Vanora és Lucy

- Gondolom így, a nagynénéd mellett sokkal jobban is érzed magad. Bár szeretem a muglikat és az én nevelőszüleimet is imádom. Komolyan, nagyon örülök, hogy ők neveltek fel végül is, de egy varázsló más. Mellette több mindent tanulhatsz és vele olyanokról is tudsz beszélni, amiről a szüleiddel nem – vagyis én ezt gondolom. Bár előttük nem lehet varázsolni, de legalább mindig újabb történeteket mesélhetünk nekik, minden apróságon meglepődnek. Jobban bele gondolva, örülnék is egy rendes mugli barátságának, mert nekem csak mugli származású barátaim vannak. De jó is lenne, viszont attól tartok neki se mondanék el azért mindent. Lennének dolgok amiket kihagynék és nem azonnal árulnám el, ha egyáltalán elárulnám, hogy boszorkány vagyok.
- Az elemisták képesek uralni mind a négy elemet. Ezek alapján az egyetem elvégzése után bárhol el lehet helyezkedni, mert mindenhol szükség van rájuk. De szerintem nagyon szép szakma és fantasztikus dolognak tartom – kíváncsi vagyok a levegőt hogy lehet irányítani. Sose láttam még senkit aki ezzel próbálkozott volna, csak tüzet és vizet uraló embereket láttam. De ez látványnak se utolsó, az egész olyan varázslatos, mágia a mágiában.
- Az ereklyevadászok pedig bárhova mehetnek ahol értékes műtárgyakra bukkannak az emberek. Általában múzeumoktól kapnak megbízásokat, de szerintem aki már ezzel foglalkozik, az a maga szórakoztatására is csinálja. Legalábbis úgy gondolom, hogy aki ez mellett dönt, az nem csak a munka miatt csinálja, hanem azért is, mert szereti a műtárgyakat – lehet, hogy én gondolom rosszul, de szerintem ehhez a munkához ez is hozzá tartozik. Nem lehet, úgy csinálni, hogy valaki nem élvezné, ezt senki se választja csak úgy, hasraütésszerűen, nem lenne túl logikus.

Az már bizonyos volt, hogy a lány imádott beszélni, és evvel tisztában is volt. Igazából teljes ellentétemet láttam benne, ő előszeretettel szórta a mosolyt, a boldogságot környezetébe. Neki nem lehetett nehéz barátokat találnia, szemei csillogtak az élettől, és a jókedvtől. Ez persze nem jelentette azt, hogy irigykedtem volna rá, egyszerűen csak... hát mondjuk de, kicsit fojtogatott a sárgaság érzése; én is szívesen lettem volna ilyen pozitív kisugárzású, de mit lehetett tenni? Ilyen vagyok már, és nem láttam semmi eshetőséget arra, hogy egyhamar meg tudnék változni.
- Hmm, furán reagáltak, de ők kicsit együgyűen álltak hozzá a dologhoz, és nekem eléggé eldugottan jelent meg a képesség, így igazából nem csodálkoznék azon sem, ha nem tudnák, hogy boszorkány tanuló vagyok. Ritkán látom már őket, mindketten el vannak foglalva saját világukkal, én meg nagynénémmel lakom már együtt, ő meg boszorka. - Válaszoltam neki szenvtelen arccal, szemeit nézve, hátha lepereg rám egy kevés pozitív töltés. - Egyébként Vanora Greymane vagyok kedves Lucy Brown. - Mutattam be önmagam.
- Én aurornak tudnám elképzelni magam semmi más nem fogott meg annyira. Esetleg még a gyógyító, de az rengeteg tanulással, precízióval, és felelősséggel jár, így nem vagyok benne biztos, hogy testhezálló munka lenne, de ... meg hát hozzáállásom sem feltétlenül boldogítaná a betegeket. Nem tudom, egyelőre. - Mondtam elgondolkozva, és belenézve üres reggelis tálamba. - Te biztos jobban tájékozottabb vagy a témában, de mit csinál pontosan egy Elemista? És egy Ereklyevadász milyen helyekre megy, hogyan kap munkát? - Sosem lehet tudni, pontosan mivel akarok majd foglalkozni, így jobb minden opciót megfontolni, és mi sem jobb, ha egy felsőéves elmagyarázza nekem.

- Oh, akkor megint csak feleslegesen fecsegtem, bár ez nem újdonság tőlem. Akik ismernek azok tudják, hogy képes vagyok a semmiről is órákig beszélni, de nem akarlak untatni. Egyelőre megkíméllek ettől – mosolygok a lányra.
- Bár ha már itt tartunk, akkor megjegyezném, hogy nem teljesen vagyok mugli. Hiszen ha jól vettem ki anyám szavait akkor aranyvér csörgedezik ereimben. De ebben nem lehetek biztos, hiszen azt se tudom ki az apám és anyámmal se sűrűn találkozunk. Egy ideig árvaházban nevelkedtem, aztán egy elragadó házaspár örökbefogadott – folytatom, csak úgy mellékesen. Ezzel pedig be is bizonyítom az előbbi állításom, miszerint tényleg bármiről képes vagyok csevegni.
- Na és, hogy reagáltak a szüleid amikor megtudták, hogy boszorkány vagy? - ez az egyik kedvenc kérdésem a mugli diákok felé és rendszerint az első is.
- Így, hogy te már tudod a nevem, feleslegesnek tartom, hogy bemutatkozzak, de esetleg én is megtudhatnám a tiédet? - nézek le rá kérdőn. Úgy gondolom, ha már neki álltunk beszélgetni akkor legalább a másik nevével legyünk tisztában.
- Köszönöm – elmosolyodok a szavaira. Mindig jól esik az embernek ha dicsérik, nem igaz?
- Ezen még nem gondolkoztam. Valójában az elemista vagy az ereklyevadász szakon gondolkoztam, de most, hogy így mondod lehet ezt is felírom a másik kettő mellé. De nem tudm lesz – e belőle valami, az ereklyevadász szak nagyon csábítóan hangzik. Sok utazással és kalanddal jár és engem mindkettő nagyon vonz – de, hogy én tanár? Nem is tudom, de még fontolóra veszem, hátha, de nem tartom túl elképzelhetőnek.
- Na és te, gondolkoztál már rajta, hogy mivel szeretnél majd foglalkozni? -  kérdezem és leülök mellé a padra.

Végighallgattam a lány monológját, de nem akartam megszakítani, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam mindezzel, amit mondott, hisz én is mugliszármazású vagyok. Mindenesetre nagyon szórakoztató volt hallgatni, ahogyan tartotta az előadását, mintha egy tanárt hallgattam volna. Érdekesen próbálta közölni velem a rengeteg információt, és, ha aranyvérű lettem volna, akkor valószínű le is nyűgözött volna ez a sok rendellenesség, de igazából csak az előadás módja volt magával ragadó.
Végig a szemét néztem, rezzenéstelen arccal, és bólintottam néha néha, hogy értem.
- Egy-két oldalt volt időm csak olvasni mielőtt megérkeztél volna, és érdekeseknek tűntek a leírások, habár nem tagadom, nem új dolog nekem a dolog, hisz én is mugliszármazású vagyok. Bocsáss meg, hogy nem szóltam előbb, de nagyon kellemes volt hallgatni az előadásod. Benne van a neved, egyébként, de nem volt időm még felkerekedni, tudod, elkezdtem olvasni. Igazából a téma csak a varázslók szemszögéből érdekelne, hogy mégis hogyan állnak hozzá ehhez az egész mugli felfogáshoz, a naivitáshoz, illetve a furcsa jelenségek értelmezéséhez. Egyébként gondolkoztál a tanári pályán? Nagyon stílusosan, magával ragadóan beszéltél. - Vágtam le egy monológot neki, halk, kevés színnel rendelkező hangon, és le sem vettem szemem az övéiről.

- Köszi, hogy megtaláltad – visszaveszem tőle a könyvet és felsóhajtok. Hála Merlinnek, hogy megvan, bár nem mintha olyan nagyon sok kedvem lenne neki állni tanulni, de ezért így legalább megnyugodhatok.
- Igen, tudod akik nem ismernek mágiát azoknak marad a hit, a vallás és a spiritualizmus - vonom meg a vállam.
- De hidd el az életük nem egyszerű, én már csak tudom, mert közöttük nőttem fel – kezdek bele a mondandómba.
- Pontosan azért nem egyszerű, mert ők nem ismerik amit mi igen. Náluk sok mindent ők csinálnak meg maguknak, amit mi egy pillanat alatt elintézünk egy varázslattal. Ilyen például, a tűzgyújtás, ha mondjuk hirtelen van tűzre szükségünk, de a példa kedvéért nem is a házunkban tartózkodunk. A muglik, ha csak nem dohányoznak, általában nem hordanak maguknál sem gyufát, sem öngyújtót. Talán otthon van, de most egy bolt közelebb esik, mint a lakásuk Ezért először el kell menniük a  valahova ahol tudnak venni valamelyiket. Utána vissza kell menniük a területre és ha már megvan maga a farakás akkor csak egy egyszerű mozdulattal a gyufával meg kell gyújtani a belső gyújtóst. De nem árt ha egy vödör víz is van a közelbe készítve, fő a biztonság – tartok egy pár másodpercnyi szünetet.
- Ugyanez nálunk csak pár pillanat, csak annyit kell mondanunk, hogy Prionito a megfelelő kézmozdulattam kísérve már ég is a tűz. Ha pedig el akarjuk mondani, ugyanez csak az Aguamenti varázsszó kíséretében. Ugye így már nem is tűnik olyan egyszerűnek az ő életük sem? - jó ebben most konkrétan semmi spiritualizmus nem volt, egyszerűen csak szemléltetni akartam magát a muglik életét. Sokan vannak akik nem ismerik ezt és lenézik őket, pedig semmit sem tudnak róluk. Ezért vettem példának ezt a nagyon egyszerű dolgot.
- Olvastad? - kérdezem.
- Azt hittem benne van a nevem – szóval akár vissza is hozhatta volna, vagy legalább meg kereshetett volna. De az is lehet, hogy elfelejtettem beleírni, akkor legközelebb jobban oda kell rá figyelnem, hogy mindenkép benne legyen.
- Érdekel a téma? - mert ez engem annyira nem, de ha csak beszélgetünk róla, akkor lehet előbb – utóbb megjön hozzá a kedvem.

A könyv meglepően érdekes volt, habár nem tudtam túl sokáig jutni benne, akármennyire is szerettem volna, ugyanis egy alak állt bele a látásom terébe. Nem kellemetlenül, persze, csak épp megláttam, hogy mellettem áll, és hallottam, ahogyan megszólít, könyvét keresi, és még a nevét is elmondta, eleinte teljesen feleslegesen. Aztán persze beugrott, hogy mégsem volt olyan felesleges a bejelentés, mert az ő könyvét szorongattam ujjaim között.
Felnéztem rá, mélyen belefúrtam tekintetemet kék szemeibe, és elmerengtem rajta. Agitált kifejezés ült arcán, éreztem, hogy a könyv, amit tartok a kezemben, eléggé fontos lehet a számára, habár nem tudtam pontosan meghatározni a miértet. Tanulást tudtam volna elsőre mondani, vagy, hogy kölcsönbe kapta, de miért kérne kölcsön egy könyvet, amihez nem nyúlna hozzá? Édesmindegy, minden esetre egy csinos lány állt előttem, idősebbnek nézett ki nálam, és hasonló szemei voltak, mint nekem. Micsoda felfedezések, azt hiszem, most már bátran megszólalhatok.
- Tessék, ez a tied. Itt találtam a pad alatt. - Nyújtottam felé a könyvet. - Érdekesnek tűnt, habár túlontúl sok spiritualizmust akart belevinni a muglik egyszerű életébe. - Mondtam, még mindig a szemeibe nézve, egykedvű hangon, hátha valamiféle beszélgetést be tudok indítani annak a pár sornak a segítségével, melyet sikerült elolvasni.

A mai nap számomra is jó korán kezdődik meg. Hamar kipattanok az ágyból, hiszen ma annyi dolgom lesz és még a következő vizsgámra is fel kell készülnöm. Még semmit sem tanultam belőle. Jajj! Meg fogok bukni, ha nem vigyázok. Nem mintha úgy is állnék a tantárgyból, de azért mégis.
De hova is tehettem azt a könyvet? Először megnézem az asztalomon, majd az ágykörül és az éjjeli szekrényem tetején, de sehol semmi. Vajon, hol lehet? Nem lehetek ennyire szétszórt, hogy még a dolgaimra sem tudok vigyázni. Kész katasztrófa vagyok, mostanában.
Megnézem a ruhásszekrényem alján, bár nem értem, oda mégis, hogy keveredhetett. De nem ez sem nyert. Akkor talán az ablakpárkányon? Vagy esetleg az éjjeli szekrény fiókjában? Nem, nem és nem, egyszerűen elnyelte a föld.
Bevetem az ágyam és visszazuhanok rá. Ez nem lehet igaz. Na de gondoljuk végig, mikor is volt utoljára a kezemben? Hm.. mintha, tegnap este már neki akarta volna állni a tanulásnak. Igen, akkor még biztosan meg volt, na de utána hova lett? Vacsora előtt még elmentem egyet sétálni, de nem lehet, hogy magammal vittem, vagy mégis? Várjunk csak emlékszem, a Nagyteremben akartam olvasni, de aztán az egyik Hollóhátas barátom hívott. Így átmentem az ő asztalukhoz, akkor még biztos megvolt. Az utána lévő részre viszont már egyáltalán nem emlékszem. Lehet le kéne mennem, hátha ott maradt valahol.
El is indulok, ki a szobából, majd átvágok a klubhelyiségen és le a lépcsőkön, egészen addig amíg el nem érem a terem ajtaját. Nem sokan vannak még bent, csak páron esznek vagy kószálnak. Elindulok a Hollóhátasok asztala felé, pontosabban egy lány irányába ugyanis pont ott ül ahol tegnap én is voltam.
- Szia! Ne haragudj, nem láttad véletlenül a könyvemet? - kérdezem, miután odaérek a lányhoz.
- Lucy Brown vagyok és azt hiszem, hogy tegnap valahol itt hagytam el - nézek le rá segítség kérően.

Sajátos hangulata van egy ilyen szombat reggeli nagyteremnek, és kevés emberi jelenléttel teletöltött termet szerettem jobban, mint ezt. Mindig korán kelős voltam, és a hétvége az mindig is kihozta a többiekből a későn kelést. Emiatt, mikor lementem reggelizni, akkor általában nagyon kevesen voltak, álmosan csöndes volt a hely, békés, hangulatos, jókedvre derítő. A mai reggel sem volt különb, még a nap is besütött az ablakokon, melyet az utóbbi pár hónapban, sajnos, ritkán láthattunk.
Édes zabkását őröltem fogaim között, miközben egy könyvet olvasgattam a tányér mellett kinyitva. Bájitaltanos tematikát tartalmazott, ugyanis nem állt szándékomba azok listájára kerülni, kiket Piton professzor nem szeretett. Hogy felém milyen érzéseket táplált, igencsak nehéz volt kiolvasni arcáról; talán ő volt az egyetlen olyan, akinek nem mertem a szemébe nézni huzamosabb ideig, csak rövid intervallumokban, de ezzel, szerencsémre, nem voltam egyedül. Véleményem szerint nem voltam semmilyen listáján rajta, ami felér már egy kisebb sikerrel, nem szekált óra közben, mint a legtöbb Griffendélest, és néhány Hugrabugost, és nem biztatott üres szavakkal, mikor főzetem ragacsos, és büdös lett, mint ahogyan a Mardekárosokat szokta. És volt elégtelennél jobb jegyem is, tökéletes.
Elfordítottam tekintetemet, és végignéztem a nagytermen. Ásítozó, olvasgató, beszélgető diákokat láttam itt-ott, és a Griffendél kviddics csapatát, akik rövidesen kibandukoltak a pályára. Az egyik fiú észrevette, hogy nézem őket, és integetett nekem, de ignoráltam. Ekkor megcsillant valami perifériás látásomban, és lepillantva láttam, hogy a hosszú pad alatt, mellettem, egy könyv fekszik. Felvettem; Muglikkal foglalkozó könyv volt, pszichológiai, és hiedelmeket taglaló kötet, amit azonnal kinyitottam, és belekukkantottam. Jómagam nem vettem fel ezt a tárgyat, nem izgatott túlságosan, de azért mégiscsak megcsiklandozta érdeklődésem, hogy miket gondolhatnak a mágusok, ha pszichológiáról van szó. A könyv egy Lucy Brown nevű lányhoz tartozott, de nagyon érintetlennek, használatlannak nézett ki. Elkezdem érdeklődve lapozgatni, és sűrűn tekintettem fel, hátha meglátom, hogy a könyv tulajdonosa közelít felém, ámbár honnan tudnám, hogy ő az, amikor nem is ismerem ezt a Lucy Brown-t?