2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] " No one knows what it's like - To be the sad man."
Főkarakter: Albrecht Beaulieu Teljes név: Albrecht Beaulieu Születési hely és dátum: 1972. 01. 17. Franciaország (Elzász), Wittenheim Csoport: Tanár Patrónus: sivatagi róka Évfolyam (szak) / Foglalkozás: kezdő tanár (a mágiatörténeti kutatás módszertani alapjai) Képesség: - Kiemelkedő tudás: -
Jellemed kifejtése
A szavakat rendeltetésük szerint használom: közlésre. Ebből kifolyólag nem beszélek sokat, főleg nem magamról és a lelkembe szorult érzelmekről. Hallgatásom olykor bosszantó, csak akkor ered meg a nyelvem, ha előadást tartok – egyoldalú kommunikáció. Könnyen zavarba lehet hozni, és bár e zavart igyekszem legyőzni, megesik, hogy a túlzott akarásban dadogásba fullad egy-egy megkezdett mondat. Magamba zárkózó, magányos árnyéka vagyok az iskolának, aki csak akkor mutatkozik nyilvánosan, ha az illem vagy az érdek úgy kívánja. Érdek – nem önzés dominál ebben az érzelemben. Szenvedélyemmé vált a tanítás, a tudás és az ismeretek átadása a következő generáció számára, és ezért mindent megteszek, hogy karrieremet ennek fényében építsem. A magánszférámba senkit sem engedek be, tudatos távolságtartásban élek, nem szeretek ismerkedni, hiszen a barátsággal együtt érkezik az elvesztés fenyegető érzelme is. Megspórolok magamnak egy csalódást. Külső szemlélő szerénynek, visszafogottnak és végtelenül szelídnek lát, belül azonban hihetetlen megvetés és arrogancia vert gyökeret bennem az embertársaim iránt. Sosem lenne elég bátorságom ezt nyíltan kimutatni; csak csendes dölyffel és jámbor mosollyal él bennem a lenézés e felsőbbrendű fajtája. Békepárti vagyok, ha igazam van is, inkább elismerem a nem létező tévedésemet, hogy elcsituljon a vita. Kedves szóval szinte bármire rá lehet venni, és tudom, sokan használták már ezt ki, mégis képtelen vagyok nemet mondani. Inkább megteszem, inkább meg…
Megjelenés
Lehajtott fejjel, álomvilágba révedve, csendes magányba fulladva lépkedek – így láthatsz a roxforti kőfolyosók labirintusában. A fakó, gyűrött talár alatt élére vasalt nadrág, selyem nyakkendő, visszafogott, elegáns felöltő húzza a kontrasztot; tudattalan ambivalencia. Ingujjamon kávé-, kezem tintafoltok törik meg a tisztaságot. Apámtól örököltem mindent, mi az átlag fölé helyez megjelenésben: jegenyefa termet, jégszín tekintet, fakó szőke tincsrengeteg. Törékenységet látsz bennem, és nem tévedsz; erősségem a csontkoponyába zárt értelemben rejlik, nem az izmokban. Fiatalabbnak hisznek a hátam mögött felsorakozó éveimnél, arcom finom íve téveszti meg az embereket, és a mindig szégyellős, szelíd mosoly az ajkamon; mímelt, néma gesztus-nevetésem akkor is letörölhetetlen, ha szomorúság környékez. Csak tekintetem árulkodik igazi érzelmeimről – talán ezért is kerülöm a szemkontaktust. Mozdulataim éppoly átgondoltak, mint szavaim, nem sietek cselekedni, ahogy beszélni sem. Lényemet béke öleli, mondják, hogy puszta megjelenésem a nyugalmat hagyja maga után. Harmóniát, és fahéjas illatot a kézkrémtől, amit indokolatlanul sokszor használok, amolyan zavart pótcselekvésként, hogy kizökkenjek a szoborszerű állapotból, melybe gyakorta fagyok bele a gondolataim közepette.
Életed fontosabb állomásai
Előttem a kiterített halhatatlanság véges láncolata; pergamenre lejegyzett nevek és évszámok rendszere fut össze egy közös leszármazásba. Egyszerű a családfa néma cselekménye: halál, születés –házasság és szaporulat. Egy laikus számára ez minden, mi leolvasható a szerteágazó tintaágakról, nekem mégis jóval többet mesél a genealógia. Sokéves munka, kávéfoltok a felfirkált vázlaton, mámor és izgalom, a história mélygyomrú üstjéből kihalászott emberek, nevek, életutak. Ha munkám valaha is kész lesz, ezek a rég elfeledett személyek beírják magukat a történelembe, kitörölhetetlenül a részévé lesznek. Sosem halnak meg. Fáradtan feszítem meg a hátam, gerincem homorú csigolyalánca beleropog a csöndbe. Elbámulok a papírrengeteg felett, tekintetemet egy vaskos gyertya nyúlánk lángja ragadja meg. Sercegést vélek hallani, noha a kanócon kívül nem ég semmi; gondolataim közé fáradt emlékezés kúszik, és szemem előtt megelevenedik a keserű nosztalgia, mikor két igen fontos levelet a tűz martalékává tettem:
Sokáig őriztem azt a borítékba zárt üzenetet, ami behívó, és nem meghívó volt a Beauxbatons-ba; szüleim egy szóval nem kérdeztek engem, akarok-e tőlük távol élni magányos félelemben, szokatlan, új környezetben továbblétezni, mint valami kitaszított számkivetett. Évről évre közelebb kerültem a mágikus születésnapomhoz, aminek eljövetele maga után húzta a rettegést és a kétségeket. Apám büszkén mosolygott, anyám meghatódva könnyezett, lám, a gyerek viszi majd valamire; csak én vágtam kényszer szülte, mímelt vigyort ehhez az ellenem elkövetett, rémes kegyetlenséghez. Hogy lehet, hogy szüleim kacagva ünneplik az elvesztésemet? Hónapokig nem fognak látni. Ezt tapsolják – a szívtelenek! Végül aztán sosem tettem be a lábam a Beauxbatons híres akadémiájába; a kis birtokot, ami anyám hozományaként került apám tulajdonába, eladtuk. Ment vele a ház, és ment vele a többszörösen vágott nemesi címer – vagyon, és büszkeség egyaránt. Mint a fészkéből kiesett fiókák, úgy váltunk nincstelenné a ránk boruló valóságban, kétségbeesetten nyújtózva a megszokott, régi életünkért, visszavágyva a magasba, a fantom-ágak védelmébe. Senki nem nyújtott segítő kezet, és bár logikusnak hatott volna, ha engem mellőznek a családi életből és az iskolai gondviselésre bízzák a jövőmet, szüleim mégis maguk mellett tartottak, aminek hála, újra mosolyogni tudtam még a legzordabb nélkülözésben is. Egy év, 365 napfelkelte és alkonyat, ennyi ébredés és álomba fulladás. Semmit se tettem, csak a magam szerény módján boldog voltam, mint ahogy szüleim is azok voltak, dacára a sors nem várt ostorcsapásának. Az a láthatatlan, korbácsot tartó kéz…! Áldozataivá lettünk, szemtanúja voltam az anyámat szépen lassan felemésztő betegségnek, kegyetlenül hosszúra nyúló haláltusájának, aztán a temetésének és végül – mindközül ez a legembertelenebb –, apám pokoli gyászának. Fekete szomorúság, könnyek nélküli keserű sírás; másnak a gyász ezt jelenti, apámnak olcsó italt, piszkos ügyeket, kártyát és aprópénzes tolvaj-szajhát. Új életet akart kezdeni, és ehhez London volt a cél – mert London még mindig az égbe nyúló gyárkémények és füsthányadékok hazája, az alamizsnamunka és a nyomor fellegvára. Senkit nem érdekelt a társadalom sáros és fekélyes alsósíkja ahol éltünk, kivéve egy kövérkés, szőke bajszos embert, aki télvíz idején is izzadt malactokáját törülgette a zsírfoltos zsebkendőjével, mikor házunkba becsöngetett. Apám gyásza kikerült a külvilágba, és a Minisztérium a kiskorúak védelméről szóló törvényre hivatkozott, mikor bekényszerítettek a roxforti falak fogságába. Nem akartam menni; nem, ahogy a Beauxbatons-ba se, és sehová, ami távol tart apámtól, még ha szörnyű szülővé is torzította a veszteség. A köpcös kis ember azonban hajthatatlan volt, és hivatali presztízsét orvul kihasználva, elválasztott egyetlen rokonomtól. Ó, a Roxfort! Idősebb voltam egy évvel az elsősöknél, és bár ez nem eget rengető különbség, én mégis úgy éreztem, érettségem behozhatatlan előny velük szemben. Azt tanultam, amit ők; akkor ettem, amikor ők; takarodót is akkor fújtak, amikor nekik. Undorodtam a sok málészájú gólyától, noha magam is közéjük tartoztam – papíron. A harmadik szemeszter végén történt, hogy osztályozó vizsgát kérelmeztem, hogy áthidalhassam azt a pokolbéli egy évet, ami köztem és a társaim közt húzódott. Az engedélyt bár megadták, mégis elbuktam, és rám újabb kelletlen időszak borult, amit egyre nehezebben viseltem. Napok teltek el némaságban, csak akkor szóltam, ha órán kérdeztek – hangom rekedtes olajozatlansággal szakadt fel torkomból és a többiek nevettek. Magányos voltam, és e magányban csak akkor éreztem jól magam, amikor társaim unott sóhajai közt figyeltem egy olyan órára, amire rajtam kívül mindenki érdektelen volt. Úgy éreztem, mintha a katedrán álló ezüstös entitás csak hozzám beszélne, élő kristálytöredékként a múltból: Binns professzor. Előadásmódja a végtelenségig tágította a perceket, egy örök időkig tartó mágiatörténet-óra; olyan, mint a genealógia. Unalmat lát benne minden elme, ha képtelen a szavak mögé pillantani. Évszám és név, csata, esemény – kihasított história, ami megéneklésre vár; képletesen. Tudtam, mihez akarok kezdeni: ismeretet átadni, és e tudással érdeklődést, kíváncsiságot előcsalogatni, megértést nyújtani a múltbéli világ hamuba pergett éveihez, ehhez a különös csodához, amit oly kevesen értékelnek. Nem vágytam többé, hogy korban behozzam a társaimat, és újabb előrehozott vizsgákat csikarjak ki. Könyvek csendes foglya lettem, és tanultam – akkor és annyit, amikor és amennyit lehetett. Az RBF, és kiváltképp a mágiatörténeti RAVASZ olyan képzelt akadályoknak bizonyultak – amikkel, pár kivételtől eltekintve –, könnyűszerrel megküzdöttem, hála az áttanult, magányos, ám eltökélt éveknek. És eredménye, lásd, itt vagyok. Nem vágyom nagy karrierre, se hatalmas diákseregre; valljuk be, ez Binns professzor mellett aligha jöhetne össze, hiszen kiöregedni a munkából… sosem fog. Csak tanítani szeretnék, tanítani, tanítani…
Emlékeim tudattalan folyama itt megakad, gondolataim összemosódnak a múlttal és jelennel. Kimerülten fordítom el tekintetemet a lángtól, és nézek végig a földre púpozott pergamentengeren. Szelíden mosolygok nemesi felmenőre és vad hajtársra egyaránt a papírlapokon; koponyám csontüregében lomhán él a roxforti és Beauxbatons-i levél égő emléke. Nem bánom, hogy a kínzó éveknek nincsen tárgyi emléke, ami a mindennapokban gyötörhetne. Apámra is keveset gondolok. Anyámra is. A könnyekre is, amiket értük és miattuk sírtam el a roxfori társtalanság éveiben. Múlt. Mindig csak a múlt. Életem meghatározó alappillére, mozgatórugója mindennek.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albrecht Beaulieu 2015-04-07, 09:10
Elfogadva!
Nagyon szépen fogalmazol első körben ezt kell kiemelnem, tényleg nagyon tetszett. Mindig is irigyeltem az ilyen kacifántosabb szóhasználatot, nekem valahogy sosem ment zsigerből, szóval megemelem a nem létező kalapomat előtted. Az avi képed nagyon találó a karakterhez, és úgy minden összepasszol. Szegény fiatalembernek nem volt valami kellemes élete, ide-oda sodorta az élet, de hátha majd most tanárként végre révbe ér és értelmet talál az életének, ehhez nagyon drukkolok! Nem találtam semmi kivetni valót, szerintem menni fog majd neked a játék és minden, ami ezzel jár, szóval ne felejts el foglalózni patrónust és tantárgyat, aztán suhanhatsz is játszani.
Mindig is irigyeltem az ilyen kacifántosabb szóhasználatot, nekem valahogy sosem ment zsigerből, szóval megemelem a nem létező kalapomat előtted. 
