2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Van különbség a tudás és a megtapasztalás között."
Főkarakter: Főkarakter - Luna Lovegood Teljes név: Maggie Barnes-Anderson Születési hely és dátum: 1978. június 6. Amesbury, Anglia Csoport: Hollóhát Patrónus: Ékszerteknős Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Nyolcadik (Szimbolisztikus) Képesség: - Kiemelkedő tudás: Számmisztika - Kiemelkedő, Rúnamágia- Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Világ életemben csendes és visszahúzódó lány voltam, aki többnyire inkább meghúzta magát a sarokban és eképpen nem sokaknak tűnt fel a jelenlétem sem igazán. Nekem ellenben minden és mindenki feltűnt. Fotografikus memóriával áldott meg a sors, úgyhogy akármit látok és olvasok minden megmarad bennem válogatás nélkül, ha pedig valami még érdekel is... Az már kiskoromban kiderült, hogy rendkívül magas az IQ-m, az átlagnál jóval logikusabb és következetesebb vagyok, e miatt pedig csak még inkább belemerültem a könyvek világába. Imádok olvasni, millió dolgot tudok már, millió dolognak jártam utána, de... nem sok mindent próbáltam még ki. A szüleim valahogy így neveltek, mindig is a szobában volt nyugtom, ott éreztem magamat biztonságban így aztán a rengeteg információ meg van ugyan, de... nem sokat hasznosítok belőle, hiszen ki nem próbálom. Tudom milyen Párizs, biztos, hogy nem tévednék el, ha ledobnának valahol a város közepén, de életemben nem jártam még ott, ahogyan máshol se nagyon. Az utazásaim az otthon és Roxfort között korlátozódnak le többnyire. Elég csendes jellem vagyok, aki ritkán hangoztatja erőteljesen a saját véleményét. Inkább megtartom azt magamnak és figyelek. Egyedül az órákon vagyok aktívabb, hiszen sok mindenre tudom a választ, amire a többség nem. Sok mindent tudok, sok mindenkiről, ők viszont rólam jó eséllyel semmit, még csak észre se nagyon vesznek, hiszen szürke egér voltam mindig is... szinte már láthatatlan a legtöbbek számára. Nem mondom, hogy ez zavar, csak... néha vágyom én is barátokra, de aztán jön egy újabb könyv, ami leköt és végül újra csak magam vagyok a könyvtár egyik hátsó zugában. Én vagyok az a lány, aki úgy járt hét évig a Roxfortba, hogy a nagy többség, még csak nem is tudja, hogy ide jártam. Egyébként, ha kérdeznél, akkor azért van mondanivalóm, mindig van véleményem, csak épp többnyire megtartom magamnak, mert nem gondolom, hogy bárki kíváncsi lenne rá. Szeretek tervezni és ötletelni, van olyan varázslat, amit én magam dolgoztam ki és apró kis tárgyak, amiket mágiával én machináltam meg. Egyszerűen ez leköt, érdekességet hoz az életembe, mondhatni ki minifeltaláló vagyok.
Megjelenés
Nem vagyok túl magas, 167 centire sikerült nőnöm és esélyes, hogy ennél már nem is leszek nagyobb. Magassarkút pedig nem igen hordok, úgyhogy nem növelem a magasságomat trükkökkel. Átlagos testalkatom van, sport híján nem igazán izmos, inkább vékony, szikár. Nőiesedtem már amennyit lehetett, szóval nem vagyok én teljesen lapos, de nem túl gyakran hordok olyan ruhát, ami nagyban kiemelné az alakomat. Sőt többnyire az iskolai egyenruhát részesítem előnyben, ha pedig utcai viseletről van szó, akkor a farmer, az egyszerűbb pólók vannak terítéken, semmi látványos és hivalkodó. A divat az, amivel sosem foglalkoztam igazán, vagy szántam időt vásárlásra. A hajam barna, hosszú, kissé göndörödő, ha a gondolataim cikáznak, akkor gyakorta hordom összefogva, sőt valahogy ha nagyon rám jön a merengés, akkor előtte mindig fel is kötöm, valahogy akkor jobban jön az ihlet egy új varázslatra, egy tervre... bármire. Az arcom kerek, gondolhatnád, hogy pufók, de nem erről van szó, csupán kerekebb az átlagnál. Zöld szemeim vannak egy kis barnás beütéssel, nem mondom, hogy nem szép, édesanyám szerint igazán különleges tekintetem van. Mit is mondhatnék még? A többit te is láthatod, a szám formáját, az orromat, átlagosak, a szám talán kissé teltnek mondható, de mivel a többség nem figyel meg magának különösebben, ez nem sokat számít nem igaz?
Életed fontosabb állomásai
Hogy ki vagyok én, és mi a történetem? Nem vagyok benne biztos, hogy igazán kíváncsi vagy rá. A tekintetem gyakran réved a távolba, az arcomon titokzatos mosoly játszik, ami mélyen megbújó fájdalmat temet el. Az életem jól indult, szerető család, boldog szülői ház, óvó báty. Sokat olvastam, sokat foglalkoztam a tanulással és valahogy mindig is zárkózott típus voltam, ez csak még erőteljesebbé vált azóta... ami történt. Szép életem volt addig a pontig, amíg minden meg nem változott. Magam sem tudom, hogy miért és hogy hogyan történt... de megtörtént. A Roxfortot kiváló eredményekkel kezdtem meg, a szüleim büszkék voltak rám és egészen az ötödik évemig nem is volt az ég világon semmi gondom. Meg voltam én magamban, néha segítettem a háztársaimnak a leckében, de ennyi, valahogy nem sikerült szorosabb barátságokat kialakítanom. Aztán a hatodik évem előtti nyár... nem tudom, hogy mi történt. A bátyám akkor fejezte be egy éve már a Roxfortot. Anya sokszor írt róla, hogy valami nincs vele rendben, idegesebb, sokszor tesz olyat, ami nem biztos, hogy jó. Apával rengeteg a vitája, eszmei kérdésekben, amik a világ dolgait érintik és nem érti, hogy mi a baja Marknak. Attól fél rossz társaságba keveredett. Magam sem tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán, de valahogy tőlem is eltávolodott azóta, hogy befejezte a Roxfortot. Akkor is furcsán viselkedett, amikor hazaértem a nyári szünetre. Nem is tudom, alig ért haza időben és valahogy mintha semmi se lett volna jó neki. Én is megtapasztaltam a sok vitát és idegességet az első napokban, miután hazaértem. Már egy jó hete otthon voltam, amikor az egész lezajlott. Mark akkor sem jött este, kora hajnal volt már amikor hazaért, és apám nagyon ki volt akadva. Megértem, én sem aludtam egész éjjel annyira aggódtam, hogy hol lehet, hogy nem esett-e baja. Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor az ajtó erős csapódását meghallottam, aztán a tompa puffanás, és amikor leértem apám a földön feküdt. Anya fölötte zokogott, a bátyám szemében pedig olyan riasztó fény, amit képtelen leszek kitörölni az emlékeim közül, soha sem fog sikerülni. Rá néztem, ő pedig rám, és tudtam hogy aki ott van, az nem teljesen ő. A tekintete kegyetlen volt, zavart... talán őrült is, nem tudom. Apám már csak nyöszörgött. Láttam, hogy a fal behorpadt ott, ahol nekivágta és vérfolt is virított a virágos tapétán, amin annyit veszekedtek a szüleim tavaly. Ledermedtem és képtelen voltam cselekedni. Nehéznek éreztem a karom, a lábaimat, pedig tudtam, hogy fel kellene rohannom, ott vannak a pálcám, tehetnék ellene valamit. Ben pedig gyorsan mozdult, az anyám... az anyánknak esett, aki csak sikított, könyörgött neki. Éreztem, hogy az arcomon könny csorog végig, ahogy néztem mit tesz... a szívem majd ki ugrott a helyéről a maró pánik miatt. Apám tekintetét láttam, rám nézett, és szavakat formált a szája, de nem jutottak el a fülemig a hangok. Azt hiszem arra kért, hogy meneküljek, vagy hogy segítsek? Fogalmam sincs! Végignéztem, ahogy anyám élettelen teste a földre hanyatlik, ahogy apám próbál rúgni, ütni, de túl erős volt az ütés és szédelgett volna, ha feláll. Ben nem nyúlt hozzá, azt hiszem tudta, hogy úgyis percei vannak a tarkóján lévő ütést nem éli túl. Továbbra is csak álltam, akkor is, amikor a bátyám felém indult, néztem a szemét, szinte világított, attól a furcsa tűztől, ami benne tombolhatott most. Csupa vér volt mindene, még a karkötő is, amit tőlem kapott évekkel ezelőtt. Zsigeri rettegés fogott el, azt hiszem a kezem is remegett, aztán egyszer csak térdre vetette magát előttem és sírni kezdett. A fejét a hasamhoz szorította, én pedig remegő kézzel simogattam meg a fejét. Ha akkor... akkor megpróbálom elérni a vázát a mellettem lévő polcon... ha megpróbálom leütni... még eltudtam volna menekülni. Egyszerűen képtelen voltam, lehunytam a szemem, hogy ne lássam a szüleimet a padlón, a vért a virágos tapétán, éreztem, hogy remeg a szám. Aztán felállt, rám nézett, és a karjaiba vett. "Sajnálom..." Ennyit mondott csak reszkető hangon. Én nem is értem, hogy miért nem tettem semmit, miért nem volt képes engedelmeskedni a testem. Hiába tanultam annyi mindent, hiába készítettek fel az iskolában a veszélyre, senki sem tudhatja, hogy igazi éles helyzetben hogyan fog reagálni. A következő három hónapot a pincében töltöttem. Hozott nekem enni, a házunk pedig megtelt. Rémisztő zajok szűrődtek le fentről minden áldott nap, egy ideig Mark csak az ételt hozta le nekem, aztán egyszer hozzá vágtam a tányért, megvágtam vele az arcát, amire dühbe gurult. Majdnem eltörte a karom, olyan erősen kötözte le a kezem a radiátorhoz. Próbáltam én ellenállni, tényleg sokáig próbáltam, de sokkal erősebb volt nálam, és a többiek is. Egy nap már nem csak Mark jött le hozzám, azt hiszem akkor kellettem én, amikor nem tudtak elkapni senkit... A sebek, a testemet borító hegek soha sem fogják hagyni, hogy bármit is elfelejtsek. Egy idő után már nem fájt annyira, valahogy ki tudtam zárni, csak levezették rajtam a dühüket... azt hiszem, aztán Mark rendbe tette a sebeimet, mintha csak ugyanúgy akarna vigyázni rám, mint régen. Persze... el nem engedett. Azt hiszem végül az egyik szomszéd kezdett el gyanakodni. Nem értem máig sem, hogy ez miért tartott majdnem három hónapig! Azóta nem láttam a bátyámat, azt sem tudom, hogy megölték-e, vagy sem. Azonnal eljöttem, miután persze összeférceltek, de hiába minden gyógyítás, minden varázslat, a hegeket nem tudták végleg eltüntetni. Eltemettem mindent, de azóta is rettegek, ha sötét helyen vagyok egyedül. Nem mutatom ki, de legbelül mar a félelem, olyan erővel, amit csak az érezhet, aki hasonlót élt át, mint én. Végképp a tanulásba temetkeztem, a könyvekbe, az irodalomba, a tudásba. A könyvtár csendes és nyugodt, békés, és nem járnak oda sokan.
És most megint itt vagyok. Fogalmam sincs, hogyan történt az egész, hogy mégis miért érdemlem ezt újra. Egyszerűen csak elsötétült minden. A nagynénémnél töltöttem a karácsonyt, de nem jutottam vissza az iskolába. Sötét van... megint csak a sötét vesz körbe és a falak... megint csak a félelem maradt és a rettegés, hogy az ajtón netán majd Mark lép be. Nem lehet... nem tehette meg újra, ennyire nem lehet kegyetlen!
