2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Alapjáraton nagyon furcsa fenomén volt egy Brit suliban egy vágott szeműt látni, de, ahogy a mai világ változott hozzá kellett szokni a külső vendégekhez. Nem fogok köntörfalazni, nem kedvelem a külföldieket annyira; jöjjenek, nézelődjenek, fényképezzenek, utána meg menjenek szépen haza. De a világ nem az én füttyömre alakul, sajnos, és szerencsére is. Volt az évfolyamunkban egy furcsa lány, aki nemcsak, hogy vágott szemű volt, de még túlkoros is. Duplán volt furcsa, és ahogyan elnéztem még annyi ismerőse sem volt, mint nekem. Többen nagy ívben el is kerülték, habár ötletem sem volt, hogy miért tették ezt. Ízlésem, és gusztusommal ellentétben valamennyire jóban voltam ezzel a lánnyal, akit csak Rain-nek hívott nagyjából mindenki, ami egy jó dolog volt, hisz igazi neve kimondhatatlan volt. Így az év végére elég jó kapcsolatban voltunk már ahhoz, hogy igent mondjak egy meghívására Roxmortsba. Lehet, kicsit meggondolatlanul bólintottam rá az ajánlatára, de hát mit lehetett csinálni? Miért ne beszélgessek vele, illetve töltsek el vele egy délutánt? Semmi baj sem volt a lánnyal csak az, hogy idősebb volt jóval nálam, és keleti volt. A Szárnyas Vadkanban beszéltünk meg találkozót, és mivel nem vágott nagyon furcsa arcot, ezért úgy gondoltam, hogy még sosem volt ott, mert akkor talán kifogásolta volna azt. Nem baj, majd találkozik vele most. Nem gondoltam semmi különöset, alsóneműmre húztam talárom a meleg miatt, és egy könyvvel hónom alatt indultam el az ominózus ivó felé. Roxmorts tele volt élettel. Ez volt a szünet előtti utolsó hétvége, amikor még ki lehetett élvezni mások társaságát, a mágikus falu adta lehetőségeket. Engem sohasem érdekeltek az édességek, huncutságot, amiket a viccboltban vagy máshol lehetett kapni, illetve a látványosságok. Engem a nyugalom, és a zavartalanság vonzott, és ezt a Szárnyas Vadkanban mind megkaptam. A csapos egy öregúr volt, aki ijesztően hasonlított Dumbledore-ra, néha kértem tőle italt is, bármit kiadott, de a poharak tisztasága mindig is borzasztó volt, így saját poharat vittem, mikor rám tört az ihatnék. Beültem a kocsmába most is, intettem a csaposnak, aki nem figyelt rám, mert egy kecskét próbált meg visszaszuszakolni a pult mögé, és leültem valahova. Kinyitottam a meséskönyvet, amiben a varázsvilág meséi voltak feljegyezve és folytattam az olvasást. Nem tartott sok időbe, mire Rain is megérkezett, és tényleg nem tudta, hogy mire iratkozott fel, ugyanis fehér nyári ruhájával azonnal kitűnt a "tömegből", nem beszélve a kosárról, amit hozott magával, tömve mindenféle finomsággal. - Szia. - Köszöntem én is. - Sajnálom, de nem kérdezted meg, hogy pontosan hová megyünk, így nem is mondtam el. Lehet, mennünk kellene innen, ki a szabadba, mert nem biztos, hogy értékelni fogják fényes jelenléted mások, illetve az olyan portékákat, amit nem itt vettél. - Mondom semleges hangon, miközben ránézek a lányra, szemeibe hasítanak kifejezéstelen szemeim. - Meg beszélgetésre talán nem is a legjobb hely ez. Csak én szeretek itt lenni. Békés a hangulat, annak ellenére, hogy sötét alakok járnak ide, és nem piszkálnak, mint, ahogyan a Roxfortiak szoktak néha. - Elregéltem neki a problémám, és felvetettem neki az alternatívát. Meglátjuk, menni akar e, vagy maradni.
Végre mindjárt itt a szünet, és ez annyira fellelkesített, hogy tőlem teljesen szokatlan módon megbeszéltem egyik évfolyamtársammal, hogy elmegyünk kirándulni Roxmortsba, ahová idén még el se mentem, mert lusta voltam. Nem is értem, mi ütött belém, általában ugyanazzal az emberrel max negyed órát tudok eltölteni, de a reakciókból ítélve fordítva is igaz, mert vannak, akik ha meglátnak a folyosón, inkább elmennek a másik irányba. Azért egy hátránya mégis volt a dolognak: korán kellett kelnem, hogy el tudjak készülni, mert az nálam nagyon sokáig tart, meg amúgy is, még le kellett ugranom a konyhába valami ennivalóért, mert a faluban olyan árak vannak, hogy sajnálom a pénzt.
Mivel jó idő van, és iskolán kívülre megyek, ezért egy könnyű anyagból készült, fehér, térdig érő ruhát veszek fel. Szeretem, mert ha fújja a szél, olyan, mintha én is repülnék. Lábamon egy sima szandál van, hajamba varázsoltam egy kevés hullámot, és a fejem tetejére vékony, rózsaszín szalagot kötöttem, ami a jobb oldalon masniban végződik. A sminkemmel megint hosszabb időt töltöttem, mint terveztem, de legalább jó a végeredmény. A szemeimet előbb fekete, majd rózsaszín szemceruzával húztam ki, egy halványabb rózsás árnyalatot vittem fel a szemhéjamra, külső részére pedig egy meleg barnás színt, és a kettőt összesatíroztam. Használtam még szempillaspirált (elmaradhatatlan), a számra pedig halványrózsaszín, csillogó szájfényt kentem. A tükörbe nézve megállapítottam, hogy jól nézek ki.
Gyorsan tettem egy kitérőt a konyhába, úgyhogy már a Roxmortsba vezető úton sétálok, kezemben egy nagy kosárral, amibe egy csomó kaját pakoltam, meg persze innivalót is. Tudom, hogy a megbeszélt találkozóhelyen nem fogyaszthatjuk el, de arra számítok, hogy nem maradunk ott, mivel elég rossz híre van. Az út során találkozom néhány volt és jelenlegi évfolyamtársammal, akik hajlandóak nekem köszönni, annak külön örülök, sőt, az egyik még meg is jegyzi, hogy jó a sminkem. Már megérte akkor időt tölteni vele. A falu ma nagyon forgalmas, úgyhogy mikor beérek, rögtön be is kanyarodom a Szárnyas vadkanhoz vezető mellékutcába. Előtte meg kellett kérdeznem egy helyit, hogy merre találom, furcsán is nézett rám, hogy miért akarok odamenni.
Mikor belépek, látom, hogy hiába készültem egy lepukkant helyre, ez még annál is rosszabb, mint amilyennek képzeltem. Mocsok és por mindenhol, a vendégekről nem is beszélve. Remélem, nem kell sokáig itt lenni, mert különben lőttek a kiruccanásnak. A sarokban meglátok egy olvasó lányt, gondolom, ez lesz Vanora, mert nagyon szeret olvasni, és messze a legnormálisabbnak tűnik a többi alak között. Úgyhogy arra is veszem az irányt. – Szia – köszönök, mikor odaérek mellé. A kosarat leteszem a székre, de én még nem ülök le, mert abban reménykedem, hogy hátha máris indulunk innen máshova, nagyon nem tetszik itt. – Érdekes helyet választottál – jegyzem meg, és kissé elfintorodom. Az arcmimikámnak nem tudok parancsolni, de a szavaimnak igen, ha akarok, és kivételesen nem szeretném már az elején elszúrni a dolgot a cinizmusommal.
