2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tudom, nem kellene ezen ennyire kiakadnom, hiszen ő sem akadt ki, de mi van akkor, ha csak nem mondja? És ettől még nekem ugyanúgy rossz, hogy nem sikerült, hogy akartam én is és jó is volt és közben... remélem hogy nincs baj velem. Mi van akkor, ha máskor se sikerül? Mi van akkor, ha van bennem valami gát, ami miatt képtelen vagyok rá, vagy csak nagyobb akaraterő kell, hogy túl legyek az elején, amikor még fáj és akkor majd egyből jobb lesz? Sejtelmem sincs, de hogy most iszonyú pocsékul érzem magam, abban teljesen biztos vagyok. Próbálok én megnyugodni és próbálom nem mutatni, hogy milyen most nekem ez, ezért is jó, hogy magához ölel, legalább nem látja az arcomat. Én viszont így pontosan jól látom azt, hogy ő milyen állapotban van még most is és azért annyira én se vagyok naiv és hozzáértetlen, hogy ne tudjam azt, hogy ez nem lehet neki valami kellemes így. Naná, hogy nem érzem magamat jól, mert neki nem lett volna gondja, miattam nem sikerült, tehát én vagyok benne a hibás. - Igen, majd máskor csak... csak... - nem tudom megfogalmazni, de egyértelműen nem vagyok valami jól, azt érezheti abból is, hogy áztatom hamarosan már a mellkasát. Nem akartam, nem akartam én tönkre tenni és főleg nem akartam azt, hogy még sírás is legyen a vége. Csak akkor sikerül kicsit megnyugodni, amikor sorolni kezdi a lehetőségeket, mert azok úgy fest, hogy akadnak azért bőven és ez jó... jól esik, hogy így aggódik, pedig én voltam az, aki elszúrta a dolgot és mégis miattam aggódik, hogy jobban legyek, pedig most neki se lehet valami kellemes érzés maga a létezés sem. Végül csak rászánom magamat, hogy felkönyököljek és rendesen ránézzek végre. - Én... azt hiszem a fagyi jó lenne. De akkor te nem haragszol? Mert most neked... gondolom... szóval érted. - bizonytalanul bökök az állammal a még mindig készültségben lévő férfiassága felé, miközben kicsit arrébb csúszom, hogy körülnézzek merre lehetnek a ruháim egyáltalán. Talán igen a fagyi lehet, hogy tényleg jó lenne, vagy a csoki, vagy csokis fagyi és akkor kicsit végre sikerülne megnyugodnom, ha nem is azonnal, de szép lassan. Magamat érzem egyértelműen hibásnak, de csak jobb lesz majd és majd megpróbáljuk és... remélem, hogy nem vagyok erre teljesen alkalmatlan. Az valami rémes lenne! Én szeretném, ha sikerülne, ha tényleg passzolnánk ebben is és nem csak abban, hogy jól megvagyunk egyébként, hiszen az tuti, hogy nem elég igaz? Beszélnem kéne Astriddal is, talán jobban tudja... jobban ért ehhez az egészhez, nagyobb a tapasztalata.
Amilyen gyorsan elhatároztuk magunkat, hogy megpróbálkozunk azzal hogy egymáséi leszünk, olyan gyorsan fedezem fel, hogy ez így most nem fog menni. Bár Quinn tényleg próbálkozik, és fogjuk rá, hogy nedves is, ez inkább a lelkedés és a szerelem hatása, nem pedig a vágyé. Még az is lehet, hogy vágyik a dologra, csak még lelkileg nem készült fel rá, ezért reagál így a teste. Vagy az is lehet, hogy tökéletesen bízik bennem, csak éppen még gyakorolnunk kell. Szinte villámgyorsan megállok, annyit nem ér az egész, hogy akár csak egyetlen plusz lövéssel fájdalmat okozzak neki, így gyorsan mellé heveredek, nekem sem volt a legtökéletesebb élmény, vélhetően azért, mert izgultam, és mert nekem is számított volna, hogy élvezi, de úgy, hogy ennyire küszködünk, nekem is inkább monoton dolognak tűnik, amelynél tudunk jobbat, csak éppen nem most. Már lehet, hogy a második is jobb lesz, csak nem akarom végképp elvenni a kedvét, mert ruha nélkül elképesztően szép, és izgató látvány, még ha nincs is teljesen tisztában a külsejével. Jó, nem is akarom, hogy már is ruha nélkül lássa, ez egyértelmű. Gyorsan magamhoz ölelem inkább és csak az arcára adok egy puszit, és megsimogatom a haját. Még így is kőkemény maradok, ez nem fog egykönnyen lemennni, lehet, hogy csak a vérfarkas ösztönök miatt, vagy mert még mindig itt van rajtam full meztelenül, kedvem lenne még a fenekét is megsimogatni, ám nem frusztrálom tovább azzal, hogy nem tudok leállni. Lehetne esetleg egy másféle módon csak csókolózni, vagy megsimogatni ott egymást lent, ám hogy ha fájt, ahogyan benne voltam, biztosan nem tudna még úgy ellazulni, hogy élvezze is, úgyhogy elnyomom az ilyen jellegű vágyaimat, és magamban csak fejrázok. - Áh, ne hidd, nem volt mit elszúrni. Mondtam, hogy most csak ismerkedünk. Abban teljesen ügyesek voltunk, mindketten. Én is sajnálom, hogy fájt, reméltem, hogy jobb lesz elsőre, de sejtettem, hogy azért amiben még nem vagyunk tökéletesek, azt gyakorolni kell. Majd máskor, ha még van kedved. – Megsimogatom most az arcát, főleg, hogy nálam, hogy eltörik a mécses, tudtam, hogy érzékeny lány, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna. Szó szerint rosszul érzem most magam ezért. - Quinn... kérlek ne sírj, mit tehetnék, hogy jobb legyen a kedved? Fagyi? Csoki? Vagy csak maradjunk így összebújva? – Hirtelen az sem tudom, hogy milyen ötleteket sorakoztassak fel, de valamit ki kell találnunk, mert még mindig kapkodom a levegőt, azért nekem ha egy picivel is, jobb volt, mint rossz, és nem tudom még annyira elterelni a gondolataimat, hogy elmúljon a dolog.
Nem azt mondom,hogy sose gondoltam volna, hogy eddig eljutunk, inkább csak egyszerűen nem gondoltam volna, hogy én bárkivel is eddig jutok rövid időn belül, hiszen senkim sem volt Jason előtt, de azzal, hogy felbukkant az iskolában valahogy minden gyökeresen megváltozott az én életemben és azt hiszem az övében is. Azért ez elég jó dolog, még ha magától a helyzettől tartottam is kissé az elején. Mármint nem a szerelemtől, hanem attól főleg, hogy majd itt mit tudunk kihozni a helyzetből ketten, de úgy fest, hogy egészen jól haladunk. Nekem is sikerül elengedni magamat. Neki azért könnyebben megy, nem tudom hogy azért, mert fiú, vagy szimplán csak a jellemünk más és e miatt megy neki egyszerűbben, de nem is igazán érdekes ez most. Az a fő, hogy nem izguljuk túl a dolgot, hanem szép fokozatosan mindketten tényleg elengedjük magunkat. - Hát akkor... köszönöm, te sem panaszkodhatsz. - a mosolyom töretlen, hiszen lássuk be azért néztem én már meg a hátsóját nem is egyszer, és tisztában vagyok vele, hogy nem panaszkodhat a kinézetét tekintve egy pillanatra sem. Az viszont már sokkalta pocsékabb érzés, amikor elérjük a lényeget. Valami miatt nem megy, túlságosan fáj az, ahogyan próbálkozik nálam, túlságosan nehezen viselem, és ennek nem ilyennek kellene lennie igaz? Fogalmam sincs persze, hiszen még sose volt részem effélében, de... ennek nem kellene ennyire rossznak lennie. Fáj és ez sajnos pontosan látszik is rajtam. Még a szememet is összeszorítom csak, hogy véletlenül se gördüljön le valami könnycsepp a szemem sarkából. Az azért végképp tönkretenne mindent. Aztán csak azt érzem, hogy a fájdalom enyhül, ő pedig immár mellettem fekszik az ágyon. Azt azért kár lenne tagadni, hogy elég pocsékul érzem magamat a miatt, hogy így elszúrtam és ennyire nem jött össze a dolog. Nem jó érzés, hogy miattam... szóval miattam csúszik félre az egész. - Sajnálom. - bököm ki még a szavai ellenére is, és szorosan hozzábújva pihentetem a fejemet a mellkasán. Azért ez nem valami kellemes érzés, hogy nem sikerült, hogy miattam nem és hogy... még ez se megy nekem. Nem csoda, hogy nem egyszer gondolom magamat kellően defektesnek. - Tudom, de attól még sajnálom. Te... te ügyes voltál, csak én... én szúrtam el. - vagy nekem nem ment, nem is tudom. Meg kellett volna próbálnom talán nem kimutatni és akkor jobb lett volna, csak enyhült volna idővel, de nem tudom, nem ment. Nem tehetek róla, de most nem megy az, hogy fel is nézzek rá, azt viszont így is érezheti a mellkasán, hogy nedvesedik a helyzet, mármint a könnyeim miatt persze. Nem kéne így kiborulnom e miatt, de hát mégis mi a fenét tehetnék ellene? Szerettem volna, ha sikerül, szerettem volna, ha jól sikerül és persze még ez se jött össze, mintha tényleg mindent csak elrontani tudnék.
Tényleg úgy tűnik, hogy már kezd feloldódni ebben a mindkettőnk számára újszerű helyzetben. Egészen bátran simogat már nem csak az arcomnál, hanem lentebb, sokkal lentebb is, amolyan ismerkedős szándékkal, ezt mindenképpen jó jelnek veszem. Nála még komolyan nem láttam szebb lányt, végülis ezt teszi a szerelem, hogy a nagy Ő-t látjuk az idealizáltnak, eszményinek. Igaz, hogy még nekem sem volt senkim, eddig nem is hiányzott a dolog, valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ha majd megtörténik, akkor majd Quinn-nel történjen, ha nem utál majd nagyon meg Carl miatt. Ez nem is volt végül gond, sőt, amikor az iskolában találkoztunk, és bizonytalankodtam kettőnk miatt, többször is ő volt a határozott, aki türelemre intett, kért, hogy ne rohanjak csak úgy el, maradjak vele. Most már tudom, hogy mellette a helyem. Számomra úgy tökéletes, ahogy van, vágással, és ilyen kis halkszavú, visszafogott lányként. Nem várom tőle, hogy legyen harsány, vagy csábító, pont jó így. Szeretem, és mindig vele akarok majd lenni, ha ő nem un rám. - Szó sincs róla. Szép karcsú típus vagy, formás a feneked. – Most már helyesbítek, nem akarom én őt lealacsonyítani, bár ha nevetett rajta, akkor én is bekapcsolódom, és megsimogatom a tincseit a halántékánál, örülök, hogy barátként is el tudunk hülyülni, nem kell mindig a szerelmünkre kihegyezni a hangsúlyt. Nem is akartam ráerőltetni ezt a szerelmeskedés témát, csak annyira vágytam rá, hogy egy pár legyünk, és íly módon is örömöt tudjunk egymásnak okozni, de nem úgy tűnt, mint aki nagyon ellenkezne. Nem azért, mert valami céda, hanem mert tényleg hasonlóan gondolja. Remélem nem csak az én kedvemért teszi, hanem tényleg ő is így érzi. A látványtól erőteljes izgalomba jöttem, ez nem kérdés, ám odafigyelek arra, hogy kissé mintha meg lenne riadva. Bármennyire is próbálok segíteni, ellazítani őt, azért nem biztos, hogy jól csinálom, ehhez gyakorlat kéne, még ha arra is bíztat, hogy tegyük meg. Összekapcsolódunk, hogy könnyebben mozogjunk együtt, és finoman araszolok befelé, én magam is megugrok, amikor felszisszen, egyből az arcára figyelek, abba is hagyva a dolgot, végeredményben a nehezén talán túl vagyunk, de nem kell most ezt erőltetni. - Quinn... én nem akarom, hogy még jobban fájjon. Inkább... majd ha legközelebb megint kedvünk lesz megpróbálni, jó? – Csókolom meg, és cseppet sem vagyok csalódott, már így is hihetetlenül jó érzés, hogy valamit tettünk, tényleg ő is benne volt a dologban. Finoman kicsusszanok, és mellé fekszem. Magamhoz húzom, hogy a mellkasomra feküdhessen, bár még mindig kemény vagyok, biztosan nem is tartott volna sokáig, ám úgy gondolom, hogy akkor meg csak nekem lett volna benne öröm. Jó, azért nekem is fájt kissé, mert erőteljesen szűk volt ott belül, de gondolom közel sem annyira, mint neki. - Aranyos tőled, hogy... szóval tudod. Szeretlek, és nem vagyok csalódott, meglepődtem volna, ha ügyesebbek leszünk elsőre. – Vigyorodom el, azért önkritikám minden bizonytalanságom ellenére is van. Mivel úgysem fogunk mással próbálkozni, lényegében mindegy, hogy ha halasztunk.
Ha az elején féltem is még egy kicsit ettől az egésztől, agy inkább attól, ami jöhet már egyáltalán nem érzem így. Tényleg nem, attól sem vagyok zavarban, hogy a ruháink már a földön kötöttek ki régen és hogy innen már nem nagyon van visszaút és nem is kell, hogy legyen. Végül is azt mondta Astrid is, hogy az élet erről szól, ő mindig mondta, hogy szép vagyok, csak hát egy barátnak nem hiszed el ezt olyan könnyedén, hiszen ő jót akar neked nem igaz? Nem mondaná azt, hogy ronda vagyok érthető módon. Na én nem azért mondom neki, hogy szép, mert barátnői kötelességem, tényleg annak tartom őt. De e mellett tudjuk mindketten, hogy ő sokkal határozottabb, magasabb és szebb is nálam és persze nincsen ilyen csúnya vágás sem a nyakán, mint amivel én rendelkezem. De Jasont ez sem zavarja, már ezt is tudom. Na ez nem jelenti, hogy többé nem hordok sálat, mert hát... mások előtt még mindig szégyellem és nem igazán szeretem, ha kérdezgetnek e miatt. Jó persze a nyár más, ha nyáron veszel fel sálat akkor is kérdezgetni fognak, mert az határozottan furcsa, teljesen nem lehet megúszni a kíváncsiságot sajnos. - A seggem? Pedig... inkább gebe típusnak látom magam. - főleg gyerekként annak láttam, és nem csoda, ha erre fel is nevetek, ha csak pár pillanatig is. Azért túlzásba nem viszem, hiszen ide most nem passzol a nevetés, főleg mert azért az érintései és a simogatásai nagyon is lázba hoznak. Nem is nagyon tudnék most komolytalanul nevetgélni, az esélytelen. Élvezem, és persze félek is kicsit, hiszen mégis csak eljutunk majd addig a részig, ami már esetleg... fájdalmas is lehet. Jason vérfarkas, de nem félek attól, hogy ne figyelne oda rám, legalábbis eddig vissza tudta fogni magát annyira, amennyire kellett, ez remélhetőleg nem is lesz másképp. Persze amikor már tényleg oda jutunk van egy kis elképedés is, hiszen mégis csak látni és felfogni azt, hogy mekkora is, ami majd... hát na tudjátok, mégsem gondolja az ember elsőre, hogy ez egyáltalán fizikailag megoldható lenne. Mégis próbálom minden erőmmel elengedni magamat, hogy ne legyen rémes. Nem akarom, hogy azt lássa az arcomon, hogy fájdalmat okoz, még ha erre félő, hogy igenis lesz esély. Körbe fonom a lábaimmal a csípőjét és nem tehetek róla, de nagy levegőt veszek az első pillanatban, pedig pont hogy nem kellene megfeszíteni magamat, az most nem a legjobb ötlet. Kapaszkodom a hátába, ahogyan óvatosan és lassan hatol belém. Most még nem nagyon teszek semmit, nem emelem a csípőmet, mert így is bőven érzem, hogy ez azért nem valami kellemes dolog. Sejtelmem sincs, hogy a lassú a jó megoldás, vagy a gyorsan legyünk túl rajta, inkább ezt most rá bízom, de azért mégis csak felszisszenek, amikor erőteljesebben próbálkozik, hogy tényleg be is jusson. Csak a szemem sugallja, hogy nincs semmi baj... sejtem én, hogy ennek ilyennek kell lennie... igaz? Fájdalmas most még, de biztosan jobb lesz... jobbnak kell lennie, nekem pedig nem szabad túlságosan izgulnom és görcsölnöm rajta, és akkor nem lesz semmi gond.
Nem tudom, hogyan fog sikerülni, mégis várakozással teli izgalommal nézek elébe, az ő arcán is azt látom, hogy talán csak picit fél, és nem is feltétlenül az esetleges fájdalomtól, hanem hogy milyen érzéseket kelt bennünk, viszont olyan bátorító a mosolya, hogy elűzi a bizonytalanságomat. Azt tudom, hogy szeretem, és nem akarom bántani, kihasználni, én nem az apám vagyok. Csakis arra vágyom, hogy boldog legyen, igaz, vagyok annyira önző, hogy mindenképpen szerelmeskedni akarok vele, hogy tudjam, így is összetartozunk. Hihetetlenül magához tudott láncolni, amikor a kezdeti bénázások után megcsókolt, és többször is kért, hogy ne menjek el. Jó érzés tartozni valakihez. És most már nem csak a romantika fűz minket össze, azért ruha nélkül látni a másikat, és elmerülni a testében több ennél. Finoman belemarkolok a hajába, mert valahogy így jön, a szenvedély elindít egy olyan úton, amelyen át jobban kiteljesedhetünk, csinálom, ami eszembe jut, és vélhetően őt is feltüzeli, ha pedig mégsem lennék tökéletes, majd szól, vagyunk már olyan viszonyban, hogy azért ne legyünk teljesen zavarban. - Nem, tényleg nem, de attól még... figyeltelek, és tetszettél. Csinos volt a pofid, és formás... a segged. – Mosolyodom el lúdbőrözve már csak attól is, hogy én hozzá érek. Nem csak arról van szó, hogy fáznék, inkább fel vagyok izgulva, és nem fogok vissza a bókjaimat. Már nem kell attól tartanunk, hogy belegázolunk a másik lelkivilágába, vagy megalázzuk, hiszen gyorsan egymásra hangolódtunk ahhoz, hogy mindent megbeszéljünk, most visznt Quinn azt kérte, hogy ne a szavaké legyen a főszerep, hanem térjünk a lényegre. Hát jó, rajtam aztán ne múljon. Az ágy egyébként egészen kényelmes, az ágynemű tisztának tűnik, így nem kell rosszul éreznünk magunkat a komfort miatt. Véggigdöntöttem az ágyon, hogy gyorsan kibújjak a szerelésből, látok némi kis zavart az arcán, elképedése mégiscsak annak szól, hogy fúha, most olyan lesz, amilyen még nem volt, igyekszem türelmesen lekezelni a reakcióját, kivárok éppen annyira, hogy mozduljon, magához húzzon. Ez megtörténik, a visszatérek a bájosan érintetlen kis kagylócskákhoz, hogy már ne csak a felszínt tapogassam érdeklődő simogatással, hanem óvatosan beillesztem az egyik ujjamat, hogy gyengéden feltárjam a területet, itt még egyszerűbb dolgom van, hiszen úgy vélem, ezt könnyebb irányítani még így kézzel, mint majd a későbbiekben... csípővel? Az arcát figyelem, de a sziszegéséből is le lehet szűrni visszajelzést. Ellenben ahogyan a derekam köré fonja a combját, elég jól hangzik... Tényleg férfinek érzem magam, mi több, erősnek, tapasztaltnak. Egyrészt jó, hogy ilyen kiszolgáltatott, másrészt magabiztossággal tölt el a bátorsága. Kitámasztom magam, és összenézve a szomszédkislánnyal felhúzott csípője alá illesztem a derekam, hogy együtt hozzuk létre azt a bizonyos illeszkedést. Szépen, óvatosan, ha szükséges, centiről centire. Apróbb csúszkálással, hogy minél jobban sikamlós legyen a terep.
Ha tudnám, hogy mi jár a fejében az biztos, hogy a fagyi lehetőségével biztosan egyetértenék, de az is tetszik, ami most előtte várható. Igazából nem tudtam róla, hogy mi lesz majd, talán igen kicsit tartottam is tőle, főleg még az elején, amikor kijelentette, hogy ha együtt leszünk, akkor legyünk együtt teljesen és mindenestül. Nekem az még akkor... azért tényleg soknak tűnt, de már nem. Végül is ez mindennek a menete, nem kell ettől ijedezni, csak ha az ember előtt még az ismeretlen áll, akkor nem tudhatja, hogy mi vár rá pontosan, de egyre kevésbé érzem magamat zavarban. És igen ha leesnénk az ágyról, ha valami nem sülne el tökéletesen, hát akkor majd nevetünk egy jót és folytatjuk tovább. Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi nagy baj, hiszen ha figyelsz a másikra, akkor nem történhet olyasmi, ami miatt rosszul sülnek el a dolgok, mi pedig figyelünk egymásra, Jason is óvatos, nem véletlenül kérdezget annyit. - Hiszen alig ismertél régebben... csak a szomszéd lány voltam, akivel nem is nagyon beszéltél. - mosolyodom el. Carlhoz jártam csak át a matek miatt, alig találkoztam Jasonnel, és nem gondoltam volna, hogy akár kicsit is érdekelném, de hát gyerekek voltunk, aztán őt elvitték, és onnantól végképp nem voltunk egy közegben sem. De most igen és úgy tűnik, hogy rövid idő alatt elég sok minden változott meg, ami egyáltalán nem baj. Élvezem ezt, kicsit tényleg... ahogy Astrid is mondta én is érek valamit és több vagyok, mint amit gondoltam volna magamról és valakinek tényleg lehetek én a tökéletes, akkor is, ha eddig inkább csak elrejtőztem mindenki elől és meghúztam magamat, hogy még véletlenül se tűnjek fel nekik. A kis elszólásom után már változik a helyzet. Hát na még életemben nem láttam egy fiút sem ruha nélkül, főleg nem ilyen állapotban, mint amilyenben most őt látom és azért szó se róla, hogy egy pillanatra rendesen megakad a tekintetem rajta, és kicsit talán be is fagyok. A simogatás az arcomon térít magamhoz, mert azért nehéz elképzelni a tényt, hogy ő... vagyis az a része majd helyet kap bennem... mert hát nem kifejezetten mondható kicsinek és ez tényleg elég ijesztőnek tűnik, hogy mit ne mondjak. Azért igyekszem nem nagyon berezeltnek tűnni, hiszen közben az is igaz, hogy izgató is az egész, ahogyan hozzámér. Közelebb húzom, hogy megízleljem újra az ajkait, csók közben minden bizonnyal könnyebb lesz majd... az lényeg. A lábaimat ösztönösen húzom fel, hogy az övéi köré fonjam őket. Próbálok nem gondolni arra, ami jön, hogy ne izguljak már előre miatt, hogy fájni fog, vagy kellemetlen lesz... mert akkor csak még inkább az lesz, ha jól sejtem.
Teljesen igaza van, végre átadhatjuk magunkat az ösztönöknek. Én nem Carl vagyok, csak szeretni vágyom őt, s birtokolni. Nem fájdalmat okozni, inkább valami mást átélni vele, amelytől mindketten többek leszünk. Megrázom a fejemet a bizonytalanságára, és odacsókolok a nyakára, számomra ő az eszményi nő, nincsen olyan pontja, amelytől ne lennék oda. Be merem vallani, nem is csak a szerelem vezet felé, már idejekorán leszögeztem, a nőt látom benne, és együtt akarok lenni vele. Quinn bármennyire is törékenynek tűnik, engem pont ez tüzel fel, a finom kis babás fiatalsága, és az, hogy olyan édesen halk, kuncogós. Nem akarom én úgy bántani, ahogyan az apám tette volna, és nem akarok magamnak minden nap újabb kis áldozatokat. Egyedül csak ő legyen az enyém, és ha azt kéri, hogy ne beszéljünk meg mindent, rendben, akkor engedjük el az érzést, hogy tapasztalatlanok vagyunk. Nyilván érdekes lesz elsőre, neki talán még kicsit fájdalmas is, de hát erre rákészültünk, még ha ilyen spontán módon is került elő az együttlét, hogy néhány órája még a lelépést tervergettem, most pedig Quinn gömbölyded mellét simogatom, és veszem az ajkaim közé a falnivalóan meredező végeket. Tekintsük magunkat összecsiszolt párnak, hiszen mi történhet, lezúgunk az ágyról? Jót nevetünk, és próbáljuk tovább... Annyira csak nem lehet bonyolult. Magamban elhatározom, hogy bármi is lesz a vége, utána megérdemlünk egy nagy gombóc fagyit. - Én annak látlak. Mindig is te voltál nekem az igaz. – Ismerem be, ezzel nem csak hogy szerelmet vallok, ki is fejezem, hogy soha nem láttam rajta kívül mást, aki egy kicsit is érdekelt volna. Nem is reagálom le elsőre a simogatását, annyira a lelke érdekel, és hogy elfogadja, igenis egy remek lány, külsőleg pedig igazi csoda, mert az számít, hogy én minek látom. Végül aztán mégiscsak tudatosul, hogy nem a csiklandós irányban szánkázik a bőrömön, így minden idegszálam megfeszül, akárcsak az izmaim, amik kidagadnak, lent pedig megmoccan valami. Erre már elmosolyodom, ahogyan Quinn válaszán muszáj vagyok odacsókolni az ajkára. - Aha. Azt, csak nem úgy. – Csóválom a fejemet, ez a vak vezet világtalant tipikus esete. Sebaj, ha minden jól megy, hamarosan tapasztaltabbak leszünk. Akkor tényleg nem kérek engedélyt, itt az ideje, hogy megmutassam, hogy ha ilyen sokáig vártam rá az évek számát illetően, akkor nem vagyok nyuszi, sőt... Farkas-létem ellenére sem leszek vadállatias, ám ha úgy véli, hogy bármit megtehetek vele, akkor itt az ideje, hogy legalább addig eljussunk, hogy tudatosítsam, valóban nő, nem is akármilyen. Mellé fekszem, és miután már nem kell finomkodnom, vadabb csókokkal borítom el az ajkát, és a nyakát is, majd a mellkasát, közben pedig némi bevezető simogatás után a combjánál határozott ugrással veszem célba a számomra még ismeretlennek tetsző, ám nagyon is izgatóan tárulkozó szűk ki járatotot, első körben még csak az ujjaimmal, majd gondolván egyet én is kibújok a nadrágomból alsóval együtt, és félmosollyal simítok végig az arcán, remélem ő se egy ijedős alkat. Ha nem gond, akkor már rá is mozdulok, még csak azért, hogy átöleljem, és ismerkedejünk a helyzettel, bár meg kell hagyni, minden porcikámat tűzforrónak érzem, és csakis arra vágyom, hogy belülről is megtapasztaljam hogy a szerelmem milyen lehet ott. Így a kezdeti simogatást már némi odadörgölőzéssel váltom fel, az én esetemben kifejezetten nagy megerőltetést jelent, hogy ne legyek máris durvább. De még kivárok.
Nem akarok túl részletesen mindent megbeszélni, az azért mégis csak furcsa nem? Persze... az igaz, hogy még mindketten kellően bizonytalanok vagyunk és ilyen esetben jó, ha az ember talán egy kicsit előre tisztáz ezt-azt, de csak minimálisan, amennyire épp kell mondjuk és nem kell túlzásba vinni. Azt szeretném én is, hogy ez az alkalom tökéletes legyen. Mindenképpen jobb, mint ha most épp Carl nyomában loholnánk, mert azt tuti, hogy nem tudnám kezelni és nem is akarnám. félek tőle... rettegek és nem akarok újra szembe kerülni vele, ebben teljesen biztos vagyok. A rendőrök és az aurorok majd elkapják és majd ők megoldják ezt az ügyet, nem a mi dolgunk, ennyiben biztos vagyok. Még nem is végeztünk, varázsolni se lehet az iskolán kívül, nem is tehetnénk semmit. Viszont itt lehetünk helyette ketten és persze van bennem egy nagy adag izgulás, de attól még nem vagyok annyira frászban, mint amennyire lehettem volna. - Csak tudod, ez a... - bizonytalanul érek hozzá a nyakamhoz. Azért mégis csak egy csúnya hegről van szó, amivel én a mai napig sem tudtam megbarátkozni, ami ott éktelenkedik a nyakamon és amit nem jó dolog látni, azért is takarom el minden alkalommal egy kendővel, legalább más sem látja és nem kérdez az egészről, így nekem mindenképpen könnyen. De persze Jason más, hiszen ő tudja, hogy mi történt előtte nem kell titkolnom. - De köszönöm, én is szeretlek és nem gondoltam volna, hogy... valamikor valaki tökéletesnek lát majd. - a mosolyom töretlen. Tényleg jól érzem magamat most, még annak ellenére is, hogy tényleg félek kicsit és hogy szokatlan nekem még az egész, de közben még sem annyira az. Van azért bennem szégyenlősség, de a reakciói fényében már nem olyan sok, mint a legelején. Én is azért jól megnézem őt magamnak, de még bizonytalanabb vagyok nála, ezért inkább csak a kezem kalandozik el simogatásra, mint sem több is legyen a dologból most még. A kérdése az, ami kicsit kizökkent, pedig már azért jó néhány apró sóhajt sikerült kihoznia belőlem a ténykedésével. - Most is... épp azt teszed nem? - jó tudom, ez azért naiv kérdés, egy pillanat múlva már le is esik, hogy mit sikerült kimondanom. Ő ha jól sejtem nem pontosan így értette a dolgot, mármint nem úgy, hogy ott, ahol eddig is tette, hanem máshol és főként ha jól sejtem más módon. Amikor sikerül ezt felfogni végül azért kissé talán, de még mindig zavartan, de bólintok. - De nem kell, hogy engedélyt kérj. - teszem aztán még hozzá egész halkan. Nem várom én el ezt tőle... tényleg nem, csak tegye azt, ami jön ösztönből azt hiszem.
Quinn mindig is az a szomszéd kislány volt, aki tetszett, mást el sem tudtam képzelni volna magamnak, senkit nem tudtam nőként kezelni, úgy nézni rá. Nem tudom, hogy azért, mert hasonlóan visszafogott, és abban meg hasonlítottunk, hogy mindketten kaptunk némi terrort Carl-tól, vagy csak azért, mert külsőleg is bejött, vele volt meg a kémia. Végeredményben szinte alig beszéltünk, csak köszöntünk egymásnak, meg nagy ritkán ha átmehettem hozzájuk, akkor eljátszottunk még kicsiként, de semmi több. Hogy aztán ahogyan teljenek az évek, egyre inkább lássam meg benne azt, hogy mennyire szép lány, olyan típus, akinek nem szokás ellenállni. Ő biztosan máshogyan gondolja magáról, alaposan él benne a kishitűség, de ez nem baj, én csak vagyok a magabiztosság minthaképe, majd egymást támogatjuk, vagy mi. Valahogy csak egymásra találunk, ahogyan eddig is, bár igaz ami igaz, néha előfordult, hogy elbizonytalanodjak magamban, mert mi van, ha olyan erős a vérségi kötelék, hogy én is bántani akarnám Quinnt. Ez a mai napig sem történt meg, sőt, ténylegesen egymásba szerettünk, és ami eddig elképzelhetetlen volt, most valósággá vált, egy párt alkotunk, és most éppen felfedezni készülünk egymást. - Jól van, akkor nem beszéljük meg, ahogy sikerül, úgy teszünk. – Adok igazat, hiszen sokszor alárendelem magamat a gondolatainak, ez most sincsen másképpen. Talán nem vagyok az a magabiztos srác, abban biztos voltam, hogy szeretem, és abban is, hogy szeretném, ha az is kialakulna köztünk az, hogy testileg is egymásra találunk. Akkor hát kitaláljuk, hogyan is lehetne élvezetes, boldogító mindkettőnk számára az édes együttlét. Annyi biztos, hogy gyengédségre vágyik, hiszen olyan kis finom módon ölel meg mindig, tehát ez lehet a kulcs, hogy ne vaduljunk, legalábbis az első pár alkalommal semmiképpen sem, aztán majd felfedezzük hogy mi az, ami még ennél is izgatóbb lehet. Hiszen olyan kék szemei vannak, hogy már ettől úgy érzem magam, mint a legerősebb férfi a világon, s az a tervem, hogy valahogy mindkettőnkkel kapcsolatban egy olyan útra lépjünk rá, ahogyan felnőttebbek lehetünk. Lekerül a felsője, hatalmas szemeket meresztek, egyértelműen látszik rajtam, hogy tetszik a látvány, így csupán elmosolyodom a kérdésén, aprót rázva a fejemen. - Ne butáskodj, gyönyörű vagy, hát hányszor mondjam Quinn? Szeretlek, és tökéletes vagy. – Nem kérdezem meg, hogy neki mi a véleménye rólam, hiszen már többször kifejezte, hogy nem akarja, hogy elmenjek a roxfortból, ne kockáztassam az életemet, és képes volt legyűrni a félelmét önmagától, az egész helyzettől, és abba is belement, hogy ha párt alkotunk, akkor természetes lesz, hogy így is egymásra találunk. Finoman megemelem a csipőjét, hogy miután kioldottam a nadrágra gombjait, kibújtassam belőle, s a fehérneműben is, hogy teljes pőreségében megcsodálhassam. Szeretném megérinteni, ám el sem sietném a dolgot, még tapasztalatlan vagyok, nem cél, hogy megijedjen, vagy hogy bármi is kellemetlen legyen. Szeretni vágyom őt, ehhez pedig kölcsönös figyelem kell. Ha azt kérte, ne beszéljünk meg mindent, akkor nem teszem, pusztán figyelem a reakcióit. Most éppen kisimítok egy vörösesbarna tincset a szeme elől, majd a combján simítok végig, egyenlőre még csak kívülről, és visszahajolok hozzá, hogy ismét megcsókoljam. Jól érezhetően remegek, amiben benne van most egy nagy adag izgalom, pedig nekem kéne magabiztosabbnak lennem. Gyorsan lélegzek egy mélyebbet, végülis tudja, hogy szeretem, nem kihasználni akarom, így sikerül lenyugodnom, jó lesz ez, hát még milyen jó! Azért mégiscsak lepillantok hogy megnézzem magamnak, nagyon tetszik ő nekem, egyszerre kislányos, és mégis az én párom, akivel együtt tudunk kiteljesedni. - Ugye nem baj, ha megérintelek? – Affene, hát mégiscsak rákérdezek, remélem nem tart töketlennek emiatt, de inkább így legyen, mintsem úgy érezze, hogy csak eszközként kezelem, vagy csak úgy mozgatom, mintha valami marionettbábu lenne. Közben folytatólagosan a nyakát csókolom, ujjaimmal egyenlőre még finoman, gyengéd mozdulattal simítom a drága kis halmokat.
Őszintén szólva sosem gondoltam volna, hogy majd pont én leszek az, aki tud valakire hatni, vagy hogy én leszek az, aki majd valamit adni tud az ő életébe, vagy bárkiébe is. Persze itt van nekem Astrid, a legjobb barátnőm, és ezt nem felejtem el, rá is minden bizonnyal hatással vagyok, ahogyan ő is rám, de Jason mégis csak más. Miattam maradt itt és elfogadta a véleményemet is, miszerint nem lenne az jó, hogy elmennénk most megkeresni az apját, mert nem vagyunk elég erősek, hogy tegyünk bármit is ellene. A mágiánkat még nem használhatjuk, nem tudnánk legyőzni, és ki tudja, hogy én mennyire blokkoltam volna le a jelenlétében teszem azt. Jobb ez így mindenképpen, az aurorok dolga, hogy tegyenek róla, hogy Carl újra rács mögé kerüljön, nem a miénk. Én csak nyugodt életet akarok és ennyi, nem akarom tovább kínozni magamat, vagy tovább nehezíteni a saját életemet. - Én nem tudom, lehet hogy a lányoknál máshogy működik, de... akkor sem hiszem, hogy pontosan mindent meg kell beszélni. - rázom meg a fejemet, bár nem vagyok én biztos magamban, vagy abban, amit mondok, de a jó ég tudja. Mások vagyunk, már csak a nembeli különbségek miatt is, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tudnánk összehangolni az igényeinket, csak épp meg kell még tanulni megtalálni azt, ami mindkettőnknek jó, és ahhoz ügyes puhatolózásra van szükség. És jól is csinálja, én pedig csak teszem, ami jön ösztönből, hogy lassacskán lekerüljünk rólunk a ruha felülről legalábbis. Van azért bennem egy nagy adag félsz, mikor kibújok a blúzból, de nem látok az arcán semmit, ami akár kicsit is elrettentene, vagy azt mutatná, hogy mást várt, mint amit végül kapott. Az pedig csak még inkább ezt mutatja, amikor az apró csókok illetik a melleimet. Egyáltalán nem ellenkezem, amikor végigdönt az ágyon, csak halkan sóhajtok egyet, a kezem pedig a hajába csúszik szépen finoman, hogy aztán lejjebb araszoljon a hasamig. - Ugye... ugye nem másra számítottál? - nem tudom megállni, hogy a kissé talán bizonytalan kérdés azért ne csússzon ki a számon. Nem látom rajta, hogy gondja lenne a külsőmmel, vagy bármi ilyesmi, szó sincs róla, egyszerűen csak tényleg értékelem, ha tetszik neki az, amit lát rajtam, mert nekem nagyon is tetszik a látvány, ez azt hiszem látszik is rajtam, legalábbis ahogyan előzőleg végigsimítottam rajta. Ettől még persze nem vagyok én annyira profi, nem tudom, hogy pontosan mit is kellene tennem, csak próbálom azt, ami jön ösztönből azzal a pár kósza simítással, amennyire legalábbis elérem. Izgulok, de ez érthető, hiszen lassan, ha már lekerült felülről minden, akkor tovább haladunk majd és... a többi is lekerül nem igaz?
Azt hiszem Quinn minden szempontból tud rám hatni. Könnyedén kiismeri a lelkivilágomat, így ha ő mond valamit, tökéletesen át tudom gondolni, és változtatni azon, amin kell. Nem mondom, hogy papucs leszek a társaságában, ám egyértelmű, hogy közöttünk ő a domináns. Gondolataiban legalábbis mindenképpen. Még a szerelmünket illetően is igaz, hogy én mondtam ki, és kezdeményeztem, ám azzal, hogy vigyáz rám, gondoskodik rólunk, igenis ő a főnök. Abban, hogy szeretnék vele együtt lenni, szerelmeskedni, lehetek határozottabb, hiszen tudnia kell, hogy ez nem a türelmetlenségről szól. Képes vagyok alávetni magamat az akaratának, hiszen én sokszor kapkodok, és jobb, ha szinte mindenben józanabb, ez viszont egy olyan ösztönösebb dolog, amelyben ugyan még nekem sem volt részem, viszont úgy vélem, összekovácsolhat minket, úgysem kihasználni akarom, ennyire már ismerhet. Én nem az apám vagyok, nem fogom bántani, vagy érzelmileg zsarolni. Egyszerűen csak szükségem van rá. Közös döntés az, hogy most nem rohanunk az apám után, hanem a meggondolt utat követjük, s az is, hogy megpróbálunk egymásra hangolódni. Nem mondom, hogy biztosan ügyesek leszünk, és tökéletes lesz, ám ha csak abból indulunk ki, amit egymásnak adni tudtunk eddig, akkor rossz biztosan nem. Majd gyakorlunk, és főleg a jó dogokra koncentrálunk. - Igaz.. ez aranyos tőled, csak a lányoknál máshogyan működik. Jó, akkor ahogy alakul. – Bólintok mosolyogva, már megint túlgondolom a dolgokat. El kell engednem magam a társaságában, hiszen ő is attól lesz fesztelenebb. Azt hiszem jellemünkön túl még külsőleg is összeillünk, egyikünk sem az a hivalkodó külsejű ami miatt a másiknak kisebbségi érzése lenne. Érzem, hogy kezdeményezésem betalál, valamit jól csinálhatok, így nem is állok le, meg akarom ismerni, milyen az, amikor még jobban elengedi magát. Bár most már csak ruhán keresztül érzem a combját, úgy vélem ez gyorsan változni fog. Felpillantok, és segítek, hogy lekerüljön rólam a póló. Sebhelyeim nincsenek, engem viszonylag ritkán vert meg Carl, főleg lelkileg terrorizált, ám ennek már vége. Quinn-nel élhetünk teljesebb életet. Szaporábbra vált a lélegzetvételem, ahogyan megsimogat. Érdekes, de cseppet sem érzem úgy, hogy kezdők lennénk. Mintha valahol máris összeszokott pár vagyunk. Ezen sokat segít a lelki összecsiszolódás. Behunyom a szemem, s megborzongok, ezzel akaratlanul is jelzem, hogy imádom a nőiességét. Kinyílik végül a szemem, és kigombolom a blúzát, hogy nem túlzottan sietve vetkőztetni kezdjem, és miután kihúzta a kezét, megkeresem a melltartó pántját is, imádkozva, hogy boldoguljak. Szerencsére logikusan van megoldva, így nem kell ügyetlenkedve, mégis felnevetek közben, nem is vagyok annyira betojva, mint elsőre hittem. Leemelem a formás almaalakú keblekről végül a finom darabot, hogy gyönyörködjek bennük, majd odahajolva nem pusztán simítom, játékosan puszilgatni kezdem őket, hogy végigdöntsem végül a leányzót az ágyon, és a hasát is megszeretgessem, amennyire csak igényli.
Azt hiszem Quinn minden szempontból tud rám hatni. Könnyedén kiismeri a lelkivilágomat, így ha ő mond valamit, tökéletesen át tudom gondolni, és változtatni azon, amin kell. Nem mondom, hogy papucs leszek a társaságában, ám egyértelmű, hogy közöttünk ő a domináns. Gondolataiban legalábbis mindenképpen. Még a szerelmünket illetően is igaz, hogy én mondtam ki, és kezdeményeztem, ám azzal, hogy vigyáz rám, gondoskodik rólunk, igenis ő a főnök. Abban, hogy szeretnék vele együtt lenni, szerelmeskedni, lehetek határozottabb, hiszen tudnia kell, hogy ez nem a türelmetlenségről szól. Képes vagyok alávetni magamat az akaratának, hiszen én sokszor kapkodok, és jobb, ha szinte mindenben józanabb, ez viszont egy olyan ösztönösebb dolog, amelyben ugyan még nekem sem volt részem, viszont úgy vélem, összekovácsolhat minket, úgysem kihasználni akarom, ennyire már ismerhet. Én nem az apám vagyok, nem fogom bántani, vagy érzelmileg zsarolni. Egyszerűen csak szükségem van rá. Közös döntés az, hogy most nem rohanunk az apám után, hanem a meggondolt utat követjük, s az is, hogy megpróbálunk egymásra hangolódni. Nem mondom, hogy biztosan ügyesek leszünk, és tökéletes lesz, ám ha csak abból indulunk ki, amit egymásnak adni tudtunk eddig, akkor rossz biztosan nem. Majd gyakorlunk, és főleg a jó dogokra koncentrálunk. - Igaz.. ez aranyos tőled, csak a lányoknál máshogyan működik. Jó, akkor ahogy alakul. – Bólintok mosolyogva, már megint túlgondolom a dolgokat. El kell engednem magam a társaságában, hiszen ő is attól lesz fesztelenebb. Azt hiszem jellemünkön túl még külsőleg is összeillünk, egyikünk sem az a hivalkodó külsejű ami miatt a másiknak kisebbségi érzése lenne. Érzem, hogy kezdeményezésem betalál, valamit jól csinálhatok, így nem is állok le, meg akarom ismerni, milyen az, amikor még jobban elengedi magát. Bár most már csak ruhán keresztül érzem a combját, úgy vélem ez gyorsan változni fog. Felpillantok, és segítek, hogy lekerüljön rólam a póló. Sebhelyeim nincsenek, engem viszonylag ritkán vert meg Carl, főleg lelkileg terrorizált, ám ennek már vége. Quinn-nel élhetünk teljesebb életet. Szaporábbra vált a lélegzetvételem, ahogyan megsimogat. Érdekes, de cseppet sem érzem úgy, hogy kezdők lennénk. Mintha valahol máris összeszokott pár vagyunk. Ezen sokat segít a lelki összecsiszolódás. Behunyom a szemem, s megborzongok, ezzel akaratlanul is jelzem, hogy imádom a nőiességét. Kinyílik végül a szemem, és kigombolom a blúzát, hogy nem túlzottan sietve vetkőztetni kezdjem, és miután kihúzta a kezét, megkeresem a melltartó pántját is, imádkozva, hogy boldoguljak. Szerencsére logikusan van megoldva, így nem kell ügyetlenkedve, mégis felnevetek közben, nem is vagyok annyira betojva, mint elsőre hittem. Leemelem a formás almaalakú keblekről végül a finom darabot, hogy gyönyörködjek bennük, majd odahajolva nem pusztán simítom, játékosan puszilgatni kezdem őket, hogy végigdöntsem végül a leányzót az ágyon, és a hasát is megszeretgessem, amennyire csak igényli.
Talán valahol igaza van, tenni kell, hogy Carl ne bánthasson mást, de akkor sem a mi dolgunk ez. Nem vagyunk aurorok és rendőrök sem, sőt még csak be sem fejeztük a sulit, nem is mehetünk el úgy, hogy ne kérdeznénk meg róla valakit, hogy lehet-e, szóval... nem, ez nem a mi dolgunk. Szerencsére ezt ő is belátja és annak már sokkal több értelmét látom, hogy beszüljünk az aurorokkal, elmondjunk mindent, amit tudunk és biztosan van nekik is olyan varázslatuk, amivel megtalálhatják és akkor mi sem keveredünk bele. Én egyébként sem hiszem, hogy képes lennék újra szemtől-szemben lenni vele, nem hiszem, hogy nem rémülnék halálra és tudnék tenni ellene, főleg hogy még csak nem is varázsolhatunk igazából az iskolán kívül. Jason vérfarkas, de az is akkor számít, ha telihold van és nem hiszem, hogy képes lenne irányítani saját magát, szóval... nem mi kellünk ide, nem mi fogjuk ezt az egészet megoldani. Neki sem kell úgy éreznie magát, hogy ez az ő dolga, vagy hogy bárki is azt várja el tőle, hogy most akkor elkapja az apját, csak mert gyerekként nem tudott, nem mert neki ellentmondani. Azt persze kár lenne tagadni, hogy valahol talán attól is tartok, ami e helyett esedékes. Nem is tőle, hanem szimplán csak pontosan még nem tudom, hogy mire számítsak, és azért van bennem egy kis feszélyezettség. Próbáltam én már beszélni erről Astriddal is, szerinte nem szabad rágörcsölni, és akkor nem lesz semmi gond. Én is ezt igyekszem megoldani majd és meglátjuk, hogy sikerül-e. Végül is csókban már profik vagyunk, az ölelések is jól mennek, szóval ez sem sokkal másabb, csupán annyiban, hogy nem lesz rajtunk ruha, meg hát... pár apró eltérés azért mégis csak akad majd. - Nincs olyan, hogy szavad, ez... nem erről szól, nem akarok neked engedélyt adni. - az úgy azért annyira furán hangzik és olyan furán is jönne ki, ha ezt mondanánk. Csak alakul majd szépen magától azt hiszem az egész, szép fokozatosan és meglátjuk, hogy meddig jutunk, vagy hogy mi sül ki belőle. A nyakpuszik hatására azért nem tudom visszafogni, hogy ne szökjön pár apró sóhaj ki a torkomból, és meg sem fordul a fejemben, hogy megállítsam a kezét, ami a combomon siklik végig. Nem habozok végül, óvatosan szabadítom meg a pólótól. Fogalmam sincs, hogy ez a vérfarkasság miatt van-e, vagy miért, de azért nem valami rossz a látvány, ami fogad. Azt reméltem csak végig, hogy nem lesznek rajta rossz emlékek nyomai, mint nekem a seb a nyakamon, mert hát az biztos, hogy ha odaér a csókokkal, akkor azért talán egy kicsit libabőrös leszek. Érzékeny rész és felettébb rossz emlékekkel párosul. Mindenesetre azért a tenyerem talán bizonytalanul, de végigsiklik a felsőtestén, finom simogatással így kezdésnek. Látni, arról volt szó... de az úgy önmagában nem lesz kevés?
Amilyen forrófejű vagyok, és máris indultam volna, hogy megállítsam apámat, akár meg is öljem, hiszen nem akarom, hogy további ártatlanok vérét ontsa ki, vagy éppen a beteg vágyait élje ki rajtuk. Ez utóbbi esetében én magam sem tudom, mennyire természetes az, hogy ennyire szeretnék együtt lenni a bártalan kis szomszédommal, remélem, hogy ő is azt akarja, és nem csak azért, hogy nekem jó legyen. Vagy talán azért van így, mert vérfarkas vagyok, és öszönösebben, mélyebben élek meg mindent? Nem tudom, majd kiderül, hogy mit is szeretnénk egymástól. - Ahogyan neked jó. – Bátorítom, ezzel is egy kicsit eloszlatva a görcsét, hogy ne úgy menjünk majd vallomást tenni az auror parancsnokságra, hogy ne csak Carl miatt idegeskedjünk, hanem még benne is legyen, hogy felém milyen kötelettsége van. Semmi, tényleg semmi. Csakis annyi, hogy legyünk egymással figyelmesek, én szeretem őt, s bár nem mondta ki, de talán ő is hasonlóan érez. Ha most nem teljesedik be minden kettőnk között, akkor sem leszek türelmetlen, ez most tényleg az ismerkedésről kell, hogy szóljon. Ha képes adni magából, akkor nem kell mindent. Közel egy órával később már túl vagyunk a vallomástételen, nem láttam értelmét sokáig húzni a dolgot, a lényeget össze tudtuk foglalni. Tudják, hogy hol találnak minket, másrészt Quinnt sem lenne érdemes stresszben tartani egy elhúzódó faggatózással, s mivel tanuk vagyunk, nem pedig gyanusítottak, egy idő után szépen felálltam, hogy most ennyi, és megindultunk a fogadó felé. Az is benne van a siettségben, hogy ha új motivációt adott Carl helyett, akkor kiváncsi vagyok, hogy mit is alkothatunk együtt. A szobánkban megfogom a kezét, nem sietünk. Leülök mellé, és arcára simítom a tenyeremet. - Nekem sem sokkal több. Akkor úgy fogjuk, ahogy mindkettőnknek jó. Most csak látni szeretnélek. Azt szabad, ugye? – Utalok rá, hogy ezúttal nem is kell megtennünk, csak fedezzük fel egymást, gyönyörködjünk a másikban, nem kell egyből ajtóstul rontani, lesznek még alkalmak, most ebből a spontánból próbáljunk kihozni valami izgalmasat. Elnyújtom a csókot, hogy ne csak a lényegre törekedjünk. Pontosabban a csók ugyanúgy lényeges, szerelmesek vagyunk, ez a kapunyitó mindenhez. Az ő kezébe helyezem az irányítást. Sóhajtva adom meg magam a simogatásának, s közelebb ülve a nyakát puszilom meg, félszegen bátortalan mosolygással feltekintve néha, hogy vajon jól csinálom-e. Nem akarok most egyetlen érintéssel sem további zavart, így csak a térdére helyezem a kezemet, és lágyan végigsimítok a combján. Ha úgy dönt, hogy levenné a pólóm, akkor segítek, hát nanáhogy. Az övé még maradhat.
Nem pont így terveztem a napot semmilyen szempontból sem igazából. Mármint... az sem volt tervben, hogy elszökünk, mert Carl megszökött és az sem volt tervben, hogy aztán inkább Roxmortsba megyünk, hogy megoldjunk mindent, amit másoknak nem sikerül. Igazából fogalmam sincs, hogy bármit segít-e az, hogy mindent elmondunk, amit tudunk, de remélhetőleg lesz azért értelme a dolognak, ha nem lenne, akkor... akkor lehet hogy tényleg nekünk kellene tenni azért, hogy rács mögé kerüljön újra. Igazából halvány sejtésem sincs, hogy elkapják-e, de azt tudom, hogy én nem szívesen néznék vele szembe újra, sőt... nem tudom, hogyan reagálnék rá, ha szembe kerülnék vele. Nem varázsolhatok, egyáltalán mit tudnék tenni ellene? Jó eséllyel eleve leblokkolnék és nem tudnék még csak moccanni sem, nem hogy legyőzni őt, vagy újra rács mögé juttatni, kb. teljesen esélytelen a dolog. - Hát majd akkor meglátjuk. - őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit akarok, vagy milyen léptékben haladni, hiszen nulla tapasztalatom van e téren és igazából fogalmam sincs, hogy mi az, amit ő már megtapasztalt mondjuk, én pedig nem igazán akarok béna lenni, vagy ilyesmi, pedig tuti, hogy az leszek az elején. Mondjuk szerencsére még abból sem volt baj, hogy rosszul csókolok, pedig az elején biztosan ügyetlen voltam, de azóta sikerült már azt hiszem fejlődni, legalábbis a lelkesedéséből most is azt látom... érzem inkább. A faluban azért sokáig nem tart a dolog, elmondunk mindent, amit tudni kell, főleg ő, hiszen mégis csak az ő nevelőapja, szóval ő tud róla többet, ő ismeri jobban, mint én mondjuk és akkor talán tényleg nagyobb esélyük lesz rá, hogy megtalálják majd. Remélem, hogy tényleg újra rács mögé kerül, nem akarom, hogy bárki másnak baja essen. A szobába érve azért már van egy cseppnyi zavar, amit látni lehet rajtam, de azt hiszem ez teljesen érthető. Mégsem voltam még sosem ilyen helyzetben és most azért... meg kell próbálnom kezelni, alkalmazkodni azt hiszem, és nem kéne totál vörössé válnom egyetlen érintéstől igaz? - De én... nekem fogalmam sincs, hogy... - beharapom a számat ezzel elharapva a mondatot, de végül csak egy nagy levegőt veszek, és viszonozom a csókját. Azért nem vagyok teljesen informálatlan, maximum új nekem a helyzet, szóval első körben annyi még simán bennem van, hogy a kezem elkalandozik csók közben a pólója alá, hogy aztán picit elszakadva tőle első körben attól szabadítsam meg. Hát igen, szép lassan, nem kell sehová sem rohanni igaz?
