2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy hatalmas terem, változó mennyiségű székkel, ám padok ritkábban vannak (az óra tartalmától függ). Az ablakok szinte mindig bevilágítják az egész termet, de egy pálcaintéssel el lehet őket sötétíteni. 2 bejárat van a terembe. 1 kétszárnyú ajtó, amelyen a diákok közlekedhetnek, illetve egy a tanári asztal mögötti, mely Rufus szobájába vezet.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Nem is tisztelnélek, ha ilyen könnyen felejtenél. – Csóválom meg a fejemet. Bosszú tartó embernek tűnik, s mint olyan, ha elfelejti az ellene elkövetett tetteket, meghazudtolná önmagát. Az pedig egy undorító dolog. Ellentmondásba keveredni mással tisztelendő, önmagaddal pedig szánalmas. - A legtöbb ember, aki igazán ért valamihez, élete egy pontján különcként pecsételődik meg. – Hiszen, ha valamit szenvedélyesen szeretsz, amit mások nem értenek meg, akkor más vagy. Lényegtelen, hogy jobb vagy rosszabb, de más. Az átlagembernek fel sem tűnik, hogy a különcök többsége sokkal többet ad a társadalomhoz, mint a „normálisok” zöme. - Lazítani? – Vonom fel az egyik szemöldököm. – Azt sem tudom mit jelent. – Vonok vállat. De persze, ez nem igaz. Igen, mindennek van értelme, amit teszek és nagyon ritkán engedem el magam mások előtt, de attól még tudok szórakozni néha. Szökő évente egyszer. – De ha már ilyen kíváncsi vagy. – Forgatom meg szemeimet mielőtt kissé gyanakvóan nézek rá. Miért akarja tudni a terveimet? - Ne hiányolj a suli első hetében túlságosan. Egy sokkal naposabb helyen fogom süttetni a hasamat. – Megadom a választ kérdésére, de magam sem vagyok rest feltenni a sajátjaimat. Nehogy már neki legyen gyereknap. Mindennek ára van. - Milyen előzékeny vagy. Nem akarod, hogy még a nyár előtt kitegye a szűrödet, mi? – Nézek rá egy számító, rókás vigyorral az arcomon. Nehogy kiderüljön, hogy igazam volt a pletykával kapcsolatban. Attól egyébként nagyon szarul érezném magam, mert mindenkinek a magánügye a defektje. De vicces elképzelni, hogy egy ennyire tenyérbemászó valaki éppen azt akarja elkerülni, hogy sok legyen mások számára. - A nagy Ő? – Hitetlenkedve felnevetek. Na erre nem számítottam. – Ugyan Herbs. Azt hittem, hogy te nem vagy ennyire hiszékeny. A szerelem egy beteges koncepció, amit az emberi agy talál ki, hogy kicsit kevésbé érezze magát egyedül. – Kissé fölényessé válik az arckifejezésem. Aki vágyik a szerelemre, azt elvakítja annak keresése. Könnyű legyőzni, mert nem látja a vele szemben ülő indíttatásait. – Szóval igen, Scarlettel fogom tölteni az időmet. Ő nem vár el semmit. – Magam is a kedves kis vörösre nézek, aki ide-oda szaglászik a teremben, mintha keresne valakit. - Tényleg szerelmes vagy? – Összezavarodott arckifejezésbe oltott aggódással nézek rá. Tapasztalataim szerint, ez a végítélet. Pláne az olyanoknak, mint mi. Ez fura, mikor kezdtem Galennel egy kalap alá venni magam? Mikor kezdtem el tisztelni? Hiszen nem is ismerem, nem tudom, hogy milyen indíttatásai vannak. Kezdem megkedvelni? Ezért nem viszem el bűntetőmunkára? Vagy magama miatt…Mert bármennyire tagadom magányos vagyok és jól esik valakivel beszélgetni munka helyett.
- Nem igazán, de úgy vélem, hálával tartozok, amiért korrigáltad az esetet és megmutattad hogyan is illik azt fogyasztani. Persze... Még így sem felejthetek el mindent.- csalóka mosoly varázsolódik arcomra, mielőtt még a könyvemet összecsuknám és közelebb lépnék a prefektushoz. Hogy is mondják? Ember hamar felejt jót, nehezen rosszat. Nem bocsátottam meg neki azt az éjszakát, mi több, a mai napig megvetem cseles húzásai és ügyetlensége miatt. A pletyka ugyan hamar elfelejtődött, legalábbis nem igazán ittam meg a levét úgy pár hét után, de nem is adtam meg másoknak az időt egy-két szúrkálódó szó megejtésére. - Egy igazi különc. Talán ezért értett ennyire jól a bestiák nyelvén.- tűnődök el egy pillantást vetve a könyv borítóján szereplő névre. Bárcsak találkozhattam volna vele. Vagy bár találkozhatnék, de sosem derítettem ki igazán, hogy él-e még vagy vannak e hozzá vezető nyomok. Mondjuk nem is foglalkoztam vele eleget ahhoz, hogy tudjak ilyen részleteket, ám ettől függetlenül nagyra tartom a tudását és hozzáállását a legendás lényekhez. Az igazat megvallva mindig is érdekeltek a különféle teremtmények, csak épp egyszer sem adtam hangot ennek apám előtt. Aztán persze kénytelen volt kibújni a szög a zsákból a szakválasztások terén és nem... Egyáltalán nem volt tervben az auror szak, most mégis az aurorok táborát erősítve kell az akadémiába lépnem. - Nem ezt a szót használnám... Inkább... Meglepő. Az, aki éjt nappallá téve robotol prefektusként, úgy gondoltam tud szórakozni vagy épp lazítani egy kicsit, ha már a nyári szünet küszöbén állunk. Vagy ilyenek nem álltak tervben?- ugyanúgy oldalra billentett fejjel kérdezem őt. Szavaimból csöpög a kíváncsiság, ha már ő bukkant rám, akkor most én fogom traktálni őt a szövegelésemmel, mielőtt még nekiállna kimutatni foga fehérjét. Furcsállom is, hogy még nem vágta hozzám az okoskodó szavait. A visszapassz kérdésétől egy kicsit kiver a víz, de mielőtt ennek bármi jelét mutatnám csak büszkén elmosolyodok. - Megadom neki a lehetőséget, hogy összepakoljon és intézze a saját dolgait. Amúgy se mindenki szereti, ha a nyakába lihegnek. Az olyan... Toxikus.- húzom el számat a végére. - Megtalált már a nagy Ő? Vagy ezzel a kis vakarccsal töltöd a nyaradat?- nézek le a rókára barátságosan, már amennyire tőlem telik. Nem a kedvencem e falakon belül, de egész békés természet, amikor a gazdája haja nem áll égnek, mint a lángok.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Hát igen, bőrön keresztül nem igazán érezni a jellegzetes aromákat. – Bólogatok nagy komolyan a hátának és tőlem szokatlan módon felnevetek. Alig várom, hogy kipróbálják helyi kávé különlegességeket ezen a nyáron. Ugyan nem biztos, hogy mindenre lesz időm, tekintve a sűrű időbeosztást, amit az Auror Akadémia miatt kellet beeszközölnöm. Jó, meg azért is mert 3 különböző országba akarok ellátogatni egyetlen rövid hét alatt. Lehet ebből csak 2 lesz, anyámék nagy bánatára. Nem rángathatnak el maximum egy fél napra a Louvrébe. Ami meg az én nagy bánatom. Mindig is el akartam oda jutni. - Több ízben is. – Bólint rá, hiszen bár nem vagyok a lények nagy szakértője, kötelező tantárgy és alap tankönyv. Minnie néni személyesen is ismerte Newt-ot, aki nem mellesleg egy igazán nagy koponya. Bárcsak nekem is alkalmam lett volna találkozni vele. Biztosan jól kijöttünk volna; azt hallottam, hogy emberekkel szemben ő is távolságtartó volt. – Tőle van a kedvenc mondásom; „Nincsenek furcsa lények, csak szemellenzős emberek.” – Édesanyám gyakorta használja, amikor a munkájáról mesél és apám megjegyzéstt tesz valamelyik érdekesebb lényre. Bár én másképp értelmezem, hiszen minden ember számára mást jelent ugyanaz a szó, még ha csak leheletnyi eltéréssel. Talán azért, mert normális velem, talán az utolsó nap varázsa miatt, de nincs kedvem nekem se csipkelődni. Annyi döntés nyomja a vállam és a nyaram sem lesz éppenséggel pihentető…Jól esik egy kis lazítás. Ez Scarleten is látszik, nyugodtan dörgöli kis fejét Herbs lábához egy pillanatra, mintegy üdvözlésképp mielőtt tovább áll felfedezni a termet. - Sajnos nem. Szánalmas mi? – Kuncogok fel önironikusan. Milyen érdekes módon ül a széken. Biztosan nem kényelmes, már látványra sem az. De az ő dolga hogyan csinálja ezt vagy azt, végül is nekem édes mindegy. – Vagy ez, vagy a nyárra feladott beadandókat írom. Piton egy szadista…És te? Nem a barátnőddel kéne lenned? – Kérdem felvont szemöldökkel, miközben magam is a tenyerembe támasztom az állam, ugyanolyan érdeklődéssel. Alapvetően nem érdekelne a dolog, de túl sok helyen hallottam már róluk és ez gyanús, mintha direkt terjesztené valaki. Bár lehet már én vagyok túlságosan paranoid. Sőt biztosan. Majd egyszer ez is elmúlik, biztos a korral jár. Vagy valami ilyesmiket szoktak mondani a nagyok.
Annyi minden jár a fejemben, hogy egy kezemen nem tudnám megszámolni őket. Mindegyik olyan problémás eset, ami csak újabb fejfájással jár. Ráadásul itt van a nyakamban a nővérem megidézésével kapcsolatos ötletem, amihez ugyan nem jutottam közelebb, mégis úgy érzem jó úton haladok. Kissé azért bánom, hogy nem tudtam több időt szakítani erre az utóbbi hónapokban, ám be kell látnom, hogy nem minden történhet úgy, ahogy az én akarom. A nyár pedig egy új kapu a maga nehézségeivel, melyeken felül kell kerekednem. Minden figyelmemet az apám által rám tukmált akadémiára fogom szentelni és a csajomra, ameddig tehetem. Azért mégiscsak van előnye annak, hogy nem kell az egész nyári szünetemet valaki olyannal töltenem, akit még csak nem is kedvelek. Nem hogy Maronival... Bár a kis színjátékunk egész hihetőre sikeredett eddig. Ami pedig a vörös ciklont illeti... A legjobbkor talált meg. Mondhatnám, hogy már nem is reménykedtem abban, hogy nem fog árkon-bokron át fog keresni engem, de tévedtem. Tényleg nem tud letenni rólam. A végén még azt hinné az ember, hogy valami bűbájt szórtam rá, amiatt nem tud meglenni nélkülem. Milyen bájos... - Pedig be kell ismernem, a kávéd nem is annyira pocsék. Már ha úgy fogyasztja az ember, ahogy kell.- szólalok fel egy cseppnyi megvetéssel hangomban, de mégis dicsérem, hiszen a legutóbbi kávéja valóban kellemes emlékeket ébreszt fel bennem. Bennem, aki amúgy nem iszom azt a fekete mérget, mégis oly' ízletes volt, hogy a mai napig emlékszem minden cseppjére. Talán új szenvedélyemmé válik? - Newt Scamander, Legendás Lények Gondozása és Megfigyelésük. Bizonyára hallottál már róla.- adom meg neki a választ teljesen normális hangot megütve. Nem leszek bunkó így, az utolsó napon, bár azt be kell vallanom, hogy a vörös nem épp a kedvencem e világon. Már várnám tőle a büntetőmunka felhozatalát és készülök is egy ellenérvvel, ám ez nem történik meg. Mily' kellemes csalódás. Ekkor pillantok csak fel rá és veszem a fáradtságot, hogy figyelmemet rá szenteljem egy kis ideig. Láthatja arcomon és testtartásomon is, hogy nem bánom a közelségét és nem fogok harcolni vele a szavakkal, ha esetleg arra kerülne a sor. Év vége van, mindenki megérdemel egy kis lazítást. Még azok is, akik csak púpok a hátamon. - Öröm téged is látni.- pillantok le a rókára, s bár legbelül reménykedek abban, hogy nem fog ismét seggen harapni, azért finoman elmosolyodok az érdeklődő kisállat felé. Mondhatjuk úgy, hogy Miss Prefektus érkezése különösképp próbára teszi a hidegvérem kordában tartását, ami egyelőre nem is alakul túl katasztrofálisan. Én magam sem érzem erőltetettnek a laza, bár kissé nemtörődöm stílust. - Mi szél hozott erre? Csak nem a büntetésem maradékát akarod behajtani rajtam? Jobb dolgod nem akad az utolsó napon?- csukom össze a könyvemet és húzok ki egy széket az asztala mellé. A támlát magam elé fordítva ülök le rá és könyökölök fel arra. A könyvet hanyagul a padra dobom, majd államat feltámasztom karjaimon, hogy ezúttal érdeklődő pillantásokkal billentsem oldalra fejem.
[You must be registered and logged in to see this image.] Érdekes látvány, ahogy magához képest békésen olvasgat, mintha nem egy veszélyesen öntelt ficsúr lenne, hanem csak egy egyszerű diák. Hm, nem minta ez bármin is változtatna. Átvert, arra kényszerített, hogy az utolsó hetekben minden szabad gondolatomat rá áldozzam. Megkérdőjeleztem önön józanságom miatta és rémesen megbántott azzal, hogy elkerült. Nem vagyok annyira rossz ember. Ugye? Mármint, okés nem kell kedvelnie, de simán elkerülhette volna azt, hogy magára haragít. Egyszerűen le kellett volna nyelnie a varangyos békát és feláldozni 3 másik estét. Félreértés ne essék. Nem hiányzott a személye, de jól esett volna, ha nem egyedül kell végig baktatom a roxfortot az utóbbi pár alkalommal. A társam szabadságot vett ki évvégéig, én pedig szépen benyújtottam egy indítványt ellen, melyben részletezem, hogy mennyire elhanyagolja feladatait. Jó nem hivatalos úton, eddig csak nénikémnek és a házvezetőmnek említettem meg, reményeim szerint jövőre már nem kell vele bajlódnom. Herbs-el kapcsolatban is hasonló reményeim voltak, de minekután ennyire semmibe vette az általam kiosztott feladatát, ennek esélye sincs. Elvárom a tiszteletet, prefektus vagyok Merlinre is. - Nem áldozok rád több kávét, ha nem muszáj. – Forgatom meg a szemeimet és belépek azon az ajtón, hiszen nem úgy tűnik mintha menekülni akarna. – Mit olvasol? – Talán, ha kedves vagyok vele és megpróbálok közeledni hozzá, akkor könnyebben rá tudom venni a mai kötelességteljesítésre. Bár igazából nekem sincs hozzá sok kedvem. Nem is én vagyok beosztva. De akkor is megérné erre fecsérelni az estémet, ha ezzel tönkre tehetném az övét. Persze, nem mintha olyan izgalmas terveim lettek volna, mint egyeseknek; a könyv olvasást tényleg kiemelkedően fontos az utolsó estén megejteni. Scarlet betopog egy pár fehér, vászoncipővel a szájában. Vicces látvány, majdnem el is nevetem magam, de inkább csak egy mosollyal veszem át őket. - Köszönöm. – Felülök a közeli asztalra, hogy felvegyem a cipellőket, míg a róka Galenhez somfordál és megszaglássza. Felvont szemöldökkel figyelem eme tettét. Talán változott volna és nem vettem észre? Hallottam róla pletykákat, de semmi kiemelkedő. Főként az érdekelt, hogy szárnyra kél-e az, amit híreszteltem róla, de mivel lett egy barátnője, így hamvába holt ez a főnix. Törökülésbe húzom a lábaimat és körbe nézek a teremben. Még nem jártam egyetemi tanteremben, de eddig nem sokban különbözik a mieinktől. Könyvek, asztalok, székek, ablakok. Még keresem azt a kis pluszt, amitől több lehet.
Ez a pillanat is eljött. Végre haza fogok utazni. Haza, a Herbs birtokra, ahol apám tárt karokkal vár és egy csodálatos beszámolóval traktál majd az elmúlt két év eseményeivel kapcsolatban. Ha ez nem volna elég, olyan szépen keresztbe tettem saját magamnak, hogy a nyakamba aggattam Alex Maroni-t, aki a jelenlegi felállás szerint a csajom szerepét tölti be. Talán most lenne elég akaratom ahhoz, hogy a viaduktról vessem magam a mélybe, mielőtt még konfrontálódnom kell a helyzetem súlyosságával. Erre itt volt Miss Prefektuska, aki az utolsó hetekben akarta még inkább a béka segge alá rángatni az életemet, csak épp én is megelégeltem egy idő után, hiába tűnt jó ötletnek követni az utasításait. Azóta az este óta úgy köddé váltam, hogy szerintem ő maga szidja magát, amiért kora reggel lécelt csak le abból az öltözőből. Lényegében kerülöm is őt, meg nem is. Sokat látogattam Roxmortsba és akadt egy-két fontosabb elintéznivalóm az indulásomat illetően, ugyanis akad pár hetem arra, hogy beadjam a kamucsajom elbűvölő történetét, utána megejthetem az apámmal való csevejt is. Nem küldött ugyan rivallót, de a legutóbbi leveléből érezhető volt a harag, amiért ennyi ideig elhanyagoltam őt és nem számoltam be a jövőbeni terveimről. Az ő elmondása szerint látogatásomkor hatalmas tervekkel fog előállni egy úgy nevezett Auror Akadémiát illetően, amire már meg is történtek a jelentkezések. A beosztásom tehát zsúfolt és kimerítő, főleg, ha a nyár első negyedét színjátékkal kell töltenem. Az utolsó napomat amolyan búcsúzó jelleggel a Bestiatan teremben töltöm egy régebben kiadott kötettel kezemben, ami kulcsfontosságú szerepet tölt be a Roxfort tankönyveinek egyikeként. Newt Scamander híres irománya sok-sok éven keresztül vált hasznosság számomra, s még így sem unalmas, hiába olvastam már el legalább ötvenszer. Az ablak előtt támaszkodok, hátamat a hideg kőfalnak vetve már-már úgy nézhetek ki, mint aki állandó mozgásban van, ezért le sem ülhet egy pillanatra. Fejemet csak akkor kapom fel, amikor egy nesztelen léptű, ám ismerős hanggal megáldott nőszemély jelenik meg az ajtóban. Tudom ki az. A vörösre pillantok, majd gondterhelten felsóhajtva vezetem vissza tekintetem a nála érdekesebb lapokra. - És mit fogsz most tenni? Leforrázol kávéval?- kérdezem egyszerűen, hangomban némi gúnnyal.
[You must be registered and logged in to see this image.] Mondták…annyian megmondták, hogy sose tervezz rossz fiúkkal. Én balga pedig elhittem, hogy ezt csak és kizárólag romantikus értelemben kell értelmezni. Megspóroltam volna az utóbbi pár napomat színesítő idegeskedést. Pár napja minden sötét sarokban, elsuttogott káromkodásban Herbs-et keresem, de sehol sincs. Utoljára a balul elsült büntető munka reggelén láttam, ahogy a nap feljövő fényében tündöklő öltözőben horkolt egy padon, mint valami alkoholista.
Annyira zavar, hogy túl jár az eszemen, hogy még Scarletet is ráállítottam. A megidézése óta nem töltöttünk ennyi időt egyedül; amíg tanulok addig ő szaglászik a suli folyosókon. Jelenleg is éppen ez történik. Mondjuk elég sok jó indulat kell ahhoz, hogy ezt tanulásnak nevezzem, ahogy ülök az egyik nyári beadandó utolsó bekezdése felett azon rágódva, hogy vajon beköpött-e valamelyik tanárnak az a kis kígyó. Nem hiszem, hogy lenne hozzá képe. Tekintve, hogy így is elvesztegetett egy estét és igazából egy reggelt is rám. Meg különben sem annyira gyerekes, hogy tanárhoz forduljon, ha egy nála fiatalabb diák miatt. Sőt, talán eszébe se jutott, hogy amúgy nem szabadna kiszabnunk ilyen büntetéseket. Elméletileg büntetőmunkát csak tanári felügyelet mellett lehetne végezni. Néha magam sem tudom, hogy hol járt az eszem amikor ezt kitaláltam…Pedig én tisztelem az iskolarendszert és az ranglétra tetején álló tanárokat is. Teljes váll szélességgel támogatom a munkájukat és a szabályaikat. Akkor mégis miért mentem szembe velük? Rá lehet mondani, hogy segíteni akartam és könnyíteni a dolgukon, de mit árul ez rólam ez az egész?
- Hm? – Elmélázva nézek le az asztal alá, ahol a rókám húzza farmerom szárát. Az iskola utolsó napján nem volt kedvem egyenruhát felvenni. Világos farmer és ujjatlan felső van rajtam, tekintve, hogy Skóciához képest nagyon kellemesen meleg nyári napunk van. – Jójó megyek már. – Egy percbe telik mire leesik, hogy Scarlett valószínűleg megtalálta a bújkálót, éppen időben az ez évi utolsó őrjárathoz. Ez igazából csak formalitás, mert mindenki igyekszik kihasználni az időt, hogy együtt legyen a barátaival, így elég kevesen kevernek bajt, de a rendszer az rendszer. Szinte rohanok a róka után, annyira, hogy fel sem tűnik; meztélláb indultam el. – Basszus. – Felszisszenek, mert nagyon hideg a kő, de ez van. Olyan hirtelen áll meg az a buta kis lény, hogy időm sincs rendesen lefékezni, így tovább csúszok a kövön, majd egyenesen seggre esem. Szép zárása ennek az évnek.
- Jó nem vagy buta, nem gondoltam komolyan. – Nézek Scarletre, aki csúnyán bámul rám vissza, mintha olvasna az agyamban. Fájós seggel kelek fel és jobb ötlet nem lévén melegítő bűbájt küldök a talpaimra. – Hozz már nekem egy pár cipőt a szobámból, lécci. – Mosolygok olyan aranyosan a vörös lélekállatra, amennyire csak tudok. Nem nagyon hatja meg de csak elindul vissza a toronyba, ugyan elég komótosan, de jobb, mint a semmi.
- Szóval Herbs. – Támaszkodok neki annak a szobának az ajtófélfájának, amiben tartózkodik. Elvileg. – Tényleg azt hitted, hogy megúszod? – Karba font kezekkel nézek rá miközben megvetem a lábaimat az ajtóban. Innen se ki se be, hacsak nem velem. Pokollá fogom tenni az utolsó estéjét, még ha ez azt is jelenti, hogy a sajátomat is megkeserítem. Mindegy, úgyis csak a nyári beadandókat írtam volna meg előre…
*A reményeim, hogy ma mégis kilóghatok a birtok egyik lakatlan zugába vagy megpróbáljuk Gerarddal felfedezni a szükség szobájának a határait, egy csapásra szertefoszlik mikor kattan a zár. Pedig olyan sokáig csend volt az ajtó mögött, hogy már azon merengtem, kopogjak be még egyszer hangosabban, vagy hagyjam a fenébe az egészet. Erre most tessék. Nagyot sóhajtok mielőtt benyitnék, a fenébe is, mi mindent meg nem tesz egy diák azért, hogy ne kapjon rivallót az egész iskola előtt levélosztáskor. Clark professzor nem tanít engem, a felsősöket okítja, az egyetemistákat. Nem régóta van itt, úgyhogy nem is hallhattam róla jót, de legalább rosszat sem. Majd kiderül.* -Khhmmm....Professzor úr! Szép napot! Lavender Brown vagyok, 6. évfolyam. Nos...izé.....tudom, hogy minket nem tanít, de arra gondoltam, hogy.....hhmmm.....ha esetleg lenne egy kis ideje, ha megtenné, hogy segít. Tudja nem igazán jövök ki ezekkel a bestiákkal és talán lenne néhány tippje, hogy mit tehetnék. *Egész idő alatt egy helyben álltam és a talpamon hintáztam. Észre sem vettem. Csak néztem ki a fejemből és ha nem is ment egy szuszra elmondanom amit akartam, nem volt sok szünet a szavaim között. Csak ezután nézek körbe, de mikor a tanár úr megfordul, egyből a kezében lévő húsdarabra ugrik a figyelmem. A szemeim tócsányira kerekednek, az ajkaim elnyílnak.* --Ááááóóóóóúúúúúccccsssss!.....Khhhmmmm, jó étvágyat professzor úr!
*kopp-kopp* Erre leszek figyelmes. Egész eddig unottan álltam a raktáramban, és jártam keltem az eddig idehozott lények között. Egyelőre nem sikerült túlontúl érdekes dolgokat hozatni, bár nem hiszem, hogy Dumbledore nagyon nagyon tett volna érte. Pár 3-as besoroloású lényen kívül, azonban jószerével, mindenfajta kis élősködő is megbújt a ketrecekben. Hogy így hívják a másik tanárt? Hagrid? Azt hiszem. Ez is annak a tuloknak köszönhető. Még, hogy nem tudja másutt tartani. Ejj. Hm.. mintha valamit elfelejtettem volna. áh tényleg kopogtak. Egy pálcaintés, és a zár kattant. - Gyere be! - kiáltom ki, bár lehet nem volt valami barátságos hangsúly. Ha belép az illető megfordulás nélkül a kezemben egy disznóhússal állok az egyik ketrec előtt, bár a szög miatt a mögöttem álló személy, nem láthatta mi van bent. - Miben segíthetek? - kérdezem, majd végül megfordulok. Jöjjön aminek jönnie kell. Remélem valami csinoska tanárnő jött gratulálni az álláshoz... bár lassan már egy hete itt vagyok, szóval lehet mégsem.
*Anya. Néha kicsit túlbuzgó. Jobban érdeklik a jegyeim mint a fiú ügyeim, ami kicsit aggaszt. azért, hogy ne kapjak rivallót, kénytelen vagyok néhány tantárgyból javítani, ami azt jelenti, hogy több időt kell fordítanom a gyakorlásra mint a kiírt óramennyiség. Vagyis, a szabadidőm nagy részét korrepetálásra kell fordítanom, különben megkapom a piros szájú borítékot a vacsora kellős közepén. Szóval, két tárgy van ami igazán nem az erősségem. Az átváltoztatástan és a Legendás lények gondozástan, vagyis Bestiatan. utóbbi jól megy….elméletben, de a gyakorlat….hát az katasztrofális. Engem nem szeretnek a bestiák, nem mintha ezért haragudnék rájuk, de anya….csak egy van és remekül bűvöli a leveleket. A két tárgyat két jelentős személyiség tanítja, mivel az egyiket már régebbóta ismerem, vele egyelőre nem is teszek próbát. McGalagony professzor közelébe sem akarok jutni, Rufus Clark azonban talán jófej, és ha sikerül meggyőznöm, akkor egy tantárgy kipipálva. A mai délután tehát nem arról szól, hogy szabadon ellóghatok bárhova az iskola területén, hanem a könyveimmel és Gerard vigyorgó képével a fejemben, vért fogok izzadni. Még mindig a taláromban, a könyveimet magamhoz szorítva – legalább van mibe kapaszkodnom – lépek be a Bestiatan tanterembe. Diákok már nincsenek itt, a tanítás mára véget ért, csak én vagyok sültbolond. Átvágok a termen és elmerészkedek Clark professzor szobájáig. A kezem emelem és kopogok, abban reménykedem, hogy nincs bent, talán dolga van Roxmortsban, Dumledornál, a Tiltott Rengetegben megzabolázni a vadakat, bárkik is legyenek, akármi. De persze csak hiú ábránd, reményem egy szál se. Anya meg csak egy van.*
Egy hatalmas terem, változó mennyiségű székkel, ám padok ritkábban vannak (az óra tartalmától függ). Az ablakok szinte mindig bevilágítják az egész termet, de egy pálcaintéssel el lehet őket sötétíteni. 2 bejárat van a terembe. 1 kétszárnyú ajtó, amelyen a diákok közlekedhetnek, illetve egy a tanári asztal mögötti, mely Rufus szobájába vezet.
