2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Új ez az egész nekem. Oké, ott volt a bál, de attól még nem gondoltam volna, hogy most meg ez lesz belőle, hiszen az még csak nem is volt randi, most viszont lényegében arról beszél, hogy miattam akar elmenni és hogy miattam maradna, ha én azt kérem tőle, ha az övé leszek? Azt hiszem, ha ezt az egészet elmesélem Astridnak nem is fogja érteni, hogy most akkor mi is van, de biztosan örülni fog majd neki. Na persze a kevés aggodalommal együtt, mert hát tudom én, hogy azért félt engem, mióta elmeséltem neki mindent Jasonről, vagy legalábbis a nagy részét, mert a mostani eseményeket még persze nem tudja. Attól még így is bizonytalan vagyok kissé, de mégis csak remélem, hogy nem lesz majd semmi baj, főleg ha Jason marad és én igenis nagyon szeretném, hogy maradjon. Fontos nekem és ne azért menjen el, mert nem akar nekem ártani, azt hiszem pont azzal árt, ha csak úgy elmegy, és majdnem meg is tette egyszerűen csak szó nélkül. - Nekem... tetszik, ha bénán is csináljuk. - vonom meg a vállamat egy kissé zavart félmosollyal. Szerintem nem csináljuk rosszul, én legalábbis nem hiszem ezt, ha így is lenne, akkor se érdekel, mert ha egyszer jó érzés, akkor nem teljesen mindegy, hogy hogyan kellene csinálni? Azért persze egy kicsit tartok ettől az egésztől, főleg hogy ő máris tovább akarna menni. Nem tudom, hogy nem lesz-e ebből még gond, de talán nem most azonnal akarja ezt... főleg hogy nem is mehetünk be egymás hálókörleteibe, szóval nem lehet csak úgy elsietni a dolgokat nem? - Igen én is azt hiszem, de majd... majd alakul. - oké ebben az ügyben azért még nem tudok annyira határozottan reagálni. Nem akarok azért erre gondolni most azonnal. Egyelőre én még akkor is az ismerkedési fázisban vagyok és minden bizonnyal talán nem most azonnal akarja lerendezni... igaz? Mint mondtam nem is lenne hol, szóval inkább építsünk hóembert! Tudom, hogy ez gyerekes dolog, de mégis ez jut eszembe, ezt javasolom neki, és nem zavar, ha esetleg furcsának tartja. A mosolyom visszatér, és még megölelem a miatt, hogy marad, mielőtt a hóember építésre térnénk rá.
//Én is köszönöm a játékot! Tudtam én, hogy van értelme áttelepíteni. //
Lassan úgy vélem, hogy nem sok értelme van a kékszeművel vitatkozni, mindkettőknek megvan az álláspontja, amely talán különböző, átfedések vannak benne, és hát van bennünk némi önzetlenség is olyan szempontból, hogy a másik szenvedését hajlamosak vagyunk a sajátunké fölé helyezni. Ezek alapján... nagyon is hasonlítunk. Ahogyan őt is az ösztönei vezérlik, engem sem a józan ész, vagy logika hajt, vannak dolgok, amelyre simán rámondom gondolkozás nélkül, hogy így fogok tenni. Azt meg egyenesen hihetetlennek tartom, hogy egy ilyen szép és aranyos lány még nem találta meg az igazit, legalábbis hogy ha arról van szó, rám fecsérelné magát. Talán pont a történtek miatt volt nagyon visszahúzódó, félszeg, mint ahogyan engem sem érdekelt, hogy keresgéljek. Mintha rá vártam volna egész életemben, hogy beérjen az az idő, hogy egymásra találhatunk. Elég meseszerű lenne, ezzel együtt boldogító, hogy van számunkra remény. Nem várom el, hogy belémszeressen. Amit érzek, az is sokkal inkább a szeretet alapján működik így felé, és persze benne van, hogy odavagyok érte, de több időt kell eldöntenünk, hogy ő is át tudja gondolni, hogy valóban ilyesmi lehet, el tudjuk e mélyíteni. Ahogyan összefonódunk, érzem, hogy milyen törékeny, mégis ezzel együtt érzéki, ahogyan ösztönösen keresi az ajkamat. Ahogyan elengedem, megsimogatom a haját, és kedvesen rámosolygok. - Egymásra vártunk volna, vagy csak véletlen? Lehet, hogy nem is így kell csókolózni, csak bénán próbálkozunk? – Nevetem el magam finoman, és még egyet cuppantok az ajkára. Most már elengedem őt, legalábbis annyira húzódom el, hogy a komoly témákban tudjon belemerülni. Meglep, de kellemesen, hogy készen áll a dologra. Na nem mondom, hogy most azonnal menjünk fel a hugrabugos körletbe, hogy egymásnak essünk, de vele kapcsolatban nem szeretnék várni, úgy szeretem ahogyan van. Szeretnék rátalálni, felfedezni, és ez nem pusztán arról szól a dolog, hogy a test örömeiért akarom a magaménak. Érezni vágyom őt, hogy összefonódjunk, hogy én legyen az első, és egyetlen az életében, akivel együtt mindketten teljesen el tudjuk magunkat engedni. - Őszintén megmondom neked... ennyire talán nem szokott senki rohanni, mert bár nincsen tapasztalatom, egy átlagos kapcsolatban felépítik a felek azt, hogy mikor lennének együtt... Bár ahogyan hallottam, hogy egyes griffendélesek, hollóhátasok mit kavarnak... Mi még egészen normálisnak hatunk.. – Fogok rá a kezére, megköszönve ezzel hogy hajlandó még a derekát is beadni. Lehet, hogy ügyetlenek leszünk, de azt hiszem mindketten tudunk annyira gondoskodó jelleggel figyelni a másikra, hogy úgy érezzük, nem a tökéletesség a cél, még az ágyban sem. Az egymára hangoltság sokkal inkább. – Maradok, a kastélyban, veled, amíg csak szeretnéd Quinn... én is a tiéd vagyok. – Bólintok, hogy aztán nagyot vigyorogjak az ötletén. Egy kicsit elengedhetjük a gondokat, és játszhatunk. Mint egy pár... Ez már tényleg boldogító gondolat.
//Köszönöm széépen a játékot, nagyon-nagyon tetszett, végre Quinn is révbe ér *.*//
- Senki sem várhatta el tőled, hogy szembe szállj vele Jason, ez... nem így megy, gyerek voltál és ő bántott. - nem számít, hogy fizikailag, vagy lelkileg, de akkor is bántotta őt és kész. Nem hiszem, hogy bárki is elvárná azt, hogy egy gyerek szembeszálljon az apjával, hogy ne ártson másokat, ez nem így megy. Talán reménykedett, talán csak megpróbálta elfogadni azt, ami van, túlélni és kész. Nem menthetett meg senkit sem, sajnos ez tényleg nem lehetséges, hiszen nem volt erős, talán nem is tudott volna tenni semmit. Carl... túlságosan erős volt és túlságosan eltökélt, ha csak simán szól neki azzal nem ér el semmit sem, viszont ha tesz is ellene akkor talán még neki is komolyabb baja lett volna belőle. Lehet hogy onnantól sokkal rosszabbá vált volna az élete, és már nem csak a lelki terror van meg, hanem annál több is. Ezt nem is szabadott volna kockáztatnia. Az viszont, amit mond ezek után nem tudom tagadni, hogy tényleg meglep, hogy... nehéz kezdenem vele valamit, hiszen kedvelem én is, nincs szó arról hogy nem, de attól még nem tudok csak úgy hirtelen mit mondani rá. Nem akarom én, hogy elmenjen, de azt sosem gondoltam volna, hogy ilyen érzései vannak felém... épp felém. Nekem is viszonozni kéne, de ez meg nem megy csak úgy hirtelen. Nem is mondok semmit, csak inkább maradok vele, fogom a kezét, és viszonozom a csókját, mert az azt hiszem most elég. Nem is lenne fair visszamondani valamit, amit én nem biztos, hogy úgy érzek most még. Ő már... vérfarkas, talán az érzések is erősebbek benne e miatt, nem igazán tudom, nem vagyok ennyire hozzáértő. - Nem... nekem sem volt még senkim. - azt hiszem most csak erre vagyok képes válaszolni, ahogy lassacskán felfogom azt, hogy mit is mond. Persze... világos, hogy ha valakivel együtt vagy, akkor idővel evidens, hogy abból több is lesz, úgy értem több, hogy... fizikailag több, de ezt így nyíltan kimondani mégis csak más, és kell azért párat pislognom, no meg nem is tudom eltüntetni az arcomon már az előbb is előkerült pírt. - Oh! Hát... értem én és... gondolom ez amúgy is így a normális igaz? Szóval... - jó, hát azt hiszem most nem én vagyok a tökéletes beszélgető partner, mert végül csak egy kósza bólintást sikerül még hozzátenni, mielőtt újra megcsókolna. Igen, azt hiszem még ezt az egészet fel kell dolgoznom és azt hiszem nagyon jó lenne, ha tudnék beszélni Astriddal is, mert... mert most nagyon kéne valaki, aki meghallgat és akinek kibeszélhetem a bennem kuszán kavargó érzéseket. - Akkor a tiéd leszek. - bököm ki egy óvatos mosollyal, miután újra elszakadtam tőle. Hát... őszintén nem gondoltam, hogy a hóember építésből ez lesz. - Akkor maradsz igaz? Maradsz a kastélyban, maradsz velem és... építünk hóembert? - jó talán ez nem ide illő kérdés most, de végül is azért jöttem és most hát attól hogy együtt vagy valakivel nem csak folyton a szájába kell másznod, és amúgy is a hóember építés szórakoztató dolog, talán a mostani feszültséget is oldaná kicsit.
- Jól van, csak nekem talán több időm lett volna lépni, vagy másokat megvédeni. – Vonom meg a vállamat, ez is egy beismerés, de nem, én kész voltam akár éveken keresztül hagyni, hogy másokat bántson. Utólag már jogos Quinn részéről, hogy ha siránkozom, túl lehetne lendülni a rossz érzéseken, élményeken, ha képes lennék elfogadni, hogy előre kell nézni, akár együtt. Csak ha éppen Quinnt is bántottam meg, nem tudom, hogy ez hogyan sikerülhetne. Nem akarom még jobban összetörni, netán fizikai fájdalmat is okozni. Már most látom rajta, hogy lelkiismeretfurdalása van, csak mert magam alatt vagyok, de ha elmennék, lehet, hogy ez lenne az utolsó. Valameddig még biztosan magára venné a dolgot, de biztosan elmúlna. Mégis marasztal, ami azt jelenti, hogy érez irántam valamit. Valamit, amitől mocorog a gyomrom, és gyorsabban ver a szívem. Közelebb lépek, és ahogyan megfogom a kezét, ismét a nyers őszinteséget vágom az arcába, mondván úgysem számít már, viszont ha kezdeményezett, akkor látom a halvány esélyét annak, hogy ez akár még működhetne is. - Olyan sokat nem volt alkalmunk beszélgetni, de egyébként is ez régi dolog... nem most alakult ki. Azt akartam, hogy tudd. – Ismerem be, és megtörténik az, amire korábban egyikünk sem számított, a csók. Hihetetlenül törékeny, ahogyan hozzámsimul, finom ajka ösztönösen ropja a táncot velem, mintha maga is tudná; szerelemre született. Nem tudom, hogy honnan ez a belső tűz, amely velem együtt ég, újra és újra egyesülünk ebben a szívszaggagatóan mézízű adok-kapokban, amely valószinűleg már évek óta érett. Nem távolunk el egymástól, pusztán a feleletére vagyok kiváncsi. Ezek után esélyes, hogy nem kell csalódnom sokadszorra. Elérhetem azt, amire régen vágytam, hogy olyan mellett legyek, akivel valóban jól érzem magam. - Azt nem kell kimondanod, azon leszek, hogy megerősítselek Quinn a tudatban. Viszont azt nem tudom máshoz kötni, hogy ha együtt vagyunk, teljesen akarlak. Nem tudom visszafogni magam, csak mert még nem volt senkink. Legalábbis nekem nem. – Jelzem azt, hogy fogalmam sincsen, hogy amikor távol voltunk egymástól, akadt e fiú az életében, és mégiscsak az érzékiségét illetően túl kell lendülnie a Carl-féle egyhetes fogságon. Én meg teljesen tapasztalatlannak számítok. – Nem járni akarok veled. Azt akarom, hogy az enyém legyél, mindenhogyan. – Az előbb pironkodásra késztettem, akkor el tudom képzelni, hogy most mit fog reagálni. Nem adtam határidőt, ám azt tudnia kell, hogy ha úgy alakul, hogy egymásra tudunk találni, az bármikor megtörténhet, zsarolás nélkül. Nem tudom, hogy azért, mert farkas vagyok, vagy mert annyira vágyom rá a sok megpróbáltatás miatt, vagy egyszerűen csak a hormokon múlik a dolog, lényegében mindegy is az ok. A lényeg hogy ebben a tekintetben nehezen tudnék a fokozatosságban hinni. És hogy meggyőzzem arról, hogy valóban szeretem, ezért érzem ezt, megcsókolom ismét. Nem voltam sosem egy csábító alkat, s nem csak arra kell nekem.
- De még... mindig megpróbálhatod ezt kezelni. - tudom, hogy nagyon akadékoskodom és tudom, hogy abba kéne hagynom, mert nem attól lesz neki jobb, ha mindenáron ráerőltetem az akaratomat, de... akkor sem kéne e miatt elmennie, mert nem és kész. Én... nem szeretném, ha lelépne, főleg nem így köszönés nélkül, mert ez ebben az egészben a legrosszabb, hogy még csak nem is hajlandó velem ezt az egészet megbeszélni, és ha szó nélkül elmegy nem gondolta, hogy rosszul fog esni nekem? Hogy azt hiszem miattam ment el? Ami a tetejében... így is van. - Te is áldozat vagy, nem pedig csak te, vagy csak én. - nem hiszem, hogy igaza van, hogy azért mert én lány vagyok nekem rosszabb volt az egy hét, mint neki az a sok hosszú év, amit el kellett szenvednie Carltól. Szerintem neki igen is rosszabb volt és nem fog tudni meggyőzni róla, hogy nincs igazam, de biztos, hogy nem ezen fogunk összeveszni, már így is épp elég nagy baj az, hogy le akar lépni, már ezt is önmagában elég nehezen viselem, mert igenis maradnia kellene velem... a suliban és megpróbálni a normális életet. Én tényleg csak azt szeretném, ha itt maradna, és nem tűnne el az életemből, mert már az is rémes érzés volt, amikor elment a bálról és én nem igazán értettem, hogy miért csinálta, erre most meg... az egész iskolát itt akarja hagyni lényegében tényleg miattam, az én hibámból. A szavai ennek ellenére mégis meglepnek. Akartam, hogy maradjon, persze így is akarom, de nem számítottam ilyen vallomásra tőle... tényleg nem, hogy szeret és... pedig még azt sem akarta, hogy a bál randi legyen nem? Lehet, hogy nehéz rajtam kiigazodni, de azért rajta se sokkal könnyebb. - Én ezt... ezt nem tudtam Jason, hiszen a bálról is te... - jó, azt hiszem azért egy kicsit össze vagyok zavarodva, egy kicsit meg kell próbálnom ezt az egészet magamban rendbe tenni, ami nem biztos, hogy megy azonnal. Azt szeretné, ha együtt lennénk úgy,mint egy pár... igaz? Én pedig azért erre nem igazán számítottam. Látszik, hogy nem vagyok kifejezetten profi kapcsolatok terén, sőt, hiszen én pusziltam az előbb szájon, magam sem tudom, hogy milyen indíttatásból, aztán ezek után mégis én vagyok bizonytalan. Elég nagy hülyeség mi? Képtelen vagyok érdemi válaszokat adni, de végül egyszerűen csak elveszek a csókjában. Csak finoman, talán tényleg az első értelmes csókomban, nem olyanban, aminél sírva támadott le, vagy mint a előbbi puszi, egy rendes csók, amit a számra ad, én pedig csak átvonom a nyakát a karommal, és átadom magam a kellemes érzésnek. - Nem akarok olyat mondani, amiben nem vagyok biztos, de kedvellek, talán... több is ez, mert pocsék érzés volt, amikor elmentél a bálról és ez... ez meg nagyon jó érzés. De akkor maradnál? Maradsz, ha együtt leszünk? - érzem én, hogy nehezen jönnek a szavak és az arcom finoman szólva is eléggé vörös már, de akkor is megpróbálom őket kipréselni magamból, mert tényleg nem akarom, hogy elmenjen, mert segíteni akarok neki beilleszkedni és mert kedvelem, mert az első olyan srác, akivel tényleg meg tudom értetni magamat és ez... nagyon jó dolog.
- Nem tudtam, hogy ide jársz... És nem tudtam, hogy ennyi emlék jön majd elő... – Vallom be szégyenkezve. Nem, valóban nem ő a hibás mindazért, ami történt, sosem volt kihívó, Carlnak nem is kellett a provokáció, elég volt látni nap mint nap látni a szende kislányt, akivel majd erőszakodni akart. Quinn ahogyan felnőtt, gyönyörű lány lett, én annak látom, pont ezért félek attól, hogy ha kiütközik bennem is, amit az apámtól láttam el, vagy csak a közös génjeink miatt, mikor bántanám őt? És igen, attól jobban félek, hogy őt bántanám, mint mást. - Talán igazad van, de ne engem állítsunk be áldozatnak. Egy lánynak ez mindig rosszabb lelkileg... Nem számít, hogy egy hét, vagy évek... – Rázom meg a fejemet, nekem lehetőségem lett volna felállni a kanapéról, szembeszállni vele. Vagy csak azért gondolom mindezt, mert már farkas vagyok, ereimben ott érzem a zubogást, amely tettrekészségre sarkall? Lehet, hogy azért akarok elmenni, mert feltámadt bennem az, hogy valamit tenni akarok. Bármit. Csak még nem találtam ki, hogy mit. Ha maradnék, hogyan tudnám ezt az érzést csitítani, vagy éppen valóra váltani? Nem tudom.. Quinn pedig annyira kedves, bátorító, csak éppen nem érti meg, hogy nálam nincsenek végletek. Ha szabadjára engedem az érzéseimet, akkor nincsen finomkodás, nincsen udvarlás. Ha eldöntöm, hogy ő az enyém legyen, akkor testileg lelkileg bekebelezném, mint ahogyan nem is gondolkoztam azon a bizonyos csókon. Sosem volt még senkim, de ahogyan megcsókoltam, tudtam, hogy még soha senki nem kellett ennyire, és pusztán az érzés mindent eltörölt abban a pillanatban. Nem volt lelkizés, nem volt félsz, egyszerűen csak ő volt, és én. Túl fiatal még ahhoz, hogy feldolgozza mindazt ami történt, míg én ha komolyan gondolom vele, akkor nem is tudom elképzelni, hogyan is lehetne felfedezni egymást. Barátkozásról szó sem lehet, mint ahogyan a flört sem a mi műfajunk, és ahogyan mondtam, hogy bekukkantanék a ruhája alá, talán tényleg zavaró lenne, hogy ilyen gondolataim vannak vele kapcsolatban, de mit titkoljam? Vagy elfogad így, és ő is átgondja, ilyen módon látja e értelmét, vagy tényleg külön kell vállnunk. Nem a testiség a lényeg, ám mindennek a mozgatórugója, képesek vagyunk e annyira elfogadni egymást, hogy az is a része legyen. Lényegében mindent, vagy semmit, sajnos ilyen egyszerű. Ezért is lepődök meg, amikor a számra ad csókot, nem úgy tűnt, mint aki nagyon kezdeményező lenne, és ezzel végülis felrúg mindent. Nem tudom, hogyan kezeljem a dolgot, ezért is emelem fel a hangot, pedig nem akarom bántani. Tényleg nem, az indulat mondatja vele azt, hogy mit szenvedünk ezen? - Nem Quinn... fogalmam sincs, mit lenne jobb. Ha elmegyek, megint kockáztatok, lehetne rosszabb is... Ha meg maradok... akkor nem tudok nélküled élni. Azt hiszem mindig is szerettelek. Nem akarlak zsarolni, feltételeket szabni, hiszen elszakadtunk már egymástól, de... csakis akkor maradnék, ha együtt lennénk... – Egyértelmű, hogy ez most durván sok, akár sokkoló is lehet, nem is tudom, hogy miért is várhatnám el, hogy azonnal döntsön, hiszen én útra kész vagyok. A remegő ajkát mindenesetre sóhajjal reagálom le, érzem én, hogy mennyi erőfeszítésébe telt engem megcsókolni, és ennyire határozottnak lennie velem. Odalépek, és átölelem. – Igen, még most is. Szeretlek. És azt akarom, hogy te is szeress... – Hagyom, hogy annyira eltávolodjon, hogy rám tudjon nézni, és ekkor csókolom meg. Életem első, komoly csókja. Nem puszi, csók. Finoman érdeklődően induló, majd ha nem vágott még képen, akkor egy határozottabb. De most nem több. Talán pár napot maradhatok, hogy mindent átgondoljon, ha viszont igen... Akkor nem érném be ennyivel. A derekán nyugszik a kezem, ami a nagykabátban kissé nehézkes, de nem lehetetlen.
- Tény úgy gondolod, hogy akkor jobb lesz neked, ha elmész? Akkor... miért jöttél? - tudhatta, hogy ide járok nem? Lehet, hogy nem, de azért igenis lehetett róla sejtése, vagy csak nem gondolta át az elején az egészet és nem számított azzal, hogy én is ide járok suliba? Nem is értem igazából az egészet. Egyáltalán én zavarom, vagy bármi más zavarná? A bál... nem randi volt, de közben mégis megcsókolta lőtte és azt hittem, hogy ez azért van mert tetszem neki, de az is lehet, hogy csak nem tudja elkülöníteni azt, amit az apja tettei miatt érez és azt, hogy rólam mit gondol. Én... kezdem ezt az egészet végképp nem érteni és határozottan nehéz mellette nekem erősnek maradni. - Mert neked nehezebb volt, te évekig szenvedted el ezt az egészet, én meg csak... kétszer és csak egy hét volt ebből rettenetes, de neked sokkal rosszabb és ezért kell megpróbálnod változtatni. - és nem feladnia kéne, mert az igenis nem old meg semmit sem. Nem értem, hogy miért nem érti ezt, nem értem, hogy... miért nem képes felfogni, hogy azzal, amit tesz mindenkinek rosszat tesz, nekem is és magának is és igenis nem szabad elmennie. Máshol se lesz jobb, máshol is megkedvelhet valakit, akivel aztán nem tud mit kezdeni, akitől többet akar, de aztán fél, hogy az egésznek mi lesz a vége. Ez... normális, normális amit érez és gondol, csak el kéne fogadnia, hogy az élet nehéz, de meg lehet oldani, ha az ember nagyon akarja. Én se mindig gondoltam így, de azért igyekszem változtatni és fejlődni. E miatt akarom tartóztatni, mert egyszer lehetek én az erősebb és a határozottabb, csak egyszer. Az azért bánt, hogy még a hangját is megemeli és úgy oktat ki. Lehajtom a fejem, kissé még a szám is lebiggyed, és nem nézek rá, csak végül hátrébb lépek egyet. - Ha tényleg úgy érzed, hogy neked attól lesz jobb, akkor... én nem akarok neked rosszat. Akkor... menj el Jason, de tudd, hogy én nem szeretném, hogy elmenj. - legalább akkor ezzel legyen tisztában és akkor döntsön ő, hogy mitől lesz neki jobb. Amúgy sem hiszem, hogy pont én lennék az, aki meg tudom győzni arról, hogy itt maradjon, hiszen láthatóan nagyon nem akar, és... nem lenne szép tőlem, ha ráerőltetném, vagy ráerőszakolnám magam. De attól még akarom, hogy tudja, hogy nekem rosszul esne, ha elmenne, mert számomra fontos... ha nem is tudom, hogy miért és én igenis örülnék neki, ha maradna, örültem volna annak is, ha a bál randinak számított volna és... nem kell tudnom mindig mindennek a magyarázatát igaz? Egyszerűen csak így érzem és kész.
- Ha nem látjuk egymást, talán könnyebb a felejtés, a tiszta lap. – Vonom meg a vállamat, arcom azonban mást tükröz. Nem tudok könnyen túllendülni, egykedvűen beletörődni, hogy valami nem sikerült, akkor majd ahol nem ismernek, ott boldog leszek. Pontosan tudom, hogy igaza van, máshol is megmarad mindaz, ami engem Jason-é tesz, akkor miért menekülök? Nem pont vele kéne mindezt megoldanom, aki legalább valamennyire ismer? Együtt megvigasztalhatjuk egymást, de akkor miért szégyenlem magam előtte ennyi? - Én nem érzem azt, hogy te annyira félnél. Erősebb vagy, mint én. Képes voltál legyűrni mindent. Még ha bizonytalan is vagy, kevésbé roncs... – Erre már tényleg megrázom a fejemet, lehet, hogy a nők tényleg komolyabb akaraterővel rendelkeznek, vagy arra vannak felkészítve, hogy összerakják magukat a megpróbáltatásokból, míg mi pasik a sorozatos tragédiák hatására inkább összezuhanunk. A válaszára, és a vörösségére azért halványan elmosolyodom, mert nem tudom értékelni. Azért nem érdekli, mert nem vesz róla tudomást, mert pasiként végülis nem jövök nála számításba? De akkor miért fogta fel randiként a bált? Vagy azért nem érdekli, mert nem zavarja a dolog? De ha nem zavarja, akkor vajon ő is gondol ilyesmire? Nem, nem esélyes, hiszen azt mondta, hogy ez normális dolog a srácoknál. Mintha a lányok szempontjából valami elítélendő dolog lenne. Ha pedig így van, akkor az egészet hagynunk kéne. De akkor miért adott puszit a számra? Teljesen összezavar.. - Te döntenél mindkettőnk helyett? Még arra sem adsz esélyt, hogy egyedül menjek el? Mi van akkor, ha nekem a menekülés jobb megoldás? Mi van, ha nem akarom, hogy velem gyere? – Most vagy öt kérdést is vágtam a fejéhez, amivel biztosan megbántom, hiszen megtettem akkor is, amikor tapintatlan módon úg álltam a dologhoz, hogy akkor csak legyünk egymás mellett, holott ő azért jött el a bálba velem, hogy megpróbáljuk együtt. Már csak azért is nem hittem a dologban, mert olyan hirtelen támadtam le sok idő után, hogy jobban láttam visszatáncolni, és amire kiderült, hogy mégis akarná, hogy... esetleg ebből legyen valami, addigra megint sikerült félreértenünk az egészet. Tényleg látok rá esélyt, hogy elmegyek, és határozottan jól esik, hogy nem kéne egyedül távoznom. - Sajnálom. Sajnálom Quinn... – Kérek bocsánatot, nem akartam megbántani ezzel, meg, hogy felemeltem a hangomat. Én csak... nem tudom, hogy mi vár rám a jövőben, nincsenek céljaim, barátaim, motivációim. Az nem lehet elsődleges, hogy őt boldoggá tegyem, mert az riasztó lehet, ha ennyire őt helyezem fókuszba. Végül mégis megfogom a kezét, nem tudok mit mondani. Maradnék, de van értelme?
Elhiszem én neki, hogy nem lehet könnyű dolga, hogy ezt az egészet nehéz feldolgozni és hiába próbálja nem tud csak úgy egyszerre túllépni rajta, de attól még szerintem igenis megpróbálhatná. Ennyi erővel nekem be kéne zárkóznom otthon a szobámban, hogy innentől ki se lépjek a világba, mert akkor talán nem érhet több baj, de én se tettem ilyet igaz? Én is megpróbálok kimozdulni, megpróbálok megismerni másokat és nem feltételezek egyből mindenkiről rosszat. Mintha ő ezt nem igazán értené meg, vagy meg se akarná próbálni és ez rossz, nagyon rossz dolog. - Szerintem máshogy miért lenne könnyebb? Ott nincs rá esély, hogy valami rossz történik? Ez... butaság Jason. - nem a helyszínen múlik és még csak nem is rajtam, nem hiszem hogy így van. Mással is találkozhat, akinek aztán megpróbálna ártani, mással is találkozhat, akit megkedvel és aztán fél, hogy bántani fogja, nem vagyok én ennyire különleges, hogy csak én okozzak ilyen téren nehézséget neki, ez... nem így megy. Nem kéne ennyire bezárkózni, mert a végén egyszerűbb, ha elmenekül és inkább nem találkozik soha senkivel sem, akkor tényleg nem érheti soha semmi baj. - Akkor azt is meg lehet oldani valahogy, de semmi értelme annak, ha örök életedben félsz magadtól, vagy attól, hogy mit tehetsz. Ez... bárkivel megeshet, más is fél magától, én is félek sok mindentől, de nem ez a megoldás, akkor sem. - nem kellene elmennie, akkor is azt mondom, hogy ettől nem lesz jobb. Még ha ő azt is hiszi, hogy a menekülés jó út, de attól csak nehezebb lesz, egyre bizonytalanabbá válik majd és végül tényleg nem tudja majd, hogy mit kezdjen magával, teljesen egyedül marad. Oké, azért sikerül kissé elvörösödnöm, amikor a ruhám alatt lévő dolgokról beszél, de aztán csak megrázom a fejemet és próbálom tovább folytatni. - Nem... nem érdekel Jason. Ez amúgy is normális a fiúknál nem? És ettől még nem egyértelmű, hogy bántanál. Egyébként is ez egy iskola, itt nem eshet bajom. - jól védett és én is erősebb vagyok már, meg tudom védeni magamat. Nem azt mondom, hogy tényleg semmi esély nincs rá, hogy valami rosszul sül el, de nem kéne eleve erre számítania. Legalább megpróbálhatna kicsit hinni benne, hogy jól is alakulhat még az élete, ha már én elhiszem. Így is elég sok rosszat kapott már a sorstól. - És mi van, akkor, ha ezt én akarom eldönteni? Mi van akkor, ha nem engedem, hogy elmenj és mindent itt hagyj? Akkor... veled megyek. - nem hagynám itt Astridot, nem szeretném és az iskolát sem, mert nem tudom, hogy mi várna rám odakint, főleg hogy még nem is varázsolhatok az iskolán kívül, de láthatja rajtam az elhatározást. Ismerem őt, ha nem is olyan nagyon, de gyerekkorom óta. Rendes srác, csak rossz helyre került és igenis ez még nem jelenti, hogy ettől már egyből rossz ember lenne. Hinnie kéne magában, ahogyan én hiszek benne.
Valahol igaza van abban, amit mond, de miért tudna az ember az észérvekre hallgatni, ha a szívében már minden eldöntetett? Az érzelmek szinte minden esetben elnyomják a logikát, nem engedi, hogy felülkerekedjen. Legalábbis nálam nem. Biztosan vannak olyan hideg, számító emberek, akik mindent félretesznek, én nem vagyok erre képes. Az is jogos, hogy nemrég érkeztem, de ha ilyen gyorsan megérett bennem a döntés, hogy ne is akarjam tovább folytatni... Mit tehetnék? - És addig szenvedjek? Nem több értelme van inkább feladni, és máshol megpróbálni...? Tiszta lappal! – Rázom meg a fejemet, tényleg borzasztó érzés így rátolni a felelősséget, hogy ő volt az áldozat, mégis neki kell engem győzködnie arról, hogy maradnom kéne, és nekem kéne erősnek lennem. A baj csak az, hogy sokkal egyszerűbb lett volna, ha köszönés nélkül távozom, mert ez a csinos pofi, amelyben egyedien kék szemek párosulnak nem enged el, lényegében megvétóz minden korábbi elhatározást. – Nem tudom, nekem nem olyan egyszerű szétválasztani. Ha rád nézek, nem csak azt a lányt látok, aki mindig is... tetszett. Azt is, akivel Carl erőszakos volt. Mindaz, amit próbáltam magamban elnyomni, mit gondolsz, nem kerül felszínre? Mi van ha véletlenül... komolyra fordulna veled, és nem birok magamon uralkodni. – Hajtom le a fejemet, nem fogok ismét sírni, még egy könnycsepp sem jelenik meg a szememben, ám a hangom elcsuklik, legszívesebben már most elfutnék, hogy soha többé ne lássuk egymást. – Nem akarnálak bántani, de nem viselném el, ha mégis megtörténne. Ezért is örülök ennek az átoknak mert legalább más köti le a figyelmem, nem pedig az, hogy vajon mi lehet a ruhád alatt.. – Mondom ki őszintén, talán túlságosan is könnyen beszélek az érzéseimről, de ha mennék már, akkor úgysem számít, nem lehetnek következmények, amiket később szégyelnem kéne. Az meg sem fordul a fejemben, hogy csak azért vágynék rá, mert tényleg tetszik. Mert tetszik, de hol lesz a határ a romantika és szenvedély, meg a másik oldal, az erőszak, a perverz, beteg dolgok között. Nem, nem engedhetem, hogy Quinn tényleg áldozatul essen ennek az őrült családnak. Akkor már inkább magamnak ártok. Még akkor is, ha a puszija mindennél többet jelent, de máris többet akarnék, és ezt nem fogja megérteni. Nálam vele kapcsolatban nem lesznek átmenetek. Nem hiszek a randizgatásban, ezért is nyomtam el magamban a bál alatt, hogy inkább barátok legyünk, jobb úgy, ha nem nőként gondolok rá. Mert így őrjítő. Magam mögött kéne hagynom mindent. Végül nagyot sóhajtok. - Én meg nem akarom, hogy kockáztass miattam. Bármi is vagyok, jobbat érdemelnél. Valakit, aki a jó értelemben átlagos. – Még mindig fogom a kezét, mert nem tudok elszakadni, viszont nem érzem azt, hogy lenne értelme annak, hogy győzköd, vagy én tenném magammal. Mert ha véletlenül még együtt is lehetnénk, és mondjuk tényleg úgy lenne, ahogyan vágyom rá, akkor még fájóbb lehet lelkileg, ha utána meg elhagyom. Sokkal rosszabb emlékeket hagynék benne, mint Carl.
Igen, mondjuk ez is igaz, a hó alatt is lehet olyasmi, amibe az ember beletenyerel és észre sem veszi a hideg miatt, de szerencsére rajtam láthatóan nincs semmiféle sérülés, legalábbis nem érzek semmit és a hóra sem kerültek vörös vércseppek, ami azt mutatná, hogy netán tényleg megsérültem volna. Ezek szerint szerencsés vagyok legalább ilyen téren, ha már sikerült buta módon elesnem a hóban, még hozzá ilyen csúfosan pont előtte. - Hát, de... megpróbálhatod nem? Még csak nem rég érkeztél. - szóval tényleg el akar menni, mert úgy érzi, hogy nem megy ez neki és pont én a bizonytalan próbáljam meg őt meggyőzni az ellenkezőjéről? Ez elég faramuci egy helyzet azt kell mondanom, sőt... nagyon furcsa, hogy pont nekem kéne elérnem, hogy jobb legyen neki. - Veled kapcsolatban amúgy nincsenek rossz emlékeim, azok... az apáddal kapcsolatosak, nem veled. - nem értek vele egyet, hogy nem is javulhat ez, csak jobban kéne próbálnia, akarnia egy kicsit, de... mintha már tényleg teljesen feladta volna előre és ez nagyon rossz dolog. Azzal viszont, hogy tudom mi jár a fejében csak még inkább meglepődöm, nem is tudom, hogy mit mondhatnék rá, hiszen rémes véleménnyel van magáról... és nem tudom, hogy ezen én hogyan tudnék változtatni, hiszen nekem se túl sok magabiztosságom van. - Nem vagy szörny Jason, csak... rossz dolgok történtek veled, és kell egy kis idő, amíg megszabadulsz tőlük, ne legyél ennyire negatív véleménnyel magadról. - tudom nem éppen a legjobb vagyok abban, hogy győzzek meg mást arról, hogy nincs vele semmi baj, ebben... Astrid sokkal ügyesebb, de azért próbálkozom. Nem akarom, hogy elmenjen. Magam sem tudom, hogy pontosan miért, azt hiszem kedvelem minden ellenére és ő egy olyan srác, akivel tudok beszélni, és aki szintén akar velem, ami azért elég nagy dolog, és nem szeretném elveszíteni, mert valamit akaratomon kívül rosszul csináltam. Nem is tudom honnan jön az ötlet a puszira a szájára, csak... talán így könnyebb kifejezni amit érzek és gondolok, mint szavakkal. Szavakban nem vagyok valami profi az az igazság. Azt hiszem előrelépés, hogy nem lép hátra, vagy tol el magától. - Te remegsz... pedig én estem el a hóban. - mondom csendesen mielőtt még megpróbálnék a kérdéseire is válaszolni. Az a helyzet, hogy ez tűnik nehezebbnek, sokkal nehezebbnek. - Mert nem szeretném, én csak... nem akarom, hogy elmenj, mert... kedvellek és nem látnak szörnyetegnek és... azt hiszem örültem volna neki, ha a karácsonyi bál... randinak számít. - nehezen szedem össze a szavakat, de azt hiszem nagyjából ezt akartam kifejezni, és remélem, hogy sikerül megértetnem vele, hogy nem jó ötlet az, hogy elmenjen, nagyon nem jó ötlet.
Tudom, hogy a hóban annyira nem tudja megütni magát az ember, de alatta a talajon lehet kő, amit nem láthat át, és mégis örülök neki, hogy nincsen nagyobb baja. Öszönösen görcsbe rándul a gyomrom, ahogyan tisztítom őt le, mert annyira hihetetlenül jó érzés hozzáérni. Valahogy mindig úgy voltam vele, hogy sosem kell senki, de ha mégis lenne valaki, akit el tudnék képzelni magam mellett, ha véget ér minden szörnyűség, hogy az ő legyen. Valaki, aki át tudja érezni, hogy min mentem keresztül, valaki aki szintén meggyötört lélek. Együtt erősek lehettünk volna, de nem akarom Quinnt lehúzni a saját szintemre, neki is az lenne az igazi gyógyít, ha mindent elfelejthetne, és külön kezdhetnénk új életet. Ahol lehet reményünk arra, hogy még boldogok lehetünk. - Velem csakis rossz emlékeid vannak. Mindazt képviselem, amit talán gyűlölsz, és nem tudok normálisan létezni már. Megpróbáltam, nem ment. Nem tudok uralkodni magamon, láthattad... – Vonom meg a vállamat, hiszen elsírtam magam, megcsókoltam, az emberi érzések csak úgy tolonganak bennem, anélkül, hogy tudnám őket kordában tartani, kezelni. Aztán végül mégis igyekeztem a lány kedvében járni, visszafogni magam, erre ő találja ki, hogy most akkor baj, hogy nem is randiként gondoltam a karácsonyi bálunkra? Így ő sem jobb nálam, csak úgy csapong, és ennek így semmi értelme. - Nem, tényleg elmegyek. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. A bájital elnyomja az érzékeimet, ha rád nézek akkor pedig mindig eszembe jut, hogy Carl bántott, és vajon én mit tennék, ha az apám ösztöneit örököltem. Szeretnélek megsimogatni, veled lenni, de csak megijesztelek... Lássuk be, egy szörny vagyok. – Fordulnék el, mert már a gyönyörű kék szemekbe se tudok lelkiismeretfurdalás nélkül belenézni, a hangom már teljesen elcsuklik. Teljesen elakad a hangom, lenézek a kezére, hogy végül nem fogadja el az enyémet, majd a számon érzem az övét. Forró, szinte bizsergető, ahogyan átjárja az egész testemet. Még ember alakban, elnyomott érzékekkel is komolyabban hat rám. És megrémiszt. Összezavar. – Ez... most mit jelent? Miért nem? -Ha már odalépett hozzám, magamhoz vonom, de jól láthatóan remegek, és nem a hidegtől. Félek tőle, mindattól amit jelenthetünk egymásnak, viszont nélküle létezni... vajon hogy viselném el?
Óvatosan tápászkodom fel a segítségével. Azt hiszem ezt aztán az igazi hatalmas égés, ennyire én se lehetek béna, bár úgy fest, hogy mégis. Hóembert akartam építeni, ami már önmagában is elég ciki és gyerekes dolog mondjuk, hogy e helyett még fejjel előre bele is estem a hóba az aztán külön nagy teljesítmény a részemről. Kész csoda, hogy nem nyílik valami hasadék a lábam alatt, mert legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. - A hó végül is elég puha. - vonom meg a vállamat egy félszeg mosollyal. Na igen, tényleg nem éreztem fájdalmat, hideget igen, mert hirtelen amikor mindened tele lesz hóval az elég megrázó tud lenni és nekem még a számba is került egy adag, a hajam is csak azért nem ázott el jobban, mert legalább van rajtam sapka. Söprögetem le azért magam, mert a végén még frankón átázik a kabátom is, ami úgyszintén nem lenne valami jó. Igazából nem is tudom, hogy van bátorságom hozzá, de végül mégis rászánom magam, hogy megkérdezzem azt, ami érdekel, méghozzá, hogy... miért tűnt el a bálról, mert tuti, hogy eltűnt, mert én kerestem és nem találtam meg. Annyira csak nem vagyok vaksi, hogy eltűnik alaki a szemem elől, miközben én kutatok utána, vagy elkerültük volna egymást folyton? A válaszából viszont nem úgy tűnik, hogy erről lenne szó. - Csak? - nem értem, tényleg nem, hogy miért tűnt el a szemem elől, amikor jól éreztük magunkat nem? Oké, tudom, hogy leléptem beszélni kicsit Astriddal, de táncoltunk is és szerintem jó volt, én élveztem, akkor meg mégis mi lehetett a baj? Szerettem volna még utána visszamenni hozzá, beszélgetni, és még mindig nem értem, hogy mi is az oka annak, hogy egyszerűen csak eltűnt. Értetlenül próbálom meg kisilabizálni a szavait, de nem nagyon megy. Most akkor mit is akar ezzel? Állandóan félreértjük egymást... de pontosan miben? Igen, azt hiszem igaza van, volt a bálon pár furább dolog, de... attól még nem kellett volna csak úgy elrohanni és most... végképp értetlenül nézek, amikor a kezét nyújtja nekem és azzal folytatja, hogy elmegy. - És nem úgy érted, hogy visszamész a kastélyba igaz? - azt hiszem kellően össze vagyok zavarodva. Miért akar elmenni a suliból? Nem rég jött még csak. - Nem érzed itt jól magad? - nem fogadom el a kezét, nem akarom elfogadni, mert az tényleg azt jelentené, hogy elmegy... végleg elmenne vajon? Én pedig azt nem szeretném. Bizonytalanul állok meg, lenézve a ruhámra, ami még mindig kellően havas, aztán rá vissza. Nem is tudom, hogy mi visz rá a dologra, de aztán mégis közelebb lépek hozzá, és egyszerűen csak a szájára nyomok egy puszit. Csak épp egy pillanatra, semmi több, és nem is tudom, hogy miért volt az egész, de nem akarok megrázni a kezét ebben biztos vagyok. - Nem szeretném, hogy elmenj. - bököm ki végül. Nem vörös most az arcom, legalábbis nem annyira, mint általában, de tényleg nem szeretném, hogy elmenjen.
Azt hiszem Quinn még nálam is nagyobb szerencsétlen, még akár el is nevethetném magam, annyira azért nem komikus a helyzet, ráadásul nem a legszerencsésebb a viszonyunk, így marad az, hogy odaugorjak, és felsegítsem őt. Bár segédkezem a hó eltávolításában is, ami esetén óvatatlanul végig kell simítanom a vállán, hátán, sőt, még a haján is, ami ebben az esetben nem szólhat önzőségről, hogy ez nekem is jól esik, hiszen pont hogy cél, hogy eltűnjek, s vele együtt hátrahagyjam múltam nagy részét. És mégis, most, hogy látom, már sajnálom,h ogy nem sikerült szó nélkül lelépnem, mert amikor itt vagyunk, fogva tart azzal, hogy pusztán létezik. Amint készen vagyunk, hátralépek, de figyelve, ne hogy forduljon a kocka, és velem essen meg a fenékreesés csúfsága. - Örölök, hogy nem ütötted meg magad. – Engedem el, ha már megvan az egyensúlya. Nem tudom, hogy mit akarna mondani, egyértelmű, hogy én voltam az udvariatlan, de akkor és ott, nem tudtam volna szembenézni azzal, amit mondott. Magyarázkodni. Valahogy úgy érzem, hogy ebben a helyzetben én csak vesztesként jöhetek ki, na nem mintha ez háború. Ha mégis az lenne, készséggel átengedem a győzelmet, vagy hódítást a kékszeműnek. - Tudom, én csak... – Nem, bocsánatot nem kérek, azt hiszem ha úgyis zárunk mindent, miért is tenném? Talán úgy a legjobb, ha úgy válunk el, hogy utál, akkor nem fogok hiányozni neki, ez így is rendben van. Szerencsém azt a sorsot szánni a törékeny kismadárnak, hogy találjon valakit, aki mellett megerősödhet, aki mellett úgy igazán boldogan önmaga lehet. - Ahogyan én sem téged. Állandóan félreértjük egymást. Azt hittem, hogy megijesztettelek, és nem akarsz tőlem semmit... – Utalok arra, hogy számomra logikus volt, hogy nem randiként kezeljük, hogy elhívtam a bálra. Felesleges cimkézni, hogy mit is akarunk egymástól. Tudom magamról, hogy érzékeny lélek vagyok, az is egyértelmű, hogy a szomszéd lány is ebben a vészben szenved, ezért is nincsen ennek megoldása. Bizonytalanul nyújtom a kezem, mint aki kezet akar fogni. - Azt hiszem én lelépek.
Oké, azt hiszem ennyire és is csak én lehetek szerencsétlen, hogy sikerül akkorát esnem a hóban, hogy kész csoda, hogy nem tűnök el benne, bár... most az lenne a legjobb, ha eltűnnék, mert őszintén szólva majd el süllyedek itt szégyenemben. Eleve nem beszélt velem egy ideje már, ezek után sikerült így be is égetni magam, ez pedig... hát nem valami jó kezdés. Főleg hogy látom én rajta, hogy... hát nem is tudom, valami olyan fura a szemében, amit nem tudok hová tenni. Ettől még segít felállni, én pedig kellően vörösen tápászkodom fel. Az a jó, hogy igazából nem lehet eldönteni, hogy azért vörös az arcom, mert égek, mint a fene, vagy azért, mert a hirtelen hideg hó csípte ki ennyire. Az mondjuk tuti, hogy az íze nem volt finom, és azt hiszem... talán még valami fagyott bogarat is sikerült lenyelnem, ez sem lepne meg, mint már említettem nem vagyok valami magas szinten, ami a szerencsét illeti. - Oh, én jól, köszi, csak... asszem elbambultam kicsit. - rázom meg kicsit magam és próbálom a maradék havat is eltüntetni magamról. Kissé bizonytalanul pillantok fel rá, mert hát... sok mindent még mindig nem igazán értek vele kapcsolatban, de ha most itt van, akkor... Egyszer bátor is lehetnék azt hiszem, hogy legalább megkérdezzem, abba azért csak nem halok bele igaz? Kicsit megköszörülöm a torkomat, aztán végül csak rászánom magam, hogy szavakat is kipréseljek magamból, annyira ez csak nem nagy kihívás... remélem. - Jason... miért tűntél el a bálból csak úgy? Én kerestelek és... nem voltál sehol. - nem szemrehányás ez, nagyon jól érezheti a szavaimból és a tekintetemen is láthatja, hogy inkább aggodalom van benne. - Ha miattam volt, én... nem akartalak megbántani, vagy ilyesmi. - nem is tudom, hogy mivel bántottam volna meg, nem rémlik, hogy bármi olyat mondtam volna, vagy mégis, csak nem vettem észre? Az is lehet, hogy csak simán dolga volt, de nem volt ideje szólni, vagy nem akart zargatni Astridot és engem, amikor beszélgettünk, nem kéne egyből a legrosszabbat feltételeznem igaz? Csak hát... az ember már csak olyan, hogy hajlamos a rosszra gondolni, főleg akkor, ha valami kellemetlen történik vele és azért az elég kellemetlen volt, hogy csak úgy eltűnt a bálról, amikor együtt mentünk és... no hát elég rosszul éreztem magam utána ez a lényeg, azóta meg határozottan úgy is érzem, hogy konkrétan került.
Thesst hónapok óta nem láttam. Talán a farkaslány is rájött, hogy nem sok értelme van az emberek közösségében laknia, hiszen vagy elnyomja ösztöneit, de sosem lesz ugyanolyan, vagy vérengző vadállat válik belőle, aki nem csak halálos veszélyt, átkot is hordozhat. Ha legalább lett volna valaki rajtam kívül, akivel osztozhatok azon, ami engem is súlyt, akkor maradnék. Farkasnak lenni úgy vélem nem olyan hátrány, engem felszabadít, de talán mások valóban érzik, hogy nem minden stimmel velem, így a lelépés a legjobb megoldás. Az erdőben tudok a legjobban kikapcsolni, a természet józanabbá tesz, elűzi a felesleges gondolatokat, miszerint Quinn-től azért el kéne búcsúznom. Többször is megbántottam, amikor végre elkezdte azt hinni, hogy lehet köztünk valami, akkor hátráltam vissza, így az utolsó esélyemet is eljátszottam, így kár lenne szavakat fecsérelnie a búcsúnkra. Csak azt nem tudom, hogy miért tépelődöm, ott az ösvény, csak rá kell lépnem, és vinne, amerre úgy gondolja, hogy egy kitaszított lélek helyet találhat. Ha éppen a halálba, hát oda. Felnőttem már, nincsen rám szüksége a lánynak, s talán most, hogy találkozunk utoljára, ez a saját lelki megnyugvásunkra kellett, nem többnek. Megigazítom a dzsekimet, felhajtom a gallérját, azért mert jól bírom a hideget, nem kell, hogy a szél teljesen átjárjon. Felnézek még utoljára a kastélyra, ahova csak pár hónapig jártam, így válik az ember otthona puszta emlékké. Járkálok fel s alá, az érkezőt talán pont azért nem hallom meg, mert nagyon el vagyok gondolkozva, és így az illata sem hatol el az orromig. Aztán egy sikkantás, és máris összerezzenek. Carl mellett tökéletesen tönkrementek az idegeim, így meg is kell támaszkodnom egy fában, hogy ne ugorjak nagyobbak. A sikkantás puffanással is párosult, így már azonnal keresem is a forrást. Eszem ágában sincsen távozni, pedig ez akár jó alkalom is lenne, hogy ne nézzek vissza. Kilépek a fák közül, félrehajtok pár bokrot, és ott van ő. Sorsszerűen. Méregetem pár pillanatig, azt sem tudom, hogy mit kéne reagálnom, lényegében pont előle menekülök. S most újra szembe kell néznünk. Sokadszorra. Közeledem, és miután látom, hogy tápászkodna fel, győz a lovagiasságom, és ugrok oda, hogy felsegítsem, a kabátjáról, hajáról már söpröm is le a havat. Bár nincsen nálam bődönd, de meglepettnek tűnök, mint akiről leri, hogy már feltételezte, többet nem találkoznak. - Quinn... jól vagy? Nem esett bajod? – Finoman a könyöke alá nyúlok, hogy megfordítsam, nem fúrta át valami faág, egyenlőre úgy tűnik rendben van.
A Tiltott Rengeteg nem pont nekem való hely. Így se a bátorságomról vagyok híres és hát pont ezért megyek határozottan ritkán a fák közelébe. Tudom én, hogy van ott sok olyan lény, amikkel nem akarok találkozni. Nem vagyok egy kalandvágyó típus, akinek az minden vágya, hogy mondjuk thesztrálokkal találkozzon, vagy élőben lásson egy sárkányt. Nekem ez pont elég képen is igazából, több nem kell belőle, bár tudom, hogy vannak olyanok, akik kifejezetten szeretik a veszélyt. Nekem szerintem tökéletesen megfelel majd a jövőben valamilyen unalmas munka a Minisztériumban, nem igazán vágyom semmi többre. Nem leszek auror, és biztos hogy nem fogok veszélyes bestiákkal foglalkozni, mert egyáltalán nem vágyom ilyesmire, meg úgy kb. semmire ami kicsit is túl érdekes. Azt hiszem már így is túlságosan érdekes volt az eddigi életem és jó lenne innentől már inkább az unalmas felé tendálni. Ennek ellenére tudom, hogy mégis butaság megközelíteni a fákat, de igazából észre sem veszem, hogy arrafelé haladok el, mivel egyszerűen csak tisztább havat keresek. Akárhogy is nézzük, akármi is történt velem eddig, attól még én is gyereknek számítok és hát felmerült bennem az a buta ötlet, hogy építhetnék hóembert. Astrid annyira nem vágyott most a hidegbe, végül is meg tudom érteni, én viszont határozottan szerettem volna kimozdulni kicsit. A hóemberhez viszont az a jó, ha a havat még nem taposták le olyan nagyon, akkor azért sokkal jobban tapad és sokkal könnyebb belőle hóembert építeni, olyat, amilyet az öcsémmel is csináltunk már párszor odahaza a kertben a téli szünetben. Mondjuk az így utólag eszembe jutott, hogy ugyan hoztam két leszakad gombot a szemének, de csenhettem volna répát mondjuk a konyháról, úgyhogy még nem tudom hogyan lesz szegénynek orra, de... majd gondolkodom, esetleg hozok később, az is egy lehetőség. Séta közben viszont kiszúrom bent a fák között az ismerős arcot, Jason... a bál óta nem is beszéltem vele és miután elköszöntem tőle kicsit szőrén-szálán eltűnt, pedig Astrid után én még kerestem, hiszen együtt mentünk. E miatt van, hogy most hirtelen azt se nagyon tudom, hogy szóljak-e neki vagy sem. Igazából... azt hiszem végül a nem mellett döntök úgy alapból, mert ki tudja hogy akarna-e beszélni velem, ha egyszer eltűnt a bálról. Viszont annyira sajnos most a hó nincs mellettem, mert a fák mellett így is túl sok a gyökér, meg a kisebb kiszögellés, szóval sikerül egyet megtalálni és úgy istenesen hasra vágódni a hóban egy kisebb sikkantás kíséretében. Oké... nem úgy terveztem, hogy magamból építek hóembert. Enyhén szólva is prüszkölve tápászkodom fel, mert hát istenesen sikerült hasra vágnom magam, még a számba is jó adag ment. Igen... gratulálok Quinn, így kell l áthatlannak maradni.
Talán beszélnem kéne Dumbledore-ral, hogy mégis jobb volt nekem a Beauxbatons-ban. Oda legalább főleg kellemes emlékek kötnek. Igaz, ott halt meg Angelique Carl keze által, de azt leszámítva a szörnyű pincét magam mögött tudtam hagyni, akárcsak Quinn emlékét. Most viszont itt vagyok a Roxfortban, a lány állandóan megbántom, kellemetlen helyzetbe hozom, egyszerűen elfogadhatatlan, ahogyan viselkedem. Franciaország hát az egyik választás, a másik pedig a farkasok. Talán utóbbi még jobb lenne, akkor nem is kéne visszafognom magam. Keresnem kéne egy erős, megbízható alfát, aki mellett nem leszek gyilkos, viszont kordában tartva az ösztöneimet, szabadságot is tud adni. Ezek a gondolatok vezetnek ki a Tiltott rengetegbe, ahol nem kell senkitől tartanom. Bár a telihold messze még, úgy vélem, hogy az erdő legnagyobb vadjai így is elkerülnek. A kentaurokkal nem akarnék összefutni, így a tisztásaikat elkerülöm, és ha közelednének, minimálisan ki tudom őket szagolni, így állandóan mozgásban vagyok. Leginkább az erdő peremén, az iskolához közel sétálgatok. Alig van rajtam egy vékonyabb dzseki, szerecsére nem vagyok fázós. Érdekes, hogy míg régen kissé keszeg alkatom kiteljesedett attól hogy rengeteget vagyok a szabadban még ember alakomban is, vállasabb lettem, erőteljes izmos végtagokkal, boltozatos mellkassal. A magasságom nem változott, s a hangom sem. A bokrok között lépdelek, valahogy nem érdekes, hogy ösvényt találjak a lábam alá. Annyira el vagyok gondolkozva, hogy az érkező emberlány illata nem is hatol el a tudatomig. Vélhetően azért, mert veszélyt nem jelent.
//
