jutott, túl sok az ármány, a szövetkezések a családom ellen. Ha szegények lennénk, talán békésen tudnánk élni, bár tény, hogy most már én se lennék képes eldobni azt, amim van. Na de beszéljünk inkább egy kicsikét róla... Úgy tűnik, hogy hiába próbálkozom, mindig a tömény elutasítást kapom, mintha Pitonnal szemben ülnék, aki pusztán a létem miatt elítél engem. Nehéz az ilyen emberekkel és úgy érzem, hogy soha se fogok igazán kiigazodni rajtuk. - Nem tudom, hogy másokkal is ilyen ellenséges vagy-e, mint velem, vagy sem, így fogalmam sincs, hogy hány barátod van. De valószínűleg saját hibádból vagy egyedül, ha nincsenek. - nem vonok vállat, nem nézek rá nemtörődöm módon, inkább kissé komolyan, mintha próbálnék rávilágítani arra, hogy lehetne ezt ám másképp is csinálni. Mindenesetre ő úgy tűnik, hogy talán maga se tudja, mit akar igazán, és engem is rendesen félreért. Nem csodálom, nem ismer. - Én csak arra utaltam, hogy talán jó kikapcsolódást jelentene. Nem mondtam, hogy pár napnál több időt tölts el máshol. De a te dolgod. - ráhagyom ismét a dolgot. Nekem néha sokat segít egy-egy nap, amikor kimehetek ebből a környezetből, amikor csak úgy magam lehetek... De neki talán nem. Ideje viszont szóba hozni a vérfarkasságot is, hiszen szinte biztos vagyok benne, hogy ő is olyan, mint én, bár csak a fajunkat tekintve, mert másban teljesen más... - Csak sejtettem. - bólintok rá, jelezve, hogy megfigyeltem már eddig is őt, feltűnt, hogy más, mint a többiek, ahogy neki én talán nem. Nem vagyok jó véleménnyel róla, mégse írom le őt azonnal. Kevesen vagyunk, én pedig szeretnék inkább megismerkedni vele. - Akkor mondd el az okaidat, hogy tudjam, miért vagy olyan, amilyen. Kevesen vagyunk, nem kell utálnunk egymást, mert érzem, hogy én se vagyok túl szimpatikus a számodra. - talán... talán kezdhetjük valahogy előről is a dolgokat, hiszen még csak most találkoztunk először, ez a rövid beszélgetés pedig csak nem írt le máris mindkettőnket. Így fürkészem szemeit, övé a döntés, hogy beleegyezik-e vagy hülyeségnek tartja a dolgokat. - Én egyébként nehezen viselem azt, hogy köteleznek a farkasölőfű főzet elfogyasztására. Piton minden hónapban megitatja velem azt az undorító italt... képtelen elfelejteni. - húzom el a számat, így próbálva egy lazább témára váltani, elmesélve tehát, hogy a házvezetőm ilyen téren odafigyel rám, nekem pedig nincs sok választásom, bármennyire is szeretném elutasítani ezt. Nem is lenne akkora gond ezzel, ha nem nézne mindig oly gyűlölködő pillantásokkal rám, amiket még ma se tudok hová rakni.
Én azért határozottan ítélkező típus vagyok, csupán sok esetben lazán teszem meg úgy, hogy nem foglalkozom különösebben a következményekkel, no meg inkább magamban tartom a véleményemet és nem különösebben közösködöm másokkal. Miért tenném? Akkor csak, ha okom van rá, de ezt a lányt nem ismerem különösebben, és sosem voltam kifejezetten oda a gazdagokért. Mindig is valami más kategóriába tartoztak, mint én, mint az átlagnál gyengébb, aki az utcán él. Nem vagyok irigy, szó sincs róla, csak úgy vélem egészen más lehet az ilyen emberekkel a gondolatvilágom és valahol jó eséllyel lehetetlen összeegyeztetni. - Felelősség. Elhiszem, legyen igazad, sosem volt benne részem, hogy tudjam. - rántom meg a vállamat, de azért látszik rajtam, hogy olyan nagyon nem hiszek én ebben, hogy a sok pénz akkora elviselhetetlen felelősséggel járna. Lehet, hogy vannak árnyoldalai, ahogyan szinte mindennek, de úgy gondolom, hogy sokkal több előnye van, mint ami a rossz benne. Az én életemben ellenben sokkal több volt a rossz és a nehézség, mint a jó, sok pénzzel minden bizonnyal egész más lett volna. A határozott kijelentésére csak a szemöldököm szökik fel kicsit. Eléggé úgy fest, mintha nagyon biztos lenne magában. Hát... meglátjuk. Nem cáfolok rá azonnal, nem sok értelme lenne, de attól még nem kötelező úgy gondolnom, ahogy ő, ha mondjuk faképnél hagyom, akkor úgyis meglátja, hogy tévedett. Meglátjuk, hogy hogyan is lesz. - Hát persze rengeteg barátom van... gondolom ezt nézed ki belőlem. - igazából nem hiszem én, hiszen láthatja, hogy milyen vagyok. Nem is vagyok barátkozós típus. Én csak szimplán meg vagyok az életemmel úgy, ahogyan az van. Nem kellenek körém mások, felszínes barátságok, amik aztán úgyis megszűnnek, ha az ember kikerül a nagyvilágba, mert idővel ez a vége, befejezem a sulit és kétlem, hogy az iskolából olyan sokan terveznek olyan útra lépni, mint én. Minek bonyolítsam feleslegesen a saját életemet? - Akkor úgy mondom, hogy értelmét nem látom sátorral dekkolni valahol, van más dolgom is. - hasznosabb teendők, amikkel jobban el tudom foglalni magamat és amiket jobban is élveznék, ennyire egyszerű. Nem vágyom arra, hogy elmenjek innen, hogy csak úgy tengődjek, nekem céljaim vannak, amiket el akarok érni, és ebbe ez nem fér bele. - Hát hogy ennyire nagyon arról győzködsz, hogy ne legyek itt. - hogy ő is el akar menni, nekem legalábbis ez jött le a szavaiból, hogy nem olyan nagy lelkesedéssel van itt. Kötelező tanulmányok igen, de amúgy inkább ha jól érzem szabadon élne. Talán én is, de nem egy sátorral a világban. - Szóval eleve tisztában voltál vele. - bólintok egy aprót. Igen, így talán van értelme a szavainak, de a következő szavai már mosolyt csalnak az arcomra. Nem mondom, hogy jó értelemben vett mosolyt, inkább azt a kissé cinikus fajtát. - Csupán mert nem akarok elmenni sátrazni, és mert elviselem azt, ami itt van máris szánalmas vagyok és alkalmazkodom? Nem ismered az okaimat. - rántom meg végül a vállamat. Nincs köze hozzá, hogy én miről hogyan gondolkodom és nincs köze hozzá, hogy mik a távlati céljaim. Nem járok az erdőbe vadászni és fák között rohangálni, de teszek mást, ami számomra sokkal fontosabb, ez ennyire egyszerű.
Én se ítélkezem mások felett azért, mert nem hasonlítanak rám. A vadászat pedig... mint már mondtam, a lételemem, nem azért teszem, hogy felvágjak, hogy véleményt alkossanak ezen tettem után rólam, mindez saját élvezet, akkor is, hogyha egyeseknek szörnyű ez a látvány. Nem kell nézni, nem kell velem beszélgetni. - Meglehet, hogy a pénz sok mindenben segít, de egyben gátol is, ugyanis felelősséggel is jár. - nem csak a pénz, hanem az, aki vagyok és amit ez miatt elvárnak tőlem. A másik megjegyzés viszont most már mosolyt csal arcomra, igazán kedvesnek tűnik, de talán pont ez miatt izgalmas valahol, nem tűnik oly egyszerű esetnek, ez pedig valahol tetszik. - Senki, de mégis meg akarsz. - mert tudom, hogy így lesz. Lehet, hogy még nem gondolja így, de idővel biztosan változni fog, főleg akkor, ha tényleg bebizonyosodik, hogy a sejtésem jó, hogy ő is olyan, mint én vagyok... akkor... akkor talán én is kedvesebb leszek. Szükségem volna más farkasokra, magányosnak érzem itt magam, az az undorító főzet pedig képes minden életkedvemet elvenni. Azt azért nem szándékozom most kifejteni Wyattnak, hogy mégis milyen veszélyeken mentem eddig keresztül, igazán nem számít, nincs köze hozzá, de még megélheti, hogy mesedélutánt tartsak, bár ahhoz nem ártana némileg pozitívabban viselkednie velem szemben. Bár a kézfogás nem történik meg, túlságosan nem veszem magamra, csak... egy picikét. Nem szép azért ilyen szinten negatívan állni a másikhoz, bár én se vagyok mindig kedves, ennél azért nyitottabbnak vallanám magam. És ha már ismét szóba jön a pénz, akkor megjegyzem, hogy az nélkül is lehet ám boldogulni. - Na ne mondd nekem azt, hogy a sátor egy vagyonba kerül, akár kölcsön is lehet kérni másoktól, gondolom barátaid csak akadnak, kaját pedig a konyhában és a nagyteremben is találsz. - ennyire elveszett lenne, hogy ezeket magától nem tudja? A következőre viszont már szemöldököm is feljebb szalad. - Erre a következtetésre meg mégis miből jutottál, zsenikém? Egyáltalán nem mondanám nyűgnek, fontosnak tartom a roxforti tanulmányaimat. - auror szeretnék lenni, ahhoz pedig ez az iskola remek alapot nyújt. Szóval számomra nincs vele gond, bár tény, hogy elvégezném már, szívesen mennék el dolgozni és vadászni, igazi emberekre, nem pedig csak rókákra és bízom benne, hogy a vérfarkasságom miatt nem fognak majd elítélni. Ahogy viszont én, úgy ő se beszél arról, hogy mi minden történt vele, tehát egy-egy... ideje lapozni, nem firtatom a dolgot, most nem, de talán egyszer még fogom. Elegem van viszont most már ebből a beszélgetésből, tudni akarom azt, hogy ki ő, így ejtem el a célzást, amit tudom, hogy ért, ezért kérdez vissza, így ajkam mosolyra húzódik, ez pedig egyértelműen igent jelent a kérdésére. A további kérdéseim talán nem is számítanak, a levegőbe szagolva érezheti, hogy mi vagyok én, legalábbis remélem, hogy rájön. - Meglehet, hogy az volnék... ahogy te is, igaz, Wyatt? - kérdezek rá most már szemtől szemben, és hát rendben, szólja csak le bátran azt, amit tettem, nem számít a véleménye. Ő más, mint én, ez tisztán látszik. - De ahogy nézem, kettőnk közül te megelégszel az emberi életeddel, a hónapról hónapra elkészített bájitallal, mintha semmi se volnál, pedig... a farkas lét ennél több. Szánalmas vagy. - értékelnie kéne azt, aki, tudnia kéne, hogy milyen különleges és erős, de erre csak panaszkodik? Nem értem őt... egy lycantropnak nem így kéne viselkednie, talán túl sokat reméltem tőle, túl sokat láttam benne, csalódni pedig nem szeretek.
Távolságtartó vagyok én mindenkivel és megbízhatónak se nagyon szoktam érezni csak úgy senki sem. Ilyen vagyok és voltam, sőt jó eséllyel még sokáig ilyen is leszek. Az élet... kellemetlen tud lenni és nem én vagyok az, aki megkönnyíti másoknak, főleg miután ez a lány... számomra akkor is olyannak tűnik, aki nem igazán ismeri azt az életet, amit én. Rókára vadászik az erdőben íjjal... hát na, ne hogy már ettől hátast kelljen dobnom és kedélyesen üdvözölni egyből. - Ha gazdag vagy sok mindent megtehetsz, amit más nem, nem igaz? És ki mondta, hogy jobban meg akarlak ismerni? - őszintén... miből gondolja azt, hogy ő engem érdekel, vagy hogy akárki érdekel ezen a piszkos kis sárgolyón, amit földnek nevezünk? Csak azért, mert összefutottam vele az erdőben, vagy mert épp vadászgat és azt hiszi, hogy ettől majd nagyon menőnek számít még nem leszek egyből olyan nagyon kíváncsi rá, hogy ne tudjak mit kezdeni magammal. - Oké, a te dolgod. - rántom meg a vállamat. Nem érdekel azért annyira mélyen, hogy milyen veszélyek vannak az életében, vagy voltak. Első ránézésre nekem nem úgy tűnik, hogy olyan baromi veszélyes élete lenne, aztán persze tévedhetek is, de attól még ugyanúgy nem érdekelne a dolog komolyabban. A kézfogás dologra is csak megrántom a vállamat. Nem is várom el, hogy pukedlizzen, csak ne várja el tőlem, hogy kedveskedjek itt neki. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy meg akarom-e ismerni, ebben az esetben pedig nem kell rázogatnom a kezét sem, ennyire egyszerű igazából ez az egész. - Szóval elég egy sátor, és azt ingyen vágják az emberhez? És az ételt? - mert az itteni tandíjam ki van fizetve. Koránt sem olyan egyszerű csak úgy elmenni és itt hagyni mindent. Vannak fontosabb óráim és vannak fontos teendőim is, amik miatt főleg nem tehetem meg, de valahogy nem hiszem, hogy ezt egy könnyen meg tudnám értetni vele. Ő valahogy... olyan fellengzősnek tűnik, aki azt hiszi sok mindent tud, de közben mégis azt látom, hogy olyan sokat azért nem tapasztalt. Persze bizonyára én tévedek, úgyis azt mondaná, de akkor sem hiszem, hogy csak úgy nagy keretek nélkül bármikor elmehetnék és mi értelme lenne, ha itt van dolgom és itt vannak olyanok, akik miatt érdemes maradnom? - Ezek szerint neked az iskola inkább csak nyűg igaz? - mert ebből úgy érzékelem, hogy neki nem jó itt, akkor miért marad? Gondolom, ha van valami pénzes felmenője, akkor meg tudnák oldani a magánúton való taníttatást is, vagy kapna valami jó kis munkát, ahová protekcióval kerülhetne be... elég sok a lehetőséged, ha gazdag vagy. - Nem várom én el, majd idővel megtapasztalják, kénytelenek lesznek. - rántom meg a vállamat, mert eljön majd az idő, amikor nem ez a nyugodt kis békés kor lesz, amikor majd meglátják, hogy milyen is az, amikor tényleg használni is kell a pálcájukat mások ellen és nem lesz elég csak visítani valamelyik sarokban, hogy mikor lesz végre minden újra szép és jó. A következő szavaira viszont már felszökik a szemöldököm. Direkt nem reagálok arra, hogy velem mi történt, nem neki fogom elmesélni az életemet hirtelen, talán ez érthető, ellenben a célzás egyértelműen célzás akar lenni, ha jól sejtem. - Szóval a telihold? - oldalra döntöm kissé a fejemet és úgy mérem végig őt. Még kicsit a levegőbe is beleszagolok. A vér erőteljes illata sok mindent képes elnyomni, ezért a következő kérdések is már alig-alig jutnak el hozzám. Az élet értelme, célok... állandóan mindenki ezzel jön, mint Arielle is, ez már-már komolyan fárasztó kezd lenni. - Talán csak nem vérfarkas lennél? Egyébként van célom, de az főként rám tartozik és az íjjal lövöldözés az erdőben nem tartozik ide. - rántom meg kissé megint csak flegmán a vállamat. Nem fogom én ezt olyan nagyon értékelni, amit ő csinál, mert hát nem valami nagy dolog. Vérfarkas valami gazdag családból és íjjal lődöz az állatokra a fák között? Nagy dolog... én ilyesmire szimplán csak nem fecsérelem az időmet és kész.
Testhelyzetéből egyértelműen érzem, hogy mennyire távolságtartó szeretne maradni velem szemben, mintha nem lennék számára szimpatikus, egy pillanatra, ezt a gondolatomat pedig hamarosan már kérdése is biztossá teszi. Ezek szerint ő nem mondható gazdagnak, sőt, de zavarja az, ha másnak van pénze, mily sajnálatos. - A gazdagság mióta nem járhat kéz a kézben a veszéllyel? Ne ítélkezz máris, hiszen még csak nem is ismersz... bár ezzel a viselkedéssel teszel róla, hogy ne is ismerj meg jobban. - húzom el a számat, fejtve ki neki nem tetszésemet. Nem fogok jópofizni a végtelenségig, mert bár szeretek társalogni, nem mindenáron. Egyelőre nem érzem úgy, hogy mégis megosszam vele a dolgaimat, az életem bizonyos állomásait, a veszélyeket, amiket átéltem, hiszen már maga a létem azzal jár. Ránk is vadásztak már, hiába vagyunk gazdagok, halhatatlanok sajnos nem. - Majd talán egyszer elmesélem. - felelem végül. Nem, most nem jött még el ennek az ideje, ahogy én se faggatom őt arról, hogy vajh ő mi mindent élt át eddigi élete során. Talán ahhoz nem ártana némileg változtatnunk az egymás iránti viselkedésünkön, de nem várok csodákat, főleg, hogy tényleg előfordulhat, tévedek, de nem, még egyelőre reménykedem benne, hogy nem így van. Bár ha ő is farkas, akkor se valószínű, hogy csak úgy elcsiripelné nekem ezt az információt, hiszen nem ismer, főleg nem bízhat bennem. A kézfogásomat se fogadja el, amire most már jár a megjegyzés, de hogy férfias lenne? - A nők is szoktak, de a pukedlizés nem nekem való, legalábbis nem pont egy erdőben lévő ismerkedésnél. Majd ha bálteremben találkozunk, emlékeztess. - kacsintok rá, jelezve, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje, de a pukedlizés nem éppen ide való. Na de ha nem érzi itt jól magát, bármikor elmehet úgy gondolom, a kérdései viszont meglepnek... mintha mindenhez pénz kéne. - Nem örökre gondoltam jelenleg. Hoppanálva bárhova eljuthatsz, sátrat tudsz szerezni és bármikor visszatérhetsz. Tehát oda mész, ahová csak akarsz, a pénz nem mindig akkora úr, mint gondolod. - mert érezhetően ő úgy érzi, hogy aki gazdag, az bármit megtehet, míg ő nem. Kreativítás Wyatt és a te életed is jobb lehet. De talán valami mégis visszatartja, talán nem akar igazán bajba keveredni, ami meglepne, nem tűnik éppen jófiúnak. - Sok gyermek jár még ide, nem várhatod el tőlük, hogy azonnal értsék az életet. De te úgy beszélsz, minta ki elég sokat tapasztalt már, mi történt? - ha akar, mesél majd az életéről, ha nem, akkor pedig bizonyára hallgatni fog vagy engem kérdezgetni tovább. Kérdőre von, én pedig felelek, de bármit mondok, nem érdekli, kiforgatja szavaimat, úgy értelmezi, ahogy azt ő szeretné, mégis, ezzel jelenleg még nem húz fel. - Nem, ezzel fejlesztem magam, hogy egy íjjal is tudok vadászni, bár... jobb szeretem a teliholdat. - ejtek el egy aprócska megjegyzést, miközben az égre tekintek. A Hold még messze nem teljes, mégis, várom, szinte vágyok rá, hogy az legyen, hiába a főzet, amelyet hónapról hónapra el kell fogyasztanom. Érti vajon az utalásom? Áh... nem valószínű, eddig se figyelt igazán szavaim értelmére, inkább a saját igazát mondogatja, de velem nem lesz könnyű dolga. - Pedig eléggé úgy viselkedsz. De akkor mondd csak, minek látod értelmét az életben? Van egyáltalán bármi célod is? - a mellette lévő fának döntöm hátam, most én fűzöm össze kezeimet magam előtt, jelezve felé, hogy hát rendben van, nem kell nyitnunk a másik felé. Ő könnyen ítélkezik, megteheti, nem fogom belé tukmálni, hogy már pedig nekem van igazam, lehet saját véleménye, de én nem fogok megváltozni, engem erre neveltek, a vadászat pedig nagy szenvedélyem, és a legkevésbé se hat meg, hogy ezt kit zavar.
A szavaira csak kissé felszökik a szemöldököm. A távolságtartó magatartásom nem sokban változik meg egyelőre. A két karom összefonva magam előtt, a vállam a fánál, aminek dőltem és onnan figyelem őt. Nem tudom, azért eléggé látni lehet jó eséllyel a szkeptikusságot a szememben, ahogy újra végigmérem. - Veszélyes az életed? Inkább olyan gazdag lánynak tűnsz első ránézésre, milyen veszélyekben volt részed? - őszintén szólva nem látom én ezt igaznak úgy elsőre. Gazdag lány... hogy a fenébe lenne veszélyes életet? Én az utcán életem, meg kellett dolgoznom azért, hogy legyen mit ennem, hogy legyen hol laknom. A falkámat lemészárolták a szemem láttára, én is épp, hogy megúsztam. Egyedül vészeltem át nem egy éjszakát, miután az anyám utcára tett és meg kellett küzdenem azzal is, ami vagyok... de minden bizonnyal neki is nagyon veszélyes lehet az élete. Íjjal rohangál a Tiltott Rengetegben, mert vadászni van kedve... ez ám a baromi nagy veszélyvállalás. - Tudod a kézfogás férfias tevékenység, pukedlizz, vagy... valami. - rántom meg a vállamat. Amúgy se ismerem, minek rázogassam a kezét. Nem vagyok én egy nagyon bizalmaskodó alak, főleg amikor valakiről semmit se tudok. Még csak az sem evidens, hogy a suliba jár, lehet valami kósza veszélyforrás is, akkor pedig jobb, ha tartom a távolságot, az a biztosabb, ennyire egyszerű. - És hová mennék szerinted? És miből finanszíroznám azt a nagy elmenést? - amúgy is minek? Meg vagyok itt, itt tudok Rasmus közelébe kerülni, itt érhetem el amit akarok, ha lepaktálok Ariellel, ha halálfaló lehetek és nem kell ennek a rettenet rendszernek a részévé válnom. Nekem így nagyjából jó, néha kell egy-egy nagy és nyugodt séta, de ennyi, a többi azért elviselhető. E miatt nem megyek el innen. A kérdésre csak felvont szemöldökkel biccentek az állammal a kastély felé. - Azok... a sok kis kölyök, akik azt hiszik, hogy nehéz életük van, mert nem sikerül egy év végi vizsga... nevetséges. - fogalmuk sincs, hogy miről szól az élet, hogy mi vár majd rájuk, ha kilépnek az igazi életbe, és hogy mennyire lesz majd ott nehéz dolguk, ha már nem lesznek szülők, akik segítenek, vagy gazdag apukák, akik fizetnek mindent, amit kell. Az életben rohadtul nem a szerelmi csalódások, meg a vizsgák számítanak... sokkal durvább dolgok is vannak. - Ebben legalább egyetértek, de attól az íjtól leszel vadász, vagy hogy lelősz távolról egy rókát? - nem gondolom nagy dolognak, főleg mert csak egy állatról van szó, aminek hobbiból ontotta ki az életét. Öltem már... nem vagyok rá büszke. Nem erre van szükségem, nem gondolom, hogy életet elvenni nagy tett lenne, főleg nem gondolom, hogy hobbi szerűen űzni ezt jó dolog. Sőt... határozottan nem tetszik a hobbivadászat. Ha azt nézem a róka is egy vadállat, mint a bennem szunnyadó farkas. Az, hogy kioltja az életét egyáltalán nem jó dolog. A kérdésére viszont nem tudom megállni azt, hogy ne nevessek fel, mert... egyszerűen komolyan szórakoztató. - Félni tőled? Ne nevettess... még akkor sem félek tőled, ha íj van nálad. Csak ennek az egésznek nem sok értelmét látom. - rántom meg a vállát. Ez a vadászat, meg öldöklés dolog... nem látom benne a logikát. A szabadság fontos, de én nem leszek sosem fanatikus vérfarkas, aki oda van azért, ami. Én ez vagyok, nem sok választásom van, de attól még örülnöm nem kell neki.
Nem számítottam arra, hogy Wyatt-al majd pont ma este fogok összeakadni, de természetesen nem zavar a dolog. Önmagamat adom, ahogy mindig, eszem ágában sincs megjátszani magam, így nem titkolom el azt se, amit tettem, főleg, hogy tökéletesen láthatta is, ahogy a nyíl áthatolt a rókán. Neki viszont nem akarok ártani, erre ő is nemsokára rájöhet, mivel az íjat nem tartom felé, sőt, bal kezembe is helyezem, méghozzá vízszintesen a földdel, így pedig tudhatja, hogy az jelenleg csak egy tárgy a kezemben, nem több annál. A kérdésére viszont ajkam mosolyra húzódik, úgy fürkészem tekintetét, miközben a választ mérlegelem. Mennyire legyek őszinte hozzá? Mennyit áruljak el neki magamról? Talán... egyelőre még nem kéne túl sokat, majd szépen lassan. - Az egész életem veszélyes. Hidd el, volt már részem benne. - ahogy fájdalomba is, mely a fajunkkal jár. De kifejteni most nem fogom, és csak azért, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ő is vérfarkas, még nem feltétlen bízhatok meg benne. Apám nem egyszer mondta, hogy ne engedjek senkit se könnyen a bizalmamba, eddig pedig ez a tanács remekül bevált, így most se szándékozom változtatni rajta. Inkább kezemet nyújtom irányába, hogy így mutatkozzak be neki, de amikor ezt nem viszonozza, némileg felszalad szemöldököm és ami a szívemen, az a számon is ugyebár. - Nem vagyok ám leprás, de ahogy gondolod... Wyatt... - morgom oda neki némileg, hopp egy rossz pont. És mint hallom, ő nem mondható igazán vadásznak, ő inkább a szabadságra vágyik... Szabadság, nagy szó, de azt pont itt nem kaphatjuk meg, ezt neki is tudnia kell. - Akkor miért nem lépsz meg innen? Te is egyetemista vagy, bármikor elhagyhatod a kastélyt és messzebb is juthatsz, mint ez az erdő. - különös gondolatok kezdik befészkelni magukat a fejemben, egy közös szökés, hogy együtt menjünk el jó messzire, de ahogy jön, úgy söpröm el ezen gondolatokat. Lehet talán, hogy tévedtem? Hogy ő mégse az, mint akinek gondolom? - Mi irritál itt Téged? - kérdezek rá kíváncsian, mert ha már ezt szóba hozta, akkor bizonyára tud is példákat mondani rá. Oh és persze megkapom a kérdést is, hogy miért öltem meg a rókát, számítottam rá, már igazából hamarabb is, amikor megjelent, de nem baj, megérkezett. - Mert az életben vadászok vannak és zsákmányok, csakis te döntheted el, hogy melyik leszel. Én vadász vagyok, kiskorom óta erre neveltek, számomra fontos az, hogy éljek a szenvedélyemnek így... vagy úgy. - az "így" szónál tekintetem az íjra vetül, de hogy miként gondolom a másikat? Nos, arra neki kell rájönnie. Mindig is vadász voltam, apám megtanított mindenre, de itt nem lehetek önmagam, nem lehetek farkas, amikor a Hold teljessé válik, csak egy... tükörképe önmagamnak. Most viszont itt volt a lehetőségem, a róka egyébként is zsákmány lett volna, a kérdés csak az, hogy kié és mikor... - De úgy sejtem, hogy neked nem túl pozitív az, amit most láttál. Félsz tőlem, Wyatt? - lépek közelebb hozzá, de nem túl közel, nem mászom azért bele az intim szférájába, mégis, úgy sejtem, hogy ő teljesen másfajta életet él, mint én. Pedig ha tudná, hogy milye élvezetese is ez a lét, élnünk kell benne, nem pedig elnyomni magunkban és a futás szabadsága nekem nem elég.
Nem igazán félek attól, hogy rám akarná szegezni azt az íjat. Végül is most lőtt le egy rókát, nem tudom, hogy képes lenne-e ártani egy embernek, de itt a birtokon azért a többségnek gondolom van annyi esze, hogy tudja, ha valami rosszat tesz, akkor jó eséllyel lesz majd aki erre rájön. Éljen a mágia! Sok mindent ki lehet deríteni, amit az ember akar, szóval az én esetleges halálom se maradna titokban. No meg ott az az apró tény, hogy igazából félni valóm se sok van. Ha nincs mit veszítened, akkor nem tartasz attól, hogy valaki végez veled. Az ilyen emberek a legveszélyesebbek. Nem azt mondom, hogy vágyom a halált, csupán csak nem rettegek tőle. Ha esetleg még a túlvilágban is hinnék, akkor azt is mondhatom, hogy vannak ott olyanok, akik várnak rám és akikkel jól érzem majd magam, talán még jobban is, mint itt, ki tudja. - És volt már igazi veszélyben részed? - érdeklődve döntöm oldalra a fejemet, ahogy a mellettem lévő fának dőlök. A kezeimet karba fonom magam előtt és onnan figyelem őt. Veszély... sokan dobálóznak ezzel a szóval, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mi is az igazi veszély, akiknek még csak nem is volt soha része olyasmiben, ami tényleg az életük elveszítésével járhat, akik még soha nem nézték végig valakinek a halálát. Veszély... csak egy szó, jelentéssel akkor kezd el bírni, ha az ember már meg tapasztalta, hogy milyen is tényleg szembe nézni vele. - Wyatt. - bököm ki én is a nevemet, de nem lépdelek közelebb. Még nem. Mindig is tartózkodó típus voltam, úgyhogy ezen nem nagyon kell meglepődni, nem szokásom túlságosan rámászni másokra, és a kézrázás is olyan formalitás, amit ritkán tudok a magaménak, főleg nem lányokkal szemben. Egyébként is előbb ismerd meg, hogy kivel állsz szemben, addig ne rázogasd a kezét. Csak azért, mert nem szegezi rám azt az íjat, még nem feltétlenül kell bíznom is benne. A kérdése hallatán azért meglepetten szökik fel a szemöldököm. - Nem a lételemem a vadászat. Inkább időnként szabadságra vágyom, hogy a hátam mögött hagyhassam a nyüzsgő kastélyt. Túl sok... az irritáló elem benne. - rántom meg a vállamat. Azért persze megrágom a kérdését, de ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy ő is olyan, mint én. Itt az iskolában tudom, hogy akadnék még rajtam kívül mások is, de nem tudom, hogy pontosan kik és azt sem, hogy hányan. - Egyáltalán te miért szereted ezt? Csak szimplán jó kioltani egy életet? - én valahogy soha sem ezt szerettem a... helyzetemben. Eleve nem tartom olyan nagy áldásnak azt, ami vagyok, de ha már ez van, hát ez van. A vadászat viszont nem a lételemem, inkább csak a szabadság, az hiányzik. Szabadon rohanni a fák között, érezni, ahogyan a szél belekap a bundádba és mindent kiengedhetsz magadból egy üvöltés formájában. Ez az igazi, nekem mindig is ez tetszett, nem az öldöklés.
Amint kiszúrom ma esti áldozatomat, szinte azonnal lesben állok, várva, hogy a róka olyan helyzetbe kerüljön, amikor tökéletes halált tudok adni a számára, mert ennyit megérdemel. Ahogy viszont ez megvan, a nyíl már ki is repül az íjból, majd fúródik át az állaton, a vérszagra pedig magam is tudom, hogy több vad fog a közelbe jönni, mégse érzek félelmet, magabiztosan közelítem meg a zsákmányt, miközben fülelek, mert mindig, mindenre kell figyelni és nemsokára a szaglásomnak hála megérzem, hogy már nem vagyok egyedül. Kissé talán hirtelen is kapom fejemet a felém közeledő felé, aki nemsokára meg is mutatja magát. Bár éjszaka van, szemeim hozzászoktak a sötéthez, így szinte azonnal tudom, hogy ki is van itt, tőlem csupán csak pár méterre. Láttam már ezt a srácot, nem is egyszer és őszintén szólva mindig kíváncsi voltam rá, hiszen tisztában vagyok vele, hogy mi ő, megfigyeltem már elégszer, hogy biztosra vegyem, nem tévedek, így ajkam mosolyra húzódik, miközben leeresztem fegyverem, jelezve hát Wyattnak is, hogy nem fogom megtámadni, ilyesmitől aligha kell tartania. - Szeretem a veszélyt, lételemem. - felelek is megjegyzésére, majd ha közelebb sétál, némileg felmérem magamnak. Erős és izmos, tökéletes példánya fajunknak, de vajon olyan is, amilyennek gondolom vagy belül egy nyuszi lakozik? Áh nem, nem lehet, hogy megtagadja létét, így bizakodva kezdek neki a beszélgetésnek, átveszem bal kezembe az íjat, majd jobbomat határozottan felé nyújtom. - Gabrielle vagyok és nagyon örvendek! - tudom a nevét, de egyelőre maradjunk csak meg a formalitásnál. És ő vajon miért van itt? És mióta lehet a közelemben? Eddig még nem vettem észre, feltűnt volna, ha követnek... - Neked tán nem hiányzik a vadászat? Ha nem ezért, akkor miért vagy itt? - nem tudom, hogy érteni fogja-e kérdésemet, de talán igen, reménykedem benne, mert ha nem, akkor kicsit több kör lesz, de nem bánom, ennek a találkozásnak, a beszélgetésnek már nagyon régóta itt az ideje, én pedig most nem fogom egykönnyen elengedni, meg akarom ismerni.
Időnként szükségem van erre, hogy felidézzem kicsit a régi időket, amikor még a falkával együtt rohantunk az éjszakában és kitombolhattuk magunkat. Sokan nem értik, hogy miért vagy sokszor nyűgös és morózus, pedig egyszerű. Nem lehetek az, aki vagyok, másnak kell lennem, annak, akit elvárnak tőlem és ez nem jó, senkinek se jó, de nekem főleg. El kell nyomnom azt, aki vagyok, az ösztöneimet, a vágyamat, ami arra vonz, hogy fussak, hogy szabadon rohanjak a szélben és azt tegyek, amit csak akarok. Helyette kénytelen vagyok szenvedni, amikor jön a telihold, elviselni azt, hogy egy bájital kiszív belőlem minden erőt és még kimozdulni se nagyon van kedvem, nem hogy bármi hasznosat tenni olyankor. Nem értheti ezt meg senki, csak is az, aki olyan, mint én, de nem tudok róla, hogy van-e ilyen az iskolában. Nem szoktam én erre annyira figyelni, mert valahogy nem érzem szükségét. Ki tudja, hogy milyenek azok, akik olyanok, mint én. Sznobok, mint a kis mardekáros szöszi a múltkorról, én pedig nem akarom tesztelni, hogy netán egy ilyenbe futok bele. Szóval az erdőt járom, csak úgy lazán, esté sétának indult, de a gondolataimnak és a friss levegőnek hála kissé kitolódott a dolog. Az érzékeny hallásom az, ami kiszúrja aztán a mozgást a fák között. Elég gyors és... sötét, a ruházat és minden, amennyire legalábbis látok a sötétben. Vagyok annyira kíváncsi, hogy meglessem, hogy ki is lehet az, aki ilyenkor erre jár. Fényt nem gyújtok, nem hívom fel magamra a figyelmet, csak halk és lassú léptekkel indulok meg arra, amerre ő. Hamar megérzem az átható vérszagot. Friss és tömény, nehéz lenne nem kiszúrni. De ha a préda messziről halt, akkor az lövés eredménye lehet, és mivel nem hallottam túl sokat, így jó eséllyel íjról lehet szó, biztosan nem lövés és nem volt villanás sem, hogy varázslat lehessen. Ahogy elérem a célt, az egyik fa mögül lesve ki állok meg. Hosszú haj, tehát lányról van szó, még talán ismerős is lehet, ha meglátom az arcát, de elég sötét van még, hogy minden részletet ne tudjak azért kivenni belőle. Végül persze mégis kilépek a fa mögül, nem vagyok az a rejtőzködő típus, sosem voltam ilyen és ezen nem is változtatok. A pálcám még mindig nem kerül elő, annyira látok, amennyire most szükség van, csak a kezem pihen a markolatán, biztos, ami biztos alapon, hiszen egyelőre még nem tudom, hogy ki a lány. - Éjszakai vadászat? Nem veszélyes ez egy kicsit? - a Tiltott rengeteg azért tiltott, mert nem szabad itt járni. Na persze ezt én kérdezem, aki szintén itt vagyok igaz? De ez egy apró részletkérdés csak számomra. Én megtehetem. Nem félek a veszélytől és egyébként is elég erős vagyok, no meg aztán veszteni valóm se sok van és erre legalább nem zavar senki egy nyugodt esti sétában, ami azért nagy előny.
A Nap már rég aludni tért és a Hold vette át a helyét az égen, amelyet ragyogva kísérnek a csillagok, így adva némi fényt a kint ólálkodóknak. Nekem sincs szükségem pálcára ahhoz, hogy tökéletesen lássak az éjszakában, így fekete ruházatomban sétálok végig a birtokon célom felé tartva, de időről időre barna íriszem a Hold felé vetülnek. Közeleg a telihold, érzem egész lényemben, mégis tudom, hogy egyben az a bizonyos bájital is, amelyet valószínűleg Piton professzor most se fog elfelejteni elkészíteni a számomra. Ennyi év után már én is képes lennék rá, de ez egyfajta tiltakozás tőlem, hiszen elfojtják a bennem lévő fenevadat, ezzel együtt pedig engem is. Nem akarok ismét „bedrogozva” a szobámban ücsörögni, ismét futni akarok, lent a labirintusban, a birtokunk alatt vagy a tiltott rengetegben. Nagy álmom, hogy egyszer itt lehessek teljes erőmben, de tudom, hogy mindez csak álom marad. És hogy miért készülök most mégis oda? Szeretném egy kicsikét levezetni a gőzt, az agressziót, mely bennem él és bár emberi alakomban vagyok, ettől függetlenül vadászni még tudok, ezért is a fekete felszerelés, a sötét smink és az összefogott haj. A pálcám természetesen nálam van, de akad még egy tőr is az oldalamnál és talán meglepő, de egy mugli íj is, hátamon pedig tegez. Nem tudom, hogy mennyire zavar itt bárkit, ha lelövök egy állatot – na nem pont egy unikornisra pályázom -, de senkinek se kell szerintem megtudnia, ha meg mégis kiderül, hát üsse kő, nem hat meg egyáltalán. Én se lehetek az, aki vagyok, és most mégse egy emberre vadászom, így amikor az erdő széléhez érek, egy pillanat alatt hatolok be a dús növényzeten át, nem az ösvény felé haladva, hanem egyenesen az erdőbe térve be. Sokszor járok itt, tökéletesen képes vagyok kiismerni magam és bár előfordult már fiatalabb koromban, hogy lebuktam, most már szinte lehetetlen. A szaglásom sokkal erősebb, mint az embereké, így ha valaki közeleg, tudni fogom. Előveszem hát a nyilat a hátamon lévő tegezből, majd az íjra feszítem, ez után pedig lassan sétálok tovább, figyelve minden egyes neszre, így tűnik fel először egy nyúl, de nem, én ennél nagyobb állatra pályázom, veszélyesebbre. Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, miközben egyre beljebb bóklászom a sötét éjszakában, szinte hangtalanul, de feltűnik egy vörös bunda, egy gyönyörű róka, akiről már tudom, hogy ma esti zsákmányom lesz, a tetemét pedig majd eltüntetem, ahogy mindig. Kivárok tehát, követem, majd az egyik vastag törzsű fához simulok hátammal, ez után pedig célzok, a nyíl pedig tökéletesen célba talál. A róka felnyüszít, de aztán pillanatok múlva, mindenféle további fájdalom nélkül leheli ki a lelkét. A nyíl áthatolt rajta, belső szervein, így azonnali halált eredményez ezzel, hiszen a szív átlyukasztása ezzel jár. Látom, miként sűrűsödik alatta a vér, így némileg megbabonázva nézem, majd csak ez után indulok meg felé, megvizsgálva, hogy biztosan jó munkát végeztem-e.
